Boldog reggelt! *beköszönt ide is*

Remélem az lesz és, hogy lesz belőle több is itt.
Köszönöm.

Nincs itt semmilyen bácsi.  

Bebácsizódtam?  

A tények alapján úgy fest a dolog. XD

Nem fáj az. XD

Szia.
Így már jobb. XD

Általában sötét vagy mire gondoltál?

Az a fránya Hold keresztülhúzta a számításaimat. XD

A nap végén majd beszámolok róla.

Szerda van, délután és esőre áll az idő. Az órák még nem kezdődtek el, így hősünk rengeteg szabadidejét igyekszik értelmesen eltölteni. Nem szereti az üresjáratokat, sem a lustálkodást, bár néha jól tud esni az is, mint tavasszal a gyenge eső a vetésnek. A gyakorlótanár eddigi ténykedését összegezve, több időt töltött a kastélyon kívül, mint annak falai között, de jobban érdekli a külvilág egyelőre legalábbis. Később már úgyse nagyon lesz ideje a környéken bóklászni, így most kihasználja üres óráit.
Mivel egy szál kicsike bőrönddel érkezett, egy-két dolgot be akar szerezni még az iskolai roham előtt. Nem nagy igényű, a kolostor nem öt csillagos szálloda, megszokta, hogy ne tegye magasra a szükségleteit. Szappan, törölköző helyett amúgy is megteszi a egy tisztító bűbáj, elvégre mágus vagy mi a szösz. Meg-megáll egy-egy asztal kínálatánál, de sokat csak egynél időzik, mégpedig ahol a jóslással kapcsolatos eszközök, kellékek találhatóak. Nem, nem akar semmi ilyesmit venni, ezek a dolgok csak elvi szinten érdeklik, bár lehet, hogy be kell majd szerezniük pár szemléltető alkalmatosságot, de ehhez Aurórának előbb pénzt kell kerítenie a gazdasági igazgatótól, úgyhogy most csak terepszemlét tart. Könnyen lehet, hogy nincs is a férfinél pénz, amilyen lezser, simán eljön vásárolni mágusforintok nélkül, pedig a szép mosolyáért itt nem kap semmit. Elfáradva a nézelődésben, leül az egyik pad, egyik üres helyére. Nagy a tömeg, nyüzsög a nép, az ülőhelyek is elfogytak, viszont az eső lába is igencsak lóg, könnyen lehet, hogy egy hideg zápor majd szétkergeti a sokadalmat. Egyelőre még nincs veszély, élvezi a pihenést, lehunyt szemmel.

Lassan nyomja el az álom, ott helyben a padon, de csak látszatra alszik, igazából relaxál, de messze jár a fizikai valóságtól, ez tény. Indiában járnak a gondolatai, érzi már szinte a szájában a szúdzsí ká halvá ízét. Közelít az ajkaihoz ez a mennyei édesség, de épp amikor beleharapna, visszarángatják a véres valóságba. Felkiált a fájdalomtól, és a homlokához kap. Egyből magához tér a lövedék hatására, de nincs tisztában vele, hogy mi találta el. Körülnézve a lábai előtt nem messze valami fura barnás dolgot lát meg. Még egy kicsit mozgásban, ahogy odáig gurult, így feltételezhetően megvan a bűnös. Gyorsan felkapja - öt másodperces szabály - megfújogatja kicsit aztán miután beazonosította datolya néven, jóízűen befalja. Vigyorogva néz távolabb a két ledermedt alakra, meg az előttük, mögöttük tornyosodó datolyakupacra és saját belátása szerint, össze is rakja a történetet. Hozzájuk lép, mielőtt megszólal. Szavait az árushoz intézi.
- Tartsa pórázon a gyümölcseit, ha ennyire veszélyesek! Egyébként finom puha volt, az íze kicsit már veszített az eredeti minőségéből, de határozottan állítom, hogy remek. - Ezután magára hagyja a valószínűleg elképedt boltost és a hölgyhöz fordul e szavakkal:
- Szép napot Hölgyem! Vigyázzon a bestiákkal, épp kilőtte a harmadikszemem az egyik. Segíthetek? - ajánlja fel készségesen a szolgálatait és ha az ismeretlen idegen nem ellenkezik nagyon, elveszi tőle a megpakolt kosarat. Válogat pár pillanatig a datolyák között, aztán egy fél tucatot a nő kosarában tesz.
- Ez a fájdalomdíjam, fogadja el! - A kosarat visszaadja és elegánsan távozna is, ha nem történik semmi, hogy ezt megakadályozza. Furcsállhatjuk a viselkedését, de őt már csak így kell elfogadni!

