27. tanév, vizsgaidőszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Éjkerti Csermely összes RPG hozzászólása (17 darab)

Oldalak: [1] Le
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. január 23. 23:50 Ugrás a poszthoz

Noel
 A lány egyik lábáról a másikra állt, kezei alatt egy érdes, régi ajtó domborodott ki a falból. Ha jól követte az előírt utat, akkor ennek a szálkáktól hemzsegő úttorlasznak kellett lennie a könyvtár bejáratának. A fejében előre kiszámolt lépések közelében lévő számot kapott, Zoru látott néhány diákot ahogy több könyvet cipeltek a megszokottnál, a jelek pedig általában nem csapták be a lányt. Jó helyen kellett járnia, ő mégis kissé bizonytalan volt. Sokszor félt az olyan helyektől, melyeket fel kellett keresnie, ám sohasem járt még bennük azelőtt. Mindig ott élt benne a kétség, hogy bolondot fog csinálni önmagából, ha véletlen elszámolja magát, vagy rossz folyosón indul el, esetleg nem a megfelelőt választja két bejárat közül.
- Kérj segítséget! - az ékszer hangja megrémisztette Csermelyt, olyan sokáig csend telepedett fülére, hogy kezdett egészen elfeledkezni kísérője jelenlétről. Válla picit megugrott, fejét néhány pillanatra feljebb emelte, azután vöröslő orcával újra az előtte lévő, kérdésekkel teletömött ajtóra fordította figyelmét. Nem akart más terhére lenni, biztos volt benne, hogy az illetőnek sokkal jobb dolga is akadt annál, mint őt kísérgetni.
Megragadta a kilincset és óvatosan megpróbálta lenyitni, ám az nem mozdult se feljebb, se lejjebb. Az ajtó vagy be volt zárva, vagy  nehezebben nyílt a többi kastélybeli ajtónál. De hisz a könyvtár nem lehetett csukva. A diákokkal nem tennék meg az iskola dolgozói. Legalábbis Csermely így vélekedve tovább folytatta kísérleteit a bejutásra.
- Csermely kérj segítséget! - sziszegte a fülbevaló, hangja sokkal feldúltabb volt, mint a legtöbb beszélgetések során lenni szokott.
- De hát miért nem nyílik? Ki kéne nyílnia! - tényleg nem értette a lány, hogy miért nem engedett neki az ajtó. Ajkai lassan lekonyultak, arcára halovány szomorúságot vetetettek az árnyékok. Lassan itt volt a takarodó ideje, talán már csak egy óra volt hátra addig, ő pedig még mindig keresgéléssel töltötte az idejét ahelyett, hogy könyveket olvastatott volna fel Zoruval.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. február 28. 20:49 Ugrás a poszthoz

Állia

A lassú, bizonytalan léptek hangjait elnyomták a folyosón uralkodó egyéb zajok csattogásai. Hangos trappolások, talárok és szoknyák suhogása, izgatott csevegések, máshol elfojtott suttogások és egy távoli üvegcse csattanása a földön. Majd egy hatalmas sikoly, nevetések, morgások, dünnyögések, és újabb sikolyok.
A lány ledermedt, a körülötte lévő emberek reagáltak valamire, amit ő nem tudott érzékelni. Orrára keserű füstre emlékeztető szag telepedett. És érezte, ahogy egy-egy személye elsuhant mellette sietősen, arcát megsimogatta az alak gerjesztette szellő.
- Mi történt? - alig hallható hangját próbálta a lehető leghalkabbra venni, hogy Zorun kívül más ne vegye észre pillanatnyi meglepettségét.
- Az egész folyosót elleote a füst. - a mások számára nem érzékelhető beszéd meghökkentette a lányt, de így érthető volt, hogy miért lett olyan gyorsan mindenkinek rettentő fontos a távozás. Csakhogy a másik oldalon terült el az a tanterem, ahol neki nemsokára órája lesz. A tanárok persze nagy valószínűséggel elfogadnák a kifogásait, és megértően viselkednének vele szemben, de ezt a jó szándékot mégsem akarta kihasználni minden apró-cseprő problémánál.
- Akármi is fordult meg abban a buksiban, látom előre, hogy rossz ötlet. Állj félre míg eloszlanak az akadályozó tényezők! - az apró ékszer parancsolóan emelte fel hangját, mivel hála a látásokat korlátozó problémának, nem volt képes a mágikus segítő az út további feltájolására. Mintha Csermely szemére egy újabb réteg sötétség borult volna. Egy újabb zsinór, mely eltépődésével még messzebb került a külvilágtól. És mégis elindult.
Léptei csigatempójú vánszorgásoknak feleltek meg, ujjai súrolták a kőfal oldalát. Zoru pedig tiltakozott. Véleményének egyre hangosabb megnyilvánulásai apránként kezdték bántani Csermelyt, nem tudott odafigyelni.
A hatalmas lökés a földre terítette, akár egy szerencsétlen rongybabát a véletlen kézmozdulat. Remegett. Könnyei kezdtek előkúszni, ám még mielőtt szemei végéhez értek volna, a rádöbbenés az összeset letörölte. A szívét szorongató rémület, melyet a nem várt változások idéztek elő, kétségbeesésbe fordult. Nem volt a fülén Zoru. Az esés közben valahogy elveszítette. Szinte fejbe vágta az egyedüllét és érezte a fenyegető sötétség csattogó agyarait. Valami mintha a nyaka köré tekeredett volna, a torka, a levegő, nem érezte már egyiket se.
- Nincs meg... - nyöszörögte, amikor egy bizonytalan "hello"t hallott a közeléből. - Nem tudom hol van, nincs meg! Segíts - ritkán veszítette el a lélekjelenlétét, de nem történt meg túl gyakran az sem, hogy levándoroljon a helyéről egyetlen társa. Depláne egy ilyen helyen, mint az iskola. Képtelen volt nem azonnali támogatást kérni, az első adandó alkalommal. Utálta, ha mások segítségére szorult, mert nem szeretett gondot okozni senkinek sem. De ez a helyzet más volt. Rémisztően más.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. február 29. 22:53 Ugrás a poszthoz

Bence

A hangok iszonyatosan zavarták őt. Ha nem lett volna szüksége a kezeire, melyeket mindig készenlétben tartott mellkasán, akkor már rég a fülére nyomta volna ujjait, hogy csak Zorut legyen képes meghallani. Olyan sokan beszéltek körülötte, és mind egyszerre, a szavak összefolytak, de néhány foszlány még így is érthetően találta meg a leányt. Nagyrészt róla csacsogtak. A vak szó többször belekúszott fülébe, visszhangként kongott a falakról, még ha Csermely próbálta is elültetni a nemtörődömség magját, kicsit bántotta a dolog. Úgy nézhették, mintha valami különc lenne, egy furcsa teremtmény. Talán mások is így vélekedtek róla, csak nem akarták az arcába mondani. Lebiggyesztette ajkait és lehajtotta fejét, hagyva, hogy kissé túlnőtt frufruja eltakarja szemeinek egy részét.
Amikor az utolsó tanórájának is vége szakadt és még így is túl sok, unalommal kecsegtető hosszú órákat látott maga előtt, melyeket nem tudott mivel kitölteni, a könyvtárban pedig ilyentájt rengeteg diák gyülekezett, ezért inkább amellett döntött, hogy egy másik úton indul vissza a házba, csakhogy több folyosót is megismerhessen a kastélyból. Pontosan tudta, hogy merre járt, ám nem számolt ilyen lármás akadályokkal, melyek teljesen elvették az ember kedvét nemcsak a felfedezéstől, de magától az örömtől és boldogságtól is.
A közelről támadt, hirtelen és hangosabb tanács megrémítette a lányt, vállai megugrottak, kezeiből kihullottak a könyvek, egy újabb téma, melyről a festmények hamarosan pletykálni tudnak majd.
Az előbb hallott beszéd forrásához fordult, legalábbis megpróbált minél pontosabban arra fordulni, ez különbözött kicsit a többitől. Az eddig fület bántó kerepelés a fojtott suttogások normális beszédénél hangosabb példányai voltak, míg a későbbi egy nyílt üzenet. Egyenesen neki.
- Azt hiszem igazad van képúr... - bólintott, lágy mosolyra húzva ajkait. Ki gondolta volna, hogy egy festmény még lehet kedves? Mert, hogy szinte egészen biztos volt abban, hogy műalkotásról volt szó. Elvégre melyik másik diák tenné be a lábát erre a borzalmas folyosóra?
Utoljára módosította:Éjkerti Csermely, 2016. március 6. 19:57
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. március 6. 22:07 Ugrás a poszthoz

