Rettenetesen unja magát. Valami borzalmasan. A klubhelyiségben már un ücsörögni, a konyhát jól ismeri, pedig csak három hete van itt, a könyvtárba még csak egyszer merészkedett be, de most oda sincs kedve menni. Sehova sincs kedve menni. Kedve sincsen. Úgy egyáltalán, menjen mindenki valahova jó messze.

Első három hete a mottója szerint telt, ami a jól ismert "Ne szólj szám, nem fáj fejem"-elve. Azaz nem szólt senkihez - szükséges esetekben se nagyon -, nagyjából nem ismer senkit, és eddig ezzel nem is volt baj, mert minden új volt. A kastélyt, a környékét, a falut persze ennyi idő alatt nem ismerhette meg kellőképpen, de a hideg beálltával csavargási kedve erősen megcsappant. Ő a meleget szereti. Szóval a mai napra nem maradt más, minthogy rosszkedvűen őgyelegjen összevissza.

Rosszkedvűen, mert ilyen is kell. Meg úgy egyáltalán. Nincs kivel beszélgetnie; rátört a honvágy; szembekerült a kamaszkor elején kifejlődő filozófusi hajlamaival. Azaz: mi az élet? Minek az élet? Áh, menjen mindenki a fenébe.

Így lyukadt ki ezen a folyosón, ahol biztos járt már, de sose figyelte meg. A festményből áradó hangoskodás először zavarja - ebben a hangulatban minden idegesíti, meg amúgy is, kamasz, tudjuk, hogy milyenek -, de mindenki annyira jól érzi magát, hogy muszáj megállnia a kép előtt. Evés-ivás van, mulatás. Elnézegeti a képet, szép aprólékosan, visszainteget és visszamosolyog minden nagyvonalú képalaknak, aztán keres valami ablakmélyedést, ahonnan kilátása nyílik a külvilágra és a festményre is, és van. Egy dolgot tud nagyon, és az a puszta létezés.

A múltkori rossz hangulatát már kiszellőztette a fejéből, annyi mindenesetre biztossá vált, hogy ki kell mozdulnia a kastélyból, mert olyan őrült lesz, mint Jamie McDonald, csak jóval kevesebb energiával. Ennek megfelelően szépen felöltötte összes meleg ruháját, fölvette a sapkát, kesztyűt, sálat meg azt a hosszú kabátot,ami beillene palástnak is, és szimplán menő, és kicsoszogott a rétre.

Nem meglepő, hogy szereti a magányosságot. Meg az éjszakát. Nézegetni a csillagokat, ha vannak, bámulni a holdsarlót, szívni a jelenleg hideg és biztosan megnáthásító levegőt, sétálgatni a feketeségben. Tizennégy évének összes - azaz nem sok, elég sután tapogatózó - filozófiai gondolatát szabadon eresztheti, számba veheti, mi történt eddig itt vele, mik a tervei a következő napokra, és azt a luxus is megteheti, hogy nem gondol semmire. Meg is teszi.

Igyekszik csak annyira elcsászkálni, hogy a kastély kivilágított ablakait még épphogy lássa, mert különben reggelig nem jut meleg helyre. Összességében viszont céltalanul lődörög és pihenteti az agyát. Megint azt teszi, amiben - és egyedüliként - a legjobb: szimplán létezik.

Ez a puszta létezés - jaj, de szép kifejezés - nagyszerű dolog. Nem kell semmire se gondolni, még az a bosszantó dolog sem esik meg, ami amúgy elég gyakran szokott, hogy egy fülbemászó dallam készíti ki az ember idegeit. Nincs semmi. Semmi se belül, se kívül, semmi a regényes nyári éjszakákból tücsökciripeléssel meg csillagokkal. A tücskök maximum csak cidriznek, és felhős az éjszaka.

Nem számítva a néha feltámadó szelet - ezt nem látta bentről a lány, nem számított rá, de mit tehet -, ami mozgás sokáig van, az bentről, a kastélyból ered. Hang se nagyon van, csak a saját lépései zaja, a szél süvítése, meg az esőcsepergés. Átfut ugyan az agyán, hogy rettenetesen meg fog fázni, de jelenleg elnapolja a problémát. Majd ha meg lesz fázva, akkor foglalkozik vele. Sokat és behatóan.

Egész jól elvan, dacára a nem túl emberbarát időnek. Az időjárás miatt lehet az is, hogy nem hallja meg, ahogy valaki közeledik, sőt, amilyen vaksi, sikerül nem is látnia a mellette elhaladót. Amikor az megáll, a lány szokásos köreit kezdi el róni, közben pedig hunyorogva próbálja megnézni a kevés fényben, ki az, aki nagyon lezser kiállással gondolta még úgy, hogy ez az idő tökéletesen alkalmas egy kis levegőzésre.

Nem lát sokat belőle, de amit lát - és amit érez, mert a másik meg van áldva azzal a ritka adománnyal, hogy még a lány kamaszközönye is elolszlik, és figyelni kezd rá -, az érdekes. Így belegondolva, nem pont abban a korban van, amikor látszólag nem érdekli semmi, gyakorlatilag meg mindenre érzékeny? Akárhogy is, rója szépen a maga köreit, nem túl messze a másiktól, és gyakorlatilag felajánlja magát. Természetétől idegen, hogy csak úgy beszélgessen valakivel, pláne, akit nem is ismer, és pláne, aki még hatást is gyakorol rá - de nem is jelzi azt, hogy ezt a másik nem kezdeményezheti.

Ó, igen. Ez a viszonylag ritka, de tényleg megtörténő esemény, amikor az ember csak vár. Szavak nélkül kiáltozik, és a másik meg is érti, de bármit is tenni, ami nem nonverbális, vagy egyáltalán, kezdeményező - ki van zárva. Egyszerűen ki van zárva.

Eleve, Annamária csöndes. Nagyon. Nem csak a beszédet tekintve, igazából nem is túl okos, szeret a felszínen úszkálni. És még nagyon fiatal. Másrészt, most komolyan, két hülye - technikailag csak egy - áll kinn olyan időben, amikor a kutyát is beengedi még az a gazda is, aki szerint "a kutya nem fázik, csak érzékeli a hideget". Harmadrészt.. szóval a társaság nem hétköznapi. Eleve, idegen. Idősebb. Még ha tudná egyáltalán, mennyivel. Harmadrészt meg.. vonzó.

Többféleképpen is. Ahogy rója a köröket, nem túl sok szakértelemmel álcázva igyekszik szemügyre venni a másikat. A másik ezzel tisztában van, most ő kínálkozik fel egy alapos szemrevételezésre. Annamária egyrészt zavarban van - naná -, másrészt összezavarodott kicsit - határozottan nincs valami rendben ezzel az emberrel és nem szívesen venné számba a lehetőségeket -, többedrészt meg érzékeli a kihívást - és ez csak megerősíti abban, hogy nem szól semmit. Rója a köreit. Elemezgeti társát és a behatásait. A természetes zárkózottságon és a dacon kívül - ami olyan ismerős, könnyen bele lehet menekülni -, fogalma sincs, hogy mi a fenét mondjon. Mármint a magától értetődő "Nem fagy le keze-lába ebben a ruhában?"-banon kívül. Ő képes lenne biccenteni egyet, és bemenni.

Nem okos, nem kreatív, nem szép, semmi se, de egész kitartó tud lenni. Vagy makacs. De inkább csak buta.