Kukuuucccs

Csak simán láthatatlan.
Nem szoktál bújócskázni?

Hol vagyok szerinted?
 Hogy lehet abból kinőni?

Nem jósolok. -:)  Az butaság.

Érzéki csalódás Szíra

Ja, bocs, nem tudtam. Új vagyok még.

Ha magázol Szira maradsz. Most jobb?

Te dolgod ez már.

Főznek, sütnek a hölgyek? Szép estét!

nyugodtan lehet csatlakozni, ha úgy érzed, akár csak egy hsz erejéig...

Kevesen vannak olyanok, akik szeretik az afféle kényszerű, de kellemetlen és unalmas programokat, mint az értekezlet vagy évnyitó és egyéb társai, de Attila kifejezetten kedveli őket. Nem önsanyargató aszkéta, nem ebben leli örömét, hanem az emberek megfigyelésében. Jót kuncog az unott arcokon, az el-elbóbiskoló, aztán felriadó álmodozókon, a minden alkalmat a rosszalkodásra kihasználó fiatal egyedeket. Utóbbi őt nem zavarja, sőt drukkol nekik, nehogy valaki rajta kapja őket, bár ebben az esetben is talál rajta élvezkedni valót. Igaziból még nem tanított egy percet sem, ez az első tanári posztja, ezért is lett gyakorlótanár, hogy gyakoroljon, mert az kevés van neki. Mint ennyire szokatlan helyzet, évnyitón is most van először, nem is igazán tudja, mi az illem itt. A talárról hallott már, ám nem tarja magára nézve kötelezőnek, mert nem is tanár, nem is diák, így ki tud siklani az utált ruhadarab viselése alól. Legalábbis ő ebben a hitben él egyelőre. A nyitóbeszéd is megvolt már, mire megérkezik és egy rejtettebb zugban csendesen meghúzódik. Itt feltűnés mentesen adhatja át magát mások szemlélésének, indiszkrét vigyorát kezével takarja. Szépen rálát a tanári asztalra is, meg a diákokéra is valamint a harapható feszültség is feltűnik neki, aminek okát egyelőre nem tudja. Persze ha olvasná a hirdetőtáblát vagy a kastélyban többet is időzne az alvásnál, akkor lenne infója róla, mi tépkedi tanár, diák idegeit. Látja a felügyelőket is, de mivel nem ismer nagyrészt senkit, így őket is az egyéb kollégák kategóriába sorolja be.
Kinéz magának egy különösen unatkozó munkatársat, azon pihenteti tekintetét, hátha történik valami vicces, amivel feldobhatja majd a napját.

Nekem Yar nem tetszik, :3 de a viccei igen.  

