Shayleen
- kórházban -
- otd -

Még alig érkezett meg, csomagja lent pihen a kórház várótermében, és nem úgy néz ki, mint akit érdekel, beengedik - e vagy sem. Egész valója remeg az visszafojtott idegtől, úgy néz ki mint egy kitörni készülő vulkán.
Amikor megkapta a levelet, hogy Shay immáron pengeélen táncol, egyértelmű volt, hogy jön. Akkor is felült volna a gépre, ha a szülei nem engedik meg neki - mert a nővéréről van szó. Aki haldoklik. Mert igen, ez a nyilvánvaló, elszaladt vele a ló, és nem volt itt senki, aki vigyázhatott volna rá.
Az igazat megvallva fogalma sincs, kire haragszik most a leginkább. Az egész világot felrobbantaná, meg van veszve, az oltás pedig ki tudja mikor fog elkészülni, ha meglesz egyáltalán.
Benyit, körülötte megfagy a levegő, a szürkészöld íriszek zavarosak, akárcsak a benne tomboló vihar. Magában szitkozódik, mikor megpillantja a célszemélyt, és ha épp nem tartana attól, hogy Shay esetleg alszik, biztos hangot is adna annak a mocsoknak, ami az agyában lézeng.
Leül az ágy melletti székre, nézi a lányt, szólásra nyitja ajkait, ám hang még nem jön ki torkán. Pontosan tisztában van azzal, hogy jelen helyzetben minden egyes megnyilvánulást minimum tízszer át kell gondoljon, mielőtt cselekszik, minden egyes levegővétel átlendítheti Őt arra a kritikus pontra, ahonnan már tényleg nem lehet visszahozni. Megfeszülnek izmai, mély lélegzetet vesz, körbepillant.
- Na csá. - jelenleg ennyit képes kipréselni úgy, hogy közben uralkodjon is magán. Ujjait végighúzza a csont sovány alkaron, összeugrik a gyomra. Hibás. Ő is ugyan olyan hibás, mint bárki más. Itt kellett volna legyen, hogy visszarángassa, vele kellett volna jönnie, és akkor nem jutott volna idáig.
Mély levegő. Be. Ki. Be. Ki.
Ha feldühítenek, már vesztettél. - ismételgeti magában az edzője szavait, amiknek egészen eddig csupán az arénán belül volt jelentőségük.

Shayleen
- kórházban -
- otd -

Újabb szusszanás, a nyakizom megfeszül, az Ádámcsutka megugrik, miközben nyel. Nem akarja így látni. Újra egészségesnek akarja, mint régen, amikor a kicsi volt a kicsi, a nagy meg a nagy, és nem kellett azon aggódni, hogy valaki még idő nap előtt elpatkol a családból. Gyerekes. Fél a felelősségtől, ami itt van a nyakában, ugyanakkor tudja, hogy kell, mindezt úgy, hogy szentimentálisan egy papucs szintjével ér fel. Megrándulnak ajkai, ez valami mosolygásfélének indult, csak valahol félúton befulladt.
A bocsánatkérésre megrázza fejét, nem, most nem erről lesz szó. Ismeri már a lányt, ahogy az egész folyamatot, és ez csak rontana a helyzeten. Hétköznapian kell viselkedni, orbitális marhaságokról beszélni, bármiről, ami nem ez.
- A Magyarok nem adnak ágyat, és ide jöttél pihenni? - gyenge próbálkozás, tiszta hülyeség, mégis kimondja, remélve, hogy elér vele valamit. Akármit.
- Elég morbid helyet találtál. - előre dől, térdére támaszkodik, kezei közé veszi Shay lesoványodott ujjait, kissé elbambulva néz rájuk, majd játszani kezd velük.
- Annyira.. Betegség szag van. - elfintorodik, orrát felhúzza, majd újra a lány arcára emeli tekinteteit.
- Tudom ám, hogy hiányoztam. - széles, - kissé ugyan irritált - vigyor jelenik meg arcán, végre, és tényleg nagyon próbálkozik elterelni önnön maga, és a nővére figyelmét is. Gyerünk, megy ez, máskor annyi értelmetlen sz*rt össze tud hordani, most mégis miért nem megy?