Ohó, és a kis dög még élvezi is ezt a játékot. Ezt a végtelenül idióta, egyszerű és igazából szórakoztató türelemjátékot. Félreértés ne essék, ha néha belegondol, hogy mit művel - gyakorlatilag tök nyíltan bámul meg most valakit, miközben sétál, ami tényleg céltalan séta, de a legkényelmetlenebb és leglehetetlenebb irányban, olyan valakit, akiről tudja, hogy nem tökéletesen megbízható, és összességében nem kéne vele játszadozni sehogyse, nem főleg ilyen ostoba módon -, hát nem örül magának. Kicsit gusztustalan, kicsit pofátlan, de akkor is szórakoztató dolog. Mert hogy a társa se bánja, sőt. Versenyeznek? Próbálgatják egymást? Őszintén, abban a rekkenő unalomban, ami persze főleg abból ered, hogy rádöbbent, teljesen egyedül van és magára van utalva, és inkább lenyomott pánik és felelősségérzet - ebben a mesterségesen fenntartott ijedelemben ez a leginkább érdekes dolog, ami mostanában vele történt.

Visszamosolyog. Tartózkodóan, de jókedvűen. Alaptermészete, a szégyenlősség és a zárkózottság, persze megmarad, de a könnyedség sokat javít Annamária - hát, úgy nagyjából mindenén. Feszült volt eddig, nem csoda - most ugyan vigyázza a másikat, de sikerült egy alapra helyezkedniük. Mindenféle szó vagy nagyobb gesztus nélkül. Ez azért ügyes.

Elszórakoztatják egymást. Legalábbis, amíg nem lesznek képesek egymás agyában olvasni, mert ijesztőnek találnák a másikat. Az egyik azért, mert a másik annyira kiforratlanul sekélyes, a másik meg, mert minden oka meg lenne rá.

Nagyon találó megfogalmazás. Mind a tánc, mind a cserkészés fogalma, az utóbbi át is suhan a lány agyán, mikor a másik is körözni kezd. A szavak nélküli megértés pillanata elmúlt, és kissé komikus, ahogy így kívülállók szemével nézve elsétálgatnak egymás mellett. Az alatt a pár kör alatt, habár figyel a másikra, Annamária belesüpped egy kicsit abba a kényelmes kis nyugalomba és egyhangúságba, ami ezzel az egymás mellettiséggel megteremtődött kettejük között. Elfogadják egymást, nem nézegetik, nem zavarják a másikat. Tiszteletben tartják a másikat, nem zaklatják, de nem is hagyják ott. Amolyan tiszteletnek is nevezhető ez a másikkal szemben, és Annamária ennél jobban semmit sem szeret, ha kommunikációról van szó. Élni és élni hagyni, kicsiben, sötétben, hidegben. Ugye, milyen szépen hangzik? Mert ez az érem egyik oldala.

A másik meg az, tudatosul azért elég szépen megkésve és egyre inkább a lányban, hogy a másik minden tekintetben magasabb szinten áll vele szemben. Nem túl okos dolog így kinn felméregetni egymást, amikor tudod, hogy te minden szempontból alul maradsz. Ez aztán riasztó hirtelenséggel csapja meg a szépnevű navinést, amikor esti partnere megáll és némán szembefordul vele.

A lány ösztönösen tesz egy lépést hátra. Tagadhatatlanul megijedt, nem minden alap nélkül, most ébredt ugyanis tudatára önnön kicsiségének és védtelenségének. Másrészről viszont, partnere, jobb szó híján, földöntúli teremtmény, és a lány fogékony mindenféle behatásra. Kora és alkata révén is, ezek a behatások pedig meglehetősen ellenmondásosak és intenzívek jelen pillanatban. Egyrészről, mit szépítsük, szívesen elfutna, másrészről viszont meg van delejezve. Társa vonzó, titokzatos, rejtelmes, és ugyan nem álltatja magát egy pillanatig sem olyasmivel, hogy belepillanthat a másik lényébe - de arra se képes, hogy a lehetőséget elvesse. Csak addig jut, hogy kinyissa a száját, megnedvesítse az ajkait, és ne szóljon semmit.

Kész, ennyi volt. Ez az a pillanat, amikor bármit meg lehet vele csinálni, mert képtelen gondolkozni. Ez ugyan nem kifejezetten ritka esemény, de mozdulni se tud, az ösztönei sem befolyásolják. Hát, ha behatásokat keresett, ha élményt, a szó olyan értelmében hogy valamit átérezzen a gondolkodás ellenőrzése nélkül - tessék. Itt van.

Két hang lakik a fejünkben. Egy, amelyikkel gondolkozunk, beszélünk, szidjuk magunkat, énekelünk és megfogalmazzuk a gondolatainkat. Egy másik pedig, még testetlenebb, mint az előző, ez mögött helyezkedik el. Szinte sose formál szavakat és mondatokat, nincsen még annyi hangsúlyozási képessége sem, mint a másiknak, és mégis, ez a többnyire háttérben maradó hang irányít minket. Ha néha észrevesszük - legalábbis Annamária rendszerint így reagál -, megijedünk tőle, mert ez nem tartozik hozzánk. Idegen. Belegondolva, ez lehet a tudatalattink hangja.

Mindenesetre, Annamária második belső hangja jelenleg egy végtelenített arohadtéletbe-mondatot darál. Minden lehetséges verzióban és értelemben értve ezt. Egyéb mentális képességet ebben a pillanatban nem tud felmutatni. Gondolatait inkább érzékeli, mint gondolja - tehát, természetesen átfut az agyán, hogy normális vagy, idegennel fogsz elmenni egy sötét.. akárhova. Persze jön a felmentő gondolat, hogy dehát ez egy iskola, csak ellenőrzik, ki jár ide, de hamar megvétózza ezt egy másik, logikus ellenérv, mondván, hogy egy idióta vagy. Összességében tehát igyekszik. Meggyőzni magát, logikusan, okosan, észszerűen. De, és ez ellen nem tehet semmit, és többet nem hangsúlyozom ki - tizennégy éves. A minden mindegy-elvet vallja, ami alatt csak úgy buzog a minden fontos-elve. A minden benyomást, lehetőséget, szót meg kell ragadni-eszméje. Nem azért, illetve nem csak azért, mert lázad a konvenciók ellen, mert igenis feszegeti a határokat, vagy mert egyszerűen izgalmas, amit tenni készül - hanem mert új. Mert az élethez tartozik, amit, úgy érez, sosem volt alkalma megismerni eddig. Ha egy festményt tartanának elé, azt is ezzel a végtelen, felszínesen vad életvággyal nézegetné. Kell. Meg kell ismerni, át kell élni, a részévé kell válnia.

Szóval, Adam hiába gondolja úgy, hogy választási lehetőséget ad. Lehet, hogy máskor igen, ebben az esetben viszont ez szóba sem jöhet. Annamária korából és talán lényéből - ez még túl képlékeny ahhoz, hogy megítélhessük - adódóan nyitott bármilyen életszikrára, ha mondhatom így. Ez a különleges esemény tehát - legyen akármilyen hétköznapi, profán, kicsinyes vagy nevetséges -, hogy csatlakozik, elfogadja a másik ajánlatát, sohasem volt kérdéses. Nem állíthatom persze, hogy nem fél, hogy nem igyekszik óvatos lenni, és nem rettenetesen kíváncsi a partnerére. Persze, ezek mind jelen vannak, fontosak. De nem ez határoz meg bármit is.

Persze, ez egy kislány, akivel - és dicsérjük Adam nyitottságát - egy több száz éves éteri lény foglalkozni akar. Van teste, törékeny, butuska, nem számít sokat. Lényegében viszont, ez a kislány szimplán a megismerni vágyássá lényegült át. Az pedig felelősség Adamre magára nézve is.

Nem is tudja, mire számított. Számított egyáltalán valamire? Voltak-e olyan fantáziaképei - nem gondolva, inkább érezve -, hogy mi lesz? Ő is ember, szereti a drámát, a képtelen, regényes, klisés dolgokat. Hiába mondja, hogy nem. Mindenesetre, azzal, ami így lett, nem is lehetne elégedettebb.