Artemisia Rubya

Elismerően bólogat hallva az ínycsiklandó íz kompozíciót, bár nem ehhez szokott a szájpadlása. Mivel egyedül él, már elég rég óta, főzni is meg kellett tanulnia, és még senki nem panaszkodott az ételeire, még bele sem halt senki, azért az egyszerűbb ízek sem riasztják, mint a bundáskenyér teával vagy akár egy zsíros deszka hagymával. Hagyja beszélni a hölgyet, akinek csak a keresztnevét tudja, ha minden igaz, de már ott tartanak, hogy recepteket cserélnek, megismerte az ízlését, már ami a datolyákat illeti és viszi a terheit, amiért kinéz neki egy ingyen uzsonna. Jó a koszt a kifőzdében, partnerének mégis egy ponton torkán akad a falat. Pár hosszú pillanatig eltart, míg rendbe szedi a vonásait, de aztán frappáns válasszal áll elő. Attilának tetszik a hölgyemény stílusa, briliáns mosollyal hallgatja végig a nőt, ám mikor szóra nyitja száját, érdekes válaszra ragadtatja magát.
- Azt mondta Artemisia? Mégis melyik családból? A fűszer, a perzsa királynő, a barokk festőnő, vagy simán egy Istennő? - Kedvtelve néz végig a nőn, persze semmi szemmel falás, csak visszafogott, udvarias kíváncsiság csillog a szemeiben. Az érdeklődés mögött azonban cinkos mosoly is bujkál, láthatóan tetszik neki a játék, amit a másik kezdett el. Ő persze csak ártatlan elszenvedője a női praktikáknak, mondhatni áldozat, de nem tartja kellemetlennek a helyzetét.
- Hálás vagyok, hogy nem nyíllal kezdett lövöldözni rám. Ilyen esetben mi a dolga az áldozatnak? Nem voltam még hasonló helyzetben, segíthetne! - Figyelmesen hallgatja a nő válaszát, ha van, de ajkáról nem hervad le a kihívó mosoly. Mindketten tudják, hogy ez az egész csak játék, de amellett már érdekli is, hogy kivel áll szemben, ki ez a nő, akivel ilyen fura módon hozta össze a sorsa. Az újabb kihívó kérdésre még reagál, mielőtt ő is feltenne egyet a hölgynek.
- Azt éreztem, hogy ha nem ülök le arra a padra, akkor éhen maradok. A jövő mindig a döntéseink függvénye és csak a legvégén derül ki, hogy pozitív mérleggel zárul-e vagy negatívval. Ön mivel foglalkozik, ha nem vagyok nagyon tolakodó? Bár a csókos témánál már elrontottam. - Nevetgél saját magán, aztán kitartja kezét a fedél alól, hogy megnézze, esik-e még.

Sok lehetőség megfordul a fejében, de nehezen dönt. Végül is csak nem ülhetnek be kedélyesen a Teázóba vagy nem kaphatnak be egy fincsi sütit, még csak datolyát sem kereshetnek közösen a Piacon, mert nagy feltűnés lenne belőle. Attila mondjuk élvezné, de vendége sértésnek vehetné, hogy kiteszi ilyesminek. Voltaképp fogalma sincs róla, hogy mihez vonzódna meghívottja, mert még soha nem találkozott kentaurral. Ismerni sem ismert egyet sem, de mióta él, nem látott még kávézni ilyen lényt, úgyhogy ez is kiesett, mint helyszín. Eszébe jutott még a Vajner lovasudvar, ám ezt sürgősen elvetette. Azzal tisztában volt, hogy nagyon érzékenyek, így végül az ingájáért nyúl, hogy attól kérjen segítséget. Nem ez a kedvenc jóseszköze, de a célnak most ez felel meg a legjobban. Így még mielőtt baglyot reptetett volna a találkozó helyszínével, leült  a szobájában, hogy kiingázza a megfelelőt. Rajzol egy kört, benne a lehetséges irányokkal, az ingát fölé tartja és amelyikre majd az mutat, oda hívja megbeszélésre Maegort. Szeret titkolózni, így egy percig sem kell azon csodálkozni, hogy a témát nem említi majd, csak hogy fontos és hasznos is egyben. Láncra fűzött kristálya a Vadőrlak felé leng ki. Ezután egy kényesen udvarias levélben kedvesen invitálja sötétedés a előtti órára a Kentaurt. Felmerül ugyan benne, hogy talán a nevezettnek nincs órája, aztán megnyugszik. Hiszen, aki a csillagok titkának nagy tudója, annak nem jelenthet problémát. A levelet végül mégis átfogalmazza ekként:
Tisztelt Maegor úr! Ma, Napnyugtakor várom tisztelettel a Vadőrlak szomszédságában. Ha esetleg nem lenne megfelelő a helyszín, kérem értesítsen!
A megszólításon még töri a fejét kissé, aztán úgy ítéli meg, nem tud jobbat. Elmorfondírozik azon is, hogy tud-e Maegor olvasni, de lesz, ami lesz alapon elküldi a levelet a bagollyal. Nyolc óra körül el is indul, mivel nem kap semmi hírt, hogy célba ért-e az üzenet vagy sem, de lehet, hogy igen. Lassú sétában teszi meg az utat odáig, megáll a háztól kicsit távolabb, meregetve a szemét, hogy ha kell, észrevegyen egy suhanó árnyat, vagy egy várakozó valakit, valahol.