Te idióta...
- illetve mindenki más aki néző -
Attól még, hogy látta a nővérét, nem nyugodott, le, sőt, egyáltalán nem nyugodott le. A csomagjai lent pihennek a Rellonban valahol, ő pedig gyilkos nyugalommal vág át a kastélyon, mintha már ezer éve ismerné a helyet, valaki más utasítását követve.
Benyit, egy pillanatra megtorpan, ameddig megkeresi a zöldek asztalát illetve azt az egyetlen bizonyos személyt, majd ugyan azzal a semmivel arcán indul meg újra. A keze egy kicsit remeg, állkapcsa megfeszül ahogy elhalad a két asztal között, majd megáll a pasi előtt. Nagy belépő lesz ebből, ehhez kétség sem fér. Hálát ad amiért nem kell magyarul megszólalnia, azon biztos gondolkodna vagy fél órát.
- Menjél már arrébb. - itt most az előbb ellökdösött egyénhez szólt, majd mit sem törődve a válaszreakcióval kocogtatja meg a zabagép vállát, s amennyiben az megfordul, egy nyájas, "menjél már vissza az anyádba" mosoly jelenik meg arcán, meglendíti a közben ökölbe szorult kezét, elborult agya becélozza az orrot, és amennyiben Aiden nem reagál elég gyorsan, olyan öklöst lehúz neki, hogy simán lefejeli a tányért annak tartalmával együtt.
Azt kérded, miért? Részben Shay miatt, részben pedig mert valahogy le kell vezesse a feszültséget, a falat ütlegelni meg nem annyira jó, mint mondják.

Te idióta...
- illetve mindenki más aki néző -

Ahogy csattan a bőr, elönti a fölényességérzet, pont mint mikor egy meccsen beviszi az első ütést. A fejelgetésre pedig halk kuncogás fut végig az asztalon, ami el is hal, amint felemelkedik a másik monstrum.
- Mi a f*szér' nem vigyáztál rá?! - igen, ez a káromkodással egy időben hangzik fel, így esélyes, hogy egyikőjük sem érti mit ordibál a másik. Kétség kívül meg van veszve, és ha nem állnának körülbelül egy szinten, hogy legalább ki tudják egyenlíteni egymást egy ideig, biztos addig verné, ameddig lélegezne. Az agya helyén most egy fekete massza található, ami elnyel minden józan gondolatot, vérszemet kapott, csak Aident látja és azt, hogy el kell rendeznie. A válaszra felnevet, akaratlanul, lenézően.
- Mégis mi a jó büdös fenéért tartanék tőled.. - belekezd, befejezni meg nincs ideje, mert épp széttörik valami a fején. Ha most képes lenne gondolkodni, bizonyára hálát adna, amiért volt ideje hozzászokni az ilyesfajta ütéseknek, és nem kezd el szédülni. Valószínűleg felszakadt a bőre, viszont érezni nem érez semmit, figyelmét az ellenség teljes valójára összpontosítja. Nem engedheti, hogy újra elérje, elhajol az ököl elől, törzse lefelé lendül, testsúlyát jobb lábára helyezi, míg másikat behajlítva emeli meg, hogy mikor másodpercekkel később eléri a tökéletes helyzetet, kirúgva küldjön egy érzelmes szeretetcsomagot háztársa felé, aki remélhetőleg még nem fogta fel, hogy az előbb becélzott ütés nem ért célba.

Te idióta...
- Aiden esetleges mozgatása Aiden beleegyezésével történik -
- folytatás -
Lehet, hogy nem így kellett volna, és most nincsenek emiatt kiegyenlítve az esélyek, de ez most nem bíró előtt történik, itt nincs edző, itt nincs aréna. És ez nem megjátszott. Valahogy már akkor sem bírta Aident, az öt - hat éves feje úgy fogta fel, hogy van valaki, aki elveszi előle Shay- t, és tőle csak ne vegyék el. Most pedig hagyta lesüllyedni. Persze önmaga is hibás, jöhetett volna hamarabb is, de ez itt meg végig itt volt, tehetett volna valamit. Bár nem az arcot éri rúgása, vagyis nem a teljes, így sem panaszkodhat, elvégre most az a lényeg, hogy fájdalmat okozzon, hogy levezesse az egészet. Ugyan azzal a lendülettel egyenesedik fel, hogy utána arcra kapja a másik szájnedvét, ami még jobban feldühíti.
Ki a francnak képzeli az magát, hogy csak így köpdössön??
Letörli a pirosas nyálat, miközben tesz egy igen szép megjegyzést a másik jó édes anyjára.
Egyenletesen veszi a levegőt, ez az első, amit megtanulnak. Mindig, minden körülményben egyenletesen venni a levegőt. Az erőkifejtésed az oxigénen múlik, illetve ha zihálsz, tudják, hogy kifáradtál, ha kapkodsz, elvesztél.
- Ne érj hozzám te abortusz szökevény. - hangja megremeg a felgyülemlett idegtől, miközben félrelöki a másik kezét, legalábbis megpróbálkozik vele. Csípi, ha van közönség. Persze, hogy csípi, egész életében így űzte az ipart, hivatalos keretek között, és bár csábítja a tudat, mindenki lássa hogyan teszi helyre ezt a rohadékot... Ráérnek majd nézni a végeredményt. Persze azért megforgatja szemeit, nem adja meg magát. Soha nem adja meg magát.
- Mindig ilyen voltál. Nem bírod elviselni ha látják, hogyan kerekednek feléd. - sziszeg, hogy csak a címzett hallja, még mielőtt szépen kilöknék a terem ajtaján Aiden gurkópofozó kezei.

