36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Aiden Ward összes RPG hozzászólása (47 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. április 13. 16:00 Ugrás a poszthoz

Shayleen
[zárt]

Az első akadályokat sikeresen vettem, bár az évnyitó halál unalom volt. Csak a szokásos, mint minden iskolában: megszeppent elsősök, bizonytalan újoncok, bezsongott lányok, akik hevesen gesztikulálva mesélik a szünetben történteket, némi vihogás kíséretében. Az igazgatói beszéd egész jó volt, az pedig egyáltalán nem meglepetés, hogy a korábbi házam megfelelőjébe osztottak, még a színek is stimmelnek. Zsír, csípem a zöldet!
Már a vacsora alatt igyekeztem beszélgetést kezdeményezni néhány sráccal, később pedig a klubhelyiségben is tartottam magam ahhoz, hogy nem árt már a legelején elkezdeni az ismerkedést, különben csak az a srác leszek, aki, ja, a Roxfortból jött, de amúgy fogalmam sincs kicsoda. Ezt pedig szeretnénk szép nagy ívben elkerülni, bár ezekkel a külső adottságokkal szinte esélytelen, hogy megúsznám ilyen könnyen, még ha akarnám is. Biztos van, aki ütné a fejem, a lányok közül meg biztos akad, akire elég csak rákacsintani.
Kis feszültség levezetésképp muszáj volt lejönnöm futni egyet, amihez így látatlanban és első körben nem találtam megfelelőbb helyet a kviddicspályánál. Már a pályáig eljutni is elég jó táv, de nem játszom kicsiben. Ha már edzés, legyen kemény, és fárasszon ki annyira, amennyire csak lehet. Amúgy sem terveztem mára semmi mást, lassan sötétedni is kezd – a lehető legmegfelelőbb idő egy kis kocogáshoz. Bő, kosaras stílusú rövidnadrág, teljesen egyszerű, fehér póló van rajtam, és egy fekete pulóver a derekamra kötve, amit le is dobok az egyik lelátóra vezető lépcsőre, ahogy a pályára érek, és gyorsítok a tempón némileg. Még jó idő van, később viszont szükség lehet rá, jobb szeretek mindenre felkészülni, minthogy valami váratlanul érjen, és rosszul jöjjek ki belőle.
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. április 13. 21:25
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. április 17. 22:30 Ugrás a poszthoz

Shayleen
[zárt]

Egyenletes levegővétel. Ami nehezen megy sokaknak, pedig ez az alapja minden állóképességet komolyan igénybevevő sportnak, így a futásnak is, ha a jelenlegi legegyszerűbb példát vesszük. Sokévnyi folyamatos sportolásnak köszönhetem, hogy masszív dohányosként sem okoz gondot több kilométert lefutni egyhuzamban, akár a tempóm folyamatos változtatásával. Néha ugyan, ha nem vagyok a megfelelő állapotban, nem árt kicsit rákoncentrálnom, különben egy kör után kidőlök és hörögve készülök a túlvilágra, hogy aztán némi szenvedés után újrakezdjem. Mert nem adom fel. Soha. Aki feladja, az gyenge, avagy gyáva, szituációfüggő.
Alapvetően meg szeretek ilyenkor az élet nagy dolgain kínlódni, filozofálni, és a hűvös szellő is kitisztítja a fejem. Egy darabig észre sem veszem, hogy társaságom akadt, nyilván eddig háttal futottam neki, vagy tényleg ennyire figyelmetlen volnék? Mivel kezd sötétedni, és a pálya elég nagy, nem tudom elsőre megállapítani még azt sem, milyen nemű a másik egyed, ráadásul még hatalmas cuccok is vannak rajta, ami egyáltalán nem segít. Ha valami aprócska sportmelltartó és rövidnadrág lenne, ahogy az manapság divat a lányoknál, hamarabb is megállapíthatnám. Az persze, álmodozzak csak tovább, mi? Közben, mivel kíváncsivá tesz az idegen, lassítok kicsit, kihasználva a kanyar kínálta lehetőségeket feltűnésmentesség terén. És igen, jól tippeltem, hogy egy bájos hölgyeménnyel van dolgom. Aztán rákapcsolok, mert ugyan elég nagy a táv köztünk, de simán lekörözöm, nem ügy. Oké, annyira azért nem is piskóta...
- Aki később éri el azt a lelátót, nos, megállapodhatunk a tétben, ha sikerül utolérned – mutatom a kijelölt célt, végül kacsintok egyet szélesen vigyorogva. Még egy másodpercnyit várok arra, hogy tudatosuljon is benne, amit mondtam, majd nekiiramodok. Persze hagyni fogom nyerni. Azt nem tudom, hogy ezzel ő is tisztában van- e, mindenesetre csak szép fokozatosan veszek vissza, még grimaszolok is, hogy hiteles legyen az alakítás. És meglehetősen jó színészpalánta lennék, de tényleg! A térdemre támaszkodva zihálok, azért vegyük számításba, hogy előtte is sprinteltem egy fél kört, szóval erre nem kell rájátszanom. Várakozásteljes pillantással nézek fel rá, amennyiben nem futott tovább, menekülvén az ismeretlentől, aki totál random futóversenyre invitálja. Lehet én is megijednék.
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. április 17. 22:31
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. július 16. 00:29 Ugrás a poszthoz

Michelle & Vasil

Visszatérés a kastélyba, yaay! Szokatlan, hogy minden szembejövő diák rendesen fel van öltözve, ahogy az is, hogy két perc szabadban tartózkodás után nem akarom kiszáradt torokkal, az életemért küzdve bevetni magam az első árnyékos helyre – csak, hogy rájöjjek, ott sem jobb semmivel.
Ezt kihasználva járom körbe a kastély közvetlen környékét, később pedig a falut is becserkészem. A nyaralás előtti itt eltöltött idő molyfing volt, és enyhe zavart vált ki belőlem a hosszú hassüttetés utáni hirtelen váltás. Nem vagyok eltévedve, csupán annyira, hogy néha még keresem a lakhelyünkként szolgáló bungalókat az alagsor helyett, és akkor a fülemben folyamatosan kísértő tengerzúgásról már ne is beszéljünk! Még jó, hogy hajóingadozást nem képzelek… bár ki tudja, mivel leptek meg minket lelkes kis házimanóink visszatértünk alkalmából a kajában.
Tétlen bámészkodásomat egy szőke hajkorona és ismerősen ide-oda billenő csípő együttesének felbukkanása a perifériámban zavarja meg. Fókuszálok, és… nézzenek oda! De ki Michelle mellett ez a srác? Enyhén oldalra döntött fejjel, összehúzott szemekkel, kíváncsian követem őket a tekintetemmel, és valami egészen nyilvánvaló információ próbálkozik utat törni magának a fejemben. Körülbelül akkor indulok feléjük, kizárólag egy kedves barát köszöntése és némi rendkívül érdekfeszítő bájcsevej kicsikarása céljából, amikor megállnak, és… MI A FRÁSZ TÖRTÉNIK ITT? Az ott komolyan Michelle? A Saint-Venant lány, akit én ismerek?
És akinek épp a nyelvét dugja le a torkán, nyilvánvalóan Vasil lesz. Az ikertesós incidens. Tudok mindent ám, csak ilyen… traumák szükségeltetnek hozzá, hogy felidézzem őket.
Pár másodperc. Ennyire van szükségem ahhoz, hogy kilábaljak az előttem lévő történések sokkjából, és nagy léptekkel meg is szüntessem a cuki párocska, és köztem lévő távolságot. Sőt, még egy másodpercet várok, mintha mérlegelnék, esetleg lehetőséget adnék arra, hogy a szöszke természetfeletti képességeivel megérezze jelenlétemet, és még mielőtt bekövetkezhetne, véget vessen a katasztrófának. HAH!
- Aztaku – azthittedmi? – tyafáját! Éljen soká az ifjú pár! Összeadjalak titeket titokban? – gondoskodom arról, hogy elég hangosan beszéljek ahhoz, hogy többméteres körzetünkben minden élőlénynek feltűnjön a balhé. Ja, kellenek a szemtanúk. És nem csak azért, mert Michelle bepasizott, de pillanatokon belül ki is fog nyírni.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. július 22. 19:29 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Nem igazán tudtam hova tenni ezt a nagy meglepettséget, azt meg pláne nem, miért nem hívta meg még előttem valaki. A legtöbb lány már aznap elkelt, amikor felkerült a hirdetőtáblára a bál időpontja, én pedig… nos, valljuk be, nem rohantam rögtön partnert szerezni, eleinte nem is szándékoztam elmenni erre a puccparádéra. Hisz már jó pár évvel ezelőtt túl voltam a sajátomon, erősen kétlem, hogy bármiben is más lenne egy ilyen buli itt, mint Angolhonban.
És ebbe belegondolni egy kicsit szomorú. Most, hogy itt lépdelek ráérősen az izgatott fiatalok közt, akik közül nem is mind alsóbb éves, rettentően vénnek érzem magam. Fintorgok is emiatt egy sort, közben pedig azt csekkolom a mellettem elhaladókon, hogy nem- e adtam túlságosan alá, vagy öltöztem túl – a megadott dresszkód számomra nem volt teljesen egyértelmű. Hiába, férfiből vagyok, honnan kéne tudnom, mi az anyámkínja illik a bohém akármihez.
A nagyterembe lépve tüzetesen végigjáratom tekintetemet a placcon, a csinos lányokon és színes ruháikon, közben pedig igyekszem rátalálni páromra. De hiába kutatom a barna fürtöket, nem lelem a lányt. Annelie pedig időközben megnyitja a partit, ami természetesen a végzősök táncával kezdődik, és történetesen Shayleen végzős, és hát a francba! Meggondolta volna magát az utolsó pillanatban? Nem úgy festett, mint aki egész életében erre a nagy napra *szemforgatás* várt volna. De hát csak nem. Mit is mondott, milyen színű ruha lesz rajta?
Az elkeseredett, letört lányt végül a hatalmas ajtó közelében pillantom meg, és előlem az arcába omló hajzuhatag sem tudja elrejteni vörösségét. Hezitálás nélkül vágtatok át a termen, és ragadom kézen, hogy beálljunk a párokba rendeződött ötödévesek sorába. – Nem késtünk le semmiről, nyugalom.
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. július 22. 19:33
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. július 22. 22:04 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Tenyerembe zárom a törékeny, vékony ujjakat és erősen tartom, arra alapozva, hogy a lány magas sarkúban van: egy botlás, és máris tényleg kényelmetlenné válik a ma esti móka. Jobb az elővigyázatosság. Bár nem utolsóként, de sokadikként érünk a parkettre, lemaradva arról, amikor Annelie felkonferálná a navinést, és táncpartnerét. Ebből kiindulva nem lep meg, hogy a tempó továbbra is kissé gyors, alig vesszük fel a kezdőpózt, már indul is a banzáj. Közelebb húzom magamhoz Shayleen-t, a kezem a hátán pihen, tenyerét az enyémbe csúsztatja, és úgy vezetem végig a lépéseket, mintha világéletemben ezt csináltam volna. Jó, talán vannak nálam profibbak, de ahhoz képest, hogy nem gyakoroltunk együtt… És hé, nincs semmi meglepő abban, hogy tudok táncolni! Olyan családba születtem, ahol teljesen elvárt volt, hogy elsajátítsak néhány mozdulatot.
- Pár perce vagyok csak itt én is, és mint mondtam… a lényegről nem maradtunk le – mosolyodom el. Emelem a lányt, forgatom, majd visszahúzom magamhoz, és bár amikor a próbát néztem, még méltatlankodtam is, hogy ugyan már, minek ilyen hosszú nyitótánc, a fele banda amúgy is utálni fogja alapvetően azt is, hogy ki kell állnia az iskola elé. De belülről az egész csupán egy pillanatnak tűnik, még csak meg sem erőltettem magam.
A meghajlást követően csak úgy lobogok a menekülő lány mögött, ahogy próbálom tartani a lépést, méltatlankodva ki is nyögök valami értelmetlen, összefüggéstelen káromkodásféleséget. Csak most adódik alkalmam úgy igazán végignézni Shay-en, eddig a nagy rohanásban szinte fel sem fogtam mást, csak hogy oké, itt van, mehet a menet. Mármint, khm.
- Gyönyörű vagy – állapítom meg pislogva párat, majd eljutnak a tudatomig a szavai, és a meglepett-révetegből azonnal gyanakodóra vált a pillantásom. – Talán felmerült benned, hogy cserben hagylak?
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. augusztus 1. 16:28 Ugrás a poszthoz

