36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Tara McNeilly összes RPG hozzászólása (11 darab)

Oldalak: [1] Le
Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 23. 09:25 Ugrás a poszthoz

Muci


Kicsit furcsán érzem magam, így blézerben, mikor mások pólóban mászkálnak, de mikor még felszálltam arra a vonatra, készültem megfagyni. A víz mellett mindig hűvösebb a levegő, Írország meg hemzseg a tavaktól.
Belegondolva, még most se tartom teljesen normálisnak magam, amiért idejöttem, magyarul alig tudok. Csak az megy, amit Emma ragasztott rám, mert anno szíve ügyének érezte, hogy megbarátkoztasson a világ legnehezebb nyelvével, persze hamar feladtam, mert kiderült, érzékem az nincs hozzá. Annyi magánhangzót... te jó ég.
De legalább azt se értem, a körülöttem lévők, mit találnak olyan viccesnek, nem kell ugyan Scherlocknak lennem ahhoz, hogy tudjam,  a mulatság tárgya szerény személyem lenne, de mivel alig hallom, így nyilvánvaló, hogy érteni, abszolút nem értem, azok miről fecsegnek, nem is veszem magamra.
Inkább a bőröndömet magam után húzva, célzok meg egy padot, ahová ezt követően le is ülök, és kezem közé kaparintva az aktuális kedvenc könyvem, a sorokba mélyedek, legalább is, míg unokanővérem fel nem tűnik. Megbeszéltük, hogy ki jön elém, vagyis... Teresa azt mondta, ő megbeszélte vele.
Én magam kivontam magam a szervezésből. Nem akartam túlzottan idejönni, de a nagynénémnek is igaza van abban, hogy nem lóghatok folyton az ő nyakán. Tudom ám, hogy a "levegőváltozásra van szükséged" szöveg ezt takarja, és hát rajtam ne múljon. Úgyis annyi mindent köszönhetek már neki, hogy a minimum az, hogy visszaadom neki a szabadságát. Feltételezem, ha istápolni akart volna valakit, rég szült volna egy gyereket, ennek ellenére rettentő hálás vagyok, amiért nem kellett a házunk maradványainak a közelébe mennem.
Hiába fogadtam meg kismilliószor, hogy nem gondolok erre, az agyamba megint bekúszik a mozdulatsor, mikor lekerül az a fekete zsák és... megrázom a fejem, és próbálok a betűkre koncentrálni. Nem megy, nem tudok máshogy emlékezni rájuk, pedig anyu mosolya lenyűgöző volt, apunak meg a szemei ejtették rabul anyát... nem is egyszer, állítólag azokat örököltem én is.
Bármennyire is szeretem Brontet, most ő se képes feldobni a hangulatom, pedig, ha Emma megjelenik, nem kéne olyan képet vágnom, mint akinek az imént húzták a fogát, ugye? Persze tudom, hogy ő is tisztában van a fejleményekkel, sőt... állítólag a temetésen is volt. Na, azt én nem tudhatom, abból a napból, csak pár kósza pillanat maradt meg emlékként, talán jobb is így.
Elteszem a könyvet, és már csak ülök, és nézem azt, amit a Vasútállomás falai látni engednek, ezzel is elütve a várakozással teli időt.
Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 24. 19:07 Ugrás a poszthoz

