28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Ho-ho-ho-hó! 🎅
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Martin Romberg összes RPG hozzászólása (45 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. április 4. 13:34 Ugrás a poszthoz

Rui Mendes Dias


Örülnöm kellene, hogy felvettek ide. Hogy távol kerültem a családomtól, és hogy hosszú idő után először tiszta lappal indulhatok. Egy új és ismeretlen hely, felfedezni való dolgokkal. Csábítóan hangzik egy olyan fiúnak, aki pont az ilyeneket keresi. Helyette nagyjából semmilyen hangulatom nincs. Nem hoz lázba az új tanév indulása, ami a mestertanonci képzésem kezdetét is jelenti, szóval csak remélem, hogy ez idővel változni fog.
Az üres vonatfülkében való robogáshoz már hozzászoktam, amikor átvergődtem az Alpokon és először magyar földre léptem. Egyébként is sokszor vonatoztam már otthon. A mostani csak hab volt a tortán, a lepukkadt kelet-európai tájat hamar felváltotta az északi erdőség. Egy fejezet híján sikerült volna befejeznem a könyvet, ha nem álltunk volna meg. Ahogy elnéztem, rajtam kívül alig utaztak ezzel a járattal, úgyhogy kissé bajban kezdtem magam érezni az odajutást illetően, de bíztam önmagamban. Elvégre nem lehet olyan nehéz kiszúrni egy kastélyt...
Alig néhány másodperce ráncigáltam le bőröndömet a vonatról, de már megszólított valaki. Különös forma, először azt hittem, hogy valami kérdőívet akar velem kitölteni, úgyhogy inkább játszottam az idegen turistát, hogy lekoptassam. De aztán kiderült, hogy egyenesen az én fogadásomra küldték le ide a srácot, már ha hihetek a szavának. Annál is inkább, mert beszélt franciául, amiért jár neki a piros pont. Álmomban sem gondoltam volna, hogy szinte egyből mellőzhetem a magyar nyelv használatát. A bemutatkozás után egy kisebb beszélgetésbe elegyedtünk. Nagyrészt az iskoláról volt szó, ami azért jó, mert nem túl személyes. Így megmarad a távolságtartó hangnem, de legalább adunk egy esélyt a másiknak. Aztán előkerül a cigaretta... Itt gondolkodtam el először azon, hogy jó helyen járok-e. Ha ez a magyar vendéglátás részét képezi, akkor meglehetősen fura szokás, legalábbis eddig ritkán láttam olyat, hogy az alvilági negyeden kívül egyből cigivel kínálják az idegent. Az egész olyan kényelmetlen volt. Ráadásul az iskola helyett egy csárdába invitált, amit tényleg nem tudtam mire vélni. Mégis miért? Én csak egy idegen vagyok.
- Ez valami teszt? - néztem rá gyanakvó tekintettel, majd az állomáson tartózkodókat kezdtem el kémlelni, hátha rejtőzködött még ott valami beépített ember, aki az új diákokat teszi próbára.
Komolyan elgondolkodtam a dohányzást illetően, de végül udvariasan nemet mondtam. A csárdát azonban nem hagyhattam ki. Ez a... Bogolyfalva, vagy mi, egyszerűen lenyűgözően hatott rám. Szívesebben kalandoztam volna itt a bőröndöm nélkül, de egy vajsör megért ennyi áldozatot. Csak egy ugrásra volt a csárda, tényleg nem nagy ügy. Vonzóan koszos, sejtelmesen hangulatos. Amint kikaptuk a rendelést, a saját poharamat magamhoz tolva folytattuk a beszélgetést. Haver, aha, persze...
- Nem is tudom... Tanulok. Elvégre azért jöttem - dőltem hátra mosolyogva - Hallottam hírét, de még csak nem is gondoltam az itteni lányokra.
Van egy hírük innen-onnan, az egyszer biztos. De jobb, ha nem gondolok az úgynevezett gyengébbik nemre, mert még eszembe jut a múlt, felhúzom magam, vagy ilyesmi. Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, ahogy felszedek valakit, de rögtön el is kezdett menni a kedvem az italozástól, úgyhogy erőt vettem magamon és inkább a körülöttünk gomolygó füstfelhőt kezdtem el tanulmányozni.
- És veled mi a helyzet? Te vagy az itteni szoknyavadász? Vagy mivel ütöd el az időt?
A legjobb védekezés a támadás, így ezt kihasználva tettem fel kérdéseim hasonló témakörökben.
- Finom - pillantottam elégedetten a vajsörömre, majd egy nagyobbat kortyolva tettem le az asztalra.

   
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2015. április 14. 19:34
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. április 13. 21:13 Ugrás a poszthoz

Szépvölgyi Richárd


Gondosan ápolt műkert, aprócska és egyben szemet gyönyörködtető is. Az évszaknak megfelelően cseperedő virágok és más zöldellő növények foglalnak benne helyet. Bárki is volt a megálmodója és a kivitelezője - felteszem az iskolában dolgozó manók - elérte, hogy lekösse figyelmemet.
Persze nem emiatt kerültem az erkélyre. Meglepetésként ért, hogy a kilátáson kívül egy ilyen díszeleg oldalt, a fotelek szomszédságában. Azon fotelekének, melyek egyikében ücsörögtem akkor. Teljesen elkényelmesedni nem tudtam, mert nem voltak elég puhák a párnák. Emiatt sokszor kellett mozgolódnom, hogy megelőzzem a zsibbadást. Arra azonban elég volt, hogy feltett lábakkal, lazán hátradöntött nyakkal és összefont karokkal gubbasszak ott, valamelyest élvezve a napsütést, bár a várva várt sugarak nem olyan szögből sütöttek már ekkor, hogy azok valóban érjék az arcom. Legalább nem kellett hunyorognom.
Ebben a diákmentes nyugalmi állapotban kezdtem el foglalkozni gondolatvilágommal. Az utóbbi időben rájöttem, hogy túlságosan sokszor kerülnek elő bizonyos témák bennem. Mondok egy példát: Úgy érzem, hogy jó döntést hoztam azzal, hogy nagykorúvá érve a saját fejem után mentem. Ugyanakkor be kell valljam, tapasztalatlan vagyok ezen az úton, ahol gyakorlatilag teljesen egyedül kell boldoguljak. Segítő kezeket pedig aligha kapok csak úgy, semmiért... És mivel én nem érzem úgy, hogy magamtól segítségért kellene kiabáljak, bátran kijelenthetem, hogy egy rendkívül érdekes helyzet állt fel. De ott van sok egyéb, aprócseprő dolog, ami talán nem is igazi probléma. Sőt, egyáltalán nem akarom őket annak tekinteni. Magamnak való fickó vagyok, tanulni jöttem, később jobban megismerem a helyet és változni fognak a dolgok. Így is kell felfogni. Majd írok egy baglyot, aztán minden rendben lesz.
Elhatározásom után hangokat véltem hallani. Ezek fokozatosan erősödtek, ami egyértelműen egy kastélybeli közeledtét jelentette. A látogatóm megjövetele előtt még egy csalódott pillantást vetettem a kertecskére, aztán a hátam mögé fordulva vártam, hogy az a bizonyos valaki kilépjen az erkélyre.

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. április 14. 21:19 Ugrás a poszthoz

Rui Mendes Dias


Iskola helyett egy ivófélében kötöttem ki. Nem erre a fajta érkezésre számítottam a vonaton. Szerintem neki se kellene vakmerősködnie, ha már egyszer utasítást kapott egy feljebbvalótól, hogy navigáljon az intézménybe, nem pedig azt, hogy cigarettával kínálva sétálni vigyen a faluban... Ugyanakkor szükségem volt idegenvezetésre az új helyen. Mestertanonc vagyok, akit nem érhet olyan nagy baj, mint őt. Akármi is ez, az első gikszernél rákenem az egészet, bármennyire is kedves volt velem. Nem akarok már az első nap szégyent hozni magamra.
Aztán az idő múlásával fokozatosan visszaszívtam magamban a korábban gondoltakat. Az információkban gazdag gyaloglás alatt tovább nőtt elégedettségem, hiszen közlékenyen megmutogatta szépen, hogy mit merre találok majd később, ha netán szükség lesz vásárolnom valamit. Egy darabig biztosan megleszek a legtöbb bolt meglátogatása nélkül. Utazásom előtt alaposan bevásároltam magamnak, a kinti árakkal jobban tisztában vagyok, nem bíztam az itteni rendszerben. Képzelem, hogy ezek a falusiak abból élnek, hogy a kiszolgáltatott diákságot az orruknál fogva vezetik.
Megérkezvén és helyet foglalván a vendéglátói egységben, sokkalta oldottabban kezdtem viselkedni. A csomagjaim kényelmes, egyúttal még biztonságos távolságra hevertek tőlem, de igazság szerint teljesen elfeledkeztem róluk azokban a pillanatokban. Csak arra tudtam gondolni, hogy igen, megcsináltam, egyedül elkeveredtem ide, távol az otthonomtól. És most kész vagyok tovább építeni a jövőmet, aminek nagyon jónak kell majd lennie. A csárda számomra egy olyan tranzitállomás, ami ívként vezet át megszokott környezetből az újba. Még gondtalanul ücsöröghetek itt anélkül, hogy bárki megismerne. Feladatok nélkül, de már a kötelezettség kapujában. Még nem késő visszafordulni, mégsem tehetem.
- A sör hozza ki belőled ezt a fajta humort, vagy amúgy is ilyen vagy? - most mégsem mondhattam, hogy se az állatokhoz, se a rendezéshez nem értek, mert az úgy nem lenne érdekes. Pillanatokon belül be is igazolódott, hogy a kimondott kérdéssel jártam jobban.
- Pont úgy beszélsz, mint egy papucs. - gúnyolódtam, ahogy az előttem ülő fiút mérlegeltem magamban. Van egy fajta stílusa, de tudja, hogy kivel nem szabad viccelődnie. Engem még nem ebbe a kategóriába sorol.
Ugyanakkor az sem hagy nyugodni, hogy feltűnő jelenségnek nevezi a barátnőjét - merthogy kötve hiszem, hogy ő élőben is leasszonyozná a csajt - mert mi van, ha ez afféle szarkasztikus figyelmeztetés, hogy még csak rá se nézzek? Annyira szánalmas, hogy egyből a nőkre terelődik a szó, pedig ez egy istenverte csárda, ahová szórakozni megyünk, nem pedig keseregni!
- Ne aggódj, nem Don Juan jött meg. - próbáltam meggyőzni afelől, hogy bízhat bennem. Legalábbis ebben... Már ha számít ez valamit.
Elbambulásából ítélve mégsem gondolhatta fenyegetésnek. Ez így kínos, na mindegy.
- Mind tisztában vagyok ezekkel. Az igazgatóság mindenről tájékoztatott. Én Rád voltam kíváncsi. - vigyorodtam el egy pillanatra, majd fapofával hörpintettem egy újabbat a pohárból. Értékelem a próbálkozását, de legalább a kérdésre válaszoljon, ne másról untasson, még ha színesen is teszi.
- Ezt bóknak veszem. De nem, egyszerűen csak világot látnék, és ezt a saját fejem után menve kívánnám tenni. A Bagolykőnek híre van, ha nem is a legjobbnak számít, de az a képzés, ami nekem kellett, legalább megtalálható itt. - löktem oda nemes egyszerűséggel a választ, ha már ilyen szépen érdeklődött utána - Jut eszembe, még Te beszélsz? A nődön kívül mi ok van arra, hogy itt... legyél? Minden épeszű ott tobzódna a többi csigaevővel, hogyhogy különcködsz? Talán jobb az itteni vajsör, azért is iszol ennyit?
Talán túlságosan élcelődőnek tűnök, de a hanglejtésemből egyáltalán nem ez volt kiolvasható. Utóbbi például egy mókásabb megjegyzés arra, hogy ez már a sokadik vajsör felé kezd elmenni, és ha a leitatás a célja, van egy rossz hírem: jól bírom a piát.


Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. április 15. 19:49 Ugrás a poszthoz

Kávássy A. Henrietta


Első alkalom volt, hogy lemerészkedtem a faluba, ha nem számoljuk az ideérkezésemet. Immár kevesebb kötöttséggel kell szembenézzek. A Herzbergben azért szigorúbban tartották számon a dolgokat, elvégre jóval fiatalabb voltam még. Most, hogy erre rádöbbentem, csak még felszabadultabban járhattam a környéket.
Eszembe jutott, hogy esti arculatában még nem láttam a falut. Egy darabig úgy határoztam, hogy majd csak napnyugta után indulok el, de gyorsan rájöttem, hogy éjszakánként nagyon hamar lehűl a levegő, és szinte minden elnéptelenedik, amit nem szerettem volna. Bezár minden, csak a kevésbé tisztelt helyek várják tárt kapukkal a fülük mögött vajat rejtegető fickókat.
Így aztán a késő délutáni indulást választottam, csak hogy az egész naplementében gyönyörködhessek. Lassan vitt a lábam, útközben meg-megállva az éledező természet nyomai előtt. Még mindig a szabadság különös és új érzését éreztem magamban dominálni, ami érdekes módon nem csapott át túlzott őrületbe. Megőriztem az eszem, tudtam hogy mit kell tennem. Újfent hálás voltam, hogy semmiből sem kellett még készülni, azaz hogy gondtalanul lófrálhattam.
Az eltöltött néhány óra hamar elszaladt. Remekül éreztem magam. Igaz, hogy egyedül, de legalább ráhatás nélkül. Folytattam a felfedezést, ezúttal a lakósor telkeit álltam neki pedzegetni, a maradék üzletsort valamikor későbbre fogom hagyni. Szép volt a naplemente. Kár, hogy nem hoztam magammal elég pénzt, mert akkor biztos beugrottam volna venni valamit. Mondjuk egy tábla étcsokoládét, csak mert olyan régen ettem, pedig az egyik kedvencem. Aztán besötétedett, és minden úgy lett, ahogy azt előre sejtettem. Kiürült a falu, s a többiekkel együtt jobbnak láttam én is visszaindulni. Csakhogy.
Már elhagytam a határát, amikor egy különös alakot láttam mozogni. Körvonalai a fák közül tűntek elő, arcát nem láttam jól, mert ruházata túl sötét és bő volt, így eltakarta azt. Épp úgy festett, mint aki tilosban jár. Ezt onnan tudom, hogy gyakran láttam tilosban járó embereket, még ha nem is mindig én voltam az a szerencsés.
Szokatlanul töprengeni kezdtem, hogy vajon ki lehet ez, és miben sántikálhat. Az nem lehet, hogy varázslény vagy illúzió lett volna. Az út menti árok pereméig szorultam, hogy a távolba hajolva követhessem még őt a szememmel. A másik irányba tartott, egy rozoga épület felé.
Nem mondhatom, hogy nem féltem. Nagyon is vert a szívem, aztán mellesleg jópárszor megbántam magamban, hogy a követésére vetemedtem. De a kíváncsiság nagy úr, ráadásul biztonságban éreztem magam, mert nálam volt a pálcám.
Semmiképpen sem akartam beszélni vele, ezért az ő bejárata helyett egy másik alternatívát próbáltam keresni. A ház spontán felmérése után óvatosan, végig a falhoz simulva lopakodtam be a kertbe. Fogalmam sincs, hogyan szúrtam ki a sötétben, de észrevettem valamit. Az alapzat egy ponton meg volt rongálódva, feltehetőleg a diákok vájtak itt maguknak járatot. Egy körülbelül a térdemig érő luk tátongott alul, pont elég ahhoz, hogy azon bemászva a pincébe jussak. Először egy kavicsot dobtam le, aztán bűbáj segítségével levilágítottam, vizsgálódtam és végezetül bemásztam. Ha minden igaz, a rejtélyes valaki alatt lehettem, pontosan egy szinttel. Mindezt úgy, hogy ő erről semmit sem tudott, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem. A minimálisra hagyott fénnyel a kezemben próbáltam megtalálni a lépcsőhöz vezető utat, de őszintén szólva borzalmas állapotok uralkodtak odalenn. Felettem és alattam is hiányos szerkezetű padlózat, mindenféle kopott és haszontalan bútor, holmi, kosz. Zajforrások tucatjai. Akarva akaratlan hallattam halk reccsenéseket, kopogásokat, melyek nem csak a nehéz és lassú lépteimnek voltak köszönhetőek. Már a visszafelé vezető utat se találtam. Közben végig azon drukkoltam, hogy a felettem settenkedő semmilyen neszt ne halljon meg, mert akkor úgy hiszem, végem lett volna. Ha meg feljebb kerülök, előbb-utóbb megleshetem, miben is sántikál

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. április 15. 20:40 Ugrás a poszthoz

Rui Mendes Dias


Úgysem fogom hagyni, hogy az egészet ő fizesse. Rendes velem, elmutogatja, hogy merre van az arra, ezen kívül egy kis batári italozásra is elhív, tényleg nem akarok az adósává válni. Biztos vagyok benne, hogy távozáskor megegyezünk majd, ez mindenkinek jó lesz, csak még egy darabig az anyagiakról egy szót sem kívánok szólni, nehogy túl korán magamra haragítsam. A hátam közepére kívánt vita lenne erre pazarolni az időt. Azt az értékes időt, amit a megismerésére kell most fordítanom, mielőtt "végleg" a kastélyba kell költözzek.
Tetszett, hogy a szintemen marad. Nem megy tovább, nem akarja ő húzni a rövidebbet. Egyikünk sem akar balhét. Semmi szükségem egy félreértésből adódó konfliktusra. Túlságosan méltatlan lenne hozzám, ha egy mocskos ivóban rúgnám össze a port ezzel a gyerekkel. Sajnos vagy nem sajnos, még nem tudom, hogy ki és mi fia ő pontosan. Lehet, hogy egy lúzer, de lehet a falkavezér is, a szövege alapján nehéz megmondani. Biztos önmagában, ami belső értékekre utalhat, ezeket még ki kell ismerjem, csak aztán ítélkezhetek. Szövetségek kellenek, nem ellenségek. Úgy éreztem, hogy azonnal tisztáznom kell a szituációt.
- Egyáltalán... Nem várom el tőled, ahogy jólesik.
Túl hamar tűnt el az előbb szóba került stílusa, máris hiányozni kezdett a poénkodása. Az elkomorodott tekintetét nem szerettem volna tovább bámulni. Nekem az a fiú kellett, aki a vonatról leszállva köszöntött. Kérem vissza, most. Így inkább jeleztem neki, hogy igyon - pontosabban igyunk - egy újabb kortyot, ezúttal a hosszú békére emelve poharainkat.
Mindjárt jobb lett a helyzet, a gyorsan kimondott szavakra is csak vigyorral reagált, majd végül hagyta őket szépen elmenni a füle mellett. Nem mutathattam ki, de a lelkem mélyén az elégedettség és a büszkeség érzetének egyvelege árasztott el. Kellemes nyugalom, ami arra ösztökélt, hogy még egy korttyal csorbítsam a kezemben ölelt pohár tartalmát.
A következő jelenet szép és megható lett volna, ha nem ugattam volna bele minden második mondatába a fiúnak. Mit csináljak, ha még csak nem is sejtettem, hogy ennyire ömlesztve bukik ki belőle minden, ami benne rejlik. Tiszteltem azért, amiért őszintén megosztotta velem ezt az egyveleget. Kaptam néhány morzsát a jövőjéről, családjáról, hobbijairól. Még mindig kevés, de ez is valami. Már csak az a kérdés, hogy vajon a csárdától független környezetben is elmondta volna-e mindezt, vagy sem.
- Miért feltételezed? - vágtam közbe már a legelején, hiszen nem volt szép tőle ez a kételkedése - Szóval arra törekszel, hogy valahogy átcsusszanj a vizsgákon, aztán kész? Semmi komolyabb terv, és ezt mindenki el is fogadja? Van odahaza pár zenész ismerősöm, kíváncsi vagyok Te miben különbözöl. Egyszer meghallgatnám, hogy mit is produkálsz, de tényleg. Stílus, egyebek. Van saját dal? Tényleg érdekel. - nem pontosan vele egy időben, de én is szükségét éreztem a folyadék utánpótlásának, majd tovább faggatóztam - Az szép. Hogy bírod? Illetve bírjátok. Nem lehet könnyű, sok sorsról hallok, az enyémnél rosszabbak. De ha felnősz, te fogod a kezedbe venni az irányítást, és akkor megváltoztathatod a dolgokat.
Ezt a részt nem akartam elviccelni, semmilyen egyéb megjegyzést nem fűztem hozzá. Egyre jobban és jobban becsültem, habár túlságosan kitárulkozó lehet. Vagy mindenkivel ezt csinálja, vagy csak engem ért ez a megtiszteltetés.
Csak hallgattam, azt tapasztalva, hogy végigfut arcomon valami. Fülemtől a nyakamig elvörösödtem, és forrtam a saját magam iránt érzett, újonnan keletkezett dühtől. Csak most értettem meg, hogy ezzel az egésszel mit akart mondani. Pórul jártam, elbuktam, és ez nagyon bosszantott. De nem a velem szemben ülőre haragudtam, hanem csakis magamra. Vigasztalt azonban, hogy még volt időm helyrehozni, másfelé terelni a témát, ilyenek. Nem viccelt, vagy ha igen, hát nagyon jól át tudott verni.
- Maradj. - húztam vissza oda, ahol ült - Elnézést kell kérjek. Furcsa ember vagy. Talán túlságosan elengedtem magam. De akkor is a Te humorod volt az oka.
És milyen erős, hogy mindezt nem mutatja ki, még ha el is túlozhatja azt, amit átélt. Katonaság, a hideg is kiráz a gondolattól.
- Szóval... ez tetszik. Bevallom, most egy kicsit megleptél. Ennek fejében nekem kellene most meséljek magamról, de nálam negyedannyira se rossz a helyzet, mint az nálatok. Hozassunk még egy kis italt, és találjunk valami mindkettőnk számára üdébb témát, hacsak nem akarsz konkrétan rákérdezni valamire a múltamból, de persze csak tapintatosan. Vagy elmondhatnád, hogy hogy érzed magad az iskolában. Igen, tulajdonképpen ez IS érdekel. Mikor jöttél, beilleszkedés, társaságok, barátok, miben más a régihez, blablabla.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. április 16. 20:25 Ugrás a poszthoz

