28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Aki még szeretné zárni évnyitós játékát, november 17-én éjjelig van rá lehetősége! (utána a téma pihenni tér a jövő tanévig)
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Eördögh Lars Tobias összes RPG hozzászólása (96 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 » Le
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. július 14. 12:46 Ugrás a poszthoz

Michelle Angelique Saint-Venant


Először csak egy bozontos haj jelenik meg az egyik kupé ajtajában, aztán, amint a hozzá járó test kiegyenesedik, láthatóvá válik az alatta megülő világos szempár, sötét karikákkal körülötte. A testrészek tulajdonosa leugrik a peronra, a nyári szellő belekap a nyúzott zakójába és ingjének gallérját nyaldossa. A farzsebéből kikandikál a varázspálcája, egyébként csak egy bőr oldaltáska van nála, nyeglén lóg le válláról. Kezében Thomas Hobbes Leviatán című könyve, egy mugli iromány, amit az elmúlt órákban elmélyülten bámult, oldalforgatás nélkül.
Ránt egyet a táskája pántján, megvakargatja kócos fürtjeit, majd nagyot sóhajt és ellépdel bizonytalanul az állomás épülete felé. Hosszú volt az út, közben megsűrűsödött a borostája, az egyébként is fáradt tekintete egyenesen beesett lett. De legalább látta Új Guineát. Ki ne akarná látni Új Guineát? Ugye. Kicsit Kolumbusz-effektus volt, ő ugyan Madagaszkárra próbált eljutni, de a hopp-por kicselezett vele, meg úgy általában a por-allergiája, úgyhogy egy óceánnyi távolsággal messzebb kötött ki. Tehát nem Indiát kereste és kapott helyette indiánokat, de majdnem.
Szóval nem volt egyszerű utazása. Ehhez képest próbál egyenes háttal lépkedni, közben körbesandít, hogy van-e még rajta kívül valaki errefele. Elméletileg kéne legyen, de nem tudja, miben reménykedjen. Felérni eltévedés nélkül a kastélyba üdítő érzés lenne, de közben meg ha egy kellemetlen emberrel hozza össze a sors, akkor ahhoz neki most nincs elég lelki ereje. De egy prefektus mondjuk csak nem lehet olyan rémes. Vagy egy tanár. Vagy valaki, úgy általában, aki a homo sapiens sapiens családjába tartozik és őt megmenteni igyekszik. Vagy igen? Lecövekel a hatalmas bejárati ajtó előtt, visszanéz a válla fölött a békésen pihenő vonatra, majd vissza, egyik lábáról a másikra állva.



Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. július 15. 12:31 Ugrás a poszthoz

Michelle


Cipők szapora dobogása hallatszik, Tobias lehajtott fejjel hallgatja a közeledő neszeket és mielőtt felemelné a tekintetét, szembenézve a lefékező lánnyal, már tudja, ki az. Jó, persze, a kor-életrajz-vércsoport információk még hiányoznak, de úgy általában betudja lőni, hogy ezt a személyt küldték az ő megmentésére. A gondolatra is mordul egyet halkan. A személyének megmentését annyira igényli, mint egy alapos gyomormosást, amivel apai nagyszülei szokták kiskorában fenyegetni, amikor pofátlanul viselkedett. Egyszer megnézett róla egy mozgóképet. Hát nem volt kellemes.
Most hasonló élményekkel küszködik, de tudja, hogy erről az illető lány nem tehet, ezért igyekszik valamelyest konszolidált arckifejezést erőltetni magára. A nevének kérdésére csak végigpillant a lányon, majd valahol az arcán megállapodik a tekintete. A szemkontaktust a minimálisra korlátozza, mint mindig. Bólint egy aprót, de csak udvariasságból, elvégre eléggé költői kérdés volt. Nincs túl sok elveszett idegen az állomáson ebben az órában. Michelle bemutatkozására újból csak bólint egyet, majd mintha hirtelen tudatára ébredt volna önnön létezésének, összeráncolja a homlokát, szaporán pislog vagy kettőt, miközben bedugja a kezében szorongatott könyvet a táskájába, és átáll a másik lábára.
- Valóban… szükségem lenne ma a segítségedre. Tehát köszönöm. – soha nem volt az a szószátyár típus, ő inkább érez, mint gondolkodik. Az érzéseket pedig mindig nehezebb kifejezni verbálisan.
Megrohamozza egy különös, kellemes érzés, az új kezdet izgalommal teli érzése, ami azt sugallja, hogy amikor lelépett a vonatról, más valaki lett, egy új ember, a terhei pedig az otthoni öbölnél maradtak. Persze, tudja, ez hülyeség, a lelki csomagok ennél ragaszkodóbbak, mindenhova követik, mert ő egyedüli okozójuk és teremtőjük, minden a fejében történik. De most, egyetlen röpke pillanatig megengedi magának az önámítást, belekapaszkodik az illúzió bokájába, mielőtt az tovarepülne. Sóhajt egyet s egy mosoly halovány árnyékával az ajkán belenéz végre Michelle szemébe.
- Hova tovább? – kérdezi, készen nekiindulni a falunak, a jövőnek, a világnak. Valószínűleg, legalább részben, a lányból kiáramló érzéseket receptálja csak, azokat tükrözi, és valójában ő még mindig pocsékul érzi magát, de kivételesen nem törődik ezzel a nógató gondolattal.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
A bolt előtt
Írta: 2015. július 17. 19:17
Ugrás a poszthoz

Mr Kensington




Nehezen üli meg az éjszaka a falut. A házak szorosra zárják szemeiket, fel-le lélegeznek lakóik ütemes létezésére, a puha csillagtakaró alatt. Ebben a halk melódiában akadnak azonban szabadon vergődő hangok is. Egy ajtó majdnem nesztelen nyílása majd csukódása a lakósor felől, mintha csak sóhajtott volna a ház egyet, mielőtt a másik oldalára fordulna. Lassú léptek neszei, nadrágszárak súrlódása, egy gyorsabban verő szív visszhangja a házfalak között. Csak ennyi hallatszik, de ez egyre közelebbről.
Egy megviselt arc bukkan fel a sarkon, megáll, szétnéz, kevés érdeklődés bújik meg tekintete mögött. Csupán felmér. Fehér ingje világít a sötétben, a felső gombok szabadon hagyják csupasz nyakát, amit ide-oda forgat. Nem, ez nem ideális hely. Azt még nem találta meg. De mindenesetre odabent sem volt. Mit kezdjen magával egy idegen helyen az éjszaka közepén? Egy tudatlan ember azt javasolná, hogy aludjon. A tudatlansága bájos, meg idegesitő. De nem tehetne az illető róla.
Amikor jönnek az álmok, akkor elmerül, az elméje megtelik vízzel, fulladozik, a víz vérré válik, nem lát, pattanásig feszül érzéssel, sötétséggel, pirossággal, félelemmel. Mindennel. A torkából feltörő hangokért nem felelhet, szabadon buknak elő, menekülnek a süllyedő hajóból.
Nem, maradása nem volt, nem lehetett. Rögtön első éjszaka? Jobb így. A fáradtságnak van egy kritikus pontja, amit ha elér az ember, utána már semmi se számít. Ő ezt elérte. Úgy egy hete. Ezen az éjjelen nem fog múlni már semmi.
Mély levegő, be - ki. Abban a ruhában van, amiben érkezett. Szebb napokat látott nadrágja és cipője sok mindenre ki volt találva, de arra nem kifejezetten, amire szánja most gazdája. Lassan elrugaszkodik a macskakövektől, ellöki magát, egyik láb, másik, kocogó ütembe kezd. Haja kirepül homlokából, felszabadult madár. A cipőtalpak ritmikusan kopognak, jobb-bal-jobb-bal, egyre gyorsabban. A nyári éjjel szellője körbeöleli alakját, a mozgás szabadsága feloldja kötelékeiből, mintha minden lehullott volna róla, amint karjait behajlítva nekidőlt volna a levegőnek.
Egy különös külsejű épületen megakad a szeme, de épp csak egy pillanatig, s mint amikor a tudatba lassan jut el az információ, néhány másodperccel később visszapillant a válla fölött és mozgása lelassul, majd teljesen leáll. Kapkodó légzése marad az egyetlen nesz, esetleg a vad szívdobogás annak, aki hallja.
A bolt úgy vonzza magához, mint virág a méheket. A kirakat? A forma? Van valami a levegőben? Valami szokatlan varázslat? Odalépdel lassan, megáll az üveg előtt és felnéz, majd oldalra el. Egyik kezét ráteszi óvatosan és bepillant.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. július 18. 16:28 Ugrás a poszthoz

Mr Kensington
egy árny a pult mögött


A tenyere még mindig a hüvös üvegen pihen, miközben a ketyerékre vándorol a tekintete. Különös hely, valóban, de nem ez. Nem ez volt, ami magához vonzotta az elméjét. Elpillant a bejárati ajtó fele, amin egy felirat hirdeti szokatlan nyitvatartását. Összeráncolja a szemöldökét és ellép az üvegtől az ajtó fele. Néha megesik, hogy valamit tudsz, mielőtt még rájönnél, hogy tudnád. Az ingerek és az ösztön már mindent készen feltálaltak neked, csak épp az agy nem képes tartani az iramot. De aztán lassan az is beéri a többit és a felismerés meleg érzése árad szét benned.
A halk melódia odabentről, valami alig kivehető nesz, ami lehet akár csak egy készülék zöreje alapjáratban. Vagy valami egészen más. De főleg a kiírás az, ami kétséget sem hagy benne affelől, hogy mi, vagyis pontosabban ki van odabent. Egy pillanatig végtelenül naívnak érzi magát, szusszan egy aprót, mosolyogva magán, de nem az a kellemes fajta ez, inkább az a "hát persze, hogyan is lehetne másként?"-féle. A világ nem elég nagy annak, aki önmagában viszi ördögeit. Megfutamodni önmagad elől lehetetlen, bár próbálkozni attól még lehet.
A hideg kilincset körbefogják ujjai, amelyek a holdfényben úgy világítanak, mintha kísértet járná a falu macskaköves utcáit. Vagy lehet, hogy valójában az is történik?
Óvatosan lenyomja a kilincset és lehajtott fejjel belép, halkan benyomja maga mögött az ajtót, bár nem tudja miért - hisz nyitva volt, nem? Akkor meg nem mindegy, ki látja meg, hogy kitárva áll a bolt bejárata? Különösebben ezzel nem törődik, csak az ösztöneire hallgat. A sötéthez könnyen alkalmazkodik a szeme a holdfény után.
Egy sötét alak áll mozdulatlan a pult mögött. Sápadt bőre, rezzenéstelen mellkasa és a tekintete - Tobias úgy lép egyet közelebb, hogy nincsenek benne kétségek affelől, hogy a boltban tartózkodó - feltehetően annak tulajdonosa - egy vámpír. Egy picit oldalra billentett fejjel pillant végig rajta, tekintete nem árul el sokat, de valószínűleg a szívverése igen. Hát persze. Azt még nem tanulta meg kontrollálni.
- Vannak még mások is, akik az éjszaka leplét, csöndjét előnyben részesítik. Kinek a leple, kinek a csöndje. - ezt akár mondhatta volna magának is, megállapítás volt, tényközlés, érzéskinyilvánítás. De nem tette, hangosan mondta, a másik szemébe nézve. Aztán elpillantva onnan. Így is tovább nézett bele, mint kellene, a polcok, vitrinek tartalmát, kiállított tárgyakat veszi inkább szemügyre, nem mintha érdekelnék őt, de azoknak van egy nagyon fontos tulajdonságuk. Tárgyak. Sugallnak azok is, de nem ellenállhatatlanul és nem reagálnak jelenlétére. Általában. Továbbá kiváló alkalmat biztosítanak az embereknek arra, hogy gondolataikat összeszedhessék valamelyest.
Ősi lég, utak, melyeket senki nem koptat már, melyeken most autópályák fekszenek büszkén, modernül, de valaha egy más világot futottak át kasul, más lábak lépkedtek rajtuk, sötétben, nappalban, emberek, nem emberek. Egy nehéz érzés telepedik meg a lelkében, szaporábban kezd pislogni, homlokán ráncok bukkanak fel, mint aki valamit próbál megragadni az elméjével, ami folyton elillan.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. július 19. 22:32 Ugrás a poszthoz