Muci


Nem mondhatni, hogy kikészít a várakozás. Mindig is türelmes ember voltam, azt meg főleg megértem, hogy Emmának a pozíciója miatt nem sok ideje van. Ezért is féltem idejönni, nem akarom hátráltatni azzal, hogy problémaként borulok a nyakába, hisz... igazából fogalmam sincs, Teresa honnan vette, hogy én készen állok már arra, hogy emberek közé menjek. Nem, nem állok, és sejtem, kicsit közelebbről se ártott volna megismerkedni a nyelvvel, de ezek az "apróságok", gondolom, csak az én fejemben fordulnak meg.
Bár haszna is van annak, hogy alig értem a magyart, így legalább tényleg lövésem sincs, mit kifogásolnak rajtam. Amúgy, ha érteném, biztos, hogy kényelmetlenül érezném magam, kicsit már most is a tudattól, hogy engem néznek.
Sose voltam figyelemhajhász, tök jól elvoltam a sarokban, és néztem végig premier plánból mindent.
A baleset óta meg kerültem mindent, ami nyilvános, ahogy csak tudtam. Nem akartam, hogy lássák rajtam, mennyire fáj, még most se tudok teljesen uralkodni magamon, de lényegesen javult az ábrázatom. Legalább is Teresa szerint, én semmit nem vettem észre, a tátongó üresség még mindig itt kong, és még mindig kegyetlenül fáj, aludni meg még most se merek.
És még Emma is feltűnik, engem meg átjár az öröm, mert bár tényleg nem volt bajom a várakozással, nagyon régen láttam már az unokanővérem. Vagyis... rég láttam úgy, hogy nem voltam egy két lábon járó roncs.
Szorosan ölelem vissza, nem törődve azzal, hogy akár szét is szorongtathatom, mert tudom, hogy ő sem olyan gyenge, mint amilyennek látszik, vagy legalább is bízom benne, hogy nem sokat vesztett el magából.
- Semmi gond, elvoltam - vállat vonok, majd összeszűkült szemekkel tekintek a szőkeségre.
- Nem mostanában beszéltél így, igaz? - teszem fel a kérdést, hiába tudom rá a választ. Persze nem tudom nem figyelmen kívül hagyni, hogy bizony kicsit talán kopott, de nem vethetem, és nem is akarom Emma szemére vetni, itt nekem fog meggyűlni a bajom a beszéddel, és nem csak a nyelvi korlátok miatt.
- Nem kell sajnálnod semmit... én sajnálom, hogy nagynéném a nyakadba aggatott - szerényen szegem le a fejem, mert biztos vagyok benne, hogy Teresa ezt nem gondolta át, legalább is, Emmára nem gondolt, csak azzal volt tisztában, hogy unokanővérem úgyse tudna nemet mondani neki.
Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Vince
Írta: 2014. július 1. 17:19
Ugrás a poszthoz


Van az a pont, mikor már tényleg nagyon fojtogat a négy fal, és egyszerűen légszomjam van még a szobámban is. Olyankor menekülök ki, mert nem sokáig bírom a zárt térben. Vélhetően azért, mert majd' egy évet a négy fal között töltöttem, és a tudatalattim már így reagál rá. Persze sem orvos, sem Gil nem vagyok, hogy ezt pontosan be tudjam diagnosztizálni, csak azzal vagyok tisztában, miként enyhíthetek rajta.
Most még Emmát se keresem fel, pedig általában nélküle aztán egy tapodtat sem, de részletezte, milyen pörgős hét elé néz, én meg nem fogok még jobban belerondítani magammal. Na, meg tizennyolc vagyok, bárhogy is nézzük, és bár még eléggé védtelennek hatok, képes vagyok azért feltalálni magam, ha arról van szó.
Viszem magammal az Alice Csodaországban-t, mert az nem létezik, hogy engem bármikor könyv nélkül lássanak, meg aztán, bárhol, bármilyen testhelyzetben képes vagyok olvasni.
Annyira elkalandozok, hogy észre se veszem, már az erdő rajzolódik ki előttem. Felsóhajtok, és belevetem magam, legalább is minimálisan, mert nem szeretnék köddé válni, vagy egy bestia vacsija lenni, bár azért bízom abban, hogy már rendelkezem annyi tudással, hogy az utóbbit elkerüljem, különben lőttek a bestiakutatói karrieremnek, pedig még csak el sem kezdődött. Szomorú lenne, felettébb szomorú.
Meglátom a faházat, és úgy döntök, oké ennyi terepmászkálás egyelőre elég lesz. Nem megyek ugyan be, mivel csak azért jöttem ki, hogy ne négy fal fogjon közre, inkább leülök a lépcsőszerű valamire, figyelve arra, hogy ne érjek olyan pontot, amit a moha meg hasonlók fednek.
Letűröm a pulcsim ujját, hiába a kánikula, itt azért el kell, na meg allergiás vagyok a csípésekre, és bár nem egy bájital segít ezen, fő a biztonság.
A könyvemet fellapozva, mélyedek a sorokba, egy idő után teljesen kizárva a külvilágot.
Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Csornay úrfi
Írta: 2014. július 1. 18:27
Ugrás a poszthoz


