Ma is korábban keltem, mint terveztem volna. Mostanában valahogy így megy ez. Talán egyre korábban térek nyugovóra ittlétem alatt, vagy esetleg testem kezd nem egy részeg, hanem egy normális lény ritmusára kattogni?
Mindenesetre ma több mint két órával megelőztem az alkonyt, így jutott időm körbenézni a tó mélyén is. Általában elvarázsolnak a tavak mélyén alvó világok, a hínárerdők és moszatrétek csillogó zöldjei, a sokszínű halpopuláció no meg a víz alatt élő csigák házainak színes játéka. Csakhogy ez a tó nem bővelkedett igazán ilyesfajta dolgokban. Mintha haldokolna az egész. Az alj sötét és keserű, az élővilága ritka és egyhangú.
Ahogy éreztem a fentről jövő sötétség rám zuhanó súlyát, úgy döntöttem inkább a víz tetején várom meg a sötétedést mintsem idelenn. Tudom, ez az opció veszélyekkel teli, hisz így bárki megláthat akinek csak egy kicsit is érdeke a tavat bambulni, de ha itt maradnék az unalom ölne meg.
Hamarost a felszínen bukkan elő fejem és körbenézek óvatosan, végigmérem ki van a tópart környékén. A legkedvezőbb az volna, ha senki sem lenne odafenn. Akkor feltűnés nélkül csinálhatnám azt, amit akarok, csakhogy mint általában a szerencse most sem az én oldalamon áll; egy kölyök ül a parton, belemerülve az ölében tartott könyv írott betűibe.
Talán még fél óra és rázuhan az éj, akkor pedig kénytelen lesz abbahagyni az olvasást, és tovaállni. Vagy olyan elszánt lenne, hogy az este csillagainak lámpásai alatt akarna tovább olvasgatni? Nem azt nem hinném, az emberek egyszerűen nem ilyenek.
És valóban amint a naplemente beköszönt a fiú pakolni kezd, én pedig közelebb úszom  a parthoz, hogy minél előbb ki tudjak ugrani a vízből, amint biztonságos a terep.
A kölyök feláll, én pedig már majdnem a sekély vízben vagyok, egyre nehezebb lent tartani fejem, a víz kezd kidobni magából.
Csakhogy az ifjúnak nem áll szándékában elmenni. Helyette közelebb jött hozzám és a tóhoz, zokniát kezdi lehámozni lábairól. Hirtelen közelgő mozdulata megrémiszt és irányt váltva a nádasba vetem magam, elfeledkezve arról, hogy annak valószínűleg hangja is lesz, amint testem hozzáér a zizegő növényekhez.
Ha fiú nem süket, könnyen meghallhatta az elsőre jó ötletnek tartott cselem hangjait.
Elhúzom számat és felpillantok az égre, lassan beesteledik és emberi alakom feltör a felszínre. Vagy leveszem a gyűrűt és tovább tartom a sellő alakom, vagy tovább viselem és valahogy kénytelen leszek kimagyarázni a fiúnak mit is keres egy Ádámöltönybe öltözött férfiú a tóban....

Ahogy közeleg a tél, egyre hidegebb lesz az idő. Az esték hűvösebbé válnak, levegő kezdi lassan szúrni emberi bőröm vékony hártyáját.
Dideregve mászok elő a tóból, és az egyik közeli fához tartozó gyökér alá gondosan elrejtett táskámból megpróbálom a lehető leggyorsabban előkapni a ruháimat. Egy farmer, egy vászoncipő és egy sötétkék ing. Nem valami meleg holmi, de a többi ruhanemű még ennél is hidegebb. Amikor fogtam csekélyke vagyonom és továbbálltam,nem gondoltam bele, hogy egyszer a hideg lesz az ellenségem. Míg a tó mélyén éltem, nem volt gondom a téllel. Ott sosem éreztük igazán, talán csak a hőmérséklet csökkent picivel, de sellőbőrünk vastagsága miatt, szinte alig vettük észre. A városokban sem kellett igazán aggódnom, míg volt pénzem olyan szőrös kabátokba burkolhattam testemet, amilyenbe csak akartam.
De most emberi alakom vacog, és én semmit sem tehetek. Bőrömtől átázott ruháim a testemhez tapadnak, víztől súlyos tincseim arcomba zuhannak.
Talán a tó körül kéne maradnom, míg teljesen meg nem száradok. Lassan indulok el, kezeim közül előhúzom öngyújtómat és kedélyesen játszok a tűz lángjával. Legalább egy kicsit meleg, épp, hogy csak pislákol, de a semminél mérföldekkel jobb.
Ahogy a stég felé tartok a bokrok között ledermedek. A holdfényben egy leány áll, szőke hajával keringőzik a szél. Arca vidám, alkata kecses és magas. Kezei közül pedig hó száll fel. Olyan igazi, melyet ha néha télen feljöttem a felszínre a jégtakaró felett dunyha ként láttam, áh még egyszer sem értem hozzá az ilyesfajta fehér dolgokhoz, akkoriban az ilyesmi nem kötötte le igazán a figyelmem. Akkor is a csillagokat fürkésztem, melyeket zúzmarába zárt az est.
Azonban az amit én láttam akkor az égből jött, ez viszont a leány markaiban született. Tudtam a varázslók létezéséről, azt is, hogy épp egy ilyen falu környékén lebzselek, de ennél a lánynál nem volt pálca mellyel varázsolhatott volna. Nem volt semmi ketyere vagy kütyü, csak a puszta ujjak. Ez lehetséges volna?
Valami kis vakarcsot gyártott épp a leányzó, valamit amit sosem láttam még, pedig úgy tűnt a hószörnynek farka is van, így vízben élőről van szó. Elbűvölt a bemutató, és észre sem vettem, hogy közben végigtrappoltam az elszáradt gallyakon, hogy közelebb tudjak menni.
Ha szólt is valamit a lány, azt nem hallottam, képtelen voltam elfordítani a tekintetem arról a dologról, még azután se ment, hogy a kis hölgy elejtette játékát és műremeke apró darabokra esett.
Csak haladtam felé apránként, talán már árnyékomnak is testet szabott a hold fénye.