Mr Kensington


A felcsendülő hang váratlanul éri, már persze nem maga a tény, hogy felcsendült egy hang, hanem a színe, zamata. A nyugodtsága. Rögtön felpillant egy visszafele számláló óráról, amin addig pihentette tekintetét, és a - sötétben is egyértelműen kék szempárba néz - nem , nem is csak egyszerűen bele, hanem azon túl, mint egy lasszó, amely kicsap prédája fele. Ez a lasszó azonban nem fonódik az áldozat bokájára, testére, hanem ráhull annak múltja, elméje köré és azt rántja be, aki a másik végén áll. Tobias jobban tudja annál, hogy ne engedjen a kísértésnek, megtanulta, hogy mi történik, amikor egy kicsit is komplikáltabb emberbe próbál belelátni - hát még amikor egy több százéves vámpírba. Mert a kora, bár pontosan nem tudja, egyértelmű számára. Nem egy fiatal vámpír áll előtte.
De a tudás és a bölcsesség nem ér semmit a kíváncsisággal szemben. Természetesen ez a folyamat nem megy végbe egy pillanat alatt, épp innen ered a veszély. Ha rögtön történne, talán még eléggé megijeszthetné a fiút, hogy az visszahőköljön és jobb belátásra térjen. De nem. A lassú zuhanás a mélybe azt a csalóka képzetet kelti, hogy nem is zuhan, csak lebeg, nem fog leérni a szakadék aljára, nem fog ott összetörten, millió darabban heverni, csak szívével a fülében és a tekintetével a távoli fény apró pontját nézve.
Először a külső aspektusok hatnak. A visszafogott testtartás, a vékony, törékeny vonalak - ó de mennyire jól tudja, hogy ez a törékenység mennyire látszat, mennyire hazug! -. A kíváncsi, de nem kíváncsiskodó tekintet. Az orrcimpán, a pupillán, a tekintet rebbenésén mind kiülő érzékek, melyek rögtön tudják, amit holmi halandó fel se foghat. És Tobias is rögtön tudja, hogy titka nem titok többé.
- Minden. És semmi. - annyira az övé ez a két szó, és annyira ő a szavaké, hogy most elmosolyodna, ha ingert érezne az efféle izomgyakorlatra. De ehelyett csak közelebb lép egyet, még mindig elég távol állva.
Lepillant a pulton heverő rádióra, ami eddig csak épp a periferikus látásában volt benne. Valószínűsíthető, hogy azt most nem fogja szétszedni, megjavítani, vagy bármi is a célja vele, mégis felé fordítja a férfi a figyelmét. Udvarias. Valóban az lenne? Különös. Egy újabb lépést tesz felé a fiú, mint egy macska, aki egy egeret figyel és végtelen türelemmel közelít fele, maga sem tudva, hogy mi célból - hisz ő nem az az egérevő fajta macska. De mint minden macska, ösztöneinek nem tud nemet mondani. Még akkor sem, ha ez az egér viszont elég valószínű, hogy macskaevő hajlamokkal bír.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. július 20. 21:34 Ugrás a poszthoz

Mr Kensington


A kérdés megállítja, mintha láthatatlan falba ütközött volna. A tekintete lesíklik a másik szeméből, annak arcán, vonásain, ajkán állapodik meg. Egy biztonságosabb közegben. Először bukkan fel benne a kérdés, hogy tényleg - mit is csinál itt? Úgy különösebb célt nem tud felmutatni, amiért ide betért, és nem fogja azzal megsérteni a férfit, hogy valamilyen mondvacsinált okot hoz fel. Egyértelműen nem a ketyerék miatt tért be. De hogy milyen végkimenetelt, milyen következtetéseket, eredményeket várt el, azt már maga sem tudja. Igen, vonzotta egy hely, és nem állt ellen neki. Belépett, annak ellenére, hogy tudta, mi vár rá idebent. És annak ellenére, hogy megesküdött - magának? másnak? - hogy egy hasonló helyzet szelétől is menekülni kezd. Huszonnégy órája sem tartózkodik itt, de már megszegte az ígéretét. Rosszul érezze ettől magát? Rosszul kéne érezze? Ha valamit a legmélyebb bensőd súg, akkor van egyáltalán választásod? Vagy csak hitetgeted magadat és másokat, hogy ösztöneiddel szembe tudsz szállni?
A második kérdést hallva egy másodpercig újra a pulti mögötti alakra tekint, az ő zöldjeit szándékosan kerülő kékjeibe. És elindul - nem lassan, egy lépést, aztán megállva, hanem céltudatosan a pult fele lépdel, mint aki oda is szeretne érni. És meg is teszi. Lecövekel a pult innenső felén és lazán zsebredugott kézzel pillant a magasabb férfi arcába. Szeretné azt mondani, hogy igen, szemlélődni, és mindent megtudni és megérteni, mindent megtapasztalni, amit élő ember csak megtapasztalhat - de ehelyett csak elmosolyodik. Furcsa, különös érzés ez számára, nem gúnyos, nem keserű mosoly, nem is csak egy rándítás a szája sarkában, hanem egy valódi - bár tény, hogy elég halovány - mosoly.
- Társat kerestem. - körbepillant, érzékeltetve, hogy mihez - nem a szerkezetekhez, nem is egy bolthoz, hanem a sötéthez, ami körülöttük uralkodik. És a csendhez. Az egyetlen zajforrás ők maguk és a halk zene, ami még mindig szól, bár Tobias még nem igazán tudatosította magában. És végül is - a magányhoz. A magány valójában nem magányosság. A magányban az ember önmagával van, ketten együtt, így a legmélyebb kapcsolatban saját énjével. Békében, nyugalomban. A magányosságot csak más emberek között lehet érezni. Azt tudja. Azt ismeri. Most magányra vágyik. De ezt nem tudja egyedül elérni, mint a legtöbb ember. Neki mindig szüksége van egy másikra, egy tükörre, akiben önmagát pillanthatja meg. Egyedül csak csend van.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. július 22. 15:05 Ugrás a poszthoz

Mr Kensington


Hogyha most igent válaszol, vagy legalábbis pozitívan reagál, akkor tudja, mi fog történni. Már történt meg. Máshol, máskor, mással - de tudja, mire számítson. Azt mondják a bölcs emberekről, hogy a mások hibáiból tanulnak. Az okosak a sajátjaikból. Tobias egyikből sem. Most akkor a spektrum melyik végében áll? Több mint a bölcs emberek, vagy kevesebb mint az okosak? Egyáltalán van kategória, amibe beleillene? Kell egyáltalán legyen? A muglik és a varázslók egyaránt szeretik felcédulázni egymást és magukat. Tobiast még nem tudták és ez elég sokakat kényelmetlenül érint. De őt nem.
Állja a vámpír tekintetét, pedig tudja, hogy az mire képes. Tudja, hogy ebben a pillanatban minden fején átcikázó gondolat olyan, mintha hangosan kimondaná. Vagy mintha a homlokán futna a szöveg, a másiknak pedig csak olvasnia kell. Esetleg azt sem. Mert érzi a gondolatok jelentését, tartalmát a szavak, konkrétumok nélkül is. Lehetséges, hogy számára nyilvánvalóbb, mint Tobias számára, hogy mit is érez jelen pillanatban. Félelmet? Rettegést? Kíváncsiságot? Izgalmat? Valami mély köd telepedett rá, kívülről látja önmagát, kettejüket, fentről; a helyzet komikumát így értheti csak meg - két alak állnak egy sötét boltban, halk melódia szól, körülöttük alszik a falu, odakint csak a tücskök ciripelnek és néha felvijjog egy bagoly, mire egy társa felel.
Ők ketten csak nézik egymást, mint akik szempárbajt vívnak. Vagy - ahogy a helyzet is áll - mint akik olvasnak a másik tekintetéből.
- Hogy mit találtam, azt tán én tudnám legkevésbé megmondani. - szólal meg végül, saját hangja furcsán csendül, halkan, mélyen, rekedten. Nehéz megtartani ezt a testen kívüli állapotot, nagyon kell koncentrálni, hogy ne gondolj a helyzetre - mintha a lélegzetedet próbálnád visszafojtani és közben nem arra gondolni, hogy pillanatokon belül megfulladhatsz -. De lassan visszakúszik a testébe és mélyet sóhajtva elnéz a vámpírról. Nem a tekintetét nem tudta tovább állni, csak ő félt, mit fog meglátni a másikban, ha még sokáig rajta tartja a szemét.