Azzal, hogy kizárom teljesen a külvilágot, egyetlen egy baj van, hogy nem veszek észre semmit abból, ami körülöttem zajlik. Így sikerül elijesztenem az őz gidát is azzal, hogy jó magam is megijedek az ő feltűnésétől. És még nem ez a legrosszabb. Igen, annyira hozzászoktam már az egyedülléthez, hogy képes vagyok megijedni, ha nem vagyok. Ezért hálás vagy Bambinak, hogy ő futamodott meg előbb, és nem nekem kellett.
De visszatérve a könyvhöz, nem megy már a belemerülés. Elkap a paranoia, ami általában akkor fordul elő velem, ha felfogom, nem biztos, hogy egyedül vagyok. És egy ekkora helyen azért nehéz elhinni, hogy csak én vagyok. Ezért jó a szobámban, de kint meg retteghetek, valaki esetleg beszédbe akar elegyedni velem, aki nem Emma. Itt csak vele beszélek, másokkal is, ha nagyon muszáj, de csak vele úgy igazán.
Persze, ez teljesen normális egy tizennyolc éves lánytól, akinek szinte minden előröl kellett kezdenie, mert olyannyira gallyra vágta a gyász. Ugyan nem hangoztatom, hogy mentálisan nincs toppon az egészségem, ez azért feltűnik másoknak. Már a tartásom is, ilyenkor feszült, és néha össze is rezzenek, nem, én se tudom, mitől. Mázli, hogy a zsebemben hordom a pirulákat, amiket olyankor kell bevennem, ha ez a helyzet tovább fajul. Gil szerint ezen csak én tudok segíteni, azt persze nem mondta el, hogyan, nekem se sikerült rájönnöm, de egyszer majd csak.
A következő csapás akkor ér, mikor a semmiből tűnik fel valaki árnyéka. Pár pillanatig levegőt se veszek, aztán az agyam jelzi, hogy azt azért nem ártana, de egyszerűen nem merek felnézni a sorok közül. Még összébb is húzom magam, és behunyt szemmel fohászkodom azért, gyorsan váljak láthatatlanná, de az eddig se ment.
Aztán csak megelégelem, így felnézek, elkerekedett, barna szemeimmel, amik alapjáraton se kicsik, és zavartan tűröm a fülem mögé a hajam.
- Öhm...? - igen, ezzel szeretném megtudni, mi a szándéka az idegennek, de érzem, csak számomra haladás, hogy ennyit ki bírtam nyögni. Közben a pulcsim ujja csak lecsúszik, mivel ez a kedvencem, és már széthordtam, ezért elég laza, de legalább láttatni engedi a  piros pillangós karkötőm, ami azóta rajtam van, mióta megkaptam.
Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Csornay úrfi
Írta: 2014. július 3. 16:39
Ugrás a poszthoz