Bence

- Nem, ez nem a te hibád volt -Amint hallotta a kép szabadkozását hamar elkezdte rázni a fejét. - Ne is törődj az ilyen buta reakcióimmal - tette még gyorsan hozzá, füle mögé tűrve egy tincset.  A fiú párkányról való lesiklását és közeledő lépéseit nem észlelte a sok, körbefogó zajforrás miatt, melyek majdnem minden neszt és egyéb, halkabb zajokat eltiportak kegyetlenül. Talán ezért is lehetett, hogy mikor egy hideg kéz érintette meg bőrét a lány egy nagyot ugrott hátra, a könyvek -melyeket pedig valószínűséggel a karmai közé akartak tenni-vagy a másik kacsójában maradtak, vagy ismételten, hatalmas robaj kíséretével a földre zuhantak.
- Jaj, nem akartam! - ajaki elé kapta ujjait, mikor tudatosult benne mit is csinált. Még néhányszor elrebegte a bocsánatot és sajnálom kifejezéseket, felváltva. Amikor pedig kiderült, hogy mindvégig diákról volt szó, bár miután hozzáért már maga is kezdte egészen sejteni a dolgot, elvörösödve újabb elnézésekért könyörgő szavakat zúdított a fiú nyakába.
Zoru csak kacagott a leányon közben, valószínűleg mindenről tudott csak érdekesebbnek találta a jelenetet úgy, ha nem szól egy szót sem arról, amit látott. De miután a hahota abbamaradt a részéről, készségesen elregélte azt, hogy a fiú a párkányról került a gyermek elé és akivel épp szemben állt megsaccolva harminc centiméterrel nőtte őt túl, kócos, barna haj terpeszkedett fején és barna sötétség nyelné el a leány tekintetét, ha látna valamit az életből.
- Biztos rossz lehet bezárva lenni egy képben - nem akart rosszat mondani az őt kifecsegő-kinevető népségről sem, mert az nem rá vallott volna. Helyette inkább gyorsan a védelmükre kelt. És különben is borzalmas lehetett odabenn ücsörögni az örökkévalóságig. Csak nézni, ahogy mások mennek a dolgukra, folyik az életük, ahogy valaki kivirágzik és elhervad, megvénül vagy épp felcseperedik, ők pedig csak vannak és lesznek. Ugyanolyan testben és helyzetben, ugyanúgy semmi dologgal sem felruházva. Azon kapta magát, hogy iszonyatos sajnálat fakadt ki szívéből és áradt el teljes testében. Már majdnem sírt, mikor egy másik kérdés magjai találtak termékeny talajt fejében.
- Te miért maradtál itt? Köztük? - a Zorutól hallottak alapján nem átsétáló túlélőről volt szó, hanem valakiről, aki beült a vihar kellős közepébe lakni. Legalábbis percek helyett talán órákat töltött el itt. Önként.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. március 10. 23:23 Ugrás a poszthoz

Viktórika

Csak egy kis időre fogja elhagyni a kastélyt. Éppen, hogy csak át fogja lépni a határt, és amilyen gyorsan csak tud, visszadugja majd orrát a biztonságos kőfalak mögé. Legalábbis ezzel ringatta magát arra az útra, hogy valóban kilépjen a szabadba. A kapuban még utoljára megállt, mély levegőt vett és próbálta kizárni fejéből Zoru tiltakozó kántálásait, melyek arra buzdították, hogy térjen vissza a jól ismert, viszonylag biztonságot nyújtó helyek egyikére, az iskolán belül. De Csermelynek hiányzott a természet. Szerette a békét, ami ott várt rá, szép volt hallgatni a csendet. Szinte dalolt. Amíg Mánfán lakott mindig volt valaki, aki elkísérte kisebb sétáira a házuk mögött húzódó erdei utacskákon, amikor súlyosnak érezte az otthon töltött perceket, anyja megmarkolta apró kezecskéit, és kimentette őt a kalitkából. Ő volt az egyetlen személy, akinek érintésétől nem rémült meg. Hiába találta hirtelen vagy titkon, a váll sohasem rándult, a szív nem gyorsított, a tüdő nem préselt ki levegőt. Valahol legbelül mindig érezte a közeledést a teste.
Mióta visszaérkeztek a telelésből, azóta meg akart ejteni egy újabb sétát. Bár ott kísérője is akadt, aki rengeteg mindenben segített neki, olyan dolgokról szerezhetett tudomást, melyeket addig nem ismert, és olyat ismerhetett meg, melyről eddig nem szerzett tudomást. De akkor a sétálásba is beleszeretett, fülében tisztán csengett az ottani madarak zenéje, vajon ha meghallja az itteni egyedek dalait érezni fogja a változást, vagy süket marad rájuk?
Lassan elhagyta az udvart, a rét felé vette az irányt. Azon túlra már nem akart merészkedni, Zoru pedig alig akarta elvezényelni a közeli, gyéren szórt fák közéig is. Azt mondta veszélyes, mert ha valami történne, nem tudna egyből segítséget hívni. Azt mondta butaság volt, hogy nem hívott a leány magával valakit, akinek kezei és lábai voltak, és kifejezte sajnálatát az iránt, hogy neki nem volt teste, sem végtagjai, melyekkel felkaphatta volna védencét, és bezárhatta volna egy ajtók nélküli hatalmas toronyba, akárcsak Galambbegyet a mostoha.
- Csermely vigyázz! - Zoru hirtelen üvöltése pontosan egyszerre tört rá azzal a hanggal, mely tudtára adta, hogy valami lepottyant előtte. A lány vállai megugrottak, tüdejéből kiszorult a levegő, hátrált két lassú lépést, azután összerogytak térdei és elszakítva harisnyáját leült a puha fűben. Néhány pillanatig csak meredten próbálta feldolgozni, ami történt. A rémület megbénította testét, összeszorította szívét és szájából kiszárított minden nedvet. Talán szemei is elkerekedtek.
- Egy kislány ül előtted - súgta gyengéden Zoru. Csermely először távolinak és idegennek találta a hangot, de minél többet beszélt hozzá nyugtató lassúsággal és kedvességgel az ékszer, annál inkább kezdett magához térni. A varázsmütyűr a gyermek leírásával foglalkozott, a pöttöm
fruskával, aki szintén az altájékán foglalt helyet a nedves fűrengeteg közepén.
- A fáról estél le? - végre megszólalt, kezdett visszatérni ereibe ismét a vér, bár kezei még mindig remegtek. - Jól vagy? - ösztönösen ez volt a második kérdése. A rettegésén kívül nagyobb érzelmet csak mások iránti aggodalma tudott kiváltani belőle, az a gondolat, hogy amaz megsérült máris nagyobb gonddal töltötte meg fejét, mint az a tény, hogy valami kiijesztette belőle a levegőt is.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. március 20. 18:45 Ugrás a poszthoz