Te idióta...
meg aki csatlakozik
meg aki nézni akar
- I'd Still kill you -
A szavak lassan kúsznak fel tudatáig, mint mikor eltorlaszolod a víz útját, ám pár csepp még így is átjut. Hosszan lélegzi be a levegőt, az elkövetkező percekben mind a ketten hallgatnak, mint a sír. Majd megérkeznek a bejárathoz, és Adrian minduntalan abban a tudatban él, hogy kimennek, így fel sem tud készülni a gyomorszáját üdvözlő ököl fogadtatására. Egy pillanatra kiszorul tüdejéből az összes levegő, automatikusan emeli mindkét kezét fejéhez védekezésképp, miközben befeszíti hasizmait,  kissé begörnyed. Földre kell küldenie, ehhez kétség sem fér. El kell távolítani Aiden lába alól a talajt, és akkor nyert ügye lesz. Mind a kilencven kilóját bevetve ütközik neki a másik mellkasának ebben a hajlott állapotban, ezzel egy időben rúg bele erőből a másik bokájába, és ha jól kapta el, ennek mindenképp lesz foganatja. Megfordul a saját tengelye körül hogy lendületet vehessen, könyökével ismét az orrot célozza, s amennyiben az előbb alkalmazott rúgás nem használt, most megismétli, ezúttal a másik lábfejen.  
Ki akarja zsigerelni, fájdalmat akar okozni, kiverni az összes fogát, csontot repeszteni, törni,  pusztítani, hogy ne maradjon utána semmi, és abba bele se képes gondolni, hogy Shay mit fog reagálni, amikor ez majd a fülébe jut. Bütykei kifehérednek, ahogy a következő, jól irányzott ütés megindul a másik bordái felé, neki aztán édes mindegy mi történik vele, csak csókolja már meg a gerince azt a jó kemény földet. Bár a koponyája is biztos élvezné azt a találkát, ujjongásában még recsegne is biztos.

Shayleen
- kórházban -
- otd - heal -

Lassan tör rá a pánik, mint egy kígyó. Becsusszan a tudatába, először észre sem veszi, csak mikor már közrefogta agyát az undorító testével. Lábával idegesen dobol a padlón, torkára görcs szorul, ahogy egyenként tapintja ki a csontokat, ujjperceket, mindent. Utána szájához emeli a kézfejet, apró puszit ad a fehér bőrre, rálehel. Nem. Vissza lehet fordítani. Itt még vissza lehet fordítani, vissza kell fordítani. Ha a nővére feladná az egészet, abba bizonyára beleőrülne, így is elég katasztrofális az egész helyzet. Kiszárad a torka, megrázza fejét. Ki akarja mondani, hogy nincs semmi baj, hogy minden rendbe fog jönni, mert már itt van mint régen, megint ketten vannak, ketten a világ ellen, ketten minden ellen, a betegség ellen, az anorexia ellen - viszont képtelen rá. Mert nem akar olyan ígéretet tenni, amit nem biztos, hogy be tud váltani. Utálja ezt az egész tudatot, hogy ebben az egyben annyira tehetetlen, annyira kicsi múlik rajta.
- Te is hiányoztál nekem. - halkan, szakadozva jönnek ki torkán a szavak, gyenge, most annyira rohadtul gyenge. Az, hogy utálja mikor Shay sír nem épp a legjobb kifejezés. Megkínozza nővére minden egyes könnycseppje, szétszedi, hogy utána összerakja és újra szétszedje, mint egy végeláthatatlan ciklus.
- Meg kell gyógyulnod. - akaratlanul mondja ki, ám nem bánja meg. - Kérlek. Szépen kérlek. - lassan már nyöszörög, belső háborút vív önmagával. Szánalmasnak érzi magát amiért így viselkedik, ugyanakkor tudja, hogy ha ezzel meg tudja menteni a lányt, akkor ennek ellenére is csinálná, teljesen mindegy hol és ki előtt és mikor, csak.. Jöjjön helyre.
- Tudom, hogy utálod ezt, de fogalmam sincs mit lehetne még, Shay, én.. Annyira sajnálom. Hogy egyedül voltál. - nem akar így beszélni, mégis megteszi. Elkeseredett, fáradt, kimerült, dühös, a benső fájdalom pedig leírhatatlan. Mert. A nővére. Az Ő nővére. Ő tudja min mentek ketten keresztül eddig.
- Annyira rossz lenne nélküled. Nem akarom nélküled. - beleborzong a gondolatba, hogy ez bekövetkezhet, egész testében megremeg. Ez neki túl sok érzelem így egyszerre, köze nincs az egésznek a józan észhez.
- B*sszameg. - hosszan lélegzi be a levegőt, homlokát a lány ujjainak támasztja, reméli, hogy káromkodással ez az egész levezethető. Téved. Tudja, hogy téved.
- Nem akarom. - kisfiúként nyögi ki újra, szusszan, összeszorítja szemhéjait.

Shayleen
- kórházban -
- otd - heal -

Ha nem félne, hogy kikergetik, ha nem félne, hogy megijeszti a nővérét, biztos olyat vágna a falba, hogy azt megérezné még a vállában is. Ha a betegség egy megfogható dolog lenne, addig ütné, ameddig molekuláira nem szakad. Elkeseredett, s ez egyre inkább kezd agresszióba fulladni - de nem itt. Nem előtte. Nem úgy, hogy tud róla.
- Ne sajnáld. - megrázza fejét, újra felnéz. - Csak gyere helyre. És minden jó lesz megint. Mint régen. - kényszeresen kapaszkodik a gondolatba, hogy egyszer majd tényleg minden ugyan olyan lesz, bele se akar gondolni abba, hogy ez szinte lehetetlen. Önvédelemből próbálja kiszorítani magából az igazságot, ám az akarva - akaratlanul, minduntalan beférkőzik. A szürkés szemek csak még jobban elszomorodnak az ígéret hallatán. Annyiszor, annyiszor hallotta már ezt. Hogy jobban lesz. Tény és való, egyszer megindult felfelé, de.. Hisz neki, mert hinni akar neki, még akkor is ha ezzel hiú ábrándokba ringatja magát.
- Biztos? - dünnyög, halkan és elveszetten. Itt fekszik a központja, a minden, az egyetlen biztos pont az életében, aki vissza tudta fogni a benne lakozó állatot - és most úgy áll, hogy el fog tűnni. Ez a legkevesebb, hogy elveszettnek érzi magát.
Ugyanekkor kapaszkodik a reménybe, az önnön maga felépített jövőképbe, terveket szövöget, mit fognak csinálni, ha mindennek vége. Ellentétekbe bocsátkozik, fogalma sincs mi is van benne valójában.
- Majd elmegyünk megünnepelni. - fogalmazza meg, és szíve szerint utána tenné, hogy annyit esznek majd, amennyi csak beléjük fér, de tart attól, hogy az ellenkezőjét váltaná ki annak, amit akar.
- Ketten. És kibeszélünk mindenkit, aki szembejön velünk az utcán. És egy csomót fogunk röhögni. Egész nap. Kint. A szabad levegőn. Meg mozgunk. Sokat. Jó lesz? - tompa csillogás jelenik meg szemgolyóban ahogy ezt elterveli, és reméli, hogy Shaynek is tetszik az ötlet.
- Meg majd bemutatsz mindenkinek, aki fontos neked. Vagy mit tudom én. Amit csak szeretnél.

Bence gyerek
~hangolódjá'
Legyünk őszinték, meglepte, mikor megkereste a gyerek. Konkrétan köpni - nyelni nem tudott és nem, most kivételesen nem azért, mert alig nyögdös ki valamit magyarul. De amúgy beleegyezett, persze, megtanítja ő a minimális önvédelemre, ameddig neki abból nem lesz baja. Bár, ha valaki annyira nagyon fel akarná nyomni, az Aidenes eset után minden hiba nélkül megtehetné, és akkor körülbelül örökre lőnének a sportolói karrierjének. De erre eddig nem került sor, ő meg boldog.
Benyit a megbeszélt helyszín ajtaján, felvonva szemöldökét pillant körbe. Tulajdonképp vicces lesz ez az egész, az elsős körülbelül akkora mint a kisujja. Ami persze nem baj, mindent el kell kezdeni valahol, csak ő épp a minimum százkilós állatokhoz szokott. Aztán majd a végén meglegyinti, és eltörik a gerince. Mondjuk visszateszik a gyengélkedőn - remélhetőleg -, de akkor se lenne szerencsés, ha megpaskolná, és reccsenne a háta.
Miután jól áttanulmányozott mindent, nekidől a falnak, ujjai között forgatja az egyik fekete kesztyűt, minden egyes centiméterét átvizsgálja. Szereti a kesztyűjét, sőt, oda meg vissza van érte, elvégre megnyerte benne a fontosabb meccseit. És most újra használni fogja őket. Márt hogy Bencének oda nem adja a két drága kincset, az is biztos, azért ennyire nem épp nagylelkű.