- Tetszik - vonom meg a vállam, mikor a srác felolvassa a könyv címét. Ennél többet nem igazán tudnék mondani még akkor sem, ha igazából annyira beszédkényszeres lennék, mint Shrek szamara.
Nem tudom mire vélni a helyzetet, nem tudok vele mit kezdeni, annyira elszoktam attól, hogy idegenek tűnnek fel, hogy most is legszívesebben menekülőre fognám. És még az őztől paráztam. Sovány vigasz, hogy láthatóan a srác is annyira élvezi a szitut, mint én. Oké, elkönyvelhetjük, nem ez a legjobb kezdése egy kibontakozó ismertségnek, de az élet ettől vicces... állítólag. Hát én nem tudok nevetni. Na, nem az idegennel van bajom, sokkal inkább magammal... vagyis a ténnyel, hogy az eset előtt az ismerkedés sokkal kördülékenyebb lett. És csak áldhatom az eszem, hogy benyakaltam a bájitalt, mielőtt kijöttem, mert tényleg nagyon meg lennék lőve, elvégre a magyar nekem kínai.
- Oh... olvasol? - nézek rá csillogó szemekkel, fel se fogva a tényt, hogy még azt a rövid mondatot se tudom normálisan összehozni. Oké, be kell látni, nem én vagyok a legideálisabb beszélgető társ, azért remélem, nem ijesztem el a szófukarságommal, vagy, hogy előterem a semmiből Emma, és az én feszélyezett légköröm is felenged.
Vele megy. Vele tudok a régi énemhez hasonló lenni, mert tudom, ő nem szekálna, nem nézne le, és szeret. Mostanában nem sokat kaptam abból az érzésből. Persze tudom, hogy Teresa mindent megtett, de az nem olyan, mintha anyu ölelt volna át. Furcsa, az emberek tizennyolc évesen már inkább nem akarnak függeni a szülőktől, én bármit megtennék azért, hogy velem legyenek.
- Jól vagy? - vonom össze a szemöldököm, és talán kicsit aggódva figyelem. Nem, cseppet sem zavar, hogy a fiú lehet, kötözött sonkának érzi magát a mustrálásom miatt. Ha elmondanám, hogy közel egy év óta ő az első idegen, akivel beszélek, megértené. Ugye?
- Öhm.. Tara - nyújtom óvatosan ki a kezem, amelyiken a karkötő díszeleg, mert azt hiszem, itt így szokás bemutatkozni. Mondjuk, kicsit ódzkodok, nem tudom, jól csinálom-e, sem azt, hogy lehet-e ebben hibázni.  
Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Radetzky Úr
Írta: 2014. július 7. 22:02
Ugrás a poszthoz



Kicsit ugyan rosszul érzem magam, amiért nem szóltam Emmának, hivatalos dolgom akadt, de hát... nem lóghatok folyton a nyakán, ugye? És bárhogy is nézzük, már tizennyolc vagyok, hivatalosan is egy éve nagykorú.
Oké, hogy szükségem van rá, szükségem lenne rá akkor is, mikor átlépem a Hivatal küszöbét, de... de egyedül kell megoldanom, nem menekülhetek mindig a múltam elől, nem is tudnék.
Egy kávéspohárral a kezemben járom az utcát, mintha abból nem csak koffeint nyernék, hanem erőt is. Nem tudom, mennyire kéne rosszul éreznem magam, hisz íme még egy idegen, aki tudja, bő egy évig nem voltam beszámítható. Kellenek a pszichológusi jelentések, hogy mielőtt terepmunkára küldenek, megbizonyosodjanak róla, nem vagyok pszichopata.
Ez elkeserít és dühít is egyszerre, hisz... sose tudnék ártani senkinek, másrészt meg szörnyű, hogy ha valakinek külső segítségre van szüksége, máris tömeggyilkosként tekintenek rá.
Nem vagyok őrült, soha nem is voltam, az egyetlen nagy bajom az, hogy nem bírtam egyedül feldolgozni a történteket, de ez a mai napig se megy. Csak annyit értünk el, hogy már nem ordítok a fájdalomtól, ha rájuk gondolok.
A meleg jót tesz, ahogy a napsütés is, nem érzem olyan mélabúsnak magam, még ha a felém intézett mosolyokat nem is viszonzom. Úgy néz ki, a jó idő mindenkire ráragasztja a bélyegét, ahogy rám is, csak arra nem vagyok képes, hogy ezt ki is mutassam, még nem.
Felsóhajtok, mikor egy pillanatra megállok a hatalmas épület előtt. Nem tudom, tényleg be akarok-e menni, de azzal tisztában vagyok, hogy ez nem kedv kérdése. A felszólító levél se épp kedves hangnemről árulkodott, amiben közölték velem, itt vannak a papírok, de ők nem Posta, hogy ők hozzák. Vagyis a tömérdek hivatalos szóból ezt sikerült leszűrnöm. Mindenesetre, hatalmas piros pont, amiért az anyanyelvemen közölték ezt velem, és nem kellett mellette még a magyarral is bajlódnom.
- Jó napot, Tara McNeilly vagyok. Ha minden igaz, megjöttek a papírjaim - szép összetett mondat, már-már alig hallható az akcentus miatt, de hát én próbálkozom. Persze odaérve az irodához jól nevelten kopogok is, mielőtt belépnék.
Aztán kicsit ledöbbenek, mikor egy tök fiatal férfit látok meg, sőt el is pirulok, mert... nem erre számítottam.
Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Radetzky Úr
Írta: 2014. július 8. 19:12
Ugrás a poszthoz

