Először koppanások, halk léptek egyenletes zaja hangzott fel, majd kisvártatva láthatóvá is vált a magas alak, ahogy az oldalutcáról kikanyarodott. Baljában seprűjét lóbálta, másik kezében jókora utazótáskát tartva bukkant fel a tér szélén, s már csak a főszereplőknek kijáró karakterdallam hiányzott, hogy filmbe illő jelenetté változzon az egész, ahogy az őszi szél belekapott vékony kabátjába, meglobogtatva... Az viszont sokkal kevésbé volt elegáns, ahogy a szemébe fújta a haját, úgyhogy enyhe bosszúsággal dobott egyet a fején, hogy helyükre kerüljenek az orrát csiklandozó szálak. Ha közelebbről vette szemügyre az ember, egészen rokonszenves vonásai voltak, bár a szeme észrevehetően fáradtságról árulkodott, ahogy tekintete a környéket pásztázta. *
- Bírod?-*Szólt hátra, egy még láthatatlan valakinek, válla felett hátranézve, de nem állva meg, inkább megfordulva egy kicsit hátrafelé sétált. Nem tartott sokáig, hogy kiderüljön, kihez is beszél, mert nyomában egy hozzá megszólalásig hasonló, ám valamivel kisebb és fiatalabb srác küzdött a saját csomagjaival.*
- Valahol itt kell lennie a boltnak,-*torpant aztán meg az idősebbik, megpördülve a tengelye körül,*- annyit magyarázták, hogy álmomból felébredve is el tudnám ismételni.-*Pár pillanatig a cégéreket és kirakatokat fixírozta, de nem volt nehéz kiszúrni a meglehetősen szerény állatkereskedést a többi között. El is indult felé, majd az ajtaja mellett megállt, hogy az üvegen keresztül megpróbáljon belesni, bár rövidesen feladta a próbálkozást.*
- Nem viszünk be mindent. Pakolj le, aztán nézz körbe és válassz valamit!-*Adta ki az utasítást, saját holmiját is a földre téve, hogy előkeresse belőle azt az erszényt, amit öccse kezébe nyom, ezennel ráruházva jelenlegi vagyonukat.

Fejét félredöntve nézett le lihegő testvérére, egyik szemöldökét felvonva.*
- Jóformán sétáltam. Te hogy maradtál így le?-*Mivel nincs túl nagy különbség a magasságuk közt, még csak nem is lép olyan sokkal nagyobbakat. Mindenesetre, Jaredet kisvártatva már sokkal jobban érdekelte a kirakat, semhogy folytassa a morgást, így az egész elfelejtődött - hogyan is ne fejeltődött volna, amikor már jóformán hetek óta tervezgették, hogy végre szert tesznek egy házikedvencre. Egyiküknek se engedték soha, hogy otthon ilyesmit tartsanak, így aztán halovány sejtelme sem volt, mit és hogyan, de bízott az eladó szakértelmében a tulajdon józan eszében. Ráadásul az öccse az első pillanattól fogva annyira lelkesedett az ötletért, hogy eszébe sem jutott akadékoskodni. Amint elviharzott, belökve a bolt ajtaját, Gareth magára maradt a gondolataival, s az épület falának dőlve megszokásból nyúlt a kabátzsebébe, hogy aztán csodálkozva meredjen maga elé, mivel csak levegőt markolászott. Na persze, el is felejtette... Sóhajtva a zsebébe gyűrte kezeit, a sápatag őszi égre emelve szemét és lábával egy ismeretlen dallam ritmusát topogta, míg várakozott. Az egész nem tartott tizenöt percig se talán - kicsit összerezzent a csengő hangjára, annyira elkalandozott, s magában tett néhány igen kevéssé hízelgő megjegyzést a saját számlájára. Lehajolva kíváncsian kandikált a dobozba, amiből egy kék szempár nézett vissza, és sok-sok-sok-sok bunda.*
- Ez se fog fázni.-*Bukott ki belőle, mert annyira nem értett az állatokhoz, hogy igazán konstruktív véleményt alkothasson. Egyébként is, dobozban, rács mögött sok dolog egész szelídnek meg aranyosnak tűnik, úgyhogy a definitív ítélettel vár, amíg kiengedik egy próbakörre újdonsült négylábújukat.*
- Na, akkor ez a tiéd,-*adja Jared kezébe a seprűt, és még mielőtt ellenkezhetne, jómaga lecsap a kofferra és a táskára, ez utóbbit vállára vetve.*
- Induljunk. Útközben meg elmesélheted a használati utasítását.-*Int fejével a távolban magasodó kastély sziluettje felé, mert addig még elég hosszú séta vár rájuk, úgyhogy ha nem akarnak sötétben beérni, vagy épp loholni, akkor érdemesebb séta közben folytatni a társalgást.

Már egy ideje tervezte, hogy újból felkeresi a falut, de hétközben nem jöhetett le, meg kellett várnia az első szabad hétvégét. Míg más összekapva magát sietett, hogy minél több helyet csodálhasson meg és megtömhesse a zsebét régóta áhított vagy épp csak megkívánt dolgokkal, addig ő gondosan készülődött, mielőtt elindult volna. Jared persze nem bírta ki, hogy ne tegyen rá megjegyzéseket, miközben öltözködött és belőtte a séróját, úgyhogy remek kis szájkarate-meccset folytattak le, mire útrakész lett, de legalább feldobta annyira, hogy tényleg kedvvel vágjon a lefelé vezető útnak.
Ez azonban már órákkal ezelőtt történt és mostanra jóformán semmi sem maradt a lelkesedésből. Gondolataiba merülve sétált a téren át, miután napja eddigi részét azzal töltötte, hogy boltról boltra zarándokolva munkát keresett - hiába. Persze, az észérvek azt diktálták, hogy ne keseredjen el, elvégre nemsokára nagykorú lesz, akkor pedig újra próbálkozhat majd, ez azonban vajmi keveset segített leküzdeni csalódottságát. Ha lehetett, el akarta kerülni, hogy a rokonokra kelljen támaszkodniuk és függetlenedni szeretett volna, amennyire csak lehet. Nagy kérés, hogy kevesebb korlát, bizonytalanság legyen az életükben? Sóhajtott, aztán nagy levegőt vett, lélekben vállat vonva - még volt talán két vagy három hely, ahol eddig nem próbálkozott, ha ott sem talál helyet, akkor megfordul és visszamegy valami értelmesebbre pazarolni az idejét.
Mire idáig ért gondolatban, valami lendületből nekicsapódott a mellkasának, majd nagyjából ugyanilyen svunggal le is pattant róla, talajtájt nyekkenve. Felocsúdva egy lánnyal nézett farkasszemet, aki az arckifejezéséből ítélve az előbb szó szerint lefejelte - nem volt biztos benne, hogy a hölgy közlekedett-e rinocérosz módjára, vagy ő öklelte fel, mindenesetre, ilyen még nem fordult elő vele.*
- Nem esett baja, kisasszony?-*Hajolt le hozzá, aggódó arccal pillantva végig a földön landolón, de nem látta sérülés nyomát és a remélhetőleg a válasz is megerősíti majd ezt. A kezét nyújtotta, hogy felsegítse a szerencsétlenül járt lányt.*
- Ne haragudjon, egyáltalán nem figyeltem, merre megyek.-*Szabadkozott, mert roppant kínosnak érezte, hogy akaratán kívül padlóra küldte az első szembejövőt. Főleg, hogy nem is tudatosította, hogy gyorsan haladna, vagy hogy valaki keresztezi az útját, pedig ennyire nem szokott figyelmetlen lenni. *
- Jóvátehetem valahogy?-*Érdeklődött, mert szerette volna elsimítani ezt a balesetet.

- Ennek örülök.-*Valóban megkönnyebbül és vonásai is kisimulnak, ahogy talpra segíti a hölgyet, megvárva, amíg kicsit magához tér és helyrehozza öltözékét. Egyébként jó kedélyű, szimpatikus lánynak találta váratlan merénylőjét, hanghordozása és gesztusai alapján - semmi affektálás, kényeskedés, sértődés, inkább közvetlen, talpraesett hozzáállás. Legalább tíz perces körülményes udvariassági köröket spórolt meg azzal, hogy egy legyintéssel letudta az egész karambolt, és legalább ugyanennyi pluszpontot gyűjtött be.*
- Gareth Nightingale, szolgálatára.-*Kicsit valóban furcsa talán a beszéde, az akcentustól eltekintve is, de lányokkal szemben automatikusan ezt a roppant udvarias stílust használja, ez rögzült. Nem is esik igazán nehezére, nevelés és szokás kérdése, így könnyednek és természetesnek hat, kissé hanyag eleganciájával együtt. Ebben ugyan része volt némi hiúságnak is - mint a legtöbb fiatal, aki tudatában van előnyös kinézetének, Gareth is hajlamos volt kicsit kérkedni, ám ruhák és kiegészítők helyett sokkal inkább tartása, mozdulatai és viselkedése különböztette meg kortársaitól. Egyszerűen elképzelhetetlen volt számára, hogy görnyedten, kalimpálva és csoszogva járjon.
- Sajnos, úgy hiszem, hiába reménykedik.-*Az időjárás eleve elég őszies volt és a felhők már reggeltől lógatták a lábukat, mostanra azonban teljesen beborították az eget és a feltámadó szél esőszagot sodort. Nem is kellett sokáig várni, hogy az első cseppek megérkezzenek, majd megsűrűsödjenek. A lány javaslatára bólint, valóban jobb lenne most valahol bent - amíg tanakodnak, a legközelebbi, legalább némi oltalmat adó ernyőjű kirakat elé húzódik, remélve, hogy a lány is követi. Nem ácsoroghatnak itt sokáig, de legalább addig sem áznak bőrig - őt mondjuk annyira nem zavarta a dolog, megszokta az esőt odahaza, bár rühellte, amikor a szárítóbűbájtól tengerisün módjára meredezett a haja.*
- Merre tartott eredetileg kegyed?-*Ötlete éppen lenne, de mégsem hurcolhat magával csak úgy véletlenszerűen földbe döngölt járókelőket, miközben saját dolga után jár. Egyszerűbb, ha ő alkalmazkodik, elvégre a lakórészt és a külső területeket leszámítva már remekül tájékozódik a faluban és most már nem siet.*

Egy jó hónapba telt elkészíteni mindkét iránytűt, főleg mert mielőtt hozzákezdhetett a bűvöléshez, számos papírmakettet tett tönkre, mire rájött, hogyan módosíthatja az egyes bűbájokat a megfelelő módon anélkül, hogy közben felrobbantaná a tárgyat – vagy épp önmagát – ráadásul nem is dolgozhatott igazán sokat. Be kellett érnie azokkal az éjjeli órákkal, amikor senki sem közlekedett a kh-n keresztül és erős hangtompítóbűbáj mellett nyugodtan kísérletezhetett. Váltásban dolgoztak Jareddel, míg ő éjjel bűvölt, az öccse napközben tesztelt és a tanítás végén leültek megbeszélni a dolgokat. Aprólékos feljegyzéseket vezet az egészről, hogy ha valami rosszul sül el, akkor vissza lehessen vezetni valamelyik lépés hibásságára.
- Nemkülönben.-*Biccentett, bár izgatottsága némi fáradtsággal is elegyedett – az éjjel nem aludt, hogy befejezze a szerkezetek utolsó simításait. Az ő kezébe egy számmal nagyobb, inkább zsebbe való, rézszínű darab simult, ami első pillantásra nem tűnt túl különlegesnek. Legszívesebben élesben tesztelt volna, erdőben, de nem akart feleslegesen kockáztatni, így beérte a réttel és a kastély övező keskeny, kertes-rétes sávval. A kérdésre Jared kezébe adta jegyzetfüzetét, mert abba már előre felírta, miket akar leellenőrizni.*
- Első lépésben lássuk a tűket.-*Balja egy szemfényvesztő gyorsaságával rántott pálcát, hogy tenyerén feltartva már csaknem hangtalan Tájolj! utasítást adjon neki – az ében párszor körbepördült, aztán határozottan beállt észak-déli irányba. Jobbjában a saját iránytűjét tartva árgus szemekkel figyelte, a legkisebb eltérést is keresve, majd egy mágnest véve elő azt tesztelte, reagál-e rá a szerkezet. Végül elégedetten szusszanva pillantott fel.*
- Ez rendben. Nem lehet mágneses térrel befolyásolni és hajszálpontosan északot mutat. Most a tied jön.

