Állia
~ Kora délutáni órák || Ruha


El sem akarom hinni, hogy tényleg itt vagyok. Pár hónapja, még a legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy varázsló vagyok, és varázslósuliba kell járnom. Ez az egész olyan fantasztikus, és hihetetlen, hogy hű... Szavakat sem találok. A vonaton szinte öt percenként, ha nem sűrűbben csípkedtem magam, hogy biztos legyek benne, ez a valóság, és nem csak egy fura álom. De nem az. Még mindig itt vagyok, és a csípések is eléggé fájtak, szóval tuti, hogy nem álom. Kicsit izgulok, mert ez mégis csak egy új, ismeretlen hely a számomra, teljesen ismeretlen emberekkel, ami azért valljuk be, elég ijesztő dolog. Vagy csak nekem az?
Olyan kis cuki, és elbűvölő Bogolyfalva is, legalábbis az a rész, amit láttam belőle a vasútállomástól ide vezető úton, alig várom már, hogy felfedezhessem. Persze előtte még be kéne rendezkednem a kastélyban, és ott kéne kiismernem magam, mert biztos hatalmas, tele mindenféle titkos átjáróval, meg mindennel. Mint egy naaaagy labirintus. Remélem lesz majd valaki olyan kis cukika, hogy megmondja merre találom a Le... Levita házat. Asszem Levita.
Most viszont csak itt állok a kapu előtt, és csak nézem a hatalmas kastélyt. Még mindig nem tudom elképzelni, hogy én tényleg itt fogok az elkövetkezendő néhány évben tanulni. Igazság szerint félek tovább menni, mert mi van, ha ez csak egy illúzió, egy álom, és amint belépek a kapun, minden szertefoszlik, és felébredek...?

Állia



Nagyon örülök, hogy végre itt vagyok, de kicsit félek is ettől az egésztől, kételyeim is vannak afelől, hogy ez jó lesz, mert én azért annyira nem illek be a Levitába, hisz ők biztos nagyon okosak. Legalábbis azt olvastam róluk a levélben, amit kaptam. Először persze azt hittük, ez valami fura vicc, csak a nagyi mondta, hogy ez az igazság, mert hogy az ő anyja elvileg varázsló volt. Persze ezt a nagyon sokadik levél után kénytelenek voltunk elhinni, de anyuék akkor sem voltak hajlandók elengedni. Ezért a nagyi segítségével elszöktem. Most biztos nagyon haragszanak rám, és ezt nem is csodálom. De a kíváncsiság mindig is nagy volt bennem, emiatt jöttem mégis ide.
És most nem merek tovább menni, csak várok a csodára, hátha valami kedves, és aranyos teremtés megszán, és megadja a kezdőlökést, és esetleg megmondja merre találom a Levita házat. És ekkor látok valakit jönni a kastélyból, és én már kezdek reménykedni, hátha segít rajtam, de nem. Csak köszön, és már tovább is áll. Visszaköszönök, de olyan halkan, hogy nem is biztos, hogy hallja. Naa... Gyerünk már Detti! Szólítsd már le, különben sosem jutsz be!
- Öööö.. V-várj egy picit! Légyszi..! Se-segítenél? Még elég új vagyok itt... - Szólok utána, már valamivel hangosabban, hogy ezt meg is hallja. Amint megfordul még egy kis bénácska mosolyt is küldök felé, aztán tekintetem a kastélyra téved, majd megint vissza a lányra. Jaj... Nagyon remélem, hogy segíteni fog, és esetleg még el is kísér, mert nagyon nem akarok egyedül bóklászni ebben a hatalmas épületben. Amilyen szerencsém van, és amennyire ismerem magam, még pontos utasítások mellett is eltevednék.

Annamária


Egyszerűen imádom az itteni kosztot. Nem tudom, hogy kik, vagy mik készítik el minden nap a reggelit, ebédet, és vacsorát, de egy nagy gratula, vállveregetés, eeesetleg egy ölelés kijárna nekik. Legalább! Biztos évek óta látják már el élelemmel a sok diákot, akik itt tanulnak. Ja, meg a tanárokat is. Azért egyszer majd megkeresem a konyhát, bár nem nagyon szeretnék láb alatt lenni, és a konyhában dolgozók tuti egész nap dolgoznak. Ergo, én csak zavarnám őket. Most is, mint az elmúlt néhány alkalommal egy kisebb Levitás csapatot követek, de nem csatlakozom hozzájuk, nem akarom őket megzavarni, hisz látszik rajtuk, hogy ők úgy együtt olyan jól megvannak, nem áll szándékomban bepofátlankodni közéjük.
Itt, a Levita asztalnál is a szélén, a többiektől viszonylag távol ülök, már csak megszokásból is. A mugli suliban is általában egyedül ettem a menzán. Heh, mugli... De fura ezt így kimondani. Pár hete még én is abban a tudatban éltem, hogy én is egy vagyok közülük, hogy én is olyan átlagos, normális ember vagyok, mint mindenki más, akivel együtt éltem. De nem... Mondjuk valahol melyen mindig is éreztem, hogy nem vagyok teljesen normális.
Épp megpakolok egy tálat különféle, csokisabbnál csokisabb, és extrakrémes süteményekkel, mikor egy másik asztalnál meglátok egy lányt, aki - noha ott van körülötte a sok sütemény - csak ül, és bámul ki a fejéből. Nem hogy enne valamit. Az édességtől felbátorodva felállok, és a csokis csodákkal megpakolt tállal a kezemben odabattyogok a lányhoz.
- Szia! Ugye nem zavarok? - kérdezem mosolyogva, de meg sem várom a válaszát, letelepedem a mellette lévő székre.