Mert hogy nem történik semmi. Csak császkálnak, végre egyszer nagyjából úgy, ahogy illik, ahogy elő van írva; nem egymást méregetve, mint két bátortalan kutya, hanem szépen egymás mellett. Regényesebb pillanatokban azt is lehetne mondani, hogy összehangolódtak - milyen unalmas klisé ez is -, mert valahogy tényleg sikerült. Nem is tudja eldönteni, hogy a kavargó érzések vannak-e a felszínen - kíváncsiság, ijedtség -, vagy az a kétségtelenül Adam tapasztalatából eredő képesség, hogy képesek egy szó nélkül, a helyzetből fakadó legtökéletesebb nyugalomban meglenni egymás mellett. Meghagyom neked a magad terét, de nem hagylak ott. Rajtad keresztül szemlélem magam. Ha nem is tudatosan ugyan, de azzal az ürüggyel, hogy a másikra figyelek, azt találgatom, mire gondolhat, mit gondolhat rólam, és mit tervez - magammal foglalkozom. Ez a harmónia - ahhoz mindenképpen köze van -, ritka kincs. Az, hogy nem akarom megismerni a másikat ott egy helyben, hogy nem kérdezgetem rögtön a lehető legérdektelenebb dolgokról - nem fázik-e, milyen napja volt, mit gondol az időjárásról -, csak hagyom, hogy létezzen.

Azonban a külvilágról sem lehet megfeledkezni. Szépek az elmefuttatások, szépek, terhesek, és nem valószínűtlen, hogy semmi értelmük sincs, de attól még figyelembe kell venni, hogy csöpörög az eső, sötét van - ezt nem nagyon bánja mondjuk egyik sem -, és hideg szél fúj. Szóval, amikor a másik átadja a dzsekijét, hálásan mosolyogva elfogadja. Belegubózik, hagyja az ujjakat lógni, mert így olyan érzete van, mintha melegebb lenne a ruhadarab, ami persze ostobaság. Mindegy is. Nem bánna egy csésze forró teát majd, vagy egy begubózást a kandalló elé, és amúgy is, rettenetesen meg fog fázni, de nem igazán tudja elképzelni a másikat abban a meghitt, meleg és kissé elcsépelt környezetben, amit ő szeret.

Fel van öltözve annyira, hogy a másik nyilvánvaló testi tulajdonságát, az élettelenségét, ne vehesse észre. Pedig az kiábrándító hatással lenne rá. Nem feltétlenül azért, mert a másik embertelenségére hívná fel a figyelmet, hanem mert egyszerűen sosem tapasztalt dolog lévén pánikkal töltené el. Így viszont csak,  habár élvezi ezt a szótlan közösséget, enyhén rekedten mégis csak megszólal. Valamit, úgy érzi, mondania kell, és ez már maga zavaró. Kétségbeesetten - igen - nyomot akar hagyni a másikban, és ehhez olyan területre merészkedik, ami nem állhatna messzebb tőle: a szavakéhoz.

 - Teher lehet; ennyire felszabadítani a másikban a másikat. - néz a másikra egyszerűen. Az összes eddigi szócséplés ugyanis egyszerűen ezt akarta kifejezni, amit a lány egy meglepő, talán a helyzethez egyáltalán nem illő mondatban összefoglalt. Adam a megfelelő személy - így érzi legalábbis a lány - arra, hogy tükörként viselkedve, a másikat mutassa.

Elemezzük ki - illetve hát majd a navinés fogja ezt mind kielemezgetni saját magával -, hogy mit is mondott az előbb. Szögezzük le, hogy vannak születésükkor is már rég halott tehetségei ahhoz, hogy rossz, de valami rettenetesen középszerű irodalmár legyen. Aki nem jut el annál tovább, hogy játsszon a szavakkal - igaz, azt viszont élvezettel teszi. Minekutána, amikor majd számba veszi, hogy mi a fenét művelt ezen a bizonyos estén, egyrészt elégedett lesz - mert ismerjük el, ez egy kifejezetten jó szókavarás volt -, másrészt viszont olyan mértékű zavarba fogja hozni magát, amilyenbe eddigi rövid élete alatt még nem sikerült. Amikor affinitást érez arra, hogy falba verje a fejét, de nem teszi meg, mert ezen már az se tud rontani. A legteljesebb, legtökéletesebb szégyenben fogja majd főzögetni magát - egészen addig, amíg valami ennél is nagyobb hülyeséget nem csinál majd. Eső után köpönyeg - na, ez az, aminek a megfelelő kezelése csak évek tapasztalatával kristályosítható ki. Eddigi megoldása erre az volt, hogy csöndben marad, aminek a hátránya az, hogy ha megszólal, akkor nagyon nem kellett volna.

Szóval, ez a jövő. A jelen viszont még mindig a hűv ös este, aminek a hidegje sem képes kijózanítani szegény lányt. Jó, jó, szó volt már arról, hogy szivacsként működik a tapasztalatokkal szemben, hogy van vele egy mindenkire komoly benyomást tevő élőlény - hm-, és jelen pillanatban a mélyre temetett kistehetségű író szól belőle. Összességében viszont komolyan gondolja azt, amit mondott. Legalábbis amit mondani próbált. Hogy partnere annyira nem evilági egy teremtmény, hogy az ember nem tud vele mit kezdeni, és a kétségkívül erős kisugárzásában sem a másikat látja, hanem saját magával foglalkozik. Van az emberek világa és van Adam, aki ennek - akár akar, akár nem - csak a perifériáján élhet.

Na, most ezt szavakba foglalni.. ha lehet, értelmesebb szavakba..

 - Rettenetesen magányos lehet. - mondja csendesen, és ez a részmegoldás - nem félmegoldás - irodalmi szempontból tökéletesre sikerült. Annyiféleképpen értelmezhető ugyanis, ahány ember van, és még a lelkiállapottól is függ. Ez az. Az irodalom legérdekesebb része úgyis mindig az interpretáció.

Szerencse, hogy a gondolatolvasás képessége - lehetősége? - egyiküknek sem adatott meg. Az a pár szó, amit nagy nehezen kisajtoltak magukból, rengeteg gondolatból préselődött ki - és szerencsére vagy nem szerencsére, ezek a gondolatok, úgy néz ki, nem feltétlenül egyeznek meg. Így megmarad annak a lehetősége, hogy ha majd esetleg elgondolkoznak a mai estén, akkor annyiféleképpen értelmezzék azt, ahányszor csak veszik a fáradságot ezt elemezgetni.

A másik véget vet az estének, és ez teljesen rendben van a lány szerint is. Elgondolták, amit elgondoltak, kimondták, amit ki tudtak, mindenképpen érdekes egy élmény volt ez. Két gyökeresen eltérő világ találkozott itt össze egy súrlódásra - voltak közös pillanatok, meg végletek is.

 - Köszönöm. - mosolyodik el, látszólag a kabátot köszönve meg, gyakorlatilag meg a lehetőséget. Erre a bepillantásra, két mindenképpen figyelemre méltó világba. Mert - minden kétségbeesett kapálózása ellenére, hogy bebizonyítsa, ő maga mennyire érdektelen, saját magának mégis csak ő a legérdekesebb dolog, amit valaha is tapasztalni fog.

Hogy visszahelyezkedjen a belsőből a külsőre - rettenetesen meg fog fázni, gondolja, miközben visszasiet a kastélyba. De legalább lesz ideje gondolkodni.

Ugyan egy hónapja itt van már, azaz a nagyon szép, enyhe és napsütéses ősz közepén érkezett, sokat elmond intelligenciájáról és fiatalos energiájáról, hogy neki juszt is a havazás beköszöntével kell elkezdenie felfedezni a kastély környékét. Mert az jó. Mert alig lábalt ki, és így sem teljesen, abból az előre látott és nagy bátran ignorált nátháról, ami a múltkori réten való emlékezetes kószálása után megkörnyékezte, leterítette és ott hagyta a lány megmaradt darabjait.