Shayleen

A keringő bensőségességét szinte teljesen elveszi a tánc kötelező jellege, és hogy egy kis túlzással élve, kis híján lemaradtunk Shay nagy napjának lényegéről, az utolsó pillanatban csúsztunk be a többiek közé, ami enyhe kapkodást szült. Az első mozdulatokban. Mindent igyekeztem kézben tartani, erősen szorítottam magamhoz a lányt, hogy fenn se álljon a lehetősége a megbotlásnak, lábaink összeakadásának és az ebből következő katasztrófáknak. Szinte érzem, ahogy a visszatartott feszültsége a tüdejéből kiáramló levegővel együtt távozik, mégsem engedi el magát teljesen. Hozzászokhatnék már, hisz bármennyire próbálkozom oldani a hangulatot, egy alig észrevehető mértékű óvatosság azért szüntelenül jelen van.
A végzősök többsége Shayleen-hez hasonlóan menekül le a kötelező kör után a parkettről, átadva a többi korosztálynak a lehetőséget, hogy dülöngéljenek egy kicsit partnerükkel. Pedig Shay meglepően jól táncol! Amilyen kis suta tud lenni néha…
- Imádom, hogy ennyire zavarba tudlak hozni – villantom meg szokásos, tenyérbemászó vigyoromat, halkan kuncogok is kicsit, csak hogy még inkább érzékeltessem, mennyire élvezem a helyzetet. Azonban a következő szavak hallatán hamar értetlenkedőbe vált az arckifejezésem, szemöldökeim a magasba szaladnak és sikerül egy hihetetlenül együgyű fintort mímelnem.
- Várj, azt hiszem nem hallottam jól. Shayleen, ne szórakozz… ki ne akarna veled táncolni? – csóválom a fejem enyhén bosszúsan. – NEHÉZ?! – yapp, ez kiverte a biztosítékot. Majd’ elájulok, egy fél percig csak hápogok, újra és újrakezdve, ami kikívánkozik belőlem, de csak félszavakig jutok, alkotva egy totál összefüggéstelen maszlagot. – Nincs szerencséd, a tehenes részt is hallottam – közlöm végül, feladva a próbálkozást.
További pár pillanatra még nem sikerül magamhoz térni, de azért a felvetést meghallom és a tudatomig is eljut. Körbelesek, és próbálom kitalálni, mi lehetne az a valami, ha már nyilvánvalóan nem táncolásra gondolhatott, hisz éppen csak, hogy lemenekült a parkettről. – Életemben nem hallottam ennél nagyobb butaságot. Mintha meg sem hallottad volna, amit korábban mondtam. Kis emlékezetfrissítésként: gyönyörű vagy, Shayleen! – ösztönösen nyúlok a törékeny ujjakért, és kulcsolom össze az enyémekkel. Végre sikerült napirendre térnem, és szalonképessé tenni a mondanivalómat, haladhatunk tovább. – Mit szeretnél csinálni?
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. augusztus 1. 16:29
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. augusztus 1. 18:37 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Még ha csak és kizárólag azért mondanék ilyeneket, hogy kihasználjam a helyzetet, és jót derüljek azon, hogy tetőtől talpig az egész leányzó vörösbe vált. Az életemet mondjuk nem tenném arra, hogy nem fordult elő korábban ilyesmi, de többnyire indokolt helyzetben használom ezeket a rendkívül váratlan bókokat – mégis milyen partner lennék egy végzős bálon, ha kihagyom azt a részt, amivel általában kezdeni szoktak? És szintén kötelező érvényű, akárcsak a keringés, ráadásul időben is kissé megcsúsztam vele, következtetés: szörnyen rossz bálozó vagyok. Mentségemre legyen, hogy nem az imént említett okokból mondtam, hanem teljesen őszinte véleményt nyilvánítottam.
- Annyi baj legyen – vonok vállat, kis komolyságot erőltetve magamra. A következő kavalkád, ami a gondolataimban kialakul… nos, nem azért nehéz a helyzet, mert olyan cifrát káromkodtam volna legszívesebben, valószínűleg az elfogadhatónál hangosabban, hogy eléggé lerövidült volna számunkra az este. Az is igaz, hogy vissza kellett fognom magam, de sikerült tökélyre fejlesztenem a kérlek, előbb gondold végig, mit akarsz mondani, vagy bajok lesznek stratégiát.
Hiába nincs semmi gond a beszélőkémmel, talpraesett vagyok, és viszonylag hamar kirángatom magam mindenféle kellemetlen helyzetből, sőt, többnyire zavartatni sem szoktam magam, ez a legjobb megoldás mindenre. De hogy mit kezdjek egy anorexiás lánnyal, akinél körülbelül két és félszer annyit nyomhatok, mégis egy tehénnek érzi magát amiatt a pár emelés miatt? Fogalmam sincs, min megy keresztül, szeretnék a tapintatosság határain belül maradni, és mégis segíteni abban, hogy ne lássa magát annak, amihez távolról sincs semmi köze. Enyhe zavart vált ki belőlem ez a tehetetlenség, megrökönyödök, végül pedig úgy döntök, hogy nem gondolom túl a dolgot, mondom, amit jónak találok.
- Ki tudja Shayleen Black-et a legrövidebb idő alatt annyira zavarba hozni, hogy színben minél közelebb álljon a pipacséhoz. Egen, én lennék az abszolút győztes ebben a játékban – vigyorgok. Pofátlan vagyok, de ezt is megszokhattuk már. A bátortalan kézszorításra elmosolyodom, az ötletén pedig őszintén meglepődöm. Abban biztos voltam, hogy a közönséggel van leginkább baja, de elkönyveltem magamban már azt is, hogy táncolni sem szeret. – Táncoljunk – bólintok rá, és máris közelebb húzom a színpadhoz, de csak annyira, hogy azzal se vonzzuk a tekinteteket magunkra, hogy a terem legszélén szólóban nyomjuk a danszt.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. augusztus 3. 00:10 Ugrás a poszthoz