Állia



Na, gyerünk már Benny! Csak nem lehetsz ilyen béna! Hisz ez csak egy nagy kastély, egy iskola, nem kell tőle félni. Biztos lesz sok ember, háztárs, akik segíteni fognak. Csak el kéne indulnom, csak néhány lépés, és már bent is lennék. De neeem... Egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy tovább menjek. Ahh... Gyáva nyuszi...
Ha nem jött volna ez a lány, akár még órákig itt áldogáltam volna, vagy legalábbis addig, míg valaki más nem jött volna. És még Őt alig merem megszólítani. De hát na, sosem volt a véremben ez az egész barátkozás, vagy épp idegen emberek leszólítása. De ha egyszer muszáj, akkor nagy nehezen, de megteszem. Még végül jól is elsülhet a dolog, és segíteni fog, én pedig eljutok a Levita házig, épségben.
- Kicsit félek... és egy "kezdőlökés" jól jönne... Persze nem szó szerint... És a Levita... A Levita házat nem tudod véletlenül, hogy merre van? - kérdezem tőle, és egy kis mosolyt is próbálok az arcomra erőltetni, több kevesebb sikerrel. Csak reménykedni tudok, hogy nem fog azonnal kinevetni, és itt hagyni, mert az eléggé ciki lenne. A remény hal meg utoljára.
- A... Fe-festmények..?!? De az-azok? Hogy? - teljesen kikerekednek a szemeim döbbenetemben. Még hogy a festmények segítőkészek? Aztán azt mégis hogy? Ezt úgymondta, mintha beszélni tudnának azok a festett emberek. De az lehetetlen... el sem tudom képzelni, hogy lehet olyan festményeket készíteni amik beszélnek. Én a hiszem, ha látom elvet követem, szóval valószínűleg úgyis nemsokára meglátom, hogy mennyire segítőkészek azok a képek...

Annamária



Hát ilyen mogorva embert se sokat láttam még. Már messziről érzem rajta, hogy nincs vele minden rendben, de ahogy közelebb érek hozzá, már nyilvánvalóvá válik, hogy elég goromba hangulatban van. Igazából nem is tudom, miért jöttem mégis ide, egy ilyen mogorvának látszó lány mellé nem hiszem hogy sokan leülnének beszélgetni, nem hogy én, aki még a teljesen normálisan kinéző embereket is alig meri megszólítani. Csakhogy az édességtől nem csak boldogság, hanem bátorsághormonjaim is lesznek, egy kis ideig legalábbis. Emellé pedig egy csipetnyi, na jó egy egész zsáknyi kíváncsiság is társul, hogy vajon miért tűnik ilyen rosszkedvűnek az a lány, és miért nem eszik, és egyáltalán miért van itt, ha nem is akar enni. Ez a túlzott kíváncsiság fog egyszer a sírba vinni, de komolyan...
Hallgatás beleegyezés, tehát maradok. Miután letelepedek, már veszem is el az egyik triplacsokis sütit a tálamról, és be is falom, mikor eszembe jut, hogy lehet meg kéne kérdezni, akar-e venni. Azonban ezt az ötletet egyből el is vetem, lévén, ha szeretne enni, már vett volna valahonnan máshonnan, szóval inkább csak rendben fogyasztom el sorban a süteményeket. Végül csak feláll a mellettem ülő is, s egy palacsintával tér vissza, de csodálkozva veszem észre, hogy egy falat után már le is teszi.
- Nem ízlik..? Vaaagy... Rosszul vagy? Nem szeretnél elmenni a Gyengélkedőre? Elkísérhetlek, ha gondolod. - És még egy bájos vigyort is villantok a mondandóm végén. Láthatóan nincs minden rendben vele, mert olyan nincs, hogy ez a koszt valakinek ne tetszene.