***
Utoljára módosította:Eördögh Lars Tobias, 2015. július 22. 15:08
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. július 23. 14:50 Ugrás a poszthoz

Mr Kensington


Nietzsche tudott valamit, amikor azt a mára elcsépeltté vált mondatát írta le, hogyha elég sokáig nézel a mélységbe, a mélység visszanéz rád. Persze, mondott ő más, ennél okosabb dolgokat is, de most ez a metafora kúszik be Tobias lelki szemei elé. Lehetséges, hogy a német filozófus többet tudott, mint amennyit elárult - egy ilyen gondolat egy vámpírral szemben sokszorosan is igazzá válik. A bizarr elmélkedésből visszarántja Tobiast egy mondat - egy kijelentés a kérdés visszhangjával. Szaporábban kezd pislogni az egyik szekrény sarka fele, mintha valami rendellenességet fedezett volna ott fel. Képesség. Nem sokan nevezték ezt így, pedig nagyon sok cimkét kapott már. Betegség. Kór. Pszichopátia. Abnormalitás. Átok. Egyszerűen jellemvonás. Furcsaság, különcség.
Lehunyja a szemét, szorosra zárja - bezárni igyekszik? Nem látni? Vagy valamit kizárni? Vagy csak egyszerűen összeszedni elméjét, mielőtt felelne a megállapításra. Mert felelni akar. Általában ennél a pontnál szokott témát váltani vagy egyszerűen szó nélkül lelépni, ez a mélységű intimitás már sok neki. Most is bizsereg a bőre, kellemetlenül kavarog a gyomra, mindene ellenkezik. Ösztönné vált a kizárás.
De most nem akar semmit kizárni, esetleg be. Még mindig csukott szemekkel újabb sóhaj szakad fel belőle. Gondosan bereteszeli az emlékpalotájának ajtaját, ellenőrzi az ablakokat is, majd hátralép, zsebreteszi a kulcsokat és kinyitja a szemét.
- A képességem egy kór, pontosabban többnek a tünete. Nevezték már mindenfélének, a szocio- és pszichopátia teljes spektrumát bejártam. - megnyalja az ajkát, hogy újra erőt öntsön magába. Nem szokott erről beszélni. A keserűség csak úgy ömlik ki a szavakkal együtt, mintha felnyitottak volna egy zsilipet a lelkén. Közben a hangja formális, bársonyos, mint aki sokat gyakorol a tükör előtt, hogy úgy hangozzon, mint egy átlagos ember - és végül pont emiatt nem hangzik úgy.
- Amit én a legvalószínűbbnek tartok, azt egy osztrák pszichiáter 1944-ben úgy írt le, mint autisztikus pszcihopátiát. És az ebben szenvedő gyerekeket megvédte a nácik eugenika programjával szemben. - keserédesen félmosolyra húzza a szája sarkát.
- De ez is csak a fele a történetnek. A másik fele az, ami... - körbepillant köztük, miközben nyel egyet - ... amit észrevett. Nyers, tömény empátia, a kórság szintjéig.
Hát most kint van, mindent, vagy legalábbis a mindennek az esszenciáját, kitette a pultra. Ennyit régóta nem beszélt egyhuzamban, bele is fáradt kicsit. És most újra a másik szemébe néz, ezúttal céltudatosan. Ugyan egy vámpír valószínúleg megértőbb a különcségekkel szemben, ha nem, akkor az egy nagyon képmutató vámpír, de azért tudni szeretné, mi tükröződik a kék szempárban.


***
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. július 23. 23:20 Ugrás a poszthoz

Mr Kensington


A rá visszanéző szempárból nem tud kiolvasni sem rosszallást vagy lenézést, sem sajnálatot. Ez csodálkozásra ad okot Tobiasnak - általában ezek az első benyomások, amelyek hatalmukba kerítik az embereket. Vagy simán bolondnak tartják és nem veszik komolyan, vagy áldozatnak vélik és szeretnék megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Tudják ők, hova tehetik a sajnálatukat és lenézésüket egyaránt. Mindig küzdött ez ellen, eleinte csak csendben, a szüleivel szemben, otthon a négy fal között, majd hangosan, fellázadt, nem volt hajlandó több orvosi vizsgálatra elmenni, tört-zúzott. Majd végképp bezárkózott, ha erről volt szó. Már nagyon rég nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő más. Hogy egyedi. És az embereket rettenetesen érdekli minden, ami egyedi. Szeretik ketrecbe dugni, kiírni kórtörténetét egy kis táblára, azt kitűzni és aztán mutogatni a gyerekeiknek. Nem, akkor már inkább megtanulja elrejteni másságát. Vagy legalábbis nem beszél róla és nem rendez jeleneteket.
Most azonban... most tudomásulvételt lát. Csodálkozást kevésbé, mintha a férfi tudta volna, hogy mire számítson, csak épp a szót kereste rá. És visszafogott érdeklődést, amely mögött, bármennyire is barátságos legyen a tekintet, mégis ott lapul türelmesen a ragadozó. Mert a fiú egy pillanatig sem áltatja magát, hogy a táplálék-piramison ki hol áll.
A rövid, tömör megjegyzésére felhúzza ajkait, mintha mosolyogna, de mégsem, s aprót szusszan, miközben bólint egyet. Igen, így is lehet mondani. De hálás a véleményéért, amely nem túl sok, de nem is túl kevés. De vajon nem mondhatná el ugyanazt éjjeli társáról is? Vámpírnak lenni sok minden lehet - például nehéz. Hisz nem ugyanannak a folyónak a két partján állnak? Egyik a küldő, másik a befogadó, egyik a ragadozó, másik a préda. Ősi játék az övék. És mégis egyedi.
- Lehetetlen társra lelt a nyúl a rókában. - jegyzi meg picit félrebillentett fejjel, még mindig állva a másik tekintetét. Egészen halvány, öntudatlan mosolyra kúszik a szája sarka. A másik tekintetéből még csak befogadható mennyiségű jelzést kapott, az érzések, amelyek különösek voltak számára, azok mind pozitívan érték, minden másra pedig felvértezte magát. De tudja, hogy nem fog ez örökké így lenni, csak ideig-óráig. Esetleg percekig. Ám amíg tart, addig sem szakítja meg a szemkontaktust. Olyan ritkán van ilyesmiben része, általában kellemetlen élmény számára, esetenként fájdalommal is jár. Most viszont mintha megállt volna az idő és egy különös, emberfeletti -  vagy épp emberalatti - világban lennének fő- és egyetlen szereplők. A sötétség és a viszonylagos csend, amelyet egyetlen más lény sem zavar meg, csak rásegít erre az éteri hangulatra, érzésre.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. augusztus 9. 13:02 Ugrás a poszthoz

Michelle Angelique Saint-Venant


Láthatóan nem zavarja a lányt, hogy egy ilyen... kevésbé szociális lénnyel hozta össze az élet. Vagy inkább túlságosan szociálissal, ha jobban belegondolunk. Mindenesetre nehezen enged fel a fiú, ez általában így szokott történni, néhány nagyon ritka esettől eltekintve. De azoktól jobb is eltekinteni.
Michelle tekintete helyett annak arcát pásztázza. A nemrég ébredt emberek álomittas, párnagyűrt vonásai fedezhetőek fel még haloványan rajta. Az egész testtartásán, bármennyire is rohant és próbál tettre kész lenni, érződik a fáradtság. Bár nem olyan mély és régóta töltődő, mint a fiúban, aki úgy cipeli maga után kimerültségét, mintha a Kilimanjarot összecsomagolták volna egy bőröndbe és a bőrönd fülét Tobias lelkéhez-szívéhez kötözték volna. Ezt most a hirtelen jövő derűlátása sem tudja feledtetni teljesen. Vagy épp a lány jelenléte erősíti fel saját hajszoltságát.
Lassú, de nem vánszorgó léptekkel elindul mellette, helyzetfelmérésére csak bólint egyet. Többé-kevésbé így fog történni valószínűleg. Egyedül a szoba-elfoglalás nem egészen stimmel, de nem fogja rögtön ilyen személyes jellegű problémával zaklatni őt, előbb megpróbálja orvosolni egyedül a helyzetet.
- Mindketten úgy nézünk ki, mint akinek jól jönne egy kávé. Vagy kettő. - veti fel a javaslatot felvont szemöldökkel, kérdőn és halvány mosollyal a szája sarkában. Ha már nem rohannak fel a kastélyba. Amiért Tobias kifejezetten hálás. Na nem mintha nem létezne a kastélyban is kávé, de majd akkor fog oda felmenni, ha igazán muszáj. Eléggé esélyes, hogy a faluban kevesebb az ember és mindenki a maga dolgával törődik. Egy iskolában mindenki a más dolgával szokott törődni.


***
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. augusztus 9. 19:13 Ugrás a poszthoz

Mr Kensington


A vámpír tekintete felvillan, a hidegség benne egy pillanatig meleg sugarakat áraszt. Mosolyog. Úgy tűnhet, mintha mindketten a hogyan-mosolyogjunk-rendhagyóan versenyszámban indultak volna, jelenleg fej fej mellett haladva. Tobias fanyar félmosolyokkal és szájsarok-rándulással még sokat gyakorolhatna - tény, ritkán szokott ilyesmiket művelni. Ha sok időt töltesz egyedül, megszokod a mimika hiányát, a hangod idegenné válik, rekedtessé, a szemkontaktus pedig olyan, mintha reflektorral világítanának szembe.
De most nem. A hangja ugyan még mindig kissé furcsán cseng, de lassan megszokja. Lassan átalakul, a vámpír bársonyos baritonja körülfonja saját hangszálait, mint mérgező indák, melyek tekeredését észre sem veszed, lassan, selymesen mozognak, aztán csak arra kapod fel a fejed, hogy körbefontak és nem tudod leszedni magadról. Ám lehetséges, hogy mindez a fejében történik, a külső valóságban ennek semmi jele. Ezt mindig nehezen tudta egyedül eldönteni - hisz önmagunkban mindannyian Schrödinger macskái vagyunk.
- Eördögh Tobias. - keresztnevét megszokásból dánul ejti, mely furcsán csenghet a magyar családnév után. Jobbját nyújtja, mely forrónak tűnik a vámpír hűs ujjaival szemben, mintha tűz és jég fonódna egy pillanatig egybe. A fiú nem lepődik meg, tudja, mire számítson. Így jobban tud figyelni minden egyébre. A hozzá közel lépő testtartására, hangjára, vonásaira. Mintha egy hűs tengeri áramlat szökött volna be egy kicsapódó ablakon, lehűti arcát, körbefutja testét, a tarkóján felborzolja a haját, le a gerince vonalán. Elengedi a férfi kezét, lehanyatló csuklójával egyidőben szemhéjai is lecsukódnak, homlokán egyetlen mély ránc fut végig, ahogy mélyet lélegzik. A tenger örökléte, végtelensége, magánya - mindezt magával hozza a szellő, mely képzeletbeli palotájának ablakán szökött be. Újabb mély lélegzetet vesz, mint aki a sós, hűs levegő után próbál kapni, majd megnyalja ajkát és újra felnéz Adam szemébe.
- Az éjszakák itt mindig... ilyenek? - pillant körbe, mutatva az ittet szemöldökével. Természetesen nem a fizikai helyre érti, illetve nem feltétlenül és nem csak arra. - Mintha kábult ájultságban feküdne a világ, az idő pedig megállt volna körkörös mozgásában. - hangja halk, egyre halkabb, a végén már csak suttog, lassan formálja ajkaival a szavakat. De ha csak gondolná őket, akkor is megértené a másik férfi, effelől kétségei nincsenek.
Az őket körülvevő világ csak a belső világuk kivetülése, ezzel tisztában van persze. És ahogy feljön a Nap, minden visszazökken a régi, megszokott rutinjába. Vagy legalábbis majdnem minden.


***
Utoljára módosította:Eördögh Lars Tobias, 2015. augusztus 9. 19:22
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. augusztus 18. 11:50 Ugrás a poszthoz

A róka a nyulak között


our lives are not our own.
we are bound to others,
past and present,
and by each crime
and every kindness,
we birth our future.