Kávássy A. Henrietta


Odalent másképpen gondolkodtam. Egy darabig próbáltam megjegyezni az útvonalat, hogy bármi baj esetén azonnal a felszínre juthassak, de idővel már nem tudtam követni a pince folyosóinak kanyarjait. Le kellett mondjak a menekülővonal tervéről. Csak a kezemben szorongatott pálcám, s annak aprócskára vett fénygömbje biztosíthatott arról, hogy minden rendben lesz. És persze saját magam, ott belül. Legalább orra nem eshettem, csak a padló szakadhatott be bármikor alattam, már ha van még hova süllyedni. Cseppet sem bíztam a helyben, főleg nem az ideosont alak után. Azon sem lepődtem volna meg, ha a Pokol kapuját leltem volna meg hirtelen.
Már ekkor kezdtem érezni, hogy valami nincs rendjén. Túl nagy csend uralkodott a házban. Ha még nem aggódtam volna eléggé, hát most különösen elővigyázatossá váltam. Még inkább a falak mentén, igyekezvén a szanaszét heverő tárgyak takarásában lapulni, de még mindig távol éreztem magam a felfelé vezető úttól. Egyre reménytelenebbé és magányosabbá váltam odalenn. Meg kellett álljak valahol, egy viszonylagosan biztonságos ponton, tehát így tettem. Szinte teljesen eloltottam a pálcámból nyert fényforrást. Éreztem, hogy pupilláim lassan hozzászoknak a végtelen sötéthez, lassabbodó és egyenletesebbé váló lélegzetemen kívül semmit se hallottam.
Tettem néhány lépést valamerre. Egészen keveset. Magam sem tudtam, merre indulok, de jó lett volna kitapogatnom a korábban még látott, feltehetőleg előttem eldőlt széket, mert akkor már beazonosíthattam volna a helyzetemet. Bumm... Fényesség. Vakító fényesség, amitől ösztönösen az arcomhoz kaptam mindkét kezem - csoda, hogy nem szúrtam ki a pálcámmal a szemeim, pedig azonnal hatástalanítanom kellett volna a varázslatot a segítségével - és néhány lépést hátráltam. Megint szerencsém volt, hogy nem volt mögöttem semmi, amiben hanyatt eshettem volna. Sem kiáltani, sem reagálni nem volt időm. Igazából fel se fogtam, hogy mi történik. De amint elmúlt a hatása, több tárgyon is átbukdácsolva jutottam el egy terembe, amit kikiáltottam sürgősségi fedezékemnek. A fejem és a lábam is csúnyán bevertem a megiramodásban. Azt se tudtam, hogy élek vagy halok, de ekkor már megfogalmazódott bennem, hogy bizonyára túljárt az eszemen, és egy óvatlan pillanatban leellenőrzött. Vagy csak megijeszteni próbált. Nem láthat jól a sötétben, de sokkal jobban ismerheti nálam a terepet. Ezért nem szabadott, hogy túl sokáig legyek egy helyben. Hallottam, hogy visszarohan a lépcsőn, most legalább már tudtam merre menjek. Követtem a mennyezeti padlón hallható koppanásait, így megpróbáltam teljesen alá kerülni, mint nagyjából a múltkor. Amint megsaccoltam a rejtekhelyét, ügyelve arra, hogy a keletkezhető törmelék ne essen rám, kissé ferdén egy rombolóátkot küldtem a plafonnak. Nem túl nagyot, éppen eleget ahhoz, hogy az egy kisebb szabályos körben, nagy hangzavart keltve összeroskadjon és az én szintemre essen. Azt kívántam, bárcsak pont a leszakadó deszkákon próbált volna meglapulni. Anélkül, hogy a sikerességről meggyőződtem volna, bicegve felsiettem a földszintre és folytattam a keresést az alak után. Nem mertem kiáltani. Az imént felvert portól és a korábban elszenvedett apróbb sérülésektől valósággal kapkodtam az oxigén után. Sorról sorra kezdtem járni a szobákat, mindegyikhez odakommandózva, ajtaját belökve - ha volt egyáltalán - így előbb-utóbb nyomok után kutatva. Ezen a szinten már érezni lehetett valaminek a szagát. Nem is olyan messze innét bájitalt főzhettek.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. július 14. 20:36 Ugrás a poszthoz

Andrew Bob Thomson


Nem készültem úgy fel a hazautazás előtt, mint az iskola többi tanulója. Évfolyamtársaim javát teljesen magával ragadta az izgalom, hogy végre indulnak vissza. Engem vegyes érzelmekkel fogadott a hír, hiszen a kastély nem az otthonom, még. Talán egyszer az lesz, de egyelőre semmiképpen nem mondanám annak, főleg miután ennyi időt töltöttünk a szigeten, amire nem számítottam.
Miután kipakoltam és próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, észrevettem, hogy valamit csúnyán elfelejtettem. A gyomrom. Üres. Legutóbb a trópusi ízvilágot küldtem le oda, azóta nem járt ott semmi, és igencsak megkívántam a magyarországi házimanók főztjét, mert azt már olyan régen kóstoltam.
Felöltöttem a taláromat, mert végre olyan volt az idő, hogy nem sültem meg alatta, s az iskola konyhája felé vettem az irányt. Az odavezető úton kevés arccal találkoztam. Furcsa őket itt elképzelni, nem pedig a dzsungelban. Biztos a legtöbben a kipakolással vannak elfoglalva. Én későbbre hagytam az újbóli berendezkedést, elvégre nem készülök vendégfogadásra a szobámban, az a kevéske holmim pedig, ami a tértágítóval ellátott bőröndömben lapul, igazán elvisel egy napot nélkülem.
A konyhában a régóta nem tapasztalt illatvilág köszöntött. Idebenn sem volt akkora tumultus, mert még a szokásos esti turnus előtt érkeztem. Annak érdekében pedig, hogy elkerüljem a többieket, sietősen nekiálltam egy szendvics elkészítésének. Egy iskolatársamon megakadt a figyelmem. Mintha már láttam volna valahol. Nagyon emlékszem az arcára, vagy legalább valakinek a leírása nagyon is ráillik.
Szinte le se vettem róla a tekintetemet, nem kis feltűnést okozva ezzel. Szegény fiú, remélem könnyen kezeli, ha zavarba hozzák.
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2015. július 14. 20:37
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. július 16. 01:20 Ugrás a poszthoz

Andrew Bob Thomson


Úgy éreztem, ha nem jutok azonnal ételhez, kipusztulok. Bosszantott, hogy magamnak kellett bajlódjak a főzéssel. Ha nagyon akarnám, persze ott téblábolnak az iskolában dolgozó házimanók is, de mire ők összeütnek valami ténylegesen ehetőt, addigra már túl késő lesz. Különben sem készültek még fel teljesen arra, hogy újból teljes kapacitással fogadják a kastélylakókat, az ennek okán való veszekedésemet pedig szerettem volna mindegyikükkel elkerülni.
Sebaj, nagyobb önállósodásra is kényszerítettek már eddigi életem során. Néhány évvel ezelőtt megtanultam elkészíteni néhány alapfogást a varázstalanok konyhájában. A gasztronómia koronázatlan királya címtől még messze vagyok, de ezen képességemet már számtalanszor hasznosítottam. Mielőtt elköltöztem volna otthonról hogy idejárhassak, további fogásokat memorizáltam. Kiolvastam egy szakácskönyvet, ami szintén mugli iromány volt.
Itt bajban vagyok, mert túl sok az üst, és a tűz sem gázról megy, hanem a mágia táplálja. Gépiesen totyogtam oda az egyik pulthoz, hogy alapanyagokat tulajdonítsak el. A kenyérre teavajat kívántam kenni, felvágottal, némi paradicsommal és kétféle sajttal megrakva. Nyami. Összefutott a nyál a számban már a gondolattól is. Körbejártam a konyhát, hogy tojás után kutassak, elképzeléseim szerint kell, hogy legyen itt már elkészült főtt tojás is például.
Hogyan is feledkezhettem el társamról? Gyanítom, az éhség lehetett az oka. Még mindig, de kevésbé feltűnően pillantottam rá, bizonyos időközönként ismételve. Észrevettem, ahogy a légkör egyre feszültebb lett ezáltal. Nem értette, és igazából én sem, hogy mi zajlik le. Néhány percig tétován, homlokom ráncolva gondolkodtam, hogy megtörjem-e a csendet, majd végül udvariatlan határozottsággal a fiú felé szóltam.
- Nem látsz valahol tojást? - kezdtem ezzel az ártatlannak tűnő kérdéssel, miközben fejemmel türelmetlenül kapkodtam mindenfelé, hogy a nyomára bukkanjak, sajnos eredménytelenül. Nem, nem megdobálni akarom őt vele, csak ételt készíteni magamnak. - Láttalak már egyszer a Rellon felé somfordálni, még a szigeten... Nem az én házamba jársz, ugye? Akkor meg mit kerestél ott? Beszöktél a bulira?
Somfordálni. Szép szó, néhány hete tanultam, s most felhasználhattam. Már épp folytatni akartam volna, de a hatás kedvéért mélyen a szemébe néztem, hogy őszintén szóljon majd vissza nekem. Azon az ominózus eseményen egyébként nem voltam ott, illetve közvetett módon igen. Meghúztam magam, nem messze onnan. Emlékszem a hangzavarra, és a fiú arcára is. Azért érdekes, mert nemsokkal utána egy sztorit hallottam, aminek egyik alanyáról szóló leírás ráillik a fiúra.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. július 30. 00:16 Ugrás a poszthoz

Várkonyi Arnold


Nehéz megítélnem, hogy egy itteni vizsgaidőszak mit is jelenthet majd számomra. Ha az időpontra gondolok, amely napról napra közelebb kerül hozzám, semleges érzések kerítenek hatalmukba. Egyszerűen nem tudtam még eldönteni, hogy mennyire kell tartanom ettől az egésztől. A kastélyban már hetekkel előtte mást se lehet hallani, mint parázó nyámnyilákat. Ha pedig egy kis magányra vágyna az ember, akkor tessék, minden csendes zugot befoglaltak maguknak a könyvekkel és kávékészlettel körbevackolt stréberek. Ez lesz az első komolyabb megmérettetésem ebben az intézményben, de már egyáltalán nem tartok tőle, hiszen azt tanulom, amit szeretek és érdekel. Nem úgy vagyok, mint évekkel ezelőtt, hogy azon is át kellett vergődnöm - sikeresen persze - amire marhára nem lett szükségem a későbbiekben. Ahogy leszűrtem, a tanári kar sem olyan szigorú, már amelyik része engem tanít. Még egy kicsit lobbizok majd náluk, hogy véletlenül se érjenek meglepetések, aztán szerintem rendben leszek.
Egyetlen egy dologtól tartok, amire a visszaköltözés csak rátesz egy lapáttal. Hogy minden valamirevaló nebuló megrohamozza Tilda néni könyvtárát, elhappolva előlem a jó kis könyveket, amikből kényelmesen készülhetnék a ténylegesen nehéznek mondható vizsgákra. Ezt pedig nagyon nem akarnám. Attól most tekintsünk el, hogy egyébként elég sokat kölcsönzök innen, de könyörgöm, én legalább ki is nyitom azokat a nyavalyás lexikonokat!
Úgy számolva, hogy nem nagyon vehetek ki több könyvet - ha mégis, akkor ahhoz már túl nagy pofa kellene, nekem pedig nem érdekem összeszűrni a levet a könyvtárosunkkal - muszáj voltam becsüccsenni oda. Olyan időpontban akartam menni, amikor még szinte alig voltak benn, és ez azt hiszem nagyjából sikerült is.
Leemeltem pár szükséges művet, hozzá pedig a jegyzeteket is összekészítettem, hogy elmondhassam: igazán precíz diák voltam, odatettem magam, már csak le kellett volna fényképeztetnem magamat valakivel, hogy tanulói szorgalmamat bizonyíthassam. Aztán ez a gondolat eltűnt az éterben, ahogy egy csendes helyiségtől szokatlanul, de hangokat hallottam. Először reakció nélkül olvastam tovább a könyv sorait, mondván, biztosan nem nekem szóltak. Aztán úrrá lett rajtam a kíváncsiság, felpillantottam, és...
- Hö - kerekedtek ki szemeim, és néhány másodpercnyi habozás után, ami nekem felért volna egy órával is, de ráeszméltem, hogy kivel is hozott össze az ég. Tökkelütött kisgyermek módjára pattantam fel a helyemről hogy Arnoldhoz siethessek, és hirtelen azt sem tudtam, hogy a karjaiba ugorjak-e egy ölelésért, vagy csak tisztelettudóan biccentsek neki egyet.
Hasonló energetikával egy szempillantás alatt átcuccoltam mellé, ügyelve arra, hogy ne keveredjünk össze, aztán automatikusan a Herzbergben megszokott németre átváltva kezdtem faggatni.
- Mit keresel te itt? Majdnem infarktust kaptam amikor megláttalak, teljesen megleptél, pedig általában mindenre fel vagyok készülve. Na, mesélj csak...
Igyekeztem a lehető leghalkabban beszélni, hogy senki ne zavarjunk, de még mindig a történtek hatása alatt voltam.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. július 30. 15:09 Ugrás a poszthoz

