Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Mindig is utáltam a várakozást - üres, céltalan percek lézengnek tova anélkül, hogy történne bármi is. Idő illan, az én időm, ujjaim közül pereg s tehetetlenül figyelhetem csak. Egyre feszültebben, görcsösebben markolom a szófa oldalát, aminek bársonyos kárpitja csábító, de idegen minden ízében. Dühömet minden egyes másodperc tovább táplálja, mint szabályosan hulló vízcseppek a tócsát, csip-csup cseppek dagadnak lassan árrá, ahogy egy arctalan, névtelen senki rabolja időmet. Minden billenéssel, minden taktussal, minden lélegzetvételemmel jobban átjár a harag, a harag, mely arra késztet, hogy felkapjam a holmimat és a kezem megremeg; munkál bennem a kényszerek kierőszakolta lázadás, ez az eddig sosem ismert fúria, mely percnyi nyugtot sem engedélyez. Nem akarok itt lenni, sem ott, sem így, sem úgy, sem most, sem máskor. Most még elmehetnék, foghatnám ingóságaim és...
Csengő hangja.

Alig hagyja el Jared száját a köszöntés, oldalról - ahol tudtán kívül a legegyszerűbb kikeveredni a zsúfolt helyiségből, ha az ember megunta a tárgyak rengetegét - kísértetfehér arcú jelenés bukkan fel, látszólag a semmiből. Hangja mély, éles,s mintha furcsa morajlás követné, ahogy a környező polcokon összezördülnek a dolgok.*
- Késtél!-*, rivallja. Mielőtt azonban a másik bármit is mondhatna vagy akár csak alaposabban szemügyre vehetné, az alak csaknem felökleli, bizonyságát adva, hogy nem szellem, hanem hús-vér lény, mely kiviharzik az antikvitásból, durva mozdulattal lökve egyet az elegáns ajtón. Odakint megáll, de hátra sem fordulva csattan.*
- Mire vársz?! Vezess!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Motoz. Szuszog. Nyel. Csoszog. Húzza az időt. Ostoba, tohonya halandók! Fogalmuk sincs, milyen értékes, amit elpazarolnak és kit érdekel, vesztegessék csak, ha úgy akarják, de a SAJÁT idejüket, ne az enyémet! Nekem minden másodperc fontos, minden perc számít, minden óra kincset ér és minden nap pótolhatatlan. Most pedig hónapokat ítéltek oda abból, mi engem illet, másoknak, akiket nem ismerek és nem is vágyom ismerni, ahol állandóan lassítanak, visszafognak majd... A puszta gondolat elég, hogy elöntsön a düh, s hangja ragad ki belőle. Indulunk.

A közvilágítás gyér, narancs fényében állva a százötven centinél nem sokkal magasabb fiú furcsán aránytalannak hat öltözetében, groteszk árnyékokat vetve, csupán ahol a táskák szíja ráfeszül, ott látszik, milyen is alkata. Egyik keze a hátizsák pántján matat néhány pillanatig, mintha valamit ellenőrizne, aztán megindul és ezzel egyszerre halk, kattogó-csettegő hangok sora hallatszik. Minden kétséget kizáróan ő adja ki őket, bár jobban emlékeztet gépre szabályosságával. Gyorsan halad, bár meg-megtorpan időnként és újra megérinti a pántot - a kapucnis pulóverből csak ekkor villannak elő ujjai egy-egy pillanatra, s míg Jared mögötte halad, legfeljebb néhány pillantásra kaphatja el a kámzsa alól kikandikáló hófehér tincsek látványát. Az idegen nem mutatkozott be, nem kérdezett és mintha nem is igazán törődött volna kísérőjével, aki ha nem lép ki, egyre inkább le fog maradni mögötte. Az első útelágazásnál azonban a jelenés - mert jobb szót nehezen találni a furcsa léptű, fejét szinte szüntelen jobbra-balra ingató lényre - csak annyira áll meg, míg újból hozzáér a már látott ponthoz, aztán tétovázás nélkül választja a helyes irányt. Pedig sosem járt még a faluban, s a kastélyban is egyetlen alkalommal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Az út egyre keskenyebb lett, majd elmaradtak a kövek és ahogy egyre távolodtak a falutól, egy göröngyös, sokak által koptatott, kitaposott ösvénnyé változott. Lassítania kellett, óvatosabban lépni, mert itt enyhe emelkedő következett, s a hangok is elmaradtak, ahogy eltolta őket az ultra spektrum irányába – pontosabb képre volt szüksége, elvégre ez a terep sokkal veszélyesebb a magafajtának. Jóformán teljes csendben haladtak, mert most akkor se hallotta volna a másik hangját, ha az történetesen szól hozzá, elvégre hallását másik tartományokra hangolta, de átmenetileg még a fiú dohogó gondolatait is kiszorította a fejéből. A következő útelágazásig nincs szüksége a segítségére, még akkor sem, ha vállait most már húzza csomagja, pusztán dacból sem tesz említést róla.

Az erdő szokatlanul közelinek és élőnek tűnt, illata friss, nyirkos föld és bomló levelek aromája, mely serkenő növények harsogó, zöld szólamával elegyedett. Éjjel még nem nyíltak virágok, így azoknak édessége hiányzott az elegyből, ám akadt helyette más – kövér mohák, zuzmók fémes, nehéz szagát hozta az enyhe szellő. Itt minden tisztábbnak tűnt, mintha visszautaztam volna az időben abba a korba, amikor még az emberek félték a rengetegeket, mert hitték, szellemek és titokzatos lények lakják őket. Meg akartam simogatni a fákat, ujjaim alatt érezni, ami most csak képzeletemben rajzolódott elém – mindez sokkal lényegesebbnek, fontosabbnak tetszett, mint egy ember emelte kőhalom. Letértem az útról, többet rá sem hederítve, csak rövid, sietős léptekkel igyekeztem áttörni magam az azt szegélyező cserjéken. Itt sokkal puhább lett a talaj, szinte süppedős, tele az avar alatt rejtőző gyökerekkel, amiken keresztül összekapcsolódott az egész erdő. Kinyújtott tenyerem elérte az első tölgy ráncos, mohos testét és úgy simultam közelebb, mint akinek titkot súgni akarnak. Vonzott a vékony háncsrétegek közt lapuló, ki tudja, hány száz meg száz év, homlokommal érintettem a puha, zöld párnát, mielőtt megpróbáltam felnézni rá, kacskaringós, ég felé nyújtott vastag ágaira. Akár a föld alatt, itt is összeértek a környező fák, összeborulva felettem és ahogy követtem az egyik embernyi vastagságú ágat, míg gallyá nem vékonyult, átértem egy másik fához, egy fejedelmi méretű kőrishez – nem is figyeltem, hogy vittek lábaim utána, hogy őt is megcsodálhassam, mielőtt valami száz foggal és fullánkkal mart volna belém.

Ru ismerkedése a rózsabokorral kicsit sem szerencsés – amilyen vehemenciával próbálja nemcsak kezét, de egész karját elkapni, megbotlik és elveszti az egyensúlyát, jókorát nyekkenve csomagjaival egyetemben. A meglepetéstől hirtelenjében csak bambul maga elé, annyi helyen fáj egyszerre, hogy kell némi idő, amíg egyáltalán felfogja, hogy több helyen vérzik, ahol érintkezik a talajjal, átázott a ruhája és valahogy fel kellene tápászkodni, vagy legalábbis a szemébe szökött könnyeket letörölni. A fenébe is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Az arca elé kapta koszos tenyerét, mert a fényben rendellenesen vörösen villanó szemei csak még inkább könnybe lábadtak és hiába szorította össze őket, nem érezte elégnek. Ha eddig nem volt nyilvánvaló, hogy albínó, most szabályszerűen ordított róla – a pulóver felcsúszott ujjából kilógó pőre alkar szinte világított a Lumos alatt, bár egyúttal felfedte, milyen aggasztóan vékony végtag rejtőzött az anyag alatt. Valami ezüstösen csillant a csuklóján, azonban mielőtt a másiknak lehetősége lett volna alaposabban megnézni, a fiú hirtelen mozdult, szinte szemfényvesztő gyorsasággal kapva le hátáról a hátizsákját.*
-...nemnemnemnem....-*Vadul túrt benne, ügyet sem vetve többet sérüléseire vagy a fényre, reszkető ujjakkal, vakon kotorva, a félelemtől szaggatott, kapkodó légzéssel.