Viktórika


Pedig Csermely tényleg biztos volt abban, hogy a odakinn nem fog rá semmilyen esemény sem várni. A réten általában nem nyüzsögtek diákok a tél környékén, nem voltak teletömve vadállatokkal melyek rátámadnának, sem villanyoszlopokkal, melyeknek nekisétálhatott volna. Ám a repülő kislányokkal nem kalkulált. Zoru az utolsó pillanatban észlelte csupán a gyermeket, így a figyelmeztetése túl későn jött ahhoz, hogy védelmezettje fel tudja fogni a helyzetet. A lány néhány percre szinte sokkos állapotba került, a földre rogyott és remegve adott utat feltörni készülő rémületének. Szíve ki akart törni mellkasából, tüdeje pedig zsugorodásnak indult, torkában gombóc kezdett növekedni. A legkisebb, nem számított mozdulatok is képesek voltak ráhozni a frászt. Egy hirtelen érintés vagy furcsán közeli, a többinél hangosabb hang meg tudta félemlíteni őt, de ez sokkal közelibb és ijesztőbb volt ahhoz, hogy szimplán összerezzenjen. A sírás kerülgette. Szemeit átitatta az a meleg érzés, szinte égette belülről, mikor rátaláltak Zoru halk, csitító szavai. Mintha egy láthatatlan, gyengéd kéz simított volna végig arcán és ölelte volna át hátulról. Kezdett egészen megnyugodni. A hangoknak lassan értelme lett, egybefüggő mondatokká álltak össze, szelíd mormogás helyett. Egy leány. Eddig nem is gondolt arra, hogy nincs többé egyedül, ám amint rájött, hogy talán a másik is éppúgy megijedt mint ő, máris az aggodalom felülkerekedett és legyőzte a rettegést.
Bár az ékszer szólt Csermelynek arról, hogy egy öreg, eldeformálódott kvaffra mutogatott a beszélő, az mégsem fordította arra fejét. Régen megtette volna, sokáig észre sem vette, hogy folyton forgatta fejét, ha megtudta, hogy az illető rábökött egy tárgyra, amolyan megszokás volt, még azokból az időkből, amikor volt is értelme arra lesni, amerre intettek. Ám lassan ez is, oly sok más nem is észlelt mozdulattal együtt eltűnt.
- Megsérültél? - hangjába aggodalom szökött, és néhány arcvonása is átmázolta önmagát. Zoru pedig, nem hazudtolva meg saját nevét, azonnal ellenkezni kezdett, a fejben már megszületni látszó terv ellen.
- Nem tűnik túl súlyosnak, jól van. - jelentette ki szárazon, az utolsó mondatfelet már-már parancsoló hangnembe ívelve. Állandóan visszakozott, ha meglátta védence fejében a gondolat csíráit erről a dologról. Mindig is utálta, ha a lány használni akarta, mert úgy vélte ez a buta képesség nem több, mint önroncsoló és önkárosító, borzadályos átok. De honnan is tudhatta volna a ketyere, hogy milyen érzés volt segíteni másokon? Hisz őt csak a varázslat hajtotta, érzelmei is hamis, generált semmik lehettek.
Fázni? Csak akkor eszmélt rá, hogy még mindig remegett, mikor szóvá tették neki.
- Nem... - vörösödött el, miközben ujjai beletúrtak a nedves, puha fűbe és szépen, ám észrevehetően lassabban felállt és bizonytalanul kiegyenesedett. - talán egy picit. - vallotta be kedélyes mosoly kíséretében.
Próbálta a lehető legtöbb földtől megtisztítani szoknyácskáját és kabátkáját, ám a harisnyán nem tudott segíteni azonnal.
- Semmi baj, ha visszamegyek a szobámba majd gyors megjavítom. - legyintett, ujjbegyével megkeresve az említett lyukat. Csak egy húzásnak tűnt. - Ha jól emlékszem, volt erre egy bűbáj - ajkaihoz emelt kézzel és megbillentett csípővel mélázott el, hol is futott bele ilyen leírással egybefűzött varázslatba, és hogyan is szólt egész pontosan a szövege.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. március 22. 22:44 Ugrás a poszthoz

Bence

A fiú kijelentését Csermely egy kicsit másként látta. Először egy képnek nézte a falon, egy elvarázsolt tárgynak, azután pedig, ha ez nem lett volna elég, még újabb galibát is okozott a buta ijedségével. Azonban mégsem szólt vagy ellenkezett, mert érezte a másik hangján a mosolyt, és ezt semmiképpen sem akarta elrontani. Helyette csak paradicsom vörösen engedte, hogy az ő arcán is megjelenjen egy halvány görbe.
- Mhm - lelkesen bólintott, sőt még karjait is előre nyújtotta, hogy a másiknak megkönnyítse a dolgát. Zoru segítségével sikerült besaccolnia az irányt, ahonnan a leejtett tárgyait várta és mikor azok és a fiú ujjai megérintették őt, csak egy kicsit rezzent össze. Éppen annyira, hogy talán még a másik sem vette észre.
- Nagyon szépen köszönöm, nagyon kedves vagy! - lágy mosolya egy erősebb, vidámabb formát öltött ahogy újból mellkasához nyomta egyik kezével a könyveket, másikkal pedig ismét az idegen felé nyúlt.
- Éjkerti Csermely
- Kicsit balra - Zoru halk morgására gyors arrébb vitte kacsóját a lányka és nevetve árulta  el újra nevét, mintha az előbb a rossz irány miatt a hangja is odaveszett volna és nem nyerne érvényességet a bemutatkozás, ha megint meg nem ismétli az egészet. Pedig általában elsőre is el szokta találni az embereket, a hangok irányából. Nem volt ez olyan nehéz, csak figyelni kellett, minden hang és illat olyan erős volt, hogy mikor picit is összpontosított arra, hogy megérezze és meghallja őket nem okozott nagyobb problémát rájuk lelni.
Azt hitte, már nem fog választ kapni elmélkedésére, és míg a másik hallgatott, addig ő elgondolkodott a képek életén. Addig nyúzta magát a szomorú légképekkel, míg ajkai is picit lejjebb konyultak és megérintette valami a festmények sajnálatából származó sötét bánat. A fiú válasza épp időben jött, hogy picit megvigasztalja Csermelyt.
- Gondolod? - billentette oldalra fejét, visszanyelve könnyeit. Bele se gondolt ebbe az oldalba.
Mikor társa meglepődött a dolgon, a lány felkuncogott, bár csak ujjai közül szűrődhettek ki a csengő hangocskák.
- Van egy kis segítségem - megengedett magának egy visszafogottabb vigyort, miközben arrébb tolta a trükkös ékszert rejtő fehérarany hajtincseket, hogy a másik is lássa, mire is célzott az előbb. Nem szokta rejtegetni segítőjét, bár ha nem kerül szóba Zoru, nem is szokta mutogatni. Olyan dolog ez, mely nem titok, de nem is köti azonnal az ember a másik orrára csak úgy, oda nem illő témák vagy beszélgetésfoszlányok nélkül.
- Megértelek. - mikor újra megszólalt halkabb és megértőbb hang siklott elő torkából, mint korábban. Mára nem küzd ilyen, vagy ehhez hasonló problémákkal, de voltak az életében olyan napok, mikor akármit megadott volna, hogy elhallgassanak a gondolatok üvöltő forgatagai a fejében. Leginkább akkor törtek rá ezek az általában negatív és kétségbeesett gondolatok, mikor egy újabb orvos dobta ki őket a rendelőjéből, és egy újabb remény kélt szárnyra és reppent el örökre. Viszont mára nem bánja az egészet. Ha így akarta a sors, akkor állt elébe, őt ugyan nem zavarta.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. március 30. 23:20 Ugrás a poszthoz