A csillagok kezdenek megjelenni, fehérre pettyezve a sötét eget. Lassan itt az idő, sietettet az est.
Hallom ahogy a nádas szélén meghajolnak a növények sikítva, utat engedve a fiúnak. Kíváncsi természetű lehet, vagy csak nem nézett elég horrorfilmet ahhoz, hogy fejében rémképek jelenjenek meg egy idegen zajforrást észlelve. Próbálom beljebb verekedni magam, csupasz hátamat felhasítja a növényzet, a víz lassan iszapos salakká változik...kezdem úgy érezni magam, mint egy sarokba szorított nyomorult. És utáltam ezt az érzést.
És mindezt még az is tetézi, hogy lassan el kell döntenem mit is tegyek. Ha engedem megláttatni sellő énem valakinek, akkor lehet másnapra az egész falu tudni fogja, hogy mi él közöttük. Nem akarom, hogy ez alapján béklyózzanak meg. De természetesen az is benne van a pakliban, hogy csak nem törődnének velem. Lehet gyakori vendég náluk a vándorló sellő, mint valami szél, mely félévente látogatja az embert, belekap néha a hajába éppen csak megrángatva azt, majd úgy eltűnik, mintha soha csak ott sem lett volna, míg egy nap ismét vissza nem tér. Magam is így tervezem. Eltűnni, majd ismét visszajönni, ha máshová megint nem mehetek.
A sápadt hold kontúrt rajzol az alak körvonalai mögé, látom egész testét, lehet már ő is észrevett engem. Nem tudom ennyiben tér el egy sellő és egy varázsló látása, de bizonyost annyival nem sokban, hogy megvakítsa a fiút az este.
Lassan kihúzom magam és farkasszemet nézek az árnnyal. Talán épp itt az idő, hogy megtudja valaki a titkot, hogy sellő él a tóban.
Csakhogy ebben a pillanatban a gyűrűm felragyog, az egész nádast elborítja a vakító fény. Érzem, ahogy leolvad rólam a pikkely és hártya, a bőröm kifakul és megvékonyodik, arcom megnyúlik, orrom előreugrik, szemem összemegy és színt vált. Csupán alig pár másodperc és a fénykavalkádnak már vége is, ismét átváltja helyét a sötétség.
Csupasz hátam megcsapja a hideg levegő, hajamon átszáguld a szél. Ajkaim közül cifra káromkodások egyvelege kap szárnyra ahogy dühödt tekintettel az ékszert szidom. Sosem volt képes jól időzíteni, de ennyire borzalmasan még egyszer se sikerült neki.
Az alakra meredek, figyelem az arcát, mennyit láthatott. Próbálok olvasni, de a sötétség nem sokban nyújt segítő kezet. Végül csak hallgatok és oldalra billentett fejjel várom a reakcióját.

A bokrok között megállok és a lányt figyelem. Sosem vallottam magam valami beteges kukkolónak, akinek öröme telik a szép lányok figyelésében. Mindig is az a típus voltam, aki az érintést is megkapta a hölgyekhez, nem csak a látás örömét.
Csakhogy ez egy teljesen más helyzet. Bizonyost a jéggel játszó kisasszony sem megvetni való, fehérarany fürtjeivel, azonban az amit művel minden mást elfelejtet velem. Megbabonáz és lebilincsel a dolog. Mint minden embert, ha valami újat lát, mint az állatot, mikor olyat tapasztal amit még soha, mint a gyermeket, aki ma is valami újat tanult meg.
Lábaim maguktól indulnak meg, a mohóság vezérli őket, közelebbről akarják látni az egészet. Meg akarom érinteni a havas remekművet. Talán ha szépen megkérem a leányt nekem is alkot valamit. Egy apró halacskát, egy pingvint vagy egy parányi jóképű szobormásomat.
Figyelem az állatot, és annak összetört, ismeretlenné deformált testét. És ekkor telibe talál valami hideg. Elkerekedett szemekkel meredek a lányra most először, teremtménye helyett. Mintha felébredtem volna. Nagyokat pislogok, meglepetten figyelek, és halkan motyogok.
- tűzes...km jeges - csak alig hallható szavak, a természetes reakcióm első még el nem nyomott jegyei.
Végül csak összeszedem magam. Arcomról lesöpröm a havat és beletúrok hajamba, hogy megfelelően álljon, majd felemelem a kezem.
- hé hé, békével jöttem, tüzet szüntess - vigyorodom el és megállok a stég elején, végigmérve a hölgyeményt. Nem vágom zsebre kezem, még várok, hátha egy újabb hólabda akar képen törölni, melyet a kezemmel háríthatok el.
De végül nem bírom ki, az összezúzott hókupacra mutatok.
- Hogy csináltad? - kérdezem oldalra billentett fejjel, és érzem hangomon, hogy megjelent az a gyermeki rajongás, mely azt hittem, már rég kihalt belőlem. Még vannak csodák...de azok sem hosszú életűek.

A férfiak és a lány közé állok. Kihúzom magam, kezeim ökölbe szorulnak, érzem ahogy enyhe undor villan fel szemeim sarkában. Azután minden megváltozik mihelyt megfordulok. Arcom teljesen ellazul, számra mosoly ül ki, lágy és törődő. Egy pillanatig a leányt figyelem, kíváncsian futtatom végig testén szemem, majd megnyalva alsó ajkam megszólalok. Azután csak várok.
Ez olyan mint egy segítséget nyújtó jobb, melyet az alak vagy elfogad, vagy köszöni szépen, de úgy dönt megoldja maga. Hiszem, hogy akárkire is mosolygok éppen szépen, az képes józanul és megfontoltan dönteni, úgy, hogy a legjobbat válassza saját magának. Elég idős már hozzá, habár minden bizonnyal nálam még fiatalabb, de már nem olyan sokkal.
Fürkészem mélybarna szemeit és halvány félmosoly jelenik meg arcomon, mikor kiejti a szívem szót. Még a tekintete is kicsit mintha korholó volna amint a következő késésemmel kapcsolatos dolgokhoz ér. Én pedig képtelen vagyok másra, csak még jobban vigyorogni. Pimaszul és elégedetten.
Azután feláll, és elindul. Először meglepődöm, szemöldököm felszalad ahogy - minden bizonnyal- a hátát méregetem, míg meg nem fordul. Ezután esett csak le. Sétálni akar, és ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam?
Még egy utolsó fennhéjázó tekintet a másik három patkányra, még oda is biccentek nekik, mintha csak most vettem volna észre őket, majd a lány felé kocogok, és azon nyomban odanyújtom felé kezem. Rajta múlik, hogy elfogadja-e vagy sem.
Lassan sétálunk egymás mellett, próbálom felvenni a tempóját, bár számomra kicsit lassú, mégis igazodom és szemem sarkából rásandítok.
- Azt hiszem még nem tudom a neved, kedvesem - az utolsó szó inkább gúnyos mintsem valós jelentéssel bíró. Csak élvezem kimondani. Olyan mintha kötne valahová, vagy valakihez. És természetesen ezzel az egy szóval emlékeztetem arra is a lányt, hogy jön eggyel. Azonban tagadhatatlan,hogy igazi úriember vagyok, így lehet inkább a " napi egy jó cselekedet " dossziémba sorolom ezt az apró incidenst, mint két napot kitöltő jótékonyság.