A kimerítő választ hallva végre egy igazi mosoly tűnik fel az arcán. Nem a reakció hosszúságán derül, még csak nem is a pillanatnyi helyzet lehetséges komikumán. Hirtelen meglátta a múltját, a jelenét és a jövőjét találkozni egy pontban, amikor a párhuzamosok mégis egybefutnak egyetlen pillanatban, ott és akkor eggyé válnak. Amikor a felismerés hulláma elönt, önkéntelenül is elmosolyodsz, a tüdődből kiengeded a levegőt egy hangos szusszanással. Hát persze. Hogyan is lehetne másként? Egyértelművé válik minden. És megmásíthatatlanná.
Az iskolában - és főleg a faluban - eltöltött éjszakák nem lesznek átlagosak. Soha semmi nem átlagos Tobias életében, de ez kimagaslóan nem lesz az. Egyszerűen tudja. Érzi jövőjét megdermedni egyetlen képben, mintha mugli fényképet nézegetne az ember, vibráló, az ember ujjait megégető különös képet. A végtelenség és az állandóság bénító érzése telepedik rá a tagjaira, minden egyes atomjára, mágikus, emberfeletti erő által teremtett takaróként borítja be a fiút. Egyetlen halk hang suttog a koponyája mélyén, de szavainak értelme kivehetetlen, annyira elnyom mindent a csend moraja, akár süket is lehetne a fiú.
A mozdulatlanságba törés következik, Adam pakolgatni kezd a pulton, Tobias pedig követi a kezeit a szemével, teste továbbra is statikus, ugyanott marad, egy képzeletbeli Petrificus Totalus áldozataként. De ahogy az elméje kibillen az időtlenség állapotából, úgy ernyednek el az izmai is, az ujjai újra életre kelnek, majd a többi testrésze is fokozatosan.
Enyhén oldalra billentett fejjel elnézi a fémtartályt, egyáltalán nem kell gondolkozzon azon, hogy mi lehet benne. Itt ez így működik, ilyen... civilizáltan. De minden csak álca. A róka eljátssza, hogy békésen együtt tud élni a nyulakkal, a nyulak pedig nagyvonalúan ezt el is hiszik neki. Ám vannak másmilyen nyulak. Olyanok, akiknek rókaarcuk van a nyúllélek fölött, illetve akiknek a nyuszi fülek róka szívet takarnak. Tobias maga sem tudja, ő melyik kategória. Szeretné azt hinni, hogy az első.
- Miért van itt? - a hangja halk, suttogó, de a tekintete tisztán villan, a köd elszállt felőle. A kérdés racionálisnak, már-már egyértelműnek tűnhet, de nyilván nem csak annyit takar és annyit jelent, amennyit egy három szavas kérdés jelenteni szokott. Nem támadó, nem is vallató, számonkérő. Csak kíváncsi. Egy angol nevű, az évszázadokat magán hordozó vámpír egy magyar varázslófaluban egy iskola mellett, ahol gyerekek százai élik naív kis életüket. Ez olyan, mintha az állatkertben a tigris ketrecét a vaddisznó mellé tennék, a ragadozó pedig fel-alá járkálna vicsorgó fogakkal a kerítés mentén, miközben a disznó önfeledten és mit sem sejtően röfögne és túrná a földet makk után kutatva. Pontosan ilyen, egyetlen nagy különbséggel - hiányzik a kerítés.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. augusztus 19. 13:30 Ugrás a poszthoz

A róka


A vámpír nyílt testtartása, felé fordulása sokat elárul. Az emberek az ilyen nonverbális kommunikációt, sugallatot legfeljebb öntudatlanul szokták receptálni, észre se véve, hogy ők is reagálnak rá, legyen az pozitív vagy negatív reakció. Ám egyesek külön figyelmet szentelnek a másik ember arcrezdüléseinek, testhelyzetének, makrómozdulatainak.
Lepillant a férfi kezére, az ujjaira, végigjáratja a tekintetét a másikon, amint az is teszi. A válaszára végül visszaérkezik az arcára és újra a szemein állapodik meg. Egy ideig csak figyeli a másik hideg kékjeit, mint aki egy festményen keresi a részleteket, amelyek elárulják, hogy az adott műalkotás valódi vagy csak egy gyönyörűen elkészített hamisítvány. Végül egy aprót bólint, inkább csak a tekintetével, mint a fejével - az eredetiséget igazoló papírra képzeletben pecsétet nyom.
Nem fog stigmatizálni, nem érez rá sem késztetést, sem hajlamot. Akit egész életében különböző bélyegekkel cimkéztek fel, akit gúnynevekkel csúfoltak az iskolában, aki mindig valami volt, egy kategória, egy doboz, amelyet kényelmesen mindenki el tudott magának könyvelni - x kategória; tartalma: Tobias nevezetű egyén; tulajdonságok: abnormális, antiszociális, furcsa; megjegyzések: veszélyes, kerülendő.
Nem, ilyet nem fog tenni. A vámpírság végülis ugyanolyan állapot, mint az övé. Vannak vonásai, amelyek úgy nagyjából megfigyelhetőek minden egyénnél, de a lényeg mindig más. Mindig egyedi. Ő nem egy vámpír, akinek van egy neve úgy mellékesen, hanem ő Adam, aki úgy egyébként vámpír is. Ugyanúgy, ahogy a fiú pedig Tobias, egy kicsit ilyen, egy kicsit olyan, de semmilyen sem kategorikusan.
Mindebből semmit sem ejt ki hangosan, de ahogy a másik fele fordul, kezeit nekitámasztja a pultnak, testével kicsit előredől, egyértelművé válik a lényeg.
- Néha a legártalmatlanabbnak tűnő halandók követik el az igazán szörnyű tetteket. - hangja finoman megremeg, rég elfojtott düh tőr fel a mellkasából. Nem megnyugtatásként szánja, legalábbis nem elsődlegesen annak.  A vámpír valószínűleg azóta tudja, hogy nem ő az első a fajtájából, akivel találkozik, mióta belépett az ajtón. És arra is rájöhetett már, hogy nem fél tőle, csak... óvatos. Két évtizednyi röpke élete alatt annyi gonoszságot, ördögi, mély gonoszságot tapasztalt, amit más egy hosszú élet alatt sem. És ezek a tettek szinte kivétel nélkül embertől származtak.
- Az emberek a szörnyek. - nem tud másként tenni, viszonyulni, érezni. Attól a pillanattól fogva, hogy először belenézett a kék szempárba és megpróbálta megragadni azt, ami azon túl van, egy kötél feszült ki köztük. Ezek a kötelek nagyon nehezen szakadnak el és mindig sérül mindkét fél, de nem mindig ugyanolyan mértékben. De jelenleg még semmi oka nincs a kötélnek elszakadni. A termosz, a bolt, a halálesetek és eltűnések hiánya. Nem, semmi oka.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. augusztus 19. 14:53 Ugrás a poszthoz

A róka


Aprót bólint, természetesen egyetért. Nem azt akarta mondani, hogy minden szörny ember, vagy hogy minden ember szörny, dehogy. Csak hogy több szörnyként viselkedő egyén tartozik az emberek közé. Dehát mindegy is. Valóban nem fajtól függ. Hanem ezektől a vonásoktól, amelyeket felsorolt. Ezektől és a hajlamtól, hogy Istent játszodjunk.
Követi a tekintetét, ő is a tárolóedényre pillant. Nem tűnik nagynak. Biztosan van még több is, vagy legalábbis szokott lenni. De mennyit kaphat önkéntes emberektől? Ismerőstől, baráttól, talán szeretőtől? Hirtelen Tobias furcsa mód tudatára ébred az ereiben csörgedező, életet jelentő folyadéknak. Az ütőerei pulzálását, szívének dobogását, a testének melegét - mindent fokozottan érez ebben a pillanatban. Körülbelül öt liter lehet - ebből mennyit veszíthet el egy ember anélkül, hogy rosszul legyen? Fél liter, liter? Kettőnél talán már késő, a szív eszeveszetten pumpál, próbálja pótolni a hiányt, de nem elég gyors és végül a test sokkos állapotba kerül, amely halált jelent.
De nincs benne félelem vagy gyanakvás. Tudja, hogy Adam nem élt örökké termoszokon. Lehet, hogy most sem csak azon él. De ahogy mondta - minden az akaraton dől el. Hogy hogyan döntünk - szörnyek leszünk-e vagy sem. Ugyanúgy az is döntés, hogy áldozatokká válunk-e. Hisz minden szörnynek kell legyen áldozata, egyedül legfeljebb ártó szándékai lehetnének. Azért pedig még senkit sem ítélhettek el.
- Aki egyszer szörnnyé vált, van-e számára visszaút? Az igazságosztás istennőjének kezében a tányérok kerülhetnek-e valaha egyensúlyba, ha egyszer az egyiket mázsás súly húzza a föld fele? - kérdéseinek költői jellegének élét elveszi a szemében tükröződő kíváncsiság. A költői jelleg pedig inkább annak köszönhető, hogy a válasz nem lehet egyszerű, igen-nem, fekete-fehér. A kíváncsiság alapja pedig az, hogy Tobias sem egészen tudja, hogyan vélekedjen. Általában jobban érdekli őt az, hogyan vélekedik a másik, mint hogy saját magával folytasson eszmefuttatásokat.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. augusztus 27. 22:05 Ugrás a poszthoz

Kinsey


*Hideg, nedvesség. Alulról jön, mintha a föld alatta feltámadt volna. A víz körbeöleli a karjait, lábait, kezdi magába szívni, maga alá temetni. Magatehetetlenül, mozdulatlanul próbál küzdeni, de ebből semmi sem látszik. Nem tud mit tenni. Kalapáló szívvel, tágra nyílt szemekkel érzi, amint a víz már a mellkasát is befedte és az arcán kúszik felfele. Görcsösen erőlködik, hogy kitörjön a bénultságból, és közben az agya kétségbeesetten sikolt magyarázatért, de nem megy a ráció, nem jön egy érv, a feloldozás, semmi. Csak a pánik, a csontvelőig hatoló félelem. Kiáltani próbál, ám hang nem jön ki a torkán. Olyan mély csend van, hogy sípol tőle a füle, lüktetnek az erei. A víz átcsap a száján, a nyakát nyújtja, erőlködik, próbál felemelkedni, felülni, de nem sikerül és a hullámok beborítják a teljes testét és -
hangos sikoltás szakítja meg a csendet, egy egér ijedten iszkol be egy falrepedésbe, Tobias pedig felhúzható játékként ül fel és zihálva néz le magára, még meg is tapogatja az arcát, a testét. Kétséget kizáróan itt van, életben van és - a saját izzadságát leszámítva - nem vizes. Úgy ver a szíve, hogy fél, menten rövidzárlatos lesz a túlhajszolástól és végleg leáll. A bal mellkasára szorítja a tenyerét, próbálja csillapítani kétségbeesett szívét, mely lassan, de kezd visszaállni a normális ritmusba.
Fogalma sincs, hol van. Vagy hogy egyáltalán hogy került oda. Mert egyértelmű, hogy nem Michelle kanapéján ül. Hacsak nem söpört végig az apokalipszis Bogolyfalván, miközben ő álmában fulladozott, nem hinné, hogy ugyanott van, ahol legutóbb volt. Alaposabban megnézi magát. Talán... igen, így volt legutóbb felöltözve. A kockás pizsamanadrág, egy fehér póló és a lábán semmi. Bár amilyen fekete a kosztól, úgy tűnhet, nincs is mezítláb. De hova került? Egy csupasz földön ül, papírok, száraz levelek, korhadt deszkák körülötte. Nagyon reméli, nem ment be senkinek a házába és mindjárt egy pálcával kell farkasszemet néznie - az övé nyilván nincs nála. Felpillant, de sehonnan se röppen felé átok, legalábbis még. Továbbra is reszket egész testében, az elméje félig még az álomban van, érzi minden pórusában az őrült rettegést, hiába ismételgeti magában, hogy álom volt, csak egy álom volt...*