A gondolataim hosszú pillanatokig egyetlen értelmetlen, kétségbeesett örvényben kavarogtak, ahogy ráismertem a most érdektelen tárgyakra és sorra félrelöktem azokat. Mintha jeges vízbe merültem volna, hallottam, ahogy a szívdobbanásaim a fülemben dörömbölnek, talán mert a mellkasom hirtelen olyan üressé vált, ahogy kiszorult belőle még a levegő is. Hol van? Olyan kicsi, olyan sérülékeny... Nem, nem törhettem el, az nem lehet, nem, egyszerűen nem történhet ez, muszáj épnek lennie... Ajkaim önkéntelen formálták a szavakat, bár nem fogtam fel, hogy mit mondok vagy tényleg hangot adok-e félelmeimnek. Hol van már?! Tudom, hogy ide tettem, itt volt, közvetlenül ez al... Egyben van? Nem repedt, nem tört, nem sérült? A megkönnyebbüléstől úgy ernyedtem el, mint a madarak törött szárnya, csak magamhoz öleltem a táskából kiragadott kincsem. Megvagy. Ép vagy. Itt vagy velem.

Lassan dülöngélt előre-hátra, bár nem érzékelte és egy jó percbe is beletelt, míg teljesen meg tudott nyugodni. Nem túl magabiztos mozdulatokkal pakolta el a féltett tárgyat, mely elég apró volt, hogy látatlanul lapuljon meg két tenyere közt, aztán megpróbált talpra kecmeregni, az egyik fába kapaszkodva. Továbbra is elfordította az arcát a pálcafénytől, lehunyt szemmel ácsorogva, aztán egyszer csak elindult, vissza az ösvény felé, el Jared mellett, sántítva – de egyedül és ment.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

„Nem ide tartozom.“ A szavak úgy őrlődtek gondolataim közt, mint szemek hatalmas malomkövek súlya alatt, s finomszemű magány pergett belőlük. Nem ide tartozom, búgta elmém, mint egy imamalom, amit minden egyes lépés megforgat, s mely egyenletes, mély hangon zendült, valahonnan lényem mélyéről. Nem ide tartozol, suttogták a kopasz fák és csikorogták a kavicsok cipőm vékony talpa alatt, mint ahogy némelyek a fogukat csikorgatják álmukban. Nem ide tartozol, duruzsolták a vékony fűszálak, a fakéreghez kacéran simuló mohák apró levelei. Nem ide tartozol, lüktették a sebek a karomon, melyeken át mintha a szívem szólt volna. Egyszerre mardosott perzselő dac és düh keveréke, míg végigborzongott rajtam az elhagyatottság, lágyan simítva égő homlokom. A hangok elhallgattak és hirtelen magamra maradtam, ahogy rámzuhant a történések valódi súlya.
Egy sivatagban botorkáltam.

A sántítás maradt, de annak ellenére, hogy nem enyhült, az albínó rendíthetetlenül kaptatott felfelé, acélosnak ható eltökéltséggel. Hiába izzadt, hiába húzta egyre jobban és jobban a két táska, hiába tűnt végtelennek a kastélyig kígyózó, alattomos ösvény - ment.*
- Válaszoltam. Számodra csak szavak léteznek?-*Válla felett szólt hátra, nem lassítva, bár mostani sebességével nem maradt le mögötte sokkal a prefektus. Visszahúzódott ruhái rejtekébe, még inkább figyelve az útra és gondosan megválasztva a következő lépés helyét. A távolban mintha feltűntek volna a kastély ablakai.

Éreztem az aggodalmat, de mint ruhához a dohszag, úgy tapadt hozzá és lengte körbe a kötelességtudat - szavai mintha víz alól bugyborékoltak volna elő, a gondolat viszont tiszta és minden vonalában éles, egyenes, egyértelmű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Csönd állt be, míg odabent - valahol benne - méhkasként bolydultak fel a gondolatok, ahogy tehetetlen kezéből pár pillanatra kicsúszott az irányítás. Nem törődtem azzal, amit felkavartam szavaimmal, mert itt volt az út, vagy az, ami ösvénynek tettette magát, hiszen azt hazudta, vezet valahova. Mégsem várt semmi a végén. Második otthon? Nekem csak egy otthonra van szükségem, egyetlen egyre, melyet elvettek tőlem. Egyszer jártam csak a kőfalak közt, mégis úgy tapadt szájpadlásomra émelyítő, művi utóíze, mint egy avas cukorka, vagy ezt hitettem el magammal. Mert a megvetés, de még a gyűlölet is jobb, mint beismerni a valóságot.
 
Mielőtt még választ kaphatott volna Jared, a történések megzavarták egyébként sem túl egyhangú sétájukat és ha az eddigi szavakra nem is, erre az egy, indulatos utasításra a fiú tényleg megdermedt. Szinte természetellenes mozdulatlanság bénította meg tagjait, mely nem engedett fel mindaddig, míg a prefektus nem tett lépést vagy mozdulatot - a reakciója azonban ellazulás helyett inkább ijedt, ha nem rémült ugrás, el a másiktól. Semmi makogás vagy dadogó bocsánatkérés, csupán a csend, ami olyan, mintha farkasszemet néznének. Aztán az albínó elindul, szótlanul, ahogy eddig és mintha továbbra is igyekezett volna valamiféle távolságot tartani, annak ellenére, hogy ha a másik tényleg bántani akarta volna, aligha képes megvédeni magát. Egy öszvér makacsságával baktatott tovább, s most mintha egy árnyalattal kevésbé sántított volna.

Nem merek gondolkodni. Mi volt ez?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Gondolataim kolibriként verdeső, surrogó szárnyakon cikáztak előttem, ahányszor megpróbáltam lehunyni a szemem. A sötétség nem tudta leplezni előlem ennek a helynek idegenségét, a falak láthatatlanul is tovább visszhangozták, amit tíz és száz és ezer szag, nesz, élő és élettelen duruzsolt szüntelen fülembe. Idegen vagyok, idegen leszek és idegenek maradnak ők mind, mert az otthonom nem egy hely, nem egy pont a térképen, hanem egy dallam, aminek hangjai úgy kúsznak be álmaimba, ahogy az öreg könyvek illata lapul a susogó lapok csendjébe. A színek felüvöltöttek és egymást hajszolva, vonyítva űzték a gondolataim, egyenként rántva le s tépve szét őket, egyiket a másik után, míg nem maradt semmi, ami megtarthatott volna. Nem nyughattam, nem ülhettem, nem volt maradásom, Rohantam, de repülni vágytam, akár azonnal lehányni magamról ezt a testnek csúfolt ember-gúnyát, hogy ne húzhasson többé a földre, ne állhassa utam.

A sötéten át rohanó alakot nem kísérte fény, méretét meghazudtoló gyorsasággal tört magának utat, hátán alig közepes batyujával. Inkább a zörgés árulta el, semmint lépteinek dobbanása, annyira könnyű - talán ha egyszer igazán nekirugaszkodna, tényleg felkapná a szél és nem is érne többet földet. A hideg sem éri utol, nem érzi és nem foghatja őt vissza, túl erősen hajtja most a kell. A levegője fogy el, az kényszeríti, nyelőcsövét égetve, megállásra. Nincs szokva ilyen erőfeszítéshez, sem tempóhoz, tagjai remegéssel tiltakoznak mindaz ellen, amit rájuk sem hederítve akar kicsikarni belőlük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Fájdalmasan tudatában vagyok önnön gyengeségemnek, kiszolgáltatottságomnak és annak, hogy sosem leszek képes egyszerűen beolvadni. Tudom, hogy megfogadtam, hogy nem adom meg magam, hogy harcolni fogok és kiállom a próbád. Minden hajnallal erőtlenebbnek érzem magam. Hiába, a szavak csak szavak és ha sokat forgatja az ember a szájában őket, elkopnak, felőrlődnek és a homokszemek lassan összekaristolják az emlékeket, de minden éjjel egyre több a homok, egyre több a kavargás és egyre kevésbé kapok levegőt. Megfojt ez az örökös zaj, ricsajba fulladnak a gondolataim és csak távolabb és távolabb sodródom mindentől, mert nincs mibe kapaszkodnom. Rettegek tőle, hogy kikopsz elmémből te is, hogy ledarál a bensőmben kattogó gépezet, ami könyörtelenül méri az időt, minden pillanatot, amit egymástól távol töltünk. Még eremben lüktetnek színeid, még érzem tenyered nyomát bőrömön, még magamhoz szorítom a dallamod elalvás előtt. De már halványodsz, illatod csak álmaim közt bír meglapulni, s hangod is tompul, ahogy túlharsogja száz meg száz élő lármája.