Nagyon izgatott lett, mikor hírét vette, az iskola környékére érkezett ritka lénynek. Ha jól emlékszik, talán ebédkor vagy a vacsora alkalmával az igazgató suttogott erről a helyettesével. Tulajdonképpen még abban sem volt biztos, hogy valóban igaz, jól hallotta, de nem hagyhatta ki a lehetőséget. A két diri csak nem terjeszt butaságokat. Persze izgalmában arra nem gondolt, hogy azt is megkérdezze az ingától. Most már mindegy, a találkozás nem csak ennyi kétséges dolgot foglalt magában. Ha nem jön senki, akkor csak két lehetőség van, vagy nem igaz a pletyka, vagy a lény nem tud olvasni. Ha viszont itt lesz, akkor egyéb bonyodalom is akadhat. Hogy fognak beszélgetni? Milyen hangnemet kell megütnie? Nem lesz-e félreérthető, amit mondd? Hogyan szólítsa? Nem ijed-e meg tőle. Akkor tudatosul benne, hogy a levelet nem is írta alá. Az is lehet, hogy nincs jelentősége, hiszen úgysem ismeri őt névről. Amíg várakozás közben mindent végig gondol, egyre bizonytalanabb magában. Erősen pásztázza a horizontot a lebukó Nap gyenge fényében, de egyelőre senki. Látni nem lát, de hall. Apró neszek, ágak recsegése jut el a füléhez, messziről és tompán. Az erdő azon részét a ház takarja, ezért kicsit odébb húzódik, hogy kilásson mögüle. Megdobban a szíve, mikor meglátja a kentaur erdőből kilépő, félénk alakját. Attila lóimádó, de igazán nem ért a nyelvükön, viszont roppantul tiszteli a bölcsesség lényeit. Értelmesebbnek tartja őket az embereknél. Ők is tudnak gondolkodni, csak kicsit másként, de ettől még értelmesek. A különbség a két faj, az ember és a ló között csak annyi, hogy mások. Levegőt venni is elfelejt, miközben határozottan, de lassan elindul Maegor felé. Azon drukkol, hogy csak el ne szaladjon, mielőtt meggyőzné arról, hogy szándékai tiszták és egyenesek. Tisztes távolban megáll, hogy a másik ne érezze fenyegetve magát, nem néz a szemébe, mert az a támadás jele, legalábbis az állatok többségénél az. Ügyel arra, hogy testtartásával se fejezzen ki agressziót, majd megszólal. Nem ereszti ki a hangját, jó lehet a hallása és a hirtelen, erős zajok megriaszthatják.
- Maegor vagy? Én írtam a levelet, köszönöm, hogy eljöttél. Barátként állok itt. - Szakadozva jönnek belőle a szavak, elvégre gondosan figyel minden szótagra, hanglejtésre, szóra. Nincs tapasztalata a kommunikáció ezen formájával. Lehet, hogy túlontúl óvatos, de az elővigyázatosság sosem árt.