Tehát most szépen felöltözve kószál a havas erdőben - ennek az az előnye megvan legalább, hogy majdnem biztosan visszatalál majd a kastélyhoz. Nincs túl hideg, úgyhogy egész kellemes itt bandukolni. Mindig is szeretett egyedül sétálgatni a természetben; most sem zavarja semmi. Ropog a hó a talpa alatt, látszik a lehellete, egy-két apró madár repül a dolga után, szóval minden egészen idilli. És akkor szembetalálja magát egy olyan kis építménnyel, ami kicsal belőle egy halk úúúú-t.

Mert mindig olvasta, hogy vannak ilyen menedékhelyek, hogy a gyerekek ott játszanak, mint kisbárányok a réten, a fa tetején a kis fészkükben. Neki meg ilyen sose volt. Annyira nem is hiányzott neki mondjuk - szegény szerencsétlen a lány, ha a tériszonyt nem is örökölte, azért nincs nagy bizalommal a fákra való felmászás iránt. Na de ez egész biztonságos, mert nem kell szó szerint fára másznia, úgyhogy nem is kérdés, merre fog menni.

Felérve aztán eljut az agyáig is, aminek addig a fülénél tovább nem sikerült - zongoraszó. Ő ugyan nem ért a zenéhez, nagy bánatára hangja sincs, de hallgatni szereti. Úgyhogy nagy bátran kapaszkodik egy darabig a csukott ajtó előtt, mert nem szeretné megzavarni a játszót, de azért be is akar menni a kis rejtekhelyre. Egy idő után veszi a bátorságot és remélve, hogy az ajtó nem fog hangosan nyekeregni, résnyire kinyitja és bedugja a fejét. Szólni nem szól, mert játszanak, de úgy álldogál, mint az irodában a lelkesen telefonáló, de jelenlétével tökéletesen tisztában levő ügyintézők előtt szokás: türelmesen meg kicsit nyugtalanul, és nagyon-nagyon szeretné, ha észrevennék.

Már majdnem otthonos mozdulattal nyit be a társalgóba. Az elmúlt hetek alatt összeszedte magát, túltette magát a rosszkedvén, a honvágyon, az egyedüllét terhén, és fogta magát, és úgy döntött, hogy megkedveli a kastélyt. Mert igen, egy részről ez egy kastély (azok a romantikus álmok ugye, meg a néhanapján megejtett látogatások valamelyik volt nemesi család kúriájában mindig a valóságostól messze emelte a kastély fogalmát, és ő most ilyenben lakik, érted, egy igazi kastélyban, mint egy hercegkisasszony),másrészről meg egy kastély (azaz hideg, rettenetesen nagy, és csak elvétett helyeken sikerül emberivé, ne adj' Isten, barátságossá tenni). Kényelmes és otthonos helyek utáni kutatását persze a ház klubhelyiségével kezdte, talált még egy pár ilyen helyet, és hosszabb időre megállapodott a társalgó mellett, aminek több előnye is van. Nagy, azaz van hely arra, hogy emberek között legyen, de nem emberekkel; a másodikon van, és a lány, maga se tudja, miért, de vonzódik az emeletek iránt, mondjuk az ötödik szint magasságáig; meleg, ami egy ilyen helyen nagy érték; barátságos és ugyan kicsit túlzsúfolt és kicsit érződik rajta, hogy ő most barátságos akar lenni, érzed, érezd magad kényelemben, mint mondjuk egy sznob pesti teaházban csinálják, de itt valahogy működik a dolog. Tényleg kellemes ide jönni.

Szóval akkor benyit, mosolygással meg bólintgatásokkal nagyvonalúan üdvözöl egyszerre mindenit, ami azt jelenti, hogy senkit se külön, választ valami innivalót (még mindig kényelmetlen neki ez a luxus, hogy nem muszáj fáradoznia ételért-italért, ami egyrészt jó, másrészt meg annak is meg van a maga varázsa), és keres valami ülőhelyet magának. Nem mintha ne lenne bőven üres, de ma enyhe szocializálódási kedve támadt, úgyhogy mikor odaért a kiszemelt fotelhoz, ami mellett valaki éppen fonja a haját, odaszól kis kedvesen, nem tolakodóan és kellemesen nemtörődöm módra - azaz nagyjából olyan elegyben, hogy a másik ne érezze magát kellemetlenül, és ne tartsa ezt zavarásnak, ha lehet,hanem csak egy szimpla, jelentéktelen szívességnek -, hogy

 - Hozzak neked valamit?

Hát, így belegondolva, azért ez az itt tölti a karácsonyt-dolog nem volt feltétlenül a legjobb ötlet. Tudta ő is, hogy hiányozni fog a megszokott otthoni rutin, azt is, hogy otthon hagyni a szüleit egyedül minimum szemétség, de egyrészt ők is felajánlották, hogy maradjon, ha akar, másrészt, ő is maradni akart. Akar még most is. Mert hát az otthoni ünnepeket már ismeri, az ittenieket viszont nem. Már megszokott ugyan a kastélyban, de úgy érzi, hogy csak akkor válhat teljes jogú polgárává az itteni kis varázslatos buborékvilágnak, amit a kastély és a falu alkot, ha minden jelentősebb eseményben részt vesz, ha látja minden arcát. Azt is, amit ünnepkor mutat. A - remélhetőleg - üresebb kastélyt, ahol császkálhat egyedül, hiszen amúgy is mélabús merengésekre hajlamos, ahol egyedül lehet egy szobában - ez még mindig hiányzik neki -, ahol szabadon kószálhat, anélkül, hogy esetleg bárkivel összefutna. A falu persze nyüzsögni fog így is, nem is számított másra. Azért mondjuk arra sem, hogy ebben a hideg, szeles időben szenteste délutánján majd itt fog kószálni.

Az itteni egyedüllét felvetetett vele egy rossz szokást: sétálnia kell, lehetőleg akkor, amikor minimum egy kolosszális megfázást, rosszabb esetben tüdőgyulladást kaphat. Mert hát, nem élet az élet kockázat nélkül.

Összességében nem csoda, hogy nincs karácsonyi hangulata. Mér is lenne? Úgyhogy fogta magát, és ajándékvásárlás ürügyén bejött a faluba. Tisztában van vele, hogy a boltok órák múlva zárnak, ezért is jött ilyenkor - meg mert nem bírt tovább a kidíszített kastélyban maradni. Mert a kicicomázott faluban majd jobb lesz. Bizonyos fokig jobb is, mert az nagyobb és tág, mégse egy darab masszív kőépületről beszélünk, másrészt sok ember rohangál benne mindenhova, és ugyan az üresség vonzerejét jelentette a kastélynak, de néha szeretne egy kis élete maga köré, harmadrészt meg, még egyszer körülpislog a boltokban. Venni nem kell semmit, megvan minden ajándék, el is van küldve, de esetleg magának valamit - úgyse vesz semmit, tudja ő is, zsugori a szentem, de a nézegetés ingyen van és kellemes.

Szóval egyik boltból sündörög a másik felé, ami azt jelent, hogy a pocsék időjárással megáldott utcákon kell mennie, ami azt jeleni, hogy igyekszik gyorsabban kilépni. Kevesebb figyelemmel. Nagyobb balesetveszéllyel. Szóval így lehet, hogy ki akarja kerülni ugyan a felé haladót, de nem igazán sikerül, és olyan szépen belegyalogol, mintha verseny lenne, és ő lenne az esélyes.

 - Jajistenembocsánat. - nyögi ki ijedten. Először ugyan csak morogni akart valami kivehetetlent, amit a másik hangulata és vérmérséklete szerint értelmezhet, aminek akar, de aztán belátta, hogy legalább félig az ő hibája volt a dolog, másrészt meg baba van a fedélzeten. És akkor tényleg és megfelelően megijed. - Bocsánatot kérek, ugye nem lett semmi baja? - mutat,  vagy inkább csak akar mutatni a baba felé, mert annyira megijedt, hogy ez nem feltétlenül sikerül. Átfut az agyán,hogy az anyuka épségéről is illett volna kérdezni valamit, de ez az anyukák sorsa: ők mindig csak a lista végén kerülnek sorra.