A parányi iránytű határozottan beállt és tartotta az irányt, tapodtat se mozdulva a mágnes közelében. Az első lépést sikerrel teljesítette mindkét eszköz, így ahogy visszaadta öccsének a Vespert, jöhetett a következő – az egyszerű funkcióktól haladnak a bonyolultabbak felé, ha betartják, amit kitalált. Jared javaslatára bólintott, visszavéve a füzetet és a zsebéből előkotort ceruzával beírta az eredményeket. Amíg öccse eltűnt a láthatáron, búvóhely után kutatva, ő hóna alá csapva a füzetet tenyerére fektette ismét a saját iránytűjét és pálcájával mintát rajzolva a levegőbe, majd rákoppintott a tetejére. A réztok megremegett, aztán meglepő átalakuláson esett át, ahogy csak a tű üvegtokját hagyva érintetlenül, széthajtogatva mindazokat az alkatrészeket, amik érzékenyek voltak és csak a helyzetmeghatározáshoz szükségeltettek. A folyamat megfordítható volt, egy egyszerű koppintással, és párszor megismételte az egészet, hogy biztosan gond nélkül működik-e, minden alkalommal ellenőrizve, minden megjelent-e és tökéletes volt-e a visszaalakulás. Miután nem talált hibát, ezt a pontot is kipipálta, majd az iránytű eredeti alakját tartva kézben, leemelte a tok alját. A forgólap még érintetlen volt, eltekintve egy apró, csillagforma vésettől. A mutató üresben állt, így az első rovátkához forgatta, majd pálcáját a laphoz érintette.*
- Kapu.-*Ejtette, gondosan ügyelve, hogy tisztán és érthetően formálja a szót, ami kisvártatva mintha belekarcolódott volna a lapba. Talán, ha még később is lesz kedve, akkor megpróbálkozik a hangvezérlés jobb kihasználásával – sokkal egyszerűbb lenne, ha be lehetne mondani a kívánt uticélt, de egyelőre be kellett érnie ennyivel. Mivel úgy gondolta, elég idő telt már el, a véset felé fordította a lapocska mutatóját és visszacsavarta a tok alját. A tű némi gondolkodás után irányba állt, ő pedig az ösvényeket használva kezdte követni, időről időre pillantást vetve a biztonság kedvéért a tárgyra, hogy korrigálja haladási irányát. Végül egy facsoportnál lyukadt ki, és az egyik törzs mögé lesve megtalálta Jaredet.*
- Helló!-*Köszönt rá, bár lehet, hogy már hallotta jönni. Kipipálta a feladatot, aztán átadta a füzetet a másiknak, hogy szerepet cseréljenek és elügetett, kocogás közben valamilyen kényelmes hely után kutatva, ahol ülve várhatja meg, hogy megtalálják.

A kívánt jó takarású helyet egy, a kastély oldalához simuló bokor mellett találta meg végül, ahol kényelmesen letelepedhetett a viszonylag száraz fűbe, nagyrészt rejtve mások tekintete elől. Ha dohányozna, eszményi bagózózugnak tartja ezt, most viszont csak ült és az égen sodródó felhőkre bambult, kicsit lazítva. Attól nem tartott, hogy elalszik, ilyen helyen semmiképp sem nyomta volna el az álom, de azért jólesett volna egy bögre friss, gőzölgő fekete kávé. Talán útba ejthetik felfelé menet majd a konyhát és meggyőzi a helyes kis manókat, hogy készítsenek neki egyet... Amikor kezdett hosszúra nyúlni a várakozás, azzal szórakozott, hogy a napórát használva figyelte, hogyan múlik az idő, egészen míg meg nem hallotta a másik lépteit. Kilesett fedezékéből, majd összehúzta magát, amilyen kicsire csak tudta és a levelek közti résen keresztül figyelte, hogy jár körötte – kétszer is elment mellette, mire felfedezte és nem tudott nem vigyorogni rajta.*
- Eddig igen.-*Egyenesedett fel, nyújtózva egyet, amíg öccse a papírok silabizálásához fogott – nem is annyira a tükörírás, inkább amiatt, hogy Gareth félálomban leginkább kapart, semmint írt.*
- Még a pontosságukat akarom lemérni. Induláskor megjelöltem a kapu előtt egy pontot, neked van valamid?-*Nézett Jaredre, reménykedve, hogy nem kell külön sétát tenniük a Vesper tesztelésének befejezéséhez. Mindenesetre, elindultak visszafelé – ha megmutatja az öccsének, hogyan mérje a pontosságot, akkor egyedül is lefuthatja a tiszteletkört, ha meg van tárolt pontja, akkor visszafele érintik azt.*
- Ha a szerkezet úgy ítéli, a kijelölt ponton állsz, akkor a tűnek pörögnie kellene.-*Magyarázta, miközben a saját iránytűjével babrálva beállította a bejáratot célnak.

-Rendben, akkor oda megyünk először.-*Bólintással vette tudomásul az új útvonalat és nyugodt tempóban sétált Jared mellett, rábízva a navigálást és hallgatagon, időnként elnyomva egy-egy ásítást lépdelt. Úgy tűnt, öccse szörnyen élvezi az egészet, főleg, hogy eddig minden szintet sikerrel vettek az iránytűk, úgyhogy egyre közelebb kerültek ahhoz, hogy tényleg használhassák másra is tehetségüket, mint puszta időtöltésre. Kísérletezni jó volt, de ha olyan dolgokat tudtak alkotni, amiknek tényleg van haszna, az sokat lendített volna az egészen. Vagy minimum némi bevételforrást jelentett volna, ha nem sikerül munkát találnia, ami szintén nem elvetendő lehetőség...
A fánál toporgás eredményét ő jegyzi a füzetbe, hümmögve számolgatva fejben, bár nem igazán volt mihez viszonyítania – az első, vázlatos megoldásnál sokkal jobb, de azért még adódhatnak ebből problémák. Jared hasonlóan gondolkodhatott, a kérdésből ítélve.*
- Meglátjuk, hogy vizsgázik az enyém. Kicsit eltérően bűvöltem meg őket, hogy kiderüljön, melyik a megfelelőbb módszer.-*Vont vállat, mert így helyből felugrással nem tudta megmondani, de másfél méter eltérést még nagyon jónak ítélt egy első próbálkozáshoz képest. Ez azért jóval komolyabb vállalkozás volt, mint az eddig kitalált játékok és trükkös tárgyak, amikkel elviselhetővé tették a bezártság hosszú óráit.*
- Eleve kicsit mást lehet kihozni belőlük. A Vesper nagyon kicsi, nem véletlenül nem azzal kezdtem.-*Pont helyett ásított, míg a tenyerén egyensúlyozott iránytűt figyelte. Ahogy a kapu előtti térre értek, kicsit alaposabban körbejárta azt a foltot, amit a Rose a megjelölt pontként jelzett.*
- Kisebb az eltérés. Szerintem nem éri el a három lábat.-*Hümmögött, még egyszer leellenőrizve állítását, de most is ugyanarra az eredményre jutott.*
- Kérdésedre a válasz – igen, még jócskán lehet finomítani rajta. Meg is csinálom, de előbb. Kávé. Kell. Mert lenyellek keresztbe.-*Dörzsölte meg a szemét, aztán üresbe tette az iránytűt és elrakta – a konyháig eltalál, ha másképp nem, a szag után.

Ma egy pillanatra sem hagyták, hogy elfelejtse, milyen nap is van - reggeltől folyamatos emlékeztetőket kapott, ahányszor csak körbenézett, nem csak a kastély díszítései, de a diákok nagy része is teljesen halloweeni hangulatot sugárzott. Még őt is sikerült megfertőzni, pedig alapból úgy volt vele, hogy inkább elkerüli az ilyen össznépi mulatságokat, tekintettel arra, hogy nem rajongója a tömegnek, na meg az öccsét hat ökörrel se lehetne levontatni a Nagyterembe. Az Eridonban azonban gőzerővel ment a készülődés és olyan jópofa jelmezeket látott, hogy végül győzött a kíváncsisága. A belépéshez szükséges saját jelmez beszerzése viszont már jóval nagyobb kihívásnak bizonyult, mint elsőre gondolta volna - feltalálóság ide vagy oda, varrni nem tudott, így a folyosókon lődörögve keresett ihletet, azon tallózva, vajon ha beállít köznapi ruhában és közli, hogy ő egy vérfarkas újhold idején, azt elfogadják-e. Úgy tippelte, nem díjazták volna igazán kreativitása ilyetén megnyilvánulását, így tovább ballagott, a portrékat nézegetve, mígnem jóformán homlokon csapta magát, visszatolatva az imént elhagyott sarokhoz, végigmérve az eddig figyelmen kívül hagyott tárgyat. Tökéletes.