Azt hitte, könnyebb lesz ez az egész és kezdetben nagyszerű ötletnek tűnt, igaz nem gondolkodott sokáig, mint általában semmin. Viszont a jóslásról volt szó, és annyit még ő is tudott a kentaurokról, hogy abban kiemelkedően jók. Azt viszont nem tudhatta, hogy ez az egyed hozza-e az átlagot vagy náluk is vannak gyengébb képességűek úgy, mint az embereknél. Most, hogy tulajdonképpen egy kezdő tanárként végül egyedül visz nyolc évfolyamot...ez is elég kihívás lenne...ám ő rátesz még egy lapáttal...tanoncokat fogad, akikre jobban kell figyelni, többet kell foglalkozni, lehetőségeket kell adni, feladatokat, erőpróbákat, gyakorlási lehetőséget. Még elképzelni sem tudja, hogy ez mennyi pluszt igényel, nem csak tőle, de a tanítványoktól is. Minden csak utólag fog kiderülni. Mennyire működik az elképzelése, meg mennyire nem. Van benne kicsi feszültség ezért. Az is egy új, szokatlan helyzet, meg ez is. Ebben a pillanatban meglehetősen idiótának érzi magát, ahogy beszél ezzel az idegennel, akiről nem derült ki, hogy lehet-e vele beszélgetni. Mindegy. Ha már kifőzte, meg is kell ennie és jó jel, hogy a kentaur nem fut el, sőt emberi nyelven válaszol. Mondatai némileg kuszák, de érthetőek, így Attila is megnyugszik, hogy legalábbis ebből a szempontból legalább nem rúgott öngólt. A neheze azonban csak most jön.
- Ne haragudj, ha esetleg más dolgod lett volna, én meg idehívtalak, de szerettem volna beszélni veled egy fontos dologról. - Nem biztos benne, hogy a szavai megfelelőek, de már kimondta, visszaszívni nem lehet. A furcsa helyzet, amiket ő általában élvezni, sőt előidézni szokott, most feszélyezi. Nem akar rosszat mondani, pont ezért sokkal nagyobb az esély rá, hogy valamit el fog szúrni. Vesz pár mély lélegzetet, megkísérli lenyugtatni nyugtalan elméjét, elvégre nem a Világ vége jött el. Nincs semmi gond, csak lazán, mint szokta. Mintha egy kollégával beszélgetne - győzködi magát, míg végre használ a nyugtatás.
- Én sem bántalak, te sem fogsz, tudom. Nincs nálam semmilyen fegyver, amivel árthatnék. Attila a nevem. - A vezeték nevét feleslegesnek tartotta volna elmondani, de ezen is vacillált pár pillanatig, aztán úgy döntött, nincs jelentősége annak.
- Jóslástant tanítok az iskolában, ott hallottam, hogy ideköltöztél. Segítséget kérni jöttem. -