A barátságtalan fogadtatásra lelkiekben összerándul, igyekszik ezt nem testileg is kimutatni. Találkozott ő már mindenféle anyukával, olyannal is, aki gyermekének többnyire vélt támadójának majdhogynem kikaparta a szemét, és habár ő nem az a babaártó, az az élmény a sivalkodó és tökéletesen jogtalanul fúriává változott, megtestesült dührohammal most így nem tesz jót a kastélyban töltött idő alatt egész jól felépített önbizalmának.

De végeredményben nem eszik meg, tépik szét darabokra, és hajtják át húsdarálón - ezt anno mind kinézte abból a bizonyos anyukából - és ezért meglehetősen hálás.

 - Bocsánatot kérek. - húha, úgy érzi, hogy visszavedlett valami udvarias és komolykodó tízévessé, de tudod mit, még szerinte is teljesen megérdemelten.

 - Jaj, de jó. - sóhajt fel - azért ebbe a kisgyerekeket óvni kell mindentől-komplexusba majd még bele kell néznie és szét kell elemeznie, biztosan meg vannak a maguk okai, többnyire nem tudatosult gyerekkorából. Mármint, kis faluból jön, de a társadalom annál összetettebb volt. Gondos anyuka, harcias anyuka, gyerekével nem törődő anyuka, vásárláskor bolt előtt gyereket kinn hagyó anyuka, gyerekét alkohollal itató anyuka, volt ott minden. - Akkor megvagy, hm? - próbálja megkeresni a baba arcát, a sok ruha alatt ez nem mindig olyan egyszerű feladat.

 - Csak gondoltam kijövök egy kicsit nézelődni. - egyenesedik fel újra, és zavartan gesztikulálni kezd elég ostobán. Aztán alaposan megkésve leesik neki a felhang is, és el kell nyomnia egy félmosolyt. Megérti ezt az iróniát. Néha amúgy is úgy érzi, hogy előző életében nem a Navinéba került volna. - Olyan a kastély, mint a mézeskalács házikó. Nagyon szépen ki van diszítve, de túl sokat nem lehet ott lenni. - karácsonykor azt üvölti a füledbe, hogy TE ITT? HAH, SZERENCSÉTLEN. Természetesen nem, de jelen pillanatban a lánynak nem sok ünnepi hangulata van, és a kastély fürdik benne, és a lány ettől nem szerencsétlennek, hanem dühösnek érzi magát. Hogy képzeli a kastély, hogy szembesíti azzal, hogy azért ezt az itt maradást inkább nem kellett volna, mint kellett volna?

 - Lili? Szia akkor, azért máskor ne így szórakoztasson valami idegen, hm? - mosolyog a kislányra, aki a két kisbaba-reakció közül, tudniillik az éktelen sivítás és megsértődés, illetve a nincs semmi baj, ez mulatságos volt-göcögés közül az utóbbit választotta. Annamáriára ez határozottan pozitív benyomást tett. Aki ilyen érett és megfontolt baba, az jó úton jár arra, hogy nagyobb korában majd mosolyogva gyilkolásszon embereket. Mert ugye az is mulatságos.

A megjegyzésre diplomatikusan, legalábbis olyan szándékkal, csak hümmög egyet. Ő se érti, miért kell annyira oda lenni az ünnepekért, de hát toleráns - toleráns? - és hagyja, hadd csinálják. A másiknak amúgy is rossz kedve van, és habár a megkeseredett gyűlölködés mindig is vonzó volt, nem hiába került abba a házba, amelyikbe. Tudja, hogy vonzónak vonzó, de nem használ a léleknek. Inkább visszafogja magát ilyen esetekben, és hümmög. Nem azért Navinés, mert esetleg ártatlan lelkű, hanem mert tisztában van vele, hogy mit nem kéne, és rendelkezik valamennyi önkontrollal. Azt hiszem. Legalábbis ő még azt hiszi.

 - Oh.. öm, köszönöm. - fogadja el meghökkenten az italt, de azért örül neki.A kastélyban egyúttal edzi is a testét. Ha itt végez, immunis lesz minden náthára és influenzára, minden takonyra és lázra. Vagy túlérzékeny.

 - Navinés vagyok. - de szép, egyszerű kijelentés, csak mostanában kezdett el azon gondolkodni, hogy vajon mért is. - Pedig sose szeretem az unikornist. Akkor már inkább a Rellon házállata meg házszíne.  - a sárgát szereti. Meghatározott árnyalatokat, kis mennyiségben. Itt minden árnyalat van és töménytelen mennyiségben. Ez persze nem indikálja, hogy házat tévesztett, mindössze kicsit más ízlése van. Mármint, gondolja ő, a Rellonosok nem kezdenek kvázi hiperventillálni egy katicabogár láttán, nem igaz?

 - Öhm.. oké, bocs. - pislog kettőt zavartan, aztán beteszi az ajtót, mert teljesen jogosan, ha nem is szépen megkérték rá. Na, akkor ennyit a hangtalan beosonásról, mindenesetre nagy bajt nem csinálhatott - mert ignorálják. Öhm, oké. Neki így is jó. Ingyen koncert. Naná.

Kicsit zavartan beoldalog a szobába, aztán igyekezve minél kevesebb zajt csapni, eloson a babzsákos részig. Ez is az az érezd magad kényelemben, érzed, milyen kényelmes itt, ÉRZED??-kategória, amiről óhatatlanul bizonyos teaházak jutnak eszébe, amik drágák és nem jók, és nagyon erőltetetten barátságosak, de legalább melegek, és egy ideig szorgalmasan látogatta őket. Ez az erőszakos vendégszeretet nála, úgy néz ki, összekötődött a babzsákokkal meg posztmodern egymásra hordott mindenféle bútorokkal, meg a bűbájos kis vidékinek hitt lehetetlen giccsel - nem csoda, hogy nem városi a lány, na. De azért képes túltenni magát a nyögvenyelős berendezésen, kényelembe helyezi magát, illetve igyekszik, mert ez se igazából ülésre van kitalálva, és hallgatja a zenét. Kidobni nem dobták, akkor meg lehet.

Érteni abszolut nem ért hozzá, annyit azért mondjuk megállapít, hogy a lány ügyes. Ha félreüt, nem hallja és nem veszi észre, hiszen a darabot sem ismeri - a klasszikus zenéhez annyi előítélet kapcsolódik, hogy sose volt mersze rászánni magát a hallgatására, mert ha nem tetszik neki, akkor ugye biztos tuskónak számít, úgyhogy inkább távol tartja magát tőle. Tudja ő, hogy nem okos, nem kellenek neki ahhoz a társadalmi konvenciók, hogy ezt megmondják neki.

 - Nagyon ügyesen játszol. - szól bele csakazértis a faház nyugalmába, miután a lány befejezte, amit elkezdett tudja a fene, hány perccel korábban. Többet nem szól, mert hátha zavar, de a dicséretet őszintén mondja; ha a másiknak meg nem tetszik, az az ő baja.

 - Egyáltalán nem, de ezt ismerem. - mutat mosolyogva a zongora felé. Tökéletesen ostoba a zenéhez, tényleg, a klasszikus zene, meg ahogy már mondtam, vakfolt, szóval amikor ismerős jön szembe, mind a körülbelül négy darab, akkor annak nagyon örül. Kevésbé érzi magát olyan műveletlennek.

 - Gondolom, régóta zongorázhatsz. - hm, a beszélgetés továbbvitele nem az erőssége, legalábbis ez most nem sikerült jól. De hát ha egyszer el van foglalva azzal, hogy egy, örüljön annak, hogy ezt ismeri, és visszafogja a dúdolgatási kedvét, kettő, hogy mint zenéhez nem értő, csodálja azt, aki igen, és három, mindig odavolt a zongoráért, ami kicsit nemes, igen, nemes, és rettenetesen bonyolult - szóval összességében ez sem volt olyan rossz próbálkozás.