A kapucni lecsúszott a fejéről, fedetlenül hagyva haját és arcát, ijesztő kontrasztot adva kísértetiesen derengő alakjának - mintha egy álarc lebegne a sötétben, mely levegő után kapkodva, vakon meredt maga elé. Görnyedten térdére támaszkodott, mellkasára szorítva egyik kezét, de arcát a Hold felé emelte, szinte sütkérezve a hideg fényben. Megmagyarázhatatlan szorongás, szinte űzöttség tükröződött vonásain, fura vágyódással keveredve.
Hirtelen rugaszkodott neki ismét - csak egy halk dobbanás, mintha valaki szíve eltévesztette volna az ütemet, s úgy iramlik tova a sötétben, mint lidércfény illan. Szikár alakja szilaj iramot diktál, ahogy a belső kell elsodorja a test által állított gátakat, legalább ideiglenesen szélsebesen falva a távot. A ruha ujjából elővillannak hófehér kezei, ahogy tárt karral rohan a lejtőn, lépései közt alig érinti a földet, mint a felszállni készülő madarak, inkább csak borzolja a felszínt. Nem hallani, hogy kiáltozik, s hogy a név visszhangjai mutatják neki az utat, nem a holdfény.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Az az egyetlen szó a torkánál fogva ragadja meg és rántja a földre - úgy szegi reptét, ahogy a sólyom töri ki egyetlen rúgással áldozata nyakát.

Egyetlen botlás elég hozzá, hogy elvágódjon, az ismeretlen lábai elé csúszva-gurulva, s még ha össze is húzza magát, ösztönszerűen igyekezve fejét védeni, vajmi keveset tompít az esésen. Pár pillanatnyi néma kábultság ékelődik az események közé, míg az izmok a csontokat mardossák és a vér alattomosan szivárogni kezd. Él. Lélegzik. A teste teszi a dolgát.

Ebben a pillanatban összetört az összes kép és álom, az összes hang és nesz és apró zörej, amit Rólad dédelgettem, épp, mikor ujjam hegyén éreztem már őket, amikor már majdnem elértelek... vagy azt hittem, ha kitörök a falak mögül, egyenest Feléd futok. Azt akartam, hogy ott légy az út végén, hogy a dallam, ami még bennem lüktet, ott dobban majd ismét tenyerem alatt, míg toll-puha csend ölel körül, mint a sűrű hóesés, elrejtve a világ elől. Miért? Tudnod kellett, mit, mennyit jelentesz számomra, mennyire összefonódtunk - vagy csak én éreztem? Hinni akarok benned, mert ki másban hihetnék, de egyedül hagytál és a magány kérdéseket szegez nekem, amikre nincsenek válaszaim, hát a sajátjait adja a számba.

A kérdés téríti magához, azonban a válasz egyetlen elnyújtott, artikulálatlan fájdalomsikoly csak, melyben nem is annyira az imént elszenvedett sérülések kínja, hanem valami ettől nehezebben felszínre szaggatott lüktet. A hang mintha nem is emberi lenne, sokkal inkább emlékeztet egy sebzett vad üvöltésére, s ijesztő hirtelenséggel megy át morgásba - ha nem látszana, milyen apró valójában a fiú, óriási állatot sejtetne. A másik jobban teszi, ha nem mozdul, mert bármiféle közeledésre a morgás mélyül és fenyegetőbbé válik, annak ellenére, hogy a jelenés néhány próbálkozás után kénytelen letenni arról, hogy felálljon a földről, mert nem tartják meg a lábai.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Az érzés előbb majd' szétvetett, üvöltenem kellett, süket füleknek feszülve, utat törve-tépve indulataimnak, amíg a hangok, mint a falat kaparó körmök, vérezni nem kezdtek. A futás, a zuhanás, a sérülés és ez együtt kavarogtak, darabokat szaggatva ki belőlem, ízekre marcangolták gondolataimat.

Ahogy az ismeretlen visszavonul, kellő távolságot hagyva köztük, a morgás morajlássá halkul, bár nem hallgat el teljesen. A fehér alak az egyik karját magához szorítva kuporog, nem villantva ki fogait, de evidensen vicsorra ránduló vonásai elárulják. Mindezek ellenére nem néz a másik szemébe - bár arcát felé fordítja, sokkal inkább mintha átnézne rajta, valahova a másikon túlra révedő tekintettel. Aztán újabb kísérletet tesz rá, hogy felálljon és a hangja kínlódó zihálásba fullad, ahogy lába újfent megtagadja tőle az együttműködést, halk, szánalmas nyüsszenést erőszakolva ki belőle a fájdalommal.

A hangja, mint a fakéreg - tapintása nyers, érdes, mégis kellemes, arra csábítja az embert, hogy ujjaival kövesse repedéseit és megcirógassa titokzatos mintáit. Keserédes, telt és sötét, a szájpadlásomhoz tapad és önkéntelenül nedvesítem meg ajkaim. S mindennek felszíne alatt ott lüktet égig nyújtózkodó lénye, másik dallamának holdfényként alácsorduló, cseppenként hulló hangjai. Lehunytam a szemem, megmártózva a köztünk hullámzó csöndben. A szavak visszhangja finoman simult a többi közé, összecsendültek velük. Egy leheletnyi disszonancia, apró emberi hiba, kis gyarlóság bujkált még, de engedtem kisiklani ujjaim közül.

Nem úgy tűnt, mintha sietne a válasszal - Cole már guggolt, mire egyáltalán mozdult, jelét adva, hogy hallotta és értette, hogy hozzá szóltak. Az alak hirtelen kisebbnek és kevésbé fenyegetőnek tűnt, mozdulatai pedig lassúak, nyugodtak, magabiztosak lettek. Hogy ösztönösen vagy megfontolásból cselekedett így, jelenleg nem számított, csak a kisugárzása és a hangja. Nincs morgás, de hosszú pillanatokig megmarad még Ru feszültsége, mint aki minden másodpercben támadásra számít. A sérült állatok veszedelmesebbek a jó erőben lévő, egészséges társaiknál, mert ha nem futhatnak el, körömszakadtáig harcolnak és pontosan ez rezdült még épp inaiban.
Egyetlen rossz mozdulat. Egyetlen hirtelen rezzenés.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Kiszökni a kastélyból egyre nehezebb, de gyakorlat teszi a mestert - akármi is legyen az őt követő prefektus trükkje, ma este végre sikerült kicseleznie és hátra sem pillantva tör magának utat a falu felé, kerülve minden ösvényt és utat, ahol másokba botolhatna. Amennyire lehet, észrevétlen akar maradni, apró táskáját szorongatva meg-megáll, hogy hallgatózzon s amikor beér a házak közé, ösztönösen az árnyékba húzódik a lámpák fénye elől, még ha árulkodó fehérségét nagyrészt el is rejti ruhája, a kapucnis pulóver puha gyapjúja és a vászon. Nesztelenül surran, macskás, hajlékony léptekkel, és apró termete is segíti abban, hogy elkerülje az esetleges kíváncsi tekinteteket.

A lábam vinne, túl a falun, túl az erdőn, túl árkon-bokron, de vissza kell fognom lépteimet, mert hiába futnék inam szakadtáig. Messze vagy, messzebb, mint bármikor eddig és ha egy helyben is rostokolsz, úgy érzem, folyamatosan távolodsz, minden perccel elérhetetlenebbé válsz, minden óra távolságot halmoz közénk. Néha már megfeledkezem rólad, hosszú percekre, néha már nem te kísértesz álmaimban és nem arra ébredek, hogy hűlt helyed űrje borzongat a testmeleg, fullasztóan fülledt levegőjű szobában.