Nagyjából fél órával később már lefelé zörgött a lépcsőkön, remélve, hogy addig a kis ideig, amíg elvegyül a forgatagban, senkinek sem tűnik fel, hogy kölcsöngúnyában kénytelen menni. Ugyanis az egyik lovagi páncélt lovasította meg roppant lovagiatlan módon az imént. A készülődés egyébként az arcfestés miatt tartott sokáig - még sosem csinált ilyet, de ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, bár kicsit furán néztek rá, amikor körbekopogta a lányszobákat, fehér alapozó után érdeklődve. Az eredménnyel elégedett volt, szinte a felismerhetetlenségig elváltoztatta arcát, ráadásul Jaredre is sikerült ráijesztenie, amikor a fürdőből előbukkant, immár teljes harci díszben. Még most is vigyorgott, ahogy sisakját egyelőre hóna alatt tartva, az utolsó fokokat szedte. Amikor már látótérbe került a Nagyterem, feltette a fejére és miután az ajtónálló csontvázak bebocsátották, meglepve torpant meg - odabent finoman szólva kriptásra vették a fazont, de a tetejébe még fekete-fehérré is változott minden. A kezdeti sokk után már nyugodtabban sétál beljebb, nézelődve, előbb a dekorációt, utána a bulizókat véve szemügyre, és csak legvégül áll meg az asztaloknál, picit elhúzva a száját. Édes, édes meg még édesebb. Á, mégis akad némi sós, de a kínálat java olyasmi, ami inkább a testvére kedvére lenne - majd visz neki pár darabot, békepipa gyanánt, mielőtt rá találja uszítani a macskafajzatot. Mindenesetre, egyelőre csak gyanakvó pillantást vet az üvegekre, mielőtt megfordul, hogy társaság után nézzen, a tömeget pásztázva, hátha akad hozzá hasonlóan magányosan álldogáló még.

¤ jelmez - lopott páncél és festett arc*

Kicsit fucsa üres kézzel szobrozni a terem peremén. Lehet, hogy el kellett volna hoznia a páncél kardját is? A gondolatot azonban szinte azonnal el is hessegeti - be se engedték volna a kétkezes szablyával, arról nem is beszélve, hogy azzal a súllyal azért nem egy élmény lejteni. A zenekart hosszasan nézegeti, azon gondolkodva, vajon illúziómágiához van-e szerencséje, vagy csak valamiféle bonyolult, mozgó szerkezethez, mert képtelen eldönteni, elő zenét hall-e. Jared tudná, neki sokkal finomabb a hallása. Mégis le kellett volna hoznia, ha megfelelő öltözéket eszkábálnak, akkor még élvezné is a megfigyelő szerepét, bár le merné fogadni, hogy nem ismerné be. Morfondírozás közben azért nyitva tartja a szemét, figyelve a belépőket is, de azok többsége párban érkezik, vagy rövidesen megtalálja a partnerét - úgy tűnik, egyike azon keveseknek, akik utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy mégis lejönnek, míg mások már előre meghívták kiszemeltjeiket.
Megakad a pillantása a kissé elveszettnek tűnő, oszladozó hölgyön, aki az asztaloktól nem messze iszogat - magányosan. Fogalma sincs, maga találta-e ki ezt az öltözéket, vagy valamilyen létező szereplő bőrébe bújt-e, de tetszik neki, bár az uszály kissé extravagánsnak hat. Mondjuk, pont ő nem szólhat semmit, ha nem bűvöli meg a páncélt, akkor csakhamar roskadozna a súlya alatt, pedig a nagyobbik része csak láncing. Nem csak a jelmez tetszetős azonban, állapítja meg, ahogy feltűnésmentesen végigméri a kisasszonyt, mert bár helytelen csupán külső alapján ítélni meg bárkit is, ami szép, az szép. Nem tudja megmondani, vár-e valakire, de egy próbát megér, elvégre, egy beszélgetés is jobb a semminél, ő pedig határozottan el tudná viselni a társaságot. Ha lenne kopjája, most előreszegezhetné, rohamra indulva, nélküle csak a jövő-menőket kerülgetve odasétál hozzá. Térdre ugyan nem ereszkedik, de szereléséhez mérten elegáns meghajlást mutat be, igyekszik hangjával és mozgásával ellensúlyozni esetleg ijesztő felbukkanását - valljuk be, azért nem mindenki repes, ha egy magas, csontvázarcú, acélvértes alak áll meg előtte.*
- Szép estét! Felajánlhatom szolgálataimat a nemes hölgynek?-*Ki tudja, a túlvilágon is ugyanazok-e az illemszabályok, mint ideát, de némi jólneveltség csak nem árthat - lehet, hogy nincs már bőr a képén, ám ettől még nem kell rögtön olyan feslettnek lennie, mint a hölgy ruhájának.*
- Ha zavarnám kegyedet, küldjön csak nyugodtan el, akár a túlvilág végére is!-*Teszi hozzá, menekülési útvonalat biztosítva a lánynak, bár felette sajnálná, ha azonnal kosarat kapna, még ha ennyit nagyobb csorba nélkül is elbír az önérzete (főleg így, maskarásan). Stílusát egyébként ahhoz igazítja majd, amilyen választ kap, de kezdetnek valahogy ez tűnt kézenfekvőnek.

Na igen, most igazán kapóra jött a rajztehetsége, bár utoljára akkor művelt ilyesmit, amikor Jaredet pingálta ki álmában, még hosszú évekkel ezelőtt. Ritkán tört szándékosan borsot az orra alá, de kisebb nézeteltérések előfordultak és egyikük sem bírta ki, hogy ne torolja meg vélt vagy valós sérelmeit - aztán idővel egyre fogyatkoztak az ilyen esetek, míg végül teljesen elmaradtak. Ez a vállalkozása jóval bonyolultabb és igényesebb volt, de mivel mindössze fehéret és feketét kellett használnia, jól tudta leplezni a kisebb hibákat és tökéletlenségeket, főleg ilyen világítás mellett.
Tényleg sikerült megijesztenie a lányzót, bár egyáltalán nem szándékosan - nemhogy összerezzen, de egyenest megugrik a megszólítás hallatán, ami az apró mosolyfodrot Damoklész kardjává változtatja. Ez az apró görbe függ feje felett és képtelen megmondani, gúnyos vagy rokonszenves-e, pedig ez fogja eldönteni, mi lesz a folytatás. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy hagyja az egész színpadias marhaságot a fenébe és elnézést kér, hogy ne vágja tovább maga alatt a fát, azonban a kisasszony elég gyorsan összeszedte magát, viszonozva a meghajlását. Remekbeszabott pukedli, állapítja meg önkéntelenül - alighanem egy gondos neveltetésű hölgybe botlott, akinek nincs túlzottan ellenére közeledése. A most ezüstösnek tűnő szempár egy villanással, némán nevet fel, folytatva a játékot.*
- Parancsoljon hát velem!-*Első lépés pipa. Még szokatlan, hogy mindaz, amit meg kellett tanulnia, játék is lehet, könnyed szórakozás, aminek nincs igazán tétje, néhány kellemes, szórakoztató percet leszámítva. Senki sem ellenőrzi, nincsenek elvárások, amiknek meg kell felelnie, csak azért csinálja, mert úgy tartja kedve... Megválaszthatja, kivel elegyedik szóba, szabadon... Rá kell éreznie, ami némi időbe fog telni, de nem reménytelen.*
- Úrnőm kegyes hozzám! Ha még lenne szívem, most repesne.-*Talán jobb is, hogy a bájos mosolyú leányzó elől legalább némiképp rejti a festék, nehéz lenne rezzenéstelen arccal, hitelesen adni elő a rozsdás fémben zörgő csontok elragadtatását, ami rontaná az összképet. Így is felsejlik egy kicsit kihívó, de barátságos mosoly valahol a fekete és fehér vonalak határán, árnyékukban lapulva. *
- Eridonházi Gareth Nightingale, szolgálatára.-*Meglehetősen kevés időt töltött kortársai között, mielőtt a kastélyba érkezett volna, így jókora hátránnyal küzd, de a lány arcáról most egy dolgot világosan le tud olvasni - derű bújkál vonásaiban, ami jó jel. Ugyan szerencséjét kísérti, de folytatja a megkezdett játékot, változtatás nélkül, bízva benne, hogy ha a másik elunja vagy soknak tartja, akkor értésére adja.*
- Mit tehetek önért, szép hölgy? Csak egy szavába kerül - csak árulja el a nevét, és megteszek bármit.-*Esdeklő pillantás, holtsápadt orcák, szív fölé helyezett csontkéz. Nehéz megmondani, mennyi valós a látszatkomolyságából, de egyfajta biztosíték is - ha netán túl messzire menne, még lehetősége van elviccelni az egészet. Egyelőre feszegeti a korlátokat, apránként tapogatózva, hogy kicsit kiismerje a másikat és merészebben is léphessen, ha épp jó ötlete támad a szórakoztatására.

Váradi Fanni
¤lopott páncél és festett arc¤

Úgy tűnik, melléje szegődött a szerencse az este, mert a lány meglepő könnyedséggel veszi a lapot és száll be a játékba. Ígéretes kezdet, mert így valószínűleg találnak még közös nevezőt és nem fullad kínos hallgatásba az egész próbálkozás.
- Nem tudom. Lehet, hogy megették a férgek, lehet, hogy elrabolták és valaki egy dobozban rejtegeti.-*Milyen választ adhatott volna? Fogalma sem volt, és csak remélhette, hogy nem ezen bukik el rögtönzött kis színjátéka.
Mielőtt belemelegedhetnének a beszélgetésbe, egy hivatalos bejelentésre kerül sor - az emelvényre lépő lányt egyáltalán nem ismeri, az emlegett Ágostont még annyira sem, viszont a tesztrálsimogatás határozottan érdekli. A jelmezverseny hallatán mindössze halk, horkanásszerű hangot hallat, mert az ő eléggé esetlegesen összetákolt maskarájával esélytelennek tartja magát. Szerencsére azonban nem kénytelen mások öltözésének mustrájával és pontozásával tölteni az estéjét, így visszafordul bájos társaságához, hogy a félbeszakadt társalgást folytathassák. Kap egy nevet, valamint egy hozzá mellékelt vérkomoly figyelmeztetést, amit ha tudna, igazán szívére venne, de mivel ilyen opciója nincs, csak jó alaposan az eszébe vés.*
- És honnan tudja úrnőm, hogy nem egy mazochistához van-e szerencséje?- *Érdeklődött, csendes derűvel, mert valahogy kizárt, hogy ennyi udvariaskodás után leFannizza, bár nem szeretné elveszíteni a lány szimpátiáját.
- Szívesen elkisértem bárhová.-*Japp. Ez egy gyenge szóvicc volt, abból a fajtából, amit az ember meggondolatlan pillanatokban enged ki a száján, csak hogy az utána beálló csendben lélekben a legközelebbi falat simogassa ütemesen homlokával. Valószínűleg itt érkezett el az alkalmas időpont, hogy lemondjon a hősies nagymonológjairól és köznapi halandóként folytassa - ha az embert nem fenyegeti, hogy lovagi becsülete védelmében leszúrja egy csontvázlény, valószínűleg inkább mer a képébe röhögni, és a világért sem fosztaná meg ettől a lehetőségtől a lányt.*
- Még sosem láttam tesztrált, de szörnyen kíváncsi vagyok.-*A brit akcentus marad, de a hangsúly kicsit változik és mintha közvetlenebbé válna. Amennyiben akarnak, később még visszatérhetnek a játékhoz, de most kényelmesebbnek tűnt megtörni egy kicsit. Mindenesetre, mivel az újság hallatán hirtelen megrohamozzák a szervezőket, egy mosollyal fordul Fanni felé.*
- Egy táncot, amíg eloszlik a tömeg? Vagy valami más, amivel kedvedben járhatok?