 - Nem tudom, össze-vissza ismerek azért egy-két darabot. Gondolom, a leghíresebbeket. Kis éji zene, Varázsfuvolából az ária, ilyesmi. - von vállat egykedvűen. Amik már a hétköznapi, felületes műveltség részei. Majd egyszer, ha nagy lesz, és felnő a feladathoz, leül majd egy csomó Mozarttal mge Haydn-nel meg Beethovennel, és önmagát ismerve, valószínűleg jó hamar fel is fog állni onnan.

 - Annamária. - viszonozza a bemutatkozást, és elgondolkozik, hogy álljon-e fel hozzá, de a lány megoldja a problémát, mellé telepszik. Aki úgy gondolta, hogy a babzsákok dizájnosak, annak igaza volt, de aki szerint ezen kényelmes ülés esik, az tévedett.

 -Nemrég jöttem, most éppen felfedezgetem a környéket. Ezt még nem is láttam, kívülről nem semmi. - mármint a faházról van szó. -  De nem is tudtam, hogy zongora is van, meg úgy egyáltalán, van hangszer a kastélyban,sose hallok semmi zenét. - mármint, hogyne lenne, de hát ő nem is kereste, nem is találta. Se zongorát, se semmi hangszert. Belegondolva, azért furcsa, hogy nem találkozott még elkeseredett rockerekkel,vagy nem hallotta, hogy van az iskolában minimum egy banda. Az mindenhol van.

Húha. Nagyon hálás, annak, akinek tartozik vele, hogy magyarul nem beszélő külföldiekkel ritkán hozta össze a sors. Mert nem csak azért, mert ők nem beszéltek magyarul, hanem mert, közmondásos módra, a helybeli magyarok se nagyon beszélnek külföldiül. És hellyel-közel alkalmazzák is a híres megoldást, miszerint ha hangosan és tagoltan elmagyarázod szegény külföldinek magyarul, akkor majd megérti. Ez többnyire úgy szokott végződni, hogy mindenki mosolyog - naagyon kedvesek vagytok - és dolgavégezetlenül elmegy - barmok, még beszélni se tudnak.

Annamária ilyen alkalmakkor úgy tesz, mintha ott se lenne. Egyrészt az az ő dolguk, oldják meg ők, ugye, másrészt meg, a falubeli idősebbek szerint ő már a tudósabb - értsd: nem teljesen ostoba, életművész, iskolából kiugró - generáció része, akiről az emberek azt hiszik, hogy beszél legalább egy kicsit legalább egy idegen nyelven. A lány értékeli a bizalmukat, de ezzel bátorkodik nem egyet érteni. Elméletileg, elméletben, ő nem teljesít rosszul az iskolában, de a gyakorlati rész vagy nem megy annyira, vagy, kivált nyelvek esetében, egyszerűen nem létezik. Olyan, hogy beszéljenek az iskolában németül vagy angolul, nincs. Pont.

Szóval meglepődik és meg is ijed, amikor beszélgetőtársa - hát, ez a kifejezés jelen esetben érdekes lesz - olaszul szól hozzá. Gondolja ő, mit ért ő hozzá. Neki az olasz annyit jelent, hogy dallamos, gyors, és fogalma sincs, mit kezdjen vele. Írásban még kibogoz belőle valamit, de beszédben..

 - Yes, I guess.. - nevet fel idegesen, mert puff neki, akkor most kommunikálj. El lehet mondjuk szaladni, vagy életuntan otthagyni szegény külföldit - látott ő már otthon mindkettőre példát -, de ő kezdte. - Do you want me to get you to drink? - miafene. Ilyen mondatok után szépen ízekre szokta szedni az elmondottakat, többnyire ezer hibát talál benne, és befejező - a kommunikációt is befejező - lépésként mélységesen elszégyelli magát. De még mindig ő kezdte. Úgyhogy kicsit megkésett illusztrálásként mímel valami ivásfélét, és bátortalanul dadogja, hogy - Tea, hot chocolate, anything maybe? - or do you want me to leave quickly and without a trace, teszi hozzá magában.

 - Igen, igen, arra. - bólogat, előtte van a jelenet meg a zene azokkal a lehetetlen skálázásokkal, jé, tényleg, éjkirálynő. És akkor ennyit tud a Varázsfuvoláról összesen. Jó, meg Papagénó. Vagy mi.

 - Igen? - néz meglepetten arra, hogy van mindenféle hangszer a kastélyban. - Én még nem futottam össze semmivel. És van valami zenekar is? - mivel partnere egyértelműen klasszikus beállítottságú, nem mondja ki hangosan, hogy mondjuk rockegyüttesre gondol, vagy mittudjaő, valami alter a megfelelő magyar színtéren, Kispál és Kaukázus nyomdokain, bár mivel az iskola diákjainak fele nem is magyar, ez reményeket kelthet a lánykában, mert minimum egy eklektikus multikulti hangzással gyarapodna az az unott és egykedvű underground alterzene, amit nem igazán szeret. Egyszerűen hallgatja, széttárja a két kezét és teljesen ártatlanul megkérdőjelezi az alter létjogosultságát. Azaz csak annyit kérdez, hogy akkor ez most minek.

 - Öhm.. nem, azt hiszem nincs olyan órám. Van olyan óra? - jut meglepetten arra a kérdésre, mert hogy ő erről nem tudott, az biztos. Mondjuk mindegy is, zene, az meg az a dolog, amit csodál, de nem merészkedik a közelébe, mert olyan analfabéta, hogy kereszttel se tudna aláírni. Van titi és van tá, és akkor ennyi volt, köszöni szépen.

Szóval akkor vasárnap van. Az új év első vasárnapja. Egy normális vasárnap amúgy se jó semmire, minthogy egynapi üresség legyen két teljes értékű nap között; az új év első napjai meg légüresek. Ha a kettőt összerakjuk, abból kijön a nagybetűs, nyomasztó Semmi, amikor az ember már várja, hogy legyen valami, mehessen dolgozni, történjen valami katasztrófa, mert ez a semmi, hát ez felőrli az ember idegeit.

A kis navinés kínjában már ott tart, hogy ki se teszi magát a heveny tüdőgyulladás lehetőségének, hanem inkább itt benn marad a jó melegben. Határozott céllal indult el - elmegy a könyvtárba -, de aztán az ajtó előtt inkább sarkon fordult, és elkezdett császkálni. Hogy valahogy egyben tartsa magát, elkezdte megfigyelni a festményeket, és szégyenszemre be kell vallania magának, hogy pár kivételével egyet se nézett meg még alaposan. Úgyhogy akkor most megteszi, üdvözölve a festmény szereplőit, satöbbi.

És akkor most itt áll, bámulja a soros részletes, népes, hangos és nagyon jó festményt. Kicsúszott már a száján a megfelelő azta-tartalmú hangsor, jelenleg áll a kép előtt, úgy, ahogy akkor szokott, amikor jó zenével találkozik össze hirtelen: mozdulatlanul, a külvilágra süketen és vakon, és önnön tehetségtelenségének teljes tudatában. Mert legyen akármilyen hangos és pletykás - ezt hamar meg tudja már állapítani -, attól még kiváló egy festmény.

 - Basszus! - csúszik ki a száján, miután sikkantott egyet, felugrott, és a melléhez kapott. A fiú tökéletesen ráhozta a frászt. Ő szépen elnézegelődik itt - a részletek, a részletek, őszintén és komolyan le van nyűgözve, és mérges is, ő miért nem tud ilyen részleteket, miért  nem tud bármit se rajzolni -, se füle, se semmi a külvilágra, és akkor mellette megszólal csak úgy valaki. Bizonyos szempontból megszokhatta volna már ezt, elég testetlen meg nem hétköznapi beszélőke van a kastélyban, gondoljunk csak a festményekre meg a beszélő páncélokra, meg ilyenek, de attól még elég rendesen meg tud ijedni, ha úgy sikerül. Most úgy sikerült.