A memorizált térkép alapján próbál tájékozódni, a táska szíjára erősített apró valamivel babrálva, ahányszor irányt kell változtatnia. Amikor végre megpillantja a sötétben magányosan világító kirakatot, mely mögött halovány fény derengése jelzi, valaki még van odabent, lepkeként rebben felé, megfeledkezve eddigi óvatosságáról. Zárva! Koppan, egyszer, kétszer, halkan, mintha tényleg szárnyak verdesnék az ajtó üvegét, s némi kaparászás is hallatszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Az éjjeli látogató halk, de tisztán kivehető hangokat hallat, amik lépteit kísérik, amint a helyiség közepére sétál, lassan megfordulva tengelye körül. Csett-csett-csett. Tudomást sem vesz a sötét árnyként fölé magasodó vámpírról, módot adva ezzel, hogy a másik alaposan szemügyre vehesse. Egyetlen pillantással számos furcsaságot fedezhet fel, legyen szó akár a túlméretezett ruhából előbukkanó apró kezekről, akár álmatagnak ható mozgásáról, vagy épp a további halk, kattogó-csettegő hangokról, amik most jóval magasabban szólnak. A jövevényt az erdőn át tett sétától főleg nedves avar, moha és puha föld illata lengi körbe, de ezek alatt meglapul némi mandula és vanília is, amit messzebbről hozott magával. Akadnak azonban olyan dolgok is, amit halandó nem venne észre - az egyik az, ahogy a mana áramlik a fiú körül, bár nincs nála pálca és ahogy az áramlatok meglódulnak, valahányszor elejt egy-egy hangot. Amikor végül megáll, Adam felé fordul, fejét oldalra döntve, mintha hallgatózna, pedig a boltot teljes némaság üli meg, ahogy vonásait is, melyekről egyre gyorsabban kopik a kisfiús báj, darabos, erős vonalakat sejtetve. Az egyetlen nagyon is élő része a kámzsa alatt rejtőző szempár, mely most a bolt tulajdonosát fürkészi a hófehér pillák alól. Gyermektekintet ez, ijesztően nyitott és tiszta, azonban nyugtalanító is - amíg árnyék vetült arcára, bárki azt mondta volna, íriszei halványkékek, azonban ahogy hátraveti a kapucnit, a fényben hirtelen lilának, néha egyenesen vörösnek tetszenek, s a tetejébe finoman remegnek, mintha állandóan két pont között ugrálna a figyelme. Szinte észrevétlenül, de finoman előre-hátra hintázik, egy óramű pontosságával mozogva.

Ez a dallam sokkal lágyabb, sokkal élőbb számomra, mint Elizabeté, talán mert jobban emlékeztet a Tiédre. Érzem a különbségeket, a számtalan év rárakódott rétegeit, a helyeket, ahol már elmosódott vagy megkopott, mégis, minden ismétlődés ellenére lüktetőbb, elevenebb, hívogatóbb. Nem árul el túl sokat, de azt nem tagadhatja le, hogy az ő életének is része a zene, átitatja őt, az időtlenség e módon is beleivódott lényébe.

- Hajlandó vagy olvasni a gondolataimat?-*Amilyen kicsi, meglepetést okozhat mély, tisztán zengő hangja, ami magabiztos nyugalmat áraszt - sem félelemnek, sem szorongásnak nincs nyoma benne, pedig szemlátomást tudja, kivel-mivel áll szemben.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Bár külsőre ellentétek egész halmazát képviselik, valójában nagyon hasonlóak  - a hófehérnek éppannyira rejtőznie kell a fény elől, mint az éjfeketének, máshogy és mást érzékelnek, s gyakran félelmet vagy iszonyt ébresztenek másokban. Ru ugyan kicsi és fejletlen, de megvan benne minden, ami egy közönséges emberben az első találkozástól táplálja az idegenség érzését. Talán ezért hat Adam mellett természetesnek, ezért sem próbál tekintete elől rejtőzni, sőt, nyugodtan lép közelebb hozzá, amikor a vámpír megáll. Szemeit lehunyva, finoman merengő vonásokkal kutatja szemhéjának sötétjét, közelről észrevehetően hintázva.

Monoton, kopottas bariton, amit mégis simára csiszolt az idő - azokat a régóta őrzött, remekbe szabott ruhákat juttatja eszembe, aminek bár anyagát vékonyra nyűtték, nem veszítették el puhaságukat. Hiányzott az illata, bár nem a külleme vagy a képességei vonzottak, még csak nem is tárgyai, puszta lénye, dallama húzott.

Válasz helyett felpillant, tekintete lefelé vándorol s pulóveréből félénk állatkaként előmerészkedő ujjai Adam kezét érintik, leplezetlen kíváncsisággal, de szinte leheletnyi finomsággal térképezve fel bőrét - pont olyan könnyű és óvatos a mozdulat, mintha olvasni próbálna. Az egész gesztus gyermeki, nem tolakodónak szánták és Ru evidensen nem lát benne semmiféle tabut. Ahogy eljutnak hozzá a másik szavai és gondolatai, kicsit visszahúzódik, felelet után kaparászva, míg a vámpírt nézi, kicsit azt az érzést keltve, mint aki nem annyira rá, inkább valahova mögé fókuszál.

"A szavak pontatlanok, elcsépeltek, félreérthetőek. Torzítanak és sosem a teljes képet mutatják", akartam mondani, de már ebben is megmutatkozott, hány ócska frázisra van szükségem, csak hogy egyetlen gondolatot megpróbáljak átadni - egy banális, egyszerű igazságot. A nyelvek folyton fejlődnek, gazdagodnak, színesednek, szüntelen gyűjtve árnyalataikat, mégsem érnek soha nyomába annak, amit olyan kétségbeesetten akarnak kifejezni. A szavak megnyomorítják, kiforgatják mindazt, ami fontos számomra.

- Nincs nyomós okom, csak szabadon akarok beszélni. Gondolatot gondolatért, de kérhetsz mást is.-*Nem mond többet, Adamre bízva a döntést vagy az esetleges árat, ám eltökéltség sugárzik róla - szavakkal vagy azok nélkül, de nem adja fel egyszerűen azt, ami ide hozta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A karcsú ujjak egy történetet betűzgettek, megpróbálva leolvasni az apró ráncokból és redőkből, gömbölyű dombocskákból és meglapuló homorulatokból, sima és érdes pontokból, milyen hangszer is illik ebbe a kézbe. A hűvös tenyér egyebet is elmesélhetne neki, de őt leginkább ez érdekli, erre kérdez hát rá a maga módján, némán vallatva az árnyékként fölébe magasodót. Egy pillanatra feledkezik csak bele a játékába, szórakozottan megcirógatva a kézfejen kitapintható inakat és ereket, mielőtt elengedné Adamet.

Valójában a tekintet színtelen - akármit is láttasson, csak valami más tükörképe, fény- vagy árnyjáték. Maga lénye is ilyennek tetszik, hűsnek, folyton áramlónak, frissítőnek, s az alámerülés pillanatától puhán, bizalmasan öleli körül látogatóját. Gondolatai zabolátlanul örvénylenek, s ha Adam megérinti valamelyiket, leginkább úgy érezheti, zene csendül - dallamfoszlányok, egy nagyobb egész töredékei lakják e lélek minden zegét és zugát.

Nem akartalak megbántani, üzente egyikük, egy szomorkás mosolyba ívelő futam, számomra ez természetes. Adni és kapni, abból, amim van és amim nincs. Hiányzik, a közelség, a közvetlenség, hogy nem kell nyelvet és szavakat választanom, formát keresnem a gondolataimnak, amikor sosem találhatok olyat, amely pontosan illene. Csak a zene adhatja őket vissza tisztán, töretlenül, maradéktalanul. Szeretett volna szemhéjai mögé húzódni, de állta Adam tekintetét, ritkán pislogva és ujjai közben a bal csuklóján lógó karkötő parányi figuráit piszkálták, újra és újra megszámolva őket. Tizenhárom. Nemsokára megkapta volna a tizennegyediket és még hinni akarja, hogy így is lesz. Nemsokára. Két hónap még nem olyan sok, ugye? Vissza fog jönni értem, makacskodik benne egy szólam, de árnyékában ott lüktet halványan a kétely és a félelem, ami egyre mélyebbre eszi magát.
Fel lehet úgy rúnázni egy tárgyat, hogy pálca nélküli mágiából táplálkozzon? Nem tudom ezt használni, pedig nagy szükségem lenne rá, de nem szeretnék másokra utalva lenni, valahányszor tölteni kell. Váratlanul tér rá jöttének okára, egy mozdulattal előbűvészkedve táskájából egy fehér, furcsa tárgyat, amit tenyerén Adam elé tart.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A halhatatlan testen talán nem fog az idő, a bőrön talán nem hagynak nyomot a pillanatok, de Ru játéka közben nem is erre szorítkozott, hanem az érintései kiváltotta érzésekre, apró gondolatfoszlányokra, emléktöredékekre lesett. Sőt, egy egész picit jólesett ez a fajta közelség is, még akkor is, ha Adam tétlen tűrte csak, hogy az ujjbegyek csacska kacskaringókat rajzoljanak bőrére.

Sosem gondoltam bele, mennyire fontos számomra ez a fajta szabadság, olyan megszokott, mindennapi apróság volt, mint ahogy az ember lélegzik. Valahogy beleszerettem annak szépségébe, ahogy egy másik lélek darabkái örvénylenek és záporoznak, az érzések örökkön változó kaleidoszkópjába, abba, ahogy gondolataik körülfognak és ahogy a vágyak hozzám törleszkednek. Hogy bármit és mindentt meg tudtam mutatni, teljes valójában. Nem kellett az időt félreértésekkel, magyarázkodással, szavak keresgélésével tölteni.

A telefont olyan óvatosan adja át, hogy szinte vonakodásnak hathat, pedig azon már túl van, elvégre rég belátta, hogy nincs igazán választása, ha használni is szeretné. Ez az egyik legféltettebb kincse, s a szívének kedves tárgyak sora meglepően kurta, így annál értékesebb számára, mivel nem csak egy sima ketyere. Adam válasza a kezdeti öröm után kellemetlen érzéseket ébreszt, mert pont az ilyeneket próbálta elkerülni, mégis kénytelen részletezni válaszát.
 
Nem nonverbális varázslásra gondoltam, kvibli vagyok. Sem szóval, sem szó nélkül nem tudok varázsolni, a pálcával bűvölt tárgyak süketek és némák mellettem. Másféle mágiám van - megmutathatom, ha segít, ajánlja egy rövid dallam, mely úgy tekeredik Adam ujjai köré, mint egy karcsú kis kígyó. A vámpírt - és hozzá hasonlóan a mágiára érzékenyeket is - az csalhatta meg, ahogy Ru körül lüktetett ereje, amikor belépett. Mostanra azonban szinte kivehetetlenné halványodott és ha nem épp a fiú elméjében tartózkodna, talán észre sem venné a halkan doboló, szívritmusként jelen levő furcsa varázst. Pedig akár ismerősnek is tetszhet, annyira ősi, nyers, mégis, csiszolatlanságában is szép.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nem szerettem a gyengélkedő szúrós, bántóan tiszta bájitalszagát, sem egymáshoz túl közel zsúfolt ágyait, azonban csendjét - mert a paravánok árnyékában puha, mély némaság kucorgott - igen. Egy félhomályos sarkat "béreltem", ahogy a javasasszony mondja mindig, s bár az égadta világon semmi sem tette enyémmé, lassan annak éreztem.

Ru tulajdonképpen elveszett a fehér párnák és paplanok közt, beleolvadt a tolltengerbe és voltaképp nem bánta, hogy megint beteg, hogy az immunerősítő bájitalok alig valamit segítenek, hogy egyedül lehet, sőt, még a kórházi koszt sem zavarta. Itt nem keresték, nem zaklatták, sokszor észre sem vették, ez lett hát apró elefántcsont-tornya, balkézre a gigászi, gyógyteával teli bögrével, oldalán a nem is annyira titokban becsempészett kacsacsőrű plüssel.

Aki a lélek orvosságait keresi, hogyan ír receptet?

Mennyi a csönd halálos dózisa? Szabad éhgyomorra idegen gondolatokat fogyasztani? Ajánlatos lenyelni a könnyeket? Mennyi vízben oldandó fel a bánat? Mennyi a nevetés ajánlott napi adagja?  Mik a bátorság mellékhatásai? Hogyan tárolandó a szeretet? Érzékeny-e a fényre az őszinteség?  

Süppedős a csend, amit legfeljebb az ölében heverő könyv lapjainak surrogása tör meg egy-egy pillanatra, ő pedig el-elkalandozik, ujja lecsúszik az aktuális sorról, hogy furcsa, apró mozdulatokat tegyen, mint aki zongora billentyűit simogatja. Kicsit kábák, álmatagok ezek a rezzenések, talán itt lenne az ideje a következő adag lázcsillapítónak is, mégsem szólítja a gyógyítónőt, elvégre nem fáj semmije, csak a gondolatai zümmögnek nyugtalanul, folyton fészkelődve, egymáson keresztbe-kasul tekeregnek, kibogozhatatlanul.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Más világban élünk. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érezhető és egyértelmű, de mióta itt vagyok, nap mint nap az arcomba kiált. Számomra elérhetetlen, amit látnak, ők pedig sosem fogják azt hallani, amit én. Megmutatni sem tudnám nekik, bár nem vagyok biztos benne, hogy érdekelné őket. Túl sok mindent rejtegetnek, torzítanak, annyira mesterséges a kis játszóterük, mesterkélt a viselkedésük. Elpazarolják az idejüket ezekre és mérgesek rám, amiért nem az ő szabályaikat követem.

Valóban félt az emberektől, főleg azoktól, akiknél távol állt egymástól szándék és tett, mert hogyan védte volna meg magát, főleg egy varázslóval szemben? Ruhái ellenére is egyértelmű, milyen kicsi és gyenge, akaratlan is feltűnést kelt és ami mágiája van, nem sok segítségére van, ha nem tud időben menekülni. A gondolat azonban elillan, nyugtalanító dallamával együtt, ahogy Adam beleegyezik a demonstrációba. Ru hátralép, tartva a szemkontaktust, bár így egyértelműbb, hogy nem látja igazán a másikat, fókusza enyhén elcsúszott. Eltelik néhány néma pillanat, míg felidézi a tanár szavait, hogyan is kell felébresztenie mágiájának azon részét, amit ritkán és nehézkesen használ.

Mintha egy kalitka ajtaja kattant volna, a hang halkan nyújtózott és óvatosan merészkedett elő, ám hamar erőre és szárnyra kapott. Akár a mágia, melyet hordozott, kicsit nyers, kicsit csiszolatlan volt, azonban csordultig megtöltötték az érzések és kétség kívül szívből, vagy annál is mélyebbről fakadt. A dallam egyre inkább lendületet nyer, már nem csak a bokájukat nyaldossa, hullámai magasabbra és magasabbra kapnak, mintha az üzlet teteje eltűnne - a hangok közt szinte megpillanthatóak az éjjeli ég csillagai, amelyek felé nyújtóznak. Apró termete ellenére mintha hegyeket tudna megmozgatni azzal az erővel, ami most felszabadul, átcsapva fejük felett.
Adam mindezt érzi - bár az érzések nem az övéi, akár azok is lehetnének, szinte fájóan eleven minden árnyalatuk, minden apró részletükben igaziak. Lüktetnek, marokra fogják mozdulatlan szívét és elveszik maradék lélegzetét - a pillanatnyi szabadság tűnékeny öröme, a magány szülte kételyek, a mágia nyújtotta saját világ alakjai tükröződtek a dallamban. Az élményt pedig csak különösebbé teszi a mentális kapocs, mert a vámpír nem csak az éneket hallja, hanem a zenét is, a dal igazi, teljes formáját, úgy, ahogy Ruban született.

Mozdulatai többnyire aprók, de árulkodók és csak jóval azután engednek fel, hogy elhallgatott, mikorra elülnek a felkavart indulatok. Időbe telik, míg rendbeszedi gondolatait, válaszolva Adamnek.

Hiszek neked. Mindössze nem találtam semmi nyomát, hogy kísérleteztek volna ezen a téren, elvégre a hozzám hasonlók aligha jelentenek piacot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Jóleső a csend, amiben lassan elülnek az előbb kavart hullámok, a pillanatnyi mozdulatlanság - a másik nyugalma esélyt ad, hogy én is visszanyerhessem sajátom, bár mint annyiszor, valahol belül tovább remegek. A torkom összeszorul, gyorsan, sekélyen lélegzem, dallam és visszhangok után kutatva. Nem tudok, nem szabad csak a felszínnek hinnem, hiába is diktálná a józan ész, hogy nincs választásom, nincs menekvésem.

A mozdulat óvatos, vagy még inkább, vigyázó - Ru feszültsége ugyan megmarad, de némán tűri, hogy segítenek neki, mert az ismeretlenben sem rosszindulatot, sem hátsó szándékot nem érez. Igaz, minden más is halványabb a szokásosnál, azonban messze nem az a kísértetszerű, foszlányokon átderengő valami, amivel egy fedél alatt kénytelen élni. Colenak nem kell erőlködnie, a fiú pehelykönnyű, szinte rendellenesen az - ki is látná a vastag ruhák rétegei alatt? Sosem öltözik mások előtt, zavarják az idegen tekintetek, amik szinte tapogatják, valahányszor fehérsége megakasztja valaki pillantását.
Lassan fogadja el a feléje nyújtott kezeket - nem tétovázás ez, a másik ujjain és tenyerén végigsikló ujjbegyei olvasnak, belelapoznak Cole életébe, megpróbálva morzsákat csipegetni fel történetéből. Apró egyenetlenségeket, érdes bütyköket és sima hajlatokat, ráncokat és alattuk meg-megfeszülő inakat... Az ismeretlen bőrét vékony, halovány hegek tarkítják, szemnek láthatatlan pókhálóként feszülve - ahogy megrántja a szálakat, emlékeket ébreszt fel szendergésükből. Az érzés leginkább olyan, mint az ökörnyál, mindketten megpróbálják az arcukról letörölni a ragacsos, kellemetlen, makacs utóérzését egy régi históriának, mint az ósdi könyvek lapjai közül felröppenő, torkot kaparó porfelhőt, kiköhögni. Eztán elkerüli a karcokat, a tenyerének vonalait követve tovább, mintha a fiú sorsában is olvasni akarna, végül a csuklójától visszafordul, hogy megkapaszkodjon. A koszos és véres kéz meglepő erővel tartja, várva a másik következő lépését.
- A pillangók szárnya, alighogy megszárad, már halott. Ha megsérted, nem vérzik, nem gyógyul.-*A hang halk, meglepően mély és ha kicsit rekedtes is az előbbiektől, karcai alatt bársonypuha. Furcsa, hogy üres, száraz vázhoz hasonlítsák, a gondolat ott percegett tovább az övéi közt, választ keresve miértjére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Mint annyiszor, megrezzen az ajtó nyílásakor - nem is az ide el sem hallatszó hangra reagál, hanem magára az újonnan érkező jelenlétére, mely rést talál kábaságán és tudatába kúszik. Ujjai letévednek a sorokról és nem is kapaszkodnak vissza, a paplan felszínét kaparásszák nesztelen, míg mozdulatlanul is az ismeretlen fiú felé fordul, lélegzet-visszafojtva figyelve.

Az idegen úgy sétál be, mintha haza érkezne - épp csak nem töröl a küszöbön lábat, vagy akasztja fel a kabátját, hogy kibújjon a cipőjéből. Fellélegzik, csontjai ásítanak és izmai lusta macskaként nyújtóznak, halkan dorombolva, ahogy elfekszik az ágyon. Furcsa. Ízlelgetem a szót, ujjaim köré csavarva dallamát, hogy kibogozzam, mitől olyan más, visszafejtve. Mert a nyugodt felszín alatt ott érzem valami nyomát, ami átdereng az érzelmek alkotta legfelső rétegen - halovány, de kétségtelen disszonancia. Vajon le tudnám hántani a külső héjat, hogy jobban halljam?

Mielőtt kinyúlhatott volna, a másik hirtelen mozdult, felé fordulva, s bár nem láthatta őt a paravántól, Ru torka szinte ösztönösen összeszorult egy másodpercre. Megpróbált mélyebbre süppedni a tolltengerbe a láthatatlan pillantás elől, igyekezett annyira csendben maradni, amennyire ez lehetséges, még ha iszonyatosan hangosnak is érezte most minden szívdobbanását, minden lélegzetvételét.

Amióta emberek közt járok, meggyűlöltem azt, ahogy rám néznek, ahogy a tekintetük tapogat. Nem látnak semmit, mégis ítélkeznek felettem, egy semmitmondó test vonalai, színe alapján, elérhetetlen ideálokhoz hasonlítva és cetliket aggatva a nyakamba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Újat tudott mutatni Adamnek - vagy még inkább, valami réges-régit - s az, hogy a vámpír átadta magát a dalnak, hogy engedte magát sodortatni a dallammal, számára elég volt. Olyan ez, mint egy furcsa tánc, melyet testek ormótlan paravánjainak árnyékában lejtenek; s akármilyen tökéletlen is még technikája, akármennyire is botladozik, nem cserélte volna el ezt a pár percet szinte semmiért.

Nem látnék, jegyzi meg finoman egy halk, szinte törleszkedő dallam, hallanék. Hallak most is, bár nem érthetlek teljesen, de nincs okod rejtőzni. Abel talán nem olyan idős, mint te, de olyan régóta nevel, hogy csak az ő arcára emlékszem. A dallamotok valahogy hasonló. Keserédes, apró és hegyes karmú gondolatok ezek, amiktől a tűnékeny alak szinte üvegszerűen áttetszővé halványul, távolivá és törékennyé válva. Ru pillantása kicsit lecsúszik Adam arcáról, valahova emlékei közé réved, mielőtt félénkebben, szinte szorongva visszakúszna tekintete a sötét szempárhoz. A lilás íriszek bizonytalanságot tükrözve remegtek, mert odabent összekavarodott mindaz, amit magával hozott és amit itt tapasztalt. Habozott, hogy feltegye-e a kérdést, mely esetlenül és ostobán csengett a fülébe, mert mielőtt ide jött, sosem fordult volna meg a fejében ilyesmi.

Zavar...hogy hallak?

Az emberek féltek tőle, attól, hogy nincs hová rejtőzniük előle, de attól is, hogy nincs rejtegetnivalója. Egy másik világból érkezett ide és hiába teltek el hetek, kevéssé értette ennek a másiknak a szabályait, szokásait, s még kevésbé akart hozzájuk alkalmazkodni. Adam kedvéért azonban kivételt tenne, ha ez az ára a szabadságnak, amivel megajándékozza őt. Közelebb húzódott, baljával érintve a férfi jobbját.

Köszönöm, suttogta a simítás puhán, majd egy lélegzetvételnyit megtorpant, céltalanul időzve. Amiért jött, elintézte. Mégis...
Szeretném veled tölteni az éjszakát. Önző? De még mennyire az. Mégis reméli, hogy ez a pár óra nem sok az örökéltűnek, hogy kaphat idejéből - az ő óráik máshogy ütöttek, s ami Adamnek egyetlen homokszem, neki két tenyerét megtöltő időtenger. Nem akart visszamenni a kastélyba, az Eridonba, a szobába, az életébe, amit most a legkevésbé sem érzett a sajátjának. Kérlek...? Nem sokat ajánlhatott fel cserébe, de az mind ott lebegett a kérdőjel mellett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A felelet egyetlen sóhajfinomságú cirógatás, egyetlen Adam lényét megpendítő hang. Mert te te vagy, én pedig én. A fiú kísérletet sem tesz rá, hogy győzködje, annak ellenére, hogy már puszta ittléte egy nem túl bölcs, ám annál makacsabb elhatározás eredménye, amit a legkevésbé sem bánt meg. A férfit nyugtalanító gondolatokra nem tudja, mit feleljen, mert bár annak egyetlen szavába kerülne, hogy mindent elmondjon neki, nem akar még jobban terhére lenni és ezáltal elveszteni a lehetőséget, hogy találkozásuk ne csak egyszeri legyen.
Olyanok vagytok számomra, mint az óriási, égig nyúló fák. Nem akarok semmit, csak az árnyékotokban időzni, mert a kérgetek alatt ott őrzitek az évszázadokat, csendjüket és dallamukat egyaránt. Nem vágyom sem arra, hogy nyomot véssek, sem halhatatlanságotokra, sem titkaitokra vagy évgyűrűitek számolgatására. Ru vámpír mellett nőtt fel és természetesnek tekintette létezésüket, mindenestül - a zsákmány ösztönös félelme eltűnt belőle, a halandók ismeretlen és egzotikus iránti vonzalmával együtt, nem táplált felesleges elvárásokat velük szemben. Annyit szeretne, amennyit kért, Adam mellett maradni az éjszakára, mert az első napsugarak már a kastélyban találnák. A kastélyban, ahol ma éjjel nem keresték és már nem is fogják, mert senkinek se hiányzik, ahogy ő sem vágyik a falak közé vissza.
Abel... nincs itt. Amíg nem ártasz nekem, nem hiszem, hogy kifogása lenne ellene. Érzékelte a vámpír ellenszenvét, bár nem sokat tehet ellene, de tartozik neki ezzel a válasszal, mert míg mostani szökésének felelőssége az ő vállát nyomja (és esetleg Elizabetét, bár ez alig érdekelte), látogatása valóban rengeteg bajt hozhatna Adam fejére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Magára maradt a gondolataival és azzal a furcsa csönddel, aminek helyét egy pillanattal előbb még Adam töltötte ki - akármilyen finoman is engedte el elméjét, a hiány hűvös fuvallatként legyintette meg és finoman beleborzongott. Minden, ami eddig elkerülte a másikra kiélezett érzékeit, hirtelen ott volt megint körülötte, a rengeteg néma, síkos üveglap és a polcok közt bolyongva sóhajtozó homály, a padló kopott, nyikorgó faillatával és ezernyi láthatatlan cipőnyom csikorgása. Mindig különös élmény volt elszakadni és visszalökődni a díszletek közé, az ember elfeledkezett a kinti világról, mely nélküle rohant tovább - volt, hogy tárt karokkal fogadta és volt, hogy fogai közé kapta. A bolt csak álmosan elnyújtózott körülötte és ásított egyet, ő pedig lehunyta a szemét, hallgatva, hogyan szuszognak halkan a falak.
A vámpír hiába keresi tekintetét, ennek ellenére a gondolat eljut a fiúhoz. Az ijesztően vékony karok kissé ügyetlenül cepelik át a hokedlit a helyiségen, hogy Adam székétől nem messze tegye le - nem kell látnia, min munkálkodik és akadályozni sem akarja, mégis, a közelsége ritka kincs számára. Amint leül, fészkelődik egy kicsit, megpróbálva kényelmes pózt találni magának.Egyik térdét felhúzza és magához öleli, hogy azon pihentesse állát - ahogy haja arcába hull, békés, bár valahogy szomorú álomnak tűnik mozdulatlansága. Az ember szinte késztetést érez, hogy ellenőrizze, nem apró gömbök tartják-e össze tagjait, annyira olyan, mint egy elhagyott játék. Aztán megtörik dermedtsége, finoman, de ütemesen hintázik, mintha magát ringatná, valójában az idő lüktet bensőjében, Adam dallamával keveredve. Kint érzékeit simogató csönd, odabent halk zene - mi mást akarhatott volna ettől az éjjeltől? Egy kis darabja tovább sajgott, mert valahol a sötétben ott világított egy távoli pont, elérhetetlenül messze, akár a csillagok, de túl fáradt volt és túlságosan jólesett ez az átmeneti menedék. Egészen halkan dúdolni kezdett, hogy elűzze a gondolatait, amik éjszaka kínozták a leginkább, amikor a napközben tagjaiban összekuporodva alvó emlékek előmásztak rejtekeikből és Abel felé nyújtózott lénye.

Hajnal van, aludni kellene, de fények vannak odakinn és sötétség idebenn. Szúként perceg a lelkiismeret, s lassan elhallgat, mert fogytán az anyag, a lyukakon át peregnek eltékozolt napok lomha percei, s emlékek járatszerű útvesztőiben tévelyeg, bolyong az elme. Függönyök ráncába rejtőznek az álmok és várnak, bóbiskolva, hogy lábujjhegyen jöhessenek és párnámra telepedve, szárnyaikat összedörzsölve ciripelhessek. Néha csak egyetlen éjszaka az éltük, s én az is átvirrasztom - reggel az asztalról söpröm le tetemüket, amikor leoltom a lámpát.

Mit tegyek? Aludni kellene. De nem lehet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Mennyi idő is telt el a kinevezése óta? Már maga sem tudta, annyira összemosódtak a napok, mióta fogva tartotta a kastély - valahol időközben elmúlt egy születésnapja, ami megmagyarázhatatlanul fájó, üres pontként maradt meg halványan emlékezetében. Sokszor megesett, hogy járőrözés után nem tért vissza a hálókörletbe, csak elaludt valamelyik csendes, elhagyatott zugában a kastélynak, hogy hajnaltájt kerüljön csak elő. Ha észre is vette bárki, nem tette szóvá, ő pedig ezekben a töredék órákban talált magának csalóka szabadságot, maréknyi magányt, amit nem zavartak meg mások. Ebben a csöndben hallotta először - éjjel, egészen halkan és távolról, mint a hegyeken túl tomboló vihar morajlását. Mielőtt azonban elérhetett volna a forrásig, mindannyiszor megzavarták vagy a hang elhallgatott, neki pedig csak a határtalan csalódottság maradt.  
Ezt a hangot követte most is, minden figyelmét a leheletfinom fonal megtalálása és megtartása kötötte le, megszokott echoja helyett csak kinyújtott keze segítette a tájékozódásban. Annyira hirtelen jött a hívás, hogy mindenét odahagyta, ágyából ugrott ki és szinte futva ereszkedett le a toronyból, hogy nehogy megint elszalassza ezt a furcsa tüneményt. Hiába siet, meg-megtorpant, hallgatózva, a keleti szárny felé tartva, egy alvajáró lépéseivel - vékony alvóruhájában, mezítláb, teljesen nesztelenül. Végül eltűnik az egyik ajtó mögött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az ajtó nehézkesen, nyikorogva engedett az apró kéz unszolásának és ugyanilyen lomhán és vonakodva zárult be Ru mögött. A fiú küszöbön túl megtorpant, az ajtófába kapaszkodva, míg inai megfeszültek a visszafogott izgalomtól. Odabent majdnem tökéletes sötétség fogadta, puhán magához ölelve és elrejtve, neki pedig kellett pár pillanat, hogy echozzon. Sosem járt ebben a teremben, bár a falhoz tolt padok arról árulkodtak, valaha órákat tarthattak itt, régóta használaton kívül állt és megmagyarázhatatlanul ridegnek tűnt - hűvös hiánya lengte be annak, ami egykor itt lehetett. De valami mégis itt maradt.
Akadt egy ablak, amin halovány derengés szűrődött be, delejes holdfény, amiben hópelyhekként kavarogtak a léptei nyomán felrebbenő porszemek - minden ízében remegett, mert egyszerre futott volna felé és el tőle. Érezte. Nem látta, de pontosan tudta, hol keresse, mert mint egy mágnes, ellenállhatatlanul vonzotta magához; ő pedig úgy ment, mintha kötélen egyensúlyozott volna a mélység felett.
Lélegzetét visszatartva félrerántotta a függönyt, mert látni akarta a homályban árnyéknak tetsző testet, mielőtt megérintette volna. A zongora vékony, szinte illúziószerű kontúrjai hullámoztak szeme előtt, s csak érintése alatt szilárdult meg. Ujjaira finom por ragadt, a hangszer viszont fenyegetően felmordult, felé kapva. Elrántotta a kezét, mint aki megégette magát, majd sokkal lassabban, óvatosabban újrapróbálta.
Meg akarta szelídíteni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A világ megszűnt létezni. Csak a politúrozott fa simasága maradt, amin apró karcolásokat és kopott foltokat fedezett fel, ahogy leheletfinoman cirógatta, egész halkan, szinte zümmögve dúdolva közben. Hiába volt halott anyag, a mágia, mely átitatta, nemcsak megőrizte az erezet egykori finom, ősöreg lüktetését, de dobbanásait dallamok szőtték át, egész történetek, amik az évek során ivódtak rostjai közé. Gyönyörű volt, minden részletében, igézően szép és lelke volt, lelke, ami hallotta és értette őt. Hozzábújt, fülét a zongora oldalához tapasztva, mintha meg akarta volna ölelni a hozzá képest óriás hangszert, csillapítva magányát, enyhítve a húrjait mardosó elhagyatottságon, tovább zsongva neki a szavakat ölteni képtelen üzenetet, szólongatva és kérlelve őt. Mintha évek peregtek volna le, míg választ kapott és lassan felnyithatta a billentyűket védő falapot. Jóformán áhítattal simított végig az elefántcsont és ében lapocskákon, ahogy az őket fedő filcet - s vele együtt az azt leterítő gondoskodó kezek emlékét is - félresöpörte, hogy letelepedhessen a padra. Tétovázott, nem merve leütni egyetlen billentyűt sem, nehogy kivételezésnek hasson, csak cirógatta őket, míg végül elszánta magát és felreppent az első hang. Elég volt ez az egyetlen érintés, hogy elkapja a láz, sietősen levetette az ujjatlan pólóját takaró pizsama felsőt, félredobva, hogy hosszú ujja ne akadályozhassa.
Az apró kezek boszorkányos könnyedséggel játszottak, súlyos dallamot csalva elő az óriásból, ami meghajolt zenéje előtt, egybeolvadva vele. Ebben a pillanatban hangszer és zenész egyazon érzés alatt görnyedt meg, s az indulat elég volt, hogy Ruarc máskor rezzenéstelen alakja egész testében mozgásba lendüljön. Hiányzott belőle minden kötöttség, minden profizmusra valló elegancia és helyes tartás, ő túlcsordult és minden ízében mesélt, zenébe öntve magát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Fogalma sem volt hívatlan vendégéről vagy az őt körülvevő világról - az ujjai hegyén át a zongorához láncolta magát, minden más elhalványult és elsikkadt, ahogy a dallam körülfonta. Azonban nem állt meg itt, tovább kavargott, megtöltve a teret és fogcsikorgatva kaparta a falakat, még többet akarva, többet egy álmatag, porízű levegőjű helyiségnél. Mintha kivágódtak volna az ablakok, a zene viharként söpört végig a termen, ahogy a felgyülemlett csend utat vágott magának. Ru szenvedéllyel játszott, korlátok és gondolkodás nélkül, tisztán érzésből, s ez azon kevés alkalmak egyike volt, amikor vonásai felengedtek - játékból emberré lett, hús-vér lénnyé. A dallam felkapta és úgy játszott vele, ahogy szél a falevéllel, míg jóformán szédült és nem kapott levegőt. A fiú itt, fekete és fehér csupasz kontrasztjai közt mutatta meg színeit, de nem egyenként, hanem örvénybe öntve mindet, szüntelen, szemfájdító kavargásban.
Minél tovább játszott, annál feszültebbnek, nyugtalanabbnak tűnt, mintha nem lett volna elég a tempó, a hangerő, a komplexitás - a dallam méreggé változott, mert kevés volt egyetlen pár kéz és a billentyűk egyre fagyosabbá váltak, csuszamlóssá lettek ujjai alatt. Játszani akart, de bármit is tett, botladozásnak érezte, s minél jobban akarta, annál inkább gyűlt benne a keserű elégtelenség. Nemnemnem, nem ez, és ez sem, nem ezt kereste... Az első hamis hanggal megtört a varázs és a zongora disszonáns fájdalomsikolyt hallatott, ahogy Ru mindkét kezével rácsapott, miszlikbe aprítva mindent. A csend vérzett, ahogy zihálva felugrott, ha már ellökni nem tudta magát a hangszertől. Remegő keze ökölbe szorult, mintha ütni készülne, mégsem mozdult.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nevet adtál nekem. Otthont adtál nekem. Temérdek időt, mérhetetlen tudásod cseppjeit, maradék érzéseid, dallamod és zenéd, a gondolataid közt fészkelő puha csendet, mosolyaid melegét, múltad nyirkos hűvösét és alvadt titkait. Te tanítottál játszani, ott ültél mellettem és megmutattad, hogyan mondjam el, amit másképp nem tudok - mindig, mindig egymásnak játszottunk.
Hol vagy, amikor szükségem van rád? Miért késlekedsz, amikor hívlak?

A pillanatok dermedten vánszorogtak, mígnem vontatott, nehéz mozdulattal arcára szorította kezeit, elnyújtott, néma sikolyt hallatva, amibe beleremegtek az ablaküvegek. Úgy érezte, mintha kést döftek volna a mellkasába és a fájdalom nem akart engedni, még akkor sem, amikor végre folyni kezdtek a könnyei. Nem maszatolták el eléggé a látását és ott volt előtte a sápadt, vörös szeplőkkel tele kézfej, mely négykezest játszott vele. Esetlenül kente el könnyeit, míg remegése erőt vett rajta és visszatottyant az előbbi helyére, összegörnyedve. Percek teltek el, mire felpillantott, üres tekintettel meredve a sötétbe, hogy lassú, tétova mozdulattal közelebb húzza a padot, ujjbegyeit bocsánatérően húzva végig a zongora szélén.*
- Sajnálom,-*szipogta halkan, fáradt rekedtséggel hangjában.*- Nem te tehetsz róla. Téged is...-*torkán akadt a szó, aminek súlya hirtelen rázuhant, s amit elméje automatikusan megpróbált kilökni.

Nem tudok enni, nem tudok aludni, fáj levegőt venni és a gondolataim dermedt félelemben toporognak, Rád várva. Mert ha megmoccannak, fel kell fognom a felfoghatatlant, meglátni az elefántot, ami azóta követ mindenhova, hogy magammal hordozom csak a fejemben létező ígéretedet - visszajössz értem.
Mert ha benned nem...ha neked nem...akkor ki..?

Zenét akart. Játszania kellett, elbújni a gondolatok elől. Újrakezdte, puhán és lassan, de a hangok közötti perctöredékek egyenetlenekké váltak - ez a dallam zaklatottan hullámzott, céltalanul futva tajtékként a fövenyre újra és újra, halkan jajongva őrölve mindazt, amit Ru érzett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A dallam hajladozott, attól függően, melyik érzelem ragadta épp magához az irányítást a benne tusakodók közül - kétségbeesést súroló kilátástalanság kifulladásig hajszolt rondója, gyásszal keveredő félelem nehéz, bénító ütései, elhagyatottság félénk hangjai, gyermekien tiszta bizalom utolsó halk reménytöredékei, fáradtság alig vonszolódó szólama, üresség furcsán csengő visszhangja... Egyetlen óriási kaleidoszkóppá álltak össze, ismétlődések nélkül, vég nélkül ömölve elő ujjaiból, amik csak ontották a felhalmozódott, alaktalan gondolatokat magukból. Nem és nem akartak fogyatkozni, sőt, mintha egyre több torlódott volna fel, ahogy az egymásnak feszülő indulatok lassan emlékei felé nyújtóztak és belemélyesztették karmaikat, hogy szétcincáljanak mindent, ami volt.

Egy részem végig sejtette. Tudta. Búcsú nélkül hagytál el, a lehető legfájdalmasabban tépve ki magad lényemből - hogyan lehet úgy élni, hogy egy reggel arra ébredsz, valaki sebészi pontossággal kimetszette a szíved? Egy lyuk van a helyén, melyen keresztül tovább szivárog időm, homokkal töltve az űrt, mely csak nyeli és nyeli.
Kietlen sivataggá tettél odabent.
Elvetted azt, amitől az ég határtalanul kék, amitől a csend édes és a sötétség bársonypuha, hangod nyári esőillatát, hópehely érintéseidet, melyek hűvösen olvadtak bőrömre és melyek közt sosem akadt két egyforma. Magaddal vitted a nevem, melyet többet nem mond ki senki, mert sosem lesz ugyanolyan a hangja, nem ugyanazt jelenti majd.
Elárultál - és egy szívdobbanás alatt visszafogadnálak, ha lenne rá módom.

A mellé csendben leereszkedőt nem is érzékeli, a sírás és a zene markukban tartják, azonban az érintést annál inkább - amilyen könnyed és óvatos, annyira durvának hat, mert Ru úgy ugrik fel, mintha lökték volna, maga elé kapva kezeit. A pad azonban a másik súlyának köszönhetően nem mozdul odébb és nekiütközve elveszti egyensúlyát, esés közben akaratlan is letenyerelve a billentyűket, fájdalmas jajduláshoz hasonló hangot erőszakolva ki a zongorából, amit puffanás követ, ahogy átesik az ülésen.