Meglepetten szalad fel szemöldököm a leány beszédét hallgatva, ami úgy saccolom, még csak nem is magyar szavakból áll. Először azon gondolkodom, hogy közbeszóljak-e és esetleg tájékoztassam-e efelől az apró tény felől, azonban mint nemsokára beigazolódik, erre semmi szükség nem lett volna, ugyanis hamar ismét a magyar szavakkal kezd bíbelődni, lassan és érdekesen. Nem érthetetlen, messze nem, azonban meglepően rendezi a szavakat sorba. Látszik, hogy hazája nem e föld, bár a nyelv alapján besorolni más országba nem tudom. kevés nyelvet ismerek az emberek világából és azok között az övé nem szerepel.
A kérdésre megrángatom vállam, csak remélni tudom, hogy értelmezésem helytálló és arra válaszolok majd, amire kell.
- Nem szívesen találkoznék még egy hógolyóval az arcomban, talán java részt azért. - vigyorodom el pimaszul.
Azután tekintetem megint az apró összetört hóremekműre vándorol. Valahogy mindig ide fogok kilyukadni, amíg az a dolog el nem tűnik a stégről...
Még rá is kérdezem a titkára, azonban a válasz egyenesen kiábrándító. Bár még normális varázsló sem vagyok, az ilyet még az átlagosnak nevezhetők sem képesek elkövetni. Ez a lány valamitől különleges, amitől élő hómasina lett. Szó szerint, egy gyönyörű jégangyal.
- A beszédednek köze van a képességedhez? - faggatom tovább - nem magyar vagy igaz? - billentem oldalra a fejem azután fellépek magam is a stégre. Nem nézem ki a lányból, hogy ismét hozzám vágjon valamit, csak mert közelebbről akarom tanulmányozni az egészet, így ezt a lépést meg merem kockáztatni.
Következő szavai kicsit meglepnek, és tekintetem azonnal lekapom a hóromról, hogy a leányra helyezhessem.
- Tényleg készítenél nekem egy szobrot? - kérdeztem meglepetten de bizakodóan. Nagyon jó lenne, de nem értem miért csinálna egy vadidegennek valaki valami olyat, amiben a saját lelkét rejti el valamilyen szinten.

Széles vigyor terül el arcomon, amikor megérzem kezeim között apró, gyenge kezét. Azután csak lassan sétálunk egymás mellett, hagyom, hogy a lány megeméssze mindazt ami vele történt. Elvégre egy teljesen vadidegen fickóval sétál kézen fogva, csakhogy a másik hárommal ne legyen incidense.
Várok egy keveset, míg végül megkérdem nevét. Nem szeretem a csendet, mindig is nyomasztónak és sötétnek véltem a benne rejlő életet.
- Véletlen elvesztettem a védenclapot, csak a képed maradt meg fejemben a gyönyörű arcodról, az alapján kerestelek, édesem- vágom zsebre kezeim és a leányt fürkészem.
Az egy pillanatra megáll, tekintete ellágyul, és megköszöni a dolgot. Eddig fel sem fogtam igazán mivel is járhatott volna, ha akkor nem vagyok ott. Talán ő is csak most kezd el rémképeket látni arról a tőlem hiányoz verzióról, amikor három férfi tisztátalan tekintete bambul vissza rá. De az is lehet, hogy képes lett volna megvédeni magát. Végigmérem, alkata karcsú, kecses és nőies. Nem éppen egy női birkózó mancsát foghattam az imént, azonban avval nem vagyok tisztában varázsereje mekkora is a lánynak, így nem ítélkezem.
- Csak úgy láttam bajban vagy, az ilyesmit minden rendes férfi megtenné egy bajbajutott hölgyért - amit mondok azt aképp is gondolom. Nem hinném, hogy más normális férfiú hagyta volna, hogy néhány kevésbé épelméjű fajtatársa bántsa a lányt a szeme láttára. - Azonban ha meg szeretnéd hálálni, arra is látok módot - teszem hozzá, halvány félmosollyal arcomon. - Mondjuk ha megengednéd, hogy hazakísérjelek. Nem örülnék neki, ha valaki megint megpróbálna bántani téged.

Megálltam és felbámultam a hatalmas ódon kövekből emelt építményre. Igazán sokat hallottam már róla, akivel csak beszéltem eddig, mind említették beszédük során ezt az iskolát. És minél többször hallottam annál kíváncsibb lettem rá. Az kötötte össze a várost, a közelben élő varázslókat, az volt az a pont, ahová minden száll befutott, és ahol az összes egymásba gabalyodott. Biztos voltam benne, hogy valami különleges dologról lesz szó, hogy valami olyat fogok látni, amit eddig soha nem látott szemem.
Azonban nem sokáig ácsorogtam ott, bambán bámulva a kastélyt, hamar megállapítottam, hogy hiába van roppant nagy szerepe ebben a közösségben, az én sellőszemem semmi szépet vagy különlegeset nem fog találni akármeddig fürkészi is a köveket. Csak egy mugli menedéknek tűnt, abból is a régi vágásúnak.
Elhúztam ajkaimat ahogy rájöttem, az egész zarándokút felesleges volt, azonban mégsem volt kedvem visszasétálni a tóhoz.
Körbetekintve valamiféle kerthelyiségben állhattam, elvégre sikerült kiszúrnom mindent, amit a kétlábú lények a kertjeikbe szoktak zsúfolni. Volt ott szobor, gaz is jó számmal, voltak padok és oszlopok, no meg a gazolda vonzotta rovarok is néha-néha elzúgtak fülem mellett.
Nem éreztem tetszetősnek ezt az egész látképet, helyette inkább leültem az első padra, és tekintetemet a csillagokra szegeztem. Azok legalább tényleg meg lettek áldva szépséggel, nem úgy mint a földi, tünékeny humbugok.
Zsebembe nyúltam és hamar előkotortam egy szál cigarettát. Lassan kezdett kifogyni a készletem, és pénz híján még csak pótolni sem voltam képes az egészet, csupán bambán figyelni, mennyire gyorsan tűnik semmivé az értékes holmi.
Hamar ajkaim közé igazítottam a szálat, jól megszokott íze átjárta az egész számat, valami ismerőssel kecsegtetve szervezetemnek.
Ezután a kabátom másik zsebében kezdtem turkálni, az öngyújtómat keresve. Az a nyavalyás tűzmasina állandóan elbújt előlem. Hiába volt apró a zseb és nagy a  kezem, csak keresgélésekkel eltöltött hosszú percek után volt hajlandó előbújni és engedelmesen tüzet generálni.

 