 - Ne haragudj. - rázza meg a fejét, és próbálja több-kevesebb sikerrel rendezni a lélegzését. - Nem halottalak. Mit mondtál? - ez az információ elveszett valahol a frász kiélése közben. - Ja igen. Hát azok, igen. Mármint.. hát beszélnek, nem? - remélhetőleg értelmesebben, mint a navinés most. Meg amúgy is, mugli környezetből jött, és megszokás ide, fél év oda, azért a mágusvilág kiegészítői azért még mindig nem helyénvalónak érzik a számára. - Meg nézd már, milyen szépen meg vannak festve. Meg milyen pletykásak. Már bocsánat. - pislog fel az egyik szereplőre amolyan bocsánatkérően. Mert hát ha egyszer azok, na. De mit hibáztassa őket, nem lehet gyöngyéletük nekik sem abban a képkeretben.

A múltkor is ide akart jönni, aztán leragadt az egyik festmény előtt. Most akkor be is sikeredik, mert hogy őszinte legyen, tanulnia kell. Kéne. Inkább kéne. Hajlamos elfelejteni, hogy ő iskolában van, merthogy igazából egy iskolában él. Eleve kisebbíti az iskola oktatási intézmény szerepét a szemében, hogy itt, tehát az intézmény falai között tölti minden napját, napjának minden percét. Ebből következőleg nem csinál nagy dolgot a tanulásból. A vizsgák legyenek meg, oszt jónapot.

A vizsgák azonban nincsenek meg. Nem azért, mert nem ment át, hanem mert még nem mindegyik volt meg. És akkor arra, legyen akármilyen flegma és nemtörődöm és ideges és nyugtalan - és pánikol, valljuk be, azért nem tanul, elég hülye egy megoldás, de tényleg nem tanul rá, mert ha egyszer úgy érzi, hogy nem megy át, akkor minek törje magát -, tanulni illenék. Úgyhogy most itt van, látja, hogy más is tanul, ettől még idegesebb lesz, fogja a kezében a kis listát, amire a szükséges könyveket írta fel, gyűrögeti a kezében, elmegy a megfelelő szekcióhoz, kibogarász egy könyvet, ami fenn van a listán, még idegesebb lesz, mert ő erre képtelen, érted, képtelen ezt megtanulni, és kínjában gyorsan kivesz a polcról még egy szépirodalmi könyvet, ami még véletlenül sincs a listán, cserébe nem két oldal, összefogja a két kiválasztott könyvet, keres egy közeli helyet, ahol ugyan ülnek, de most mindegy, egy mosollyal megkérdi, hogy

 -Szabad ez a hely?
 
és amíg udvariasan megvárja hogy válaszoljanak, küzd a belső ordítozós hangokkal, amik folyton és pánikban és kárörvendően üvöltözik, hogy egy hét múlva vizsga, és nem tudsz semmit, és egy hasznavehetetlen limlom vagy, és a szüleid nagyon csalódottak lesznek, mert túl hülye vagy úgy mindenhez, pláne a tanuláshoz, te szerencsétlen.

 - Oké. - mondja most már csak magának, illetve a festmény lakóinak, miután a fiú filmbeli jelenetekről másolt pontossággal elszelelt. Motyogott kettőt, aztán huss. Hát, gondolja Annamária, akkor ez most nem tudom, mi volt, de hogy megvolt, az egész biztos.

Összenéz kettőt az egyik dámával, vállat von, és tovább szemléli a festmény részletességét. Mármint, próbálja. Határozottan jólesik neki az a tudat, hogy nem ő az egyetlen mimóza-lelkületű egyén a kastélyban; hogy nem ő az egyetlen, aki hülyét tud csinálni magából különösebb erőfeszítés nélkül; hogy nem ő az egyetlen, aki csak úgy megy és nem képes kezelni a helyzetet, ahova a lába vitte.

Aztán persze, az is eszébe jut, hogy lehet, hogy ebben a furcsa, két egész percig tartó találkozásban ő volt itt a nyugtalanító, ronda, büdös, visszataszító, ostoba, idióta, jajistenem elem. Mert kombinálásra hajlamos a kis navinésünk, mert unatkozik, mert kevés önbizalma van, és úgy egyáltalán, most komolyan fogja, és elrontja a saját hangulatát?

Na, ez az a pillanat, amikor elbúcsúzik a dámáktól, és ő is elszelel.

 - Nem, nem.. - motyogja szórakozottan a babát nézve, aztán összerakja a kérdést, meg a félbetört válaszát is, és megkoronázza egy csodálatos befejezéssel. - Egyik sem. - na, akkor most tegyük össze, amink van. - Mármint, nincs testvérem, és a gyerekekkel se vagyok el, csak.. hát, így futólag mindig aranyosak. Ha rám hagynák, akkor, gondolom, hamar megváltozna a véleményem. Nem vagyok én gyerekekhez való. Nincs türelmem, és sose pelenkáztam még gyereket. Biztos elejteném. - egyszer szépítés nélkül sírva fakadt, amikor ráhagyták tíz teljes percre az unokahúgát, mert az pár hónapos baba, te jó ég, mi a fenét kezdjen ő vele, és ha kárt tesz benne? Egy síró gyerek helyett kettőt kapott akkor a sógornője, de szépen viselte. A navinés hálás neki ezért. Ez úgy jól példázza az önbizalmát meg az életrevalóságát. Illetve hát a hiányukat.

Az elmotyogást először nem érti, aztán elhelyezi, és elteszi később gondolkodnivalónak. Navinés jellemzők. Jó lenne tisztában lenni vele, hogy mennyiben igazak rá.

 - Csak tanév elejétől vagyok itt. - rázza a fejét, igazán nem egy régi és hangos és jelentékeny jelenség, ezt ki meri jelenteni magáról.
 - Igen? - mereszt nagy szemeket a következő mondatra. - Azt hogyan lehet? Mármint másik házban ühm.. megfordulni. És eleve, gondolom, elég más lehet a hangulat a Rellonban, mint nálunk. Nálunk kis nyugis, kényelmes, barátságos, és kicsit unalmas. A Rellonról meg ugye mindig azt hallani, hogy ők a ravasz, gonosz, csúnya emberek. Elég egyhangú jellemzésnek tűnik. - mint minden jellemzés, és hát mostanában kezdett ugye azon tűnődni, hogy miért is oda került, ahova került. Ezzel párhuzamosan pedig, hogy milyen lehet a többi ház, ahova ő nem került. Eleve, miért is van ez a rendszer? Persze, egy részről hasonló jobban megtalálja a hangot a hasonlóval, másrészt viszont úgy érzi, ez a külön szocializálódás mindenféle felesleges feszültségekhez vezethet a diákok között.

 - Az szép. - szalad ki a száján elismerően, mert két hónap, az tényleg szép teljesítmény. Nem olyan rossz itt azért, legalábbis szerinte, de aztán eszébe jut, hogy ő a legcsendesebb, legszíntelenebb és legkellemesebb ház tagja. Gondolja ő, ugyanis még mindig képtelen nem sémákban látni, hiszen nincsen más házból való ismerőse, akivel a kötelező udvariassági körökön és az esetleges véletlen, néha szó szerinti belebotlásokon kívül minőségibb kapcsolata lenne. Jó, ez a ház dolog még mindig zavaró; nem lehet valakit beskatulyázni aszerint, hogy melyik színt vallja a magáénak. Még ha lehet is, a kiszabott keretek között a lehetőségek száma végtelen; navinések között is van aranyos, a megtestesült rózsaszín plüssnyúl, és a lázadó aranyos. Meg van Annamária, akiről nem is érdemes beszélni, de azért csak róla van szó folyamatosan.

Túl baráti és kellemes. Először nem érti, mert mi azzal a baj, aztán rájön. Kicsit olyan lehet a dolog, mint ahogy ő se érzi magát kényelmesen az erőltetetten barátságos helyeken. A navinések kellemessége ugyan többnyire nem erőltetett, de nagyon is bizalmaskodó lehet éppen valakinek. Néha mondjuk a navinések számára is sok tud lenni.

Ő is elvigyorodik a csúnya többértelműségére, és megjegyzi magában, hogy a másiknak jobban áll, ha jobb kedve van. De aztán, űzi el a kíváncsiskodást egy futó gondolattal, egy kisgyerek mellett az embernek ideje meg energiája se nagyon lehet jókedvűnek lenni.

 - De nem akarom feltartani, tényleg. Köszönöm szépen a teát. - kezd bele zavartan, mert kis mimóza a lelkem. Élvezte ő a beszélgetést, értékeli, hogy nem belezték ki élve, és úgy egyáltalán, baba és kellemes anyuka, mikor találsz te ilyet, de hogy őszinte legyen, fogalma sincsen, mit mondjon legközelebb. Szóval valahogy úgy, hogy jelezze, hogy köszön mindent, társaságot és teát és megértést és az egészségesnél egy hangyányival több iróniát, akkor ő most itt abbahagyná, minthogy elácsorogjanak egymás mellett szótlanul. - Kellemes.. ünnepeket. - tart egy kis gondolkodási szünetet a két szó között, mert mint kiderült, egyikőjük számára se ez lesz a legboldogabb karácsony. A szilveszter azért még lehet jó. - Te meg.. hát, legyél ilyen kis megbocsátó, de nem felejtő, hm? - fordul a babához. Egyszerűen olyan érzése támad, ha rá néz, hogy egy kellemes és módszeres kis hidegvérű gyilkológép lesz belőle, a Rellonos sztereotípiák mintaképe. És hát, a navinés ezt értékeli.

Leülhet. Az jó. Az nagyon jó. Akkor egy bólintással le is esik a székre, sóhajt egyet, rápislant a remegő kezére, visszafojtja a lappangó sírását, és elkezdi megnézni, milyen könyveket is tett le éppen az asztalra. Meglátja a gerincüket, fokozódik benne a sírási hajlam, beletúr a hajába, és közben válaszol, mert kérdezték, és perifériásan valahogy fölfogta a hallottakat.

 - Ja. - egyelőre ennyire képes, tessék neki megbocsátani. - Márint igen. - nekifut még egyszer. - Izét.. öh.. átváltoztatástant. - pislog kettőt mindenféle fókusz nélkül, aztán rápillant a könyvekre, és fizikailag érzi a taszítást, mint az ellenkező pólusú mágneseknél szokásos. - De hát nem megy, nem tudom megtanulni, és ehhez tök hülye vagyok, te jó ég.. - ad akkor hangot a napok óta kísértő kételyeinek.

 Most őszintén, józanabb pillanatában kiröhögné magát, és a festményekkel kibeszélné magát, hogy mennyire izgul, de ebben a pillanatban önbecsülése mínusz tartományokban lebeg (mondjuk ez eddig is így volt), úgy érzi, felfogóképessége a szokásosnál is kevesebb, és hát miért is született meg, miért is maradt meg kiskorában, ő erre képtelen, és haszontalan, és..

Mi lesz majd a vizsgaidőszakban.. gondolja magában néha-néha, de az még arrébb van. Szerencsére. Különféle rémhíreket hallott családban, iskolában, állítólag jószívű rokonoktól. Szóval előre felkészülget magában a plasztikusan leírt pánikrohamokra. Mert ismerve magát, lesz abból bőven. Egyelőre viszont semmi ilyen problémája nincs, vasárnap van, rászakadt a magány meg a spleen, amit a nyilvánvalóan nem segítő császkálással próbál orvosolni.

Járt ugyan párszor a toronyban, de sose nyitott még be az ajtón. Szimplán nem érdekelte. Most viszont minden érdekli, ami javíthat az előkelően poshadt életérzésén. Úgyhogy benyit az ajtón.

És van benn valaki. Mindig van benn valaki. Akkora ez a kastély, és mégis mindig lehetetlen, hogy valaki egyedül legyen egy szobában. Még a fürdőszoba se kivétel. Kell neki egy saját zug, sürgősen, vagy ennek nem lesz jó vége.

 - Ne haragudj, zavarlak? - teszi fel a kérdést a nyitott ajtóban ácsorogva, mert akkor egye fene, azért megnézné a termecskét. Az a szokásos, műbarátságos dolognak tűnik két és fél pillantás alapján, amivel a kastély, meglehetősen rosszul, palástolni igyekszik azt, hogy egy hideg, hatalmas, régi és nagyon nem barátságos épületről beszélünk itt.

Nem zavarja. Hát az nagyon jó. El kell ismernie, hogy az iskolában mindenki nagyon jólnevelt - vagy csak őt nem küldték el valahova nagyon messze. Mert azért annyit már felcsipegetett a kastélyban, hogy felismerje, amikor valaki a háta közepére se kívánja a társaságot. Hát naná, hogy felismeri, többnyire ugye ő se kívánja sehova.

És tudod mit? És már csakazértis bejön, és becsukja maga mögött az ajtót. Mert vasárnap van. Nem, ez egy legitim ok. Vasárnap még inkább szomorű és magányos, és ez a hét hetedik napjára össze tud adódni a megfelelő mentalitássá, ami röviden úgy írható le, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is. Nem akarsz engem? Én se akarlak téged. Akkor legyen rossz mindkettőnknek.

A szoba ennek megfelelően változik. Látványosan nem, mert a színek és fények maradnak, amilyenekké a fiú alakította őket, csak a hangulat változik meg. Az a fajta színtelen, nyomasztó, íztelen valami válik majdnem tapinthatóvá, ami egy átlagos vasárnap fogja el az embert, amikor már a hétfő is megváltás, mert történik vége valami. A vasárnap esti víz alatti járkálás időszaka ez, amikor ülsz a tévé előtt, nézel, de nem látsz, mert csak azt figyeled, mennyi idő van még a másnap reggelhez, amikor, akármennyire utálod is, el kell menni aktívkodni valahova. Mert akkor legalább az az illúziója megvan az embernek, hogy él. Vasárnap még ez sincs.

Szóval a plasztikus leírás után a lányunk lép kettőt előre, és elgondolja, hogy milyen tökéletesen üres bájcsevelyi fordulattal kínozza mindkettejüket. Hm, ez jó is lesz egyelőre. Semmit nem mond, és semmit se lehet kezdeni vele.

 - Szép kis szoba.

Háh. A másik nem veszi fel a kesztyűt, nézd csak. Semmilyen formában, amit a kesztyű most éppen jelenthet - se nem kezd bájcsevegni, se nem indul meg kifelé, hanem akkor látványosan unja magát mellette. Ügyes, el kell ismernie. Kicsit ugyan csalódott, hogy akkor innentől valami mást kell kitalálni, mint a semmitmondó frázisok, de hát akkor mást kell kitalálnia. A probléma az, hogy nem valami kreatív.

Úgyhogy fogja magát, letelepszik nem túl közel hozzá, és van. Ez így meg egy pár percig, aztán látva, hogy a másik elrajzolgat valamit, ő is vesz papírt, ceruzát, és firkálgatni kezd. A baj az, hogy egyedül virágokat tud rajzolni, azt is lassan, és legjobb esetben is csak elfogadhatóan, és felismerhetően, hogy az valami virág akart lenni - úgyhogy ez a szórakozás se tart sokáig. Kedvetlenül félrerakja a rajzeszközöket, és inkább fél szemmel odapislog a bögrére, hogy hát akkor ebbű meg mi lész itt.

Csendkirályosat játszanak, mint a gyerekek, meg haragszomrádot minden ok nélkül, azt is, mint a gyerekek.