Caitlyn


Új reggel, új nap, új lehetőségek. Jó lenne mindig ilyen gondolatokkal ébredni, bár tudom, hogy ez most valami különleges és biztosan nem számíthatok a közel jövőben semmi hasonlóra. Egy kis ideig csak nyújtózkodtam és lustultam az ágyban, majd végül nagy nehezen rávettem magamat, és kitápászkodtam az ágyból. Szokatlan volt még, hogy nem egyedül vagyok egy szobában, sőt, ha kiteszem a lábamat diákok seregei jönnek velem szemben. Hiányzott az otthon, és minden ami azt jelképezte a számomra.
Miután rendben szedtem magamat, elhagytam a kis bunkeromat, és útnak indultam. Minden olyan ismeretlen volt még, voltak olyan pillanataim amikor azt se tudtam, hogy merre megyek. Pár perc alatt a főbejáratnál találtam magamat, és gondolkodás nélkül kiléptem rajta. Az emberek akikkel útközben találkoztam, méregető pillantásokat vetettek rám, de igyekeztem ignorálni őket. Egy új arc vagyok, ráadásul nem is valami különleges. Eltelik 2 nap, és már egy leszek a tömegből.
Kissé elmerengtem, már jócskán az iskola melletti erdőben járkáltam, mikor megtorpantam egy hatalmas fa előtt. Tekintetemmel azonnal végigmértem, és csak akkor tűnt fel a tetején ágaskodó kis faház. Körülnéztem, magam sem tudom, hogy miért, mintha valami bűntényre készülnék, majd közelebb lépkedtem. A fa törzse mellett egy létra húzódott, amin felmásztam, és betekintést nyerhettem a kis házikóba. Nem volt itt senki, de azonnal éreztem, mintha ezt a helyet nekem találták volna ki. Bármikor el lehet ide jönni, ha el akarunk szabadulni a mindennapok szürkeségéből. Otthonos volt. Odaballagtam az egyik sarokban lévő puffhoz, majd belehuppantam. A puff aljából egy kisebb porfelhő szállt fel, jó rég nem járhatott itt senki..vagy csak egyszerűen borzalmasan takarítanak.

Nemere


A nyakunkon van a tavasz, ez tagadhatatlan. Egyre szebb odakint az idő, aminek én kimondottan örülök. Mindig is ódzkodtam az esőtől, meg a hideg időtől, mindig eszembe juttatja az árvaházat, amikor éjszakánként csak ültem az ablak előtt, és néztem ahogyan odakint szakad az eső. Akkor szépnek tűnt, de ez mostanra már csak egy rossz emlék.
A folyosókon sétálgatva próbáltam a fejembe vésni a kastélyt, de ez egy kész labirintus. Már egy jó ideje csak sétálgattam, de nem jutottam sehova, így pár perc múlva megálltam egy pad előtt, majd leültem. Néztem, ahogyan a többiek elhaladnak előttem, próbáltam elcsípni a beszélgetésükből pár mondatot. Nem mintha kihallgatni akartam volna őket, inkább csak megpróbáltam elütni az időt. Nem ismerek senkit, nincs kihez fordulnom, bár a magányhoz már hozzászoktam, így nem zavart. Az ember egy társas lény, és ha egy nagy közösségbe kerül, én pedig egy elég nagyba kerültem most, akaratlanul is kényszert érez arra, hogy beszéljen. Mindig voltak gondjaim az ismerkedéssel, de meg kell emberelnem magamat. Ideje lesz kinőni a nyuszika szerepet.
Pár perc üldögélés elég is volt, mikor felálltam jobbra haladtam tovább, majd egy nagy kapu előtt találtam magamat. Gondolkodás nélkül benyitottam, amikor is egy gyönyörű kert tárult a szemem elé. Minden tele volt virágokkal, és fákkal, középen pedig egy nagy szökőkút díszelgett. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, úgy éreztem magamat mint egy csodavilágba. Zsebre tettem a kezemet, majd lassan a szökőkút felé vettem az irányt, és leültem a szélére. Figyeltem ahogyan a víz csobog, kezemmel egyszer kétszer bele is nyúltam, de túl hűvös volt. Nem is néztem körbe, hogy van-e itt rajtam kívül más is. Nem hallottam hangokat, így nem törődtem semmivel, csak megpróbáltam kiélvezni a látványt, ami ebben a napsütéses időben talán még szebb.