Kávássy A. Henrietta


Kezdett betelni a pohár. Gyötört a bűntudat, ahogy újabb és újabb szobákat derítettem fel, s csak az engem üldöző ember járt a fejemben. Legalább már kikerültem a ház pincéjéből, úgyhogy a fényviszonyok sokkal barátibbak voltak. Tudtam, hogy túlléptem egy határt, és hogy már veszélyben vagyok. Hirtelen végigfutott az agyamon, hogy mi van ha az átkom sikerrel járt, a titokzatos idegen pedig magatehetetlenül zuhant rá valamire. Ha komolyabban megsérült, vagy esetleg az életét vesztette, ugyan mit fogok kezdeni? Ha ő is egy diák, amire valljuk be, elég nagy esély van, akkor életem végéig viselhetem eme bűn súlyát.
Féltem, egyre több meggondolatlan lépést követtem el, közben egyre jobban fájt minden végtagom, valószínűleg a sötétben való elhasalástól. Már nagyon nehezen tudtam koncentrálni. Éreztem, hogy elfáradok, legszívesebben lekuporodtam volna egy sarokban és addig ültem volna ott, amíg új erőre nem kaptam volna. De nem tehettem, mert folyton azt éreztem, hogy valaki a nyomomban volt. És ha megőrültem? Ha a ház a bolondját járatta velem? Ki kellett jutnom onnan, minél előbb.
Ekkor azonban megpillantottam egy üstöt. Eltökélt bájitaltan tanuló vagyok, senki ne próbálja tagadni, hogy valaki löttyöt próbál katyvasztani. Körbepillantottam, de mivel nem találtam senkit, úgy véltem veszélytelenül közelebb léphetek a főzet felé a megvizsgálásáért. Aztán a meglepetés erejével felbukkant mögöttem az a bizonyos valaki. Ajkaim szétnyíltak, mintha csak kiáltani készültem volna, de hang nem jött ki torkomon. Éreztem, hogy libabőrös leszek, nyakamhoz pedig egy kemény pálcát szorítanak. Ingerszerűen az öklendezés határán találtam magam, de még volt bennem annyi tartás, hogy ne legyek rosszul. Most az egyszer elkaptak, mint valami rágcsálót... Szánalmas érzés volt, pedig már fejben terveztem egy Stupor megküldését. Majd legközelebb, vagy az első leendő alkalommal, de meg kell tőle szöknöm.
Ahogy végigmértem, egy csuklyás, feltehetőleg a gyengébbik nemhez tartozó figura nézett velem immár farkasszemet. Hiába győzhetett volna a fizikai erő, jobbnak láttam semmi óvatlan mozdulatot tenni, nehogy én húzzam a rövidebbet. Próbáltam néhány lépéssel hátrább kerülni tőle, aztán csigalassúsággal feltartottam neki mindkét kezem, ezzel adva meg magamat. Jobbomban a pálcám szorongattam, de valamerre másfelé irányítva a hegyét.
- Nem... tudom. Talán téged - haboztam, s végül a becsületem megtartása mellett döntöttem, így válaszolhattam kissé keményebben. Nem adom olyan könnyen magam, nem fogok az életemért könyörögni.
- Elkaptál, gratulálok. De ne szúrd ki a torkom, ha kérhetem.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. július 30. 16:08 Ugrás a poszthoz

Jeges Kventin Dioméd


Épp eleget szenvedtem a melegtől a szigeten, egy kisebb lehűlés nem tántoríthatott el attól, hogy a kastély erkélye felé vegyem az irányt. Ilyenkor legalább kihasználom azt, hogy a legtöbben visszahúzódnak a négy fal közé. Lassú és csendes eső volt odakint, de tudtam jól, hogy maximum nem merészkedek majd el a korlátokig, és akkor nem ázom el.
Hamar a kilátás rabjává leszek, ha egyszer kiérek ide. Nem véletlenül hanyagolom a tanulást ezen az erkélyen. Túlzott a nyugalom, a harmónia és a csend... Ezért imádok itt lenni, vagyis csak imádnék, ha nem sajátítaná ki magának néhány, magukat nagyon menőnek érző idejáró, vagy ne szólítana le félpercenként valami hülyeséggel egy taknyos. De nem panaszkodom, mert már bőven hozzászoktam az ilyenekhez, csak azt veszem észre, hogy minél idősebb leszek, annál inkább zavar a jelenség.
Hiába volt hűvösebb az idő, semmi affinitást nem éreztem ahhoz, hogy előkotorjam a melegebb holmimat a táskám mélyéről. Nem akartam beégni mások előtt, nem vagyok én eszkimó. Igenis be akartam bizonyítani, hogy melegítő nélkül, laza öltözettel se rossz ilyenkor odakint, de persze nagyot tévedtem. Amint félrehúztam az ajtót, fázni kezdtem és kissé libabőrös is lettem. Aztán már nem csak magammal foglalkoztam. Szemem sarkából valami mozgást véltem felfedezni a korlátnál, mintha kúszott volna rajta valami.
Jégtakaró volt. Elsápadva hátrálni kezdtem, mert rögtön a dementorok jutottak eszembe, a patrónusommal pedig még hadilábon állok. Nem tudtam a jelenség okát, aztán észrevettem a nekem háttal ülő, tejfölszőke hajú fiút. Igen, az ő arca ismerős valahonnan, mint a kastélyból lassan már mindenkié.
Nem volt nehéz dolgom úgy tenni, mintha ott se lettem volna. Látszólag el volt foglalva, én pedig kíváncsian néztem végig a folyamatot, ahogy néhány perc alatt a széke is behódolt a télnek, méghozzá a nyári időszakban. Nem bírtam tovább megállni, hogy ne menjek oda hozzá, de nem vagyok én pisis, hogy a térdeimen csússzak előtte csak azért, mert csinált valami látványosat. Ez bármi lehetett, még illúziómágia is.
- Ne haragudj, de ez melyik bűbáj is volt? - szólaltam meg végre határozottan a bejárattól, kifejezéstelen arccal, de felcsigázott szemekkel.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. július 30. 22:19 Ugrás a poszthoz

Jeges Kventin Dioméd


A szokatlan látottak után egyszerűen muszáj volt megkérdeznem, hogy melyik bűbájt használta. Szégyelltem magam legbelül amiatt, hogy nem bírtam előidézni egyetlen kézzel fogható magyarázatot sem, mert még ha valami úton-módon meg is tudta ezt oldani pálca és varázsige nélkül, az akkor is azt jelentené, hogy egy nagyon tehetséges varázstudóval futottam most össze.
- Váó - valósággal le voltam nyűgözve, ez persze az arcomon is látszott, s úgy tűnt a fiú örömét leli a szórakoztatásomban. Nos, nekem pedig az a valóságos felüdülés, hogy ennek az egésznek a szemtanúja lehettem.
Már csak ez hiányzott, a felfelé kémlelés eredményeképpen bele is ment a szemembe egy pihe, ahogyan az lenni szokott. A jelenség azonban néhány másodperc múlva megszűnt, maradtunk mi ketten.
Szintúgy megdöbbentő volt ez a gyorsan jött kéznyújtás. Nem hittem volna, hogy egyből be kell majd mutatkozzak valakinek, igazából semmilyen ismeretlen megismerésére nem voltam felkészülve. Valamiért azonban megkegyelmezett a szívem, így egy biztató mosollyal egyetemben viszonoztam a kézfogást.
- Martin Romberg vagyok, minden elismerésem az előbbihez. - próbáltam a lehető legjobb kiejtésemet hozni, érezhető volt ugyanis, hogy még nálam is sokkal rosszabbul beszéli a magyart - Mi az anyanyelved? Talán tudnánk beszélni jobban úgy - ajánlottam fel baráti gesztusként. Sok nyelvet beszélek, hiszen egy olyan országból jöttem, ahol ez jóval megszokottabb az átlagnál, még ha a kantonok miatt valamelyest elszeparálódtunk. A magyar még mindig kihívás, de nem okoz annyi gondot, mint azt elsőre hittem. Pár év és teljesen bele fogok rázódni. Ezek csak rutinmondatok, amiket úgy megtanultam, mint valami verset. Természetesen helyet foglalok a közelében.
- Remélem nem zavartalak meg az elfoglaltságodban - tettem hozzá udvariasan, miután megköszörültem a torkomat.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. augusztus 4. 23:12 Ugrás a poszthoz

Kávássy A. Henrietta


A tetőpont az volt, amikor a torkomnál éreztem a pálcáját. Soha senki nem fegyverzett még így le. Tudtam jól, hogy nem egy játékba csöppentem, ugyanígy tisztában voltam a lehetőségeimmel is. Szökésről szó se lehetett, különben se lett volna olyan izgalmas, ha csak úgy, minden magyarázat nélkül kirohantam volna a házból. De hogy gyáva féreg módjára az életemért könyörögjek, azt kikérem magamnak.
Elsőként a fojtogató körülmények alól kellett megszabadítanom magam, ezt pedig a stílusommal el is értem. Egy fokkal megkönnyebbültem. Szerintem ő is ugyanígy érzett, ami valahol elindított bennem egy önhibáztató folyamatot, de a kalandérzet végett csillapítani tudtam. Elvégre nem mindennapi történéseket éltem át. Ez az adrenalinbomba, amit ma kaptam, egyszerűen felbecsülhetetlen. Csak kár a lábamért, amit úgy bevertem valahol, hogy mostanra már a kék és a lila különböző színeiben pompázhat, ha nem kezdett lassú vérzésbe, ami eddigre biztosan elállt és odaszáradt.
Nem farkasszemet néztem tehát az üldözött-támadómmal, hanem egy pillanatra lehajolhattam a lábamhoz, hogy végigtapogatózva felmérjem a károkat. Láthatta, hogy engem se kímélt az incidens. Mindennek a fénybűbáj az oka, nélküle tuti nem felejtettem volna el száz százalékosan a lábam elé nézni. De megtörtént, nem haltam bele, és megváltoztatni se tudom már a balesetet. És ahogy a csuklyájától megszabadult lányra pillantottam, ugyanúgy vérfoltokat és a ruházatán esett károkat láttam. A magam módján felnevettem.
- Látom sikeres volt az átkom - ezt ugyanis nem volt már időm leellenőrizni, olyannyira siettem el onnét, nehogy megtaláljon vagy az én fejemre zuhanjon a padló. Ha már a győzelmeknél tartunk, ezt az egyet az én javamra írhatjuk fel. Ugyanakkor borzasztóan kellene esnie, hogy pont egy lányt kínoztam meg. Egyáltalán; most kellett volna a bocsánatkérésnek következnie. Ott lógott a levegőben egy elnézést, de nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Csak néztem magam elé, próbáltam szavakat artikulálni, de csak hebegni tudtam. Még az is megfordult a fejemben, hogy nincs is mit megmagyaráznom neki, elvégre erre a helyre mindenki bemehet, ha nem is közterület.
- És az? - böktem a fortyogó üst felé, hogy tereljem magunkról a témát - Tudod, kevesen szöknek be ide este, hogy csuklyában kotyvasszanak... - meglehetősen gyanakvóan néztem rá, érződött hogy kekeckedtem. Csakhogy ez alkalommal már kéznél volt a pálcám, egy rossz mozdulattal a lánynak szegezhetve adhattam volna mattot. Még nem tettem, mert bíztam abban, hogy nem lesz rá szükség.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. augusztus 12. 18:06 Ugrás a poszthoz

Kávássy A. Henrietta


Bosszankodhattam volna tovább, hogy egy alattomos nőszemély a gégémnek nyomta a pálcáját, véget vetve annak a macska-egér fogócskának, amit mi ketten műveltünk az elmúlt... nagyjából tizenöt percben. Még ha az időt nem is foghattam fel, mert eltompította bennem az adrenalin, a sokkoló képek sorozatai és a kétségbeesett kiútkeresésem, azért nem adtam fel az idegen embertársam ellen üzent küzdelmemet. Megadtam magam, mindezt látszólag. Mert kellett, mert akkor szükségesnek ítéltem gyilkos tekintete miatt. Kockázatos lépésre szánta el magát, hiszen ha be akarta volna biztosítani hosszú távú épségét, akkor helyben elkábít és túszul ejt, rosszabb esetben megöl. De nem tette, és ez tetszett benne. Hálás voltam, főleg mert láthattam csuklya nélkül, így legalább megjegyezhetem arcvonásait.
Nyeltem egy nagyot, közben próbáltam megnyugodni. A sötétben teljesen egyedi élményeket éltem át. Csendben voltunk, miközben úgy éreztem nem kellett verbálisan is kommunikálnunk egymással. A hold fényében megcsillanó szempáromról tökéletesen leolvashatta, amit mondani szerettem volna. Haragudtam, csalódott voltam és fáradt. Nem tudtam meghatározni, hogy a nyűg vagy a düh késztet belülről támadásra. A lány csak olaj volt a tűzre. Bár már jóval távolabb állt tőlem, még mindig nyugtalanított a jelenléte. Minek jöttem ide? Miért kellett beleütnöm az orrom a bájitalfőzéssel egybekötött bujkálásába? Hasonló haragot véltem felfedezni pupillájában. Éreztem, hogy ölni tudott volna, amiért útban voltam és megsebesítettem, teszem hozzá zseniális módszerrel. Ez persze nem mentség az ő szemében.
Állva maradtam, még ha lábam sebes is volt. Elhatárolódtam az őt való szuggerálásról, pedig szívesen szemeztem volna vele. Kíváncsi voltam, hogy ő mit élt át, mi játszódhatott le benne igazán. Érzései csillapodtak, aztán csak érzékien a sebzésemről kérdezett.
- A történtek után ez a minimum volt, amit kaphattál - ráztam meg a fejem, a lábamra gondolva pedig csak még nagyobb fájdalom nyilallt belé, bár előtte mindvégig kínjaim ignorálásán fáradoztam. Meglepő gúny áradt belőlem onnantól, hogy nem érintette veszélyes eszköz a nyakam, ráadásul ezúttal ő húzta a rövidebbet. Még a főzetről is kérdezhettem, elvégre a pálcám immáron bármikor kéznél volt helyzet esetén. Az átkot is a nyelvem hegyén őriztem, s legalább ötször elkántáltam magamban előtte. Nem kaptam egyértelmű választ, ami a feszültséget csak tovább növelte a szobában. Közel álltunk egymáshoz, ezért hátrébb kellett lépnem. Éreztem, hogy valami rossz van előkészülőben. Nem láttam mást, mint az éjszaka fényében megmozduló sötét árnyékot, a lány valamelyik végtagját, ami már elég volt ahhoz, hogy támadásba lendítsen.
- Stupor! - kiáltottam haragosan, némi csalódottsággal a hangomban iránta, amint ösztönösen küldtem felé ezt a praktikus varázslatot. Pálcámmal még mindig teljes készenlétben, mélyen áldozatom szemeit fürkészve, egészen közel hajolva hozzá ellenőriztem le sikerességem. Már nem önmagam voltam, csak egy sötétben rettegő szörnyeteg, aki innentől kezdve bármire képes volt.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. augusztus 13. 00:17 Ugrás a poszthoz

Várkonyi Arnold


Olyan ölelésben részesültem, ami felért volna egy luxuskategóriás masszással. Éreztem, hogy minden izmom megfeszül Arnold erős karjai hatására, aztán már csak a csontjaim próbáltak egy darabban tartani. Nem vagyok egy izmos alkat, de ezt az erőt senki se bírta volna túl sokáig tűrni. De tegyük félre a teóriákat, ő itt a volt iskolatársam! És talán még több is volt, hiszen sok évig szívtuk mi együtt a hegyi levegőt, ahol nemcsak közeli baráttá, hanem már-már testvérpótló alakká avanzsált a szememben. Sose mondtam meg neki, mert a végén még félreértett volna. Csak az imént döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott. Valaki, akivel közös múltunk van. Ez hihetetlen... És eddig teljesen megfeledkeztem róla, pedig igazán utánanézhettem volna a diákoknak, csak vagy időm vagy lelkierőm nem volt rá. Lefoglalt ez a sok sz*r, ami az iskolaváltást meg a beilleszkedést jelenti éppenséggel, és persze leutaztunk Madagaszkárra is, szóval lassan már egy töknek éreztem a helyét a fejemben agy helyett. De vége, és ez a régi barátom felbukkanásából is látszik.
- Pedig nem késlekedtem túl sokat, leszámítva a nyelvtökéletesítésre fordított időt. Magam sem tudom, de még a sziget előtt, szóval minden esély meglett volna arra, hogy összetalálkozzunk - próbáltam suttogni, de az izgatottságtól némely szavak a rekedtes, normál hangmagasságukban érhették Arnold fülét. Székemmel közelebb húzódva ezt a szintet is igyekeztem lejjebb tolni, de feltehetőleg a német motyogás nem lesz annyira irritáló a könyvtár népe szemében.
Sok feladat várt előttem, többek között a régmúltban történt beszélgetéseink felelevenítése. Talán neki se megy olyan könnyen, hiszen azóta eltelt már elég sok minden, teli zavaros és élménydús periódusokkal. Mindezek ellenére nagyjából rémlett, hogy miben gondolkodott, csak az nem hogy az a csevej már ilyen rég zajlott. Kissé kiguvadt szemekkel realizáltam ennek tényét.
- Idén végzel?! Le a kalappal. Hogy bírtad? Én csak most kezdem ugye, de eléggé motivált vagyok - ezzel át is tértem saját magamra - Régészkedem, meg mindenféle ereklyéket tanulok felkutatni. Aztán főleg a szüleim nyomására szerintem még folytatom a tanulmányaimat, de ez már egy másik történet. Most csak élvezem az otthontól való távollétet, aztán majd lesz valami. Egyébként az aurorképzés itt hogyan is működik? Tudtommal még nem leszel teljesen az, de lehet félrebeszélek. Mindegy, annyira jó hogy itt vagy, most a vizsgákon kívül majd csak ez fog járni a fejemben - vigyorodtam el.
Sok kérdésem lehetett volna még, de nem terveztem egyszerre letámadni vele. Meg persze ő is feltehet majd, aztán csak szépen sorjában fog haladni ez a beszélgetés.

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. augusztus 21. 21:47 Ugrás a poszthoz

Dió


Még mindig nem ment ki a fejemből az erkélyen való különös találkozás, pedig már jóval egy hete történt. Egészen eddig nem figyeltem eléggé az itteni mendemondákra, ugyanis kiderült, hogy van egy jégvarázsló is az iskolában. A megnevezést mondjuk elég gyerekesnek tartom, mert még ha aranyvérűként a mágia minden területéről van is némi fogalmam, ez olyan benyomást kelt, mintha valami rajzfilmről beszélnék. Mert ugyebár egészen eddig azt hittem, hogy ez tényleg nem igaz, ha írtak is erről könyvek, akkor azok a mágusok gyerekeinek szórakoztatására lehettek valók. Én balga.
Azóta egyébként gyakrabban találkozunk. Talán jobban kiszúrom már az arcát a tömegből... Ma is beszéltünk, az ilyen alkalmakkor pedig szeretem tovább faggatni őt létéről. Láthatóan nem zavarja, úgyhogy nem érzem kényelmetlenül magam emiatt. Egyszerűen hajt a kíváncsiság.
Elhívott a stégre, amin egy kicsit meglepődtem, de végül elfogadtam a találkát. Izgatottan vártam az időpontot, talán hamarabb is érkeztem a kelleténél. Sötét, hosszú kabátban voltam, ami a látszat ellenére egészen vékony volt, ideális a hűvösebb időjáráshoz. Ő már ott várt, méghozzá félmeztelenül. De még cipő se volt rajta. Egy kicsit lehidaltam. Normális ez az ember? Nem tudtam eldönteni, hogy ez is a produkció része, vagy tényleg egy elvetemülttel volt dolgom. Bizonytalan arckifejezéssel léptem közelebb, onnan láttam csak, hogy mivel is volt elfoglalva. Nem zavartam meg, hagytam végezni a dolgát, a végén még bezárt volna egy jégkockába. Inkább leguggoltam mellette és a vízfelszínt bámultam.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. augusztus 21. 22:29 Ugrás a poszthoz

Dió


A jég által visszatükrözött tekintetemet Dió is észrevette, aki még mindig nem zavartatta magát öltözete miatt. Kedvem támadt jobban összehúzni magamon a ruhát, ahogy rá és a tóra néztem. Varázslatosan hatott rám az újból átélt téli világ, ugyanakkor nem akartam arra gondolni, hogy ha nem is most rögtön, de újból eljön ez a hideg időszak. Eddig nagyon élveztem, hogy Magyarországon meglepően meleg - azaz túlnyomórészt elviselhetetlen - a nyár.
Rám nézett, én pedig mosolyogva bólintottam. Mit is mondhattam volna, most komolyan? Amivel aztán zavarba sikerült hoznia, az a kézfogása. Ismeretlennel való találkozás esetén fel vagyok készülve váratlan helyzetek kezelésére, de ezt valahogy nem tudtam hova tenni magamban. Persze ösztönszerűen nyújtottam én is a kezem felé, hogy üdvözletképpen megszoríthassam. Nincs abban semmi rossz, ha így üdvözlik egymást a férfiak. Van olyan táj a Földön, ahol meg az ölelés a divat.
- Megvárhattál volna - jegyeztem meg kissé szemrehányóan, kérdése pedig egy szempillantás alatt ledermesztett. Még a gondolattól is összerezzentem. Kipróbálni? Én?!
- Egy kicsit még várnék vele, csak most jöttem - hárítottam, összeszedve minden belém szorult udvariasságot. Ő viszont félelemérzet nélkül vetette rá magát alkotására.
- Ne! - nyújtottam ki tehetetlenül érte karjaimat, a fiú megragadása azonban már akkor lehetetlennek tűnt. Végül legyintve néztem végig ahogy eltávolodott. Kezemmel jeleztem neki, hogy jöjjön vissza hozzám, mert én nem vagyok ehhez elég bátor egyedül. De legalább az egyik lábam már a jégen volt.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. augusztus 22. 15:12 Ugrás a poszthoz