Ujjaim valami hideget érintettek, valami fémeset és merevet. A tűzmasina. Azonnal megmarkoltam, és előhúztam, majd lepillantottam tenyeremre, ellenőrizve a talált tárgy kilétét. Vörösen izzott a hold fényében, a megszokott szín akkor felettébb földöntúlinak hatott, nem úgy mint más estéken. Talán máskor furcsálltam volna és addig forgattam volna, míg rá nem jövök mi a bibi, azonban akkor már az ajkaim között ücsörgő szál annyira türelmetlenül suttogott, nem is, üvöltött, hogy képtelen lettem volna meggyújtatlan hagyni.
Felcsillant a tűzláng gyermeki formája, mely pajkosan lengedezett arra, merre a szél hívta, közelebb hajoltam, fölé görnyedtem, a száltól a lángnyelv már csak alig volt milliméterekre, és ekkor hallottam meg a leány hangját.
A fény kialudt, a szál lekókadt, én pedig meglepett tekintettel a hang irányába fordítottam fejem. Nem számítottam társaságra, ahhoz túl kései órán ücsörögtem az estben. De mégis láttam, ahogy egy gyenge alak remegett előttem, körvonalait elmosta a hold, aranyszálakból álló hajával játszott az esti szellő.
- Azt hiszem tényleg elég rossz voltam, kiérdemlek egy büntetést - felálltam és zsebre vágtam mind a két tárgyat amit a kezeim között tartottam addig. Nem láttam jól a lányt, közelebb kellett mennem ahhoz, hogy az arcára is kiterjesszem szemeim világát. Lassan lépkedtem, minden egyes lépéssel közelebb kerülve hozzá. - Mondjuk egy elfenekelést, tanárnő - féloldalas vigyorra húztam ajkaim, és csillogó szemekkel figyeltem a leányt. Amilyen hangsúlyt alkalmazott a tünemény, mertem következtetni, hogy valamiféle rangot viselhetett, azonban azt nem tudtam, hogy mégis mifélét. Sosem voltam képben az ilyesfajta iskolabéli rangokkal, talán csak egy egyszerű diák, talán tanárnő, talán maga az igazgató. Minél közelebb voltam hozzá, annál jobban láttam az arcát. Akárki is legyen, ha ilyen arca van a végén még tényleg belemennék valami hasonló büntetésbe.
- Az egészet tudni szeretnéd? - sandítottam rá és megálltam előtte. Apró teremtés volt, abból a fajtából, akit elfújna az első nagyobb szél. Ritka női alkat, de annál szebb. - Félek ha elmondom, a végén tényleg képes leszel megbüntetni, azonban kockáztatok, ha cserébe a tiédet is elárulod. - Elég jó alkunak tűnt. És akármilyen rangot is viselt a leány, biztos voltam abban, hogy élvezni fogom azt a szerepjátékot, ahol én leszek a rossz diák, akit helyre kell rakni.

Vigyorogva megráztam fejem, szórakoztatott a lány. Szavai mögött nem rejtőzött barátság, de ellenség sem, olyan semleges volt az egész. Mint egy begyakorolt szöveg. Éppen ezért tetszett úgy az egész.
- Ugyan már, nem volt ez olyan rossz poén- jelentettem ki tettetett sértődöttséggel hangomban. - Egy egész filmet képesek voltak felépíteni hasonló témára, és annak az izének lesz folytatása is - mint egy kifogást, hoztam fel a dolgot, rámutatva a lány hibás ízlésére. Bár az is könnyedén megeshetett, hogy azoknak, akik a filmet nézték volt hibás ízlésük, a történelem során sokszor beigazolódott már, hogy a tömeg nem mindig választ jól.
- Sajnos a korokkal mindig is hadilábon álltam. Pláne, ha az ilyesmit sötétben, a hold fényénél kell eldöntenem- Körülbelül ekkortájt érhettem oda elé, éppen csak annyi távolságot hagyva kettőnk között, hogy a lány ne érezze magát feszélyezve.
Innen már magam is észrevettem a leány álmatlan szemeit, az alatta húzódó táskákat és kissé sápadt orcáját. Haja sem úgy állt, mint vélhetőleg szerette volna, a szél csúnya játékot űzött vele, melyből vesztesként keveredett ki. De az éjszaka sok embert aláz meg ilyen módon, hogy a múlandóra mutat rá, a külsőre, mely örökösen változik, és mely csak ritkán olyan, amilyet az illető elvár. Igazán nem róhattam fel a lánynak, hogy nem két kilónyi alapozóban járkál esténként a kastély udvarán.
Halkan felnevettem, és ismét csak megráztam fejem.
- Csenger vagyok - mutatkoztam be. - Vadász Csenger Richárd Raul - tettem még hozzá, hogy igazán kerek legyen az a bemutatkozás. Miután felsoroltam neveimet kikaptam kezeim farmerzsebemből és a leány felé nyújtottam, várva, hogy ő is elárulja becses nevét.
- Hahó, az ilyesmit mégsem csinálhatom odabenn - mutattam fel a cigarettás dobozt, mint valami alibit, ami hiába volt hamis, muszáj volt az embernek belé kapaszkodnia, hisz ha elengedné, a végén kiderülne, hogy ő volt  gyilkos.
- Pontosan ezért a kihaltságért választottam a helyet, gondoltam itt nem talál rám senki sem, de úgy tűnik a legnagyobb elmék is tévednek - megint hazudtam. Azonban adta magát a kifogás, egyszerű volt, egyértelmű, teljesen logikus. Senkinek sem szúrhatott az ilyesmi szemet.
- És neked mi a mentséged, kedves? Felébresztett az este? Esetleg vársz valakire? Vagy te vagy a kastély házőrzője? - billentettem oldalra fejem. Biztos voltam benne, hogy nem egy cél vezérelt bennünket, hisz olyan kegyetlenül reagált a dologra, hogy ha az öngyújtóm élne már rég elbőgte volna magát.

  Mikor végre elhatároznám magam egy álláspont mellett, ez a vacak engem meghazudtolva és kinevetve pont az ellenkezőjét cselekszi a dolgoknak.
Úgy véltem, hogy tovább nincs hová futnom, úsznom, vagy kúsznom. Szembe kellett néznem a kíváncsiskodó idegennel, azonban ezt nem emberi testben akartam megtenni. Csakhogy a tárgy megint helyettem döntött, az a nyomorult ékszer ismét úgy gondolta megcsillogtatja ékes humorérzékét.
Hatalmas villanás, és érzem ahogy testem minden porcikája átalakul. Megnyúlik vagy éppen eltörpül, eltűnik vagy megjelenik. A szokásos bizsergés és enyhe fájdalom járja át egész testem. Majd néhány másodperc, és az egésznek nyoma sem marad. A fény elhalványul, én magam pedig olyan vagyok, mint bármelyik átlagos ember.
Úgy tűnik a fiú közelebb volt hozzám, mint elsőre gondoltam, és mostanra ott áll majdhogynem velem szemben, közöttünk csupán néhány nádszál nyújtózkodik, alig takarva valamit. Biztos vagyok benne, hogy az előző jelenetet végignézte. Ám arca semleges marad, meglepő. Le mertem volna fogadni, hogy ha mást nem, legalább hátrahőköl és hátrazuhan, beleülve a sáros vízbe.
Hosszú percek telnek el, mire a fiú megszólal, szemöldököm pedig a megállapításától azonnal a magasba szökik. Talán reagáltam is volna rá, más keretek között, azonban most leginkább máson jár a fejem. Gondolataim gyorsan cikáznak, és próbálnak összerakni valami értelmes magyarázatot. Csakhogy az ilyesmire nincsen olyan értelmes magyarázat, ami le nem leplezne teljesen.
Azután a fiú kapcsol, minden teljesen mindeggyé válik.
- Pszt...az ilyen semmiségeket nem kell nagydobra verni - nyögök fel, kicsit előre dőlve, azután kapcsolok, és lángoló fejjel csúszok vissza a sáros vízbe. Érzem ahogy hasam körül jégkarikaként táncolnak a hullámok, a hold csekély fénye sajnos nem ad meleget ennek a földnek.
- sőt, a legjobb az lenne, ha el is felejtenéd amit láttál - vakarom meg fejem, gyenge próbálkozás, de hátha beválik. - Sötét van, csalhat a szemed...

  Ami azt illette, nem volt aznapra semmi dolgom. Pontosan úgy, mint az azt megelőző estén, és az azt megelőző, megelőző estén. De miért is lett volna dolgom, ha egyszer nem tartoztam abba a világba. Csak szellemként kísértettem benne, elcsapva az életet.
  Így természetes volt, hogy mikor találtam valamit ami szórakoztatott, csak néhány pillanatra vagy egy-egy percre is, akkor abba próbáltam belekapaszkodni. Próbáltam meghosszabbítani a pillanatokat, csak egy kicsit, hogy több adasson belőle.
A lány meglepődött a kérésemen, de nem is vártam mást. Szemöldöke az égbe szaladt, mókás keretet kölcsönözve az arcának. Féloldalas vigyorra húztam ajkaim és ravaszan csillogó szemekkel vontam vállat a kérdésre.
- Még ha egy egész kíséret is lépne a nyomodba sem lennél teljesen óvva mindentől. Így félek egymagam nem biztosíthatlak róla, hogy képes lennék megvédeni téged. Azonban nyugodtabb lennék, ha tudnám, nem raboltak el abban a pillanatban, hogy hátat fordítottam neked. - milyen őszintén hangoztak el szavaim, mintha tényleg igazak volnának. De voltaképp nem ezért akartam hazakísérni őt. Nem érdekelt olyan nagyon a biztonsága. Talán holnapra már a nevét is elfeledtem volna, ha egyáltalán aznap megkaptam tőle. Leginkább csak önző érdekek vezettek az egészhez. Olyan érdekek, melyek nem akartak egyedül maradni, melyek igényelték az emberi szavakat, még ha azok csak felszínes károgások is voltak vagy hamis enyelgések.
Kezeim összekulcsoltam hátam mögött, és szórakozottan billegtem sarkamon várva a lány engedélyét vagy tiltását.

A lány elfogadta a kéznyújtást, néhány pillanat tétovázás után, azonban a saját nevét nem árulta el, és ezt szóvá is tettem.
- Most jönne az a rész, ahol te is elmondod a neved - engedtem el kezét és kíváncsian oldalra billentettem fejem. Szerettem volna tudni, hogyan szokták nevezni a lányt. Hogyan szólítják meg a barátai, melyik név fonódik össze az életével. Leginkább egy Cs betűs nevet tudtam volna elképzelni hozzá. Valamit, ami egyben kemény és selymes, durva és simogató.
Alibiként kihalásztam a cigarettás dobozom és meglóbáltam a levegőben. Úgy tűnt nem volt elragadtatva tőle a lány, bár általában sokan fintorogtak a látványától. Azok nem értették, hogy az embernek néha mennyire szüksége volt az ilyesfajta mentőövekre, vagy mivel nekik emberibb mentőövet adott a sors,így nem becsülték a kisebbeket, és lenézték a szerencsétlenebbeket.
A lány megjegyzésére mindössze egy vállrándítás volt a válasz, nem szándékoztam komolyabban belemenni a témába, féltem, még a végén elmartam volna magamtól ilyesfajta beszéddel.
- Egy szóval sem említettem, hogy kutya lennél - ráztam meg a fejem. - A házőrzők azok akik a házat őrzik, nincs benne kikötve, hogy csak kutyák lehetnek. Elvégre bolond az aki a házát egy kutyára bízza. Hisz azok vagy őrzik, vagy nem, de nem ígérnek semmit.- Az utolsó szavakat inkább magamnak dünnyögtem,csupán hangot kapó gondolataimról volt szó, melyeket az estbe beszéltem.
- Nem akartam tapintatlan lenni - jelentettem ki teljesen őszintén. Azután széles vigyor jelent meg ajkaimon ahogy lehuppantam a legközelebbi kőpadra. - azonban, ha van valami meséd szívesen meghallgatom, elég unalmas ilyen magányosan tengetni az időt. - szinte színészi éllel hangomban húztam el számat és néztem a lányra.

Hűvös szél vágtatott át a tó simára gyalult tükrén, hogy mint ezernyi vadló dübörgő patája, tiporjon bele, fellázítva a nyugvó hullámokat. Az égen már gyülekeztek a korán érkezett csillagok, fényüket elhalványította az alkony színeiben úszó horizont izzása.
Lassan kezdett átváltani a nappal estébe. A világost és a napot elhalványította a hold és a sötétség.
A felszín közelében úsztam, talán csak alig egy ujjnyi volt köztem és a párás levegő között, mely a víz fölött uralkodott. A part felé igyekeztem, legalábbis olyan közel akartam menni a parthoz, amennyire uszonyok és pikkelyek segítségével lehetségesnek bizonyult.
Azután csak vártam, hogy az utolsó csillag is felszökjön az égre, és az utolsó narancsban pompázó fénycsík is elsüllyedjen az erdők koronái alatt.
Néhány perc és a gyűrűm hatalmas fénycsóva kíséretében életre kelt, melegséggel öntve át testem. Ismerősen kellemes bizsergés, mint apró buborékok tánca a bőrömön, lassan érzékeltem, ahogy a uszonyom kettéválik, bőrömről leolvad a pikkely és emberi arcot ölt eltorzult koponyám.
Az idő közben vánszorgott, miután kidugtam fejem a tóból, sem lehet sokkal később mint a felcsillanó fény. Immár emberi alakban voltam, szőke hajamból elnehezült vízcseppek zuhantak vissza a tóba, vagy másztak le oldalamon, jéghideg kezeikkel végigtapogatva.
A táskám egy közeli fa tövében lapult, nem is olyan messze, és abban rejtőzött minden cuccom és motyóm. Hamarosan kezdett elfogyni a víz, nemsokára már csak derékig értek a hullámok, majd a térdemnél fodrozódtak, s végül a bokámat nyaldosták.
Ott megálltam, és körbenéztem, azonban szemem megakadt az aprócska stégen.

Lépésenként haladtam a part felé, élveztem ahogy lábaim alatt besüppedt a mocsaras homok. Minél kijjebb mentem, annál jobban éreztem a hideg ocsmány karmainak didergő jelenlétét, emberi bőröm vékonyabb volt, már nem voltak pikkelyeim melyek megóvtak volna az ilyesfajta időjárástól.
Amint kiértem megálltam és beletúrtam hajamba, hogy a lehető legtöbb vízcsepptől megszabadítsam tincseimet, azután a stég felé tévedt szemem, és azonnal el is kerekedett.
Egy lány korvonalait rajzolta ki a holdfény, sötét hajával játszott a szellő, és a körötte elterülő zacskókat néha meg-megszólaltatta játékosan, mint valami sokszínű hangszert. Szájából gumimacik lógtak ki, arca további részét pedig ujjai takarták el. Néhány pillanatig nem is értettem a dolgot, csak utána esett le, és ajkam széles vigyorra húzódott.
Amikor pedig észleltem, hogy a leány kiles cenzúrát végző ujjai között, még jókedvűen integettem is felé, és hangosan nevettem, mikor az apró mancsok visszazuhantak pillái elé.
De tovább már tényleg nem húztam az időt. A fa tövéhez siettem és előkotortam a táskám, hogy öltönyömet, mely olyan Ádámos fílinget nyújtott valami normálisabbra cseréljem.
Talán három percet vett igénybe, míg teljes harci díszbe átöltöztem, sötétkék ingbe burkoltam felsőtestem, egy egyszerű farmert rángatva fel hozzá, meg egy barna megkopott bakancsot.
Azután vállamra dobva a táskát a stég felé vettem az irányt.
- Szia-köszöntem oda kedvesen,megállva a stég lábánál. Nem tudtam mit fog reagálni a lány, így jobb volt mindig először kicsit tartani a tisztes távolságot. Biztos ami biztos. Boszorkányoknál sosem tudni, hogy mikor változtatnak át békává.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzet egyáltalán megtörténhet velem. Az ezt megelőző két évemben egyszer sem adatott a sors példát ilyesfajta dolgokra, és mikor idejövök Bogolyfalvára néhány hét alatt már másodjára történik velem ehhez hasonló szituáció. Talán a biztonsági rendszeremben volt a hiba, mondjuk ott, hogy nem volt biztonsági rendszerem. Pedig pontosan tudtam, hogy ha így folytatom továbbra is, igazából nyugodtan felvehettem volna egy " sellő vagyok simizni ér" táblát is, ahelyett, hogy mindenkinek engedem végignézni a dolgokat. Talán mindkét félnek sokkal kényelmesebb és kellemesebb lenne az élmény.
Hamar előkotortam gönceimet, és csak miután bebugyoláltam magam, hogy arcomon és két felkaromon kívül csak a nyakam látszódjon ki, elindult a stégre a lányhoz. Talán illene ezek után bocsánatot kérnem, biztos elrontottam a napját, a hetét vagy talán az egész hónapját ezzel az aprócska jelenetemmel. Legalábbis mikor odaértem hozzá és megszólítottam, olyan vörösnek tűnt az este szürke fátyla mögül is, mint egy érett paradicsom.
- Igen felöltöztem - nyugtattam meg azonnal és szelíden el is mosolyogtam beletúrva még mindig nedves hajamba. Azután még egyszer és még egyszer, számba hirtelen nem adott szavakat eszem. Egyik lábamról a másikra álltam, és végül halkan felsóhajtottam.
- Azt hiszem bocsánatkéréssel tartozom feléd. Nem tudtam, hogy tartózkodik más is a közelben. - morogtam a saját bakancsom orrát nézve. Sosem voltam jó az efféle elnézésekért esedező beszédekben. Mindig lerendeztem annyival, hogy akitől bocsánatot kellett volna kérnem, hátrahagytam. Csakhogy ezt most mégsem tehettem meg. Szegény lánynak tartoztam ennyivel, ez volt a minimum. Ennél már csak a kártérítés lett volna kedvesebb ajánlat, azonban semmi olyan holmit nem tudtam felmutatni, aminek örült volna a lány, így szavakon kívül egyebet nem tudtam nyújtani felé.

Amikor néha rá-rápillantottam a lányra, észrevettem, hogy az inkább az égnek vagy a csomagjainak intézi szavait mintsem nekem. Bizonyára igazán zavarban lehetett, bár én még csak hasonlót sem éreztem. Nem voltam soha sem szégyenlős, pláne, hogy mikor emberi alakban voltam mindig úgy éreztem egy plusz jelmezt viselek. Mintha mindig Halloween lenne számomra, és valaki másnak öltöznék be, csak itt nem kapok nap mint nap ingyen cukorkákat.
- Hiszen ez közterület, nem lehettél rossz helyen. Talán még ha egy " belépni tilos" tábla állna odakinn megérteném, de így tényleg én hibáztam. - zsebre vágtam kezeim és a földet kezdem bökdösni, figyelve a hideg levegővel összekeveredő porfelhőcskét.
Lassan kezdett megfogalmazódni fejemben egy olyan gondolat, hogy ideje tovább állnom. Bemenni  a városba, esetleg körbenézni a kastély szélénél, hátha találok valakit, akinek esti járkálhatnéka van. Már éppen a búcsúzó szavakat akartam kinyögni, mikor a lány meglepett a kérdésével.
Felpillantottam rá, és kissé oldalra is döntöttem a fejem, mint valami kutya, ha nem érti az emberi nyelvet. Tétováztam kicsit, a papírzacskóra meredtem, mintha még sosem láttam volna halott fából eszkábált, kidobható hordozót. Azután csak óvatosan biccentettem és belenyúltam, kivéve két darab gumimacit. Az egyiket azonnal a számba is tömtem, rég ettem már valamit ami ennyire édes lett volna. Általában inkább a sózott dolgokat részesítem előnyben, talán ez egy olyan sellő mellékhatás volt, mivel, hogy javarészt sós dolgokon nőttem fel, így az édeset eleinte nehéz is volt egyáltalán megszoknom.
- Köszönöm -mosolyodtam el szelíden, majd bekapva a másik macit is felé nyújtottam a kezem - Vadász Csenger Richárd vagyok - mutatkoztam be hamar. Néhány lépést közelebb is léptem hozzá, hogy ne kelljen felkelnie ahhoz, ha meg akarja fogni a kezem.
- Mond csak ezekben a zacskókban mind édesség van? - kérdeztem, a nejlontáskákra mutatva halvány vigyorral képemen. Sosem láttam még ennyi egy rakáson, az ezekkel dolgozó boltok polcait leszámítva.