Dorian
Öltözet


Eltévedtem. De úúúgy eltévedtem, hogy nagyon. Ezen a rémes helyen ma, vagyis most délután, az elmúlt két órában legalább négyszer elmentem már. Igen, jól hallottad, már két órája próbálok visszajutni a Levita Házba, de egyszerűen nem megy. Néha elgondolkodom azon, miért áldott meg az ég ilyen szörnyű tájékozódó képességgel. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem téveszteném össze állandóan a bal, és jobb oldalt... Akkor talán nem lennék ennyire elveszve ebben a kastélyban. Meg máshol sem.
Ez volt az első, és utolsó alkalom, hogy én felfedező körútra indultam ebben a kastélyban, de komolyan. Úgyis ott lesz szinte az egész szünet, mert terveim szerint nem fogok hazalátogatni, max a nagyihoz. Kicsit félek anyuéktól, hisz ők nem engedtek el, a nagyi segített, hogy eljussak ide, és azóta nem is írtam nekik. Tuti nagyon pipák rám, és ezt nem is csodálom.
Na de most inkább arra koncentrálnék, hogy minél hamarabb visszataláljak a Levitáig, és ez a kis gondolatfoszlány miatt kevésbé tudok koncentrálni... és igen már megint itt vagyok, ezen a rémes helyen. Még mindig kiráz a hideg már csak a tudatától is, hogy ezek az izék itt beszélnek. Hát még mikor tényleg meg is szólalnak... Van egy olyan érzésem, hogy ezt egyhamar nem fogom megszokni. Leszegett fejjel próbálok minél gyorsabban kijutni innen, amikoris valaki hozzámszól, s én azonnal fordulok is a hang irányába. Nagy kő esik le a szívemről, mikor megpillantom azt a húsvér, élő embert, aki feltehetőleg hozzám szólt, nem pedig egy olyan izé, amit az itteniek festménynek neveznek.
- Hát... Ezt szerintem rossz embertől kérdezed, ugyanis nekem itt szinte minden elég szokatlan, Főleg azok az izék a falon. - Mutatok az egyik festményre, mellé még grimaszolok is, majd a srácra nézve egy kis vigyor is megjelenik az arcomon. - Pontosan miféle "szokatlan" dolgot is kéne látnom?

Állia, Eris és Isidor


Elég jó a megfigyelőképességem ahhoz, hogy lássam, épp egy türelmetlen lányt sikerült leszólítanom. Na szép... Úgy látszik vele se megyek sokra. És még hogy beszélő, segítőkész képek, na ne már... A nagyi ilyenről semmit nem mondott. Bár igaz, hogy nagy valószínűséggel ő sem tudhat sok mindent, hisz ő is csak az anyukájától hallott dolgokat, meg a nagy részüket tuti elfelejtette már, amilyen feledékeny az öreg. Meg abban a kis tájékoztatóban, sem volt erről semmi írva. Persze, ez egy varázslósuli, és mióta kiderült, hogy én is az vagyok, már kezdek kicsit hinni az ilyen dolgokban, talán az a sok dolog, amiről gyerekként álmodoztam, azok lehet, hogy nem csak álom, és tényleg létezik. Ki tudja...? Végülis lesz rá néhány évem, hogy kiderítsem, és ennek a kastélynak biztos jó nagy könyvtára is van, ahol majd gyarapíthatom a tudásom.
- Hogy... Hogy... Hogy miii?!? - kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna jól, amit mondott, pedig tisztán értettem. Hogy halálos veszély? Na viszlát...! Én ide be nem teszem a lábam, az már biztos. Kellett nekem ide jönni... Érzem, hogy kiszalad a vér az arcomból, és teljesen elsápadok, nem is tudom, mit mondhatnék erre.
és ekkor betársul hozzánk még valaki. Biztos hallotta a rövid... Hát beszélgetésnek nem igazán nevezhető szóváltásunk, és... és fogalmam sincs, hogy mit akar.
- Szia! Hááát annak nagyon örülnék. Kö-köszi... Deee.. I-igaz amit mondott? - Nézek fel a srácra nagy, csillogó szememmel, reménykedve, hogy megcáfolja a lány előbbi kijelentését.
És akkor a hab a tortán egy újabb alak megjelenése, aki láthatóan nincs jó kedvében, és már bűntetőmunkára akar küldeni. De hisz még meg se érkeztem...! A mondata hallatán szinte rögvest arrébb ugrok, pontosabban a háztársam háta mögé, onnan nézem a másik két lányt.
- Elég ijesztő ez a csaj... - mondom, lehetőleg olyan halkan, hogy csak a Levitás hallja. - Ugye ide nem csak ilyen emberek járnak?

Annamária



Szép a csoki, jó a csoki, a csoki bátorságot ad. Más különben nem is mertem volna ide tolni a képem ehhez az asztalhoz, és ehhez a lányhoz, aki szemmel láthatóan nincs túl jó kedvében. Na de maaajd akkor én felvidítom! Igaz, nincs túl sok érzékem a velem egykorú, vagy nálam idősebb emberekkel való kommunikációhoz, de azért egy próbát megér. Végülis mi lehet a legrosszabb ami történhet? Max megutálhat, ahhoz meg már hozzá vagyok szokva, nem lennék különösebben meglepve.
Feltűnt az is, hogy a mellettem ülő lány nem igazán akar enni, még ha próbálkozik is, nem jut tovább egy falatnál. Ami elég fura, hisz mindenki, aki itt van nagyban tömi a fejét, csak Ő nem. És még grimaszol is hozzá. De nem az a "Fuj, undorító..." grimasz, sokkal inkább, mintha valami baja lenne. Szóvá is teszem, két falat között az iménti megállapításom, mire Ő meglepődik. Ezen viszont én döbbenek meg. Talán nem számított ilyesfajta kérdésre? Milyen ember az, aki látva, hogy egy embertársa nincs túl jó bőrben, nem csinál, még csak nem is kérdez semmit. Ez a fajta közöny nagyon is messze áll tőlem, sokakkal ellentétben, akik csak úgy elmennek egy ilyen ember mellett. Jelen pillanatban persze kevésbé súlyos a helyzet, és azt mondja, híg nincs semmi baja, de a biztonság kedvéért azért én mégiscsak elmennék a Gyengélkőbe vele. Mondjuk lehet, megint csak bennem van a hiba, mert szokásom túlreagálni a dolgokat, és ez most sincs másképp...
- Aaaha... Sosem értettem, hogy az egyébként tök normálisan kinéző, normális testalkattal, és nagy valószínűséggel pont tökéletes testsúllyal rendelkező lányok miért akarnak mindenáron diétázni... Tök felesleges szerintem... - Apró véleménynyilvánítás a részemről, amit egy vállrándítással le is zárok, majd az utolsó falatot is eltüntetem a tányéromról. Ez már az ő dolga, nem az enyém, nem szólhatok bele. Ha Ő ezt akarja csinálni, tegye csak.

Dorcsi


Uuuuuh de nagyon és fuuuh meg ahh de nagyon nem szeretem ezeket a képeket. Olyan... Olyan természetellenes, hogy mozognak, és beszélnek, és gyakorlatilag saját tudatuk van. Ez olyan... Olyan hátborzongató valamilyen szinten. Nekem legalábbis biztosan, hisz én ilyenekkel még soha életemben nem találkoztam, és ez is - rengeteg más dologgal egyetemben - újdonságnak számít nekem. Nekem meg elég sok időt vesz igénybe, hogy hozzászokjak az új, ismeretlen dolgokhoz, csak úgy mint az útvonalak megjegyzése. Gyorsan próbálok végig haladni ezen a folyosón, csakhogy nem számoltam azzal, hogy bárki is leszólíthat. Nagyon reméltem, hogy nem az egyik kép, és... mily' szerencse! Egy élő ember...! Remek, és talán még tudna segíteni is. Nagyon remélem.
- Hát igen, nemrég jöttem csak, és még szoknom kell ezt az egészet. - Ami biztos egy nagyon lassú, és hosszú folyamat lesz. Nagyon sok dolog ismeretlen számomra a varázsvilágban, de végülis van időm, hogy mindet kiismerjem, nem?
- Azt hiszem ezt a helyet lehetőleg kerülni fogom... - jegyzem meg halkan, majd az egyik, szokatlanul csendben lévő alak felé sandítok. Még meg is bököm párszor, mire az csak néhány nem túl kedves, és főképp nem szép szóval ajándékoz meg, de hamar abba is hagyja. Beleborzongok, egész testemen remegés fut végig, és nem is a káromkodás miatt, persze azt sem szeretem, sőt, egyenesen ki nem állhatom. Sokkal inkább amiatt, hogy még mindig nem voltam képes teljesen megemészteni, hogy ezek a valamik gyakorlatilag élnek, mozognak és beszélnek.
- Benedikta. - Mutatkozom be én is, s arcomra végre egy halvány vigyor is kiül. - Ha már itt vagy... Meg tudnád mondani, hogy a kastély melyik részén is vagyok épp? Kérlek, mondd, hogy a Keleti szárnyban vagyunk...! - Nézek fel rá, nagy bociszemekkel, kérlelőn, remélve, hogy esetleg segít visszatalálni a Levitáig.

Bálint <3
A dísztalár alatt


Hivatalosan ma kezdődik a tanév, mától fogva már én is ténylegesen itt tanulok, és az igazat megvallva eléggé parázok ettől az egésztől. Na persze nem az évnyitótól, hanem úgy az egész évtől, a tanároktól, a tantárgyaktól, meg úgy tényleg mindentől. Ezernyi kérdés kavarog a fejemben ezzel az egész varázsló léttel kapcsolatban, amikre lehet, hogy ezalatt az öt év alatt sem fogok választ találni. Balázs... Nem... Bence, vaagy... jaj, hogy is hívják? Ja igen, szóval Bálint még a Levitában elkapott, és felajánlotta, hogy elkísér az évnyitóra. Biztos valami pre... izé prefektusi kötelesség segíteni az elsősöket, vagy valami ilyesmi. Örülök neki, hogy nem lesz semmi extra, de azért remélem az a hosszadalmas beszéd annyira mégsem lesz hosszadalmas, és viszonylag hamar vége lesz az egésznek.
A zöld is szép szín ám... De azért a kék mégiscsak szebb, ezért én megpróbálom a lehető legtöbbet beleadni, hogy az év végén már kékben tündököljön a Nagyterem. Bár nem tudom, ez mennyire fog sikerülni.
- Hááát... elég nagy, és számomra kész labirintus az egész. De amúgy szép, csak azoktól a mozgó és beszélő képektől kiráz a hideg. - még most is beleborzongok, ha eszembe jutnak, vagy meglátom őket, ezért próbálok úgy közlekedni, hogy lehetőleg ne nagyon kelljen bámulnom őket. - És igen, néhány emberrel már sikerült megismerkednem... Bár voltak közöttük nem épp kedves egyedek is - és nagyon remélem, hogy nem fogok ilyenekkel sűrűn találkozni.
Közben megérkeztünk a Nagyterembe, a Levita asztalhoz érve pedig egy apró vigyorral az arcomon integetek a már jelen lévőknek.
- Ööö... Bálint...?  Az mennyire gáz, ha én félek ettől az egésztől...? Mármint a varázsló léttől.