Asszonyka
- London - Anneliefellépés -
- jelenleg sátor -
Önerőből, teljesen magától akkor sem jött volna el, ha az élete múlik rajta. És lám, mégis itt van, amit amúgy több ok is szolgál. Egyrészt az az erdős kaland mégsem sült el annyira rosszul, másrészt pedig ha egyszer olyan szépen a kezébe nyomták azt a páholyba szóló jegyet, hát ő csak nem olyan hülye, hogy ne jöjjön el az asszony produkciójára. Szóval rövidre fogva az elmúlt pár órát: ő felutazott, beült a VIP helyére, és hátradőlve figyelte az eseményeket, ha tehette volna, még a lábát is felrakja valahova. Odabent mintha az idő megállt volna, egy teljesen más világ, s mikor az egésznek vége lett, némelyek sóhajtottak, arra vágytak, bárcsak tovább tartott volna, mások pedig még mindig letaglózva a látottaktól lódultak meg, hogy képeket csináljanak, autogramot kérjenek a fellépőktől. A fiú pedig büszke, féloldalas vigyorral arcán állt fel, s zsebre dugott kézzel indult meg a tömeg után, mert igen, az a szőke ott az övé, és igen, ő ezt most ki is fogja nyilvánítani. Csak hogy mások is tudják. Csak hogy ne vessenek szemet rá. Cseppet sem féltékeny típus amúgy, nem tudom miért gondolja ezt bárki is (azért ha valaki hozzáérne Anneliehez, minden hiba nélkül állítaná be a falba).
Ahogy megérkeznek, előre engedi a csődületet, ő maga az ajtófélfának dőlve vár pár percet, hogy azért legyenek olyanok, akik kiélvezik a helyzetet, hogy az elsők között lehetnek. Meg amúgy is, imádja húzni a csaj agyát, és tökre élvezné, ha Anne elkezdene idegeskedni, hogy az ígérete ellenére el sem jött. Most valami izgatott szemű ficsúr van soron az az igazi kinyalt fajta, amelyiknek már csupán a jelenléte ingerli, nem hogy még az, hogy hogy úgy méregeti az ő barátnőjét, mintha.. Mintha. Ezt a mondatot inkább ne fejezzük be.
Adrian érzi, hogy most jött el az ő ideje, ellöki magát a fától, s valami bocsánatkérésféléket dünnyögve tolakszik előre. Tulajdonképp meg sem hallja a rosszalló szitokszavakat, bár ha eljutnának a füléig, jelen esetben amúgy sem foglalkozna velük. Megforgatva szemeit áll meg a srác mögött, majd ismét morogva valamit teszi mindkét kezét vállaira, s egy határozott, ám - még - nem agresszív mozdulattal tolja arrébb.
- Jajj, Miss Black, annyira izgatott vagyok maga miatt. - elvékonyított hangon produkálja ki magából a gúnyolódásnak szánt megnevezhetetlen akármit, majd valami olyan vigyor terül szét a képén, mintha már most nyert volna. Akaratból szólítja Blacknek, amin páran meg is lepődnek, viszont neki meg így esik jól és kész. És amúgy is, tudják már a népek, amit tudniuk kell. Főleg ezek a felnyalt képű selyemfiúk. A hideg is kirázza tőlük.
- Alá tetszik írni nekem? - és ezzel a mozdulattal, fél kézzel, teljesen lazán és gátlástalanul húzza fel a fekete póló alját, felvillantva ezzel az összes izmát. Szinte reagálási időt sem hagy a lánynak, közel hajol hozzá, egész közel, még a bőre illatát is érezheti. Másik kezével megemeli Anne állát, hogy egyenesen rá nézzen, csak rá.
- Fizetek érte. - újabb vigyor, az az igazi 'most megvagy', miközben lehunyva szemeit csókolja meg a lányt. Mert az övé. És megteheti. És ne hajtson rá senki, még gondolatban se. Meg mert felvágós.

Karolina
Annelie óta.. Viszonylag mintha le lenne nyugodva. Mármint, nem akar szétverni minden második embert, aki szembejön vele a folyosón, és nem idegesíti minden egyes hang. Bár még mindig nem akar úgy igazándiból emberek közé menni. Elég neki, hogy látogatja a nővérét, és azzal meg is van egy jó időre a kimozdulás.
Edzeni is el kéne majd mennie. Valamikor. És addig is maradt a rajzolás. Igazából fogalma sincs mikor használt grafitot utoljára, valahogy újabban háttérbe szorult az egész a box, meg a nővére miatt. Levágja magát a szobor tövébe, hátát neki veti, s kifújva a levegőt kémlel körbe miközben kinyitja az egyik, otthonról hozott füzetet és firkálni kezd bele. A keze még emlékszik arra, amire az agya már nem, és ennek amúgy örülne, csak most valahogy elég kevés dolognak tud örülni. Épp belekezdene az árnyékolásba, amikor meghallja a hangot, a szobor másik oldaláról, ami úgy őszintén, mintha kínaiul beszélnének hozzá. Összeráncolja homlokát, fejét a hideg kőnek támasztja és nagyon próbál megérteni legalább mondatot, viszont neki túl bonyolult ez a szórend. Turkálni kezd az agyában, egész megerőltető munka keresni valamit, ami ezen a nyelven van.
- He? - jó kulturált módon nyögi ki, és ezt is nehézkesen, de hát na, most ha csak ezt tudja. Valaki majd mindenképp meg kell tanítsa a 'tessék?', vagy a 'mi van?' kifejezésekre, mert ha így folytatja, előbb utóbb azt fogják hinni, hogy most jött a tanyáról.