Dió


Ezzel a leszúrással azt reméltem, hogy legalább elnézést kér, vagy valami. De egyik se történt. Nagyon úgy tűnik, hogy nem az a fajta természet, aki minden apróságot komolyan vesz. Erre a vigyorra én is csak egy kényelmetlen mosollyal tudtam válaszolni. Aztán meg inkább a jeges képződményt szemléltem, mintha azt vártam volna, hogy valami csoda folytán mégis beszakad.
- Ezzel nem károsítod a tó élővilágát? - hiába is, a kifogások és a kötözködés mesterének is hívhatnának, ha egy kicsit jobban beitatnám magam a köztudatba, amihez meg túl elfoglalt vagyok.
Még mindig nehéz elfogadnom, hogy a hideg rá szinte egyáltalán nem hat, így cipőtlenül lépdelhet a megfagyott víztükrön. De se a pólójának, se a cipőjének nem találtam nyomát. Ezek szerint ebben a formában gyalogolt le ide az iskolából, ami azért nem kis távolság. Meg is vághatta volna magát valami hülyeséggel.
A kezéért nyúltam, aztán lassan és óvatosan megkapaszkodva a fiúban körülnéztem. A következő pillanatban már viszonylag stabilan álltam mellette, de még mindig feszengtem. Hogy csökkentsem a stresszt, hangosan beszélni kezdtem, de még mindig nem szívesen mozdultam volna meg.
- Igazából csak a körülmények furcsák, tudod... Azért mégiscsak nyár van, és ez nem éppen természetesen kialakult jégtükör - de aggályaim ismertetése után azonnal a homlokomhoz emeltem a kezem - Izé, mármint nem azt akarom mondani, hogy kételkedem a munkádban, de ez az egész szokatlan, már ne is haragudj.
A félelem volt az oka, amiért nem beszélhettem indulatosan. Túlságosan függtem a fiútól abban a helyzetben.
- Hogyne, nagy kedvenceim közé tartoznak. Rengeteg téli sportot ismerek egyébként.
Bátorkodtam néhány lépést megtenni a tó közepe felé, közben folyamatosan azt tesztelgettem, hogy nem-e szakad be.
- Gondolom te is nagy rajongója vagy ezen sportoknak.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. augusztus 26. 16:09 Ugrás a poszthoz

Kávássy A. Henrietta


Felém intett pálcamozdulatát azonnali és elkerülhetetlen veszélyforrásnak ítéltem. Magam sem tudtam, hogy hogyan tudtam olyan gyorsan cselekedni, de szinte gondolkodási idő nélkül hagyta el számat az átok. Az jutott a leghamarabb az eszembe, segítségével pedig el is értem a kívánt hatást. Hálás voltam önmagamnak, amiért kéznél volt a pálcám, s nem dőltem be a trükközésének. Hát így legyen nyugodt az ember...
A lány öntudatlanul vágódott a mögötte található falnak, de azon se csodálkoztam volna, ha átszakítja azt a rozoga falat, bár az épület maga már így is életveszélyes. Semmi kedvem eltemetni magam alatta. Biztosan jobban fog fájni ezután a háta, de ha egyszer ő kereste a bajt, most mégis mit várt? Nézzek szépen és hagyjam magam hasonlóan véresre sebzeni? A saját testi épségem érdekében félretettem mindennemű tapintatosságomat. Kábultan heverő társam értéktelen morzsává szűkült össze szememben. Kimért óvatossággal sétáltam közelebb fekhelyéhez. Ezt tényleg a padlóra küldtem. Ám minden kétséget kizárólag még lélegzik, életben van. Nem gyakran használom ezt az átkot, a mostani alkalmat is a szükség idézte elő. Ha megítélhetem, szép munkát végeztem, nem hoztam szégyent korábbi tanítóimra, bár ők biztos nem örülnének az élőlényen való végrehajtása hallatán.
Az öröm mámorából a feleszmélő lány zökkentett ki. Viszonylag hamar emelkedett fel a porból, ahová az imént küldtem. Kezében a pálcájával gyűlöletesen a szemeimbe nézett. Az arcomra fagyott mosolyommal hátráltam párat, szemem sarkából a pincében lévőkhöz hasonló akadályokat kezdtem el keresni, de ez a helyiség túl üres volt ahhoz, hogy elugorhassak. Lelassult a világ, hallottam az átkot, homályosan pedig a pálcahegyből felvillanó fényeket.
Kihagyott az emlékezetem. Elmosódva láttam a külvilágot, hallottam a hangokat, de minden porcikám sajgott. Összeszorított fogakkal küzdöttem a sírás ellen a földön feküdve. Tetőtől talpig belepett a kosz, kómásan a hátamon fekve pillantottam vissza. Rá, aki miatt most szenvedtem, de nagyon. Akitől az utolsó erőmmel is próbáltam elugrani, de végül nem ment. Nem voltam rá képes. Levegő után kapkodtam, holott az eszem azt súgta, most lassan és mélyen kellene beengednem a tüdőmbe az oxigént. Néhány hangos nyögés után kísérletet tettem a felegyenesedésre, de szédültem, nem bírtam volna tartósan két lábon állni. Közben mozgást véltem felfedezni a szoba túlsó végében. Ő volt az... Égnek meredő szőrszálakkal tudatosult bennem, hogy még mindig itt van és bármikor lecsaphat rám.
- Rohadék - suttogtam a kíntól vigyorogva - Azt teszel velem, amit akarsz. Nem akarok a gyengélkedőre kerülni, érted?! Dobd el a pálcád ... vagy inkább gyógyíts meg!
Indulatos voltam, de ahogy egyre jobban tért vissza a tudatom, úgy növekedett bennem a fájdalom. Biztos én is repültem, nem is kicsit. Beszédem végén már-már könyörgően kértem, hogy jöjjön ide és csináljon valamit. Ez a tetű csúnyán csőbe húzott.
- Már az elején rád kellett volna küldenem valamelyik tiltott átkot... - morogtam.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. augusztus 26. 16:40 Ugrás a poszthoz

Dió


Szánalmas volt, hogy félős kisgyerekként toporogtam a stég szélén. Egyik lábammal még csak-csak ránehezedtem a frissen kialakult jégtükörre, de amíg Dió nem volt egészen a közelemben, hogy biztonságban érezzem magam ezen a mesterséges felszínen, addig nem voltam hajlandó a tavacskára lépni. Félelemből és nem dacból.
Neki és nekem is sokat kell alkalmazkodnunk a másikhoz. Kezdtem megérteni, hogy a jégvarázslóval eltöltött percek nem csak izgalmasak és lenyűgözőek, hanem áldozatosak is. Merthogy nem kicsit kell toleráljam a viselkedését és elfogadni az ő életvitelét. Ha megmaradok ilyen szókimondónak előtte, akkor fennáll a konfliktus esélye, ami nem lenne túl szerencsés, mert még azelőtt befagyasztaná a pálcámat, hogy előragadtam volna.
- Meg fogom szokni, hidd el! - motyogtam valamelyest felbátorodva. Már nem fogtam olyan szorosan a testét, elboldogultam egyedül. Mintha a téli vakációmat töltöttem volna, a rutinos környezet pedig egy szempillantás alatt a hatalmába kerített. Feloldódtam,  egyensúlyozva ugyan, de merész léptekkel indultam meg vele a tó belseje felé, közben pedig a sportokról beszélgettünk.
- Mindenfélét szeretek. Talán mondtam már, de ugye Svájcból jöttem ide, ahol bőven van mindre lehetőség. Ha külföldre megyünk akkor azt nem emiatt tesszük.
Azt persze nem tettem hozzá, hogy bár megtehették volna, a szüleim inkább bedugtak valami táborba vagy hegyi kirándulássorozatra, minthogy elvigyenek magukkal valahová, de párszor azért neveltetési célokkal tanulmányi utakon keresztül ellátogattam erre-arra.
- Nem ért emiatt bármiféle negatív megkülönböztetés ebben az országban? Ha felöltöznél, akkor meleged lenne most? - próbáltam puhatolózni
Értetlenkedve néztem rá, mert azt még megértettem, hogy neki kevesebb ruha kell, de biztos beszólogattak már neki. A sértéseket hol máshol kaphatná intenzívebben, mint ebben az iskolában?
Közben megpróbáltam csúszkálni, már amennyire abban a cipőben ez lehetséges volt.

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. szeptember 5. 12:55 Ugrás a poszthoz

Dió


Megértően mosolyogtam a fiúra. Egyáltalán nem baj, hogy származásom kiment a fejéből. Feleannyira se érdekes, mint az övé, ráadásul elárulni se szeretem másoknak, kivéve egy szűken kiválasztott rétegnek. Ők nem támadhatnának nekem, hogy egy sznob, rellonos aranyvérű vagyok. Persze büszkén vállalom, hogy korábban a Herzbergben tanultam, de ennél többet nem kívánok hozzáfűzni a múltamhoz, hadd lengje csak be valami titokzatosság.
A tavon sétáltam, egyensúlyérzékem pedig szerencsére nem hagyott cserben, így már kapaszkodás nélkül is jól haladtam. A stégtől még nem jártunk messze, de persze az egész tó meglehetősen kicsi területű volt. Korcsolyapályának azonban elég nagy. Igyekeztem Dió közelében maradni, hogy továbbra is beszélgetni tudjunk.
- Gondolom meg tudod magad védeni velük szemben. De nem esik rosszul, hogy hülyének néznek néha? - szegeztem neki a kérdést - Mert ruha nélkül mondjuk fáznánk?
Ha ő nehezen tud megérteni, akkor elképzelheti, hogy nekem sem könnyű. Azzal, hogy ő szinte meztelenül mászkálhat a fagyban, nehéz megbarátkozni. De ő meg azt képzelje el, hogy mi a hőséget viseljük még egészen jól.
Ütős kérdésére csak a szemem forgattam. Igen, ami azt illeti, én egy szégyellős fajta ember vagyok. Kerülöm a kínos helyzeteket, és ez így kényelmes. Nem szeretem mutogatni magamat másoknak. Minek?
- Bizonyos mértékig. Ahol a társadalom tolerálja, ott persze nyugodt szívvel jelenek meg félig ruhátlanul - vontam vállat - Nem biztos, hogy akarom látni.
A tó egy olyan szakaszára léptem, ahol különösen csúszós volt a jég. Éreztem, hogy megingok, ezért le kellett guggolnom, kezeimmel pedig kitámasztottam magam, hogy ne essek el. Kínos volt... Vörös fejjel pillantottam fel a fiúra.
- Remélem nem vagyok túl rossz társaság. Gondolom sok rajongód és tisztelőt akad még rajtam kívül. Vagy tévedek? Mesélhetnél róluk... Hogy mennyire vagy népszerű itt, mennyire érdeklődnek irántad.
Örülhet, hogy annyi figyelmet kap az emberektől, amennyit én csak álmomban.