Dorcsi



Találtam a kastélyban egy olyan helyet, amit normális körülmények között lehetőleg kerülni fogok. Persze az is kérdés, hogy egy ilyen, varázslattal teli helyen mit nevezünk "normálisnak". A srác elmondása alapján ez itt egy elég zűrös hely lehet, szóval el sem merem képzelni, hogy mi lehet itt a normális. Azonban amilyen szerencsém van, tuti többször is meg fogok itt fordulni diákéveim alatt, és tuti, hogy akkor nem lesz itt olyan nyugodt minden. És az is lehet, hogy ez is csak ilyen vihar előtti csend, és készülnek valamire ezek az izék itt. Csak könyörgöm... Várjanak vele addig, míg én eltűnök innen.
- Inkább a zűrös helyek nem szeretnek engem... Végül mindig bajom esik. - egy vállrántással el is intézem a dolgot, nem szentelek neki különösebben nagy dolgot, csak ténymegállapítás volt. Általában próbálom elkerülni az ilyen helyeket, de valahogy mindig megtalál a baj. De eddig még mindig megúsztam nyolc napon túl gyógyuló sérülés nélkül, szóval nincs gond.
Ez a fickó a képen... Brr... Szörnyű... Pedig én csak kíváncsiságból bökdöstem meg, és így reagál. Még ilyet! Még egy ok, hogy ne kedveljem ezeket az izéket. És ez még nem is az ő lakhelye, vagy mi. Dorcsi azonban gyorsan a helyére tessékeli a festményalakot, aki elég gyorsan el is tűnik. Na én így tuti nem tudnék rendre inteni egy képet. Elég abszurd, de már hozzá kéne szoknom, hogy itt semmi sem olyan, mint amilyen a mugli világban.
Nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam Dorianon, és az indokon, amiért becézni szeretne. Nekem ez eddig még soha eszembe se jutott, de most hogy mondja...
- Hívhatsz nyugodtan Dittának. - Vigyorgok a srácra. Ez a vigyor azonban hamar lehervad az arcomról, mikor elárulja, hogy bizony elég rossz helyen járok, mert ez nagyon nem a Keleti szárny. De segít visszajutni a levitába. Hát ez remek! Feldobta a napom Dorian, és legszívesebben köszönetképp megölelném, csakhát nem tudom, hogy reagálna rá.
- Uuuh... Hát annak nagyon örülnék. Kösziii! - Hálálkodom neki széles vigyorral az arcomon. - Nos... Akkor merre?

Bálint


Örülök, hogy pont Bálintot bízták meg azzal, hogy figyeljen rám. Na nem mintha a többi Levitás prefektussal bajom lenne, ők is tuti aranyosak, de valahogy érzem, hogy ő talán jobban meg fog érteni, mint ahogy a többiek tudnának. Nem is tudom megmagyarázni, hogy miért, csak érzem. Különösek ezek a megérzések, nem? Végig Bálint mellett megyek, és figyelek rá, hogy még véletlenül se keveredjek el. Ha meg mégis megtörténne, csak követnem kéne a tömeget, úgyis mindenki a Nagyterembe megy, előbb vagy utóbb csak eljutnék oda. Hát... Ahogy magamat ismerem inkább utóbb.
- Hát... A Szfinxet kezdem megszokni, mert szerintem ő mégiscsak más, mint a többi festmény, nem? A többiekről meg megpróbálok nem tudomást venni. - és akkor talán a ők sem fognak velem különösebben foglalkozni.
Következő kérdésére elnevetem magam, biztos ő is csak viccből mondta, nem hinném, hogy így utólag megbüntetné, még akkor is, ha módjában áll. És amúgy sem lenne fair a másik féllel szemben.
- Asszem Re...Rellonosak voltak. És... azt hallottam róluk, hogy ők általában ilyenek. - Persze akadhatnak kivételek, például én sem vagyok teljesen 100%-osan Levitás, nem vagyok annyira okos. De azért próbálkozom, és lehet, hogy csak ezért kerültem a kékek közé.
Idő közben megérkezünk a Nagyterembe, és le is ülünk az asztalhoz, én pedig egy olyan témára térek át, ami egy kis aggodalommal tölt el.
- Szóval... Te is mugli születésű vagy....? De fura ezt így kimondani... - Nagyon fura, hisz nem rég még én is "mugli" voltam, legalábbis azt gondoltam... Most meg már varázsló.
Aztán mindenki elhalkul, és egy férfi elkezd beszélni, aki mint kiderült az igazgató... És régen Levitás volt. Hát ez mekkora jó már...! Szerencsére még mielőtt belekezdene a hosszadalmas beszédbe, ehetünk.
- Jó étvágyat! - vigyorgok Bálintra, majd a szedek a tányéromra, az első dologból, amit meglátok. Valami ragu lehet...
-Te miért kaptál külön ételt? Nem mintha irigykednék, vagy valami... Csak kicsit furcsállom... - na ezt jól megmondtam... De tényleg érdekel, szóval remélem nem veszi zokon, hogy megkérdeztem.

Kamilla



Örülök, hogy végre visszatértünk a nyaralásból, mert tényleg jó volt meg minden, csak így a vége fele már kicsit unalmas. De legalább szépen lebarnultam, bár úszni még mindig nem tanultam meg, de mindegy is, van arra még időm, nem is kevés. Majd ha legyőzöm a félelmem, akkor menni fog, addig is egy kis testmozgás gyanánt ott van nekem a kviddics, meg még más szárazföldi sport, mert azért abból is van nem is kevés.
Es most is szeretnék egy kicsit mozogni, ezért vagyok itt, az Erőnlét termében, ahol úgy még sosem voltam, de hallottam, hogy jó hely ez a testmozgásra. Viszonylag könnyen megtaláltam, még szerencse, hogy nem a kastély túloldalán van, mert akkor bajban lennék, talán még most is a folyosókat rónám a terem kutatása közben. Pedig már szép lassan kezd beleégni a fejembe a kastély térképe, öt év alatt már kívülről tudni fogom, hogy mi merre van. Talán... Ebben mondjuk nem vagyok teljesen biztos, de azért reménykedni szabad.
Teszek egy-két kört a futópályán bemelegítésképp, majd ezután nyújtok, mert azt már megtanultam az évek alatt, hogy jobb megelőzni a bajt, és nem hiányzik nekem, hogy valami hülyeség miatt lesérüljek, és ne tudjak kviddicsezni. Meg ugy en bloc semmit se csinálni. Az teljességgel kibírhatatlan lenne számomra, de legalább több idő jutna a tanulásra, és olvasásra. A kötelező bemelegítés után elveszek egy kosárlabdát, és az egyik palánkhoz sietek. Már nagyon rég kosaraztam utoljára, szóval eleinte elég béna vagyok, és tízből egy sem megy be, de majd csak visszarázódom. Próba cseresznye... Mármint szerencse, egyszer majd csak sikerül betalálnom, és még az aprócska méretem sem fog ebben megakadályozni
Egyébiránt egy fekete AC/DC-s hatalmas póló van rajtam, amibe háromszor is beleférnék. Még aputól csórtam el mikor otthon voltam, azóta nem adtam neki vissza. Alatta pedig egy igen rövid fekete gatya van, és egy magas szárú tornacipő

Kamilla


Talán kevesen gondolnak bele, de Sauronnak nem volt térlátása, az egy szeme miatt. Emiatt biztos elég gyatra lenne a labdajátékokban, mert ahhoz ugyebár kell némi térlátás is, különben a játékos nem találna bele a karikába, vagy nem tudna gólt rúgni. Persze véletlenek akkor is akadnának. Bár nem hiszem, hogy a naaaaagy Sauron lealacsonyodna addig, hogy valami buta, mugli sportokat játsszon, bár ki tudja. Nem ismerem őt annyira, és meg sem szeretném ismerni, annyira azért nem kedveltem a filmben. De azért nem is utáltam, szép volt az az egyetlen szeme.
Na de én nem vagyok egyszemű, és a térlátásom is tökéletes, szóval nem értem, mit bénázok itt ennyit már. Ez egy tök egyszerű feladat, csak el kell dobni a labdát egyenesen fel a kosárba, vagy a palánknak a fekete négyzetébe, és onnan be is megy. De nem, én erre nem vagyok képes, pedig nincs is olyan magasan a kosár. Na jó, de. Mondjuk igaz, hogy a célzókám sosem volt valami jó. Már kezdek elgondolkozni azon, hogy inkább abbahagyom, és futok helyette. Csak még egyet hadd dobjak, hátha sikerül. Meg még egyet, és még egyet. És még mindig itt vagyok, hála a makacsságomnak, ami nem hagyja, hogy feladjam.
Na még egyet, de most már tényleg ez lesz az utolsó próbálkozás... Megállok néhány lépésre a palánktól, a kosárra koncentrálok, olyannyira, hogy még a nyelvem is kinyújtom, ééééés.... Dobás. És bement! Végre bement! Igaz, hogy egy hajszál híján, de bent van, és ez a lényeg, nem? Fel sikítok örömömben, és ugrálok is, meg körbe-körbe forgok, mint valami hülye. De nem vagyok hülye, sak nagyon boldog. S mikor megfordulok, veszem észre a lányt, aki közben bejött, és biztos látta az én magánszámom is.
- Sziaaaa! - köszönök neki szinte már nevetve, majd a labdáért szaladok, és azzal a kezemben közelítem meg a lányt. - Nem szeretnél esetleg, teljesen véletlenül csatlakozni? Egyedül picit unalmas. Naaa, légysziiii! - Kérlelem azokkal a nagy bociszemeimmel. Végülis ha idejött, akkor valószínűleg sportolni akar, és a kosár jó sport. Jobb, mint a futás.

Kezdőmondatért hálás köszönetem Wolgast Úrfinak <3

Scarlett
~Ruha~Haj~Egyéb~


Remélem nem csak én vagyok olyan nyomi, hogy egy darab párocskám sincs erre a bálra. Kihagyni meg nem akarom, mert biztos jó lesz. Így hát előkotortam a szekrényem mélyéről egy ruhát, amiről nem is tudtam, hogy van nekem, a hajam is megcsináltam, mert ha törik ha szakad, én elmegyek, még ha egyedül is. Biztos lesz ott más ember is, aki egyedül megy. Legalábbis nagyon remélem, mert nem szeretnék egyedül lenni. Bár ahogy magamat ismerem, úgyis találok valakit, akire rácsimpaszkodhatok az este folyamán, persze csak ha bírja, és nem csap le azonnal. Követem a tömeget a Nagyterem felé, ahol azért már vannak egy páran, és persze mind az alkalomhoz illő ruhában. Anyum nagyon szereti ezt a bohém eleganciát, így nagyon jól tudom, hogy milyen. Ezt a szép fehér ruhát is anyától kaptam, mert Ő már nem fér bele. Az idő sajna rajta is fogott, meg is látszik rajta.
Mikor belépek, szinte azonnal a plafonra pillantok, ami most teljesen olyan mint az égbolt. A varázslat még indig képes le nyűgözni, annak ellenére, hogy már egy ideje tudok a varázsvilág létezéséről. És szerintem ez így is marad életem végéig. Miután kiámultam magam, még az ajtóban körbepillantok, és hát többségében párocskákat látok, és ismerős arcokat is. Őket viszont nem akarom megzavarni, biztos jól elvárnak kettesben, így hát tovább pásztázom a környéket magányos lélek után kutatva. Az sem érdekel, ha lány az illető, vagy esetleg felnőtt, bár ez utóbbi esetben már kicsit húzósabb a helyzet. De végül sak megpillantok egy lányt, egy tök ismeretlen lányt, aki egyedül ácsorog, így fogom magam, és vagyok olyan merész, hogy közelebb totyogok hozzá.
- Szia! Látom te is egyedül jöttél... Vagy van párod, csak felszívódott? Mert ha igen, akkor elmegyek. De ha nem, akkor nem szeretnél egy kicsit beszélgetni? Akár majd táncolhatnánk is. Na? - Ered meg a nyelvem, majd csak vigyorogva bámulok a lányra, és amennyiben nem küld el, be is mutatkozom.
- Ja, egyébként Benedikta vagyok. Te?

Scarlett
~Ruha~Haj~Egyéb~


Azzal a céllal jöttem ma ide, hogy jól fogok szórakozni, noha az első percekben egyedül vagyok. De ez reményeim szerint nem tart sokáig, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül találni fogok valakit, vagy valakiket, akire rátukmálhatom magam. Bár nagyon remélem, hogy nem kell valami cuki párocskát boldogítanom, inkább egy csapatot, akik már amúgy is többen vannak, vagy olyan embert, aki hozzám hasonlóan egyedül jött. Max mindenki elküld, abba se fogok belehalni, egyedül is lehet bulizni, nem! Csak az annyira nem vicces.
Amint belépek, és kigyönyörködöm magam a terem szépségén, máris beszélgetőpartner után kutatok, akit aztán hamar meg is pillantok egy egyedül ácsorgó, teljesen ismeretlen szőkeség képében. Nem is habozok sokáig, azonnal megyek hozzá, és bele is kezdek a fecsegésbe, szinte nem is hagyom, hogy közbeszóljon. Bár ha nagyon akar, akkor biztos félbe tudna szakítani. Azonban úgy látom, ezt nem akarja, és csak akkor szólal meg, mikor én egy pillanatra abbahagyom. És a válaszától még szélesebb húzódik a vigyorom, már ha ez egyáltalán lehetséges. Elég hamar sikerült megtalálnom a párom a mai estére, és a plusz benne az, hogy egy újabb ismerősöm lett. Bár az még koránt sem biztos, hogy a barátom is lesz, mert lehet, hogy véletlenül sikerül majd megutáltatnom magam vele, végülis... Hosszú még az éjszaka.
- Én is nagyon reméltem, hogy lesz valaki más is, aki egyedül jött... Szuper! Akkor várjuk meg, míg a végzősök elmennek, vagy legalábbis végeznek a tánccal, és aztán felőlem mehetünk is. Deee addig is én leülnék... - felelek kuncogva, majd a közelünkben lévő üres asztal felé bökök a fejemmel, és le is ülök, remélve, hogy a lány is követ.
- Kösziii! Bár nem épp az én stílusom. Csak ez az egy ilyen ruhám van, ez is azért, mert anya rámtukmálta. Tudod, Ő nagyon szereti ezt a fajta bohém stílust, és azt akarta, hogy én is szeressem. De hát, nem jött össze neki... Amúgy a te ruhád is csini. - Vigyorgok továbbra is, és még mindig be nem áll a szám. De azért remélem, hogy nagyon nem zavarja Őt, ha meg mégis, akkor legalább állítson le, nem haragszom meg érte.
- Bocsi... Megint össze-vissza beszélek mindenfélét... Rossz szokásom, de ha zavar, sak nyugodtan lőj le.