Nem is vagy öreg  Shocked

Nos, az elképzelésemnek, miszerint a hivatalos dolgokat letudva majd kedélyesen csevegünk az élettapasztalatokról, unokákról, karrierről, lőttek. Oké, én már csak ilyen barátságos helynek képzelem el az irodát, elvégre... mi másért járna ide egy csomó ember olyan gyakran?
Én még nem is intéztem hivatalos ügyeket, vagyis... amiket intéztem, azoknak töredékére nem emlékszem, lévén abban az időszakomban történtek. gyász közepén meg mindennel törődik az ember, csak azzal nem, mennyibe kerül a koporsó, milyen nagy temetést szeretne.
Épp ezért állok itt most teljesen leforrázva, és küzdök a kényszerrel, hogy feltépjem azt a nyavalyás ajtót, és fussak, tök mindegy merre, csak el innen. Mert hiába vagyok egy érzelmi csődtömeg jelenleg, azt azért észre kell vennem, hogy a velem szemben ülő, nem csak szemtelenül fiatal, de még elég jó vágású is. Valamiért mindig vonzottak azok a pasik, akik ilyen mértékben adnak magukra, ez valami hülye női berögződés lehet, ugyanakkor, nem értem, ő miért ragadt le az irodai melónál, mikor sokkal érdekesebb, izgalmasabb munkák is akadnak? Na, de ez az ő dolga, és biztos, hogy nem teszem fel a kérdést neki, inkább küzdök meg a tömérdek kérdőjellel.
- Öhm... Tara... McNeilly - aprót rázok a fejemen, és próbálom megtalálni a hangom. Tudom, tudom felettébb ostoba, és szánalomra méltó látványt kelthetek így, de már megszoktam.
A kérdést hallva, még az eddiginél is jobban zavarba jövök, mert nyíltan felvállalni, hogy nem vagyok mentálisan egészséges... vagyis... voltam, vagy ki tudja, azért az megint más dió.
- A pszichológiai vizsgálatom eredményei, illetve az eddigi leletek - mégis csak sikerül kinyögnöm, ráadásul még aránylag határozottan is, mintha ebben semmi szégyellni való nem lenne. Voltaképp nincs is, legalább is számomra.
- Látom, izgalmas munkája van - tekintek először a rajzra, majd a férfire, felvont szemöldökkel, és igyekszem elfojtani a kitörni készülő mosolyom. Hoppá, ez az első alkalom, mikor tényleg magától jönne, és akkor se hagyom, na mindegy. És persze, ha már ilyen alkalmam adódott, elvégre, ha nem lépek közelebb az íróasztalhoz abban a reményben, hogy egy kevéske engem is ér a hő hűtő bűbájból, nem látom meg, és hát na... ne csak én legyek itt zavarban.

Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Csornay úrfi
Írta: 2014. július 19. 18:14
Ugrás a poszthoz