Ahogy beszél a tanár, figyeli Maegor reakcióit. Nehéz a helyzete, mert hozzászokott az embereknél a szituáció adta visszajelzésekhez, meg persze a megérzései vezérelték, de most nem érez semmit az erdő párás, nedves illatán, a hűvösödő levegőn, a haját borzoló enyhe szellőn kívül. Üres, mint egy kiszáradt babhüvely, de ennek az ürességnek most nincs termékenyítő ereje. Mintha a kentaurt védfal venné körül, sem az érzései, sem a tiszta gondolatai nem adnak támpontot. Az embereket nagyon sok felesleges, másoktól átvett gondolat és viselkedési minta szennyezi, de ennél a lénynél ezek nincsenek jelen és megzavarja Attilát. Zavarja, hogy csak az van, amit lát, nincs mögötte semmi egyéb, kacifántos rafináció. Sokszor azért is viselkedik furcsán, hogy a másikat kizökkentse ebből a mesterkélt állapotból, mert olyankor elveszíti a követett minta fonalát, elkezd önmaga lenni, de itt ez szükségtelen. Ha sok minden ködös is, erre az egyre bizton ráérez. Valamint azok az apróbb jelek, amik mégis árulkodnak, nem hátsó szándékkal telt játszmák. Szépen, lassan esik le a tantusz a tanárnál, ahogy megismeri Maegor világát, és rájön arra, egyszerűbben kell megfogalmaznia mondandóját, ha azt akarja, beszélgetőtársa megértse.
- Tanító vagyok, de azt nem tudom, amit te, és a néped tud. - A Nap már jócskán lebukott a horizont mögé, így a fák sötétebbek lettek, a Kentaur alakja is félelmetesebb és misztikusabb is egyben. Az egész helyzet, ahogy ott állnak ketten, két külön világ egyedei, Attila számára különleges élmény, az meg pláne, ahogy a másik a tanító szóra reagál. Amint feléje mozdul, a férfi ösztönösen húzódna hátrébb, de tudatosan megállítja a mozdulatot. Nem moccan, mert tudja, hogy ez nem megfélemlítés, hanem egy nagyfokú bizalom jele. Ha hátrálna, azt fejezné ki, hogy fél, vagyis bizalmatlan, de erről szó nincs. Így folytatja, nyugodt hangon.
- Vannak...olyanok, akik...képesek meglátni a jövőt...de még nem elég jók. Én arra tanítom őket, hogy biztosak...hogy magabiztosak legyenek....hogy higgyenek a tudásukban. - Keresi a szavakat arra, ami nem önthető szavakba, de valahogy mégis meg kell kisérelnie, hacsak nem próbálkozik azzal, hogy meghagyja a lehetőséget a kentaurnak, hogy a lelkéből olvasson. Már annyira közel állnak egymáshoz, hogy hallja a lélegzetét is, a rezgései is átjönnek, ennek oda-vissza kell működnie. Járnak sebesen a gondolatai, míg le nem csendesíti őket és rezgéseit harmóniába hozza.
- Te is tanító vagy. Tanítsd arra őket, amit csak Te tudsz, a csillagok erejére! - Felnéz a ragyogó égitestek halmazára a sötétülő égbolton, remélve, hogyha a szavai nem is, a minden más egyéb metakommunikáció, hűen fogja tükrözni, mit szeretne. Tiszták és igazak a szándékai és ezt a Kentaur bizonyára érzékeli. Mit is kér ettől a lénytől? Hogy hozza le a tanoncainak a csillagokat! bagatell semmiség, bár ha valaki képes rá, akkor Maegor és a népe igen. Kérdés, hogy nyitott-e rá. Utóbbi már talán kétséges.

Tárkony Kisasszony

- Önnek hatalmas szerencséje van az életben. Szerencse, mert jó családba született. Először is látszik az uralkodói vérvonal, másodszor hálás lehet, hogy a szülei szerették a tárkonyt. - Mielőtt folytatná a szómenést, ami ihletett pillanataiban elkapja, lányosan végigsimít a haján, csavargat egy tincset, és lányos mozdulatokba rendezi alakját. Jól játszik, de kész ripacs. Azt minden esetre jól érzékelteti, hogy nőként próbál gesztikulálni. Azt sem bánja, ha a fél piac rajta mulat, az neki csak külön öröm.
- Én is jó családba születtem. Képzeljen el engem Gingerként! ... Vagyis inkább ne, lidérces álmai lennének! - Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a gyömbérről van szó, a szülők kedvence, természetesen Attila után, szabadon. Figyeli az elfogyasztott tea mennyiségét, amit beszélgetőtársa ledönt a torkán, és milyen meglepő, de kitalálja mi állhat a háttérben. Erre rájátszik még a reszkető kéz, a kékülő száj, az automatikus összehúzódás...persze, hűvös van. Nem kell hozzá különösebb jós tehetség, hogy levágja, ha itt maradnak, hamarosan a jeges macik oltalmában fognak piknikezni. A nőben is hasonló gondolatok foganhattak meg, ez kiderül a következő mondatából. Attila nem kívánja, hogy megfagyjon, sőt amit tud meg is tesz ez ellen, de azért nem átall egy kicsit még odaszúrni, nem bántóan, hanem viccesen.
- Értem én, bűnhődnöm kell, amiért nem hagytam vásárolni. - Megint nevetésbe fordul mondanivalója, remélve, hogy partnere is követi a vidámságban.
- Az eső elállt, ha pedig Gemmológiát tanít, biztosan tisztában van a csakrákkal. Van egy jó gyakorlat hideg ellen. Pörgesse meg a hármas csakráját a kettes helyett, attól is felmelegszik. - Újabb nevetésre ragadtatja magát, aztán kilép a fedél alól, hátranéz várakozón, kész-e a hölgy követni őt. Kezében a kosár alapanyaggal, biztosan jó nehéz.
- Elfogadom az ajánlatot, ha nem tart otthon íjat és nyilakat, és csak elméleti lesz az oktatás - mondja komolyan, de láthatatlanul a szája szegletében ott bujkál az a bizonyos mosoly, ami lehet biztatás is, meg az ellenkezője is. Megindul, ha mindketten készek az indulásra, de a lábával együtt a szája is beindul, jártatja azt is.
- Nem furcsa véletlen, hogy bár kollégák vagyunk, mégsem az iskolában, hanem a piacon futunk egymásba? Véletlen-e, hogy Ön Gemmológiát oktat, míg én Jóslást, és végezetül, hogy a két tárgy is találkozott a piacon, nem csak mi? -