- Férj? Nos, azt hiszem, nem fogsz túl sokszor pimasznak látni - nevetve ráztam meg fejem. Meglepett a szó, és hiába lestem fel rá titkon, arcvonásaiban próbálva olvasni, inkább tűnt lassan felnőttkorba lépő gyermeknek, mintsem bekötött fejű menyecskének. Nem tettem szóvá, hallgattam róla, talán saját magam saccoltam be rosszul a korát, hisz ő is ember, az emberek pedig tizennyolc és negyven között teljesen egyformának hatnak. Néhány ránc, árulkodó ősz hajszálak, talán csak ennyi választja el őket egymástól. De mind hasonlóak, mind olyanok mint egy ember.
- Köszönöm, de azt hiszem kihagyom. Nem szeretem a hideget, és az édes hármasnak sem vagyok igazán a híve - nem sértésből mondtam, ajkamon végig vigyor ült. Kedves volt a lány, de ez az út lehetetlennek bizonyult ezer okból, millió szögből, halála már akkor pecsétet nyomott rá, mikor felreppent a nyelvről.
Helyette inkább a mágiára figyeltem, arra, amit alkotott, még az után is, hogy az lesöpörte az egészet a stégről. Kár érte, szép hó volt, már ha a hó lehet szép. De miért ne lehetne? Hisz minden lehet szép...lehet szép bögre, szép tányér, szép toll és szép konvektor is...így a hó is szép.
A visszakérdezésre csak halvány mosoly kíséretében bólintottam, ártatlanul, mintha csak egy szokványos dolgot kértem volna, ami minden napi az ilyen kétlábúak életében. Azután csak figyeltem. Már egészen közel álltam hozzá, de észre sem vettem, csak a mozdulatait figyeltem, ahogy az én apró szobromat gyártotta, hóból. Ügyes volt, de legfőképp gyors és precíz. Ez tetszett benne igazán.
Elégedetten vettem át a bábút, mely eleven módjára mozgatta immáron jégből ácsolt farkát, sőt, miután észrevett, csókokkal és kedélyes kézmozdulatokkal köszöntött, és képtelen voltam megállni, hogy ezt az integetést ne viszonozzam.
- Vadász Richárd - csak azután esett le, hogy kiélveztem a kedves ajándékom gyönyörű alakját, és amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam bepótolni a bemutatkozást. Talán sikerült a végét el is harapnom, de bíztam a lányban, és abban, hogy nem érti félre...olyan nagyon.
Bólogattam, a mondat legtöbb részét képes voltam értelmezni,a többit odaképzeltem.
- Szóval ez itt az első éved? - kérdezem, gondolván, hogy ha több ideje lenne itt, nem törtné ennyire a magyart. Elvégre nekem is volt akcentusom a partraszállás után sok ideig, de mára az emberek több mint nyolcvan százaléka, még csak észre sem veszi. Hiába, ha túl sokat van valaki egy bizonyos közegben, akármennyire is ellenezni fogja a dolgot, meg fog változni, a közeg javára.  

- De hasonlított - úgy morogtam, mint egy durcás kisfiú, ha nem kapja meg azt a nyalókát amit kinézett magának a vásárban. Pedig aztán igazán megdolgozott azért az egy szem nyalókáért.
Azonban nem tart sokáig nagyban színlelt sértődésem, amint a lány a vállamba bokszol, követem példáját és jómagam is nevetésben törtem ki.
- Szép küldetés - vigyorom mosollyá halványult. - Majd egyszer, ha kiderítetted a válaszokat, meséld el nekem is, kíváncsi vagyok mindre - nem kedvességből mondtam, vagy csak azért, hogy beszéljek. Komolyan is gondoltam, tudni szerettem volna, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre mégis milyen válaszok vannak helyesnek titulálva. Talán közel jártam az egyik megfejtéséhez, talán tényleg lassan el kell ismernem a vereségem.
Ám nem tudtam sokat gondolkodni ezen, hisz más is teljesen lefoglalta elmémet, mely nem hagyott nyugodni. Hiába pillantottam néha titkon a lányra, és próbáltam rávenni magam, hogy hagyjam az egészet annyiban, a kíváncsiságom mégis győzedelmeskedett. Igazán utálom, mikor az érzelmeim után megyek, ilyenkor úgy érzem magam, mint egy szappanoperában játszó színész, akinek furcsa és általában kimondhatatlan nevei vannak, nem is egy, a bonyodalom fokozása kedvéért.
- Szóval érdekes lennék? - sok emberrel beszéltem, de ilyet még nem hallottam. Aki érdekesnek talált, az csak azért volt, mert nappal két lábbal kevesebb adatott mint egy normális muglinak vagy varázslónak. Ha pedig ezt a titkot nem árultam el, sokak szemébe csak egy voltam a millióból, aki ha nem beszél, könnyedén elfeledte az ember.
Teljes testemmel felé fordultam, még azok a nyomorultul vágós szálkák sem akadályoztak meg benne. Sőt az sem érdekelt, hogy elszalasztottam egy hullócsillagtól való kívánságot. Pedig lett volna ötletem arra, hogy mit is kívánjak. Bár mind csak olyan kívánság lenne, melyek igazán soha sem teljesülnének be. De megszoktam már, nem is azért tettem fel reménykedő kérelmeket az égnek, hogy az teljesítse azokat, hanem csak azért, mert megnyugtató volt, hogy valami a változó világomban is állandó maradt.

Ha az ember egy átlagosnak tűnő lány mellett sétálgat, akit pár perce mentett meg, képes elfeledni, hogy a mellette haladó illető valójában egy boszorkány, és akármelyik pillanatban könnyedén fenéken billentheti, egy egyszerű pálcavarázslattal. Még szerencse, hogy a lány a tűzcsiholásával emlékeztetett rá engem.
Ám nem foglalkoztam az apró kezek között táncoló lánggal, nem álmélkodtam, és nem is akartam közelebbről szemügyre venni, a varázslat nyújtotta parányi hőforrást. Úgy tettem, mintha átlagos dologról lett volna szó, egy kicsiny mozdulatról, mely minden porcikájában természetes volt. Talán itt tényleg annak is számított mindez. Csak azoknak volt feltűnő jelenség, akik nem birtokoltak semmiféle ketyeremütyürt, amivel aztán bármire képesek lehetnek.
- Elnézésedet kérem, néha igazán elfeledem mire is képesek a boszorkányok - somolyogtam, miközben felé pillantottam lesve. Azután meghallottam a következő mondatát, és egy teljes pillanatig meglepetten kerekedett el a tekintetem, majd újra nyugalmat erőltettem magamra, és laza mosolyt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire feltűnő a másságom. Ugyan úgy néztem ki, mint ők, ugyan úgy jártam, beszéltem, mutogattam, egy ütemre vettem velük a levegőt...és mindez mégsem volt elég?
- Varázsló vagyok természetesen, mi más lennék? - szívem vadul dobogott, utált hazudni, de testem többi része kedélyesen játszotta szerepét, és meg sem rezzent, nem árulkodott a csúnyán elferdített kijelentésemről. Mégis miért árulnám el, hogy egy sellő vagyok? Hogy aztán megbámuljon mint valami cirkuszi látványosságot? Mint egy kétfejű férfit vagy szakállas hölgyet? Ezekből- bármennyire is kecsegtető - köszönöm, de nem kérek. Jobb ha a szárazföldön rejtve marad kilétem, még ha varázslókról is van szó, akik elvileg tisztában kellett, hogy legyenek létezésünkről.
- Elmondtam, ez azt jelenti, hogy most elkísérhetlek? - pimaszul ajkamba haraptam és zsebre vágtam kezeim a lányt követve.