- Igazából... szinte az összes mondatot kívülről tudom már - vonom össze a szemöldököm, azon gondolkodva, akkor vajon miért olvasom még mindig. Nekem úgy tűnik, ez a kedvencem. Mondjuk nem szeretnék már ragaszkodni semmihez és senkihez, nem akarok elveszteni már semmit, mai fontos, persze belátom, hogy ezért én nem sokat tehetek, hisz képtelen vagyok irányítani az érzelmeim.
Persze felengedni se tudok még, az nem megy olyan könnyen, de legalább a késztetés enyhül, hogy most rögtön felpattanjak, és fussak, amerre látok, holott sejtem, a srác sem akar ártani nekem. Nem tűnik olyannak, legalább is első ránézésre nem, aztán ki tudja, nem rellonos-e, róluk meg hallottam elég sok rossz dolgot ahhoz, hogy egyel se akarjak összefutni.
- Nem ismerős - vallom be félszegen, mert arról a férfiről tényleg nem hallottam még semmit, gondolom azért, mert nem tartozik az érdeklődési körömbe. Persze van, mikor bármilyen könyvet elolvasok, csak le tudjam foglalni magam, de ha lehet inkább olyat választok, ami tetszik.
- Tényleg? Az unokanővéremtől kaptam. Emma McNeilly, itt tanít, lehet, hallottál már róla - mosolyodok el halványan, ami ebben furcsa, hogy nem kerül erőfeszítésembe, nocsak, mégis megy ez nekem, csak nem kell erőltetni. Na, meg Emmáról bármikor szívesen áradozok, bárkinek.
A kézfogás után, leveszem a kezemről az ékszer, és egyszerűen nekinyújtom, had nézze meg, ha már ennyire tetszik neki.
- Vince... magyar vagy - vonom le a következtetést, amit mondjuk nem nehéz, de ezek számomra még új dolgok. Világ életemben, Írországban voltam, így itt még sok mindent meg kell szoknom.
- Öhm.. Tara, Tara McNeilly - tűröm el a hajam a fülem mögé, mert zavarban vagyok. Valaki már tudja itt a nevem. Oké, hülyeség, de ezek az apró dolgok még nagyon ijesztőek számomra. Elkerekedik a szemem, ahogy közelít, reflexszerűen hátrálok is egy kicsit, már amennyire a kevés mozgástér engedi, aztán mégis megnyugszom, mikor csak leül.
- Bent a falak már fojtogattak, szeretek itt kint, általában nem sokan járnak erre. Te hogy hogy? Miért nem a barátaiddal lógsz? Ahogy láttam, itt nem nagyon szoktak egyedül flangálni - mert azért figyelek, bármennyire is nem lehet ezt leszűrni, két sor között azért felpillantok általában, hogy megbizonyosodjak róla, nem akar senki lemészárolni közben.
Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. július 20. 21:50 Ugrás a poszthoz

Benjamin... izé... bácsi Cheesy

Most már kezdem kicsit hülyén érezni magam. Vajon, mennyi idő telik el aközött, míg én kifutok innen, és ő ezt felfogja? Á, olyan gyorsan futni úgyse tudok, már pedig, nagy kedvem van hozzá. Nagyon nagy. Én ostoba, hogy nem hagytam, hogy Emma elkísérjen, akkor talán most nem úgy vizslatnám szegényt, mint aki szellemet lát. Dehát tényleg fogalmam sincs, mit keres itt, ilyen fiatalon.
- Szuper - ahogy nyújtja, én hirtelen mozdulattal kapom is ki a kezéből, még csak az hiányzik, hogy a szemem előtt vájkáljon abban a sok csúnya dologban, mai az életemet övezi. Amúgy se vagyok büszke arra, ami voltam, hát még ha más is megtudja, hogy külső segítségre volt szükségem. Tény, nem vagyok egy erős jellem, marha gyorsan össze tudok törni, főleg mostanában, azok után.
- Nem hagyom el, vigyázni szoktam a holmiimra, de te jó ég, ennyi melót - sóhajtok fel, mert soha nem gondoltam volna, hogy egy papír átadása körül ennyi a macera. Nem is nagyon irigylem érte, hogy ezt ki tudja egy nap hányszor kell más szályába rágnia, és még továbbra se értem, mit keres itt. Szeritnem, ez lesz a nap talánya. De most komolyan, ha ti ránéznétek, ti is előbb képzelnétek el egy újság címlapján, mint itt egy asztal mögött. És ezért olyan zavarba ejtő az egész, mert bármennyire próbálom tagadni, én is csak nőből vagyok.
- Pedig ilyen melegben inkább fagyizni, vagy fürdeni kellene - jelentem ki nagy okosan, még biccentek is mellé egy aprót, jelezve, hogy igazam van, és nem csak azért, mert nő vagyok.
- Persze a munka nemesít - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még az jönne le, hogy szabályszegésre buzdítanám, csak hát... itt alig van levegő, csoda, hogy neki nincs légszomja, és annyira lelombozó ez az iroda, hogy... oké, nem én dolgozok itt, és amúgy is... illetlenség ilyen jellegű véleményt formálni, még gondolatban is.
- Öhm... - fojtja belém a szót meg a levegőt is a kósza kérdésével, még a szemem is elkerekedik, és alig észrevehetően hátrálok is. Mondtam, hogy nem vagyok teljesen százas.
- Izé... én nem értek ám az ilyesmihez, vannak erre nálam sokkal alkalmasabb diákok is, akik... - harapom el a mondat végét, mert azt csak mégse vághatom a fejéhez, hogy olyat kéne találnia, aki képes két percnél tovább is összefüggően beszélni a jelenlétében.
- Ráadásul a nyelvet se tudom még, bájital segítségével beszélek, és megértem, de ez nem terjed ki az írásra, meg az olvasásra - remélem,
ez elég nyomós indok, plusz azt se tudom, Emma vajon mit szólna ehhez.
Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Benji
Írta: 2014. augusztus 20. 15:44
Ugrás a poszthoz


Csak szégyenlősen vállat vonok. Tényleg nem akarom, hogy hülyeségeket gondoljon, pár papír láttán, de beszélni se akarok semmiről, amit magam mögött hagytam, hisz nem hiába tettem. Jó, fényévekkel jobban vagyok - mások szerint -, de ez nem jelenti azt, hogy olyan könnyen túl tudok lépni a dolgokon, az nekem sose ment.
- Semmi sem lehetetlen - ezt én mondom, igen én, de mindentől függetlenül, így látom. Ha a minisztérium megerőlteti magát, meg tudja oldani azt is, hisz elvégre, ki ha nem ők, ugye? Vagy csak én látom ilyen naivan a dolgokat? Mindegy is, ha lesz egy kis szerencsém, úgyse lesz túl sok közöm a bürokráciához, a munkámhoz nem tartozik túlzottan, és hát... csak kutatom a bestiákat, nem szándékozom a világra ereszteni őket.
Mondjuk továbbra se értem, neki miért olyna jó ilyen fiatalon egy asztal mögött görnyedni. Próbálok én szemet hunyni az előítéletek felett, és nem arra gondolni, hogy vélhetően egy poharat alig tett arrébb, de hát... a mellékelt példa nem ezt mutatja, az itt dolgozók túlságosan el vannak kényelmesedve... állítólag.
- A fgyi a gyengém - vallom be, hálás pillantás közepette, mert... mert ez azért kedves tőle, hisz nem is ismer, semmi oka nem lenne erre, én meg örülök, hogy nem kell még a kastélyban tartózkodnom, azok a falak már-már fojtogatnak.
- Az apád a főnököd? Várj akkor te.... - szép lassan rakom össze a puzzledarabokat, mert igazán nem esik nehezemre, az agyam mindig is jól működött.
- Várj, Radetzky Andor... Radetzky... te jó ég - csóválom meg a fejem, mert a férfival való találkozás, cseppet sem volt kellemes. Persze, mikor idejöttem, nem volt valami bizalomgerjesztő kinézetem, nem csoda hát, hogy ő közönséges őrültnek gondolt, nem álltam messze tőle.
- Az apád, nem valami kedves ember - azért ezt csak hozzáteszem, hisz a véleményem ez róla. Persze azt nem feltételezem, hogy Benjámin is olyan lenne, hisz az első benyomásom nem az róla.
- Szórakoztossalak, mint valami undvari bolond, vagy, mint valami... - vonom fel a szemöldököm, mert ez azért annyira jól nem hangzik, és nem csak azért, mert szórakoztatónak nem mondhatom magam, hanem mert a feltételezés sértő, nem beszélve arról, hogy nem bohócnak készülök.
- Khm... szerintem te erre az állásra biztos, hogy nem engem akarsz - na ezt már határozottan ejtem ki, mert én aztán senkivel nem vagyok hajlandó nyelvet gyakorolni, sem szórakoztatni, sem kivágott blúzban, miniszoknyában billegni előtte. Többnek, sokkal többnek tartom magam ennél.
- A pénz nem foglalkoztat, örököltem épp eleget, Bestiakutatóként meg nem igazán számít, hogy itt pötyögök... - veszem óvatosra a figurát. Tudhattam volna, mihelyst valakivel közvetlen leszek, kimutatja a foga fehérjét, életemben először kívánom azt, hogy Benjamin bár ne tette volna, hisz eleinte annyira szimpatikus volt.
- De a suliban van elég lány, akik számára ilyen lehet az álom meló, javaslom nézz körbe ott - elvégre, nem nehéz rájuk bukkanni, lerí róluk, hogy másra se vágynak, csak hogy egy fiatal, elég jó képű férfit szórakoztathassanak, fizetésért. Ezzel, most le is írtam őket.
Tara McNeilly
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
már megint... egy Benji
Írta: 2014. október 2. 12:45
Ugrás a poszthoz


Többet járok a hivatalba, mint kellene. Mármint.. mikor először léptem át a küszöböt, a franc hitte volna, hogy én egyszer majd itt fogok dolgozni. De rávettek.. aljas módon kenyereztek le fagyival, mintha Benji tudta volna már előre, hogy annak úgyse tudok ellenállni.
És nem is, de a vicces az egészben, nem bánom, cseppet sem. Van szociális életem, amiről Emma is csak azért tud, mert naponta regélem el neki, vagy épp amikor ráér. És igen, azt is büszkén kijelenhetem, szert tettem egy barátra. Egy olyanra, aki nem küldene egyből diliházba a furcsaságaim miatt, aki fenemód türelmes, és nem várja el, hogy egyből beavassam életem sötét foltjába, mert nem.. arról még nem tudok beszélni, de.. de már korántsem olyan szörnyű, mint mikor idekerültem. Nevetek, tényleg szoktam, és nem olyan kényszeredetten, hanem olyan jól esően, mint amikor valaki valami jó viccet hall. Sose gondoltam volna, hogy én képes leszek még olyasmire.
Két papírpohárral egyensúlyozok az emberek között, mert lévén hétköznap van, zajlik itt az élet. Eddig nem tapasztaltam egyetlen nyugodtnak mondható napot sem, leszámítva azt az irodát, amit Benjivel ketten birtoklunk, ott az a csoda, ha beözönlenek ezren, de nem bánom, így is néha túl nehéz szót értenem az emberekkel, nem csak a nyelvi korlátok miatt, azért is, mert még mindig hajlamos vagyok összerezzenni, és elszégyellni magam, ha valaki felemeli a hangját, holott tudom, jelenleg csak a bokszzsák szerepében tündöklök.  
Még a férfit is sikerült megszoknom, a maga morcos valójával együtt, épp ezért nem lepődök meg, mikor a levegőbe hasít a hangja.
Andort nem láttam még úgy, hogy úgy kelt volna fel, hogy jó napja van, bár az esetében ez tökre érthető.
- Jó reggelt - mosolygok rá, ahogy elhaladva mellette, az irodánk felé veszem az irányt. Nem tudom, mi járhat a fejében, mikor olyan kritikusan néz végig rajtam, hogy őszinte legyek, szerintem jobb is. Pedig én igyekszem belopni magam  a kő szívébe, de hát... ez nem olyan egyszerű. Legalább a munkámra nem panaszkodhat.
- Sejtettem, hogy nem fogadsz szót - csóválom a fejem, mikor egy nyúzott Benjit látok az asztal mögött görnyedve, és kérés, vagy kérdés nélkül teszem le elé  a kávéját.
- Mondtam, hogy inkább aludj ahelyett, hogy azokat olvasgatod, komolyan Benjámin, nem fog lábuk nőni, és nem fognak elszökni - némileg kioktató a hangom, de ez csak annak tudható be, hogy aggódom érte, már napok óta nem aludt rendesen, és ezt már szinte egyáltalán nem tudja titkolni.
- Ugye tudod, hogy mivel lekezdődött az év, már nem tudom minden napom itt tölteni? - sóhajtok fel, mert részben nem tetszik, hogy nem lehetek itt, részben meg az sem tetszik, hogy így érzek, elvégre... ki látott már olyat, hogy valaki nem szívesen hanyagolja a munkahelyét? Mondom én, komoly gondok vannak itt.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Tara McNeilly összes RPG hozzászólása (11 darab)

Oldalak: [1] Fel