Viktórika


- Hallod? Azt mondta pici, és én is látom, alig egy dongócsípésnyi, még csak nem is mély, meg se horzsolódott, talán csak a színe változott, a vér futott fel a bőr alá, semmi több, ne aggódj már. Különben is, ha látnád mekkora, még olyan gyerek, engedd, hogy maga tanulja meg az élettől kapott leckéket, hogy ha leesik valahonnan fájni fog neki egy darabig, majd többet nem ugrál, ez az ár nem nagy érte, nem is sír, még csak ferdének sem mondani száját. Menj inkább, játssz vele, vidítsd fel ha akarod, akár azt a régi, borzalmas kvaffot is megfogdoshatod, ha megígéred, hogy utána jó alaposan megcsutakolod majd mancsod. Garantáltan nyálas élmény lesz - Olyan gyorsan pörgette a szavakat, hogy ha nyelvvel áldották volna meg, már rég kifáradt volna az és nem tudott volna még csak a feléig sem eljutni az aprócska ékszer. A témát is terelte, észrevétlen, hátha sikerül kiütnie abból a csacsi fejből a gondolat magját.
- Két-három nap, azt mondja kettő vagy három nap, hallod, hogy tudja? Ez a kislány profibb e téren mint te, pedig be kell vallani, te is elég sok borzalmat összeszedtél már, lágy szívednek hála. - még csak nem is titkolta a rosszallást hangjából, melyre az érzékeny levitás arca azonnal meg is rándult, de hallgatott tovább, míg a másik folytatta, meg se állt - Biztos nagy vadóc, talán már rég hozzá is szokott az ilyen katona dolgokhoz, biztos egész nap pattog, akár egy labda, ha ma meggyógyítod, holnap szerez kettő másikat, nem érné meg. Különben is, azt mondta két nap, neked mennyi időbe telne, míg az az izé teljesen el nem tűnne kezedről, egy kerek hétbe? Talán egy és félbe? Légy okos, csak most az egyszer, kérlek....- az utolsó szó tényleg könyörgés volt, szelíd, suttogó kérelem. Csermely beharapta alsó ajkát és előre dőlt, mosolyra húzva száját.
- Talán kicsit felgyorsíthatnánk a folyamatot...
- Az istenért te lány! Hát kinek papoltam ezidáig? - Duzzogva kommentálta az előbbi felajánlást Zoru, ám mást nem tudott tenni, üres lebeszélésen kívül. Ilyenkor örült Cseme, hogy a segítője tényleg csak egy hang, nem pedig egy egész ember, mert akkor már rég két lakat alatt lenne bezárva, valami sűrű, erdő mélyén terpeszkedő, ajtótlan toronyházban,  hogy várja a megmentő lovagot aki kiráncigálja onnan. Azt pedig aztán leshette volna, míg világ a világ.
- Igazából én is arra gondoltam - ujja hegyével még mindig a lyukat birizgálta. Csupán néhány hónapja volt az iskola diákja, bár az órák már elkezdődtek, mégsem tudhatott mindent, hatalmas sajnálatára. Néhány leckével ugyan máris előrébb járt társainál, hajtotta a kíváncsisága, de mindig is az elmélet útján lépkedett, a gyakorlat ösvénye szinte ismeretlen volt számára. Ritkán varázsolt a pálcája segítésével, nem is hordta magánál, egyszerűen olyan nagyon hosszú volt, hogy el sem férne nála. Minden zsebe túl kicsi, ha pedig kezében hordozná minden felé, előbb vagy utóbb úgyis eltörne. Jó helye volt annak a szobájában, a bélelt kis ládácska alján, melyben eredetileg is kapta a tárgyacskát.
- Valóban? Akkor lehet inkább a könyvtárba megyek majd, hátha találok valami jobb igét, amely erre a problémára specializálódott. Képzeld csak el, harisnyaszaggató fruskák részére egy egész kis varázslat lenne kitalálva, milyen érdekes is volna... - kuncogott jókedvűen. Nem tudta és nem is értette, hogyan és miként találják ki vagy alkotják meg a varázsigéket. Csak úgy megszületnek? Vagy ha elhatározzák, hogy ilyen igenis lesz, akkor az lesz is? Egyszer ennek is utána akar majd járni, talán fel is fogja írni magának arra a listára, ahol a többi hasonló dolgot szokta felsorakoztatni, de már az is olyan terjedelmesnek bizonyult, akár egy hosszú farkú, cakkos mintás kígyó farka.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. április 14. 18:55 Ugrás a poszthoz

Bence

- Nos, örülök, hogy megismerhetlek HaEgBence - egy üdvözlő mosolyt villantott felé, olyat, melyben feje oldalra billent és fogai kibújtak rejtekükről. Leginkább a másik torkából feltörő megbánó sóhaj ellen szólt.
Miután a fiú visszahúzta kezeit a lány is inkább óvón könyvei köré fonta sajátját, nehogy ismét kicsússzanak és a földre essenek a rakoncátlan kellékek. Szorosan mellkasához szorította azokat, apró ujjainak vége bele is fehéredett, de bőre sápadtsága miatt nem lehetett kiszúrni igazán. Talán csak ha az illető nagyon figyelne, de miért bámulná valaki a lány kacsóját?
A képekről való elmélázás Csermely fejében hirtelen, éles kanyart vett, mikor majdnem könnybe lábadt a szeme, de a fiú az utolsó pillanatban kirángatta abból a szomorú gondolatcsapdából, még ha erről Bence mit sem tudott.
Amikor az ékszer került szóba, a lány izgatottabb lett, készségesen elhúzta tincseit és felfedte Zorut társa előtt. Egyik lábáról a másikra billentette teste súlyát, aztán vissza, míg társa reakciójára várt, mert biztos volt benne, hogy még soha nem látott ilyet a rellonos. Igazából még ő sem találkozott hasonló célt szolgáló ketyerével, pedig érdekes helyeken is megfordult néhanap. Nem gyakran, de egyszer-kétszer lesz egy kis kiváltsága az ember lányának.
- Zoru azt érzékeli, amit normális esetben a szememmel éppen láthatnék, és erről tájékoztat többek között. De különben nagyon lepcses szájú, folyton mondja a magáét.
- Hallottam ám! - mordult rá a mütyűr, habár a másik nem hallhatta, csak, hogy valamiért ismét széles mosoly terült el Csermely arcocskáján.
- Ne kérj bocsánatot - szólt rá, megrázva fejét - Nem szép dolog a elsőre megformált véleményedért bocsánatot kérni, mert az olyan, mintha visszavonnád, és ha visszavonnád, akkor azt hiszem meghazudtolnád önmagad. - Gondolkodott el, ruhája szegélyével játszva.
- Bár ami azt illeti talán én is csúnyán fogalmaztam. Inkább az érzést értem meg. - tette hozzá egy kevés szünet után.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. május 8. 20:58 Ugrás a poszthoz