Máté


Nem tudok aludni. Egy jó ideje már csak forgolódtam, de az igazat megvallva még csak álmosnak sem mondhattam magamat, ami csak felidegesített. Felültem az ágyamra, majd halkan rendbe szedtem magamat és kisurrantam a szobából. Odakint is ugyanakkora volt a csend, mint a körletemben. Mázlista álmos emberek. Mindig is nehéz alvó voltam, de most, hogy új helyre kerültem, úgy néz ki ez a tulajdonságom kétszer olyan erőssé vált.
Kezemet a pulóverem zsebébe süllyesztettem, majd a folyosók felé vettem az irányt. Egy két diák azért akadt, de valószínűleg ők is éppen a körletük felé igyekeztek. Odakint már minden teljes sötétségbe borult, én mintha ilyenkor élednék fel. Pár perc séta után már azt se tudtam, hogy hol vagyok, ideje lenne egy kicsit jobban a fejembe vésni mi-hol van ebben a kastélyban. Egy lépcső előtt találtam magam, mely egy ajtó felé vezetett. Lassan afelé vettem az irányt, majd benyitottam a szobába. Szemem elé fotelek, párnák és kis puffok kerültek, majd mikor beljebb léptem, halk zongoraszóra lettem figyelmes. Próbáltam megkeresni a zene forrását, de nem találtam semmit. Felsóhajtottam, majd bevackoltam magamat a sarokba, körülvettem magamat párnákkal, és kitekintettem az ablakon. Sehol senki és semmi, mintha minden csak nekem kedvezne. Pontosan ugyanúgy éreztem magamat, mint anno az árvaházban, elkapott egy nosztalgikus érzés. Mikor tekintetemmel ismét a szobát pásztáztam, a falak elkezdtek vibrálni, a színe világoskék és türkizben váltakozott. Olyan volt akárcsak a tenger, hullámzott a zongoraszó pedig csak felerősödött. Kissé lejjebb csúsztam a fotelben, magamhoz szorítottam az egyik párnát, és a plafont kezdtem bámulni. Gyönyörű volt, nem tudtam mi is ez pontosan, és honnan jön de azonnal otthon éreztem magamat, a szoba mintha nekem lett volna teremtve. A zene kis idő múlva elhallgatott, a szoba színe pedig zöldre váltott, mintha csak egy mezőn lennék. Csodálatos volt. Egy percre lehunytam a szememet, majd pár perc múlva, mikor kezdtem érezni, hogy álmosodom, feljebb ültem, és próbáltam visszarázni magamat a jelenbe. Nem aludhatok el a szobámon kívül. Túl kínos lenne a reggeli ébredés.

Nemere


Minden olyan kellemes volt, az egyetlen ami megtörte ezt a pillanatot az a kapu nyikorgása volt, mikor egy, talán velem egy idős fiú tért be az udvarba. Vetettem feléje egy pillantást, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Úgy se vagyok jó a beszélgetés kezdeményezésben, mások meg nem igen szoktak engem megkörnyékezni, így inkább csak behunytam a szememet, és élveztem az időt.
Alig telt el pár perc, morgásra lettem figyelmes, amire már én is felkaptam a fejemet, a következő pillanatban viszont már az orrom előtt feküdt az előbb említett fiú, és egy másik kétajtós szekrény srác sétált el mellette. Fellökte. A fiú engem is majdnem ellökött, alig tudtam még ülve is megtartani az egyensúlyomat.
- Woooah.. Semmi más nem jött ki belőlem, meglepődtem, majd mikor összeszedtem magamat, letekintettem az orrom előtt fetrengőre, és megpróbáltam egy halovány de még is kedves mosolyt az arcomra venni. Megköszörültem a torkomat, majd a kezemet nyújtottam a fiú felé.
- Jól vagy? Kérdeztem, és igyekeztem felsegíteni a fiút. Átéreztem a helyzetét, különleges tulajdonságom, hogy ha valakivel valami rossz vagy esetleg kellemetlen történik, akkor azonnal beleképzelem magamat a helyzetükbe és én is ugyanolyan rosszul tudom érezni magamat, mint ők. Próbáltam minél segítőkészebbnek tűnni, hisz az első benyomás mindig fontos. Innen nézve a fiú jóképű és rendesnek látszott, de nem vagyok jó emberismerő, majd minden kiderül.
- Ne törődj az idősebbekkel, nincs jobb dolguk mint a náluk kisebbeket piszkálni.. Mondtam, csak, hogy megtörjem az egyre kínosabbá váló csendet. Azok kibírhatatlanok.

Máté


Nagyon hamar elálmosodtam, mintha ez a szoba direkt arra lett volna kitalálva, hogy elaltasson. Bár, ha jobban belegondolok, ki mondta, hogy nem arra találták ki? Fogalmam sincs hol vagyok, vagy hogy mi a hely neve, így bármi lehetséges. Felsóhajtottam, majd egy pillanatra ismét lehunytam a szememet. A következő pillanatban már nem a zene, hanem valakinek a torokköszörülése ébresztett. Azonnal összerezzentem, és szinte felugrottam a fotelből. A szoba színe egyik pillanatról a másikra váltott át zöldről tűzpirosra illetve egy leheletnyi szürkére, de zene sehol. A szívem össze vissza kalapált, megrémültem. Bekövetkezett az, amitől féltem: egy idegen talál rám, egy idegen helyen miközben alszom. Jobb lett volna ha inkább a szobámban maradok, és tovább szenvedek.
- Elnézést. Nyögtem ki végül magamból, hiszen még a levegő is belém fagyott. Még kellemetlenebbül éreztem magamat attól, hogy a fiú ránézésre idősebb volt nálam 1-2 évvel, és nem tudtam, hogy hogyan áll a fiatalabb diákokhoz. Két lehetőségem volt, vagy porig aláz, vagy csak jót kacagunk a dolgon és már el is felejti az egészet. Sosem imádkoztam még így, hogy az utóbbi legyen. A fiú ismét megszólalt, én pedig éreztem ahogyan összeszorul a gyomrom. Lenne itt valamiféle szabályzat arra, hogy este nincs kijárás? Ezt azt hiszem jobb lett volna előbb tudni.
- Nem szokásom rendbontónak lenni. Véletlen volt. Nyögtem ki, az utolsó szavakat szinte már elsuttogva. Úgy éreztem magamat mint egy kis óvodás aki bajba került, és éppen leszidja őt az óvónéni. Valószínűleg így is nézhettem ki a velem szemben állónak, úgyhogy most kívül belül elszégyelltem magamat.
- Azt hiszem ez volt a legrosszabb amit most mondhattam..ugye? Kérdeztem vissza, hiszen elég rossz mentséget mondtam, de végül is igaz volt. Újonc létemre nem lehetek tisztában mindennel, de az esti takarodó gondolom alapszabály mindenkinek. Jól van, mindig is béna voltam, az is maradok.