Asszonyka
- London - Anneliefellépés -
Elégedett mosoly terül szét arcán, az akárki felé fordul, akit most bizonyára esz az irigység - ahogy mindenki mást is -, kacsint egyet neki, majd lenézve szemléli meg, ahogy a barátnője felfirkálja a kért aláírást a hasán levő dombocskákra, majd követi a lány tekintetét, s megemelve kezét produkál ki valami intésféleséget. Kissé hátrébb áll, teret hagy a megmaradt rajongóknak, kezeit zsebre dugja, ahogy nézelődik és vár. Néha megvakarja a tarkóját, hátratúrja a haját, majd mikor az egésznek vége, kinyújtja jobbját a sztárkodó asszony felé, hogy szépen kigyalogoljanak, és azzal a lendülettel meg is szűnjön a kontaktus, ő pedig visszadugja mancsait a fekete farmerba.
- Azért vagyok még itt, mert nem tetszett. - felvonja szemöldökét, majd megrázza fejét.
- Jó volt. - elmosolyodik, és felőle ez ki is merült, mert ha ő azt mondja valamire, hogy jó, akkor az más, normális emberek felfogásában elképesztő, csak ő épp soha nem volt az ilyen kifejezések híve. Szóval jó.
- Ünnepelünk. - kijelentés, nincs nemleges válasz. Amúgy fogalma sincs hova mennek, csak reménykedik abban, hogy valahol a közelben találnak egy jó helyet. Bár ha rajta múlik, akkor akár Temze partján is űzhetik, majd bemennek egy boltba, és vesznek üzemanyagot. Csak lenne nála mugli pénz. Tök finom innivalójuk van, és még üt is, hát tudnak valamit. Bár igazából kevésbé tisztességes módon is megoldhatják, ha nagyon akarják, azért van a pálca, hogy használják. Aztán, hogy mennyire büntetik meg őket, az már más kérdés.
- Nna. Öltözz át cica. - igazából lehet adna rá valamit, ha lenne nála vastag pulóver, de jelenleg egy kabát meg egy póló takarja a felső testét, szóval nem akar a saját kárára adakozni.

Asszonyka
Nem az a nyáladzós típus, bár Annelie sem az. Vagyis a legelső találkozásukkor nem ez derült ki. Zsebre dugja a kezeit, fel akarja öltöztetni az asszonyt, egyrészt mert nincs a legmelegebb így ősz végén, másrészt pedig eleget bámulhatták amíg színpadon volt, most már aztán tartsák kordában a szemeiket. A fenyegetésre elmosolyodik, majd féloldalas vigyorra húzódnak ajkai, s megvonogatja szemöldökét.
- Pedig én aztán tudom, hogy beindulsz rá. - jó, ezt már halkabban dünnyögi, azért annyira épp nem akarja feldühíteni, még akkor sem, ha most képes lenne lefogni. Mert nem repülne a semmi közepéből egy nyíl a vállába. Baktat utána, majd mikor belépnek a meleg helységre, felszusszan egy kicsit, mert na, csak jobban esik az embernek.
- Oké. - körbenéz miközben bólint, jól megszemlél mindent. Szóval itt él az asszony. Szép. Mármint egy lakókocsihoz képest. Vagyis na, amúgy is tök szép, meg hangulatos, meg minden. Visszafordította fejér, lenézett az előtte álló Anneliere, elmosolyodott, s egyik kezével átölelve a lány derekát hajtotta oldalra fejét, s csókolta meg a lányt, közben meg nagyon reménykedett abban, hogy nem olyan nyálasak, amilyenek a párok többsége. Olyan hányingerkeltőn nyálasak, akik idegesítően összekuncognak, és minden második percben falják egymást mint a torkosborz. Pfejj, inkább lesz örökre egyedül, mint hogy ilyenné váljon. Miután vége van a jelenetnek lehuppan, s elszórakoztatja magát, ameddig a másik elkészül. Mikor Anne kilép az ajtón, ahol az előbb eltűnt felnéz, elmosolyodik.
- A barna jobban áll. - egyszerű közlés, a szőke valahogy sosem tetszett neki, mindig azok a platinára festett rózsaszín kislányok jutottak eszébe róla, azoktól meg egyenesen migrénje van.  Felállt, megfogta a kezét, s a kérdésre vállat vont.
- Keresünk egy kocsmát. Iszunk. Ilyenek. - lepillant rá, és nagyon reméli, hogy tetszik neki az ötlet, mert neki aztán nem sok kedve van változtatni. Nem sok kedve van sétálni random utcákon, és tolni a nyálas szöveget. Kimennek, elindulnak, s az újabb szavakra vállat vonva vigyorog.
- Hát na. Volt mit nézzenek. - tudja, hogy igaza van, és üszke rá. Nem fog itt szerénykedni, ha egyszer nem kell neki, a tény az tény.