Kicsit megnyugtatott a kijelentésével, bár fejben emlékeztetem magam, hogy a szavak csupán szavak. Valami légből kapott, test nélküli dolgok, melyeknek élettartama alig ha pár másodpercet ölel magába, ha pedig eltűnnek, nem marad utánuk semmi. Se bizonyíték, se morzsa, se jel, csak az emlékük. Valamiért mégis úgy éreztem, hogy bízhatok benne. Nem tudtam megmagyarázni egészen pontosan miért is hittem neki, de biztos voltam benne, hogy betartja azt, amit itt ígért.
Halvány mosoly ült ki arcomra, amolyan barátságos fajta, és beletúrtam cseppektől elnehezült hajamba.
- Azt hiszem, mondhatjuk lakásnak is, bár csak átmeneti a dolog. Egy ismerősömet jöttem meglátogatni, de itt ragadtam...csekély időre -  úgy beszéltem róla, mintha ez lett volna a legegyszerűbb dolog a világon. Egy látogatás, csupán egy ártatlan látogatás. De mégis miért mondtam volna el kereken az egész történetemet, nem tehetett volna semmit, hogy segítsen. Különben is, a hallgatásáért csúnya viszonzás lett volna a részemről egy maréknyi is bajomból, melyet vállára helyeztem volna.
Szememmel követtem a fiú mozdulatait, ahogy a part felé hátrált, nem volt nehéz dolga, egészen sokáig bekergetett a nádasba, mikor talajt érintette talpa, utána is könnyűszerrel képes voltam mozdulatok nélkül látni félhomályból kirajzolódó alakját.
Lassan bólintottam.
- Az egyik nagyobb fa gyökerei között van elrejtve egy táska. Abban vannak a legfontosabb dolgaim. Ha idehoznád...azt megköszönném - a legfontosabb dolog szó mindenkinek mást jelentett, valószínű meglepődne a fiú, ha felmérné a zsák tartalmát. Hisz habár valóban helyet foglalt benne némi ruhanemű, leginkább olyan dolgokkal volt telepakolva, melyek elengedhetetlenek voltak néhány káros szenvedélyem űzéséhez. Bár a készleteim is szép lassan fogytak, ahogy csak tudtam, próbáltam minél jobban kinyújtani a határidőt, de  a mugli dolgok már csak ilyenek, náluk semmi sem tart örökké. Sőt ha jobban belegondolok, sehol sem tartanak a dolgok igazán a végtelenség pillanatáig.
Eközben ujjaim már megtalálták az említett növényt,és iránymutató gyanánt mutogattak afelé, hogy a fiú könnyebben találja meg az egy táskányi cuccomat, így is elég nehéz lesz számára kiügyeskedni a makacs gyökerek közül.

Értetlen dolgokról hadovált, először vámpírnak mondott, azután áttért a vérfarkasra, végül rátapintott igazi valómra, de az a többi mellett teljesen eltörpült. Talán ha még egy keveset vártam volna a végére az összes varázslényt elsorolta volna itt nekem, de ahelyett, hogy mindezt megvártam volna, inkább megnyugtattam arról, hogy varázsló vagyok. Még a házat is tudtam, azóta fejemben égett a Levita neve, mióta Gwennél jártam. Talán életem végére sem fog kifutni onnan. De amaz nem kérdezett többet. Nem kérdezte, hogy hányadikos vagyok, melyik házba járok, milyen a vérem és a származásom. Mivel hallgatott, hamar magam vettem kezembe a gyeplőt és kérdeztem rá. Ám nemleges válaszra nem igazán számítottam, lábaim már maguktól is elindultak felé, lassan, de lépkedtek, minden egyes lépés hangos visszhanggal töltötte el az amúgy kihalt, sötétségbe öltöztetett utcát.
A lány végre megfordult, bár nem mosolygott már olyan szépen mint azelőtt. A fény pedig hirtelen kialudt kezei közepette, de ennek néhány pillanatig nem is tulajdonítottam nagy problémát, arra gondoltam túl gyenge ahhoz, hogy egyszerre több dologra is koncentráljon. Vagy arról faggat, hogy ki vagyok, vagy melengeti tenyereiben a tűzgyermeket.
Végre ismét kaptam tőle egy mosolyt, azonban az nem olyan volt mint az előbbiek. Megtorpantam és meglepetten szökött fel szemöldököm, először alig, majd a következő mondatot hallva annál magasabbra. Fel sem fogtam, a varázsigék szavai csak késleltetve jutottak el hozzám, és akkor már a fényeket is láttam.
Talán annyi időm még maradt, hogy jobb kezem arcom elé tartsam, aztán valami láthatatlan dolog a magasba emelt és megpörgetve a levegőben, az aszfalthoz vágott. Felnyögtem és ajkaim összeszorítottam a fájdalomtól. Emberi testem nem volt olyan strapabíró, a varázslat képtelen volt erősre generálni egy légből kapott bábút. Semmi sem volt képes tökéletesen lemásolni a természetet, még a legerősebb mágia is csak egy gyengébb utánzata volt annak.
- Mi a... - egy cifra káromkodás, majd döbbenten néztem fel a lányra és hitetlenkedve. Feleslegesnek tartottam az erőszakot, nevetségesen feleslegesnek. - egy határozottabb nem is megtette volna. - jelentettem ki, gyermeki sértődöttséggel hangomban. Fájt mindenem, és mikor lábra álltam, ez még intenzívebbé és tűrhetetlenebbé vált.

A sellő lány elkészült, és igazán remekre sikeredett, depláne, hogy még a mozgásra is képes volt, mint valami mechanikus mugli ketyere. Egészen elevennek tűnt, mégsem valódinak. Hosszú hajával és kerek, emberi arcával nem közelítette meg igazán azt a küllemet, mellyel fajtatársaim női képviselői rendelkeztek. Helyette amolyan mugli legendás könyvekből kilépő alaknak tűnt, misztikus lénynek, fejben élő képnek. De attól még gyönyörű volt, és egészen biztos voltam abban, hogy keresek neki valami szép helyet a tó alján. Mondjuk az a kő a hínárból eszkábált ágyam közelében tökéletes volna. Vagy esetleg a tóból kimeredő egyik párkányra helyezzem, hogy mindenki lássa őt? Bárcsak ezek lennének életem nagy kérdései, akkor minden olyan egyszerűvé válna.
- Értem - bólintottam. Azonnal eszembe jutott az én családi mizériám is a szóra, bár feltételeztem, hogy a lány nem járt hasonló cipőben, mégis mindig azok a csúnya emlékek jutottak eszembe, mikor szóba kerül a téma. Család...néhány szerencsétlen, akik egy légtérben toporognak, nem több, talán túl van értékelve az egész szó. Túl sok meg nem érdemelt érzelem, sok feleslegesnek tűnő áldozat, no meg annál is több halál, a családért.
- Igen, idén érkeztem - nem akartam tovább a gondolataimmal foglalkozni, még a végén arcomra is kiült volna a szomorúság. Helyette inkább a hazugságaim hálójának húrjait kezdtem szőni.
- Levitás vagyok - tettem még hozzá. Emlékszem az első napokban egy lánnyal találkoztam, aki ezt a házat mondta, vagy inkább visszakérdezte hitetlenkedve, de a lényeg a névben van. Megjegyeztem, és tökéletesen fel tudom használni ezentúl, ha mindig ugyanezt mondogatom, ahelyett, hogy megpróbálnám kideríteni a többi ház nevét is, talán többre megyek, és kevésbé lesz feltűnő. Különben is, valami köze elvilegben van a kék színhez is, mely a víz színe, és talán az életemé is.