Viktórika


- Kár, hogy nem tud beszélni, ki tudja milyen történeteket tudna mesélni a kastélyról vagy az " életéről" . - Sóhajtott fel. Szemlátomást nem igazán tudta megítélni, hogy milyen öreg lehetett a kvaff, bár Zoru becsületére legyen mondva, ő mindent megpróbált, hogy pontos leírást adjon egy olyan labdáról, amit soha addigi életében nem látott még a leány, az mégsem tudta megsaccolni a korát. Talán ha valaha lett volna a kezében egy kvaff, amit jó alaposan végigtapogathatott volna, feltudott volna vázolni a fejében egy nagyjából hasonló elképzelt képet, de így nehéz volt. Még a szagát sem érezte, orrában egyedül az erős fű, sár és homok illata kavargott, minden távolibb, tompább illatot elnyomva.
Hiába volt az a hosszú beszéd, az a sok erőveszítés, melyet beleölt az ékszer az előbbi szentbeszédébe, csak, hogy le tudja beszélni, vagy inkább elterelni a gondolatait védencének, az makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy segíteni fog.
Halkan felnevetett a főzetek említésére, amolyan kedves, szelíd kacajjal, mely ízig-vérig igazi volt. Hamar megrázta fejét, tejfel szőke tincsei kipirult arcát verdesték. Óvatosan visszaült a földre, ügyelve, hogy mindkét térde a talajon legyen és szoknyácskája szegélye bőven fedje azokat. Néhol még jókedvűen meg is igazgatta, majd intett a lánynak, hogy jöjjön oda hozzá. Nem merte volna megkockáztatni, hogy ő keresgélje a másikat, úgy, hogy Zoru nem biztos, hogy segítene neki a tájékozódásban.
- Ez a trükk sokkal gyorsabb mint holmi forrasztó főzet és kevésbé fájdalmas számodra - jelentette ki. Lágyan elmosolyodott, mikor a leány kifejezte meglepetését a kvaff szagával kapcsolatban. A közeledő léptek könnyen kihallhatóak voltak az őket körülölelő csend ölében, olyannyira kivehetőek, hogy egész pontosan meg tudta állapítani, mennyi lépés is lehet közte és a gyermek között. Nem volt szándékában végigfogdosni a labdát, az enyhe rothadás és avasodás bűzét különben is érezte, amint Viktória hét lépésnyire volt már csak tőle.
- Talán nem is kell mind megtanulni, csak azokat, amikkel az ember foglalkozni akar. Na add a mancsod - A mondata második felét szinte elsuttogta, olyan halkra fogta mondandóját. Picit előre dőlt, remélve, hogy nem fog orra bukni és ha a lány odanyújtotta a kezét kevés keresgélés után gyengéden megfogta és kicsit magához húzta azt.
- Kérlek Csermely - Még egy utolsó, kétségbeesett és hatalmas szomorúságról árulkodó könyörgés az ékszertől, azután felszakadt a gát, ami kordában tartotta a varázserejét. Az erő patakként beszivárgott húsába és csontjaiba, megtöltötte arany ragyogással ereit és valami ismerős melegséggel simogatta Csermely testét. Egyre a jobb keze felé áramlott a folyékony fény, ahol Viktória ujjacskái nyugodtak. Mindeközben minden másodperccel sokkal vadabb és erősebb lett az erő, már nem kúszott vagy csak folydogált, hanem zúdult, akár egy megzabolázhatatlan vízesés.
Mikor elért az idegen bőrhöz felcsillant és átszáguldott rajta, minden egyes sebet és sérülést átszállítva Csermelybe.
A levitás érezte ahogy felszakadt térde és ha más sérülések is volt Viktórián, akkor azok is egyenként, hasonló fájdalomintenzitással megjelentek rajta.
Az erő amilyen hirtelen feltört, olyan hirtelen némult el, újabb sötétséget hagyva maga után. A lány szédült, fejében fehér karikák táncoltak őrült sebességgel cikázva, végtagjai elnehezedtek, füle sípolt, az ájulás környékezte.
- Túl sok volt, mégis mi a fenét képzeltél? Tudod te, hogy mégis hol vagyunk és... - a hang távolinak és tompítottnak tűnt. De néhány másodperc múlva lassan kezdett kitisztulni a világ. A síp némulni, a fehér karikák halványodni, a külső hangok erősebbé válni, a fájdalom lüktetőbbé lenni. Ezt megúszta, bár fel sem fogta a helyzet veszélyességét. Azt tudta, hogy nem így akarta, hogy túl sokat engedett a benne lappangó mágiának, hogy kis híján felülkerekedett rajta. De nem félt, a kontrollja még nem volt az igazi, néha túl keveset, máskor túl sokat hívott elő magából, de bízott benne, hogy ezen idővel és sok, sok eltökéltséggel változtatni fog. Bármi áron.
- Jobb? - szólalt meg, nagyjából fél perc némaság után, arcán még mindig avval a kedves, szelíd, szűnni nem akaró mosollyal.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. május 27. 22:47 Ugrás a poszthoz

Bence


Csermely a tanulószoba padlóján ült törökülésben, körülötte mint erőd, apró körben egymásra stócolt könyvek hevertek, néhány fellapozva, mások még érintetlenül várva a maguk sorára. Fehérarany hajtincsei pókhálóként szőtték át a legközelebbi kötetek lapjait és fedeleit, a lány baloldalán pedig egy már órákkal korábban feldöntött tintásüveg árválkodott csendesen, arra várva, hogy foglalkozzanak végre a gyomrából már rég kifolyt fekete masszával, mely lassan lyukat festett a gondosan tanuló gyermek világos szoknyájára.
A lány az ölében heverő könyvre figyelt, bár betűi nem emelkedtek ki a lapok közül, Zoru minden szót készségesen fordított neki, annyiszor elismételve egy-egy mondatot, amennyiszer csak kívánta az ifjú levitás. A memorizálás nem volt nehéz feladat számára, az írás annál nehezebb. Valamiféle macskakaparást ugyan tudott produkálni Zoru irányításai nélkül is, ám ahhoz, hogy ezekből órai jegyzetek vagy házi feladatok legyenek sokkal nagyobb odafigyelésre és koncentrálásra volt szüksége. Épp ezért volt lassacskán itt az ideje, hogy olyan bűbájt keressen, legyen szó akármilyen osztályról is, amely könnyedén írja le a diktált szavakat anélkül, hogy a lánynak bajlódnia kéne azokkal a kusza, általában maguktól kunkorodó betűkkel és számokkal.
De addig is olyan szorgosan gyakorolt, ahogyan csak tudott. Az olvasás közben a füle mögé gyűrt pennát újra apró ujjai közé zárta és ajakit beharapva kezdett el írni egy összefoglalást az előbb hallottakról.
Valószínűleg hajkoronájának fele arca előtt nyújtózkodott, ugyanis annyira csikizte valami a leány orrát, hogy hiába próbálta visszatartani, hatalmasat prüszkölt és egy óriási tintapaca került a lap közepére, melyet Zoru azonnal Csermely tudtára is adott.
- Jaj ne, pedig már majdnem kész volt - sóhajtott egy nagyot, arcából megpróbálva kifújni a nem odaillő fürtöket, ám azok csupán az égbe emelkedtek, hogy azután visszazuhanjanak a gyermek arcába, mint rossz vendégek. Túl hosszúak voltak a loknik, lassan a fenekéig is leértek, azonban a lánynak nem volt szíve megválni tőlük, akárhányszor is akadtak bele vagy rontottak el dolgokat, így hát kénytelen volt tűrni és tűrni.
Utoljára módosította:Éjkerti Csermely, 2016. május 27. 22:53
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. július 16. 21:36 Ugrás a poszthoz

Huszthy Tanárúr


Az apró, fehér látomás már órák óta a társalgó egyik hatalmas ablakának belső párkányán ült és kifelé bámult. Vagy legalábbis környezete ezt szűrhette le, ha kívülről ránéztek a lánykára. Azonban mégsem a csillagokat leste a gyermek, vagy merengett el a hold telt alakján, hanem lehunyt pillákkal élvezte az ablak résén beáramló hűvös levegőt és figyelmesen hallgatta Zorut, aki a lány ölében dédelgetett tankönyvből olvasott éppen fel. Bár az órákon még nem tartottak annál az anyagrésznél,  Csermely érdekesnek találta a címet, így nem bírt nem előre haladni egy cseppet, hogy megtudhassa, miről is szólt az a fejezet. Nem tévedett, valóban elég érdekveszítő tények szerepeltek a régi lapokon, ám a tudomány lassan a végéhez közeledett és az idő is elszaladt, amikor nem figyelt oda egy pillanatra a gyermek, pedig aznap még át akarta dolgozni egyik beadandójának a végét.
- Köszönöm - súgta csendesen, hogy a körülötte lévők ne hallják, csak az az egy szem ékszer, akihez szavait intézte. Zoru egy elégedett hümmögést hallatott válasz gyanánt, miközben Csermely a könyvéhez gondosan könyvjelzőt illesztett.
Talán a kis ékszer hosszasabbnak gondolta a készülődést, mint amennyi valójában volt, vagy csak a lánykának nem volt türelme megvárni az indítószót, ugyanis egymaga próbálkozott meg lekászálódni a párkányról.
Azonban ez merő butaság volt, ugyanis mielőtt Zoru megszólalhatott volna azok a vézna kis lábikók megcsúsztak és gazdájuk csakhamar a földön találta magát. Kezével még a közeli szekrényt is sikerült meglöknie és bár a gyermek nem szenvedett akkora kárt, a régi tárgy azért igencsak megingott, hiába volt kettővel több lába, mint az őt megtámadó Levitásnak.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. július 17. 17:34 Ugrás a poszthoz