Bencellke
~ önvédelem, első óra.
Nem kell sokáig várnia, lényegében úgy semennyit. Ez jó, kell a pontosság és a rend az ember életében, ha el akar érni valamit a küzdősportok terén. Annak ellenére, hogy a fiú nem fogja művelni a dolgot, csak ha kell, ő még nagyon komolyan fogja venni, mert erre van szükség. Ellöki magát a faltól, majd lelöki a kesztyűket az egyik kék matracra, s bólint. Felfogta, nem fogja halálra dolgoztatni a gyereket, már amúgy is csak egy kis erőfelmérést tervezett.
- Üss meg. - feltartja jobb kezét, tenyérrel a vele szemben álló felé, miközben kiadja az utasítást. A lehető legegyszerűbb dolog, mégis ebből fog kiderülni a legtöbb. Persze nem vár azonnal nagy durranást, elvégre csak nézzünk rajta végig, a szél is elfújja, de igazából meg ki tudja, lehet, hogy van ott erő, csak jól rejtegeti. A szürkés pillantások végigfutnak Bencén, az arc nem árul el semmit.
- Nem fogok visszatámadni. - úgy érzi ezt most itt fontos leszögezni, elvégre a gyerek simán hiheti azt, hogy úgy nekiesik, mint Aidennek. Pedig nem fog, Bence nem egy bunkó, akinek megadatott, hogy vigyázzon egy lányra, de igazából meg ürülék az egészre, és Shay most kórházban van. Lehunyja szemeit, szusszan, most nem akar erre gondolni. Abból nem sülne ki semmi jó.
- Erőből. Ahogy csak bírsz. - ezt is hozzá teszi, nem kell őt sajnálni, bírja a fájdalmat, elvégre állt már ki gorilla méretű emberekkel is, elég kétséges, hogy egy szalmaszál méretű emberke kapásból kiüti.

Karolina
Komolyan, hogy ő soha de soha nem tudja befogni a száját..
Felvonja szemöldökét, mikor először csak a pácát pillantja meg, majd utána a lányt is, és egyáltalán nem úgy néz ki mint aki attól fél, hogy megátkozzák. Inkább nyugodt, azzal a tipikus 'na ne csináld' arccal méri végig a másikat. A szidás szórakoztatná, feltéve ha értené, mit hadovál ez itt össze, ennyire rég azért éppenséggel még nincs itt. Persze, kezd értegetni dolgokat, de csak ha lassan mondják, és normális szavakat használnak, nem olyanokat, hogy 'seprűkötő'. Ez már túl magyar. Látja a szemeiben felcsillanó enyhe felismerést, ugyan úgy mint mindenki máséban aki ránéz, hozzászokott már ahhoz, hogy az embereknek tudat alatt is a nővére jut róla eszébe, biztos abban, hogy mindenki hallott már egyszer legalább Shayről, egyrészt mert ő mégiscsak Shayleen, másrészt meg nem épp olyan mint a többi gyerek ebben a kastélyban. Az újabb kérdésre összeráncolja homlokát, nagyon próbálkozik, aztán mikor arra tippel, hogy mit keres itt, felemeli a füzetet, és meglengeti azt a másik orra előtt. Hogy látja - e, vagy nem, hogy mi van benne, az már a másik dolga, ő nem igazán foglalkozik vele.
- Te? - az, hogy töri a magyart, csupán ebből a kicsinyke szócskából is látszik, nehézkesen nyögi ki, tiszta megerőltetés már az is, hogy eszébe jusson hogyan kell mondani.

Te idióta...
- I'd Still kill you -
Persze megérzi a gyomrába váratlanul érkező két ütést, de hozzászokott már ahhoz, hogy ne foglalkozzon a fájdalommal, egyrészt azt észrevenné a másik, másrészt csak saját magának csinálna vele rosszat, elvonná a figyelmét. Nem mintha most képes lenne bármire is gondolni az agyára ereszkedett vérvörös köd alatt. Első rúgása nem ér célba, sőt, még az egyensúlyát is elveszti egy pillanatra, viszont a másik már betalál, ha nem is az eredeti helyre, de így sem panaszkodhat. Ahogy felméri két mozdulat között, ezzel blokkolta Aiden egyik karját, ami jó. Nagyon jó. A bordákat eléri, hallja a hangot, ahogy bütykei találkoznak a bőrrel és csonttal, önelégültség önti el. Ismét gyors helyzetfelmérés. Ez bizonyára egy vissza nem térő alkalom, ha most kitér a másik balja elől, akkor lehet nem fogja tudni elkaszálni, szóval.. Szóval felkészül, és bár kezét emeli, hogy elhárítsa az állkapcson vágást, megkapja, s nyelvére lassan kezd szivárogni a vér. Ujjait a működő kéz csuklójára fonja, arra, amelyikkel most megütötte, leszorítja, rááldoz egy másodpercet arra, hogy oldalra kiköpje a vöröses, fémízű nyálat, majd hirtelen mozdul meg, kezeit ellenfele dereka köré fonja, vállával ismét nekiütközik, s lábait az ellenkező irányba kaszálja ki. Amennyiben Aiden nem ellenkezik, és nincs valami hiperszuper, profi MMA - sokat megszégyenítő állóképessége, akkor érezheti, hogy szépen megindul háttal a padló felé. Amint földre kerül, Adrian rátérdel a mellkasára, hogy ne kaphasson elég levegőt egy teljes értékű ütéshez, hátrafeszíti jobbját, s meglendíti Aiden csinos pofikája felé.