Michelle & Vasil

Lazán zsebre tett kezekkel ácsorgok, az arcomon virító kifejezés körülbelül azt sugallhatja, hogy megnyertem a lottó ötöst, és srácok, azt kell, hogy mondjam… ez még annál is jobb! Ha nem is az újdonsült fiúja szeme láttára fog ezért csúnyán megkínozni, esetleg egyenesen eltenni láb alól, de már abban a pillanatban tudtam, hogy ezért szörnyen meg fogok lakolni, amint lefüleltem őket. Nos, szerencsétlen helyválasztás, illetve karma és ilyenek, you know.
A teljesen egymásba merült – szó szerint is, fúj – párocska szétrebben a hangom hallatán, kedves barátném átható tekintete pedig pont azt sugallja, amitől tartottam. Mindegy, egyszer élünk, vagy mi.
A belga, bolgár, boglár, tudja franc, valami szláv gyerek értetlen arckifejezését látva szúrós pillantást vetek Michelle-re, amolyan, most komoly, hogy még nem is meséltél rólam üzenettel. Pedig mióta kavarhatnak már! Tutira előbb tudta –volna – a környezetükben mindenki – ha látta volna őket bárki –, mint ők, hogy járnak. Igazság szerint… egészen cukik így együtt. Persze leszámítva azt a világító kék tekintetet. Szerintem pont azt terveli ki, hogyan fog felnyársalni azokkal a batárnagy késeivel.
- Igen, tudom – bólintok a név hallatán mindent-tudó mosollyal, aztán kezet rázok a sráccal. Egész szimpatikus. Sajnálatos, hogy pont azt a nőszemélyt kellett kipécéznie, akinek ilyen remek barátai vannak, mint jómagam. – Ó, ne már, Michelle! Most törted darabokra a terveit, hát milyen vagy! – csóválom a fejem. Persze, hogy kihasználom az első ellentétes dolgot, amit kiejtenek a szájukon, egymás után.
- Sikerült a banya szívébe lopnom magam, komoly szándékaim is voltak vele kapcsolatban, de hát… betoppant a szőke herceg, bár a fehér lovat nem látom sehol – kémlelek körbe, mintha valóban arra számítanék, hogy a semmiből az utasszállító kelléke is megjelenik. Azok a bizonyos szándékok pedig… ugyan, ki akarna járni ezzel a sokkal inkább köz, mint önveszélyes nőszeméllyel, félnék, hogy egy rossz szó és kitekeri a nyakamat. Ja, hogy ennek az esélye most is minden pillanattal egyre inkább növekszik? Tehát, talán nem olyan meglepő, ha elárulom, annyira komolyan soha nem gondolkodtam a szöszivel kapcsolatban, de azért egyszer… hm, ez a csónak bizony már elúszott.
- Ó, mármint… megzavartam valamit? – vágok olyan ártatlan fejet, mintha nem ez lett volna a célom az első perctől kezdve. – Úúúúgy sajnááálom! – teszem hozzá, a megadott helyeken jól elnyújtva a hangokat, csak mert hobbimmá vált az életemmel való játszadozás hirtelenjében.
- Navis lány, navis srác. Valamiben mégiscsak hasonlítunk, kedves Michelle – mosolyodom el, de kivételesen nem a kilencven százalékban használt, idegőrlő görbét veszem elő, hanem valamivel őszintébb, lágyabb – egy cseppnyit gúnyos – verzióját. Ebben a játékban csak te szenvedsz, drága, gyenge visszavágás volt ez, pláne az SV-mércét nézve.
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. augusztus 3. 00:11
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. augusztus 16. 11:34 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Lustaságom határtalan, így mostanság egyre többször előfordul, hogy nem jelenek meg reggelinél. Inkább alszom még pluszban pár percet, aztán a fél délelőttöt átszenvedem, amiért pocakom egyre morózusabban panaszkodik a táplálékhiány miatt. A mai nap kivételes, ilyen szempontból. Túlzás lenne azt állítanom, hogy frissen és kipihenve szökdécselek be a nagyterembe, hogy csatlakozhassam diáktársaimhoz… Sokkal inkább hasonlítok egy kócos, sánta lajhárra, résnyire szűkült szemekkel és hangosan korgó gyomorral.
Úgy kapok a kávé után, szinte kitépem egy alsóbb éves kezéből, aki nem átall emiatt mogorván a fejemhez vágni valamit, de le se tojom. Az életem múlik ezen a löttyön. Hát mi szüksége egy fiatal kis szervezetnek a koffeinre, nézz rá, kicsattan az életerőtől! És akkor most nézz rám. Tudom, hogy még ilyen nyúzottan is hihetetlenül szexi vagyok, de az ember nem dicsekszik a kőkemény hajnali nyolc órás kelés utáni ábrázatával, no. Pedig megtehetném.
Amint képesnek érzem magam arra, hogy tudatosan felfogjam a történéseket, körülnézek. És vajon kit szúrok ki kapásból? Shayleent. Tökre meglepő, nem?
Fogom a kis bögrémet, és átcaplatok az unikornisok asztalához, és nem igazán zavartatva magam bármiért is, lehuppanok mellé. Őszintén… az sem érdekel, ha épp valami érdekfeszítő csevej kellős közepébe csöppenek, és otromba módon megzavarom azt, már csak rettentően félelmetes jelenlétemmel is.
- Hali. Mizu? – szerintem még sohasem kezdtem így egy beszélgetést a lánnyal, de nem vagyok képes többre jelen pillanatban. Pár perc. Pár perc, ígérem, és hatni fog az az átkozott lötty, amit úgy vedelek, mint valami függő, aki ezer éve nem jutott az adagjához. Ja, amúgy tökre ez a helyzet.
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. augusztus 16. 11:48
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. szeptember 16. 01:12 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Úgy vágódok le az unikornisok közé, mintha ez lenne természetes lelőhelyem, pedig rendesen lerí rólam, hogy a legkevésbé sem vagyok odavaló. A mellettem, illetve, hogy teljesen pontos legyek, mögöttem ülő srácot egy kicsit arrébb is tolom, és rá se hederítek, amikor az hangot ad ebbéli bunkóságomnak. Nem hozzá jöttem, hanem Shayleen-hez, akivel így most teljes mértékben szemben helyezkedem, csak fél lábamat átvetve a padon, az asztalra könyökölve. Álmosan körbetekintek az összegyűlt bandán, mintha bárkit is ismernék közülük, végül úgy döntök, marad a megszokott: tapló leszek, nem köszönök. Semmiféle komoly interakcióra nem vagyok képes, amíg nem üt be a szer, így inkább nem is erőlködöm. Szerintem tökre érthető. Hogy néznék már ki, ha kérdeznek, oszt csak bambán bámulok, kis híján még a nyálamat is csorgatom, mint egy holdkóros troll, he? Na, ugye.
A lány mosolya ragadós, bár okát nem tudom, minek rakoncátlankodik kora reggel a szám széle, különösebb okot nem adtam rá neki. Biztos az elvonási tünetek! Ráébredve, hogy már egyetlen korty sincs a bögrémbe, és mégis igyekszem szürcsölni a nagy semmit, az enyhe pániktól kikerekedett szemekkel töltöm után az éltető nedűt.
- Vésd az emlékezetedbe, mert nem is egyhamar fogod újra hallani – mondom nagy komolyan, mintha valami rendkívül rendhagyó dolgot nyögtem volna ki kezdésként. Közben a Shay tányérján lévő érintetlen pirítós felé nyúlok, és kisajátítom, mintha minden jogom meglenne rá. És őszintén? Vegye ki a számból, ha annyira kell neki. Valahol a tudatom legmélye persze benyomja a vészcsengőt, igyekszik emlékeztetni arra, hogy kényes terepre értünk, bár talán… még segítek is rajta, hogy elpusztítom a kajáját. Az majdnem olyan, mintha megette volna. Tökre.
- Szóval nem történt semmi érdekes? Látod-látod, nem vagyok a közeledben, és máris halál unalom az élet… - most már azért elmosolyodom, és sokadszor is emlékeztetem magam, hogy nem a szobám falai közt vagyok, ahol –szinte– bármit megtehetek, és hagyjak szünetet az ivás, evés és beszéd között.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. szeptember 16. 20:22 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Laposan pislogok körbe az egybegyűlteken, akik érkezésem pillanatában gyanús hallgatásba merülnek, és csak egy fél perc elteltével folytatják nyilvánvalóan rendkívül jelentőségteljes beszélgetésüket, ahol abbahagyták. Most mégis mi olyan nagy szám abban, hogy egy másik ház diákja a legyőzhetetlen késztetésnek engedve idecsapódott hozzájuk, he? Bizonyára a történelem során még nem esett meg hasonló. Úgy forgatom a szemeimet, mintha valóban erről volna szó, és nem csak én kanyarítanék indokolatlan sztorikat mindenhez, ami egyébként teljes mértékben lényegtelen tényező. Majd csak kinyitják a szájukat, és közlik, ha van bármi mondandójuk. Bár nagy eséllyel körülbelül annyira érdekelne, mint a mögöttem óbégató mitugrász.
Ezen a közömbös, semmitmondó arckifejezésen kis híján meg is sértődöm, csak… ezután villantja meg a mosolyát, amivel egyébként kora reggel nem igazán tudok mit kezdeni, mármint totál össze vagyok zavarva, de hát… nők. Sosem fogom megérteni őket, és a taktikáikat. Mert persze minden lépés egy alaposan kiszámított, ördögi terv része.
- Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy hajnalok hajnalán ilyen cukiságokkal örvendeztetem, igazán vághatnál hozzá jobb képet – morgok kissé durcásan, körülbelül, mint egy ötéves gyerek, amikor a szülők letudják annyival a hatalmas homokvárat, hogy ’szép’. A lopott pirítós rögtön elfeledteti morcosságom okát, és ahogy a gyomrom helyén lévő feketelyuk aktivizálódik, illetve a rohamos tempóban fogyasztott kávé lassan eléri a várt hatást, sokkal kisimultabbnak érzem magam.
- Mondtam egy szóval is, hogy nem így van? Csak hát… sokkal érdekesebb, ha megtisztelem jelenlétemmel a… azt, bármi is legyen az. – Semmi sem árulkodik arról, hogy ne gondolnám komolyan. Mindig van valami eksön, ahol épp rontom a levegőt. Homlokráncolok, ahogy ujjaim az üres tányért matatják csak, aztán az előttem lévő tányérra pakolok még egy kisebb halom kaját.
- Talán zavarok? – kérdezek vissza lazán. Most mégsem nyöghetem be, hogy unatkoztam, erős ellentétben állna azzal a szövegeléssel, amit az előbb lenyomtam. A hangom nem támadó, egyszerűen csak érdeklődő, még egy pimasz félmosoly is játszik az arcomon, miközben rágok.
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. szeptember 16. 20:23
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. szeptember 24. 15:39 Ugrás a poszthoz

Izgalmasnak ígérkezik ez az edzőmeccs. Nem is igazán voltam tisztában vele, hogy két csapatnyit kiteszünk házon belül, de ez mit sem változtat azon, hogy perceken belül puccba kell vágnom magam, és jelenésünk van a pályán. Azok ellen, akikkel alapvetően összedolgozni szoktam. Érdekes felállás, remélem, hogy nem fog összezavarni a sok ismerős arc, akit amúgy most szabadon rohamozhatok a vasgolyóbisokkal. A különböző színű talárok nélkül tutira elszabadulna a káosz.
Felmérem a helyzetet a JV beszéde közben, és próbálok már most valami taktikát kitalálni, pont azt kihasználva, hogy ismerem az ellenfelek módszereit, hiszen együtt edzünk, együtt küzdünk azért, hogy egy-egy cselt elsajátítsunk. Követem a többieket, ahogy felállunk a kezdéshez, és várom a meccs kezdetét jelző sípszót. Tekintetemmel rögtön a gurkókat keresem, és nem is kételkedem abban, hogy már rögtön az elején szükség lehet arra, hogy arrébb pofozzuk az esetleges veszélyeztető tényezőket, így a hajtóink közelében maradok, amint meghallom a jelzést.
Jól is teszem, az egyik vasszörnyeteg szélsebesen indul meg Conroy felé. A seprűmre hajolva iramodok meg a lány felé, és vágódok be egyelőre még nem hatalmas nehézségek árán mellé, ütőmet lendítve. Egy viszonylag pontos és erőteljes ütéssel irányítom a labdát az ellenfél fogója, Ruben felé.


+1
Kicsit megtaszítottad oldalról Conroyt, de semmi komoly. Smiley
Utoljára módosította:Kőrösi Dániel Martin, 2015. szeptember 24. 22:44
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. szeptember 30. 15:48 Ugrás a poszthoz

Roxanne
véletlenek márpedig nincsenek

Nem is tévedhettem volna nagyobbat, amikor a reggeli kávémat kortyolgatva azt gondoltam, a mai is csak egy átlagos hétköznapi, a többivel könnyedén összemosódó nap lesz. Ez egyébként egészen délutánig igaznak is bizonyult, az égvilágon semmi különleges nem keresztezte utamat, és a jóleső nyugalomtól bágyadt mosollyal az arcomon róttam a folyosókat, azzal a feltett szándékkal, hogy ellátogassak a következő órámra. Nem túl gyakori ez az elvetemült elhatározás, mondanom sem kell. Az agyamat eltompította a hosszú nikotinmegvonás után pótolt szükséglet által okozott kellemes bizsergés, biztos ezért nem tűnt fel semmi abból, hogy itt bizony valami készülődik.
Épp időben fordulok meg az ismerős hangokra ahhoz, hogy elszúrjam Roxy nyilvánvaló tervét, hogy a hátamra ugorva a frászt hozza rám. Még fel is fogom a szemem elé táruló látványt: az alig pár lépéssel távolabb egy ragadozó kecsességével felém futó, ugrásra kész lányt, az összetéveszthetetlen kócos sörényt és az elszánt arckifejezést mindemellett. Megrémülni sincs időm, máris vetődik és…
A táskámat eldobva nyúlok felé, hogy egyik kezemmel deréknál átkarolva, másikkal pedig combnál alátámasztva elkapjam a kis sózsákot. És itt felgyorsulnak a történések, mégis szinte lassítva látom ezt a parádét, amit levágunk: az a különös érzés fut végig rajtam, mintha eltalálna egy varázslat, ennek okán és a lány lendületétől lépek egyet hátra, ami a lehető legrosszabb, amit tehetek, merthogy telibe beleakad a lábam az imént arrébb helyezett táskámba, és hogy, hogy nem – elvágódok. Igen, Roxanne-nel a karjaimban. Azért próbálok úgy helyezkedni, hogy mindketten jól megússzuk a dolgot, minél kevesebb karcolással, de a heves szitokáradat már abban a pillanatban megállíthatatlanul ömlik a számból, amint érzem, hogy a katasztrófa bekövetkezik.
- Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, hogy a macska rúgja meg! – hát hogyne, ez pontosan így hangzott és kicsit sem cenzúrázott verzió. – Én is örülök, hogy látlak, Bogaram, de most már igazán leszállhatnál rólam – nyögöm a szőkeség alatt, és próbálok úgy helyezkedni, hogy kevésbé nyomjon minden, szavaimból pedig csak úgy árad az irónia.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 6. 02:04 Ugrás a poszthoz

Emily Izabella
[zárt]

Késő délután van már, mire végül ráveszem magam, hogy meginduljak. Körülbelül egy troll finomságával csörtetek át a folyosókon, leginkább azt az elvet szem előtt tartva, hogy akinek fontos saját, vagy társai testi épsége, majd odafigyel környezetére. Jó, azért fel nem lökök senkit, de egy aprócska válltaszajtás, miközben igyekszem kikerülni a célszemélyt a folyosón, talán nem halálos mértékű baleset. Bocsánatot persze nem kérek, ugyan, miért is tenném, nekem most létfontosságú küldetést kell beteljesítenem.
Zsebre dugott kezekkel, könyökömmel nyomom le a kilincset, aztán vállammal lököm be az ajtót. Az egész, amúgy legkevésbé sem bonyolult mozdulatsor az időzítésen múlik. Ahelyett, hogy úgy zuhannék be a helyiségbe, szinte unottan fütyörészek, lábamat hátralendítve adok löketet az ajtónak, ami a szükségesnél nagyobb hévvel csapódik be. Résnyire szűkített szemekkel és grimaszolva hallgatom a méltatlan csipogást, sivítást, huhogást, ami válaszul érkezik a belépőmre. Oké, oké, vágom, durva voltam és minden madarat pofátlan módon felzavartam ráérős délutáni szundijukból. Pánikra semmi ok, végtére is, nem veszedelmes vadállatokról van szó. Bár nem szívesen részesülnék abban a megtiszteltetésben sem, hogy… mondjuk, csak a fele szárnyas egyszerre döntsön úgy, ettől a pillanattól kezdve én vagyok a legellenállhatatlanabb pihenőjük, és a legjobb helyekért bizony meg kell küzdeni.
Felsandítok, előre megalapozott tervet kreálok, hogy jussak el a kuvikig, akit leggyakrabban küldök a leveleimmel. Nem csípem ezt a berendezést. És minden bizonnyal nem is egyedülálló ez az érzés, hisz ki szeret olyan lények közt és legfőképp alatt mászkálni, amik éles körmökkel és csőrrel rendelkeznek, sőt, mi több, a szó szoros értelmében tojnak a fejedre. Pedig állatbarát vagyok, eskü!
- Ó, izé… szia – köszönök. Ugyanis csak most, enyhe fáziskéséssel veszem észre, hogy valaki, egy kék hajú lány megelőzött már, és egy távolabbi részen babusgatja madarát. Nem különösebben foglalkozva vele, még egyszer, a biztonságos zónából lesek fel, bemérve a gerendák helyzetét, hogy majd átsasszézzak alattuk.
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. október 6. 02:07
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
zárt
Írta: 2015. október 20. 13:09
Ugrás a poszthoz

Shayleen

Nem tud átverni. Habár minden fenekestül felfordult, és azt a szőke bongyor gyereket ahányszor csak meglátom, legszívesebben adnék egy kis színt az arcának. De amit Bakonyi nem vesz észre, az én figyelmem nem kerüli el. Tisztán emlékszem, ahogy a madagaszkári parton támogattam, és a csontjai szinte átbökték a bőrét, szinte összetört a karjaim között. Arra a kétségbeesésre, ami a hangjából áradt. Amikor sírni kezdett, és elszólta magát a betegségével kapcsolatban.
És most sokkal rosszabb az állapota. Egyszerűen nem hiszem el, hogy senki másnak nem tűnik fel, hogy a járomcsontjai napról napra kiugróbbak, hogy fekete karikák éktelenkednek a szeme alatt és hiába próbálja rettenetesen vékony végtagjait pár mérettel nagyobb ruhák mögé rejteni. Bár már jóval korábban sejtettem, hogy valami nem stimmel, akkor bizonyosodtam meg felőle, amikor a minap Shay csuklója után kaptam – ő pedig rögtön kirántotta a kezemből, amint látta rajtam a felismerést. Teljesen megdöbbentem. Azt hittem… amikor legutóbb beszéltünk az anorexiájáról, nagyon szépen haladt a javulás útján. Persze a bál és az eridonos óta feleannyi időt töltünk együtt, és ez a bizonyos legutóbb jóval az előtt volt.
Csak pár falatot tudok legyűrni, folyamatosan az étellel játszó, félelmetesen vékony ujjakat figyelem, arra várva, hogy történjen valami. Direkt döntöttem a vacsora mellett, őszintén, csodálkoztam is egy kissé, hogy nem utasította el az ötletet zsigerből.
Érzem, ahogy a várakozás lassú feszültségként gyülemlik fel bennem, és ezen az üres fecsegés sem segít semmit, amit, mintha két idegen bonyolítana le egy vakrandin. Egyre idegőrlőbb az evőeszközök csilingelése, és a jókedvű alapzaj, az egyébként kielégíthetetlen étvágyam teljesen elpárologni látszik, és egy pillanatra elbambulok. Shay késének és villájának tányérhoz való koccanása, majd a szavai zökkentenek ki; tekintetem vészjóslóan villan a lányra.
- Egy falatot sem ettél – közlöm a nyilvánvalót. A tartásom merev, kiegyenesedem a székben és a mellkasom előtt keresztbefonom a karjaimat. – Mikor ettél utoljára? Valami táplálót, úgy értem.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 20. 13:51 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Ismered az érzést, mikor egyre nehezebbé válik visszatartani a gyomortájékról a végtagjaidba áramló tehetetlen dühöt, a feszültséget, amit egyszerűen nem hagyhatsz kirobbanni? Mert az még a legkevésbé sem zavar, hogy nyilvános helyen, emberek közt vagy, de a másikat nem akarod bántani.
Sokadszorra ütközöm problémába, ami a lány betegségét illeti. Soha nem tudtam, hogy beszéljek erről úgy, hogy ne értsen félre, és azt se gondolja, hogy feltett szándékom rátelepedni és mihamarabb a helyes irányba terelni. Ami láthatóan nem jött össze, bármennyire is próbálkoztam néha a legkevésbé sem burkoltan olyan helyeken találkozni, ahol egy kis kaja is csurran-cseppen a nevetgélős beszélgetések mellé. De most ennek a jó kedvnek nyoma sincs. Nevetés. Szinte már azt sem tudom, mi fán terem. Megjátszani remekül tudom, hogy minden rendben van, és talán még Shayleen sem veszi észre, hogy ez egyáltalán nincs így. Hát persze, hogy nem veszi észre, hisz a saját állapotáról sem hajlandó tudomást venni!
- Csupán az a különbség, hogy nem az apád vagyok és nem is a pszichológusod – nem engedem, hogy a hangomon bármi hallatsszon, mintha csak a holnapi időjárásról beszélgetnénk. Ezzel szemben olyasmik futnak át az agyamon, minthogy alkalmazom rajta az Imperio-t, ha máshogy nem megy, és belekényszerítek pár falatot. De mégis mivel lennék előrébb? Még a ma este folyamán nekiállna a futásnak, és addig nyomná a felüléseket, míg le nem dolgozza a felszedett pár gramm kaját. És nagy ívből elkerülne, valószínűleg.
A váratlan kifakadásán ledöbbenek. Igaz, csak egy fél pillanat erejéig nézek rá résnyire nyitott ajkakkal és kikerekedett szemekkel, hogy aztán összeszorítsam az állkapcsomat, mielőtt mindent, ami éppenséggel elborult agyamba tolul, enyhén emelkedett hangnemben a szemére hányjam. Még nagy levegőt is veszek, de nem, sajnos semmit nem ér. Mindenesetre taps nekem, hogy ennyi önuralmam van.
- Semmi bajod? Nekem ne akard bemagyarázni, hogy minden oké. Lehet, hogy a kis barátod olyan vak, hogy nem veszi észre, de Shayleen… tönkreteszed magad! – bár már nem teljesen nyugodtan, de még mindig lassan, halkan beszélek, hogy csak mi halljuk.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 20. 14:52 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Lassan terül szét az arcomon egy gúnnyal teli vigyor, ahogy a srácot védi. Édes. Azt hiszem, érzékeny pontra tapintottam. Úgy döntöm oldalra a fejem, mintha érdekelne a kioktató monológ, még lelkesen bólintok is párat. Nem szándékoztam felhozni a témát, és magyarázkodásra sincsen semmi okom, de hát a szűz sellők vérit, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehet, hogy Gergőnek ehhez egyetlen szava sincs? Márpedig, ha lenne, Shayleen nem esett volna így nekem, amint kiejtettem az evés szót a számon. Lehet, hogy az égvilágon semmi közöm ahhoz, mit művel magával a lány, de képtelen vagyok szó nélkül hagyni. Egyszerűen nem bírom tovább nézni azt, ahogy az orrom előtt veszti el teljesen az irányítást.
- Igazad van, végül is… nem kell a pasidnak lennie ahhoz, hogy smárolhassatok egyszer-kétszer – áh, a legkevésbé sem utalás arra a bizonyos estére, amikor.. leitattam. Tutira ez fog jönni most, a fejemhez fogja vágni, hogy provokáltam. – Legközelebb feltétlenül megkeresem, és megkérdezem tőle, hogy hallod, arc, tudtad, hogy a nőd anorexiás és egyre rosszabb állapotban van? Igen? Ja, ok. És amúgy… együtt aludtatok már? Nem? Hm, pedig olyan aranyosan szuszog álmában – mi sem jobb megoldás, mint az idegességemet átalakítani kárörvendésbe, és olyan beképzelt vigyorral csinálom mindezt, hogy ha meglátnám magam a tükörben, valószínűleg kedvem lenne szénné átkozni a csinos kis arcomat.
A mellkasom egyre látványosabban hullámzik, ahogy a visszafogott indulatok munkálkodnak. Az arcom oldalán, a fülem tövében látszik, ahogy megfeszül az állkapcsom, ökölbe szorított kézfejem által az alkaromon kidudorodnak az izmok. Érzem, ahogy ködösödik a kép, hogy nem bírom visszafogni magam, és Shayleen minden egyes szava pofoncsapásként ér.  
Mielőtt átgondolhatnám, mire készülök, mozdulok: ököllel csapok az asztalra, a falap reccsen, az étkészlet csörren, a tenyeremből pedig lassan vér serken, amilyen erővel nekinyomódnak a körmeim.
- Kiléptem az életedből. Teret adtam a szőke hercegednek, akire szükséged volt. Nem vagyok a védőangyalod, még egy rohadt angyal sem vagyok, de tudod jól, hogy igazam van. Nem vallod be, nem vagy hajlandó szembenézni a problémával, inkább átlépsz rajta, mintha nem is lenne. De engem nem versz át, Shayleen – megremeg a hangom, és nagy ívből lesz*rom azt is, hogy hány szempár szegeződik ránk, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a hülyeséget.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 20. 15:38 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Amint meghallom a várt kifejezést, hangos hahotázásba kezdek. De komolyan, szerintem még a könnyem is kicsordul, a hasamra szorítom a kezem, bár ez már csak a színjáték része. Éreztem, hogy a fejemhez fogja vágni ezt, és már csak a tény, hogy igazam lett, mélységes elégedettséggel tölt el. Ha már a vacsora ötlete úgy egészében katasztrofálisan sült el, legalább egy kicsit szórakozhassak jól. Még mielőtt teljesen elkattanok, és elönti az agyam az a sötét köd, ami olyasmiket mondat ki velem, amit át sem gondolok. Ennyit arról, hogy nem akarom bántani őt.
-Óóóhhohohóóó, hogyan? Valaha is lett volna… nekem esélyem nálad? Ez újdonság. Bár mit számít, hisz épp most játszottam el, nem igaz? – igazából valamiért ebben a helyzetben, még ez is szórakoztat. Hogy maga a siralmas tény, hogy most ásom el magam örökre a lánynál, és lélekben már eltemettem az egész eddig létező kapcsolatunkat, akármi is volt. – Tökre pocsék – bólintok rá. Minek győzködjem, most komolyan? Teljesen mindegy, mert nem emlékszik. Amúgy pedig gyenge visszavágás volt. A r*bancos részre pedig, bármennyire is szeretnék szabadkozni, hogy nem úgy gondoltam, nem reagálok.
Kis híján összerezzenek, amikor ordítani kezd, pedig az imént még én voltam, aki bontotta a rendet és akár még számíthattam is volna erre a kirohanásra. A széke hangos csattanással dől hátra, de nem foglalkozom vele, pislogás nélkül, szinte közömbösen tűröm, hogy úgy beszéljen velem, mint egy darab sz*rral.
Az elvakult harag, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen alább is hagy. Halványan elmosolyodnék, és egy biccentéssel nyugtázom a dolgokat. Elintézve. Soha többé nem fogom keresni, a folyosón is inkább visszafordulok majd, minthogy akár messziről is el kelljen viselnie a látványomat. Mivel kirohan, mielőtt nyikkanhatnék, felsóhajtok. Csak most tűnik fel, hogy az eddig békésen vacsorázó vendégek és a felszolgálók is döbbenten bámulnak. Meg sem számolom, csak ledobok az asztalra valamennyi pénzt, és szó nélkül távozom. A lány szavai visszhangzanak a fejemben, a mellkasomat szorító ürességről pedig igyekszem nem tudomást venni, miközben kilépek az ajtón.
- Nyugi, már itt sem vagyok – mondom automatikusan, amint meglátom a falnak dőlő Shay-t, de azért lelassítok, amint kezd tisztulni a kép. Miért nem ment rögtön haza? Talán…? – Shayleen?
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 20. 16:32 Ugrás a poszthoz

Emily Izabella

Lustán hessegetek arrébb egy, az arcom közelében komótosan lebegő, tépett tollat. Ahogy felmérem a terepet, és akárcsak minden eddigi alkalommal azt, hol is vannak az óvatlan pillanatban támadó madarak fej felett, elgondolkodom azon, micsoda élvezet lehet ezt a helyet takarítani és vajon milyen gyakorisággal teszik ezt. Nem, mintha kifejezetten egy szeméttelephez hasonlatos lenne, de lássuk be, ilyen mennyiségben a baglyok elég hamar elintézik a helyet. Jó kis büntetőmunka-helyszín lehet a kegyetlenebb prefektusok számára, bár ötletemet mélyen eltemetem magamban, semmi kedvem kihágás esetén itt dekkolni és sikálni a padlót.
Megkésve tudatosul csupán, hogy valaki a nem túl távolból végignézte a madarak nyugalmát megzavaró akciómat, de azért jó neveltetésem megkívánja, hogy köszöntsem az illetőt, még ha nem is kifejezetten akarok tőle… bármit is. Erőltetnem kell füleimet, hogy a megszeppent, halk válasz el is jusson hozzájuk az általános, huhogós alapzajon keresztül. Összeszaladnak szemöldökeim. Nyilván alsóéves, én pedig nagydarab, épp most csaptam be magam mögött az ajtót, talán kívülről úgy tűnve, mintha ingerült lett volna a mozdulat, de hé, csak túl nagy volt a lendület!
- Nem harapok, még annyira se, mint a kezedben lévő kis szörnyeteg – vetem oda, közben megkezdve az akciót: fel-fellesve haladok, kedvem lenne bukfencezni meg ilyenek, csak úgy, mint a kémfilmekben, amikor azon a lézerbigyón verekszik át magukat, de… ez csak a bagolyház, a legrosszabb, ami történhet, hogy… hm. Jobban meggondolva elég nagy a lehetőségek tárháza, kezdve a hajamba kerülő ürüléktől a kikapart szemgolyókig, van itt minden.
- A sajátod? – kérdezek, éppen csak a lányra pillantva és természetesen az előtte álldogáló kis szárnyasra utalva. Kezdhettem volna úgy a beszélgetést, hogy ’mi járatban errefelé?’, de asszem, hogy elég hülyén jöttem volna ki belőle, hiszen nyilvánvaló. Sikeresen, és sértetlenül érek el a kiszemeltemig, és még mielőtt a feladatával is szembesíteném, kap egy kis buksi simit. Rágcsát nem hoztam. Tudom, menjek a búsba.  
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. október 20. 16:33
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 20. 16:40 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Vajon mióta érlelődtek azok a dolgok, amiket most egymás fejéhez vágunk? És mégis hogyan jutottunk odáig, hogy végül megtegyük – jogos vagy sem, egymás fejéhez vágjunk mindent, ami csak hirtelenjében eszünkbe jut.
A legrosszabb az egészben, hogy ennek megnyugvást kellene okoznia, de nem érzek semmit. Csak az őrült módjára, folyamatosan váltakozó érzelmeket, amik eddig olyan sokáig voltak fogságban odabenn, hogy képtelenség megzabolázni őket, miután egy kis szikrát kaptak. És mindezt ez a pici, törékeny lány váltja ki belőlem. Szerencsére profi vagyok abban, hogy a gyengeségemet valami olyasmivé alakítsam, amivel védekezhetek, ennek pedig nincs is jobb módja, mint a támadás, ugyebár. A gúnytól fröcsögő röhögés, ami előtör belőlem, csak egy pajzs – olyasmik rejtőznek mögötte, amikkel szembenézni még magam sem vagyok hajlandó, nemhogy betekintést engedjek egy kívülálló egyénnek. Jól kezelem a feszült helyzeteket, így nem sokszor van alkalma az agressziónak felülkerekedni, de le sem tagadhatnám az előzők után, hogy van az az állapot, amikor az utolsó csepp önuralmam is elpárolog.
Nem tudok mit szólni. És amúgy is, mi értelme lenne? Gyerekes visszavágásnak hangzana az egész, és szinte már azt sem tudom, miből indult ki az egész hajcihő. Miközben a lány távolodó alakját követem tekintetemmel, furcsa érzés telepszik rám. Beletörődés. Azt hiszem, ehhez tudom leginkább hasonlítani. Fájó űrt hagy maga után a tudat, hogy ezek után soha többet még csak rá sem nézhetek anélkül, hogy ne ez az ingerültséggel teli este jusson eszünkbe, és tudom, hogy messziről kerülni fogjuk egymást. De legalább biztosítottuk az ingyen mozit az étteremnek, hurrá.
A falnak támaszkodó Shay látványa nem csak azért késztet megállásra, mert értelmetlennek tűnik, hogy nem indult vissza azonnal a kirohanását követően, hanem, mert… nem is tudom, mit remélek. Vagy megérzés? Tök mindegy, mire fogom – még szerencse, hogy tétováztam.
- Már megint mit tettem? Ja, igen, megszülettem. Ezer bocs – morgok. – Igen, ezt odabenn is elég érthetően a tudomásomra adtad – higgadt a hangom, egy halvány mosoly játszik arcomon. Ami villámgyorsan le is hervad onnan, amint bekövetkezik, amitől tartottam. Tintafestéket nem tűrő káromkodás közben szelem át a köztünk lévő pár méter távolságot, és emelem fel a sovány testet a földről. A páni félelem olyan gyorsan és intenzíven járja át minden porcikámat, amint érzékelem a gyenge pulzust, hogy üvölteni tudnék, helyette folyamatosan motyogok, vegyesen mindent, ami csak eszembe jut. Trágárságok, könyörgöm Shay-nek, hogy tartson ki, elküldöm a francba, amiért ilyen hülye volt - közben pedig egy percig sem késlekedve, szorosan a karjaimban tartva cipelem sebes léptekkel a legközelebbi kórház felé.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 20. 21:14 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Tehetetlenül járkálok fel-alá, lépteim visszhangoznak az üres, túl steril, túl rendelő szagú folyosón. A másodpercek olyan lassúsággal vonszolják magukat tova, kezdek beleőrülni a várakozásba. És semmit sem mondanak. Ez a legaggasztóbb.
Egy ápolónő érinti meg finoman a vállam, összerezzenek, és egy pillanatra hezitálok – az arckifejezése úgyis rögtön mindent el fog árulni. Közömbös. Továbbra sem árul el semmi konkrétat, de még annyit sem, hogy a levitás életveszélyben van-e, menthető az állapota, vagy sem; csupán kedves hangon megszólít, és egy pohár vizet nyom a kezembe, miközben azt javasolja, hogy próbáljak megnyugodni és üljek le. Mert ez tényleg így megy. Tökre akarati kérdés, hogy most ideges vagyok- e, mert fogalmam sincs, mi történik odabenn a zárt ajtók mögött. Veszek egy mély levegőt, még mielőtt nem túl férfiasan kiütöm a kezéből azt az átkozott poharat és szép hosszasan kifejtem, mennyire nem tud meghatni, kit zavar és kit nem a mászkálásom. Végül csak megköszönöm az italt és igyekszem megmaradni a hátsó felemen.
Megőrülök. Úgy dülöngélek a széken, mint aki máris eszét vesztette. Szemeim alá fekete karikák fészkelik magukat, és tudom, hogy most végtelenül fáradtnak kellene lennem, talán aludnom egy keveset, amíg várakozom, de nem megy. Képtelenség.
Az egész az én hibám. Ha nem provokálom, nem hívom el vacsorára és nem vágok olyanokat a fejéhez, amit a legkevésbé sem gondolok komolyan… Ha nem hagyom, hogy a maró féltékenység a felszínre bukjon és átvegye az irányítást… Talán meg sem történik. Talán csak egy rémálom, és mindjárt felébredek a verítéktől átázott ágyneműbe gabalyodva, zihálva. Bárcsak így lenne. Bárcsak ne lennék annyira önző, hogy ezzel az egyetlen embernek ártsak, akivel valaha is úgy igazán törődtem. Bárcsak ne lenne ez a hülye betegség, és a szentségit, bárcsak mondanának végre valamit!
A tenyerembe temetem az arcomat, ujjaim a göndör tincsek közé kúsznak és elkeseredett dühömben tépni kezdik azt egy, a helyzethez képest visszafogott morgás kíséretében. Ezzel a lendülettel pedig fel is pattanok, és rovom tovább a köröket.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő telik el, mire megszólít ugyanaz a hölgy, aki korábban is. Minden egyes alkalommal felkaptam a fejem, amikor nyílt az ajtó, és csalódottan folytattam a céltalan strázsálást, amikor szó nélkül elhaladt mellettem valamelyik orvos. Most viszont kézzel fogható információkat kapok. A megkönnyebbülés olyan intenzitással robban, hogy kedvem lenne a) örömömben felkapni a nőt, b) a földre vetve magam köszönetet mondani minden felsőbbrendű hatalomnak, amikben nem hiszek, avagy c) szentimentális szipirtyó módjára bőgni kezdeni.
- Az nem kifejezés – halkan, az órák hosszat szótlan ücsörgéstől rekedten válaszolok, miközben követem a nővért. A szavai úgy vágnak mellkason, hogy kis híján összeesek. Meghalhatott volna… Amíg el nem éri a harminchat kilót… harminchat… És az ehhez társuló kép, Shay fedetlen vállai… Még jó, hogy van egy szék a betegágy mellett, mert most, na, most muszáj leülnöm. Törékeny ujjaiért nyúlok és az infúzióval nem foglalkozva kezdem hihetetlen óvatossággal cirógatni. Észre sem veszem, hogy az ápolónő időközben magunkra hagy. – Ó, Shayleen… - annyi mindent szeretnék mondani, de egyetlen szót sem vagyok képes kipréselni magamból.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 20. 22:12 Ugrás a poszthoz

Shayleen

A hirtelen megkönnyebbüléstől úrrá lesz rajtam a fáradtság. Eddig a testem egy ugrásra kész macskáéhoz hasonlóan minden mozdulatra ki volt élezve, miközben a mellkasomat olyan szintű aggodalom nyomta, amilyet még soha korábban nem éreztem. Teljes fordulatszámon pörgött minden kis idegszálam, és a tudatom próbált felkészülni mindenre – tényleg, mindenre.
Most pedig, hogy aprócska kezét a sajátomban tarthatom és látom a mellkasát finoman, egyenletesen emelkedni és süllyedni, a félelmem maradéktalanul elpárolog. Úgy fest, csak ez a fojtogató pánik tartott ilyen kondiban, szinte érzem, ahogy a székre rogyva elhagy az erőm. Halkan, reszketegen sóhajtok fel és igyekszem valami örömtelibb felé terelni a gondolataimat, minthogy újra, immáron sokadszorra is ellepjék az emlékek, a nem is olyan rég megejtett tragikus vacsoráról. Merlinre, mintha évekkel ezelőtt lett volna!
A finoman mozduló ujjak zökkentenek ki – talán még el is aludtam egy pár percre. Az időérzékem odaveszett még valahol az étteremben való ordibálás kellős közepén. Hogy keresnek- e minket az iskolában? Hogy feltűnt- e egyáltalán nekik, hogy két diákjuk huzamosabb ideig kimarad? A legkevésbé sem érdekel, és nem érzem úgy, hogy bármiféle magyarázattal tartoznánk. Most semmi sem érdekel, csak Ő. Hogy életben van. Biztonságban, szakértő kezek között, akik nem fogják engedni, hogy ez még egyszer bekövetkezhessen. A frász kerülget, ahogy mintha csak egy magnón tekernénk vissza a szalagot, játszódik le újra és újra az ápolónő hangja: … ha most nem hozza be, akár meg is halhatott volna. Nem akarok, nem merek belegondolni.
Erőtlen mosollyal az arcomon nézek az ébredező lányra, mikor a picinyke ujjak belekapaszkodnak az enyémekbe. Sír. Nem tudom, hogy miért taglóz le ennyire ez a ténymegállapítás, de lefagyok. Nem blokkoltam le, amikor a fejemhez vágta azt, amit, még akkor sem, amikor összeesett, most viszont… Szeretném letörölni az arcán egyre sebesebben végigfolyó cseppeket, de ahogy a szavak útját is akadályozta valami, most a mozdulataimmal is hasonló a helyzet.
Hiszen gyűlöl.
Mikor Shay zokogni kezd, egyszerűen… mintha osztoznék a fájdalmában. Összefonódó ujjainkra pillantok, majd vissza a lányra. Vajon…? Áh, ki nem sz*rja le! Bár véletlenül sem beszélhetünk valami méretes ágyról, befészkelem magam mellé olyan óvatosan, ahogy csak tőlem telik, nem tudhatom, hol ütötte meg magát esés közben. Szó nélkül ölelem át, szorítom magamhoz – egyszerűen nem hiszem, hogy ebben a helyzetben számítanának bármit is a szavak.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 20. 23:44 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Az oldalamnál az ingbe markoló kéz a történtekhez képest meglepő erővel kapaszkodik belém, és jelen pillanatban elképzelni sem tudnám, hogy máshol legyek. A mellkasomat áztató könnyek csak és kizárólag annyiban zavarnak, hogy mindketten nyugodtabbak lennénk nélküle. De valahol érthető.
Sokkal komolyabb a helyzet, mint gondoltam. A tényt, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy örökre elveszítsem, valahogy képtelen befogadni a tudatom. Ezt hívhatják tagadásnak. Harminchat kilóig táplálják, ezek alapján pedig egyszerűen… miért nem vettem észre hamarabb? Hisz már olyan régóta egyértelmű volt, hogy fokozatosan romlik az állapota. Miért nem beszélgettünk erről? Miért nem szólt egy szót sem? Az egész az én hibám. Tutira én csesztem el valahol az elején.
Külső szemlélője vagyok az ezredszer is újraélt emléknek, ahogy egyik pillanatban még békésen üldögélünk egymással szemben, rá egy percre pedig gúnyolódunk. Egyre hangosabban. És tudod, mit? Igaza volt. Minden egyes szememre hányt dologban igaza volt. A kinevezett védőangyalának érzem magam, és csak belekotnyeleskedek az életébe, amihez nemhogy közöm sincs, de nem is kér abból, hogy ez akár egy kicsit is változzon. Világosan kifejezte. Nincs szüksége rám. Van egyáltalán esély arra, hogy nem gondolta teljesen komolyan, amit mondott? Ha van is, mindegy. Nem vagyok az a reménykedő típus. De az sem érdekel különösebben, hogy mit gondol rólam, nem fogom magára hagyni.  
Ujjaink még mindig összekulcsolva, szabad kezemmel ölelem magamhoz és megnyugtatónak szánt mozdulatokkal simogatom a hátát. Ajkaim a feje búbjára nyomom, és csak várok. Felfogni nem tudom, milyen nehéz lehet most, milyen szörnyű. Semmit nem tudok az anorexiáról, ötletem sincs arról, hogy mivel jár, miért ostorozza magát és mi váltotta ki ezt a zuhanást. Csupán mélységesen sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor talán kellett volna. Talán beszélhetett volna róla, mégis más, mint… a pszichológusával.
- Ne sajnálj semmit, az egész az én hibám – motyogom bele a hajába halkan, és nem vagyok biztos benne, hogy a sírása nem nyomja el a hangom. – Shayleen, kérlek, próbálj meg megnyugodni. Igen, tudom, milyen hülye kérés. De itt vagyok, nem mozdulok. Veled maradok, ameddig csak szeretnéd – teszem hozzá azért a végére, mert… nos, ha valakit gyűlölök, nem biztos, hogy a közelségére vágyom.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 21. 15:06 Ugrás a poszthoz

Shayleen

A szívem szakad meg.
Most kezd tisztulni a kép. Ennek a lánynak fogalma sincs, mit tett magával. Bele sem gondolt a lehetséges következményekbe. Azt, hogy a történtek melyik szegmense váltotta ki belőle a zokogást, nem tudnám pontosan megmondani. Talán a félelem, talán csupán a tudat, hogy egy kórházban van. Talán az, hogy nincs választása, itt bizony öntik belé a tápanyagot. Egyszerűen elképzelésem sincs arról, hogy min mehet keresztül most, és min mehetett végig azóta, hogy kialakult a betegsége. Nyilván arról van némi ismeretem, hogy mi is maga az anorexia, de ez a tudás önmagában elég hiányos. És alapvető természetemből fakadóan beleképzelni sem tudom magam, túlságosan egocentrikus vagyok és a hasamat is imádom. Mielőtt Shayleen szorult helyzetében el nem szólta volna magát, nem is igazán filozofálgattam e kapcsán.
Úgy szorítom magamhoz, mintha ezen múlna az életünk. És a helyében el sem tudnám képzelni, hogy ezt egyedül kelljen átvészelnem. Akár utálom a másikat, akár nem. De nyilván csak áltatom magam. Mindenesetre a kapcsolatunkat övező kétségeimet teljesen félreteszem, és próbálok valami megnyugtatót mondani, amivel talán egy kicsit elcsitíthatom. És nem azért, mert kezdeném megelégelni a végeláthatatlannak tűnő sírást, hanem mert… olyan érzéseket kelt bennem a teljesen magába zuhant lány látványa, amit… nem, nincsenek erre megfelelő szavak. A mellkasom szorít, olyan erővel, hogy az enyhén emelkedett pulzusomat a torkomban érzem, és bár a legkevésbé sem vagyok jártas abban, hogyan is segíthetnék mindkettőnk helyzetén, próbálkozom. És ez a lényeg, azt hiszem.
- Nem, te ne haragudj. Nem gondoltam komolyan, teljesen elborult az agyam… Fogalmam sincs, mitől, hogyan... nem szoktam ilyen lenni – magyarázkodok. Ugyan, pontosan tudom, hogy mitől borult a bili. De ezt soha a büdös életben nem fogom kimondani. Még magamnak is nehezemre esik bevallanom, hogy a féltékenység bugyborékol valahol nem is olyan mélyen.
Még mielőtt következő szavaival sokkolhatna, a vékony kórházi takarót magunkra húzom. Szerintem lélegezni is elfelejtek egy pillanatra. Randizás. Más helyzetben biztosan fuldokolva nevetnék a kifejezésen. De köpni-nyelni nem tudok hirtelen.
- Az erős túlzás, hogy randizom velük – nyögöm ki végre, pár másodperces fáziskéséssel. – Valóban nem olyanok. Te egymagad milliószor értékesebb vagy, mint ők együttvéve. És Shayleen… hányszor kell még elmondanom… mindegy, most vésd jól az eszedbe! Gyönyörű vagy. Tagoljam esetleg? Gyö-nyö-rű – nézek a lányra, szemrebbenés nélkül mondom ki a szavakat, amiket teljesen komolyan is gondolok, aztán a megszokott pimasz mosolyom egy jóval haloványabb változatát is megvillantom. – És bár nagyon tetszik, amikor a kislábujjad hegyéig elpirulsz, nem, nem azért mondom, hogy zavarba hozzalak. Hiába, nem szabadulsz tőlem, eszem ágában sincs elmozdulni mellőled.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 22. 14:03 Ugrás a poszthoz

Helena

Egészen biztos, hogy nem vagyok komplett. Tudom, hogy ez a többség számára soha nem is volt kérdés, de a legtöbben rosszul ítélnek meg és elhiszik azt, amit szándékosan eléjük tárok, pedig köztudott, hogy a látszat néha csal. Nos, ilyen mélyenszántó gondolatok közepette rovom a tétlen köröket, immáron a kastély falain kívül, ebben az átkozott ítéletidőben. Amivel alapvetően nem kéne, hogy problémám legyen, tekintve a származásom és, hogy életem igen nagy részét töltöttem az esős és véletlenül sem melegségéről híres Anglia legfőképp északi tájain.
Most mégis fázósan húzom össze magamon a fekete szövetkabátot, és lassan, fáradtan teszem meg a következő lépéseket céltalan utamon. Ha feltétlenül okokat szeretnénk keresni, keressük valahol a főváros környékén, még konkrétabban az egyik kórházukban, ahol… csak arra tudok gondolni, hogy nincs egyedül. Remélhetőleg, nem hagyják egyedül. Akármennyire is szeretném a nap huszonnégy óráját a lány mellett tölteni, nem tehetem és nyilvánvalóan nem is akarja. És ahányszor csak errefelé terelődnek gondolataim, kétségbeesetten próbálok meg valami másban kapaszkodót keresni, túlságosan… sok nekem ez az egész. Alig alszom, amit a pár napja kinézetem állandó kellékévé vált szem alatti fekete karikák nem is bizonyíthatnának jobban. De mitévő lehet az ember, amikor közlik vele, hogy kis híján a karjai közt halt meg valaki. Olyan valaki, akivel jobban törődik, mint önnön életével valaha is tette.
Hogy a csípős őszi levegőtől, vagy a kialvatlansággal járó elcsigázottságtól kevésbé határozott- e a fogásom, nem tudom, de mondhatni remegő kézzel nyúlok a zsebembe az öngyújtómért, hogy a számban lógó szál cigit nehézkesen, többszöri próbálkozásra azonban sikeresen meggyújtsam. Átkozódom is halkan, majd jólesően, mintha csak ezen múlna életem, fújom ki a sűrű füstöt a szép lassan sötétedő ég felé. Furcsa, nehéz hozzászokni ehhez a váltáshoz – azt hihetnénk, hogy késő van, holott legfeljebb öt óra körül járhat, persze nem tudom pontosan, és mégis mit számít… teljesen egybefolynak a napszakok. Előbb fülelem ki a mögém osonót, minthogy megszólítana, komótosan, egy vénemberhez hasonlatos ütemben fordulok az érkező felé felvont szemöldökkel, és elnyomom a késztetést, hogy azonnal ráförmedjek, mégis mit akar.
- Körbe-körbe, nemt’om – vonok vállat. – És te, kislány, mi ez a búslakodás? Hétvége van, nincs semmi teendő, miért nem bulizol valahol? – fogalmam sincs, mit hordok össze, csak jár a szám, mint ahogy az esetek nagy részében.  
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 22. 16:34 Ugrás a poszthoz

Emily Izabella

Valahogy sohasem tudtam azonosulni a visszafogott, csendes, társaságot lehetőleg minél messzebb elkerülő emberekkel. Pedig biztosan jobban jártam volna némely esetben, ha befogom a méretes lepénylesőm, de hát az a kényszer! Ha egy cseppnyi tekintélyem sem lenne, esetleg más ház diákja lennék, egészen biztos, hogy rendszeresen alkalmaznának élő bokszzsákként, mert mindig megtalálom a lehető legmegfelelőbb pillanatot, hogy olyasmit ejtsek ki a számon, amit a nagyon nem kéne. Valószínűleg ez a különleges képességem. Mások láthatatlanná válnak, meg szabadon változtatják a kinézetüket, esetleg az elemekkel zsonglőrködnek, én meg idegesítő vagyok. És az egészben a pláne, hogy rettenetesen tudom élvezni, de komolyan.
De persze, valahol érthető, hogy az ember nem érez késztetést arra, hogy mindenkivel szóba álljon, akivel csak egy légtérbe kerül. Kicsit orrfacsaró, madárszagú légtérbe. Megfigyelni is hasznos, és ha hiszed, ha nem, előfordul, nagyon ritka esetekben, amikor valamilyen oknál fogva kevésbé csattanok ki a heppinessztől, mint általában, hogy a háttérben maradok. Mintha valami f*king titkosügynök lennék…
- Cuki – mert mégiscsak illik valami szépet mondani. Bár talán hihetőbb lenne a jó szándékra való törekvésem, ha egy röpke pillanatnál többet időzök el az említett állatkát nézegetve. Közben már arra kell ügyelnem, hogy a kiszemeltem „megöllek” tekintete mennyi komolyságot rejt magában, mert ha van valóságalapja, jobb, ha rejtve hagyom előle minden fedetlen testrészem. De a kuvik szívesen fogadja a simit, nincs para, mindenki megnyugodhat.
- Ó, hát hogyne – kérdezni szabad, bármit, bármikor. Válasz már nem biztos, hogy érkezni fog, persze amíg csak a nevemről van szó… why not? – Aiden, szolgálatodra. És a te neved..? – mosolyodom el. Látjátok, nem eszem fiatal lányokat. Bár minél tovább magyarázkodom, annál gyanúsabb leszek, úgyhogy… ha nem hiszed, járj utána.
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. október 22. 16:35
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. október 24. 23:59 Ugrás a poszthoz

Shayleen

Meghűl az ereimben a vér szavai hallatán. Nem lehet, hogy feladta. A forró könnyek zápora egyetlen pillanatra sem hagy alább, bár a zokogás már halk szipogássá szelídült. Ingemet szorító ujjai továbbra is görcsösen kapaszkodnak a bordáim tájékán, szabad kezemet hát az ökölbe szoruló kézfejére simítom. Annyira megrémít, amit mondd, hogy az a jóleső, megnyugtató fáradtság maradéktalanul elpárolog azon nyomban, a mellkasomat nyomó nyugtalanság pedig apránként feszít belülről.
- Kérlek, ne mondd ezt! – préselem ki rekedtes hangon, szinte suttogva, de tökéletesen érthetően. Nem adhatja fel, egyszerűen csak… nem teheti. A tudatlanság és a tehetetlenség kombinációja felemészt, szinte fáj. Megállás nélkül cirógatom tovább a karját, hajszálpontosan ugyanazokat a mozdulatokat ismételve, ugyanazon az arasznyi szakaszon, mintha ez lenne belém programozva, közben pedig érzem, ahogy minden porcikája enged feszességéből. Megtörtént: feladta.
Az élettelen, vontatott szavak kapcsán ez nem is kétségbe vonható. Az egész testemet átjáró bizsergető tettvágy ismerős az étteremből, ahogy gyülemlik, fortyog a felszínt komótosan felperzselő érzelmek hada, a feszültség. Akárcsak a vulkánból kitörő pusztító láva. Szeretnék felpattanni, üvölteni, könyörögni azért, hogy ne tegye ezt. Nem küldhet el, nem hagyhatom magára, még akkor sem, ha igaz mindaz, amit órákkal korábban a fejemhez vágott. Csak fekszem ott, mint valami világ szerencsétlenje, és bámulom a plafont. Hogy mennyi ideig? Már rég nem tudom, nem érdekel. Mégis mit számít? Semmi nehézség nincs abban, amit kért: csak fel kéne kelnem, és hátra se nézve kisétálni az ajtón. Hiszen azt akarja, hogy felejtsem el. Kétlem, hogy ez bármilyen eszköz segítségével, vagy anélkül megtörténhetne, de megpróbálhatom.
Belemerevedve ebbe a kényelmetlen pózba próbálok rájönni, mit kéne tennem. Várok az isteni sugallatra, vagy mi. Ki hitte volna, ma már sokadszor hallhatta fohászom a világ minden vallásának istene(i), pedig aztán nálam nagyobb antihívőt csak keveset hord hátán ez a bolygó. Hisztérikus a legkevésbé sem jókedvről árulkodó röhögés szökik ki ajkaimon, a vége persze elcsuklik.
- Naiv vagy, ha egy pillanatra is úgy gondoltad, magadra hagylak. – Még mindig a plafon felé beszélek. Nem tudom, mikor született meg az elhatározás, de sziklaszilárd alapokon áll, teljesen felesleges lenne Shay minden erőfeszítése annak érdekében, hogy elmenjek. Nem fogok. Betakarom, a nyakáig húzom a vékony, elnyűtt anyagot, és elhúzódom, hogy kényelmesen elférjen, egy percig se zavarjam álmában, amibe remélhetőleg a mai kelletlenül hosszú, fáradalmas nap után lassan bekövetkezik.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. november 10. 22:55 Ugrás a poszthoz

Adrian
a nem túl kellemes viszontlátás..

Edzés után, a hatástalan frissítő zuhanyt követően, sajgó tagokkal lépem át a nagyterem hatalmas ajtaját, egyedüli motivációm az egyre hangosabban és intenzívebben korgó gyomrom. Nem túl finoman arrébb taszítok egy kisebb srácot, ahogy levágódok a zöldek asztalához, és figyelmen kívül hagyva a rendkívül ijesztő fenyegetést, pakolni kezdem a tányéromra a kaját. Félelmetes ütemben burkolom magamba a válogatás nélküli ízeket, nyilván el is nyerek ezzel az amúgy abszolút megszokott mutatvánnyal néhány undorodó pillantást, de továbbra sem zavartatom magam. A gyorsaság ellenére egészen kulturált táplálkozási módozatot mutatok be, és nem beszélek tele szájjal. Ez már jobb környékeken értékelendő!  
Éppen csak arra az időre emelem el kékjeimet a kajáról, míg öblítek jobb híján egy kis töklével, mikor szembetalálom magam egy új háztársammal, akit korábban nem láttam a kastélyban, és mégis, mintha ismerném valahonnan. És körülbelül eddig tartott az érdeklődés, a következő pillanatban már majdhogynem el is felejtem azt a furcsa érzést, hogy volt szerencsénk már korábban is. A számba dobok egy szem sült krumplit, és elnehezedett, izomlázas karjaim visszaterelik gondolataimat az edzésre. Nem sokára számunkra is elkezdődik végre az idény, és hát, kemény meccsek várnak a csapatokra. Már az ellenfél részéről, elég durva az idei felhozatal a rellonban. Halvány, elégedett mosoly kúszik a képemre, miközben továbbra is szorgalmasan tömöm a fejem. Kiélvezem, amíg csak tehetem.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. november 11. 19:31 Ugrás a poszthoz

Adrian
kezdődhet a móka :3

A falatot lenyelni. Még erre sincs időm, olyan gyorsan történik minden. A vállkocogtatás, és a kényelmes hátrafordulás, hogy unottan vessek egy pillantást arra, akinek felettébb sürgős, nem várhat, míg teli hassal kezesbárány válik belőlem. A mosoly, a felismerés, az ökölbeszorított kéz, ami a lehető legtökéletesebb ívben lendül csinos kis pofim origója felé. Mintha egy lassított felvételt néznék végig, kívülről ráadásul. Ennek ellenére esélyem sincs a védekezésre, a nem várt vendég sokkal hamarabb indít támadást ellenem, mint ahogy azt felfoghatnám.
Ezután viszont minden felgyorsul. A fájdalom késve érkezik, viszont Adrian bütykének találatát követő reccsenés semmi jóról nem árulkodik. A pláne az egészben, hogy a visszafogottnak hírből sem nevezhető mozdulatra oldalasan megfejelem az asztalt, többek közt vacsorám maradékát. Olyan cifra káromkodás következik most mindenféle nyelven, amin csak sikerül valami trágárságot kinyögnöm, hogy bárki megirigyelhetné. Mindeközben pedig érzem, ahogy az adrenalin és a fájdalom szinte egyszerre önti el a testem, és kezdi átvenni az irányítást a mozdulataimon valami, amit nem fogok tudni kordában tartani: a düh. Lassan kelek fel, de már résen vagyok, nem hagyom, hogy még egyszer ilyen könnyedén vigyen be ütést. A számban vér ízét érzem, és a vélhetőleg törött orromban is, mintha valami meleg, sűrű folyadék gátolná a levegő útját. – Komolyan? Ennyire tartanál tőlem, hogy ilyen alattomos hátbatámadásra van szükséged? Bár nem csalódtam, mindig is egy rátarti kis féreg voltál – szűröm fogaim közt a szavakat, és ujjaim a tányérom szélére csúsznak, hogy aztán azzal a lendülettel, ahogy felemelkedem az asztaltól, Adrian felé suhintsak vele, remélhetőleg betörve a porcelánnal az ocsmány képét, és a kimeneteltől függetlenül azonnal lendítem az öklömet is, csakhogy érezze a törődést a kicsike.
Aiden Ward
INAKTÍV



RPG hsz: 110
Összes hsz: 208
Írta: 2015. november 11. 20:39 Ugrás a poszthoz

Adrian

Elönti az agyamat a harag a nem túl fair indítás miatt, az adrenalin bizseregve száguld végig ereimen, tompítva a fájdalmat. Elvakultan, gondolkodás nélkül támadok a másikra, és egyetlen másodpercnyi előnyt sem engedhetek át neki, különben végem, ez nem is kérdéses. Mikor legutóbb láttam, a fiú alig ért a mellkasomig, ehhez képest most majdhogynem egy magas velem, szálkás izmai pedig arról árulkodnak, hogy nem hagyott fel a kickboxszal. Úgy tudtam, a küzdősportot űzőknek szigorúan tilos átvinni a magánéletbe a tanult mozdulatokat, talán tévedek, de ha nem… Adrikát aligha izgatnák ezek a szabályok. A miértek nem érdekelnek, ez most nem az a helyzet, ahol van diplomatikus megoldás; ahogy eljut a tudatomig a kérdése, ez egészen biztossá válik. Engem hibáztat, amiért a nővére kórházban van. No lám, már ketten vagyunk!
És csupán egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy mártírként hagyom, üssön, ameddig csak jól esik. Hiszen igaza van. Aztán felülkerekedik az ellenszenv, amit iránta érzek, és eldől: nem fogom hagyni, hogy megússza egyetlen karcolás nélkül. De ez a pillanatnyi habozás is elég ahhoz, hogy elkerülje a figyelmem a következő mozdulat, és bár valamennyire tudom alkarral hárítani a rúgást, cipője orra mégis kellő erősséggel talál célba. Kiköpök, a számban felgyűlő vért némi nyállal fűszerezve, ha minden jól megy, egyenesen a fiatalabbik Black szemei közé érkezik a rakomány. Egy lépéssel mellette termek, megragadom a pólójánál fogva. – Hé, állj le, mielőtt Warren fog minket leállítani, és azt egyikünk sem fogja megköszönni. Ha így akarod elintézni ezt, hát legyen, értékelem a helyszínválasztást is, tudom, hogy csíped, ha van közönség, de… - hatásszünet, körülnézek, ha mázlink van, még nem hívtuk fel magunkra túlságosan a figyelmet. Nyilván ez tökre lehetséges. – Takarodjunk el innen, máshol folytatjuk.
Utoljára módosította:Aiden Ward, 2015. november 11. 20:42
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Aiden Ward összes RPG hozzászólása (47 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel