29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Katherine Danielle Averay összes hozzászólása (81 darab)

Oldalak: [1] 2 3 » Le
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2014. december 19. 12:40 Ugrás a poszthoz

A másik Cath


Megvan az előnye annak, ha valaki halott. Többek között például nem feltétlenül kell tartania a kapcsolatot azokkal, akiket hátrahagy. Igen, tényleg írhattam volna egy-két levelet a bátyámnak, hogy tudassam vele, többnyire még életben vagyok, de aztán rájöttem; ha bárki megtudja, hol vagyok, akkor Ezra is megtudhatja. Márpedig ezt mindenképpen el akartam kerülni.
Csakhogy magányos harcosnak lenni mégsem annyira jó buli, mint ahogyan azt eleinte gondoltam. Találkoztam rengeteg emberrel, de egy sem törődött velem igazán; jó, persze, megtanítottak igazán emberként viselkedni és mindent megosztottak velem arról, amit tudnak a vámpírokról, de mindennek ellenére nem számítottam nekik. Csak egy voltam a sok közül és mindannyian tudjuk, hogy a hegyesfogúak kihalóban lévő fajnak számítanak.
Meghúztam magamat, amikor visszajöttem. Nem szóltam Richnek, nem beszéltem senkivel, aki közel állt hozzám. Hogy miért? Nos, akik a legközelebb álltak, azok elhagyták ezt a helyet, a többiekre pedig nem akartam ráhozni a frászt;  bár bevallom, szívesen megnéztem volna az arcukat, amikor tudatosul bennük, hogy bár egy évre eltűntem és valószínűnek látszott, hogy már régen felfalt valami, mégis itt voltam. Nem hátráltam meg, nem futottam el, sőt még csak igazából meg sem haltam.
A faházhoz mentem. Meglepő vagy sem, sohasem jártam még itt. Talán azért, mert annyira barátságosnak és melegnek tűnt, hogy majdnem szivárványt hánytam tőle. Egy pillanatig sem azért, mert annyira brutálisan rellonos lennék –na jó, az vagyok–, hanem mert valami meghalt bennem idő közben. Emberinek látszottam, de valójában nem voltam az. Egy gyilkos voltam; igazi, hamisítatlan gyilkos. Résnyire nyitottam az ajtót és becsusszantam rajta, majd letelepedtem egy sötét szegletbe. Mielőtt elindultam ittam, most azonban szükségét éreztem volna még egy adagnak… legalább.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2014. december 19. 13:20
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2014. december 19. 14:09 Ugrás a poszthoz

Adam


Ma este azzal az elhatározással keltem fel, hogy olyan helyre fogok ellátogatni a kastélyon belül, ahol vélhetőleg senkivel sem találkozom. Nem mintha bármi bajom lett volna az emberekkel, egyszerűen csak annyira megszoktam már az egyedüllétet, hogy ez tűnt a megfelelő megoldásnak. Egy iskolában, karácsony idején mi is lehetne kihaltabb, mint a könyvtár?
Halkan suhantam végig a folyosókon és lestem be néhány nyitott ajtón. Az élők annyira kiszámíthatóak. A reakcióik, a gondolataik, a menekülési útvonaluk; na, nem mintha előlem bármikor is menekültek volna. Én kifejezetten jó vámpír vagyok, már-már sajnáltam őket, ahányszor csak a szemükbe néztem. Azután eszembe jutott, amit Ezra tett velem és rájöttem, hogy sokkal rosszabb sorsot is szánhatnék nekik, mint hogy icike-picikét megcsapolom őket, így elhajtottam a rossz érzéseket. Aztán idővel teljesen eltűnt. Mintha nem is lett volna soha. Így öltem ki magamból az emberség szikráját. Fokról fokra.
Becsusszantam a titkos ajtón és a könyvtár hátsó, sötétebb része felé vettem az irányt. Végigböngésztem a sorokat, majd egy könnyű olvasmányt, egy mindössze nyolcszáz oldalas könyvet kaptam a kezembe és letelepedtem egy székbe a világító gömbtől pár méterre. Eszembe sem jutott megérinteni. Olyan sokszor keveredtem már bele véletlenül bizonyos helyzetekbe, hogy a kis vészcsengő már akkor megszólalt a fejemben, amikor felmerült a lehetősége, hogy esetleg valamiféle veszély fenyeget.  
Most hallgatott. Hagyta, hogy a figyelmemet egyenesen a könyvre irányíthassam és elmerülhessek benne.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2014. december 19. 14:34 Ugrás a poszthoz

Cath


A lélegzetvételeit már azelőtt meghallottam, hogy felfigyeltem volna a szívdobbanására. Szaporán és hangosan kapkodta a levegőt, mintha valami üldözte volna. Egy lány volt, halk, puha, légies mozgással, most azonban olyan gyorsan szedte a lábait, hogy minden egyes lépés kalapácsütésként hangzott fel a fülemben. Összehúztam magam és megforgattam a szemeimet.
Az emberek hajlamosak voltak démonokat látni ott, ahol valójában nincsenek. És hajlamosak voltak biztonságban érezni magukat amellett, aki maga a démon volt. Rengeteg olyan élővel találkoztam az elmúlt években, aki szívesen állt le velem cseverészni; kíváncsiságból, dacból vagy éppen egyszerűen csak jóindulatból. Volt az az ostoba szokásuk, hogy minden gyengén és elesetten segíteni akartak. Talán az ötven kilómmal gyengének tűntem a szemükben, de ha csak egyszer is áthajítottam volna valamelyiküket egy kerítésen…
Viccet félretéve, jobban megbíztak a maguk kis hiedelemében –még a varázslók is-, miszerint vámpírok nem léteznek, mint hogy észrevegyék azt, ami közvetlenül a szemük előtt volt. Kedvesek, édesek és megértők voltak, de én csak rosszul lettem tőlük. Nem bírtam elviselni azt a vastag cukormázat, amivel körbevették magukat, hátha így a környezetük elfogadja őket. Nem akartam megbántani őket, de a ragacsos sziruptól még senki sem vált közkedveltebbé.
Szinte észre sem vettem, olyan gyorsan történt –már egy emberhez képest- és a lány berobbant a faházba, majd kitartóan fürkészte a kinti, csendes világot. Nem volt ott semmi. Hallottam. Már ha nem járkálnak erre olyan gonosz szörnyecskék, akiknek nem ver a szíve… Ja, az én vagyok!
-Semmi sem akart megenni! –biztosítottam halkan.
A nyakamat mertem volna rá tenni, hogy sikítófrászt kap, amikor rájön, hogy nincsen egyedül és tapasztalataim szerint sokkal ijesztőbb, amikor a sötétből suttognak, mint amikor valaki kiabálni kezd veled. Felemelkedtem és közelebb léptem a sötétben, hogy a lány láthassa az arcomat, majd kilestem az ablakon.
-Mit keresel kint ilyen későn, ha ennyire félsz? –tudakoltam egy farkasmosoly kíséretében.
Sohasem állítottam, hogy nem vagyok ijesztő. Soha.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2014. december 19. 14:38
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2014. december 19. 14:56 Ugrás a poszthoz

Adam

Nem adtam rá okot, hogy ennyire ne legyek szimpatikus...
még...


Meglehetősen biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül, ahogyan abban is, hogy semmi kedvem sincsen találkozni azzal a személlyel, aki alig pár perce kezdett egyre közeledni hozzám. Felsóhajtottam és folytattam az olvasást. Eszem ágában sem volt bájcsevejbe keveredni egy vámpírral. Hogy miért? A válasz meglehetősen egyszerű. Eddig akármikor váratlanul felbukkant egy a közelemben, mindig meg akart ölni, vagy esetleg kitalálta, hogy annyira cuki pofim van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, ezért belém harapott és tartósított az utókor számára.
A könyv remek ötlet volt, amíg közvetlenül közel nem ért hozzám. Lassan felemeltem a fejemet, de nem fordultam felé, csak egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra. Máskor is éreztem már őt, de mindig figyelmen kívül hagytam. Nem jelentett túl fényes pontot, nem takarta el a kilátást, ennél fogva nem is érdekelt igazán, meg amúgy is… az a sok rossz tapasztalat a firenzeiekkel.
Többnyire az én hibámnak tekinthető, hogy a fajtársaim nem kedveltek különösebben. Egyrészt, nem kerestem velük semmiféle kapcsolatot, másrészt épp annyira halottnak láttam őket, ahogyan ők azokat az embereket, akiknek az utolsó csepp vérét is kiszívták. A szememben egyikük sem jelentett többet egy húsdarabnál, ahogyan én sem az övékben. Nem nevezném a fajunkat társas lénynek... vajon miért?
-Micsoda kedves meglepetés! –fordultam felé szép lassan és tekintetem az övébe fúrtam. –Minek köszönhetem a látogatást?
Érdeklődő, óvatos hangnemben beszéltem vele. Idősebb volt nálam, ez tény. Tapasztaltabb, ez is tény. Én meg nem bírtam, amikor fenyegetve kell éreznem magamat. Ebből következett, hogy nem mozdultam meg. Ha felkelek és távolságot tartok, csak bizonyosságot nyert volna, hogy cseppet rám hozta a frászt. Talán ennek is az olaszok az okai; mi a francért akar engem mindenki szétszedni?
Végigmértem őt. Sötét haj, világos szemek, hófehér bőr. Semmi szokatlan, csak egy vámpír. Valami mégis megragadott. Valami sötét, ami szinte könyörgött érte, hogy húzzak el, végül elütöttem magamban a dolgot, talán csak az zavart meg, hogy úgy nézett ki, mint egy rocksztár holtteste.
-Azt hiszem, a férfiaknak illik előbb bemutatkozni, de hagyjuk a jó modort, elvégre vámpírok vagyunk. –villantottam egy farkasmosolyt. –Katherine Danielle Averay, roppantul örülök! –leejtettem a könyvet az ölemből és az emberi szem számára szokatlanul gyors mozgásommal közvetlen közel merészkedtem hozzá.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2014. december 19. 14:58
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 9. 22:43 Ugrás a poszthoz

Adam


Felmérem a jelenlegi helyzetemet és arra a következtetésre jutok, hogy nincsen szükségem egy újabb -nálam minden tekintetben idősebb- ellenségre. Nem tudom, mi is vezethetett rá erre, de talán a tény, hogy egy egész csapat vámpírnál sikerült már kicsapnom a biztosítékot, na meg hogy Seren annak idején olyannyira a fejembe verte a tanácsait, végre megtette a hatását.
Halványan elmosolyodom, de továbbra sem növelem meg kettőnk között a távolságot. Tetszik a helyzet, bármennyire is rémisztő. Az emberek annyira kiszámíthatóak, a vámpírok viszont nem feltétlenül, ezért aztán feszegetem a határokat.
-Roppantul örülök a találkozásnak! -eresztek meg egy bájos mosolyt.
Egy röpke másodpercig még tartom kettőnk között a szűk távot, majd a fenyegető hangszinre lépek egyet hátra és felkacagok. Második szabály: Soha ne tudják, hogy félsz! És, hogy mi az első? Mindig te légy a legokosabb, még akkor is, ha egy őskövület vámpír áll veled szemben, aki bármikor képes lenne leharapni a fejedet. Tartottam magam az elveimhez.
-A boltot is kerüljem el? -villan meg hirtelen a tekintetem. -Csak a mihez tartás végett kérdezem. Régen láttam már Kinseyt, meglátogatnám! -veszem elő a legártatlanabb arcomat. -Egyébként pedig, miért is kerülgetném a házadat? Egyrészt nincsen szükségem segítségre, másrészt nem vagy az esetem, szóval bármennyire is sajnálom, de nem játszhatom a gondoskodó vámpírszeretőt. -jegyzem meg puszta felebaráti szeretetből.
-Bár érdekelne a dolog... -szúrom még oda, miközben íriszeimet látványosan végigfuttatom rajta. Tetőtől talpig.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 10. 13:02 Ugrás a poszthoz

Adam


Mindössze egyetlen pillantás, egy rezdülés és már tudom, hogy Kinseyvel az elevenébe találtam. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire mélyen fogja érinteni, mindazonáltal még így a legjobb. Kinseyt kedveltem. Nem úgy, ahogyan az embereket általában szokás, inkább csodáltam. Volt benne valami, ami minden erejével próbálta a világ tudtára adni, hogy ő nem közénk való. Más volt, ahogyan én is. Elütött a többiek közül és ez engem lenyűgözött, még ha soha nem is mondanám ki hangosan.
Adam nem válaszolt és ez egy pillanatra megtörte nyugodtságom álcáját. A szemem hajszállal összeszűkült, miközben próbáltam kitalálni, hogy mire is készül. Ötven százalék esélye volt, hogy letépi a fejemet, de én hinni akartam a csodákban. Megaztán ott volt az az apróság, hogy Lyra csak félvámpír volt, mégis tudott olvasni a gondolataimban, a férfi pedig fene se tudja hány éves és milyen adottságokkal rendelkezik. Visszafogtam hát az elmém legsötétebb mélyén motoszkáló vészjeleket és kihúztam magamat.
A testbeszédünk a legveszélyesebb, ezt már rég tudtam. Ha én képes vagyok rezdülésekből olvasni, akkor ő még könnyebben.
 Aztán elterelte a figyelmemet...
Tekintetem az ajkára vándorolt, mindössze egyetlen pillanatra, de ez elég volt ahhoz, hogy ne futamodhassak meg feltűnés nélkül a közeledése elől. Jó móka férfiakkal játszani, amíg nem egy többszáz éves vámpírról beszélünk, aki ráadásul még be is száll a játékba, csak hogy aztán vesztesként kerüljek ki.
Közelebb léptem hozzá.Minimálisra csökkentettem kettőnk között a távot. Éreztem mellkasa ritmikus emelkedését és süllyedését, hallottam lélegzetvételeit.
-Nem vagy túl meggyőző. -hívtam fel rá a figyelmét.
Ha a tűzzel játszol könnyen megégetheted magad... csakhogy én ezen egyszer már túlestem, nem volt mit veszítenem. Hát játszottam...
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2015. január 10. 13:02
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 13:20 Ugrás a poszthoz

Cath


A lány éppen úgy reagált, ahogyan az elvárható volt. felsikoltott és természetesen azonnal keresni kezdte a hang becses gazdáját. Valószínűnek tartottam, hogy a sötétben is előbb vagy utóbb felfedezett volna, de azért segítettem neki picit. Az a jó szívem…
Láttam a szemében. Abban a pillanatban, ahogy észrevett, mintha felismert volna. Egy pillanatra én magam sem tudtam, hogyan is kellene reagálni, de végül arra jutottam, hogy nem érdemes ennek túl nagy feneket keríteni és vélhetőleg a kedvenc őskövületemmel már volt alkalma találkozni, innentől kezdve nem bonyolult kitalálni, hogy miért tudta mi vagyok.
Rellonos, ezt is tudtam. Láttam már a klubhelyiségben, de vélhetően ő még nem fedezett fel engem. Na, nem azért, mert annyi baráttal lettem volna körülvéve, hogy nem láthatott meg…
Karkötő. Valahol a megdöbbenés és a sírva röhögés határán álltam, amikor elmesélte, miért is menekült a semmi elől. Azt gondolnám, hogy ha valaki retteg a sötétben, akkor nem az éjszaka közepén jön ki előásni egy kis ékszert, másrészt meg mit lát a totális sötétségben?
-Karkötő. –néztem rá elgondolkozva. –Nem rémlik, hogy láttam volna egyetlen karkötőt is errefelé. –pillantottam ki az ablakon.
Próbáltam rájönni, hogyan is hívják a lányt. Az arcmemóriámmal sohasem volt baj, egyszerűen csak nem fordítottam neki túl nagy figyelmet. Nem érdekelt különösebben, prefektus volt, de ezen kívül az égvilágon semmit nem tudtam róla.
-Nem kell annyira félni. –néztem a pálcára a kezében és összefontam magam előtt a karjaimat. –Bár, ahogy az arcodat elnézem, tudod mi vagyok. Azt hiszed, ha pálcát fogsz rám, akkor biztonságban vagy? Egyébként pedig, ha bántani akarnálak, már megtettem volna.
Teljesen feleslegesen lóbált azt a fadarabot. Jó, igaz, valamikor én is biztonságban éreztem magamat tőle, de azért legyünk őszinték. A lány nem nézett ki többnek másodévesnél és a rellonosok nem arról híresek, hogy minden egyes órán részt vesznek. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy maximum a nekem lebegtet egy széket… vagy ilyesmi.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 14:41 Ugrás a poszthoz

Adam


Hallgattam.
Figyeltem, ahogyan távozik a helyiségből és halvány mosoly kúszott az arcomra. Nem, még mindig nem őrültem meg, egyszerűen csak tudom, hogy mire számíthatok. Olyan sokszor keveredtem már bajba és szorultam mások segítségére, hogy megszámolni sem tudnám. Ismertem minden fenyegetést és minden fenyegetés mögött megbúvó valódi indokot. Egyszerűen tudtam, hogy Adam nem azért jött ide és adta elő a kis magánszámát, mert velem lenne problémája. Félt. Félt attól, ami megtörténhet, ha két vámpír egymás közelében él és valljuk be, ezt meg is tudtam érteni.
Utazásaim során láttam klánokat, akik összeszokottan, tökéletes egyetértésben éltek egymás mellett az emberrel és láttam olyanokat is, akik mindenféle indok és ok nélkül gyilkoltak. Nem azért, mert éhesek volta, vagy mert el akartak rejtőzni, egyszerűen csak ezt hozta ki belőlük a közösség. Az, hogy minden nap össze voltak zárva. Elveszítették az emberségüket és már régen nem tudták kontroll alatt tartani a cselekedeteiket. Épp úgy, mint azok, akiket levadásztam; oké, a levadásztam talán erős kifejezés. Felkutattam őket és pár taggal megcsappant a számuk.
Én magam sem lettem volna képes összeállni egy másik vámpírral, vagy bármilyen körülmények között segítséget kérni tőle. Vagy egy nagyon összezárt csoportot kell alkotni, vagy pedig messzire elkerülni egymást, ez teljesen logikus. Elvégre az emberek sem bíznak meg egymásban, nem igaz? Én sem bíznék meg Adamban. Hisz vámpír! Az egyik legalattomosabb és legaljasabb lény a világon. Saját magamban sem bíznék meg, nemhogy egy másik vérszívóban.
Egy rövidke másodpercig még figyeltem a távozó férfi nyomát, majd felvettem a könyvemet a székről, visszacsúsztattam a helyére és megindultam az udvar felé, hogy kiszellőztethessem egy kicsit a fejemet.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 16:39 Ugrás a poszthoz

Konstantin



Íme a puszta tények; vámpír vagyok, ami már önmagában magával vonzza azt, hogy hajlamos vagyok apróbb ballépéseket elkövetni. Az már csak hab a tortán, hogy éppen Kath Averay nevű vámpír vagyok, ezzel pedig gyakorlatilag kijelentem, hogy én magam vagyok a ballépések mestere. Soha nem tudom elkerülni, de valójában mindig azzal álltatom magamat, hogy nem az én hibám, pusztán a véletlenek összejátszása az egész.
Cipőm sarkának kongásától kísérve trappoltam végig a hivatal kikövezett folyosóján. Pár órával ezelőtt még eszembe sem jutott volna, hogy egyszer majd én leszek az, aki megint belekeveredik valamibe, azonban ezúttal felemelt fejjel, kihúzott háttal suhantam végig és halvány mosoly kúszott az ajkamra, amikor megláttam a megfelelő ajtón szereplő nevet.
Konstantin.
Valamiért a Konstantin nevű egyénekkel sohasem jöttem ki túl jól. Az egyik alapjáraton közveszélyes, a másik pedig mindig hivatali kötelességből üldöz. Hallgatom a bentről kiszűrődő zenét és valamiért széles mosoly kúszik az arcomra. Már azelőtt tudom, mire számíthatok odabent, mielőtt kinyitnám az ajtót. Lepillantok a kezemben tartott papirosra, ami állítja, hogy mindenképpen szükségszerű bizonyos ügyeket lerendeznem idebent és rájövök, hogy nem húzhatom tovább az időt. Elvégre hivatalos témában járok el.
Halkan kopogtatok, hogy biztosan ne hallja meg, majd benyitok és az ajtófélfának támaszkodva várom, hogy a szám a végéhez érjen, vagy esetleg észrevegyen. Amennyiben az egyik bekövetkezett féloldalas mosollyal az arcomon tapsoltam meg a férfit.
-Egyszerűen csodálatos volt! –lelkesedtem mosolyogva. –Lehet ráadást kérni, vagy esetleg szerepel még más is a repertoárban?
Volt szerencsénk egymáshoz. Angliában. Akkor is beidéztek valamilyen vámpíros témában és ő fogadott. Mit ne mondjak, nem éppen a legkellemesebb társaság, amikor vallatásról van szó, de mint ember semmiféle problémám nem volt vele; nem akarta, hogy megharapjam, vagy, hogy megkóstolhassa a véremet, sőt, még csak a szemfogaimat sem akarta látni.
Igazi úriember.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 17:17 Ugrás a poszthoz

Konstantin


A férfinek ehhez az arcához még sohasem volt szerencsém, de ha őszinte akarok lenni, akkor sokkal jobban tetszett, mint az a kötött, már-már rémisztő, amin néha képes volt beszélni az ember lányával, csak mert véletlenül –véletlenül!– rossz helyen volt, rossz időben.
-Kopogtam. –feleltem rögtön védekezésképpen és bármennyire is próbálkoztam rendezni a vonásaimat, egyszerűen nem tudtam letörölni arcomról a farkasmosolyt.
Bármennyire igyekeztem is elnyomni magamban, határozottan tetszett az előbbi kis jelenet. Hogy őszinte legyek, ezúttal láttam Konnak azt az arcát, amiért minden elsőbálozó lányka odáig lett volna meg vissza, én azonban okosan, vámpírhoz méltóan tartottam magamat.
Igen, ez egészen addig tartott, amíg felém nem fordult és el nem kezdte látványosan csodálni a lábaimat… Sunyi mosoly kúszott az előbbi görbületek helyére és egy kecses mozdulattal keresztbe tettem őket egymáson, majd meglóbáltam a levelet a jobb kezemben.
-Fogalmam sincsen. –rántottam meg a vállamat. –Valójában csak hallottam hírét, hogy a faluban vagy és egyszerűen nem bírtam magammal. Muszáj volt meglátogatnom téged! –adtam elő valódi fanatikus lelkesedést tettetve a kis mesémet, miközben kikerültem és leejtettem az asztalára a borítékot. –Semmit sem változtál! –közöltem nemes egyszerűséggel és követve a példáját látványosan végigmértem.
Kár lett volna jómodort tettetnem, elvégre Kon ismert már, mint a rossz pénzt. Túl hosszú a közös múltunk ahhoz, hogy ez az édes kis semmiség ne tűnjön fel neki. Egy rövidke másodpercre eljátszadoztam a gondolattal, hogy az asztal szélére csüccsenek, már csak azért is, hogy provokáljam, de végül elvetettem az ötletet. A nekem szánt széken foglaltam helyet és látványosan fontam keresztbe a lábaimat, ügyelve rá, hogy mindenképpen észrevegye, miközben a tekintetemben megcsillant valami. Észre kellett vennie, hogy provokálom.
-Most értem vissza, egy hónapja. A kastélyban lakom, elvegyülök… úgy, négy éve. –adtam meg a választ és sajnos rá kellett ébrednem, hogy itt állt velem szemben az a férfi, akit sokkal vonzóbbnak tartottam annak idején, mint illett volna. Már amennyire egy vámpír vonzódhat valakihez… -Talán zavar, hogy ismét belém botlasz? –érdeklődtem meglepetést tettetve, óceánkék szemeimet tágra nyitva.
Előre hajoltam és rákönyököltem az asztalára. Sohasem állítottam, hogy jókislány vagyok.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2015. január 12. 17:23
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 17:59 Ugrás a poszthoz

Konstantin


Vámpírrá válásom talán egyetlen valóban csodálatos ajándéka, hogy a hallásom és szaglásom sokkal kifinomultabb az átlag emberénél, ennél fogva pedig képes vagyok észrevenni a legapróbb változásokat is. Nem véletlen, hogy egy pillanatra sem hagytam abba Kon bámulását, bármennyire is kért rá.
Legyünk csak őszinték, nem volt túl meggyőző a kérése.  Ha valóban azt  szerette volna, hogy ne bámuljam, akkor sokkal jobban odakoncentrált volna az ügyemre, nem pedig gyakorlatilag a sorok között olvasgat. Mosolyogva figyelem csak, ahogyan éppen szempárbajt vív velem. Nem eresztettem a tekintetét, óceán íriszeimet még inkább az övéibe fúrtam.
-Játszani? –vezettem elő a legártatlanabb énemet. –Eszem ágában sincsen veled játszani, tudom milyen harcias tudsz lenni.
Gondolkodás nélkül mértem végig a felsőtestét, ami kilátszott az asztal mögül. Tetszett a helyzet, nagyon tetszett. Legyünk őszinték, nem mindig sodor össze a viharos téli szél egy ilyen kedves, régi ismerőssel, mint Kon. Fogalmam sem volt, hogy valójában milyen játszmába is hajtunk bele éppen, de nagyon kíváncsian vártam a végét és eszem ágában sem lett volna meghátrálni. Elvégre nem egy vadidegennel ültem egy szobában és a férfi elég egyértelműen értésemre adta, hogy nem vagyok közömbös számára… bármennyire is igyekezett, hogy megvezessen.
-A papírt figyeld! –hívtam fel rá a figyelmét, miközben gyakorlatilag tökéletesen rám figyelt. –Ha nem látnád, komoly ügyben vagyok itt! –emlékeztettem, de valószínűleg teljesen feleslegesen.
Amikor közelebb hajolt hozzám beharaptam az alsó ajkamat és türelmesen vártam. Hallottam a légzését és ez egy kissé az én fejemet is megzavarta. Na, de nem a vámpírt, hanem a nőt. Az igazi, hús-vér nőt.
-Izgalom? –billentettem kissé félre a fejemet. –Szóval… izgalmas velem szemben ülni? –tudakoltam egészen halkan és még egy kicsivel közelebb hajoltam hozzá.
Nem engedtem el a tekintetét egy pillanatra sem. Kár is lett volna tagadni, hogy kimondottan tetszik a helyzet. Ismét az ajkamba haraptam, ezzel kényszerítve, hogy a tekintete odaterelődjön. Nem sok választott el tőle, hogy gyakorlatilag összeérjenek az ajkaink, de nem mozdultam. Hallgattam a vére dobolását.
-Nos? –érdeklődtem suttogva. -Nagyon rossz voltam?
Ő a férfi, illett volna kézben tartani a helyzetet, bár valahol mélyen teljesen megértettem a reakcióit.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 18:52 Ugrás a poszthoz

Konstantin


 Egészen biztos kezdtem lenni benne, hogy teljesen megőrültem, de ez cseppet sem zavart ott, abban a pillanatban. Szerettem játszani és egyáltalán nem érdekelt, hogy kivel teszem ezt. Csakhogy most még a saját szememben is átléptem bizonyos határokat, aminek valószínűsíthetően az lehetett az oka, hogy éppen a férfi foglalt helyet velem szemben. Akarva, akaratlanul, de vettem egy mély lélegzetet abban a pillanatban, amikor ő megszólalt. Fogalmam sem volt róla, mikor veszítettem el így utoljára a fejemet, azonban jelen pillanatban a helyzet kifejezetten tetszett.
-Igenis lehetnek komoly szándékaim! –fontam össze magam előtt a karjaimat, játszva a dacost. –Nem az én hibám, hogy nem veszed észre! –forgattam meg a szemeimet, majd ismételten egy bájos mosollyal ajándékoztam meg.
Nem mondhatnám, hogy vidám és madárdalos előéletet mondhatunk magunkénak. Ha mindenképpen őszinte akarok lenni, tulajdonképpen kifejezetten fájdalmas volt és vámpírhoz egyáltalán nem méltóan, de nőtől annál inkább elvárhatóan viselkedtem. Megtörtem, sírtam, zokogtam és ki tudja még, mi mindent csináltam. Egy gyenge nő voltam, nem pedig az a vámpír, aki most ismételten itt állt a férfivel szemben.
Nem volt más választásom, csak benne bízhattam. És bíztam is. Nem akartam csökkenteni kettőnk között a távolságot. Túlzottan vonzott, már-már ijesztő mértékben, én mégsem harcoltam ellene.  Ha lett volna szívverésem, most valószínűleg kiugrott volna a bordáim közül és itt borulok le a székről. A másik előnye a vámpírságnak: Nem tudok elpirulni.
-Talán összezavar, ha beszélek hozzád? –csipkelődtem kislányos mosollyal, de megértettem és befogtam a számat.
Kon egyszerűen túlzottan közel volt. Nem tudtam összeszedni magamat időben, mivel egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire jól sül el a kis játékunk. A legutóbbi alkalommal eléggé durván bánt velem, de az a nagy szívem… Egyszerűen nem tudtam nem megbocsájtani neki. Nem eresztettem el, sőt egy hajszállal tovább szűkítettem a távot.
-Téged izgalmas.
A válaszom teljesen őszinte volt. Régen éreztem magam ennyire őszintének. Pillanatnyi ürességet éreztem, amikor eltávolodott tőlem, de hamar összekaptam magam, felemelkedtem és látványosan le-föl lejtettem a szobában. A Firenze szóra felkaptam a fejemet.
-Csak megöltem pár varázslógyilkos vámpírt. Már az is bűn? –nyögtem fel szem forgatva és közelebb sétáltam a férfihez, hogy aztán az asztalára telepedjek és keresztbe rakjam a lábaimat. Bármekkora bajban is voltam jelenleg, nem bírtam leállítani magamat. –Megkötöznél? –szaladt ki a számon meggondolatlanul a kérdés, félrebillentett fejjel. –Szükségem van rád Kon!
Jobban meggondolva ez a mondat így, hogy kihagytam belőle a segítség szót elég hülyén és kétértelműen hangzott. Persze, nem volt véletlen, de reméltem, hogy a férfi megérti a kis játék lényegét, nem pedig felháborodik rajta és kihajít az irodából.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 20:05 Ugrás a poszthoz

Konstantin



A délelőtt emléke szinte mellbe vág, ahogy kilépek a kastély meleg falai közül a süvítő szélbe. Bármennyire is vámpír vagyok, meg hidegvérű, gyűlölöm a telet. Talán az egyetlen pozitívuma, hogy reggeltől estig odakint sétálgathatok és senkinek sem szúr szemet a hófehér bőröm, elvégre ki az a varázsvilágban, aki az iskolai időszakot a Bahamákon tölti? Nem igaz?
Az árnyékok közé olvadva suhantam végig a falun és igyekeztem senkivel sem teremteni szemkontaktust, ahogyan az emberi érintést is kerülöm. Annak ellenére, hogy dermesztő hideg van túlzottan sokan császkálnak odakint.
A megbeszélt helyre érve egy padnak támaszkodva vártam a kirendelt ügyvédemet. Nem igazán tudom megmagyarázni, miért is tettem, amit tettem ma délelőtt a Hivatalban. Talán csak az a sok feszültség csapódott ki rajtam, amit régóta magamban őrizgetek. Legalábbis ezzel áltattam magamat. Konstantin pontosan tudta, hogy milyen voltam a férfiakkal Angliában. Mindenkit magamba bolondítottam és még csak meg sem kellett erőltetnem magamat. Ez tetszett. Akkor konkrét célom volt ezzel, nevezetesen, hogy ne hagyjak nyomokat. Elvégre, egy szerelmes férfi mikor is fogja elárulni az ő kedvesét? Ezzel a tervvel próbáltam éppen őelőle elrejtőzni és az utolsó napokig nagyon jól működött.
Aztán hibáztam.
Valakit sikerült magam ellen hangolnom, talán egy sértett feleség, esetleg egy barátnő vagy egy férfi, aki megbántva érezte magát, amiért szó nélkül eltűntem. Minden esetre valaki elárult és majdnem ez lett a vesztem.
Szorosabbra húztam magamon a kabátot és összekulcsoltam magam előtt a kezeimet, miközben a padlót bámultam és a gondolataim a férfi körül forogtak.
Igaza volt abban ma reggel, hogy nem beszélhetek a levegőbe és ezt elfogadtam, de valamilyen furcsa és érthetetlen okból kifolyólag nem a levegőbe beszéltem, bármennyire is nem akart hinni nekem.  Ismert és ez volt a kulcsszó. Túl sokat tudott rólam; hivatalból. Komolyan mondom, szerintem a saját anyám nem ismer annyira, mint ő. Szörnyű érzés nyitott könyvnek lenni, pláne akkor, ha mi magunk sem értjük, mi vezérel őrült tetteinkben.  
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2015. január 12. 20:07
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 20:43 Ugrás a poszthoz

Konstantin


Sehogyan sem tudom elterelni a gondolataimat. Már mindennel megpróbálkoztam, sorra vettem az összes férfit, akivel dolgom volt Angliában és próbáltam kihámozni belőle azt a személyt, aki elárulhatott, de minduntalan egy ember köré keveredtek vissza. Nem értettem önmagamat. Minden normális ember azon aggódott volna a helyemben, hogy vajon hová jut a firenzeiek miatt, engem azonban tökéletesen hidegen hagyott.
Már azelőtt meghallottam a szívveréseit, hogy megláttam volna. Rá voltam hangolódva a szívdobbanásai ütemességére és a kis vészcsengő már bekapcsolt a fejemben, mire odaért hozzám. Távol állt meg, amivel nem tudtam mit kezdeni, de valahogy nem lepett meg igazán.
Csak akkor szorult össze a gyomrom egy pillanatra, amikor Kon kimondta, hogy tulajdonképpen nagyjából, amennyire lehetséges megmentette az életemet. Na, nem mintha annyira pánikoltam volna ellenkező esetben, elvégre vámpír vagyok. Menekülhettem volna akárhová.
Miközben elvettem tőle a levlapot megérintettem egy pillanatra kezét, mintha csak tökéletesen véletlenül lett volna.
-És milyen formában szeretnéd azt a köszönömöt? –érdeklődtem félrebiccentett fejjel és nem tudtam megállni, hogy ne kússzon egy édes mosoly az arcomra.
Fogalmam sem volt róla, mennyire hatotta meg a férfit a délelőtti kis műsorom, de reménykedtem benne, hogy mély nyomokat sikerült hagynom magam után. Fogalmam sincsen továbbá, miért akartam, hogy figyeljen rám, de jó érzés volt tudni, hogy Konnak felkeltettem az érdeklődését.
Közelebb léptem hozzá és rabul ejtettem a tekintetét.
-Remélem tényleg sikerült kimentened, amennyire lehetséges, különben sajnos muszáj lesz elégtételt vennem… -felsóhajtottam, ártatlanul lesütöttem egy pillanatra a szememet és beleharaptam az ajkamba.
Egyszerűen hátat fordítottam a férfinek és elindultam a szökőkút felé, hogy aztán mindenféle női szemérmet mellőzve fellépjek a peremére és mint egy kislány elkezdjek szépen lassan sétálgatni rajta, miközben nem eresztettem Kon pillantását.
Mind ismerjük a férfiakat. Ha egy nő hirtelen eltávolodik tőlük, akkor futnak utána. Ez jellemző.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2015. január 12. 20:46
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 21:20 Ugrás a poszthoz

Konstantin


Én és az őszinteség.
Egy pillanatra elnéztem valahová a háta mögé és próbáltam összeszedni magamat. Fogalmam sem volt, mit is fogok mondani, ha egyszer kinyitom a számat. Annyi minden kavargott a fejemben és tartottam tőle, hogy esetleg olyasmi csúszhat ki rajta, amit nem áll szándékomban megosztani sem a nagyközönséggel, sem pedig Konnal, akármennyire is róla legyen szó.
Mélyen a szemébe néztem és ennél igazibb talán sohasem volt az az egyetlen aprócska szó, ami elhagyta a számat.
-Köszönöm! –fúrtam tekintetét az övébe.
Sok régi emlék rohant meg és hirtelen úgy éreztem, mint akit mellbe vágtak. Ez elől a férfi elől menekültem keresztül Anglián. Ő volt az, aki hosszú hetekig futott utánam, most pedig itt álltam vele szemben, annak ellenére, amennyi fájdalmat okozott annak idején. Tőle kértem segítséget.
Nem ismertem magamra.
Szétterült egy hatalmas mosoly az arcomon, amikor is rávilágított, hogy tulajdonképpen én elégtételt akarok venni. Erre csak bájosan megforgattam a szemeimet és megrántottam a vállamat, majd igazán nőiesen felmásztam a szökőkútra.
Figyeltem a férfi minden egyes mozdulatát és hangosan, dallamosan felnevettem, amikor közölte, hogy ő bizony kiröhögne, ha beleesnék a szökőkútba. Ezt egyikünk sem hitte el. Megnéztem volna én azt a férfit –legyen bármilyen macsó abban a pillanatban–, aki nem rohan oda rögtön, hogy kimentsen engem a vízből.
-Ugyan! –legyintettem. –Mind a ketten tudjuk, hogy szíves örömest ápolnál. Vagy tévedek? –vetettem rá egy meglepett pillantást és ebben a másodpercben előadtam a kis magánszámomat.
Szánt szándékkal félig a szökőkút mellé léptem és éppen csak egy icike-picikét megbillentem, minden esetre rettentő kétségbeesetten kapaszkodtam bele Kon tekintetében és egy igazán riadt pillantással ajándékoztam meg. Szükségem volt rá, hogy ő jöjjön közelebb, ne pedig nekem kelljen ismételten provokálnom; nem mintha most nem azt tettem volna.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 21:55 Ugrás a poszthoz

Kon


Az egyetlen dolog, amit tehettem az az őszinteség volt. Szerettem volna, ha hisz nekem. Nem azért, mert akkor biztosan több időt fordított volna az ügyemre, vagy mert különböző előjogokra tehetnék szert ezzel a kis viszonnyal, hanem mert szükségem volt rá. A mai nap folyamán már másodszorra használtam ezt a két szót és mintha épp ekkor tudatosult volna bennem minden, amit a mai nap folyamán tettem lassan, élesen szívtam be a levegőt, majd egyetlen aprócska mosolyt küldtem felé.
Nem, talán egyikünk sem hitte, hogy megteszem, de előadtam a szegény, esendő kislányt és egy pillanatra ezek szerint még a férfivel is sikerült elhitetnem, hogy egy vámpír is képes emberi esendőségre. Már pedig az átlagnál ezerszer fejlettebb egyensúlyérzékkel rendelkeztem, de mindezzel nem állt szándékomban dicsekedni Konnak.
Amikor odaért mellém ismét visszahelyeztem a testsúlyomat a talpaimra, előre hajoltam és két kezemmel megtámaszkodtam a vállán. Ismételten túl közel voltam hozzá.
-Látod, nem hagynál vízbe esni. –mutattam rá suttogva a nyilvánvalóra, majd továbbra sem eresztve a férfit kecsesen lecsusszantam a szökőkút pereméről.
Furcsa látványt nyújthattunk így ketten. Hála Kensingtonnak, már mindenki tisztában volt vele, hogy vámpírok járnak a faluban, ezért engem is azonnal kiszúrtak, csakhogy most, ebben a pillanatban, ilyen közel a férfihez, ez cseppet sem érdekelt.
Ujjaimat a karjain tartva mélyen a szemébe néztem és kimondtam azt a kérdést, ami már hosszú ideje bolygatta az elmémet.
-Miért segítesz nekem? –szegeztem neki értetlenkedve. –Tudom, hogy van közös múltunk és tudom, hogy tökéletesen ismersz, most mégis itt vagy és segítettél elintézni ezt az egészet. Hihetetlenül hálás vagyok neked, Kon és nem lett volna kötelességed megvédeni egy vámpírt. –mutattam rá a nyilvánvalóra.
Fogalmam sincsen mi történt velem, vagy hogy miért tettem, de a következő pillanatban óvatosan átöleltem és törékeny alakom szinte teljesen hozzásimult a férfihez. Egy hosszúnak tűnő másodpercig így álltam, függetlenül attól, hogy ő hogyan reagált, majd a jól ismert, huncut fénnyel a szememben és egy féloldalas mosollyal a szemeibe néztem.
-Ebben a cuccban is olyan csinik a lábaim? –váltottam szinte gondolkodás nélkül témát és egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 22:07 Ugrás a poszthoz

Elena


Éhes voltam.
Túl régóta vontam meg magamtól a vérfogyasztás örömeit és tessék, megint ott vagyok, ahol a part szakad. Az érzés tökéletesen ismerős volt számomra még abból az időből, amikor elhagytam a kastélyt. Igyekeztem visszafogni magamat, mert nem akartam bántani a diákokat és a vége az lett, hogy gyakorlatilag menekülnöm kellett, plusz megharaptam valakit, aki nagyon fontos volt számomra.
Most viszont, a kis utazásaim fényében, már egyáltalán nem érdekelt, hogy mit teszek, vagy mit nem. Voltak emberek, akik közel álltak hozzám, a többiek pedig nem számítottak. Legalábbis nem olyan mértékben, mint az előtt. Már nem ostoroztam magamat, amiért vámpír lettem és nem akartam minden áron elásni magamat a föld alá, hogy aztán ott várjam meg, amíg esetleg két-háromszáz év múlva rám találnak.
Hét óra már elmúlt, amikor elhagytam a kastélyt és a falu felé vettem az irányt néhány kóbor diák reményében. Meglapultam az árnyékba, így éreztem meg egy lány illatát. Halkan, ütemesen vert a szíve, hallottam a vér zenéjét az ereiben és egyszerűen muszáj volt követnem. Az ösztöneimre hagyatkoztam. Követtem őt végig a falun, egészen a piactérig, ahol megbújtam az árnyékban, míg ő kiszórakozta magát, majd nagy lendülettel megindult, azonban valamiért visszafordult és igen buzgón kezdte tanulmányozni a padló szerkezetét.
Eljött az én időm.
A háta mögé osontam és a tőlem telhető legnagyobb önfegyelemmel tettem fel a kérdésemet.
-Talán elhagytál valamit?
Halvány farkasmosoly kúszott az ajkaimra és egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire hozom rá a frászt a lányra, aki minden bizonnyal eridonos lehetett, tekintve, hogy milyen naivan rohangált teljesen egyedül a tökéletes sötétségben egy üres és eldugott téren.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 12. 22:46 Ugrás a poszthoz

Kon


Tudnia kellett, hogy játszom, mégis a segítségemre sietett és ettől valószínűleg a szívem őrült vágtába kezdett volna, ha alkalmas lett volna még ilyesmire. Csakhogy sajnos már réges-régen nem volt és ez egy ideje még nagyon fájt, mostanra azonban sikerült teljesen túllépnem rajta és megbarátkoznom azzal, akivé lettem.
Felkacagok, amikor a kabátomat hozza elsőként szóba. Őszintén szólva ebben a helyzetben és ennyire illetlen távolságban egymástól nem számítottam volna éppen a csodaszép kabátom említésére, de igaz, ami igaz, tényleg nagyon szerettem ezt a kabátot és eszem ágában sem lett volna összevizezni.
A kérdést teljesen komolyan gondoltam. Nem tudtam magamba hová tenni a történteket, annak ellenére, hogy nagy részben én magam generáltam az eseményeket. Halvány mosoly kúszott az arcomra, mikor végre megkaptam azt, amire vártam és ennél nem is számítottam többre vagy mélyebbre. Jól esett, amit mondott, annak ellenére, hogy gyakorlatilag elbliccelte a dolgot. Őszintén megfordult a fejemben, hogy talán annak idején nem szabadott volna elszaladnom, hogy ott kellett volna maradnom és figyelnem őt, de tudtam, hogy akkor közel sem alakultak volna ilyen jól, vagy épen zavarosan és különlegesen a dolgaink.
-Tudom, hogy nem szeretnéd, hogy előled fussak. –kúszott az ajkamra egy mindent-tudok-mosoly, mielőtt még átöleltem volna.
Éreztem karjait a derekam körül és ez megnyugtató volt. Ha ember lettem volna most ezres fordulatra kapcsolt volna a szívem és levegő után kezdtem volna kapkodni, így azonban tudtam magamat kontrollálni, de még ennek fényében is tovább tartottam őt magamhoz közel, mint az feltétlenül szükséges lett volna.
A lábaimra vonatkozó kérdés után kapott válaszára hangosan felkacagtam. Megnéztem a kabátomat, ha már ennyi szó esett róla és magamban is arra jutottam, hogy valóban nagyon jó választás volt.
-Tényleg csak a kabát jön be ennyire? –kíváncsiskodtam egy apró mosoly kíséretében és tettem felé egy óvatos, tétova lépést.
Felkacagtam a kérdésre és egy pillanatra lesütöttem a szememet. Átgondoltam, mit is illene válaszolni, majd a szempilláim alól fellesve rá végül megadtam magamat.
-Éppen most dolgozom az elsőn. –susogtam óvatosan, de ennél többet nem állt szándékomba mondani, elvégre ott álltam közvetlenül előtte, a karjaimat összefontam a hátam mögött és nem akartam segítségére lenni az értelmezésben.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 13. 14:38 Ugrás a poszthoz