Miközben némítóbűbáj leple alatt rohantak a folyosókon, szinte folyamatosan szitkozódott - a varázslat eredetileg a futás csapta zajt volt hivatott megszüntetni, de most ehhez is kapóra jött. Ffff..... Miért, ó, miért nem tudtak várni reggelig? Hogy Merlin verné meg azt a hülye fejét, minek kellett rögtön tesztelni a prototípust? A ketyere nagyon kezdetleges volt, csupán az emberek jelenlétét volt képes kimutatni kis körzetben, de már így is óriási előrelépésnek számított, hogy egy ilyen bonyolult bűbájt sikerült módosítania és működőképessé tenni. Evidensen nem kellett volna élesben bevetni, a fenébe is! Főleg nem idekinn, amikor az Eridon is elég lett volna! Murphy, hogy pont mire elunták a kóválygást és vissza akartak térni a toronyba, azonnal megjelent az addig hiába keresett karhatalom.*
- Locsolóbűbájt!-*Sziszegte oda öccsének, hogy aztán kockáztatva egy rövid megtorpanást, a maguk mögött hagyott jókora tócsát megfagyassza, megtoldva az egészet egy füstbűbájjal, hogy üldözőik ne kerülhessék ki az akadályt, mielőtt megpördülve nekirugaszkodott volna. Szerencse, hogy mindketten formában voltak, mert a prefektusoknál alighanem követelmény, hogy jó futók legyenek (vagy idővel ilyen foglalkozási ártalomként kifejlődik náluk), még így is kihívást jelentett akkora előnyt tartani, hogy ne lássák őket és ne tudják azonosítani. Megtehette volna, hogy leszedi őket, de nem akarta a szabályszegést párbajozással tetézni, épp elég mély katyvaszban vannak már, nincs szükség rá, hogy még hullámozzon is. Alighogy idáig ért gondolatban, Jared hirtelen lecövekelt és arca értetlenségről riadalomra váltott.*
- Oh, for f**k's sake!-*Fakadt ki hangosan, mert ilyen is csak velük történhet. Jobb ötlet híján a másik oldalon egy vonalban gáncsátkot szórt a járólapokra és a teljes folyosószakaszt beborította füsttel, amíg öccse kiutat keresett. Tétovázás nélkül követte a rántást, beugorva az ajtón és azonnal be is zárva maguk mögött, mielőtt követte a húzást, bár a sötétben csak tapogatózva haladtak, amíg bele nem ütköztek egy szekrénybe.
- Ha még egyszer ekkora marhaságot indítványozok, küldj rám csalánártást!-*Suttogta ingerülten, miközben bemászott Jared mellé - gondolatban végigfutott azon, mit tehetett volna, de ennyi idő alatt nem tudott jobbat, mint eltakarni még a szertár ajtaját is és elvenni a kedvüket a további hajkurászástól a csapdákkal. Mire idáig ért, visszanyerte a hidegvérét annyira, hogy ne üldözőik legyenek a legfontosabbak számára. Ekkor tűnt fel neki, hogy öccse nagyon sekélyen lélegzik, szinte kapkodja a levegőt és egy másodperccel később belehasított a felismerés - búvóhelyük minden, csak nem ideális számára, ha nincsenek kutyaszorítóban, valószínűleg sosem választja ezt. El kell terelnie a figyelmét valahogy...*
- Jared! Jared, figyelj rám! Megvan még a detektor?-*Próbált beszélni hozzá, de ha nem válaszol, akkor már elkésett ezzel.

Átkozta a saját fejét - mivel eddig sosem kerültek hasonló szituációba, egyszerűen megfeledkezett arról, hogy testvére retteg a szűk, zárt, sötét helyektől, jobban, mint bármitől. Át tudta érezni ezt a félelmet, bár számára teljesen más jelentett leküzdhetetlen rettegést, pontosan ismerte, hogyan képes megbénítani az embert. És az egész elkerülhető lett volna, ha képes megülni a valagán, de neeem, neki ugrik az abrak a s*ggébe és egy ilyen idióta dolog miatt vannak most itt.
Még mozdult, ha nehezen is, és reagált a hangjára, bár értelmes feleletet már nem tudott kipréselni magából - az utolsó pillanatot kaphatta el, épp csak megelőzve egy teljes erejű pánikrohamot. Ez azonban nem azt jelentette, hogy ennyiben is hagyhatta, ha így hiperventilál, akkor tovább fog romlani az állapota. Ahogy lekuporodott, szinte azonnal mellette volt, úgy helyezkedve a szűk térben, hogy az ölébe tudja húzni és magához ölelni.*
- Itt vagyok, Sebby. Lassíts, lélegezz...-*Halk, tőle telhetően nyugodt hangon számolt - ismert gyakorlat volt már ez, hogy segítsen átvészelni a nehezét és megakadályozni a legrosszabbat.*- Minden rendben, nem lesz baj.-*Szüntelenül beszélt, hol halk utasításokat adva, hol csak azért, hogy magára vonja az öccse figyelmét. Amennyire a tér engedte, tagjai mozgatására ösztönözte, hogy ne érezze magát teljesen csapdába esve, egymás után feszítve meg és lazítva el az izmokat. Nem volt ideje bocsánatot kérni, vagy lamentálni a hülyesége fölött, bár érezte, hogy ha most bárki rájuk talál, valószínűleg csuklóból átkozza eszméletlenre, különösebb gondolkodás nélkül. Elviszi egyedül a balhét, ha kell, de nem hagyja magára a másikat.*
- Ha felérünk a toronyba, csinálok egy óriási bögre kakaót, pehelycukorral és tejszínhabbal. Aztán fogjuk ezt a vacakot és kidobjuk az ablakon, vagy szilánkosra törheted, vagy odaadhatod Sherlocknak, hogy játsszon vele, amit csak szeretnél. Aztán kitalálhatod, mit érdemel az a bűnös, aki ezt az egészet ilyen istentelenül eltolta, felírhatod világítós betűkkel a homlokára, hogy IDIÓTA, vagy akármi...-*Ringatta finoman öccsét, izzadt homlokából kisöpörve a szőkés tincseket, miközben légzését és pulzusát figyelte aggódva. Negyed füllel hallgatta csak a beszűrődő neszeket, azt találgatva, hány prefektust is csődítettek össze és hol, mit csinálnak épp.

- Alapból nekem illene vigyáznom rád, nem fordítva.-*Dohogott halkan válaszképp, mert mégis ő volt az idősebb és az okosabb, legalábbis elméletben neki kellett volna lennie (de mint tudjuk, elmélet és gyakorlat közt elméletben semmi különbség). Legalább Jared beszélt hozzá, ami jó volt – addig is tiszta maradt a tudata és kapaszkodott a jelenbe, mert az egész szekrényben való bujkálás csupán mókás csínytevés lenne, ha nincs a múlt. Azonban nyílt a helyiség ajtaja és hirtelen dermedt némaság telepedett mindenre, ahogy a lépéseket hallgatta, fejben látva maga előtt, merre jár odakint a prefektus. Csak egy ember jött be, tétován téve egy kört, idegőrlő lassúsággal, ő pedig végig támadásra készen markolta a pálcáját. Ebben a pillanatban szinte kívánta, hogy lehetősége legyen valakit megátkozni, mert annyira dühös volt – magára, a szüleikre, mindenre és mindenkire, mert még azt sem tudta eldönteni, van-e valamiféle Sors, vagy csak egyszerű véletleneknek köszönhetnek mindent. Ez viszont olyan önzőség lett volna a részéről, amit egyszerűen nem engedhetett meg magának, úgyhogy nyugalmat erőltetett magára és szemét a detektor szikráira szegezte, amik most az ajtó felé vándoroltak, majd némi tétlenség után kétfelé váltak. Valószínűleg megpróbálják őket a szomszédos folyosókon keresni még egy ideig, hátha a füst leple alatt csusszantak ki a kezük közül. Még nagyjából fél percbe tellett, hogy a prefektusok kiérjenek a szerkezet hatósugarából és a szikrák kialudjanak. Mély sóhajjal engedte ki az eddig bent tartott lélegzetet, bár a feszültség nem múlt el azonnal.*
- Sebby!-*A másik még mindig úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta.*- Gyere, már elmentek.-*Kitárta a szekrény ajtaját, lumost mormolva és várva, hogy öccse kicsit magához térjen, mert nem tudott csak úgy kimászni alóla, ahhoz kevés volt a hely. Nem siettette, de bátorításképp megsimogatta a fejét, beleborzolva egyébként is kócos hajába. Egyébként sem indulhattak el most rögtön vissza, mert újra a prefektusokba botlottak volna.

Ha jobban belegondol, talán egyszerűbb lett volna hagyni, hogy őt elkapják – nem tudta ugyan, mik a következményei annak, ha éjjeli sétája egy prefektus karjai közé vezet, de valószínűleg semmi komoly. Most már késő ezen törni a fejét, akkor és abban a pillanatban megszokásból ösztönösen mindent elkövetett azért, hogy egérutat nyerjen, ez ivódott belé az évekkel, és a legrosszabbat még így is sikerült elkerülni, elvégre senkinek sem esett baja. Öccse utolsó mondata emlékeztette rá, hogy Jared az egyetlen, aki meg tudja védeni őt saját magától, de nem mondta ki hangosan – talán akkor sem tette volna, ha az ajtó túloldalán épp nem jár senki.
Ha lassan is, testvére összeszedte magát, apránként mozdulva és amint a görcsös feszültség engedett, kimászott a szekrényből. Követte, mellette guggolva várva meg, amíg lecseng a pánikroham és minden elcsitul, fél kézzel világító pálcáját tartva a fejük felé.*
- Nincs mit.-*Már nem bocsátkozott vitába azt illetően, ki milyen mértékben volt hibás és mennyire érdemelt köszönetet, örült, hogy maguk mögött tudhatják a nehezét, mert innen visszajutni a toronyba már nem kellene, hogy nagy kihívást jelentsen. Jared fokozatosan visszanyerte a hangját is és ahogy érdeklődni kezdett a helyiség iránt, úgy fordította ő is a polcok felé tekintetét. Elsőre ugyan nem látott semmit, ami felkeltette volna a kíváncsiságát, de ez nem azt jelentette, hogy nincs is semmi érdekes a tengernyi polcon.*
- Ha már itt vagyunk, miért ne?-*Egy kis ideig még jobb, ha itt maradnak, mielőtt újra a folyosókra merészkednének, azt eltölthetik keresgéléssel. Felegyenesedett, több erőt áramoltatva a pálcába, hogy növelje a lángot és nagyobb részt bírjon bevilágítani – meglehetősen nyomasztóan hatott a berendezés állapota, az állott levegő és maga a gondolat, hogy minden, ami feleslegessé vált, itt végzi. A legközelebbi polchoz lépett, a detektort úgy téve le, hogy időről időre vethessen rá egy pillantást, csak a biztonság kedvéért.*
- Azt hiszem, ez a prototípus megbukott.-*Jegyezte meg, szinte mellékesen, miközben pálcáját mozgatva kutakodni kezdett.

Az itteni dolgok nagy része tényleg olyasmi volt, amivel ő sem tudott mit kezdeni, de tudta, milyen alaposan el tud bújni az az egy-két darab, ami remek lehetőségeket rejt magában, így nyugodtan haladt polcról polcra, kikerülve az ismeretlen bájitalokat rejtő fiolákat – ezekhez puszta kézzel semmiképp sem akart nyúlni, arról nem beszélve, hogy hasznukat se nagyon vette. Semmi érzéke a főzéshez, hogy ebédről vagy varázsfőzetről volt-e szó, már egyrement. Inkább folytatta a tűkeresést a szénakazalban, időnként öccse felé is pillantva, de az teljesen belemerült a kutakodásba. Hagyta, mert mostanra elmúlt a sápadtsága és úgy tűnt, meg is feledkezett a félelmetes percekről, mert érdekesebb volt a szemétkupacon kapirgálni. Ami őt illette, mindössze egy törött pálcát talált, aminek magját unikornisszőr alkotta – ki tudja, mióta hevert itt érintetlenül, így valószínűleg már veszített erejéből, de kísérletezéshez még jól jöhetnek a szálak. Alaposan utána kell viszont olvasnia, de amennyire emlékezett, pálcakészítő-képzés is szerepelt a mestertanonci szakok kínálatában, úgyhogy csak akad megfelelő szakirodalom a könyvtárban. Ha az este eddigi nem olyan szerencsétlen, amilyen, talán most azonnal megkockáztatta volna, hogy elzarándokoljon tenni egy próbát, de jobbnak látta elvetni ezt az ötletet. Épp elég volt mára.
A nevére felkapta a fejét, kérdőn nézve öccsére, tenyerét tartva várta, mit talált. Apró tárgyat hullajtottak bele és ahogy megpillantotta, szinte azonnal belényilallt a felismerés, pedig réges-régi emlékek fűződtek hozzá, amiket valahova elméje legeldugottabb zugaiba száműzött. Egyszerre volt kedves és kínzó a szinte súlytalan gömb – olcsó, tizenkettő egy tucat játék, kékes üveggolyó, amit százszámra öntöttek valahol.*
- Emlékszem...-*Suttogott, mert nem tudta levenni a szemét a karcos, parányi repedésekkel és csorbákkal tarkított kékségről. Bőrébe fúródott üvegszilánkokat érzett, fájdalmat és azt, hogyan törik valami más is miszlikbe.

Olyan kicsik voltak még – csak visszatekintve értette igazán, mennyire kicsik is, amikor a varázserejük még meg sem mutatkozott. Nem nevezte volna idillinek a gyerekkorukat, de ezeknek az éveknek, dacára minden feszültségnek és lappangó dolognak, egészen más lenyomata maradt, főleg a későbbiek árnyékában. Esténként, ha magukra maradtak, meséket talált ki Jarednek, minden este valami másat, halkan, susmorogva szőve a szavakat, hogy nehogy meghallják őket. Amikor megkapta az üveggolyót, egyszerűen elvarázsolta a parányi játék, ami sokat láthatott már, mielőtt hozzá került, s minden csorbának külön története lehetett, legalábbis ő így képzelte. Ezeket mesélte aztán sokáig, amíg el nem kezdett szertehullani a világuk.
Kettejük közül ő próbálta tovább fenntartani annak látszatát, hogy nincs semmi baj. Összeszorítani a fogát, tűrni és arra gondolni, hogy ha kibírja, leszáll az est és megint csak ketten lesznek. Tartotta magát, az üveggolyóba kapaszkodva, abba, amit számára jelentett – egészen, amíg ostoba módon rajta nem kapták.

Nem akarta megmutatni, mert tudta, hogy elkobozzák, vagy helyben meg is semmisítik. Neki fel kellett nőnie, nem játékokra pazarolni az idejét, mert nem volt korához való. Naiv volt. Túl naiv.

Összerezzent a hangra, hirtelen rádöbbenve, hogy teljesen elragadták emlékei, amik most csaknem olyan frissen lüktettek, mint amikor eltemette őket. Bólintott és hümmögött, mert csak a mondat végét hallotta, de nem tért vissza a kereséshez. A golyóval együtt nyomuk veszett a meséknek is, de nem tudott egyetlen alkalmat sem felidézni, amikor Jared nyafogott volna emiatt, vagy kérdezősködött volna. Soha, egy szóval sem. Egészen mostanáig.*
- Ő...megpróbáltam elrejteni előle és...felrobbantotta a markomban.-*Üres jobbjának tenyerét mutatta – nem látszottak hegek, nem maradt látható nyoma, arra Ő kínosan ügyelt. De számára csak a felszín volt fontos.
Mégis, az üveggolyót látva nem ez kerítette igazán hatalmába. Tudta, hogy törékeny, mint a béke, szépsége illúzió, mint a szabadságé, hogy gyerekes szorongatni, mert nemhogy varázsereje, jóformán értéke sincsen, de nem tehetett mást. Szorította, amilyen erősen csak bírta, elfehéredő ujjai közt tartva azt, amiről azt hitte, végleg elvesztette. Mert lehet, hogy ez nem ugyanaz az üveggolyó, lehet, hogy többtucat, vagy többszáz másik ilyen van még, de ez az egy az övé és visszaadott neki valamit.*
- Menjünk vissza...-*Suttogta.

Csend állt be, de igazából nem volt szükség most szavakra, amik csak felesleges ricsajt csaptak volna, zajosan vergődve, míg hiába próbálják kifejezni azt, amit nem lehet beléjük erőszakolni. Arcát felemelve farkasszemet nézett öccsével, egy pillantásba sűrítve mindazt, ami hiába marta a torkát, tüdejét, lényét belülről – csak az ezüstöskék, repedezett tükör adta ki titkait. Bal kezével csitítóan borzolta meg Seb haját, mert annak mindig rendezett, nyugodt vonásai most pattanásig feszültek, ahogy miatta, érte haragudott.*
- Köszönöm.-*Rámosolygott, szomorkás, de teljesen őszinte görbével. Nem érezte a szorítás melegét, erejét is éppcsak, de mostanra megszokta – megtanulta amennyire lehet, ellensúlyozni ezt a hiányosságot, odafigyeléssel, gyakorlással, ahogy tudta. Soha többé nem akarta engedni, hogy a múltja bármiben is korlátozza, bármennyire közel érezte is, bármennyire élőnek is tűnt még. Nem lesz egyszerű, de soha nem is volt az, s ahogy eddig is, most sincs egyedül. Az ölelés mindennél jobban emlékeztette erre, pár pillanatig erősen magához szorította testvérét, csak lassan engedve el.
Ahogy kiléptek a jobban megvilágított folyosóra, a detektort megint Jared figyelte, ő viszont alig bírta visszatartani a nevetést, ahogy meglátta az arcát.*
- Tiszta maszat vagy...-*Halk hangja derűt rejtett, mert valószínűleg ő sem úszta meg, viszont öccse kifejezetten úgy festett, mint aki most került ki győztesen egy porcicaharcból. Az út maradékát aztán némán tették meg, amíg fáradtan át nem másztak a portrélyukon.

Váradi Fanni
¤lopott páncél és festett arc¤

- Nem, de egyébként sem áll szándékomban magamra haragítani a kisasszonyt.-*Legalábbis nem lenne túl okos dolog az első találkozáskor, ezzel kapásból meg is utáltatva magát esetleg. Mások kifejezett kérésével homlokegyenest ellenkező tettekkel az ember nem szokta magát belopni a szívekbe, még ha jelenleg bőven beérte pár órányi társaságával is - nem szabad túl mohónak lenni, ugyebár.*
- Igyekeztem megőrizni egy keveset tekintélyemből.-*Ehhez nem ártana némi méltóságteljes csontzörgés, erről viszont le kell mondania, legfeljebb a páncéllal csöröghet, ami annyira nem lenne effektív. Az persze nem fenyeget, hogy lesül a bőr a képéről - hah - de valahogy már túlzásnak érzi.*
- Remélem, nem akarnak majd elropogtatni poénból párat a csontjainkból.-*Jegyzi meg, mert tudja a tesztrálokról, hogy ragadozók, viszont hogy a tesztrálok tudják-e, hogy ő nem járkáló nasikollekció, az jó kérdés.
Mentőötlete pozitív fogadtatásra talált, ezzel is megspórolt néhány percnyi kínos téblábolást a tömegben - az már más lapra tartozik, hogy valahol jó ürügyet is szolgáltatott, hogy felkérhessen egy vonzó idegent.*
- Megtiszteltetés, köszönöm.-*Gareth magabiztos, legalábbis van annyi tudása és tapasztalata, hogy semmiképp se maradjon szégyenben. Szeretett táncolni, de a kényszer képes megfosztani szinte minden élvezettől, ezért most kiváltképp kíváncsi, milyen lesz csak úgy, saját örömére vinni táncba általa választott partnert. Míg Fanni az italát, ő a sisakot teszi félre, így is fog csörögni, nem kell még fokozni is a dolgot, de az egész csupán egy pillanat műve. Véletlenül sem maradna le, karját nyújtva kíséri haláli hölgyét a parkettre, amíg lassan lejár az előző szám és a zenekar ügyesen vált át a következőre. Se túl lassú, se túl gyors és nem keringő - ennél többet most igazán nem kérhet, bár beszélgetni nem lehet túl effektíven, így ideiglenes szünet áll be szavak terén. Kell egy kis idő, amíg összehangolódnak, alkalmazkodva a másik stílusához, mozgásához, de Gareth nem érzékeli, hogy nagy különbség lenne köztük, úgyhogy viszonylag szabadon vezethet, variálva a lépéseket, hogy ne csak az unalomig ismert alapokat ismételjék. A hallgatás azonban csak látszólagos, mert ha a lány nem riad vissza a szemkontaktustól, az ezüstöskék szempár kertelés nélkül elmondja, mennyire élvezi az egészet. Sőt, talán egy egész picit flörtöl is, kihívóan arra biztatva, hogy Fanni megmutassa, mit tud.
*
Talán jobban is szórakoznak a kelleténél és a zenekar is észrevétlen mossa össze a számokat, mert a következő, amire feleszmél, a következő DÖK bejelentés. Meghajlással köszöni meg a táncot, elengedve partnere kezét, miközben a szavazás eredményét hirdetik ki és maga is megtapsolja a házvezetőjét, már csak illendőségből is.*
- Azt hiszem,-*köszörüli aztán meg torkát,*- most már akadálytalanul kijutunk tesztrálozni. Ha megbocsát egy pillanatra.-*Eltűnik a tömegben, hogy leadja a jelentkezésüket, de kisvártatva már vissza is tér, hogy sisakját visszaszerezve ismét karját kínálja fel.*
- Mehetünk?

Napok óta gondolkodott - sőt, lassan két hét is eltelt azóta, hogy beszéltek, de valahogy összemosódtak az egyes napok. Jared ötlete - terve, vagy nevezzük bárhogy - továbbra is súlyként telepedett rá, rossz előérzetétől sehogyan sem bírt szabadulni, még ha logikusan nézve látta is, hogy megfontolt, ésszerű döntés. Épp ezért tudott némileg ellenérzésétől eltekintve arra koncentrálni, mit lépjen, alaposan átnézve minden lehetőséget, ami kínálkozott. Együtt voltak erősek és ha az öccse ezt az utat választotta, számára magától értetődő volt, hogy felesleges vitatkozás helyett követni fogja.
Az egyik legkézenfekvőbb megoldás a kezdetektől az orra előtt hevert, de szándékosan megvizsgált minden mást, mielőtt belátta, hogy nincs jobb. Nem bírt veleszületett képességgel, az már megmutatkozott volna mostanra, az animágia nem neki való volt, a legilimencia pedig kifejezetten taszította. De az illúziómágiát választani azt jelentette, hogy azt fogja továbbfejleszteni, amit Ő tanított neki, amit tőle örökölt. Kevés ijesztőbb gondolattal kellett szembenéznie.
Nem igazán fontolgatta, hogy írjon-e, vagy inkább keresse fel a tanárt - minden szempontból jobb megoldásnak tűnt személyesen beszélni vele, hogy legyen esélye elérni, hogy végig is hallgassák. Gondosan felkészült a találkozóra és az esetleges kérdésekre, alaposan átgondolva mindent és amennyire tudott, utánajárt a dolgoknak. Az illúziómágus évnyitón bemutatott új tanerők közé tartozott, akit könnyű volt megjegyezni, bár az irodáját megtalálni nem volt a legegyszerűbb. Odaérve azonban süket csönd válaszolt csak a kopogására, úgyhogy némi töprengés után úgy döntött, megpróbálkozik a tanárival, aztán ha ott se találja meg, akkor bagolyban kér időpontot, amikor felkeresheti.
A tanárit már ismerte, így nem vesztegetett több időt kóborlással, meg sem állt egyenest az ajtajáig. Kopogott, de válasz helyett csupán egy jókora puffanás hallatszott bentről, ami úgy hangzott, mintha egy súlyos bútor landolt volna a földön. Nem tudta, vajon esetleg egy tilosban járó diákot zavart-e meg, de kíváncsisága győzött és benyitott, őszinte meglepetésére az általan keresett tanárt pillantva meg a földön, amint székestül vízszintesbe helyezte magát - legalábbis, mivel mást nem látott odabent, feltételezte, hogy így történt.*
- Nem ütötte meg magát?-*Lépett sietve hozzá, hogy ha szükséges, segíthessen neki, remélve, hogy nem sérült meg - valószínűleg nem az ő hibája, de kicsit úgy érezte, mintha az általa csapott zaj okozta volna a történteket.*

A jóformán rezzenéstelen tekintet kissé aggasztó - ő ugyan nem medimágus, hogy értsen az ilyesmihez, de mintha kicsit agyrázkódás-gyanús lenne a dolog, bár megkockáztat egy pillantást a plafon felé is, hátha csak valami elképesztően érdekes szemléléséhez volt szükség ilyen radikális pózváltásra. Odafönt azonban csak közönséges, fehér vakolat és néhány repedés van, úgyhogy kicsivel sem került közelebb a rejtély megfejtéséhez, főleg, hogy visszafordulva már őt nézik meredten, ami hangyányit zavarbaejtő. Az utána megjelenő mosoly és a hozzá csatolt magyarázat aztán némi fényt derítenek a dologra, amit tökéletesen megértő, szemöldökpercenésnyi meglepettséget sem mutató arccal fogad, mintha az ilyesmi teljesen mindennapi lenne.*
- Ó, értem.-*Mosolyodik el, majd végignézi, amint a tanár pár mozdulattal eltünteti a nyomokat, mintha-mi-sem-történt-volna. Eddig csak néhány tárgyat vett fel, úgyhogy meglehetősen kevés embert ismert a karból, de nagyon különböző emberek tanítottak a kastélyban, annyi szent. Az öccsével párszor információt cseréltek, hogy a későbbiekben jobban válogathassák össze az órarendjeiket, de eddig ez a találkozás vitte a furcsaságpálmát. Már Leoniet leszámítva, de ő külön kategóriát alkot egy szál magában.*
- Reméltem, hogy nem okoztam nagyobb bajt azzal, hogy megzavartam.-*Gesztikulált az ajtó felé, majd észrevéve, hogy a sietségben nyitva maradt, odalépve bezárta, csupán egy gyors pillantással ellenőrizve, hogy nem volt más szemtanú a környéken. Visszatértve a tanárral szemben áll meg - kényelmesebb így, hogy egyikük nyaka sem fog belefájdulni a beszélgetésbe.*
- Ahogy óhajtja.-*Biccentett, ezzel is jelezve, hogy kérésnek tesz eleget, egyébként aligha engedne meg magának ilyesmit.*- Ha van némi időd, az illúziómágiáról és a tanulásról kérdeznék. Szeretnénk tanonccá válni.-*Röviden és egyszerűen közölte, nyugodt hangon, különösebb kertelés nélkül, állva a másik tekintetét. A tartása higgadt magabiztosságot tükrözött, összeségében mégsem tűnt úgy, hogy elbizakodott lenne, de felkészült rá, hogy számos ellenvetést kell legyűrnie, míg meggyőzi a tanárt.

A tanár megjegyzésére gondolatban hozzátette, valóban furcsa dolog a gravitáció, de ezzel már együtt kell élni, hangosan azonban egy szót sem ejtett. Jobb is, hogy nem fokozta továb a dolgokat, mert félő, a másik szeme kiesett volna - így is volt némi csigoid beütése, ahogy rá nézett. Bocsánatkérő mosollyal vonta meg kicsit a vállát, mint aki nem sokat tud kezdeni azzal, hogy ennyire meglepő a jelentkezése.*
- Tudom, hogy nem kerestél egyelőre senkit, de nem találtam "belépni tilos" táblákat és aknamezőt sehol.-*Ha egyértelmű tilalomba ütközik, valószínűleg kétszer is meggondolja, tegyen-e egyáltalán próbát, de mivel az ilyesfajta jelek hiányoztak, nem akart fél lábon állva várni az első, ki tudja mikor esedékes hirdetésre. Sosem szerette vesztegetni az időt.
Úgy tűnt, ezúttal sem lőtt teljesen mellé - legalábbis válasza hallatán elmaradt az üvöltözés és a kihajítására tett igyekvések is, sőt, a tanárnő mintha feldolgozta volna a sokkot.
- Köszönöm.-*Ez egyaránt szól a hellyel kínálásnak és annak is, hogy meghallgatják - sokkal egyszerűbb civilizált keretek között szállni vitába egy tanárral, mint úgy, hogy az alapból hallani sem akar a dologról. Helyet foglal, kezét ölébe ejtve, megszokásból egymásnak támasztva ujjait, ami azt jelzi, figyel.*
- A nevem Gareth Nightingale, harmadikos Eridonos diák vagyok, de csak az év elején érkeztem ide.-*Nem úgy tűnt, hogy a stílusváltás különösebben megrázta volna, könnyen idomult hozzá. Nem tudja, mit szeretne még tudni a tanár, de arckifejezése arra biztatja, kérdezzen csak és választ kap.
Eddig sem kifejezetten egy korabeli diák benyomását keltette, de a további kérdésekkel egyidőben változott a kisugárzása, még ha talán kevéssé is volt feltűnő - leginkább nyugtalanító, apró átalakulások egész sorából állt, tartása, vonásai, tekintete, mozdulatai mintha mind más árnyalatot kaptak volna. Annak ellenére, hogy lazának, szinte túl otthonosnak is tűnt, a levegőben feszültség érződött, ahogy lassan mozdult, előre dőlve, bár még épp nem tolakodva a nő személyes terébe, de szinte súrolva azt.*
- Nem hiszem, hogy ez problémát jelentene. Megvan a kellő tudásom és gyakorlatom.-*A mosoly, amivel beszélt, ragyogó volt, mintha a Szombati Boszorkány címlapjáról lopta volna, vagy pontosabban, fénymásolata annak, de a szempár pillanatra sem mosolyodott el, miközben a puha hang szinte karcolt - nem sértette a fület, de mint sötétben a kés pengéje, valahol láthatatlanul megbújt éle. Az egész annyira természetesnek hatott, mintha az ajtón belépő nem is ugyanaz a személy lett volna, aki most Renéevel szemben ül, de ahogy a másoperc percen, úgy válik köddé - Gareth hátradől, minden észrevétlen gyorsasággal kattan a helyére. Udvarias mosoly, nyílt tekintet, tiszteletteljes hang és tárgyilagosság.*
- Idáig otthon tanítottak, brit rendszer szerint. A tudásom felér egy végzősével.-*Ennek nem kellene problémát jelentenie, alapból nagyon egyszerűn demonstrálhatja, hogy semmivel sem ügyetlenebb idősebb társainál, hiszen azonos ideig tanulták ugyanazt, csak nem ugyanúgy.

Renée megdermed - nem pislog, meg sem rezzen és csupán tekintete árulja el, hogy milyen hatással volt rá az pár szónyi, pillanatnyi darab, amit mutatott neki. A vánszorgó idő ismét mozgásba lendül, ám a nő viszonylag sokáig hallgat, mielőtt válaszolna, ő pedig türelmesen várakozik, gond nélkül tartva a szemkontaktust és nem adva jelét, hogy feszélyezné, ahogy tanulmányozzák. Gareth hagyta, hogy olyan alaposan megnézzék, amennyire csak akarják, nyugodtan, meg sem próbálva kitérni a tekintet elől - ki tudja, megszokás vagy magabiztosság teszi-e, hogy egyenes tartással, kényelmesen hátradőlve, kezeit ölében pihentetve nemhogy nem feszeng, de mintha ő is fürkészné a másikat.
Figyelmesen hallgatta a feleletet, meg sem kísérelve félbeszakítani a másikat, csupán helyenként biccentve annak jeleként, hogy érti és követi szavait. Csak a beálló szünetben szólal meg, tartva tárgyilagos stílusát.*
- A közönséges varázslatok elsajátításához is jelentős akaratra és mentális erőre van szükség, főleg, ha figyelembe vesszük, hány különböző területet lehet egyszerre fejleszteni. Elvégre nem mindenki érik egyformán gyorsan, így a kor sem univerzális mutató.-*Udvariasan fejti ki véleményét, jelezve, hogy tiszteletben tartja a tanár által mondottakat, de megvan a magához való esze és nem csak nekiugrott a dolognak, mint vak ló a gödörnek. Messze nem a puszta szeszély hozta ide. Amennyit tudott, utánaolvasott az illúziómágiának, az egészet alaposan átgondolta és megfogalmazta a saját gondolatait és kérdéseit.*
- Úgy neveltek, hogy nagykorúként megálljak a magam lábán.-*Finoman hárítja a bókot, árnyalatnyi mosollyal, ami akár palástolt büszkeség is lehetne. Egy szóval se mond többet vagy kevesebbet a kelleténél, nem locsog, de nem is titkolózik.
Renée azonban még nem ért a mondanivalója végére - nem mondaná, hogy vonakodik, de óvatos beleegyezés ez, ami akár elrettentő is lehetne, de nem Gareth számára, aki egy egyszerű biccentéssel fogadja az egészet.*
- Ez csak természetes.-*Magától értetődő, hogy próbára teszik és felmérik képességeit, mielőtt bármerre is elindulnának - rengeteg feleslegesen elvesztegetett időt megspórolhatnak így. Ahogy az is, hogy az elmélet megelőzi a gyakorlatot, vagy hogy a veszély miatt plusz szabályok vonatkoznak majd rá. A folytatást hallgatva kicsit talán régimódinak tűnhet a tanárnő, de a kockázatokat tekintve érthető az elővigyázatossága. Mindenesetre, távol áll tőle, hogy minden egyes aggályra egyenként válaszolgasson, így a saját részéről egyszer és mindenkorra tisztázni szeretné a dolgokat.*
- A kölcsönösség elvét vallom - elvárhatsz és követelhetsz tőlem bármit, amit magad sem tagadsz meg. Ameddig őszinte és fair vagy velem, addig mindenben az utasításaidra és ítélőképességedre bízom magam.-*Renée jóformán az első pillanattól felajánlotta a tegezést és mivel kijelentése szerint nem gyerekekkel, hanem felnőttekkel akar dolgozni - ha fiatalokkal is - ennek megfelelő választ kap. Mindenesetre, a beálló csöndben hirtelen kuncogáshoz hasonló hang hallatszik és Gareth mosolya halk nevetéssé szélesedik.*
- Több ellenállásra számítottam. Ennyire hihető volt a "sötét" énem?-*A jókedve nem féktelen, hamar visszakomolyodik, de közvetlenebb marad, ahogy még bújkáló derűvel néz fel a tanárnőre.*
- Sajnálom, nem bírtam megállni ezt az apró tréfát. Minden mást komolyan gondoltam.-*Nem árt biztosítani a hölgyet, hogy amit mondott, ahhoz tartani is fogja magát, leszámítva, hogy egy-két apróbb trükknek - vagy ha úgy tetszik, illúziónak - már most birtokában van.

Nem annyira ritkaság, hogy éjjel nem alszik - többnyire önként dönt így, mert épp valamin dolgozik, vagy nem tud letenni egy könyvet, az utóbbi napokban azonban messze nem ez a helyzet. Először egy-egy álomból ébredve nem tudott visszaaludni, mert túl hangosan zakatoltak a gondolatai és képtelen volt elhallgattatni őket, csak hajnaltájt bóbiskolva el, mostanra viszont ott tartott, hogy elaludni sem bírt. Semmi új a nap alatt, régebben is akadtak időszakok, amikor álmatlanul rótta a házukat és környékét, mint egy holdkóros, de igazából sosem jött rá, mi is idézi elő ezeket, csak annyit tehetett, hogy várt, amíg maguktól elmúltak. Nem akarta felébreszteni Jaredet, úgyhogy nesztelen lopózott ki a szobájukból, de pár kör után elunta az Eridont és kiszökött a folyosókra. Ilyen későn talán a prefektusok sem nyüzsögnek már, bár annyira nem érdekelte, elkapják-e, egy büntetőmunka is üdítő változatosságot jelentett volna. Vastag, kötött, szürke pulóverének nyakát egészen felhajtotta, hogy minél kevésbé érezze az folyosó levegőjének hűvösét, mert most ettől is borzongott és zsebébe süllyesztve kezeit, egyenletes tempóban vágott neki találomra az emeleteknek. Nem is figyelte, merre megy, csak remélte, hogy ha elég sokáig sétál, elfárad annyira, hogy kikapcsoljon az agya és lefekhessen.
Végül azon kapta magát, hogy a konyha ajtaja előtt ácsorog, a kilincset fixírozva - egyre jobban fázott és talán egy bögre meleg ital segített volna elaludni. Hezitált - a manók egész biztos nem örülnének, ha ilyenkor zavarná őket, ő viszont kávét és kakaót leszámítva semmit sem tud készíteni, de álmatlanságra koffeint? Ez már a múltkor sem bizonyult jó döntésnek, ami pedig a kakaót illette, nem volt oda meg vissza érte. Fülelt, mert mintha motozást hallott volna, aztán kíváncsiságból benyitott, hátha egy workoholista konyhatündérhez van szerencséje. Ahogy belépett, azonnal szembeötlő volt tévedése, egy magas, vörös hajú srác tett-vett, az illatból ítélve teát főzve. Hmmm...Hogy szokták az emberek az éjszaka közepén üdvözölni egymást?*
- Helló.-*Miután rájött, hogy valószínűleg azért nincs megfelelő köszönési forma ilyen esetekre, mert a normális halandók ilyenkor az igazak álmát alusszák, a lehető leguniverzálisabb mentőövhöz folyamodott. Nem mintha sokat javított volna az általa tett, minden bizonnyal roppant bizalomherjesztő első benyomáson, de egy negyed mosollyal megtoldotta a következő szavait.*
- Zavarna, ha csatlakoznék?-*Talán ezekkel a filteres izékkel ő is megbirkózik, elvégre ha már a muglik kitalálták, hogy előre felporciózzák és ráírják, hány percig áztassa, akkor lehet, hogy ő sem rontja el. Keresett egy szimpatikus méretű bögrét, aztán némi kotorászás után a menta mellett dönt - ez tűnik a legkevésbé kockázatosnak, bár őszintén szólva, csak találgat. Ha a srác nem akarja helyben és nyomban megbüntetni, akkor helyet foglal gőzölgő csuprával együtt, cipőjét lerúgva felhúzva térdeit is, szórakozottan figyelve az ital felszínén a tükröződésben, mit csinál a másik.

Eltelik pár pillanat, amíg gyanakodva méregetik - részéről igazán nem tud most prefektusok miatt aggódni, ha le is vonnának pontot, legfeljebb kénytelen lenne pótolni az Eridon miatta elszenvedett hátrányát; ám mint a mellékelt ábra is mutatja, szó sincs jelvényes veszedelemről.*
- Köszönöm.-*Biccent, hozzákezdve életének eme furcsa, bár lényegtelen kísérletéhez egy áttetsző kis zacskóval és némi forró vízzel - amíg bűvészkedik, minden mozdulatát figyelik, valószínűleg azért, mert közel s távol semmi más szórakoztató sincs. Egyébként alighanem elsiklanának egymás felett, mint az többnyire történik napközben, amikor szinte minden elnyel a tömeg, a zaj és a rohanás - eljutni a kastély egyik végéből a másikba két óra közt még titkos járatok ismeretében is kihívás. Éjjel viszont se forgatag, se ricsaj, se sietség, ezért is szeretett ilyenkor tanulni, dolgozni.*
- Én vs. insomnia, eléggé vesztésre állok.-*Mindketten hazai terepen voltak, így az elmúlt körökben - amiket az utóbbi pár éjszaka jelentett - még címvédőként is monokli helyett néhány karikával lett gazdagabb, no meg egy adag frusztrációval és egyéb kellemetlenséggel. Napközben könnyebb volt kihúzni ébren, hála a kávénak, de éjjel nem tudott mihez kezdeni magával, mostanra pedig már inkább nem kockáztatta, hogy varázsolgasson, mert az összpontosítása nem volt az igazi. A másik azonban nyúzottsága ellenére egészen derűsnek tűnt, a hangja, a vonásai arról árulkodtak, egyáltalán nincs ellenére az éjszakázás, ráadásul a fekete tea sem azt sugallta, hogy annyira aludni vágyna - valószínűleg sokkal kellemesebb okok nem hagyják nyugodni, ezért is próbál szóba elegyedni vele.  Igazából nem zavarta, nem irigyellte az ilyesmit, sőt, ha egy időre elterelhette a gondolatait, akkor semmilyen okot nem tudott mondani, miért ne engedhetne az idegennek.*
- És te?-*Keze futólag elidőzött a cukortartó felett, majd inkább csak pár csepp citromot tett a teába, mielőtt ujjait fázósan a bögrére kulcsolta - ha nem is tudott sokat a gyógynövényekről, a menta illatát szerette és most is jólesett, ahogy a felszálló páránál melegedett kicsit. Talán nincs csúcsformában, de ez nem igazán befolyásolta a stílusát - álmából felverve is képes volt értelmes beszélgetésre, bár egy darabig mindig eltartott, amíg angolról magyarra váltott.

- Lehetsz te az elnök.-*Megelőzendő a szavazást és az azzal járó kampányt, vagy az esetleges hatalmi harcokat, önként mond le minden ilyen kiváltságról és kötelezettségről - ki tudja, lehet, hogy ezzel megússza a tagsági díjat. Mindenesetre, egyfajta fáradt együttérzéketlenséggel humorizál, mert ez az egyetlen, amire még képes jelen helyzetben. Még mindig jobb, mint a mély depresszió és az önsajnáltatás, bár ezek azért nagyon távol álltak tőle.*
- Inkább, semhogy sztrájkoljon.-*Vélekedett, elvégre az agyhullámok hiánya általában aggasztóan halálközeli állapotokhoz tartozott, ami azért roppant kellemetlen és ehhez képest némi kis álmatlanság igazán semmiség. Ráadásul nem is úgy tűnt, hogy a másik túlzottan bánná a helyzetet, így végképp nem látta értelmét, hogy sajnálkozva bólogasson, ó, igen, milyen szörnyű dolog is a gondolkodás. Óvatosan belekortyolt italába, aminek ugyan nagyon enyhe íze volt csak, ám az kellemes és enyhítette némiképp azt a fáradtságérzetet, ami a leginkább zavarta. A kérdésre felpillantott, majd le a teára, mielőtt nevetésszerű horkantást hallatott volna.*
- Fogalmam sincs, mint a mellékelt ábra mutatja, egyáltalán nem ismerem ki magam köztük.-*Íz alapján választott, ami az abszolút laikusok egyik ismérve, bármilyen objektív megfontolás helyett azt, ami a legszimpatikusabb. Arra nem is nagyon gondolt, hogy altatókkal vagy ilyesmikkel próbálkozzon, a legtöbb bájitallal szemben averziót mutatott - ha nem volt nagyon-nagyon-nagyon muszáj, inkább nem élt ilyesmivel. Vele szemben a másik egész tájékozottnak tűnt, bár az ő szemében mindenki annak tűnhetett, elvégre esélye sem volt leleplezni senkit. Legfeljebb megfázásra és torokfájásra tudott tippeket, mivel mindettőt elviselhetetlennek tartotta. *
- Gareth.-*Vetette oda, nem barátságtalanul, csak kurtán, mert teljesen lényegtelennek érezte, most duplán. Tovább iszogatott és az ital végre kezdte belülről is átmelegíteni - jólesett ez a meleg, végre nem akarta magát annyira összehúzni és kényelmesebben is elhelyezkedhetett, kinyújtózva. Végül félig felvont szemöldök alól vetett kérdő pillantást viktor felé.*
- És te miért nem kamillát iszol?

- Az íze miatt választottam.-*Vállat vont, „hagyjuk a fenébe“ módon, mert mint már említette, egyáltalán nem értett ehhez. Egyrészt nem kínozta olyan gyakran álmatlanság, hogy szükségét lássa a téma kutatásának, másrészt, többnyire ki tudta használni felszabadult óráit és az egész átment, elég hamar. A konyhában meg egyébként se volt annyi tea, hogy hosszas mérlegelésre szoruljon, mit is igyon, amihez alapból nem lett volna türelme. Csak valami meleget akart, ami nem gyümölcsös-édes és lehetőleg nincs is benne sok serkentő, egy kicsit leülni valahol a tűz mellett, míg megissza és tenni még pár kört a kastélyban.
Viktor magyarázata tisztázza a dolgot, biccentéssel veszi tudomásul - lehet, hogy nála se sokat számítana a fekete tea, főleg nem a kávéfüggése szintje mellett, de mivel nem értett hozzá, egyszerűbbnek látta kísérletezés helyett elkerülni. Neki semmiféle kötődése sem volt a teákhoz, származása ellenére nem volt valami nagy teás.
- Valószínűleg is-is.-*A csendes mosolyt és merengést elnézve biztosan benne van a második lehetőség is, azonban mint már a kamillánál megjegyezte, ha nem ízlene neki, nem inna ilyesmit. Némán tanulmányozta a másikat, míg az itala felett elkalandozott. Jó lehet, ha így kapcsolódnak össze a dolgok, amiket az ember szeret és amire szívesen emlékszik. Viktor vonásai és mozdulatai is szórakozottak, többet árulnak el, mint a puszta szavak, bár utóbb azok is kicsúsznak, halkan és valószínűleg félig akaratlan.*
- Elsóztad a teát?-*Érdeklődött válaszképp egy félmosollyal, gúnyolódás nélkül, pusztán megpróbálva könnyedebbé tenni a hangulatot, mert a szerelemetes kifejezés hallatán némi erőfeszítésbe került nem horkantani és tenni hozzá, hogy „igen, valószínűleg igazad lehet“. Vagy inkább szerelem-elemes, derült gondolatban, újabbat kortyolva és tudatlansága miatt elmulasztva egy remek Duracelles poént.*
- Ha segít elaludni, mesélhetsz róla.-*Tette hozzá végül, mert bár tanácsot aligha adhatott, hallgatóságnak jó, bólogatni még biztos nem felejtett el. Az egész csupán egy ajánlat volt, mert neki bármilyen figyelemterelés jól jött és annyira nem ismerték egymást, hogy még pletykaelosztóként se funkcionálhatott.
Időnként szörnyen idegesítették az ilyen udvariassági körök - jelen állapotában egy pillanatig legszívesebben odakaffantotta volna, hogy még szép, hogy nem kötelező, elvégre nem is ismerik egymást és ez nem kihallgatás, de tisztában volt vele, hogy egyetlen ilyen megjegyzése sem helyénvaló, még csak nem is Viktornak szól. A legutóbbi melléfogását követően igyekezett nem másokon vezetni le a feszültséget, bár ebben kicsit sem segített, hogy egyáltalán nem tudta könnyen szavakba szedni a választ. Miért kell mindennek folyton olyan bonyolultnak lennie?*
- Semmi. Minden. Nem tudom.-*Foglalta össze velősen, mert elsőre így tudta a leginkább megközelíteni a problémát.*- Túl sok gondolat, de egyik sem elég konkrét, nem elég kézzelfogható ahhoz, hogy azt mondhassam, na EZ az. Már csak várom, hogy az agyam feladja és bedobja a törülközőt.-*Nem hazudott, tényleg ezernyi, kisebb-nagyobb, fontos és jelentéktelen emlék, villanás, töredék tartotta ébren, miriád "ha" és múltjának egyéb visszhangjai. Nem először és nem utoljára telepednek rá ezek a hálátlan, zsarnokul zsongó, tekergő lények, de ahogy eddig, úgy most sem igazán tudja, mi hozza őket és mikor unják el és hagyják ott. Már nem merte volna megkockáztatni, hogy repülni menjen, pedig az tudta igazán kikapcsolni, de éjszaka, hidegben, vaksötétben nem akarta összetörni magát.*
- Majd átmegy. Már megszoktam.-*Zárta le, mert ha most nem is festett valami fényesen, tartotta magát, csupán az éjjeli, tétlenségre kárhoztatott órákat viselte rosszabbul.

Legalább sikerült megmosolyogtatnia a másikat, ha mást nem is, mielőtt emlékei közt elveszve megfeledkezett volna róla. Nem zavarta meg, csak csendesen figyelte, amíg az máshol, másvalakivel kalandozott és nem siettette visszatértét.*
- Hosszú az  éjszaka.-*Válaszolta, lényegében megbékélve annak gondolatával, hogy egy újabb, szemhunyásnyi alvást sem adó éj vár rá - legfeljebb pirkadatig beszélgetnek, aztán főz egy kávét, lezuhanyzik és elindul az óráira. Bármi jobb, mint az ágyban hánykolódni, vagy kísértetként bolyongani a kastélyban, bármi jobb, mint egyedül maradni a gondolataival.*
- Az majd elválik. Nosza, lássuk, milyen mesélő vagy!-*Biztatta, míg kicsit helyezkedett, de épp csak annyira lehúzta pulóvere ujját, ameddig lehetett, majd kényelmesen az asztalra könyökölt, hogy utána már ne mocorogjon. Viktornak kellemes hangja volt és ha a szavait csak feleannyi érzéssel szövi, mint amennyit arca elárul, akkor nem fogja megbánni döntését, sem sajnálni az itt elvesztegetett időt. Akkor le tudja annyira csillapítani, hogy nyugtalansága elszunnyadjon és ha békére nem is, enyhülésre lelhet és ő ennyivel is beérte. A kíváncsiság talán túlzás, de érdeklődve nézte a vöröst, fejét tenyerébe támasztva, míg másik kezének ujjai szórakozott ritmust kocogtak bögréje oldalán.
A másik megértő hümmögésére mindössze fáradtan sóhajtott magában, de hangosan semmit sem szólt - hibáztathatott, vádolhatott, átkozhatott sok embert, ám a vele szemben ülő nem  tartozott közéjük. Irányából jóindulatot érzett és őszinteséget, ami sokat segített abban, hogy féken tartsa egyébként kíméletlenül éles nyelvét. Ki tudja, talán jót is tesz neki, ha dolgozik az önuralmán, bőven ráférne, mert néha jóval Eridonosabb volt a kelleténél.
Ami a felszabadult időt érintette, egyet kellett értenie, bár nem pazarolt erre újabb szavakat.*
- Erre találták fel a kávét.-*Vont vállat, mivel alapból annyira alacsony vérnyomással indított, hogy már évekkel korábban rászokott a koffeinre, puszta kényszerűségből. Választhatott e között és a szédülésekkel járó vérnyomásingadozás közt, ami minden hirtelen felállásnál fenyegette, ő pedig egyrészt nem kért az ilyenek okozta sérülésekből, másrészt, meg sem engedhette őket magának.

Ahogy Viktor nekifogott a történetnek, teájából kortyolva bögréjébe mosolygott, bár feleslegesen rejtőzött, a másik egy pillantást sem vetett rá, belemerült játékába és emlékeibe. Esze ágában sem állt kinevetni, de az elejétől kezdve lerítt a másikról, hogy valamitől boldog és mostanra minden mozdulata, szava, még a vonásai is csordulásig voltak érzelmekkel. Részben őt is felvidította, mert nem tudta úgy nézni, hogy ne képzelje el önkéntelenül is az elmondottakat. Nem kérdezett közbe, csak hagyta, hogy a másik belátása szerint meséljen, míg arcát fürkészte, kicsit sajnálva, hogy a tekintetét nem látja - biztos volt benne, hogy a zöld szempár még többet mondott volna el, bár nem annyira az érdekelte, amiről, hanem az, ahogy beszélt. Nem kívánt mások életében vájkálni.*
- Milyen titokzatos, sötét herceged van...-*Jegyezte meg halk derűvel, jóformán bögréjének intézve szavait, amikben nem rejtőzött gúny, se más negatív érzés. Nem nézte le, se nem undorodott, könnyedén átlépett azon, hogy Viktor nagy valószínűséggel egy férfiről beszél, még ha egyetlen szóval sem említett nevet. A partnere alighanem kevésbé nyitott, vagy legalábbis nem vágyik arra, hogy minden jöttment idegen tudjon a kapcsolatukról - hát, Garethtől nem kell tartania, az utolsó ember, aki pletykát indítana el, most pedig még a házimanók is alszanak. A következő mondat meglepte, bár megmagyarázta, hogy ha ennyire régi história, miért tűnik olyan frissnek, újnak a lelkesedés.*
- Milyen hosszú ideig?-*Ostoba, ostoba kérdés, nem is tudja, mit remél a választól, de kicsúszik a száján és már nem szívhatja vissza. Mindegy, lehet, hogy feleletet sem kap, elvégre semmi köze hozzá, így könnyedén továbblép, amint teheti, mindössze egy szívélyes mosolyt villantva.*
- Sok szerencsét és a legjobbakat.-*Újra kortyolt hűlő italából, azon gondolkodva, főzzön-e még egy teát és ha igen, milyet. Szívesen beszélgetett volna még, de nem volt kedve mesélni, talán mert amint gondolatai utat találtak vissza ahhoz, ami ébren tartotta, jókedve ismét elillant, pedig nem akarta Viktor hangulatát rontani.*
- Jó neked.-*Konstatálta fanyar mosollyal - ha akar, talán le tud róla szokni, de mindig szüksége lesz valamire, ami eléri, hogy ne kóvályogjon egész nap és ne legyen ön- és közveszélyes. Dohányozni nem dohányozhatott az iskola területén, az alkohol nem segített, így nem igazán maradt miből válogatnia.
- Mhm. Az öcsémmel, a csapathoz nem érzek elég kedvet. -*Jelenleg ugyan lelkesedése aligha sodort volna magával bárkit is, de érdeklődve nézett Viktorra. Pontosan értette, mire gondolt, nem véletlenül szeretett repülni  és volt hajlandó megtanulni igen veszélyes manővereket is.*
- Nem vágysz néha valami...többre?-*Kérdezte aztán, talán kissé szórakozottan - a repülés különféle formái már régóta foglalkoztatták, bár eddig nem volt módja kipróbálni a seprűn kívül egyebet. Mégis, olyan érzése volt, nem lehet ez minden, az olyan...fád és fantáziátlan lett volna.