Attila tanár úr, vagy más néven "a Huszthy" feldagadt ábrázattal üldögél a stég közelében. A dagadáshoz ugyan nincs köze a helyszínnek, fogorvosnál volt, amit enyhén szólva is utál, ám el kellett mennie mégis. Ha nem a foga húzta ide, akkor vajon mi szél fújta erre? Tudjuk, hogy szereti, ha kiegyenlítődnek a dolgai, s mivel az elmúlt napokban nem volt ideje unatkozni, így úgy gondolta, hogy most eljött a pillanat erre. Igyekszik elmélyülni a tömény unalom, ólmos, lehúzó, mocsaras dágványában és megy is neki. Bambán bámulja a vizet, kezében egy jókora befőttes üveggel, amiben valami élénk lila lötty vergődik a légzése ritmusára. Az unalom nem csaphat át meditációba, jól tudja, mert az már nem unalom. Gondosan figyel erre, miközben a semmi sem érdekel érzését gyakorolja. Nem koncentrál semmire, csak az egykedvűség érzésére, azon van, hogy nehogy az öröm kicsiny szikrája, belopakodjon az életterébe, de ugyanígy a szomorúságot is kizárja. Hogy mi a lila lötty? Az egyelőre titok, de ne ringassuk magunkat abba a tévképzetbe, hogy társnak hozta ki magával. Az unalom része a magány és Attila ezt is át akarja érezni alaposan. Hétköznap nagyon nincs erre kapacitása a harminc gyerek között, főleg az előkészítőben, ahol osztályfőnök, vagy a kollégák locsogását hallgatva. Egyik fülén be a másikon ki, sokszor fel sem fogja, miről folyik a diskurzus, de azért az akkor sem igazi magány, a szó nemes értelmében. Foga lüktetése időnként eltéríti a feladatától, ám gyorsan visszarendezi gondolatait. Idő múltával, tekintetét elemeli a habokról, hogy egy más, semmitmondó témát keressen, mikor megakad a szeme egy szerevaló nőneműn. Oda az unalom, itt már azt sem lehet? Rajta felejti barnáit a kerekded idomokon. Ez is bambulás, de merőben más jellegű, mint az iménti. Egy idő után már nem csak a tekintetét vonzza a látvány, hanem a testét is, lábai maga alá húzódnak, kiegyenesednek, dereka is járás pozícióba helyeződik és az agya kiadja a parancsot az indulásra. Nem tiltakozik ellene egy cseppet sem, mert onnan, ahol ült, nem teljes a panoráma.
- Segíthetek? - ajánlja fel szolgálatait, a lány meg értsen alatta, amit akar.