Scarlett
~Ruha~Haj~Egyéb~


Jó szokásomhoz híven megint be nem áll a szám, fecsegek én itt össze-vissza mindent. Nem is csodálnám, ha a szőkeség csak úgy fogná magát és itt hagyna, egyedül. Volt már ilyenre példa, azóta pedig próbálom magam visszafogni, több-kevesebb sikerrel. Közben le is ülünk, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig fog ez így maradni, ugyanis remélem, hogy nemsokára elkezdik a végzősök azt a bizonyos nyitótáncot, és utána már mi is táncra perdülünk. Már várom, csak mi ketten, fiúk sehol. Kinek is kellenek azok? Na jó, néha jól jönnek, például ha magasak, és valamit le kéne venni a polcról, vagy ha befőttesüveget kell kinyitni. Meg persze néha jól el lehet velük beszélgetni, de így igazán nem vágyom a társaságukra.
Közben pedig a ruhákra terelődik a szó, pontosabban azokra, amik most rajtunk vannak. Kiderül, hogy neki sem kifejezetten a stílusa ez az öltözködés. Ennek pedig örülök, mert akkor elképzelhető, hogy ugyanolyan, vagy legalábbis hasonló az ízlésünk. És akkor esetleg jó barátok is lehetnénk.
- Ez jó ötlet. Én egyszer szabtam át magamnak anya egyik ruháját... Hát eléggé ki volt akadva, pedig azt a ruhát nem is használta, nekem meg jól jött. - nevetem el magam, mikor visszagondolok arra a régi emlékre. Akkor persze nem volt ennyire vicces, kaptam is büntit, napokig duzzogott is anyu, és még a mai napig felemlegeti. Erről jut eszembe... Írnom kéne már haza egy levelet, van mit mesélnem nekik, és biztos örülni fog, hogy viseltem a ruháját, mert Ő eddig bármennyire is erősködött, nem sikerült rávennie. Soha.
- De ha kezdelek idegesíteni, csak szólj... Hallgatni is jól tudok, nem csak beszélni. - Vigyorgok továbbra is. Bár tény, hogy ez utóbbi sokkal jobban megy, de ha muszáj, csendben maradok.
- Na, úgy látom, mindjárt mehetünk a táncparkettre. - bökök fejemmel a már táncoló végzősök irányába, majd körülnézek, és csodák csodájára ismerősöket is megpillantok, nem is egyet. Ettől csak még boldogabb leszek.
- És... Melyik házba jársz? - faggatózom, hogy azért ne csak én beszéljek, mert az úgy elég unalmas lenne.

Kamilla



Örülök, hogy van társaságom, vagyis... Remélem, hogy itt marad, és nem megy el, és játszhatunk. Az sem zavar, hogy teljesen ismeretlen számomra még ez a lány. És a hangsúly a "még"-en van, mert biztos vagyok benne, hogy még a mai nap folyamán össze fogunk barátkozni. Vagy össze fogunk veszni, és nem leszünk barátok. Ez el fog majd dőlni a nap végére, de én nagyon reménykedem. Általában elég könnyen megy nekem a barátkozás, egyáltalán nem félek az idegenektől, és könnyen párbeszédbe elegyedek bárkivel, aki hagyja. De tudom, hogy ennek nem így kéne lennie, mert vannak rossz emberek is, de amíg ki nem derül az illetőről, hogy Ő valójában egy bunkó, beképzeld ember, addig nyugodtan elbeszélgetek bárkivel. Na persze ez inkább a velem egykorúakra vonatkozik, a felnőttektől azért kicsit tartok, mert ki tudja miféle perverz alak áll velem szemben.
- Nyugi mááár... Nem vagyok se emberrabló, se emberevő, csak játszani szeretnék... - nevetek fel, mikor meglátom a megdöbbent arckifejezését, mikor megkérdezem, nem játszana velem egy kicsit. Előtte pedig eléggé ijedtnek tűnt, mintha mumust látott volna. Pedig én nem vagyok az. Biztos félős lányka. Pedig nincs mitől félnie, csak én vagyok itt, meg a kosárlabda. Max valami sérüléstől kéne tartania, de abból meg hamar felgyógyul.
Szerencsére a döbbent arckifejezés sem tart sokáig, és egy mosolyt is meglátok az arcán, aminek kifejezetten örülök. Végülis, a mosoly egy ragadós dolog, és nagyon fertőző, könnyű elkapni.
- Remek. Kezdhetsz te. - dobom felé a labdát, ami szerencsére nem nagy táv, hisz elég közel vagyok hozzá, szóval csak egy apró löketet kap a laszti. És nagyon remélem, hogy ettől nem ijed meg, és el tudja kapni, én pedig mehetek a kosárpalánk elé.
- Ja, egyébként Benedikta vagyok. De hívhatsz Diktának, Dettinek, vagy ahogy akarsz. Neked mi a neved? - Igen, engem még az sem zavar, hogyha úgy szólít, hogy "Te ott". Egészen addig, míg azt a megfelelő hangnemben teszi.