***
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. augusztus 31. 15:21 Ugrás a poszthoz

Kinsey


A remegése lassan alábbhagy, bár még párszor el kell ismételgesse magában a mantráját: Eördögh Lars Tobias vagyok és élek... Abban sem biztos, hogy ezt csak a fejében ismételgeti, lehet, hogy hangosan is kiejti a szavakat és most magában beszél. De muszáj mondania, meg kell töltse a fejét a saját hangjával, a biztonsággal és a tudattal, hogy ő valóban önmaga, nem veszett el az álmok sötét poklában, és él, él, él... Bárcsak tudná, hány óra. Amikor lefeküdt, levette a karóráját, ami hatalmas butaság, mostmár tudja, akkor is tudhatta volna, de ez már mindegy. Akkor... hány óra is volt? 11 után... igen, olyasmi. Most mennyi lehet, mennyi esett ki neki és egyáltalán hogy jutott ki a házból? Reméli nem tett kárt semmiben és senkiben.
Egy fény közeledik felé lassan imbolyogva. Hunyorítva néz az irányába, majd ahogy egyre közelebb jön, a kezével tart ernyőt a szeme fölé, hogy az ne bántsa - hisz épp felébredt egy korom sötét helyen és most szembevilágítják. Mert egyértelmű, hogy nem egy villanykörtét evett szellem lebeg végig a szobán, hanem valaki van is a fényforrás végénél. A pálcát tartó alakot nem tudja kivenni, pedig csak pár méternyire állt meg tőle.
- Nem tennéd azt félre... esetleg? - a hangja nagyon rekedt, mint aki régóta nem adott ki emberi hangokat, csak állatian üvöltözött volna úgy, ahogy csak a torkán kifér. Lehet, hogy ezt is tette. Lehajtja a fejét, a szemeit dörzsölgeti és várja, hogy végre visszakapja a látását. Bár egy ideig még biztosan csak egy nagy sárga folt fog lebegni előtte.


***
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. augusztus 31. 20:48 Ugrás a poszthoz

Annelie




Egy újabb este, amit vendéglátója kanapéján élvezhetne, de mégsem teszi. Előző éjszakai vándorútja nem bizonyult hiábavalónak - eredménye egy élmény, amely további élmények reményével kecsegtet. Most mégsem ugyanarra indul el. Nem engedheti meg, hogy túl érdekes legyen számára egy... ragadozó. Nem, ezt már megtanulta. Ha egyszer hagyod, hogy körbefonja a sötétség a bokádat, többé nem szabadulsz; egyre feljebb fog kúszni a lábszáradon, átöleli a tested, kiszívja a levegőt a tüdődből, az életet a szívedből és megtölti halk, duruzsoló hangjával az elméd leghátsó szobáját is. És bármennyire is próbálod lenyesni az indákat, nem fogsz tudni teljesen megszabadulni. Ő és te eggyé váltok. Összefolytok. Mint mikor két folyó találkozik. Nem lehet már soha megmondani, hogy melyik csepp kihez tartozott. Van a találkozás előtti pillanat és van a vég, amikor beleömlenek együtt a tengerbe. A határvonalat az összetalálkozás adja.
Mélyen beszívja a tüdejébe a friss, esti levegőt. Úgy fogadja a tücskök ciripelését, a szúnyogok zümmögését, mint régi barátokat. Jól tette, hogy nem csak ingujjban indult neki az éjszakának, a könnyed, sötét kabát meleget és takarást is ad. Zsebre tett kézzel indul meg a falu határa fele, abban a reményben, hogy nyugodtan kiélvezheti a fejében uralkodó csendet.
Az állóvíz patináns szagát már messziről megérzi, csak az orra után is mehetne. De tegnap már látta messziről, úgyhogy nincs szükség arra, hogy vakon bolyongjon a sötétben. Beér a fák közé, ahol a csendet csak egy-egy magányos ág-reccsenés, bagoly-huhogás töri meg. Az erdei állatok, ha vannak is ilyen messze a sűrűtől, nem mutatják magukat. De a közelben mintha valami lenne. Fényt lát, de nem mesterséges, emberi fényt.
Megáll a fák jelölte perem szélén, félig még takarásban - és kissé kinyílt ajkakkal felnéz. Szentjánosbogarak csoportja köröz az ágak között, egy-kettő közelebb merészkedve és halvány derengésbe vonva a fiú arcát. Mintha a csillagok leköltöztek volna az égből, hogy körbeöleljék őt lágy, éteri fényükkel.


***
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. szeptember 2. 14:49 Ugrás a poszthoz

Kinsey


Végre újra sötét van, bár még nem lát sokat a fehér folton kívül maga előtt. Inkább lehunyja a szemeit és pihenteti, amíg újra visszakapja a látását. Közben érkezik egy újabb kérdés, ez már kíváncsibb hangnemben csendül, mint az előző. A hang alapján körülbelül vele egyidős lehet a fiú, talán idősebb? A baritonok csalókák tudnak lenni. Az ő hangja sem épp vékony, de semmiképp sem olyan dörmögő, mint az idegené, csak kellemesen mély és rekedtes néha. Örül, hogy nem az épület tulajdonosa áll előtte, és valószínűsíthető, hogy az épületnek egyáltalán nincs is tulajdonosa egy jó ideje. Tehát senki nem fogja felcibálni az igazgató elé területsértésért és még jó ég tudja miért.
Lassan kinyitja a szemeit és felemeli a tekintetét az idegenre. Nem kapkodja el a választ. Frissen visszakapott érzékével alaposan megnézi magának a srácot. Mit kereshet egy elhagyatott házban? Éjszaka, egyedül? Úgy méri fel az arcvonásait, mint aki egy térképen próbál eligazodni. Valósággal látja maga előtt, ahogy a másik fejében forognak a kerekek, nyikorogva, füstölve dübörög a gépezet, próbálja ő is kitalálni, hogy ki lehet ő és főleg mi lehet.
- Errefele? Nem, nem szoktam. - a szavakat lassan, nyomatékosan ejti ki. - Bárhol is legyünk. - először is még új, errefele valószínűleg nem is járt még soha, bár fogalma sincs, hogy hol van. Másodsorban nem nevezhető szokásnak az alvajárás. A tudatalattija néha megindul, miközben ő szeretne pihenni, és aztán kiköt egy olyan helyen és helyzetben, amiből nehezen szedi ki magát Tobias. Nincsenek jóban, ő meg a tudatalattija.
Lassan előredöl és egyik lábára áll, majd a másikat is mellé teszi és kiegyenesedik. A nadrágjának egyik szára térdig felszakadt és a pólója is úgy néz ki, mintha egy medve szájából ráncigálták volna ki. Ennél már csak az arca nézhet ki jobban, bár azt szerencsére nem látja. Kosz borítja a kezeit, a lábait, az orrát, homlokát. Mindenképpen így szeretett volna megismerkedni valakivel. Mindenesetre próbál egyenesen, felemelt fejjel állni a másik fiú előtt, mint akinek semmi takargatnivalója nincs.
- Nyugalomért jöttél ide. - állapítja meg. Látszik rajta, a testtartásán, mert más a sötétben kevéssé kivehető, hogy ideges, vagy nemrég ideges volt és még nem múlt el teljesen, hogy valami elől menekült ide, kiszellőzni, lenyugodni, bár az okot nyilván még nem tudja kitalálni. Ehhez képest kapott egy sikoltozó holdkórost. Legalább elvonja a figyelmét a saját bajairól. Tobiasnak meg kiváló alkalom ez arra, hogy szintén ne a saját problémáival foglalkozzon.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. szeptember 9. 14:46 Ugrás a poszthoz

Kinsey


Egy pillanatig meglepetten pislogott rá az idegen, de hamarosan a felismerés hulláma öntötte el az arcát. Tehát nem lassú felfogású, remek. Nem lenne türelme egy... rosszabb képességű emberhez Tobiasnak ebben az órában és helyzetben. De vajon lesz-e hozzá? Bár tudatában van annak a rellonos, hogy most nem neki kedveznek a körülmények, úgyhogy amennyire csak lehet, igyekszik civilizáltan viselkedni. Egy elhagyatott épületben, éjszaka, szakadt pizsamában, koszosan, mezítláb. Ez elég gyenge alap a "civilizált" viselkedéshez, de ezzel kell dolgoznia.
Szóval ez egy kettős játszma. Most Tobiason van a sor, hogy halvány mosoly bukkanjon fel a szája sarkában. Átáll a másik lábára - Merlinre, üvegdarabokon mászott keresztül? Ég a talpa megannyi apró pontban, valószínűleg vérzik is -, karjait pedig összefonja maga előtt. Mindent nyugtáz magában, amit a másik mond, semminek sincs éppen információértéke számára, bár ezt a fiú valószínűleg tudja is. Az utolsó szóra azonban felkapja a fejét.
- A kastélyban? - összeráncolt szemöldökkel apró, önkéntelen fejrázásba kezd. - Nem a kastélyból jöttem le idáig így. - néz végig magán, mint mondandója illusztrációján. Persze, akár onnan is lejöhetett volna, de elég valószínű, hogy a hálótermekből kifele jövet a folyosókon valakivel csak szembement volna. De mielőtt folytatná a gondolatmenetét hangosan is, rádöbben, hogy talán okosabb, ha most hallgat, vagy legalábbis nem próbálja kioktatni a másikat. Nem szokott jól elsülni és kivételesen még érdeke is, hogy a fiú ne hagyja ott szó nélkül. Ugyan megtud állni a lábain, de valószínűsíthető, hogy a járás már nem lesz ilyen egyszerű művelet. És nincs egy seprűje, amit magához hívhatna, meg egyébként a pálcája sincs nála - és ha nála lenne, akkor? Rongyosan, koszosan végigrepülhetne a falun, egyenesen be a Saint-Venant rezidenciába. Emlékezetes látványt nyújtana. Ennél már csak az lenne emlékezetesebb, ha négykézláb mászna keresztül, vagy legjobb esetben sántítva, vércsíkot húzva maga után, rohamosan fertőződő sebekkel. Ragyogó kilátások. Tehát semmi okoskodás - mentálisan ad magának egy fenékbe lódítást.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. szeptember 10. 15:50 Ugrás a poszthoz