Asszony
 - akkor sem leszek pingvin-
Hajnalban volt edzése, arra elment, akkor visszajött, kiette hűtőt, letusolt, és bedőlt aludni. Aztán valamikor a déli fél kettő tájékán kénytelen volt felkelni arra, hogy valaki jó idegesen csapkodja az ajtót, aztán meg, hogy valami nem puha landol pár centivel a feje mellett. Akkor vagy öt percig egymást hajigálták a cipőikkel, felnőtt, normális emberek módjára, aztán Adrika kicammogott a fürdőbe, megmosta a fogát, megcsinálta a haját - igen, a pasik még többet tökölnek a hajukkal mint a lányok.
Öltözéke egy fekete farmerből áll, abba tűrte bele a fehér inget, aminek feltűrte az ujját, fel a bakancsot, kabátot, kirabolni a konyhát, és le Anneliehez. Csak, hogy levihesse a fogkeféjét. Igen. Meg megnézhesse a ruháját.  Közben tök büszke volt magára, hogy nem hagyta, hogy az asszony magára kenje azokat a kenceficéket. Szóval lényeg ami lényeg, kettesben vonultak be még a bál előtt, az elnökasszony csinálta a dolgát, ő meg felakasztott két díszt, lenyúlt pár sütit, amúgy meg ült, meg ölelgette a barátnőjét, mint egy rossz szerelmes. Aztán szállingózni kezdtek az emberek, halkan ment a zene, ki evett, ki ivott, táncolt, járatta a száját, ő meg kereste a nép között az ismerős arcokat, és örült magának, amikor kiszúrt akár egyet is. Aztán megint el kellett szakadniuk egymástól, jött a nagy bejelentés a végzősökről, meg a szavazásról, meg mindenről ami ilyenkor szokott menni.
A színpad mellett áll, zsebre dugott kezekkel, aztán elmosolyodik, mikor Anne megindul lefelé.
- Remek. Mostantól az enyém vagy. - ellentmondást nem tűrő, mégsem épp kemény hangon közli a számára egyértelmű tényt, miközben kinyújtja jobbját a lány felé, hogy elhúzhassa valamerre.
- Nem tom hogy megy nálatok, de úgy érzem, most végignézzük a táncot, utána szabad a terep. Szóval. Mit szeretnél először csinálni? - lenéz rá miközben beszél, és valami fenti erő hatására indul meg az asztalok felé.

Az idegesítő higgadtsága akkor is megmaradt, mikor szembe nézett a pálca végével. Valahogy nem tudta kinézni a lányból, hogy megátkozza, ám ha így történt volna is, vannak annyira jók a reflexei, hogy először elhúzza magát a csóva elől, utána meg lefegyverezze. Szóval csak ült a helyén, és uralkodott a vonásain, hogy ne kússzon félreérthetetlen vigyor az arcára. Majd mikor amaz beszélni kezd összeráncolja homlokát, próbálja értelmezni a befogadott szavakat. Úgy - ahogy össze is rakja a jelentéseket, de válaszolni már nem nagyon akaródzik rá, túl sok magyar volt neki ez is erre a napra. Ekkor kezdi Karolina sorolni a nyelveket, és az a megkönnyebbült fej amit vág, mikor meghallja a sajátját, hát az minden pénzt megér.
- Angol. - jelenti ki, aztán mikor közelebbről kezdi el vizsgálgatni, a biztonság kedvéért azért hátrébb húzza a fejét, meg olyan arcot vág mint mondjuk egy Corgy, aki nem érti mi van.
- Őőőő, nem. - felvont szemöldökkel pislog vissza a lányra, aki még mindig túl közel van a személyes szférájához.
- Rellon. - közli, bujkáló mosollyal. Oh, ez a kis ártatlan még csak nem is tudja, hogy amúgy nem trafált annyira mellé, mint amennyire az tűnik. Mert igen, annak ellenére, hogy zöld, igen is erős szálak kötik a kékek világához. Vagyis pontosítva csak egyhez, a többit nem ismeri, felőle akár el is tűnhetnek az éterben.
- De te gondolom Levitás vagy ezek szerint. - amúgy most így egész vicces, hogy beszél beszél szépen, aztán bejön a mondata közepébe egy magyar szó, ő meg elakad, jó erős akcentussal kinyögi, utána meg mondja tovább, mintha az előbbi meg sem történt volna.

Te idióta...
- I'd Still kill you -