Huszthy Tanárúr


Talán még Csermely sem fogta fel igazán mi is történt vele. Talán rosszul lépett, igen határozottan emlékezett arra, ahogy az egyik lába lecsúszott a párkányról még idő előtt és rántotta magával az egész, gyenge testet. A zuhanás mintha egyszerre történt volna gyorsan és lassított felvételben. Gondolkodni nem volt ideje, egy illat mégis képes volt megsimogatni orrát. Szappan és maga a természet illata, édeskés, zöld. Meg is rémült egy cseppet, hogy netán nem-e az ablakon zuhant-e éppen kifelé, ám a következő pillanatban már a padlón landolt, érezte azt a szagot, ami a porosabb, öregebb rongyosokból szokott áradni. Aminek olyan otthonos illata volt, mégis kicsit kesernyés, közelről már lassan orrmaró hatása.
A sokk azonban azután is megmaradt, hogy kicsit feljebb tápászkodott. Az illat, amit az előbb érzett ismét betöltötte orra járatait és hangokat is hallott, ám egyiket sem fogta fel igazán, csak remegett, válla pedig hatalmasat ugrott, mikor valaki hátulról megérintette.
- Sajnálom... - motyogta, nem is tudva, kihez intézi szavait. - Én...én nem akartam... - Rázta a fejét szüntelen, mikor hirtelen elkezdett hallani valami másféle hangot is. Valami ismerőset, ami talán már egy jó ideje kántálhatott, csak most vette észre a gyermek. Ahogy egyre figyelt és kezdtek tisztulni érzékei a szavak is kivehetővé váltak " Menj előle, menj előle, menj előle " ezt hajtogatta egyfolytában.
A gyermek szemöldökét összehúzva értetlenül bámult előre, nem értette mire adnak utasítást neki a hangok, de ha tudta volna és hirtelenjében felpattant volna is már túl késő lett volna.
Hirtelen mintha sötétség borult volna a világra. Nem látta, de érezte, tudta. A szagok fanyarrá váltak, savanyúvá és rossz ízűvé.
Élesen beszívta a levegőt, aztán ki, kezdett pánikba esni a hirtelen változás miatt, görcsösen megmarkolta az első dolgot amit kezei ki tudtak tapintani és úgy remegett, mintha maga a hideg rázná teljes erejéből tépve a csepp, hófehér testecskét.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. augusztus 5. 21:50 Ugrás a poszthoz

Huszthy Tanárúr


Amint magához ölelték az árnyak a külső hatásokra teljesen érzéketlenné vált a lány, a beszéd és az érintések nem jutottak el az agyáig. Mintha a saját feje csapdájába esett volna. A rémálom eleje is elég volt ahhoz, hogy úgy remegjen mint a nyárfalevél és apró szíve olyan hevesen dobogjon, hogy az ember azt hinné, menten kitépi magát a csepp mellkasból.
A sötétség, a szagok, a belső hangok, egyre zordabbak lettek, egyre rémisztőbbek, aztán...hirtelen eltűntek. Mintha becsuktak volna egy ajtót vagy elvágtak volna egy filmet. Az egyik pillanatban az intenzív horror, a másikban az a megszokott, lágy sötétség, amelyben évek óta benne volt.
Teste reagált elsőként a változásra, lélegzete egyenletessé vált, szívverése lassult, vállai nem remegtek már. Fejének azonban kellett egy kevés idő, hogy észlelje a történteket. A legelső szó, amit felfogott az a Comikulissimus volt, amiről tudta, hogy a mumusuk ellen való varázsige volt. Hisz bár még nem tanulta tananyagként, a mumusok több másik varázslénnyel együtt annyira érdekesnek bizonyultak, hogy néhány könyvet még az év elején átlapozott róluk, hogy ha nem is lexikonnyi tudása, de legalább egy alapműveltsége legyen a témában.
A mumus az előző élményekre is magyarázat volt, arra a hirtelen pálfordulásra, amivel megkezdődtek és véget értek a rémálmok, ám a varázsigét nem ő mondta ki, így valaki még volt valahol a közelében, aki megmentette őt. Valaki, akinek olyan erős szappan és friss erdő illata volt, hogy képes már percek óta csiklandozni a gyermek orrát, kellemes élményekkel kecsegtetve felé.
Kezei óvatosan a levegőbe emelkedtek és előre nyúltak, hogy megbizonyosodjon róla, valóban van-e valaki előtte, s mikor az ujjak hegyei egy ing lágy szövetét tapintották olyannyira elöntötte a megkönnyebbülés, hogy szemei megteltek könnyekkel.
- A felügyelő tanár ugrott eléd. - tájékoztatta Csermelyt Zoru. Az ékszer mindenről beszámolt, többek között arról, hogy a tanár úr milyen hősiesen vetette magát a mumus elé és milyen könnyen győzte le, majd zárta a szekrénybe, amiből szabadult a rémség. A mesét csak maga Huszthy tanárúr szakította félbe, amikor maga szólalt meg, kérdést intézve a levitáshoz.
- A-zt hiszem i-igen... - makogott a lány, kevés szünet után, talán ha nem lett volna a kérdés még vagy húsz percig ücsörgött volna a szekrény előtt ugyanabban a testhelyzetben, emésztgetve az esetet, de így lassacskán és ügyetlenül elkezdett feltápászkodni.
- Félt? - a csemete egyértelműen a mumus és a tanár közti " párbajra " célzott, bár jól esett neki az, hogy valaki kihúzta őt a csávából, legbelül mégis lelkiismeret furdalása volt, amiért valakit belerángatott ebbe, a saját maga butasága miatt.
Összeszorította ajkait és kezei gyengén ökölbe szorultak.
- Elnézést kérek, amiért a terhére voltam, nem szerettem volna ezt tenni... biztos borzalmas lehetett...és... - próbált mentegetőzni, egyre gyorsabban beszélt, hadarva, szemei vörösek voltak és az első könnycseppek megjelentek szeme sarkában csak arra várva, hogy legurulva a hófehér arcon, izzó csíkot hagyjanak maguk után.
Utoljára módosította:Éjkerti Csermely, 2016. augusztus 6. 01:27
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. szeptember 11. 00:42 Ugrás a poszthoz