Jared


Végre volt egy nyugodt éjszakája, amikor nem gyötörték se rémálmok, se álmatlanság, de még kivételesen az ágyában is ébredt fel. Nem mondaná, hogy kipihente magát, de a tény, hogy sikerült nyolc órát aludnia megszakítás nélkül, elöntötte jóleső, meleg boldogsággal. Azzal a csendes, apró mosolyú boldogsággal, ami az ilyen borongós, kellemesen hűvös őszi napokra volt kitalálva. Nem rajong a ragyogó napsütésért és a 35 fokokért - elvégre félig skandináv, hogyan is szerethetné a meleget? -, úgyhogy most elemében érzi magát. Reggel komótosan megreggelizett, majd a kávéját és egy könyvet kivitt a verandára és ott töltötte a délelőttöt. Végül elunta a dolgot, meg egyébként is, ne vesszen kárba egy ilyen kivételesen jó nap - úgyhogy rávett az ingjére egy pulcsit, beleállt a bakancsába és elindult a kastély fele. Fogalma se volt, merre menjen, milyen céllal, de nem is gondolkozott ezen. Hagyta, vigye a lába szabadon.
Még a rét elején járt, amikor a távolból felbukkant egy pici pötty, valami vagy valaki, bár inkább előbbi, mert túl alacsony volt emberhez és túl... másként járt. Pontosabban négylábon, mint ahogy hamarosan feltűnt a fiúnak. Egy kutya. Barnás-fehér, csapzott, hosszú szűrő, szomorú szemekkel, nagy, borzos fülei szanaszét álltak. Még csak kerítések mögött látott néhány házi ölebet, őket nyilván békén hagyta, de most megállt és csak nézte a felé tartó állatot. Az úgy húsz méterre szintén megállt és a fiút figyelte, akinek az arcán egy széles mosoly terült szét. Így nézték egymást, az állat bizonytalanul, de kíváncsian, a srác pedig nem akarta elijeszteni. Étel sem volt nála, úgyhogy az odacsalogatás nehezen vált volna be. Egy idő után lassan tovább indult a réten a kastély fele, de néha hátrapillantott a válla fölött és elégedetten nyugtázta, hogy új barátja tisztes távolságból követi. Végül hátra se kellett forduljon, magabiztosan lépkedett, tudta, hogy mögötte ott üget az eb.
Egy boltíves, szökőkutas udvar tűnt fel, ahogy egyre feljebb ért. Látta, hogy a hely nem kihalt, ám tömeg sem volt, csak egy srác ücsörgött a kút padkáján. Egy pillanatra megállt, hogy összeszedje magát - mindig aprót rándul a gyomra, ha emberek közé megy és kellemetlenül bizsereg a bőre, most azonban... most egész nyugodt, már-már gyanúsan az -, majd zsebretett kézzel besétált az udvarra, a szökőkút másik felét célozva meg. Azért senkit se fog lerohanni, majd... majd valahogy kialakul. Még nem találta ki. Már épp leült volna a víz szélére, amikor az őt addig követő kutya hangos, vidám ugatásba kezdett. Valószínűleg ő is talált magának valamit érdekeset, Tobias hátrafordulva pedig már látta is, minek örül így. Egy nagy darab cica ücsörgött a fiú ölében, vele szeretett volna mihamarabbi ismeretséget kötni az eb, boldog farokcsóválással és időnkénti vakkantással fejezve ki lelkesedését. Vagy csak az időt kérdezte kutyául, soha nem lehet tudni.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. szeptember 10. 17:51 Ugrás a poszthoz

Jared


Lassan, továbbra is zsebretett kézzel elindult a kis társaság fele, megkerülve a szökőkutat. Ugyan a cica hirtelen megijedt és valószínűleg alaposan belemélyesztette a karmait a gazdájába, de nem hinné, hogy ennél komolyabbra fordulna a helyzet. Mindig látja az állatokon, főleg a kutyákon, hogy milyenek. Hogy kik ők. Ezért nem is áll a két állat közé, csak a helyszín széléről figyeli az eseményeket - jobban lekötik a négylábúak, mint a srác, mint ahogy általában történni szokott. Azonban amikor hozzá intézi az a szavait, felvont szemöldökkel, udvariasan érdeklődő arccal tekint fel rá. Szórakoztatja a gondolat, hogy a kutya gazdájának nézi, de ugyanakkor kicsit sérti is az önérzetét - ő sose hagyná, hogy ilyen ápolatlan, koszos legyen egy állata.
- Ő kobor, nem az enyém. - szórakozott mosollyal néz a srácra, pontosabban a kezére - kerülve a tekintetét -, amely a cica hátát simogatja nyugtatóan. Mentálisan hozzáteszi a mondandójához azt, hogy még, mert tudja, hova vezet ez az egész. Az említett négylábúra pillant, aki továbbra is úgy mered a macskára, mintha az élete függne tőle. Vajon mi járhat ilyenkor a fejében? Érzi a másik állat szagát, ösztönösen kíváncsi? Mire gondolnak, már amennyire ők szoktak, amikor találkoznak egy másik állattal és nekifognak véget nem érően ugatni? Hívják a másikat játszani? Az, hogy mire gondol a macska, már könnyebb kérdés. Valószínűleg arra, hogy mit akar ez tőlem?, esetleg felvetődik benne a gondolat, hogy mennyire koszos és büdös a kutya. Klasszikus macska-mentalitás.
Otthon mit csinálnak vajon ilyenkor? Késő délután, már valószínűleg túl vannak a nagy zabáláson, amit az emberek ebédnek hívnak, de még nem jött el a vacsora ideje. Silje rendesen gondjukat viseli? Freyját rendszeresen meg kell mosdatni, mert folyton elmászkál az erdőbe és egész kullancs-kolóniával tér haza. Nehéz gondozni hat kutyát, mindegyiknek külön egyénisége és akarata van. A kis Odin... a gondolatra szusszanva mosolyog egy széleset, a kellemes emlék kiül az arcára. Biztos ma is csinált valami rosszat. Hiába kicsi, egy alfa szíve dobog benne, mind a hatvan centi magasságával és fél szemével együtt. Elvágyódva sóhajt egyet, visszarántva magát a jelenbe. Úgy ülnek az emlékek a vállán, mint egy madársereg, be kell húzza tőlük a nyakát. Így, kicsit meghajolva, a földre révedt tekintettel ül le a srác mellé, oda se figyelve, hogy esetleg bezuttyant a személyes zónájába - amire máskor meg nagyon kínosan ügyel, mivel a személyes zónák megsértésének van egy olyan kellemetlen mellékhatása, hogy ezzel a saját zónánkat is feladjuk és engedjük, hogy a kettő egybefolyjon.


***
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. szeptember 10. 22:12 Ugrás a poszthoz

Jared


Borongós merengéséből a fiú hangja rángatja vissza, bár továbbra is csak maga elé néz, a földről lassan fel a kutyára, ahogy hallgatja. Arca dühös fintorba csavarodik.
- Tudod, hogy ki? - kérdezi olyan hangnemben, amely egyáltalán nem hagy kétséget affelől, hogy mit tenne szívesen az ilyen emberekkel. Bár ez nem jelenti még azt, hogy meg is teszi, de a szándék ott van. Csak egy kis fáziskéséssel jut el a tudatáig a fiú mondandójának egyetlen pozitív mozzanata. Összeráncolt szemöldökkel néz fel a mellette ülőre - ez miért van ilyen közel? hördül fel magában, szerencsére némán és nem is ugrik el, csak kicsit kiegyenesedik hirtelen és a távolabb eső kezére támaszkodik.
- Ez a rendelő... sok munkájuk van? - nyilván nem a falulakók háztáji állataira és azok szokásos bajaira gondol. Bár túl sok tehenet nem látott legelészni errefele, úgyhogy lehet, hogy csak a kis kedvencek az egyedüli páciensek. Ami teljesen rendben van, a természet rendje meg minden - egészen addig, amíg ezek az állatok kiesnek gazdáik kegyeiből és nem természetesen szenvednek sérüléseket. Nem véletlenül jött ide bestiakutatást tanulni. Ugyanakkor nem véletlen az sem, hogy nem akar állatorvosi pályát befutni. Nagyon hamar sokkal sötétebb karrierbe fordulna az, és nem a legális fajtából.
A srác kérdésére, ami már benne is megfordult egy párszor, sóhajtva a kutya felé fordítja a tekintetét. Oldalra billentett fejjel nézegeti, azon ritka pillanatok egyike ez, amikor szeretetteljes mosoly bújkál a szája sarkában és nincsenek a mentális redőnyök lehúzva.
- Hazaviszem. - közli egyszerűen, mint az egyedüli lehetséges választ. - Nem hagyhatom itt. - teszi hozzá magyarázatképp, bár szerinte ez nem szorul semmiféle magyarázatra. Lehetséges, hogy az állatot keresi a gazdája két faluval odébb, csak nagyon elkóborolt, de az is lehetséges, hogy senki nem keresi. Ha mégis ezt tennék, nála megtalálják. Addig is ráfér egy jó fürdés, evés és egy nyugodt éjszaka, amit nem a szabad ég alatt kell eltöltsön.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. szeptember 11. 15:31 Ugrás a poszthoz

Jared


Lassan kattan egyet az agya, mint órán a mutató, ahogy eljut a tudatáig a srác mondandójának második értelme. Lassan, mivel elhomályosít mindent a düh és a bosszúvágy, amit hasonló helyzetekben érezni szokott. Az emberek, legyenek varázslók vagy muglik, nem szoktak úgy kezdeni egy mondatot, hogy "a kutya akármire is emlékezett..." Ez a fiú mégis láthatóan tudja, mire emlékezett egy négylábú. Távol álljon tőle az ítélkezés, főleg afölött, ha valaki kényelmetlenül jól ismeri mások elméjét, elvégre ez neki legfőbb átka. Elég hamar összeáll benne a kép, és már nem marad benne csodálkozás, csak egy csipetnyi elismerő nyugtázás.
- Bele tudsz mászni az állatok fejébe. - állapítja meg egyszerűen, kijelent, nem kérdez. Feltételezi, hogy nem csak az állatok fejébe van bejárása, de most ez a fontos számára. Az emberek fejét túl jól ismeri, nem akar még többet kapni belőlük. Az viszont hirtelen lelkesedéssel tölti el, hogy esetleg megtanulhatná ő is. Ez a lelkesedés azonban elég hamar elmúlik, amikor jobban belegondol. Látná, amit az állatok láttak, érezné, amit ők éreztek. Valószínűleg ez lenne az utolsó szál, ami összeköti őt és az embereket, és ezt a szálat már semmi sem tartaná össze az elszakadástól, ha megtanulná a legilimenciát.
A gondolatmenete közben a fiúra is odafigyel, bár nem néz rá, csak maga elé mered összeszorított ajkakkal, megfeszült állkapoccsal. Nem reagál semmit, csak készít egy mentális feljegyzést arról, hogy a még névtelen fiú ismeri a falu állatorvosát. Ez még jól jöhet. Gondosan felragasztja emlékpalotájának konyhájában a hütőszekrényre, hogy szem előtt legyen.
A rá vonatkozó megjegyzésre mintha elernyednének a megfeszített, már-már görcsbe álló arcizmai. Megvakargatja borostás arcát és keze fölött felpillant a srácra. Úgy vizsgálgatja, mintha ismerős vonásokat keresne az idegen arcon. És úgy mosolyog rá vissza, mintha talált volna.
- Még nem tudom... - az ajkába harap és a kutyára pillant. Az még mindig nem ment közelebb hozzájuk és már a cica bámulásával is felhagyott, most felváltva nézi Tobiast és a mellette ülő srácot. Az állatok békés türelme mindig meglepi.
- Winston. - jelenti ki ünnepélyesen, még ízlelgeti magában egy kicsit a szót, miközben a barna ebet nézegeti. Igen... ő Winston. Nem lehet más. Az otthoni kutyákat mind az északi istenekről nevezte el, de ezt a hagyományt nem folytatja itt. Új kutyáknak új hagyomány dukál. Lehet, hogy ez most egy történelmi személyiségek-sorozat kezdőszáma lesz, lehet, hogy nem. A kutyákhoz is, ugyanúgy ahogy az emberekhez, vagy illik egy név, vagy nem. Mint ahogy ránézel valakire és tudod, hogy ő egy... Tamás, például, és semmilyen más nevet nem viselhetne, mert ő az.
- Winston, bemutatlak... - várakozóan ránéz a srácra, mert hirtelen nem tudja folytatni a mondatot, se az ő, se a cica nevét nem tudja.


***
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. szeptember 11. 19:29 Ugrás a poszthoz

Jared


Bólintással veszi tudomásul a neveket, majd úgy pillant Winstonra, mintha azt várná el, hogy pukedlizzen jólnevelten.
- Jared, Sherlock, ő pedig Winston. - ezt végig kell csinálni, nem lehet csak azért abbahagyni egy hosszadalmas procedúrát, mert teljesen fölösleges. Winston vakkant egyet, valószínűleg közölte, hogy örült a szerencsének, esetleg érdeklődött affelől, hogy van-e valakinél egy kis fölös husi, nem sok, csak hogy a magafajta kóbor kutyának ne korogjon annyira a hasa. Láthatóan Sherlock is köszönt a maga módján. Jobb modorról tesznek tanúságot az állatok, mint a rellonos, akiben a kérdés elhangzásáig fel se merül, hogy esetleg ő is elárulhatná a nevét.
- Tobias. - közli kicsit zavarodottan, óvakodva attól, hogy a srác szemébe kelljen néznie. Sokkal őszintébbek az emberek, ha nem néznek a másik szemébe egyenesen. Meg kényelmesebb is Tobinak, nem mellékesen.
Így inkább előredöl, rátámaszkodva a térdeire és kinyújtja Winston felé az egyik kezét. Mindketten oldalra billentett fejjel néznek a másikra, kíváncsian, egyre kevesebb fenntartással. Az lassan araszolva elindul felé, újra boldog farokcsóválásba kezd, de azért még elég bátortalan. Végül megáll tőle egy fél méterre és csak az orrát nyújtogatja előre, hogy megszagolhassa a felé nyújtott kezet. Aprót mosolyog Tobias, ahogy megérzi a kezén a forró kutyaleheletet.
- Nem tudnád esetleg... megnézni, keresi-e őt valaki? - nem változtat testhelyzetet, a fejét sem mozdítja meg, de nyilván nem az ebhez intézi a szavait. Nem biztos, hogy akarja tudni, mi történt Winstonnal, ám ha valaki tényleg csak elvesztette, akkor nem tarthatja meg. Így elég kényelmes és - számára - veszélytelen megoldásnak érzi azt, hogy Jared lép bele a kutya elméjébe, ő pedig csak a verdiktet hallja majd. Nem épp a legmorálisabb megoldás, több szempontból sem, de igazából ez a leggyorsabb és legbiztosabb módja, hogy kiderüljön az igazság.

Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. szeptember 12. 13:36 Ugrás a poszthoz

Jared


Winston egy kis kézszagolgatás után úgy látta, megbízhat ebben az emberben, bár nehezményezte, hogy nem ételt tartott felé. De jelenleg beérte volna a második legjobb dologgal - az pedig egy alapos fültővakargatás. Úgyhogy felbátorodva megtette a maradék távolságot közte és Tobias között, és közvetlenül a lábára ült le, onnan pislogva fel vidáman és várakozóan a fiúra. Nem kellett sokat várnia, az egyébként rendszerint hideg és távolságtartó rellonos boldogan fogott neki simogatni és vakargatni újdonsült barátját.
Mindez lehet, hogy sokaknak gorombaságnak tűnhet, elvégre ott ül mellette egy ember, akivel beszélgetni, ismerkedni lehet, és még csak a fülét sem kell megvakarja, hogy megkedveltesse magát. Ő mégis nagyobb figyelmet szentel a négylábúnak, és fel sem ötlik benne a gondolat, hogy ezt más hogyan láthatja kívülről. Öntudatlanul is érzi, hogy nem viseltet ellenségesen, sértődötten vele szemben a másik srác, úgyhogy nincs veszély.
Amikor Jared rögtön belemegy a dologba, mégiscsak felébred benne a kíváncsiság, s abbahagyva Winston kényeztetését, felegyenesedik és oldalra fordítva a fejét, figyeli a fiút. Csak mély koncentrációt lát az arcán, és ahogy átpillant a kutyára, ott sem vesz észre semmi szokatlant. Mindketten nyugodtan ülnek és egy pár pillanatig csend van, csak Sherlock izeg-mozog gazdája ölében.
Ahogy visszatér a saját testébe a srác és közli a helyzetet, Tobias lehajtott fejjel hallgatja. Hirtelen érezni véli a temetőket belengő légkört, a hanyatlás szagát, a zöldülő vízben ázó száraz virágokat, a frissen megbolygatott földet és valami sokkal megfoghatatlanabbat mindezen túl. A szagok, amelyek összeszorítják az ember szívét, hangszálait elkötik, gombócot gurítanak a torkába, szólni se mer, nem is akar, minden néma, pedig olyan sok lélek nyüzsög a kerítéseken belül, a kövek között. Közöttük egy kutya szelíd szíve dobog, mely nem tudja megérteni, mi történt a gazdájával, miért alakult át, de tudja, hogy itt van, csak már más formában, nem láthatja, de érzi. Nem kap többet fejsimogatást, csontot, nem ülhet le a szőnyegre a puha papucsos lábak mellé, nincs többé az emberének ismerős illata.
Erővel kell kirántania magát az enyészet világából, heves szívdobogással egyenesedik fel és szaporán pislog, mintha egy, a retinájába égett képet próbálna elhessegetni onnan.
Közben esni kezdett, de ő észre sem vette. Göndör fürtjein megülnek a cseppek, a pulovere már elkezdte beinni a nedvességet, és Jared Sherlockkal távozóra fogta, valószínűleg utóbbi eső iránti ellenérzései miatt.
- Mi... nem. - hangja halkan szólal meg először, a végén kicsit felemeli, hogy halljon is valamit abból a srác. - A faluban lakom. - valószínűleg nincs Jarednek szüksége erre az információra, de mégis hozzáteszi az érthetőség kedvéért. Lassan ő is felemelkedik, óvatosan, hogy Winstont ne rázza le a lábáról hirtelen. Egy ideig még állnak egymás mellett az esőben, nézi a távolodó alakot, majd megfordul és elindulnak arra, amerről jöttek. Ezúttal nem egymás mögött, tartva a távolságot, hanem szorosan egymás mellett lépdelve, mindketten boldogabban és kicsit gazdagabban, mint ahogy jöttek.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. október 5. 22:24 Ugrás a poszthoz

Annelie


Ahogy megszokja a szeme a rovarokat, sikerül túllátnia vakító fényükön; kilép a fák vonalából, eggyel közelebb a tóhoz, de rögtön meg is áll. Egy idegen ül a parton, tőle nem messze és egyértelműen feltűnt neki a fiú jelenléte. Elveti a nesztelen, sietős távozás gondolatát - minek? Nem lehet mindenki elől menekülni. Főleg nem úgy, hogy közben azon kevés egyedek elől, akiktől valóban fejvesztve, remegő térdekkel kéne rohannia, soha nem teszi. Valószínűleg semmi veszélyt nem rejt ez a találkozás. Talán még jó is származhat belőle. Már ha nem hagyja itt szó nélkül a lány. Elvégre tátott szájjal, megbabonázva állt az erdőben és bámult egy csapat repülő bogarat. Lehetséges, hogy kerülendőnek tartja őt a lány; de az is lehetséges, hogy ez Tobiast nem érdekli. Ma, most, itt nem.
Újra megindul, komótosan lép még egyet, majd még egyet, de nem megy túl közel. Zsebretett kézzel, kócos fejjel néz el a távolba, a tó túloldalát fürkészi.
- Lampyris noctulica. Éjszakai világítók. - hangja in medias res szólal meg az éjszakában. Tekintetével és testének enyhe hátrafordulásával jelzi szavainak alanyát, a röpködő fényforrásokat a háta mögött. - Fényüket arra használják, hogy párt találjanak maguknak. A tömegből ítélve pedig... - újra hátrapillant, majd vissza a tó és a lány fele - sokan vannak ma este pártában.
Szavainak szociálisan semmi, de semmi jelentőségük. Hisz vagy nem érdekli a lányt és akkor most teljesen őrültnek fogja nézni, vagy érdekli és ez esetben esélyes, hogy már tudta mindezt. Tudományosan sincs különösen óriási jelentősége - ezek a rovarok nagyon elterjedtek, főként a nedves és erdős helyeket kedvelik, tehát az, hogy egy tó partján húzódó erdőben rájuk talált, különösebben nem döbbentené meg a biológusok világát. Orvosi értelemben viszont már jogot formálhat a szakertők figyelmére - hogyha nem is patológiai releváció, mindenesetre érdekes esettanulmány lehetne. Egy majdnem-aspergeres hétköznapjai. Ha film készülne belőle, vajon ki játszaná a főszerepet? Egy alacsony költségvetésű, érthetetlen művészfilm, amelyet senki se ért, még az se, aki vehemensen bizonygatja az ellenkezőjét. Kultikus darab.
A nemlétező film létező főhőse nem lép közelebb, így gyakorlatilag egy idegen hátának magyaráz bogarakról, és mindezt egy cseppet sem tartja furcsának. Egészen... kellemes érzés kerítetette hatalmába. Már-már jól érzi magát, nyugodtnak legalábbis.
King of Hell
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. október 25. 00:42 Ugrás a poszthoz




Ez egy rossz ötlet. Egy nagyon rossz ötlet. Átkozza magát, miközben a délután nagy részében azon gondolkodik, milyen jelmezben jelenjen meg. Kétségtelenül vannak előnyei egy ilyen eseménynek. Mindenki valaki más lehet. Mindenki kiélheti ördögi oldalát - persze bizonyos keretek között. A látszat hirtelen megváltozik. Igazán ideális. De ő mit keressen egy ekkora tömegben? És főleg hogyan?
Még Winstont is kifaggatta ötletgyűjtés céljából, de valamiért nem akart segíteni neki az eb, csak aludt tovább a szőnyegen. Úgyhogy végül úgy gondolta, a legjobb megoldás az, ha nincs megoldás. Mintha egy népmeséből lépett volna ki. Van is jelmez, nincs is. Be is öltözik, nem is.
Hét előtt pár perccel kilépett a házának ajtaján egy szál nadrágban, mezítláb és csurom véresen. A vér természetesen nem igazi, de szagra, színre és állagra is annak tűnik. Azonban sajnos nem tart túl nagy meleget, rögtön libabőrös lesz az egész test és megborzong az őszi széltől. Halkan, az orra alatt szítkozódva elindul a kastély fele, minél gyorsabban próbálja szedni a lábait, de tudja, hogy így sem lesz elég. Nem akart aztán egész este egy talárt vagy inget maga után cipelni, és esetleg el is rontaná a mesterművét.
Egész hullaszíne lesz, mire beér a kastélyba, dideregve veszi az irányt a nagyterem fele, ahol már biztosan várja Annelie. Annelie... lecövekel hirtelen és elkezdi ütögetni a homlokát. Hát persze... miatta jött. Pontosabban a születésnapja miatt. Ahova szoktak ajándékot hozni. Bár hova is tette volna? Majd... majd azt mondja, később akarta odaadni. Hátha közben kitalál valamit.
Szó szerint vérbe fagyva kocog be a terem elé, ahol beigazolódik a sejtése és csak remélni tudja, hogy nem vár már fél órája a lány.
- Ó... - csak ennyi szakad fel belőle hirtelen, amint végigtekint a lányon, aki nagyon fenségesen fest. - Te kettőnk helyett is pokoli jól nézel ki. - jegyzi meg, mielőtt még megállíthatná magát. Aztán csak zavartan hintázni kezd a meztelen talpain, amelyek a vértől, a sártól és a portól úgy néznek ki, mintha nem is lennének fedetlenek.
King of Hell
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. november 2. 21:31 Ugrás a poszthoz