Kon


Csak hallgattam a bókokat és arra a döntésre jutottam, hogy nincs szükség a válaszra. Biztos voltam benne, hogy Konstantin pontosan tudja, mit is mondanék, hogy mi jár az eszemben, éppen ezért hallgatok és elveszek az ölelésében egy végtelennek tűnő másodpercre.  Éreztem, ahogyan megmoccan és a hajammal babrál, de eszem ágában sem volt megállítani őt.
Bármennyire is tagadtam magam előtt, valami történt, amit semmilyen körülmények között sem akartam elereszteni. Fantasztikus érzés volt, mégis megrémített. Már régen nem a játékról szólt ez az egész, biztosan tudtam, hogy ezt a férfi is érzi. Eljutottam arra a pontra, ahonnan úgy éreztem, hogy már nincsen visszaút, bármennyire is igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy mindez nem történhet meg.
-Nem tudok olvasni a gondolataidban, Konstantin! –emlékeztettem aprócska mosollyal.
Persze tudtam én, hogy nem így értette. Férfi. Ki ismerné jobban egy olyan vámpírnál a férfiakat, aki már fél Angliát magába bolondította. Nem igaz? Ez a tervem eddig egyetlen embernél talált süket fülekre, de ennek minden bizonnyal az lehetett az oka, hogy az az illető vámpír, és egyébként sem állt szándékában túl közel engednie magához.
Másodperc tört része alatt felmértem a helyzetünket és én magam is úgy láttam, hogy talán átléptem egy bizonyos határt, minden esetre értettem Kon reakcióját. Ő is érezte. Átléptünk egy határt és bármennyire is küzdött, már képtelen volt elhinni, hogy mindez csak játék.
-Messzire? –suttogtam vissza. Éreztem a lélegzetét. –Talán olyasmit mondtam, amit nem akarsz hallani? Esetleg elhinni? –még közelebb hajoltam hozzá, így már szinte összeért az ajkunk. –Kérlek, engedj el!  -lepillogtam az ajkaira, majd visszanéztem a szemébe.
Csapdában éreztem magamat. A férfinek tudnia kellett, hogy nem akarom őt bántani, így viszont a karjai között voltam, miközben fenyegetően magasodott fölém. Gyűlöltem fenyegetve érezni magamat, csakhogy Kon volt az, aki most éppen sakkban tartott és bármennyire is gyűlöltem magamat ezért, mégsem akartam annyira, hogy eleresszen.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 13. 15:30 Ugrás a poszthoz

Kon


Figyeltem a férfi minden egyes reakcióját, és bár nem olvastam a gondolataiban, pontosan tudtam, mi játszódik le a fejében. Hallottam szívverése szabálytalanságát, ahogyan kapkodta a levegőt és szinte azt is, ahogy a fogaskerekek forogtak odabent. A következő lépést fontolgatta. Én is.
Ha ember lettem volna, nyilvánvalóan kétségbeesetten küzdöttem volna a szabadulásért, csavargattam volna a csuklómat és közöltem volna, hogy elviselhetetlenül fáj. Csakhogy nem voltam ember, épp ezért képes voltam rá, hogy figyelmen kívül hagyjam az ilyen és ehhez hasonló apróságokat. Kicsire húztam magamat, már amennyire ez lehetséges volt és a lehető legártatlanabb arckifejezésemmel figyeltem Konstantint.
Nem maradhatok alul ellened.
Kirázott a hideg és úgy éreztem magam, mint akit arcul csaptak, mégis azt láttattam vele, amit látnia kellett. Magabiztosan, mindenféle menekülés nélkül tűrtem, ahogyan szépen lassan eleresztett. Ismertem már, tudtam mire lenne képes, ha ellenkeznék, elvégre én nem akartam bántani őt, de ki tudja, ő mit is akart abban a pillanatban valójában? Az emberi agy egy nagyon különleges és érdekes szerkezet… Aztán meg ott van a tény, hogy nem egy embert kellett már láncra vernie és legyünk őszinték, ösztönösen reagált volna, ha én ott és akkor harcolni kezdek vele.
Eltávolodott.
Tudtam, hogy ezt fogja tenni.
Ember.
Menekült.
Biccentettem egy aprót, jelezvén, hogy értem, amit mond, de nem próbáltam megállítani. Valahol abban a két lépésben, amit megtett hátrafelé megvilágosodtam. Már láttam miről szól ez az egész számára és ez elvette az életkedvem. Hagytam, hogy elmenjen, anélkül, hogy akárcsak egyetlen aprócska szót is szóltam volna, majd megragadtam a zsebemben lévő levelet és olvasni kezdtem.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 13. 16:02 Ugrás a poszthoz

Kon



Egy fán ültem és a lábaimmal harangoztam.
A legutóbbi találkozásunk óta szinte folyamatosan követtem a férfit. Na, nem azért mert megszállott lennék, egyszerűen csak meg akartam érteni, miért teszi, amit tesz. Amikor aznap este befejeztem a levél olvasását azonnal utána mentem. Nem szóltam, nem közelítettem, csak figyeltem. Kezdtem tartani tőle, hogy túlzottan rákattanok a dologra. Hogy miért féltem? Ha valakit folyamatosan követek, ha rajta jár az agyam, előbb-utóbb igazán vámpírhoz méltóan viselkedhetek, márpedig erre semmiféle lehetőség sincsen.  Nem akartam bántani.
Ezért érkeztem ma, olyan öt óra körül a stéghez, hogy aztán egész este ne tegyek semmit, csak bámuljam a fákat és a vizet. Össze voltam zavarodva. Nem szabadott volna ennyire rögeszmésnek lennem, tudtam, persze.
Hirtelen mozgásra figyeltem fel. Nyilván az lehetett az oka a figyelmetlenségemnek, hogy egyszerűen csak kikapcsoltam az agyamat. A szívverése élesen hasított a fülembe, de ennek ellenére igyekeztem óvatosan mozogni. Nem voltam benne biztos, hogy találkozni szeretnék vele. Követtem a tekintetemmel, ahogyan a stégen végigsétált, majd lemerészkedtem. Felesleges lett volna bujkálni. Én sohasem menekültem.
Halkan, vámpírkönnyedséggel lépdeltem mellé és megtámaszkodtam mellette a korláton, úgy hogy éppen az ellenkező irányba nézzek, mint ő.
-Bánt valami? –tudakoltam halkan, de nem fordultam felé. –Ismerem az embereket, szóval kérlek, ne is próbáld tagadni. Megvannak az eszközeim! –villantottam meg egy gyors, bájos mosolyt.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 13. 16:46 Ugrás a poszthoz

Kon


Ha köthettem volna fogadást erre a fordulatra, akkor most egészen biztosan hatalmas pénzt kaszáltam volna. Nem csodálkoztam azon, hogy én jártam a fejében, ahogyan azon sem, hogy éreztem a hangjában; fogalma sincsen róla, mit is kellene most tennie. Nem hibáztathattam érte, elvégre én magam épp ugyanígy bolyongtam másfél évvel ezelőtt és bár ez megriasztott, akkor nem voltam elég bátor és feladtam. Feladtam, még mielőtt rájöhettem volna, hogy kivel is állok szemben valójában. Akkor tudtam, hogy neki szüksége van rám… aztán elment. A szó minden értelmében.
Elgondolkoztam rajta, hogy bocsánatot kérek a történtekért. Rosszul éreztem magamat amiatt, ami közöttünk történt, mert úgy láttam, neki ezzel csak gondot okoztam. Hallgattam. Én is sajnáltam, hogy elfutott, csakhogy itt álltunk most és a múltat sohasem lehetett meg nem történtté tenni.
-Nem hibáztatlak semmiért. –biztosítottam, a szemem sarkából rápillantva. –Azt hiszem, nem sokan lettek volna képesek arra, hogy ezt a lépést megtegyék.
Nem azért mondtam, amit mondtam, mert saját magamat akartam fényezni. Egyszerűen csak őszinte voltam. Láttam férfiakat, akik képesek bármilyen mélyre süllyedni azért, hogy egy nő kegyeibe férkőzzenek. Undorító és szánalmas. Legalábbis én magam mindig így éreztem. Engem sohasem a csinos pofi vett le a lábamról.
Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna, amikor nekem szegezte a kérdést. Át kellett gondolnom, hogy mit is válaszoljak, minden szót jól megfontoltam, mielőtt kiejtettem volna őket a számon.
-Igen, képes vagyok. –bólintottam aprót. –Mindent éppen ugyanúgy érzek, ahogyan emberként, csak éppen könnyebben túllépek az embereken. Muszáj, nincsen más választásom, elvégre mindenki meghal körülöttem, nekem pedig túl kell élnem valahogy.
Megrohantak az emlékek és egy pillanatra le kellett csuknom a szememet, hogy összeszedhessem magamat. Nem akartam, hogy Kon összetörtnek és emberinek lásson. Pedig most az voltam. A lehető legemberibb és legesendőbb.
-Persze, szoktam tettetni érzelmeket, de csak akkor, ha konkrét célom van vele. Mint mikor előled menekültem. -pillogtam rá egy féloldalas görbülettel.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 13. 18:04 Ugrás a poszthoz

Kon


Láttam az arcán miközben beszélek, hogy ugyanazok a gondolatok és érzelmek peregnek le benne, amik bennem is. Tudom, hogy nem sokan szaladtak még el előlem, sőt voltak, akik szinte már könyörögtek, csak hogy velem lehessenek. Talán ezért élveztem annyira Angliát. Ott nem vettek semmibe, nem úgy, mint azelőtt itt. Ez lehetett a lökés, hogy egy kicsit összeszedhessem magamat és nem mellesleg megbánjam azt, amit annak idején Notharttal műveltem.
A kérdés elég érzékenyen érint, ahogyan a feltételezés is, hogy nem lehetnek érzelmeim. Felsóhajtottam és hátráltam egy lépést, hogy megnövelhessem kettőnk között a távot. Most először adtam jelét, hogy valóban menekülni szeretnék. Csak egy röpke pillanatra éreztem így, aztán robbantam.
-Mert halott vagyok? –szisszentem fel. –Nem tehetek róla, hogy átváltoztattak, ahogyan arról sem, hogy így kell élnem évszázadokig. De mondok neked valamit! –megvillant a tekintetem és valódi megbántottság sugárzott belőle. –Igenis lehetnek érzelmeim. Azt nem tudta kiirtani belőlem az a rohadék!
Természetesen a csodálatos, nyomdafestéket nem tűrő szó alatt az én jóságos és minden tekintetben feledhetetlen átváltoztatómat, ezzel együtt mesteremet, Ezrát értettem. Bár gyűlöltem és a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam, amiért még előle is menekülhettem Angliában, be kellett látnom, hogy talán ő volt az egyetlen, aki nem úgy nézett rám, mint egy halottra, hanem komolyan beszélt nekem a vámpírságról, mindennel, ami ezzel jár és segített, hogy talpra állhassak. Bár ne ragaszkodott volna ennyire hozzám!
-Igen, konkrét céllal! –csattantam hirtelen hitetlenkedve. –Szerettem volna, ha segítesz. Csak téged ismerlek és tudtam, hogy számíthatok rád. De nem azért tettem, amit tettem, hogy magam mellé állítsalak. Nem akartalak elcsábítani, csak hogy előnyösebb helyzetbe kerüljek. Ha ezt hiszed rólam, akkor egyáltalán nem tudod, ki vagyok!
Hátat fordítottam neki, összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és mélyeket sóhajtottam, nehogy valami ostobaságot műveljek. El sem akartam hinni, hogy Kon azt hitte, csak játszom vele és még mindig nem tudott komolyan venni.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 13. 18:57 Ugrás a poszthoz

Kon


Rengetegszer kellett már meghallgatnom ehhez hasonló beszélgetéseket. Amikor valakinek feltűnik, hogy mis is vagyok, azonnal az érzelmeimről kezd faggatni. Tapintatlannak és durvának érzem, mert bár kívülről úgy tűnhet, halott vagyok, a valóságnak ehhez messze nincsen köze. Igen, hideg a bőröm, igen, nem ver a szívem és igen, vért iszom. Mégsem nevezném magamat két lábon járó hullának.
-Van lelkem. –szűrtemm a fogaim közül.
Ezt a beszélgetési stílust még Serentől lestem el. Gyakran előfordult, hogy nem sok kedve volt velem cseverészni –mily’ meglepő– és ennek hangot is adott. Általában ezt a stílust akkor kapta elő, amikor valamit nem úgy tettem, ahogyan ő azt elvárta volna. Mint az öngyilkos kiruccanásom Norvégiába…
Visszazuhantam a valóságba, amikor is Kon közli, hogy ő tulajdonképpen nem hitte, hogy egy előnyös megoldás érdekében adom elő a kis magánszámomat. Értetlenül bámultam magam elé és tökéletesen összezavarodott voltam. Nem tudtam hová tenni ennek a beszélgetésnek a jelentőségét, de próbáltam óvatosan kihámozni a lényeget.
-Akkor hogy kérdezhetted meg? –érdeklődtem cseppet sem kedvesen és továbbra sem voltam hajlandó felé fordulni.
A következő pillanatban megéreztem kezeit a csípőmön és mozdulatlanná dermedtem. Egyáltalán, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy megérint. Éreztem lélegzetvételét az arcom mellett és belesimultam az ölelésébe.  Lehunytam a szemeimet, úgy válaszoltam.
-Talán egy kicsit mindkettőnek. –adtam meg magamat. –Vannak férfiak, akikre azért van szükségem, hogy mentsem a bőrömet és nem állíthatom, hogy soha senkivel nem fogom ezt megtenni többé. De veled nem ezt tettem. –mutattam rá. –Talán szörnyű, amit művelek, de vámpír vagyok! Szükségem van védelemre és vérre. Így megszerezhetem. –kezeim a kezére csúsztak és halkan folytattam. –Tőled nem akarok ilyesmit.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 13. 21:22 Ugrás a poszthoz

Kon


Sok minden megfordult egyszerre a fejemben és abban a pillanatban nagyon örültem neki, hogy vámpír vagyok, mert tény, hogy a nők képesek egyszerre több dologra is koncentrálni, de mindez vámpír testbe bújtatva sokkal hasznosabbnak és tökéletesebbnek bizonyult.
Lehunyt szemmel hallgattam a reakcióját és egy halvány mosoly kúszott az arcomra és örültem, hogy nem láthatta. Nem mintha rejtegetni akartam volna előle bármit is, egyszerűen csak én sem tudtam, mennyire bízhatok meg benne. Láttam a nővel. És most rajtam volt a sor, hogy kérdezzek.
-Én nem verlek át. –jelentettem ki. –De ha már itt tartunk… Renée?
Meglepő módon csak meggondolatlanul előbújt belőlem a féltékeny kislány. Nem mintha okom és alapom lett volna arra, hogy féltékenykedjek, elvégre közöttünk nem volt semmi, nem igaz? Épp ő maga mondta, hogy én lelketlen vagyok. Nem érdekelt. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt, csak a választ vártam. Feszülten, szinte mozdulatlanul.
Lassan fordultam felé és nagyon komolyan néztem a szemébe.
-Miért nekem kell bizonyítanom? –vontam fel a szemöldökömet, majd felsóhajtottam és íriszeimet az övéibe fúrtam. –Nem használlak ki, Konstantin! –adtam meg magamat egy pillanatnyi habozás után.
Akartam, hogy tudja. Tudnia kellett, ez így volt helyes. Kezeim a vállára csúsztak és belé kapaszkodtam, mintha legalábbis az életem múlt volna rajta. Csakhogy végig ott motoszkált a fejemben a nő, akivel volt szerencsém látni őt. Amennyit tudtam róla, akár az aktuális szeretője is lehetett. Tanár volt a kastélyban, így aztán akkor sem tudtam volna elkerülni a vele való találkozást, ha mindenképpen szándékomban áll.
Mielőtt elhagytam a kastélyt volt szerencsém látni, bár már nem emlékszem rá, hogy hol és mikor, minden esetre megnéztem magamnak. Biztos, ami biztos alapon. Nem, nem terveztem vérfürdőt rendezni, de azért csak illene felmérnem a lehetőségeimet, nem igaz? A véremben van… vagy lesz.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 13. 22:13 Ugrás a poszthoz

Kon


Hallgattam a kis történetet és nem tudtam, hogy bevegye-e a gyomrom és higgyek-e neki, vagy továbbra is kissé bizonytalanul álljak a helyzetünkhöz. A szeméből próbáltam olvasni és bár hallottam, ahogy lélegzete és szívverése megugrik, mikor felhoztam a nőt, nem próbáltam meg idő közben leállítani.
Még akkor sem, amikor ráébredt, hogy tulajdonképpen nem mondja el nekem a teljes igazságot. Kijavította saját magát és innentől kezdve tudtam, hogy nem hazudik. Tudtam, hogy tényleg éppen annyit jelentett neki a nő, amennyit ő elmondott és ráébredtem, hogy tulajdonképpen nem is érdekel. Vámpír lennék, egy gyönyörű és  halhatatlan lény, nem mellesleg pedig olyan közegben nőttem fel, ahol szinte mindenkit kiképeztek a profi gyilkosságra… miért is kellett volna aggódnom? Ott volt David, az apám és Keith. Egy szóval minden egyben voltam.
-Szereted? –billentettem kissé félre a fejemet.
Fogalmam sem volt, miért tettem fel ezt a kérdést, de egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj hallanom ahhoz a választ, hogy tovább léphessek. Hogy bízhassak benne és elhihessem minden egyes szavát. El akartam hinni a szavait, szükségem volt rá. Nem hazudtam a hivatali szobában, csak akkor még nem gondoltam bele, miről is beszélek.
-Én… -elakadt a szavam és egy sunyi mosoly költözött az arcomra. –Nem követtelek, csak… csak figyelemmel kísértem az eseményeket. Amúgy meg nő vagyok! Jogom van hozzá, hogy mindenféle indok nélkül tegyek dolgokat.
Blöfföltem, de hát ki lett volna olyan bátor, vagy éppen ostoba, hogy közölje, ő bizony követte a férfit és szerette volna megtudni mit is csinál. Ugyan már, ezt senki sem mondta volna ki!
-Nem, ennyi elég lesz… azt hiszem.
A szavak értelmüket vesztették. Hallgattam és egy apró mosoly kúszott az arcomra, miközben az illendőnél jóval kisebb távolságra álltam Kontól. Racionálisan kellett volna felmérnem a helyzetet, elvégre vámpír vagyok, évezredekig elélek és semmi szükségem sem lett volna szívproblémákra. Mégsem menekültem. Kivártam.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. január 13. 22:57 Ugrás a poszthoz

Kon


Megnyugtató volt hallani, ahogyan kimondta, hogy tulajdonképpen semmi komoly sem volt soha közte és Renée között. Na, nem mintha éppen én felróhattam volna neki, tekintve az életmódomat. Két kezemen nem tudtam volna összeszámolni, hány férfivel keveredtem közelebbi kapcsolatba, kezdve Yartól, Daviden és Kornélon át, egészen Serenig, akivel azt hiszem már az az aprócska csók is közelségnek mondható. Azóta egészen jó kislány voltam. Csak addig mentem el, ameddig feltétlenül szükséges volt céljaim szempontjából és inkább vártam, hogy utánam fussanak, mint azt, hogy megérintsenek. Nem viseltem túl jól a testi közelséget.
-Valld be, hogy tetszenek a hosszú lábaim az íróasztalodon! –szólítottam fel vigyorogva.
Provokáltam. Ismét. Ez volt az a hely és az idő, ahová nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutunk és eszem ágában sem volt éppen a provokációra gondolni, egészen addig, amíg ő bele nem fogott. Elvégre ez provokálásnak számít, nem igaz?
Halványan elmosolyodtam, de cseppet a lelkemre vettem a szavakat. Nem is értettem, miért éppen én lehetnék az egyetlen, aki meg akarja ölni a nőt. Na, persze, eszem ágában sem volt, egy pillanatig sem, csak éppen eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ismét Konnal találnám.
-Felháborítónak tartom ezt az alaptalan vádat. –jelentettem ki és egészen komolyan sikerült előadnom magamat.
Nem kellett többé megszólalnunk. Csak figyeltem őt és vártam, hogy lépjen. Nem azért, mert annyira félszeg lettem volna, épp csak meg akartam adni neki az esélyt, hogy ő hozhassa meg az egyik legfontosabb döntést. Belékapaszkodtam és karjaim a nyaka köré fonódtak, ahogy megéreztem ajkát az ajkamon. Fogalmam sem volt róla, mi ütött belém, de nem is érdekelt. Most jó volt így és nem számított, hogy mi lesz holnap. Csak megéltem a pillanatot.
Én vetettem véget a csóknak, mikor is óvatosan elhúztam a fejemet, de a távolságot nem növeltem meg kettőnk között. Elgondolkozva, apró mosollyal a szám sarkában néztem fel rá.
-Remélem, ezt alaposan átgondoltad! –kuncogtam.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. február 2. 14:42 Ugrás a poszthoz

Kinsey



Megint kiszabadultam éjszaka. Muszáj volt.
Amikor már mindenki elcsendesedett a Rellonban –volt, aki azért, mert elaludt, mások azért, mert a gyengélkedő felé vonszolták magukat– elindultam a falu felé. Hosszú ideje gondolkoztam már rajta, hogy oda kellene költöznöm. Na, nem mintha gyűlöltem volna a kastélyban élni, egyszerűen csak annyira megszoktam annak idején, amikor a bátyámmal osztozkodtunk a lakáson. Sokkal megnyugtatóbb volt, hogy nem vesznek körül emberek és nem mutogat mindenki a vámpírra. Akkor mehettem haza, amikor csak akartam, és akkor ittam, amikor nekem tetszett.
Nem féltem, hogy esetleg a prefektusok elkapnak. Már régen megtanultam kezelni őket. Halkan suhantam át a folyosókon és szinte észrevétlenül lopakodtam ki az ajtón, hogy azután egyenesen a tavacska felé vegyem az irányt.
Szerettem ilyenkor odakint járkálni. Senki elől sem kellett elrejtőznöm és nem kellett embertömegen keresztülnyomakodnom, hogy elérhessem a célomat. Ezúttal nem véletlenül indultam meg. A „nagyöreg” vámpírral való találkozás ráébresztett, hogy régen láttam Kinseyt. Találkoztunk ugyan egyszer, amikor még Angliában voltunk, de az csak egy futó beszélgetés volt, épp arra elég, hogy mindketten megtudhassuk, a másik még él.
Megfordult a fejemben, hogy bemenjek a boltba, de végül elvetettem az ötletet és miután körbenéztem az összes bolt kirakatát, a tavacska felé indultam. Leültem a partra és egy ideig csak néztem a vizet. Jó érzés volt egyedül lenni. Megnyugtatott és végre időt adtam magamnak, hogy gondolkozhassak.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. február 3. 20:38 Ugrás a poszthoz

Kinsey


A gondolataim villámsebesen cikáztak, és ha ember lettem volna, talán fel sem tudom venni a fonalat. Csakhogy nem voltam ember. Ez persze néha nagyon jól jött. Például, amikor megnéztem magamnak Konstantin kis barátnőit. Nem voltam benne biztos, hogy mindenről tudni akartam, amit láttam, de nem ez volt a lényeg.
A lényeg, hogy okosabb legyél, mint mindenki más. Ebben a helyzetben pedig én voltam a legokosabb. Én mindent tudtam róluk, ők semmit rólam. Elvégre, hogy máshogy lehetne a legjobban megismerni a vetélytársnőket?
Összefűztem magam előtt a karjaimat. Nem fáztam, elvégre a testhőmérsékletem lényegesen alacsonyabb volt az átlagénál, egyszerűen csak megnyugtató volt egy rövidke időre ennyire emberinek tűnni. Így is elég sokan rám sütötték a szociopata és/vagy pszichopata bélyeget az elmúlt évek során, hát itt volt az ideje, hogy cseppet normálisnak tűnjek.
Hallottam a szívverését és a lélegzetvételeit.
Már azelőtt hallottam, hogy a léptei feltűntek volna, majd mikor megszólalt felemeltem kissé a fejemet, de nem fordultam azonnal felé. Végigpillantottam a tavon és felsóhajtottam.
-Egyszer minden véget ér, nem igaz? –mosolyodtam el halványan.
Igaza volt, nem szívesen cseréltem fel Londont ezzel a hellyel, de annyi mindent elkövettem az elmúlt egy évben, hogy éppen itt volt az ideje továbbállni. Valójában megpróbáltam én elvegyülni… egy ideig. Utána megfordult a fejemben a névváltoztatás, és hogy visszafestem a hajam vörösre vagy szőkére. Szóval inkább visszajöttem.
Intettem, hogy nyugodtan üljön csak le mellém. Jól esett angol szavakat hallani. Ez az egy év eléggé megtépázta a magyar nyelvismereteimet és nagyon is hozzászoktam az angolhoz.
-Gondoltam rá, hogy elhívlak egy vacsorára, de sajnos nem egyezne az ízlésünk. –villantottam meg végre felé pillantva egy féloldalas mosolyt. –Mit kerestél Angliában?
Régen láttam már Kinseyt, mivel a legutóbbi kis találkánk nem számít valódi beszélgetésnek. Nem ismertem igazán, nem annyira, amennyire szerettem volna, elvégre igazán érdekes partner volt. Kíváncsivá tett már az első alkalommal, amikor összefutottam vele. Volt benne valami különleges, amit szinte senki másban nem fedeztem fel, mióta a kastélyba jöttem és nem mellesleg, most épp arra volt szükségem, hogy elterelje valaki a figyelmemet.
Katherine Danielle Averay
INAKTÍV



RPG hsz: 127
Összes hsz: 179
Írta: 2015. február 26. 15:58 Ugrás a poszthoz

Szülinap
Konstantin

Ruha


Felsóhajtottam és még egyszer, utoljára vetettem egy pillantást a tükörképemre. Nem azért, mert annyira aggódtam volna amiatt, hogyan nézek ki, vagy mert Konstantinnak akartam megfelelni, egyszerűen csak tudnom kellett, biztosnak kellett lennem benne, hogy minden rendben van. Tulajdonképpen már csak ez az egy dolog volt az életemben. A rend. Ez volt az, amibe kapaszkodhattam, még akkor is, amikor Angliában elkaptak.
Minden áldott pillanatot azzal töltöttem odabent két kínzás között, hogy mindent tökéletesen elrendezzek magam körül. A körmeimet, a hajamat, a ruhámat… a méltóságomat. Mert talán ez az egy dolog maradt meg az emberi életemből; a méltóságom. Már annak egy tört része ugye, mert ahogyan azt a legutóbbi alkalommal Konstantin is a tudtomra adta, szerinte mindössze egy könnyűvérű nőcske vagyok, aki bárkivel ágyba bújik. Hát köszönöm szépen…
Vártam egy röpke pillanatot, amíg a szemem befogadta a látványt, majd felkaptam a piros szövetkabátot és megindultam a csárda felé, ahogyan azt előre megbeszéltük. Csodálkoztam rajta, hogy emlékszik, annak ellenére, hogy nem az volt életünk legfényesebb estéje a medencénél.
Huszonkettő.
Szép szám… nem mintha számítana. Elvégre talán majd az ezrediket is épp olyan nyugodtan fogom megélni, mint ezt most. Ha ember lennék, biztosan könnyekben törtem volna ki, amiért ismételten eltelt egy újabb év, és amiért egyre jobban közeledik a huszonöt, a harminc vagy esetleg az utolsó…
Belöktem a csárda ajtaját és kiválasztottam a legtávolabb eső üres asztalt, jeleztem, hogy még várok valakit, leterítettem a hátam mögé a kabátomat, majd a előkaptam a kézitükrömet, hogy helyreigazíthassam a kósza tincseket. így vártam a férfit.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2015. február 26. 16:00
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Katherine Danielle Averay összes hozzászólása (81 darab)

Oldalak: [1] 2 3 » Fel