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. október 3. 21:29 Ugrás a poszthoz

Várkonyi Arnold


Nem csalódtam benne. Tényleg csodálatos érzés volt viszontlátni. Úgy voltam vele, hogy ott helyben nyugodtan elérzékenyülhettem ettől. A könyvsorok között úgyse venné észre egyetlen diák sem. Arnold egy olyan valaki, aki szintén nagyon jól ismer. Aki tudja, hogy milyen vagyok valójában. Ő egy kivétel. Mennyi régi emlékünk van... És milyen gyorsan telnek az évek előttünk! Hihetetlen. Sajnos pont végzős... Kíváncsi vagyok, hogy hol fog végül dolgozni az iskola után. Minden bizonnyal kap egy jó ajánlatot külföldön, van benne annyi kalandvágy. De ha mégsem, és esetleg helyi gyerek marad, akkor se lesz még tőlem annyira messze egy jó darabig. Nem szeretném újból megszakítani vele a kapcsolatot. Bagoly vagy élőszó formájában, de beszélni fogunk! Hiszen a "bátyám".
- Erre hallottam is egy magyar mondást: Jobb később, mint soha! - nagyon profinak éreztem magam, hogy már magyar közmondásokkal dobálózom. Ebből arra is következtethet, hogy azért annyira csehül mégsem állok az itteni nyelvvel, de az akcentusos kiejtési nehézségek érezhetőek voltak. Büszkén pirultam el, majd folytattam - Eddig nagyon jól boldogultam. Veled inkább szórakoznék, mint tanulnék, de összeköthetjük a jövőben majd a kettőt. Csak adja az ég, hogy ne legyünk elfoglaltak a következő évtől.
Ez egy tök jó ötlet volt a részemről... Arnolddal remek párost alkotunk, és vele mindig is nagyon jól el tudtam beszélgetni, bármit is csináltunk éppen együtt. De nem fényezem tovább, mert már lassan olyan fényes lesz tőle, hogy napszemüveget kell vegyek a vakító csillogás ellen.
- Tudok magamra vigyázni - jegyeztem meg egy szerény mosoly keretében - Benne vagyok! Valami új program jól jönne. Te biztos több helyet ismersz a környéken nálam, szóval inkább rád bíznám magam. Már nem is tudnék tovább itt olvasni, túlságosan felfokoztad az érdeklődésemet. Ugye semmilyen sokkoló hírre nem kell számítanom tőled? Mindenki él, virul, jól van, teljes a boldogság?
Nem gondoltam komolyan, hogy durva élménybeszámolóval lepne meg, szóval inkább csak humorizáltam. Közben egyéb helyeken gondolkodtam. Átmenjünk valahová, esetleg mégse?


Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. október 19. 20:24 Ugrás a poszthoz

Szépvölgyi


Indulatosan toltam magam előtt a tömeget. Nem igaz, hogy az öregek ennyire ráérnek egy-egy vásári ócskaság előtt ácsorogni. A mögöttem állók meg majd engem fognak szidni, amiért feltartom a sort. A procedúrát megunva löktem be magam a belső sávba, ahol valamelyest tempósabban haladtak a nézelődők. Sodródtam, ahogy a botocskák szoktak az erdei patakok víztükrén. Előfordult, hogy akadályba ütközve megtorpantam néhány pillanatra, s csak azt kikerülve folytathattam utamat a piactér legzsúfoltabb pontja felé.
Itt senkit sem érdekelt, hogy ki vagyok, honnan jövök és mégis mi a frászt keresek erre. Szombat van. Iskolatársaim döntő többsége a helyi szórakozóhelyeket vette célba. A maradék a kastélyban maradt. Nem nagyon láttam harminc évnél fiatalabb embert a kavalkádban, leszámítva néhány vándoréletmódot folytató árust, akik a portékák fölött őrködtek. Hajnal óta ezt csinálhatják, emiatt pedig cseppet sem irigylem őket. Öltözetük arról árulkodott, hogy igen hűvös van már akkor. Áruforgalomra ennek a helynek is szüksége van, de méretében mennyire eltörpül azokhoz képest, amiket én korábban láttam... És nekik mégis megéri ez a munka. Pedig ritkán toltam a képem vásárra, ha kellett valami, vagy beszereztük mások által, vagy egyenesek a szaküzletben kutakodtunk. Változnak az idők.
Reméltem, hogy találok valami különlegeset. Őszintén szólva a ketyerekereskedésben is gondolkodtam, de az már pont bezárt, mielőtt leértem volna. A hétvége az hétvége, ne várják el tőlem, hogy az agyilag leszívó hétköznapok után korán keljek fel. Majd legközelebb ott is tartok egy szemlét.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy a piac központjában találhatóak a leghétköznapibb beszerzési cikkek. Folytattam utam, majd a külső szektorhoz tévedtem. Itt már hézagosabb volt a standok közötti folyosórész, valamint végre felcsillant itt-ott némi ritka cucc. Véletlenszerűen mentem oda és néztem meg párat közelebbről, majd kritikus szemmel tettem vissza a tárgyakat a helyükre. Kérdezni nem kérdeztem semmit, hiába ajánlották fel az eladók magukat a segítségemre.
Rikácsolást hallottam. Valami kofa hirdette a magáét mögöttem. Akaratlanul kaptam hátra a fejem a hangforrás irányába, aztán csalódottan néztem magam elé. Ekkor hirtelen megpillantottam valakit, akiről azt hiszem, tudok pár dolgot. Hosszas gondolkodás után indultam el végül felé. Ilyen helyeken kevésbé éber az ember, gondoltam élek a lehetőséggel. Nehéz megfogalmazni azt, amit éppen éreztem. Megfeszítettem izmaimat, majd mikor a keskeny haladósávon éppen elhaladni készültünk egymás mellett, vállammal egy kissé, a lehető legkevesebb feltűnést keltve oldalba löktem. Aztán füleltem, tovább haladva.


Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. október 19. 21:48 Ugrás a poszthoz

Szépvölgyi


Hirtelen ötlettől vezérelt, de óvatos voltam. Nem hiszem, hogy rajta kívül másnak is feltűnt volna a lökés. Egy vásári tömegben megesik az ilyen. Nem szoktak utána nagy ügyet csinálni belőle. Abban sem voltam biztos, hogy észrevett, pedig valamennyire ismernie kell. Mindenképpen szerettem volna látni, hogy hogyan reagálja le a helyzetet.
Percekig úgy tűnt, hogy megúszom a dolgot. Annak, hogy túljár az eszemen, kevés valószínűséget tulajdonítottam. A szemem sarkából pont kivettem, hogy hosszasan megállt ott, ahol az incidens történt. Talán észrevett valamit az egyik asztalon, vagy a következő lépésén gondolkodott. Ekkora távolságból még biztonságban éreztem magam. Nem lephet meg. Szerintem egyedül van, semmiféle támogatásra nem számíthat ezektől a vén szerzetektől, a korkülönbség miatt pedig kétszer is meggondolja, hogy megközelítsen-e. Végül azt érzékeltem, hogy egyre közelebb kerül hozzám. Én persze a magam iramában próbáltam távolodni a helyszíntől, de feltétlenül szerettem volna a többi ember szeme előtt maradni. Nem hiányzik, hogy szemtanúk nélkül történjen velem valami. A pálcám nálam volt, természetesen nem indulok el ilyen helyre nélküle. Jobbomat lassan a zsebemnek érintettem, hogy kitapinthassam fegyverem, sértetlenségem zálogát. Megnyugodva sóhajtottam.
Mellém került. Itt volt. A közvetlen közelemben, és a fejemben még az is átfutott, hogy esetleg visszalök. A lehetőségeket másodpercek törtrészei alatt pörgettem végig az agyamban. Éreztem a feszültséget közöttünk, ami meglepő módon a csendes, egyszerű kérdésével kezdett kicsúcsosodni. Minden jel arra mutatott, hogy diplomatikusan kezelné a konfliktust. Összefontam magam előtt a karjaimat, úgy haladtam mellette. Lassan, komótosan, mert a piactér ezen részén már nem volt akkora nyüzsgés és nyomor.
- Nekem? - kérdeztem vissza ártatlanul - Nem hiszem, miért lenne? Csak azt látom, hogy követsz. Kell valami, vagy mi van?
Nem tudom, hogy mit olvas ki a hanglejtésemből. Összeráncoltam a homlokomat, mint aki nagyon nem érti, hogy miről van szó. Törekedtem felé fordulni, hogy a lehető legpontosabb elemzést végezhessem el a külsejéről. Lepleztem ingerültségemet. Irritált a gyerek.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. október 23. 17:02 Ugrás a poszthoz

Szépvölgyi


- Na jó... - amint befejezte a mondókáját, kissé oldalra kilépve megtorpantam, hogy azért mégse jelentsek akadályt a mögöttem jövőknek. Kezdett elfogyni a türelmem. Nem akartam jelenetet rendezni a piacon, ráadásul pont elég történetet hallottam róla, hogy tudjam, tettemnek később hosszú ideig nyúló foganatja, ha úgy tetszik: böjtje lesz. Tudtam, hogy nem mondhatok akármit. Pedig ha rajtam múlna, nem moderálnám magam se mennyiség, se minőség terén. Racionálisan végiggondolva arra a következtetésre jutottam, hogy ha már a forró kása kerülgetése és a gyermetegnek tűnő mentegetőzés nem vált hasznomra mint védekezőmechanizmusok, akkor ideje közös nevezőre jutni. Martinosan.
- Figyelj, én megértem, hogy azt hiszed, különleges vagy, és hogy szeretsz feltűnősködni, de azért nem kell a legkisebb jelenetet is felnagyítanod. Ez csak egy sima, egyszerű hétvégi forgatag, te pedig máris sajnáltatni akarod magad, mert véletlenül összeért a vállunk? Ne csináld már... Rohadt rosszul fogsz járni, ha ennyire benned marad ez a provokálódás. Nem akarlak megsérteni, de szerintem észre kellene venned magadat. Te egy feltűnést kereső ember vagy, ami nem lenne baj, de rosszul csinálod. Fogadd meg a tanácsomat és tegyél róla, hogy egy kicsit visszavegyél! Lassan már mindenki ismeri a neved, szerinted ez normális?
Nyomatékosan, de halkan próbáltam meg neki elmagyarázni, hogy én mit gondolok. Szerintem jól csináltam... Idősebb, tapasztaltabb vagyok nála, megtehetem. Ha azért támad nekem, mert én elmondtam a véleményemet, amire úgy látszik, "annyira" kíváncsi volt, akkor az saját magáról állít ki szegénységi bizonyítványt. Nem akarom utálni őt, de vannak, akik nagyon rühellik már a srác jelenlétét a kastélyban. Ha valamilyen úton-módon nem lépek közbe, akkor a Szépvölgyi-konfliktus csak még radikálisabb formát fog ölteni.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. október 28. 20:26 Ugrás a poszthoz

!Mindenkihez - DÖK nevében!


Javában zajlott a halloween alkalmából szervezett eseményünk. A teremben szó szerint elszabadult a Pokol. Ez volt talán az első olyan rendezvény, amin újdonsült diákönkormányzati tagként, pontosabban Annelie elnökhelyetteseként kellett megjelennem. Igaz, kaphattam volna rosszabbat is, mint például egy jó kis Valentin-nap, melynek magától a gondolatától is összerándul a gyomrom. A halloween ünnepével még egészen jó kapcsolatot ápolok. Mármint semmi bajunk egymással, úgy hiszem. Hogy a nép mit kerekít ki végül belőle, az már megint egy másik dolog. Mi, lelkes és kreatív tagok igyekeztünk mindenre ügyelni. A végeredményt elnézve elégedett voltam, ugyanakkor meglehetősen izgultam is. Nem csak azért, mert konkrétan hülyét csináltam magamból ezzel a furcsa tök-festéssel a pofámon. A beszédem következett, amire rá kellett készülnöm, pedig tulajdonképpen csak a szavazásra hívtam fel a többiek figyelmét. Talán el is húztam kicsit a jelenésemet, de azért reméltem, hogy mindenki figyelni fog majd rám. Ha nem, majd kiválogatom a delikvenseket és elhívom őket egy kis négyszemközti bájcsevejre a tiszteletről.
Kiverekedtem hát magam a tétlenkedő tömegek gyűrűjéből, hogy a kialakított színpad felé vegyem az irányt. Méltóságteljesen néztem körbe, majd belekezdtem a mondókámba. A mágia gondoskodott arról, hogy ne csak a vakvilágba beszéljek, és még kiabálnom se kelljen. Mikrofon híján a hangfelerősítő bűbáj használatával értem el, hogy mindenki számára jól hallható legyek.
- Egy pillanatra zavarnálak csak meg benneteket... - a hatásszünet után rögtön a lényegre is tértem - Nem hittük volna, hogy ennyi alvilági figura van ebben a kastélyban, de nagyon szépen köszönjük mindazoknak, akik valamilyen formában megjelentek ma este. Reméljük, hogy mindenki jól szórakozik. Nos, mint azt tudhatjátok, az itt jelenlévők jelmezei alapján megszavazzuk az idei év Rémkirályát, illetve Rémkirálynőjét. Szavazni névvel ellátott cetlik segítségével tudtok, amiket a bejárat mellett található dobozkába kérünk bedobni. A szavazás hamarosan lezárul, ekkor újból megjelenek és sor kerül az eredményhirdetésre is.
Végül elégedetten kotródom el a középpontból, hogy újból megtelepedjek az ételektől roskadozó asztaloknál. Még kedves szavakra is volt időm, hihetetlen. Több ismerősöm véleményére is kíváncsi lettem, hogy vajon ők hogyan láttak a diákokhoz beszélni. Persze idelenn már komornak és a sminktől talán kissé durcásnak tűntem, nehogy megtaláljanak és valaki belém kössön.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. november 10. 21:44 Ugrás a poszthoz

!Rémkirály & Rémkirálynő Eredményhirdetés!