Zavara fokozódik, amint végigtekint rajta enyhe döbbenettel a lány. Dehát gyakorlatilag félig meztelen és csupa véres - ha ilyen megjelenést választott, akkor most rögtön hozzá is szokhat a mustrálásokhoz. Kicsit el is szégyelli magát, amint körbepillant a nyüzsgő népeken, akik mind igyekeznek befele a terembe. A legtöbben időt és energiát fektettek abba, hogy ma valaki mássá alakuljanak; egyesek inkább csinosak és letaglozóak, mások egyszerűen viccesek, de vannak vérfagyasztóak is. Ő meg magára öntött egy veder megbütykölt ál-vért.
De minek erőlködni? Minek egy maszk? Akkor vagyunk a legrémisztőbbek, az igazi szörnyek, amikor gátlástalanul tombolni hagyjuk a mélyünkben lakozó sötétebb énünket. Nem kell ide semmiféle maszk vagy varázslat. Úgyhogy végül megrázza magát, elűzve a fölös aggályokat, újra megbizonyosodva, hogy számára a legjobb jelmez, ha pőre valóságában érkezik, a kétlábon járó rémálomként, az inferno uraként - és rabjaként.
- Köszönöm. - hálásan nyúl a démonűző löttyért. Először vesz részt közös iskolai programban, tökéletesen uralni akarja a tetteit. A démonok anélkül is mindig ott vannak a fejében.
Az indítványozást is lelkesen fogadja, jelenleg szívesen beülne a pokol rotyogó üstjei közé is, csak melegedjenek át kicsit elgémberedett végtagjai. Valószínűleg kék a teste a hidegtől, bár ez nyilván nem látszik át a véren keresztül.
Egy pillanatig habozni látszik, mikor a lány belékarol, nem akarja összekenni, de aztán észbe kap - hisz varázslók. Csak megoldják a maszat problémáját. Úgy lépnek be a terembe, akár egy koldus és egy királylány - egyik fenséges koronával, míg a másik egy szál nadrágban, koszosan. Dehát nem csak a békáknak jár a csók a mesékben.
A benti világ látványa egy pillanatra ledermeszti a fiút - aztán lassan apró, ördögi mosoly bukkan fel a szája sarkában. A tömeg ellenére, amelytől továbbra is írtózik, pokoli hangulat van.
- Mit szólnál egy koktélhoz? - fordítja a lányt a bárpulttá avanzsált asztal irányába. Már innen sem tűnnek túl bizalomgerjesztőnek, valamelyik lángol, mások simán füstölögnek és úgy általában annyira tűnnek ártalmatlannak, mint egy légyölő galóca.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. december 18. 19:45 Ugrás a poszthoz



Amíg meg nem érkezett a bagoly a válasszal, nem volt meggyőződve, hogy a meghívás nem élete egyik legnagyobb baklövése volt - ha nem is toplistás, azért emlékezetes. Egyébként sem kötelező nekik, senki nem vonná kérdőre egyik rellonost sem, hogy miért hagyta ki. Ő mégis kapott az alkalmon, aztán a megbánás és az öröm között ingadozott egészen a bál pillanatáig. Végül utóbbi kerekedett felül, nagyjából pont akkor, amikor belépett a kastélyba, ahol már várta a... párja. A fejében sem tudja kimondani anélkül, hogy feszélyezve ne érezné magát. De azért néha kimondja, bármennyire is nevetséges. Hangosan viszont soha nem ejtené ki, inkább örökre néma marad, csak ne kényszerítsék rá.
Könnyű, egyáltalán nem téli zakóját már a folyosón leveti és a vállára akasztva viszi, másik kezét mélyen a zsebébe süllyesztve. A feltűrt ingujj szabadon hagyja a csuklóját, rajta pedig ott ketyeg az óra, pörögnek a számok. Arca a téli hideg ellenére forró, rózsás, ami kivételesen még látszik is, mivel vette a fáradtságot és megborotválkozott. Még meg is fésülködött, ami meglepően hosszas és pepecsmunkának bizonyult. Gyakrabban kéne tennie. Mostmár jobban kezd hasonlítani egy elsős mestertanonchoz és kevésbé egy lepukkant, alkoholista hegylakóhoz.
Szeretné, ha a Nagyterem hirtelen fogná magát és a kastély másik csücskébe költözne teljes hóbelevanciájával együtt, és az odáig vezető út nem csupán néhány percig tartana. Ahogy közelednek, egyre erősödik a zaj, egyre több diák siet el mellettük ünnepi ruhában, illatfelhőt hagyva maguk után.
Mint az várható volt, senki sem költöztette el a termet sehova, ugyanott van, ahol lenni szokott, így elég hamar kénytelenek belevetni magukat a karácsonyoló tömegbe. Elegáns fejbiccentéssel köszöni meg, hogy előre engedte őt a fiú - ilyesmiben sincs gyakran része, nem mintha különösen vágyna rá -, aztán ahogy belép, meg is áll, hogy befogja a teljes képet. Az első benyomása az, hogy hirtelen kiléptek a kastélyból, épp csak a hőmérséklet és az időjárás nem stimmel. Utána megrohanják az édes-fűszeres illatok, részben a sütemények és az italok felől, részben a bentlévő emberektől.
- Nem szokták visszafogni magukat, mi? - ez a kérdés elég sok mindenre és ugyanakkor bármire érthető. Ehhez képest ő puritán szerzetes - kisebb-nagyobb eltérésekkel. Itt-ott andalgó párokat lát, de többnyire ülnek, illetve helyet keresve téblábolnak az emberek, néhányan feléjük pillantanak, meglepetéssel az arcukon. Tobias egy fél lépéssel közelebb áll a rellonoshoz, csak azért is. Legyen miről pletykáljanak. A szeme sarkából rásunyít Ethanre, megpróbálja elkapni a reakciót az arcán. Azon kívül, hogy láthatóan kellemesen érzi magát, az asztalokat stíröli, üres helyet keresve - a kérdés is nyilvánvalóvá teszi. Tobias segítőkészen egy félreeső asztalra bök a fejével, ahol még akad elvétve néhány hely. Az asztalnak fő előnye, hogy köszönőviszonyban sincs a táncparkettel és megfelelően közel van hozzá az italos pult. A színjátszósok előadása mérsékelten érdekli, úgy általában a nyilvános szereplésektől lúdbőrözik a háta - legyen szó róla, vagy bárki másról. Ha valaki beég vagy nagyon ideges, azt kénytelen ő is végigszenvedni másodkézből. Úgyhogy nem feltétlenül negatívum, ha néhány fej belelóg majd a képbe. És az sem, ha nincsenek túlságosan szem előtt.
Eördögh Lars Tobias
KARANTÉN


Eat the rude | helyszínelő
RPG hsz: 242
Összes hsz: 3350
Írta: 2015. december 29. 16:47 Ugrás a poszthoz



Őt semmivel se lehetne rávenni, hogy szerepeljen, de elméletben érti a lényegét, a mugli filmeket még kifejezetten élvezi is. De most nincs különösebben oda a produkciókért. Empátiáját néha kénytelen apátiával letakarni, hogy ne legyen túl sok az élet egyszerre. Mint egy túl erős fényforrás, amit nem lehet kikapcsolni vagy lejjebb tekerni, nem lehet szabadulni előle - ilyenkor jól fog egy mentális napszemüveg.
- Egy szerep mindkettő, egy önkifejezési mód. Bizonyára jól kigondolt érzelmeket és gondolatokat hivatott átadni, a siker viszont kétes. - kényelmesen hátradől a székében, egyik lábát átveti a térdén és körbepillant a teremben. A sok ismeretlen között ismert arcok is felbukkannak, de mindenki elvan foglalva párjával, az előadással s főként önmagával. Gyakorlatilag ez egy parádé. Mint minden bál és úgy általában minden szociális esemény. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Tobias sem mackófelsőben toppant be, előkotorta a legnormálisabb, legelegánsabb szerelését, ám másokhoz képest még mindig alulöltözöttnek érzi magát. Még a partnere is egy fokkal jobban megerőltette magát, bár valószínűleg ő neveltetéséből adódóan ez alá nem is tudna menni. Míg rellonosunk az isten háta mögött egy dán kisvárosban nőtt fel nyomozó szülőkkel. Nem épp az elegáncia és nagyvilági előkelőség melegágya.
- Nem tudom, hogyan fogom ezt kiheverni. - drámaian mélyet sóhajt, majd sunyi mosollyal rásandít a fiúra. Az elképzelhető legjobb forgatókönyv az, ha egész este petrezselymet árulnak a sarokban és isznak, mint a kefekötő. Ennek már a fele megvan, épp csak italt kellene szerezniük maguknak. Míg ő a pult fele tekergeti a nyakát, hogy mik a lehetőségek - a sok színes lötty nem sokat árul el ekkora távolságból -, Ethan az egyik párt nézi nem épp meleg tekintettel. Tobias követi a tekintetét s végigméri a két srácot. Nála kevésbé csak akkor lehetne képben valaki a varázsló-családok és kapcsolatok terén, ha az illető egy gyanútlan mugli, akinek ibolyántúlija sincs az egész mágus-világról. De a szándék megvan a fiúban, párjának megjegyzése jobban érdekli, mint eddig bármelyik produkció.
- Bűnöző? Mi a bűne? - nem teljesen járatlan a témában, szülei foglalkozásának hála az első könyv, amit lassan kibetűzött éjszakánként a takaró alatt, az Átkok és rontások a bűnüldözés útján igen bájos címet viselte.
Közben egy pillanatig elvonja a figyelmét az előadás végét jelző taps és egy ismerős alak, akinek láthatóan bejelentenivalója van. Megfeszülnek az arcizmai, kényelmetlenül fészkelődni kezd és megpróbál úgy tenni, mintha észre se vette volna, hogy valaki a fényár közepébe lépett és bejelentette a soron következő programpontot. A felcsendülő zenére már reagálni sem tud érdemben. Mire számított? Karácsonyi bálra jött. Nem fognak mélabús bluest játszani.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Eördögh Lars Tobias összes RPG hozzászólása (96 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 » Fel