Huszthy Tanárúr


Határozottan biccentett Csermely, megszokta már, hogy mindenki meg akarta tapizni, segíteni akart, megérinteni és támogatni, mert annyira gyengének és véznának tűnt apró testecskéjében. A fakó, fehérbe ívelő bőre és az azokon futó, néhol szépen kivehető erek hálózata mindenkit megtéveszthetett és erőtlennek tüntethették fel gazdájukat. Az éppen kibontott, mindenfelé szálló hajkorona, mely egészen szoknyája szegélyéig lekúszott pedig még fiatalabbnak és gyermekibbnek mutatta a lányt, majdhogynem elnyelte, és ha a tanár úr megkísérelte megfogni a leány derekát, biztos meggyűlt a baja a sok repkedő, szőke tincsek népével.
Csakhogy arra nem készült fel, hogy az illat, mely Attila közeledésével egyre csak erősödött akkora hatással lesz rá, mint egy újabb sokk. Szíve vadul kezdett kalapálni, lábai - bár mások számára nehezen észrevehetően - remegtek, ajkai meglepett, aprócska o-ra kerekedtek.
Gyomra kellemesen bizsergett, ahogy bőre azon felülete is, ahol az ujjak bár közvetetten, de ruhán keresztül hozzáértek. Ha a tanár úr nem fogta volna, minden bizonnyal újból a padlón kötött volna ki, de így is egy fáradtabb pózba volt kénytelen kényszeríteni testét, hogy a kettejük erejével talpon maradjon.
Csendben hallgatta a tanár urat, bár már ezerszer találkozott füle ezzel a selymes, mély doromboláshoz hasonlatos hanggal, melyből aggodalom nyomai szűrődtek a szituációnak megfelelően, valahogy sokban különbözött az eddigiektől. Elbűvölte a lányt. Megbabonázta.
Azt, hogy nem a saját lábain fog a legközelebbi ülőalkalmatosságra eljutni legvadabb álmaiban sem gondolta. A hirtelen mozdulatra ledermedt és csak azt vette észre, hogy a következő pillanatban már hatalmas kezek és egy még nagyobb, erős mellkas közé lett bezárva, akár egy erőtlen madárka egy biztonságot nyújtó vasketrecbe.
Szinte beleolvadt, hagyta, hogy az illatkavalkád és az érintések megnyugtassák és elringassák, miközben hálát adott, hogy haja valószínűleg egészen az arcában van, elrejtve paradicsom vörös fejét a többi diák elől.
- Engem féltett? - Alig hallható, cincogó hangon kérdezett vissza Csermely, még mindig nem vészelve át az előbbi utazás emlékeit. Legszívesebben felhúzta volna lábait és fejét eltemette volna térdei mögé, de ezzel a viselkedéssel csak rontott volna a helyzetén, mert még jobban magára vonta volna a figyelmet, így csak ült és zavartan birizgálta pólója alját. Az sem segített, hogy a fotel körüli levegő egy enyhébb de még mindig jól érezhető változata volt Attila illatának és belegondolni sem mert, miért volt kellemesen meleg az ülőke apró teste alatt. Az egész szituáció egyszerre volt felkavaró és megnyugtató, akár egy kétélű penge.
A poharat ugyan ügyetlenül elvette, de pár kortynál többet nem tudott leerőszakolni torkán.
Amint az illat gyengülni látszott és a léptek hangja kivehetően távolodott kicsit felhúzta lábát és átkarolta azt, maga mellé helyezve gondosan a poharat. Állát ráfektette térdére, haja lágyan omlott vállára és onnan le, egészen a karosszékre, ahol sok, apró kígyóként tekeredett mindenfelé.
Próbált szót fogadni és valami szépre gondolni, de valahogy mindig az illathoz kanyarodott vissza, akármerre is indul útnak, feje kicsiny utcácskáin.
A közeledő léptekre azonban akaratlanul is kihúzta magát, leengedte lábait, megigazgatta szoknyáját, sőt még az üveget is visszavette kezébe. Általában nem érdekelte az, külsőleg hogyan látják a többiek, hisz ő sem látja a másikat, nem tulajdonított hát fontos szerepet a szemnek, most mégis azon kapta magát, hogy szabad kezecskéje frufruját próbálta visszaállítani, az esés előtti állapotba.
A könyv témára felcsillant a szeme, arcára pedig kedves, izgatott mosoly ült ki.
- Valóban? Nagyon izgalmas olvasmány és felettébb remek ha az ember kikapcsolódás gyanánt akarja frissíteni tudományát. Úgy vélem egy fantasztikus alak volt és rengeteg mindent tudott, amit talán a mai kor már egészen elfeledett. No meg ha hallott is valaki róla, akkor bizonyosan a jóslatiról tudja csak beazonosítani és csak kevesen tudják, hogy milyen orvosi csodákat hajtott végre. Két pestisjárvány idején is praktizált és biztos rengeteg emberen segített. Ha nagy leszek, én is segíteni akarok másokon - Azon a csöpp szájon lelkes beszámoló kelt szárnyra, melyet közben gyakran kísért erős gesztikulálás, példás bizonyíték gyanánt arra, hogy ameddig véleményét hozta a férfi tudtára, addig teljesen elfeledkezett mindenről és mindenkiről.
- Szép emlék? Oh tudja tanár úr, annyi szép emlékem van, hogy ennyit ember talán meg se érdemel. Ott vannak például a kedves gyermekkorom emlékei Mánfáról, a kertről, a dagadó paradicsomokról, anyukám énekéről és apám mély nevetéséről. Vagy mikor ideérkeztem és megtudtam, hogy mégis mekkora könyvtára van az iskolának. Maga látta már? Biztos látta, milyen buta is vagyok... - felsóhajtott, de sóhajában nem volt semmi rossz, semmi szomorú. Mosolygott, ártatlanul és szelíden, miközben mindent felsorolt, amit szépnek és kedvesnek vélt a világban. A reggeli sugarakat melyek csiklandozták az arcát, kiemelte a kertben lévő virágok illatát, a hangokat, melyeket kedvesen dudorászó háztársaitól hallott, a tanárok kedvességét és figyelmességét, azt, hogy mennyire jól esett mikor egy-egy tanuló odaült beszélgetni mellé, oly sok mindent elregélt, hogy lassan maga sem tudta számon tartani mondatait, azonban arról mindvégig hallgatott, hogy mit művelt a sebesült diákokkal. Pedig az aranyhoz hasonlító erő, mindennél szebb és jobb volt. Testén abban a pillanatban is több, különböző méretű és fajtájú, mástól átvett seb bújt meg, némelyik bekötve, másik tapaszokkal leragasztva, de voltak egyszerűen csak szabadon hagyottak is, azonban mindegyikre ügyelt, hogy ne nagyon látszódjanak ki a ruha alól.
A tanároknak elméletben tudniuk kellett a képességéről, mégis úgy érezte, ez egy titok, melyről nem szabadott senkinek sem beszélnie, mert ha rájönnek, hogy mekkora kárt tud okozni magának, talán eltiltják tőle. Néha azt kívánta, az emberek bár ne lennének vakok, és bár látnák, hogy hiába lesz csupa karc és vágás, kék meg lila folt, a másik aki teljesen egészséges és nagyobb hasznát veszi a testnek boldogabb lesz és minden porcikájában ép.
- Önnek is vannak szép emlékei? - vélve tette fel a kérdést, habozva egy keveset. Tudta, hogy a legillendőbb az volna, ha nem lenne terhére a tanerőnek és inkább visszabotorkálna hálókörletébe, mégsem akaródzott elmennie és otthagynia a férfit. Beszélgetni akart vele, vagy csak mellette lenni, de megelégedett az illattal is, az illattal, melyet még mindig nem tudott névhez kötni, csupán személyhez.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. október 5. 00:34 Ugrás a poszthoz

Huszthy Tanár úr


A könyvek birodalma gyakran felülkerekedett a valóság tengerén a gyermek fejében, pont úgy, mint mikor a part megtöri a látszatra vad és tajtékzó hullámokat, oly könnyen és egyszerűen, mintha csupán papírból hajtogatott hajócskák volnának. Szerette benne élni életét és csak ritkán mászni ki a lapok mögül és ha a szó is netalántán arra az útra terelődött, apró szívecskéje vadul kurjongatott örömében. Éppen ezért is volt odáig, mikor a tanár úr megemlítette a könyvet, amelyet nemrégiben még a párkánynál olvasgatott. Véleményét és gondolatait nagy odaadással és lelkesen regélte el a férfinek, ám a másik reakciója kissé meglepte. Már Huszhty Tanár úr hangján is hallotta, hogy bár amit mondott az odaillő volt, mégsem volt vele valami rendben, erőltetettnek tűnt, érezte hanghordozásából, hogy a másik mosolygott, de valamiért másképp csengett, mint a valódi vigyorok mögüli beszéd. EZt az aggodalmát, pedig Zoru is alátámasztotta, mikor megsúgta, az arcon, amit a gyermek nem láthatott, gyorsan lefutott a jókedv.
Picit elcsendesedett Csermely, meg volt róla győződve, hogy a tanárt untatták szavai és kicsit butának is érezte magát, amiért ennyit fecsegett, mikor a másik nem is kérdezte ki róla véleményét, csupán észrevette és elolvasta könyve borítójának címét.
Azonban ez mégsem volt indok arra, hogy szép emlékeiről való beszámolóját rövidre fogja, a nyelve magától mozgott, míg a képek, melyekből a legtöbb nem csak agy kreálta, hanem még a beteg szemek is látta ikonok voltak, végigtáncoltak fejében.
A férfi meséjét azonban ha lehetett még szívesebben hallgatta. Amikor pedig meghallotta, hogy  az illat, amely körülölelte őt, szantálfa illata volt. Mélyen belélegezte a levegőt, amely ettől volt terhes, s vörös orcával próbálta addig benntartani, amíg csak lehetett, hogy alaposan belevésse emlékébe, de hiába tette a gyermek amit tett, mert az az illat már ott kísértett fejében, az első alkalom óta, mikor az eséskor orrába kúszott, s amíg élni fog, az illat majd ott fog kísérteni szőke tincsei felett, követve őt, hogy mikor előveszi az iskolai emlékeket,  ez legyen a legerősebb és a legszebb.
Ajkai szóra nyíltak, nem akarta abbahagyni a beszélgetést és azt sem akarta, hogy a tanár úr elmenjen. Úgy érezte, hogy legszívesebben egész éjjel itt maradna, csendesen hallgatná a búgó hangot, bármiről is énekelt, minden egyes szót és csengős dallamot örömmel és buzgó vendégszeretettel fogadott volna. Addig akarta nyújtani a perceket, míg azok órákká, majd napokká, hetekké, évekké és végül évtizedekké növekedtek volna.
Csakhogy a szavak torkán akadtak, mikor a tanerő megelőzte őt mondandójával, s mihelyt megértette Csermely, mire is akart kilyukadni a férfi, becsukta nyíló száját és kedvesen elmosolyodva bólintott.
Szomorú volt, sőt több volt ez, mint puszta bánat. Nem akart menni. Maradni akart. Még ha csak távolról is, de hallani akarta, érezni akarta, tudni, hogy Huszthy tanár úr a közelében van. Mégsem ellenkezett. Nem akart a másik terhére lenni siránkozásával, tudta, hogy mégiscsak későre járt és biztos senki sem akart az est folyamán több kellemetlen és izgató élményt bezsebelni. Talán a tanerő is belefáradt a hőstettbe, vagy csak aggódott érte, esetleg kellemetlenség volt számára a leány mellett maradnia.
Az utolsóba még belegondolnia is szívszaggató volt. Pici mellkasához ért ujjai begyével, úgy mondott köszönetet amiért megmentették életét. Ezután jó éjszakát kívánt, kellemes estét és szép álmokat, majd leplezett búval hagyta, hogy a hozzá kirendelt diák elvezesse őt addig, ameddig az jónak látta.
Aznap korán nyugovóra tért, de egy szemhunyásnyit sem aludt, az álom elkerülte, s helyette a szobát zubogó vízként elárasztotta a szantálfa illata, melyet akkor már csak a gyermek érzett.
Éjkerti Csermely
INAKTÍV


A Vak
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
Írta: 2016. október 10. 22:42 Ugrás a poszthoz

Huszthy Tanár úr
|Évnyitó ünnepség|


Az, hogy mit vegyen fel az évnyitóra, a gyermek számára teljesen irreleváns volt. Éppen ezen okból is döntött úgy, hogy dísztalárja alatt a sima, hétköznapi uniformisában fog megjelenni, csupán nyakkendőjét mellőzte öltözékéből, mivel aprócska kezei annyira remegtek, hogy annak bekötésére teljes mértékben képtelenné váltak. Megesett az ilyen, ha olyan dolgok következtek életében, melyekbe görcsbe rándult a lányka gyomra, s félreértés ne essék, nem csak az esemény miatt feszengett oly nagyon, bár mivel a tavalyin nem vett részt, ez volt neki az első, hanem inkább amiatt izgult, akit kísérőül választott magának.
Orrát megint megcsiklandozta az illat emléke, mely elég esőnek bizonyult orcája vörös rózsáinak kivirágzásához, s parányi szívecskéje úgy kezdett verni, akár az őrült szél, ha egy kései vihar előjeleként a zsindelyeket csapkodta egymáshoz.
- Ha így haladsz, s minden kósza gondoltra reagálsz, úgy el fogsz késni, hogy még az a szerencsétlen de jólelkű tanár is itt fog hagyni... -csipogta az unott hang a gyermek fülébe, egy idővel mellékelve, melyet a  fésülködőasztal bal oldalán kattogó, ősöreg óráról olvasott le. Csermely alázatosan bólintott, az ékszernek teljes mértékben igaza volt, ha oda akart érni még a tanár úr előtt, akkor kénytelen volt szednie a lábát. Így is kissé kellemetlen volt, hogy a meghívás az ő részéről szállt fel, s félt is, hogy titkon gondot okoz ezzel a kérelemmel a férfinak, de a tanerőnek is meg kellett értenie, hogy Csermely nem talált mást, aki elvitte volna nagy hirtelenjében, a szoba meg olyan magányos volt a többiek nélkül, hogy majd belefulladt már így is a nagy némaságba, melyet a falak suttogtak fülébe.
Az ismerős fal mentén könnyedén lépdelt előre, a levita szárnyait már ezer éve fejből fújta, a szobájától a klubhelyiségig százhuszonnyolc lépés volt az út, onnan pedig a szfinx portréig alig harmincnégy, néha harmincöt, ha túl parányikat lépett. A helyiségek berendezéseit is ismerte, tudta mi merre található, átvágott a puha kanapé mögött és a suhogó függönyök koszorúi alatt, az öt lépés hosszú könyvespolc mellett haladva ujjai ismét porosak lettek, pedig szinte biztos volt benne, hogy az ott nyugvó köteteket számtalan kezecske húzogatta ide-oda nap mint nap.
Hatalmas megkönnyebbülésére a festmény előtt nem állt még senki, ő ért oda előbb, így Huszthy tanár úrnak legalább nem kellett még várakoznia is rá.
- Nem tudom mennyire okos dolog nagy tömegbe menned, a végén még bajod esik, az ilyen ünnepélyek kiszámíthatatlanok...
- De hát mindenki ott lesz
- Már épp ideje lenne felfognod, hogy nem vagy olyan, mint mindenki más.
Talán igaza volt Zorunak, de Csermely már nem léphetett vissza, azért sem, mert a tanár úr  feltűnt a folyosó végén, s bár még semmi nem utalt erre a lány közvetlen közelében, az ékszer tájékoztatása is elég volt ahhoz, hogy megremegtesse az apró kék hölgyemény lábacskáit.
- Szép estét! Köszönöm szépen, amiért rám áldozta idejét - köszöntötte Csermely a férfit, még azelőtt, hogy az ismerős illat teljesen megőrjítette volna érzékeit, mert onnantól kezdve a beszélgetés  csendesebb lett és sokkal de sokkal visszafogottabb. A lánynak nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy élvezze a másik társaságát, megelégedett a tudattal, hogy bőre az Ő bőréhez ért, ruhája anyaga az Ő ruhájához simult, lépteiket egyszerre lépték s illatuk a levegőben összekulcsolódott. Szerelmes szívecskéje egyebet nem is kívánhatott volna.  
Az nagyteremig vezető utacska rövidnek bizonyult, túl kevés időnek, de némán tűrte, hogy a szép és telt csendet átváltsa a hangos és üres beszélgetések zaja, a szagok megváltoztak, orrából kezdett kicsusszanni az  a természetközeli illat, a sütemények és különféle emberek odorja minden más, szerényebb árt kiszorított a teremből.
Addig, míg a férfi közvetlen közelében volt, sikerült megtartania tüdejében az illatos levegőt, de amint leültették a kékek asztalához, s Huszthy tanár úr egy másik, számára már a láthatatlan és távoli világba csúszó helyéhez ment, minden csak szép emlék maradt.
Bánat és öröm elegyével ült a helyén csendesen, de kivételesen a beszédre képtelen volt figyelni, még azt sem hallotta meg, mikor kijelentették, hogy megosztottan bár de iskolaelső lett. Elvégre mit számított az, hogy milyen érdemjegyeket kapott, a tudás volt számára mérvadó és az az illat, amely feje fölött lebegett, rózsaszín felhőcskébe zárva.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Éjkerti Csermely összes RPG hozzászólása (17 darab)

Oldalak: [1] Fel