Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Valami iszonyú puha dolog először csiklandozta az arcomat, majd néhány pillanattal később pattogott a fejemen, és az Istenért sem akarta abbahagyni. Hümmögtem, morogtam, próbáltam visszazuhanni az alvásba, ám pár perc után feladtam, s farkasszemet néztem – szerény személyem szerint - a világ legaranyosabb és leglilább szőrmókjával, Simivel. Nyüfögött párat, amiből egyből kikövetkeztettem kegyetlen ébresztőm okát, ami persze nem az volt, hogy hiányolt a drágám. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy kaját akar kunyizni a kis éhenkórász. Ránéztem az órára, majd nagy nehézségek árán felkeltem, igyekeztem minél csendesebben, nehogy mindenkit felverjek körülöttem a szobában. Szerencsémre Simi majdnem mindent megevett, amit elé rakott az ember, így nem kellett sokáig gondolkoznom azon, hogy mit adjak neki enni. Gyorsan kerestem egy kis nasit az éjjeliszekrényemből, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. A tükörbe nézve megállapítottam (már vagy ezredszerre életem röpke tizennégy évében), hogy a reggelek nem nekem valók. Kísérletet tettem arra, hogy rendbe tegyem rakoncátlan, göndör fürtjeimet (ugyanis úgy néztem ki, mint akit megcsapott a 220...), teljesen eredménytelenül. Végül aztán feladtam, és inkább megmostam a fogam meg az arcom. Miután ezekkel végeztem, kinyitottam a ruhásszekrényem ajtaját, azon morfondíroztam, hogy mit is vegyek fel. Végül egy sötétkék farmer, fehér, csipkés póló és egy szintén kék farmerdzseki mellett döntöttem. Kisvártatva meghallottam a hangot. Olyan volt, akár egy földrengés. Bizony, korgott a gyomrom, ha akartam se tudtam volna figyelmen kívül hagyni. Úgy éreztem, éhen halok, így nem volt mit tenni, kiszaladtam a konyhába, majd miután elcsentem egy egész kuglófot, rohantam vissza a hálóterembe.
Az elnyammogott reggelim után unatkozni kezdtem. Ilyesmi otthon – mármint az előző otthonomban – csak nagyon ritkán fordult elő. Nem is tudtam, mit kezdjek magammal, a semmittevésben egyáltalán nem voltam jó. Számomra valahogy nem igazán jött át a varázsa, mint sok más régi ismerősömnek, akik egész nap otthon ültek és bambulták a tévét. Soha nem tudtam megérteni az ilyet. Minden agysejtemet megfeszítve töprengtem, hogy mégis mi a fenét kezdjek magammal. Végül arra jutottam, hogy meglesem a könyvtárat. Természetesen halványlila gőzöm sem volt, merre keressem, de ez most sem tartott vissza. Elindultam a folyosókon, reméltem, hogy jó irányba megyek, s közben nézelődtem. Épp mikor már kezdtem azt hinni, hogy soha az életben nem találom meg a helyiséget, megláttam a hatalmas, barna ajtókat. Beléptem, s csak ámultam-bámultam. Még soha nem jártam ekkora könyvtárban. Óriási volt, egyszerűen nem találtam szavakat, a számat is eltátottam meglepetésemben. Olyan sok könyv volt a polcokon, hogy össze sem tudtam volna számolni őket. Mikor magamhoz tértem a sokkból, kedvesen odaköszöntem a könyvtárosnak, és csevegtünk pár percet. Mivel semmi konkrét könyvet nem kerestem, nem tartottam fel, csak sétálgattam a polcok között.
Itt aztán el leszek egy darabig – gondoltam vidáman, s nekiálltam feltérképezni a helyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Február első napja. Hű. Nagyon furi belegondolni, hogy már majdnem egy éve itt vagyok Bagolykőn, már egészen hozzászoktam a faluhoz és a sulihoz. Persze a kastély térképe még mindig kész rejtély számomra (úgy érzem, soha nem fogok eligazodni a végtelennek tűnő folyosókon), így még ennyi idő után is rendszeresen eltévedek. Ilyenkor általában a kedvesebb, segítőkészebb festményektől kérek útmutatást, ami eddig mindig bejött.
Sok minden történt az elmúlt esztendőben, sok változás és újdonság lett mára mindennapi, ez pöppet ijesztő. De ami a legfélelmetesebb, az az, hogy még mindig nem látogattam el abba a cukorkaboltba, amiről Luca beszélt. Tééényleg! A cukorkabolt! Igazán el kéne látogatnom oda, mert már jócskán kifogyott a nasi készletem. Ráadásul pár nap múlva lesz életem második kviddics meccse, a Levita után a Rellon ellen. Anyám, mi volt az a Navine - Levita meccs?! Még most is kiakadok, ha csak rágondolok. Nem tudom, hogyan csinálták, amit csináltak, de az szinte tuti, hogy hajlítják a teret, azért nem találja el őket gurkó…
Nyugi, Cat, csak nyugalom – csitítottam magam – egy szép napon majd elviszed őket a kukoricásba. Ne idegesítsd fel magad, annak már mindegy. Irány a cukorbolt!
Nem volt kedvem egyedül menni, ráadásul már megbeszéltem Linával, hogy a Társalgóban találkozunk. Úgy gondoltam, Bran is odamegy az Edictum miatt. Mivel a belépésemkor rögtön észrevettem az asztalokra készített apró süteményeket és italokat, Alinával nem is törődve egyből lecsaptam az édességekre, ezért mire az egyik fotelen kényelembe helyeztem magam, már nem volt szabad se a kezem, se a szám.
- Te nem kérsz? Én majd’ éhen veszek – Csámcsogtam direkt hangosan, mert tudtam, hogy azzal az őrületbe kergetem barátnőmet. Egyszer csak Bran nyitott be a Társalgóba, széles mosolyt villantottam rá.
- Szia, Brandon, tudtam, hogy előbb-utóbb befutsz! Hol hagytad Ser Karmot? - Kérdeztem kíváncsian.
- Uuu, srácok, támadt egy remek ötletem! Mi lenne, ha elmennénk a faluba? Már régóta tervezem, hogy megnézem Emma néni cukorkaboltját - Néztem rájuk könyörgően, csillogó szemekkel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Gergővel, a terelőpajtimmal megdumcsiztuk, hogy igazán ránk férne egy kis gyakorlás, így aztán a napot a kviddicspályán kezdtem. Lelkesen, vidáman, nagyratörő álmokkal és világmegváltó tervekkel érkeztem, de nem kellett hozzá sok idő, hogy ezeket kivágjam a kukába.
Hiába próbáltam előtte vagy kétszázszor megcsinálni a feladatot, kétszázegyedszerre sem jártam sikerrel. Már szabályosan dühöngtem, éhes voltam, fáradt voltam, és nagyon, de tényleg nagyon kellett pisilni.
- Nekem ez nem megy. – Nézek szomorúan Gergőre. Ő csak rezzenéstelen arccal bámul vissza rám, ahogy már órák óta, majd megmutatja a feladatot. Megint. Ezerszer lepörgettem szemeim előtt, hogy mit kéne csinálnom, gondolatban marha jól ment, képzeletben már rég unikornisok hátán lovagoltunk Gergővel a cukorkaboltba. De sajnos vissza kellett térnem a csúf, rideg a valóságba, ahol még mindig ugyanolyan béna voltam, mint kétszázegy próbálkozással ezelőtt. A feladat az lett volna, hogy félpályáról beüssem a gurkót valamelyik (bármelyik!) köröcskébe, Gergő pedig utána repüljön.
- Oki – Feleltem, s lélekben felkészültem az újabb ütésre. – De nem ám! Ha kell, itt éjszakázom! – Válaszoltam a kijelentésére. Az, hogy nem kérdezte, hanem állította, visszahozta a küzdeni akarásomat. Nem hisztiztem, nem nyafogtam, egyrészt azért, mert bár a fiú nem mutatta semmi jelét, én mégis kicsit féltem attól, hogy megun és itt hagy, másrészt pedig ezt a kviddics dolgot tényleg jól akartam csinálni. A gurkóért ment, aztán odadobta nekem. Újra felmértem a távolságot, erősen koncentráltam, helyezkedtem jobbra meg balra, igyekezvén a lehető legjobb szöget megtalálni. Mikor úgy éreztem, ez megtörtént, magam elé dobtam a gurkót, és ütős karomat hirtelen hátralendítve belesóztam egy jó nagyot a vasba. A csúnyaság csak repült és repült, bennem pedig feltámadt a remény, hogy mégsem vagyok olyan béna, mint amilyennek látszottam az előző ütések után. Azonban ahelyett, hogy átment volna a karikán, csupán csak súrolta a szélét, majd a karika jobb oldalán, kicsit előrefelé (felénk) kipattant. Én ekkorra már kész voltam, agyamat elöntötte a düh, vérszemet kaptam, Gergővel mit sem törődve a gurkó után vetettem magam. Ráhasaltam a seprűre, s ahogy egyre közelebb és közelebb értem a gurihoz baloldalról, megint ütésre lendítettem a karomat, minden csepp erőmet beleadva belesóztam, ami a csövön kifért. A fülem hangos zúgása és szívem eszeveszett dübörgése mellett mintha valami reccsenő hangot hallottam volna, de nem nagyon érdekelt, tudomást sem vettem róla, csak néztem, ahogy a vasgolyó a karikák felé száll, végül pedig átmegy az egyiken. Ez a látvány akkora örömmel töltött el, hogy ujjongani, sipítozni kezdtem, (mintha csak az Olimpiát nyertem volna meg) és idétlen kis táncot lejtettem (már amennyire ez egy seprűn ülve lehetséges). Miután kitomboltam magam, hátranéztem Gergőre. Úgy tippeltem, erre a kis jelenetre lehullt a tökéletesen érzelemmentes arckifejezése, s ha így volt, igyekeztem elkapni, milyen fejet vághat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Hát persze. Jellemző… Alig töltöttek el egymás társaságában pár röpke percet, máris csipkelődni kezdtek. A hosszú évek alatt ugyan hozzászoktam ehhez valamennyire, ám még mindig idegesített egy kicsit. Azonban mikor Alina beleegyezett a cukorkabolt és a falu édességkészleteinek kifosztásába, rögtön sutba vágtam minden bosszúságomat. Elvégre mégiscsak nyalánkságokról volt szó. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek Karácsony idején az ajándékosztáskor. Majd’ kiugrottam a bőrömből, olyan nagyon izgatott lettem. Mindössze egyetlenegy hajszálon múlt, hogy ne kezdjek el ugrándozni, cigánykerekeket hányni és közben két oktávval magasabb hangon sikongatni, kifejezve határtalan boldogságomat. Erőt vettem magamon, így csupán egy-egy cuppanós nagy puszit kaptak mind a ketten. Persze gyorsnak kellett lennem, ugyanis egyikük sem szerette ezt a fajta érzelemnyilvánítást, de hát velem már csak ez jár, el kell fogadni, így kell engem szeretni.
Bran unatkozni kezdett, vagy nem tudom, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az asztalon levő kancsóból három, kábé egykortynyi gömböcske folyadék lebegett ki. Az egyik igazán szép ívvel felém repült, gyorsan nyitottam is a számat, hogy megigyam. Szerencsére nem nyeltem félre, aminek nagyon örültem, s magamban gratuláltam egy sort nekem.
Brannel együtt felnevettem, majd valamivel komolyabb hangon válaszoltam a feltett kérdésére.
- Ti mikor értek rá? Nekem jó lenne minél hamarabb. Kifogytak a készleteim. Tudjátok, milyen vagyok, amikor hosszú ideig csoki nélkül maradok… – Az utolsó mondatot sejtelmesen, sokat sejtetően és kissé baljóslatúan mondtam (vagy legalábbis próbáltam), majd mélyen a szemükbe néztem, hogy lássák, nem teljesen vicc az egész.
- Uuu! Még szép, hogy elolvasom! A múltkori is nagyon szupi volt. Ezúttal milyen pletyiket szedtél össze? – Kérdeztem felé hajolva, csillogó szemekkel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Már vagy tíz perce lézengtem a Könyvtárban, mégsem tudtam betelni a látvánnyal, még mindig tátott szájjal bámultam. Időnként becsuktam, de aztán magától kinyílt újra. A lehető legelképzelhetetlenebb témákban is akadtak könyvek. Anyukám itt valószínűleg elsírná magát örömében. Imádja a könyveket, csak úgy falja a lapokat. Néha-néha engem is rávett egy-egy kedvenc kötetének elolvasására, de nem igazán jött be a dolog. Energiabomba mivoltom mindig megakadályozott abban, hogy egy fotelben üljek órákig, lapozgatva az oldalakat. Egy ideig megy, de aztán nagyon hamar megunom az egy helyben maradást, és olyankor úgy érzem, valamit kezdenem kell magammal. Sétálni, futni, fogócskázni, táncolni, labdázni, ugráló kötelezni, bármit, akármit, csak mozogjak. Anyukám azt csodálja bennem, hogy hogyan tudok annyit ugrabugrálni. Én viszont azt, hogy hogyan tud annyi ideig halálos nyugalommal üldögélni egy könyv társaságában.
Gondolataim közül egy leeső olvasmány koppanása zökkentett ki. Hát persze. Nem is én lennék, ha nem pottyantottam volna le egyet. Gyorsan körbenéztem, hogy megbizonyosodjam róla, nem meg látott senki, majd sietve felvettem a regényt, és visszatettem a helyére. Ezután futólépésben távoztam a tetthelyről. Épp fordultam volna be egy sarkon, mikor hirtelen egy lány alakját pillantottam meg. Már túl késő lett volna nemhogy megállni, de lassítani is. Összeütköztünk, majd elestünk. Hamar összeszedtem magam, épp kászálódtam fel, mikor a kissé megilletődött lányka arca és fülei vörösebbek lettek, mint a haja, majd zavartan mentegetőzni kezdett.
- Ugyan, rá se ránts, én is hibás vagyok. – Nyújtottam felé a kezem hogy felsegítsem, s ha már odatettem a praclimat, be is mutatkoztam. - Cat vagyok, Nanivés. Téged hogy hívnak? – Érdeklődtem barátságos mosolyra húzva a számat. – És mi jót olvasol?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

„PACIIIIIIIIIIIIIIK!” – Üvöltötte valaki, mire odakaptam a fejem. Luca volt az. Először azt hittem, csupán csak a szemem káprázik, és nem azt tartotta a kezében, amiről úgy gondoltam, hogy tartotta, de mindössze egy pillanattal később megszólalt a meccs végét jelző síp, és Ákos kiáltása kettészelte a levegőt. A Navine nyert! Rögtön ujjongani kezdtem, s röpke örömtáncot lejtettem, - már amennyire az a levegőben, egy seprűn ülve lehetséges - szóval egyszerűen odáig voltam. Végre győztünk! Hihetetlen érzés volt, igazán megérdemelte a csapat. Persze nem dőlt volna össze a világ, ha mégsem mi kerülünk ki győztesen, de hát, azért na, elég jó érzéssel tölti el az embert a nyereség. Feljegyeztem magamnak, nehogy elfelejtsem (bár, amennyire magamat ismertem, tudtam, hogy pár perc múlva már rég kimegy a fejemből); hatalmas gratuláció Lucának, amiért elkapta a cikeszt. Meg úgy az egész meccsért, a csapat minden tagjának.  Amennyire én azt meg tudtam ítélni, mindenki nagyon ügyesen csinálta, amit csinálnia kellett. Senki nem szenvedett el komolyabb sérülést, mindenki egyben volt, ami eggyel több okot adott az örömre, és a másik, rettentően fontos dologra: az ünneplésre. Meg persze a sok-sok nyalánkságra. Ahogy körbenéztem, mindenki nagyon fáradtnak tűnt, volt, aki valósággal vonszolta magát, mintha valami kis költségvetésű, béna zombis filmből szabadult volna ide, ezért úgy gondoltam, szükség van egy kis plusz energiára. Eszembe is jutott, hogy valami finom édességet sütök majd kicsit később, hogy meglepjem vele a többieket, hiszen kiérdemelték. Nekem a meccsen nem volt túl sok tennivalóm, így nem voltam olyan kimerült, de azért sikerült elfáradnom. Seprűmről leszállva arra lettem figyelmes, hogy Gergő bowling golyónak képzelte magát, s a földön gurulva magára borította Ádámot, majd karjait kitárva bámulta az eget. Néhány másodperccel később Luca is odament, és ráborult a szőke fiúra. Több se kellett nekem, azonnal levágtam mi a helyzet; KICSI A RAKÁÁÁS! Ettől egyből felélénkültem, rögtön rohantam én is, nehogy kimaradjak a buliból. Mikor odaértem, megálltam, mert azért rájuk rakétázni magamat mégsem lett volna olyan jó (nekik), s kitárt karjaimmal pörögtem hármat, azután pedig megadtam magam a gravitációnak. A rakás tetejére kerültem, és amennyire tudtam, átöleltem az alattam lévőket, hogy érezzék a törődést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Simi – szokás szerint – nem bírt magával, össze-vissza ugrabugrált,  pattogott, nyüffögött, és – úristen, ugye ő volt az és nem én? – nyáladzott, ahogy majdnem minden hajnalban. Nem lepett meg, egészen hozzászoktam már. Ma azonban semmi sem lohaszthatta le a jó kedvemet, a sok gyakorlás ugyanis ma hajnalok hajnalán végre meghozta gyümölcsét, és én mindenkinek el akartam újságolni, hogy mit tanultam. Egyáltalán nem voltam fáradt, annak ellenére, hogy mindössze pár órácskát szundiztam.
- Na, Simi, ez új rekord. Adj egy pacsit – Emeltem a tenyerem egy ötösre, mire az én drága szőrgombócom jobb híján belefejelt, ahogy tanítottam. Bizony, néhány trükköt nagyon szépen megtanult már a kis aranyos, azonban a kedves, kíméletes ébresztés még nem tartozott ezek közé. Persze keményen dolgozunk rajta.  Lassan, de biztosan.
Az ablakon kinézve észrevettem, hogy a Napocska időről-időre kisütött a felhők közül, ami csak fokozta a jókedvemet. Nem hiába, ugyan a telet is szeretem (szánkózás, hógolyócsata, hóangyalka, hóemberépítés, korcsolyázás, forró csoki) de azért mégiscsak tavaszi gyerek vagyok, s kedvenc évszakom közeledte mosolyt csalt az arcomra. A nagy vidámságtól vezérelve gondosan választottam ki aznapi öltözékemet; ugyan soha nem volt jellemző rám, hogy órák hosszat ácsorogtam a ruhásszekrény vagy a tükör előtt (szerintem arra képtelen lennék), legtöbbször csak magamra kaptam az első színes felsőt meg farmert, ami a kezem ügyébe került, aztán már mentem is a dolgomra. Előkerestem egy sárga farmert, egy régi, kopott pólót, amire pedig pulcsit húztam. SpongyaBob (az egyik kedvenc gyermekkori mesehősöm) virított rajta, majd fejemre kaptam egy szintén ilyen sapkát, a lábamra meg egy cipőt. Elégedett voltam az eredménnyel, a tükörképemre kacsintottam. Simivel az oldalamon szórakozottan jártuk a folyosókat, hogy elújságolhassam valakinek a nagyszerű hírt. Egyszer csak a kastély eddig számomra ismeretlen részére keveredtünk. Közel s távol nem láttam senkit a folyosón, így nem zavartattam magam, nagyokat szökdécselve igyekeztem ráakadni egy ismerős nyomára. Simerius a karjaimba vetette magát, majd az arcomba mászott, én meg vihogva próbáltam leszedni magamról. Azonban – magamhoz híven – nem álltam meg, ugyanúgy folytattam a futkorászást. Pár másodperc múlva valakinek sikerült nekiütköznöm, és a popsimra estem. Simi panaszosan nyüffögve arrébb ugrándozott, én pedig a fenekemet dörzsölgetve álltam talpra.
- Jééé, Alina, sziiiaaaa! Hát te? Mi járatban erre? Csak nem mész valahova? Úúúú, kééépzeld, új varázsigét tanultam! Megmutassam? – Válaszát meg sem várva elővettem a pálcámat, és kimondtam a varázsigét.