Felhívásom után már érkeztek is a jelölések a pokoli jelmezekre. Általában nem szeretem a szavazásokat, de az ilyen fajta verseny jó dolog. Társaimmal együtt ültem, beszélgettem és kíváncsian vártam, hogy miképpen alakul a mai este. Nagy volt rajtam a nyomás, de néztem már nagyobb kihívás elé is, tehát egy idő után hozzá lehetett szokni. A szavazóláda környékén sokan megfordultak, mígnem elérkezett az idő a szavazás lezárására. Onnan egy biztonságos helyre szállítottuk a dobozt, ahol a mágia és a tagok segítségével megszámoltuk a jelöléseket. Strigulát kapott, akinek a neve többször szerepelt, így születtek meg végül a remélhetőleg igazságosnak gondolt végeredmények. Már csak ki kellett őket hirdetni, amit a korábbi beszédemben alkalmazott módszerrel tettem meg, ezúttal jóval nagyobb határozottsággal.
- Elérkezett az eredményhirdetés ideje... - mosolyodtam el a hatásszünet röpke másodpercei alatt - Köszönjük szépen a szavazatokat, illetve az ijesztőbbnél ijesztőbb jelmezeket. Elsőként az idei év Rémkirálynőjét hirdetném ki, aki toronymagasan vezette a listát, nem utolsó sorban pedig a neve is eléggé passzol az alkalomhoz. Idén ezt a címet Vér Lanetta nyerte el, kérlek fáradj a színpadra, hogy átadhassam a nyereményedet - kezdtem el keresni a tömegben - A rémkirály... azaz a rémkirályok pedig nem mások, mint Mihael Gérard Saint-Venant és Havasi Milán Bence! Itt már jóval szorosabb volt a verseny. Benneteket is várlak magam mellé, és innen is gratulálok az összes résztvevőnek! - jegyeztem meg, miközben már a jutalmakat készítettem elő. A kiérkezőkkel történő kézfogások után mindegyikük fejére helyeződött egy fekete korona. Lanettáé lányosabb, a fiúké pedig egy kissé férfiasabb kialakítással. Így már tényleg a legmegfélemlítőbben néztek ki a megjelentek közül.
- Gondolom már epekedtek a díjaitokért, nesze - vigyorogva nyomtam a kezükbe a nyereményeket- A Kins & Kens felajánlásának köszönhetően... -
Lanetta egy különleges malícia mutatót kapott. Nem hagyományos tükör ez, hiszen főként ellenségeinek homályos képe néz vissza benne, és hát ez... eléggé ijesztő. Hasznos szerkezet, ugyanis minél közelebb jönnek a mutató tulajdonosához, annál tisztábban látszanak. Innen tudni, ha rosszban sántikálnak. Bence omniszkópot kapott, amely a mugli világ valamiféle videorögzítőjéhez hasonló. Olyan távcső, amely visszateker, gyorsít, lassít, felvesz, de meg is magyaráz történéseket. Mihael pedig egy önoltóval lett gazdagabb.
A kiosztás, köszöntés és a taps után ismét megköszöntem a megtisztelő figyelmet, majd visszatértem korábbi társaságomhoz. Jó lett volna kiélvezni az estét, már amennyi még maradt belőle.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. december 28. 19:09 Ugrás a poszthoz

Végzős bál


Ezúttal is kitettünk magunkért, de vajon kell ezt mondani? A látvány magáért beszél. Lezajlott a színjátszósok előadása, amit a többség aktív figyelemmel kísért végig. A magam részéről örültem, hogy egy kicsit besegítettek a diákönkormányzatnak, néha nagyon nincs könnyű dolgunk leszervezni egy ilyen komoly eseményt. Nem sokat hallok a színészpalántákról. Jó tudni, hogy vannak, a bál pedig egy kiváló alkalmat biztosított a szereplési lehetőségre. Ők pedig éltek vele, és ezzel tulajdonképpen az egész iskola jól járt. Nem csak az ő produkciójuk volt még hátra az este folyamán. További fellépőkre is számíthattunk, ezúttal pedig a második attrakción volt a sor. Az első egyébként szerintem baromi látványos lett. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy felkonferáljam őket, elnököm "egyéb elfoglaltságai" miatt, amiről hamarosan kiderül, hogy pontosan mit is takar valójában.
A bál nem izgatott különösebben, mivel úgy éreztem, nem elsősorban rólam szólt. A szervezési dolgok foglalkoztattak, ahogy egy ilyen iskolai eseményen szinte mindig, ha már az érintettekhez tartoztam. Elegáns öltönyömben egy jól látható helyre sétáltam, majd a már tradicionálisan rövidre fogott beszédemmel néhány pillanatig feltartóztattam a bálozó közönséget.


A második produkció - All I Want for Christmas


- Jó hírrel szolgálhatok. A szavazás az idei év bálkirályáról és bálkirálynőjéről hamarosan befejeződik. Mi már elkezdtük összesíteni a szavazatszámokat, így hamarosan az eredmény is kihirdetésre kerül. Addig is fogadjátok szeretettel a következő produkciót, amely az All I Want for Christmas címet viseli, s több diáktársunk is szerepel benne.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2015. december 31. 19:50 Ugrás a poszthoz

Végzős bál


Szóhoz sem jutottam. Elsősorban az nyűgözött le, hogy ennyi iskolatársamat be tudták szervezni ebbe a nagyszabású, összetett produkcióba. A fellépők között feltűnt néhány ismerős arc, a legkiemelkedőbb kobak valószínűleg Arnoldé volt. Hát ő meg mit keresett ott? Tényleg nem akar megkomolyodni? Nem hibáztatom, szórakozzon csak, amíg utolsó évében teheti. A közelgő mindent eldöntő vizsgák időszakában már úgyse lesz ilyen vidám. Előre sajnálom szegényt, és persze magamat, mert az utána következő évben már én következem. Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan eltelnek az évek. Ott álltam, szépen elbújva az ünneplő tömegben, mint bármely más jelenlévő. Kortyoltam párat az italomból, majd siettem is véglegesíteni a szavazás állását. A voksolásra buknak a népek. A kihelyezett ládika ezúttal is megtelt, a tagokra pedig az összesítés fárasztó és monoton feladata várt. Nem volt mese, biztonságos környezetbe vonultunk, hogy szakszerűen tárjuk fel a végeredményt, így sajnos az előadás végéig sem lehettem ott. Ismét azon gondolkodtam, hogy talán túl nagy felelősség nyugodott a vállamon. Éreztem, hogy valamelyest stresszelek az ügyön, pedig rohadtul nem lenne szabad. De mi lett volna, ha valami mégis balul sül el? Mit szólna Annelie, vagy netán maga az iskolavezetőség?
- Ahogy ígértem, elérkezett az eredményhirdetés pillanata. Az idei év karácsonyi és végzős báljának bálkirálya Ombozi Noel, a bálkirálynő pedig Annelie Freya Merkovszky, gratulálunk! Kérlek fáradjatok ide és vegyétek át a nyereményeteket, a többieknek pedig köszönjük szépen a részvételt, további jó szórakozást kívánunk! - mosolyodtam el, a taps után pedig egy baráti kézfogással egybekötött koronázásra került sor, amiben már van gyakorlatom. Őszintén bíztam abban, hogy nem járok úgy, ahogy a szépségkirálynő-választáskor a műsorvezető... Az azért elég gáz volt, olvastam róla az egyik újságban. A győztesek jutalma a formás koronán kívül a szalag és az oklevél, valamint egy teafilterek tárolására alkalmas doboz, amelyben különböző hasznos teákat találhatnak, kizárólag pozitív hatást kölcsönözve. A személyes kedvencem a meghűlés elleni, garantáltan azonnali eredményt is felmutató gyógytea, amely a téli hónapokban úgy érzem, elég indokolt és hasznos is egyben. Miután a helyükre mentek, folytattam a műsor sorrendjét a következő produkció felkonferálásával.


Harmadik előadás, Eris és Axel


- Az előadások sora még nem ért véget, jöjjön egy hegedű duett, Eris L. Awer-Kowai és Axel Sjölander-Wayne előadásában!
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 97
Összes hsz: 498
Írta: 2018. december 30. 22:46 Ugrás a poszthoz

Scar

Sietve szedtem lábaim a hazafelé vezető úton. Néhány hónapja még, hogy visszaköltöztem, de viszonylag hamar megszoktam a falut. Kicsit olyan, mintha egy időutazáson vennék részt. Minden ponton el tudnék időzni, megannyi emlék tör elő belőlem. A múltam ide, és még annyi helyhez köt, de ennyi mozgás után már teljesen természetessé válik az állandó környezetváltozás. Egyelőre úgy érzem, hogy kicsit sehova se tartozom, de közben mindenhol ott vagyok. Bevallom, van a közelben pár helyszín, amit félek még felkeresni. Nem akarok emlékezni. Jó így. Siettem, próbálva úgy tenni, mintha az elmúlt évek meg sem történtek volna, mintha még mindig a kastélyba járnék, csak éppen vettem volna egy takaros kis házat az egyik utcában.
Mielőtt azonban elhagytam volna a helyszínt, egy ismerős alakot szúrtam ki az utcán haladók közt. Nem voltam biztos benne, hogy őt látom, ennyi idő után főleg. De semmiből nem állt kicsit alaposabban végigmérni. A neve hirtelen nem is rémlett. A háztársam volt, amolyan igazi bajkeverő, egy bizonyos incidens máig élénken bennem él a prefektusi pályafutásom idejéről. A Minisztériumban hallottam ezt-azt egy amatőr projektről, ami rögtön felkeltette az érdeklődésem. Tudom, hogy az ő neve is köztük volt, az ilyesmiről tudni szoktak odafenn. Talán a meglepettségtől felejtettem el, de bíztam benne, hogy rögvest eszembe fog jutni, amint megszólítom.
- Üdv! - gondoltam az a legegyszerűbb, ha odalépek mellé és határozottan ráköszönök. Lehet, hogy megijed, vagy megpróbál úgy tenni, mintha ismerne. A legjobb mégiscsak az lenne, hogyha tényleg emlékezne rám. Célirányosan mégsem szólíthattam le, így mindenki előtt.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Martin Romberg összes RPG hozzászólása (45 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel