28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Aki még szeretné zárni évnyitós játékát, november 17-én éjjelig van rá lehetősége! (utána a téma pihenni tér a jövő tanévig)

Megjelent az Edictum legújabb száma!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Adam Kensington összes RPG hozzászólása (766 darab)

Oldalak: [1] 2 3 ... 11 ... 25 26 » Le
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 4. 19:47 Ugrás a poszthoz

Amint a nap eltűnik a látóhatár fölött, kilépek a hegy oldalában lévő újdonsült házamból, hogy sétára induljak. Felületesen bejártam már a környéket az egyik este, de akkor mint felfedező tettem. Nagyjából bebarangoltam a vidéket, felmérni a viszonyokat, megbizonyosodva arról, hogy ez a varázsfalu megfelelő lakhelyemül szolgál majd az elkövetkezendő években vagy akár évtizedekben.
A mai séta azonban más. Most már mint helyi lakos indulok egy kellemes esti levegőzésre. Nem mintha nekem szükségem volna levegőre. Minden esetre a szürkületben nekivágok az ösvénynek, és csak veszem könnyű lépteimet lefelé. A fák közül kiérve elém tárul a kedves kis tó. Megállok pár hosszú másodpercre, csak pislogok abba az irányba, majd a stég felé veszem utamat.
Miközben a fadeszkákra lépek, igazítok egyet bőrkabátomon, haladva tovább komótosan. A közvetlen közelben nincsen most senki, a stégen pedig végképp egy teremtett lélek sem. Ahogy a végére érek, laza terpeszben megállok, és egyebet sem teszek, mint hosszú, fehér kezeimet magam mellett lógatva, Ray Ban napszemüvegem sötét lencséi mögül fürkészem a sima vízfelszínt és a távolt, a horizont alján még valamelyest világos eget.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 4. 22:57 Ugrás a poszthoz

Aisha

Nyugodtan figyelem, ahogy egyre sötétebb lesz a vidék, miként az ég alja is egészen szürkébe borul. Felgyúlnak a környező lámpások, a falu fényei. Szerencsére csak kedvesen pislákolnak. Nem szeretem, ha vakít. Persze, nem ezért hordok napszemüveget éjjel. Hanem azért, mert lényegtelen, hordom-e, ugyanolyan jól látok, viszont nagyon tetszik ez a viselet. Ráadásul így mások elől rejtve maradnak sápadt, különösen csillogó, halott derengésű szemeim.
Lágyan beleszagolok a levegőbe, és érzek mindent magam körül. Azt a tizenéves lányt is, aki a közelben ólálkodik. Nagyon finom az illata. Mármint a véréjé, természetesen. A többi illattal nem foglalkozom. Se ízek, se illatok nem hoznak lázba, ha nem a vért jellemzik. Ettől függetlenül nem áll szándékomban megkóstolni Őt. Persze, ezt Ő nem tudhatja. Ahogyan egyáltalán azt sem, ki vagyok.
Nézem még a sötét víz csöndes hullámzását, majd hirtelen egyenesen felé fordítom napszemüveges arcomat, keresztül nézve a fekete lencsén és a gyér fényű estén, meglátva Őt. Egy barnás hajú, vékonyka leányzó, aki utánam leskelődik. Fejemet oldalra biccentem, mint egy kiskutya, aki valami érdekeset lát, és teszek pár lépést a stég deszkáin a part felé , de nem megyek el odáig, hanem a szélső korláthoz húzódom középtájt, a lánykától távolabb esőhöz. Fenekem odatámasztom, és ráfogok magam mellett a rúdra fehér kezeimmel. Mindeközben egy pillanatra sem tévesztem Őt szem elől. Arcomat felé fordítva tartom. Várom, mit lép a kis halandó.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 5. 15:58 Ugrás a poszthoz

Aisha

Szinte a fülemben lüktet a leányka szapora szívverése. Egyszerre fél és járja át a jóleső izgalom. Tart tőlem, de még nem tudja, pontosan mitől tartson. Ám aggályai nemhogy eltántorítják a közeledéstől, egyre inkább feltüzelik. Hajtja felém a kíváncsiság. Gyere csak, gyere...
Ügyködik valamit. Egy papír suhan át a légen, és köt ki valahol nála. Rezzenéstelenül állok tovább a korlátnál támasztva a stégen, még akkor is, amikor megindul felém. Nyugodtan fürkészem napszemüvegem mögül, ahogy elém lép, felém nyújtva a hirdetésfélét. Jócskán lefelé kell néznem rá. Érdekesen festünk egymás mellett. Alig ér a vállamig. Mondjuk én általában bárki mellett érdekesen festek.
Tekintetemet arcán tartva húzódom el enyhén a korláttól, éppen csak elemelkedve tőle, majd nyújtom ki felé sápadt kezemet, és veszem át a meghívót, hideg ujjaim végével megsimítva kicsit a leányzó meleg bőrét. A mozdulat olyannyira nem tolakodó, hogy akár észrevétlen is lehetne, ha a halandó nem érdeklődne ennyire irántam és minden rezdülésem iránt. Dehát láthatóan tanulmányoz. Ez az invitálás nem volt egyéb, mint egy alibi, hogy idejöhessen hozzám. Úgy döntök, nem rontom el a játékot. Lenézek a papírra sötét lencséimen át. Mátra Máguscsárda. Igen, elmentem előtte a minap.
- Köszönöm. - szólok csöndesen, rekedtes hangomon, nézegetem még egy ideig a hirdetést, majd elcsigázott mozdulatokkal összehajtom, kabátom belső zsebébe csúsztatom, és közben ismét a lányra nézek.
- Itt laksz? Vagy... diák vagy az iskolában? - emelkedik ki fekete szemöldököm a keret felett kérdésem közben, ám utána hamarosan leveszem a napszemüvegemet, pólóm nyakába akasztva, kék szemeimmel a kis halandóra nézve az esti szürkeségben. Kék tekintetem hirtelen halottnak tetszik, ám eleven, élő fény csillog benne. Régi, régi fény.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 5. 17:26 Ugrás a poszthoz

Lilla

Ma később ébredek, mint szoktam. Már este tíz is elmúlik, mire kikászálódom az ágyamból, és magamra rángatok néhány ruhát. Orromra tolom napszemüvegemet, és kilépek házam ajtaján, elindulva az erdei ösvényen le a faluba. Az utcai fények pislákolnak már csak békésen. A lakók legtöbbje mélyen alszik, az üzletek egytől egyig zárva. A Csárdát és egyéb ivókat kivéve.
Úgy döntök, ma még beljebb merészkedem a faluba. Felkeresem azt a szökőkutas teret. Boglyas tér. Ez a táblán, amire felnézek napszemüvegem mögül. Haladok aztán tovább, fehér kezeimet magam mellett lógatva, és egy mélyebb lélegzettel magamba szívom egy ember illatát. Arra fordítom arcomat.
Egy fiatal nő ül a szökőkút peremén. Ujjait a vízbe lógatja, és üveges tekintettel néz csak a semmibe, gondolataiba merülve. Nesztelenül sétálok közelebb. Nem lopakodom, ez a természetes járásom. Észrevétlen. Légies lépteimet komótosan veszem sorra, mígnem egy padhoz érek a szökőkút mellett, és leereszkedem rá. Lábaim szétvetve, kényelmesen ülök, sápadt kezeimet combjaimra nyugtatva. Felnézek a bagoly szobrokra, és kissé elfintorodom. Talán túl negédes nekem a látvány. Nincsen bajom a helyes vagy cuki dolgokkal, de önszántamból soha nem venném magam körül velük. Hacsak nem egy embert illetünk ezzel a jelzővel. Apropó... a szökőkút műremekei helyett inkább a lányt figyelem sötét lencséimen át. Noha Ő nem láthatja, rá nézek-e, ám valószínűsítheti, hiszen fekete haj keretezte ábrázatom felé fordul.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 5. 20:16 Ugrás a poszthoz

Aisha

Bólintok, ahogy elárulja, a mágustanoda egyik tanulója. Nem jártam még soha ilyen intézményben. Habár varázstalan iskolában sem. Mégis, mit keresnék én ott? Rengeteg hely akad a világban, ahol csak kicsit vagyok feltűnő. Rock koncertek, temetők, gót találkozók, dark bárok, halálfaló fanclubok... noha egyik sem igazán az én asztalom. A kinézetem egyáltalán nem annak köszönhető, hogy bármilyen stílusba vagy irányzatba tartozni szándékozom. Így nézek ki már évszázadok óta, csak a ruhák anyaga, fazonja, maga a divat változott. Na de egy szó mint száz: egy iskola nem az a hely, ahol ne tűnnék fel rögtön. Főként, hogy csak este állíthatok be. Bár, ha jobban belegondolok, üres tantermekben jártam már.  Való igaz. Akkor helyesbítek: gyerekekkel teli iskolában nem jártam még. Ott meg aztán végképp semmi keresnivalóm. Nem igaz?
Felvetésem beigazolódik, ahogy a lány az enyémhez hasonló színt ölt. Egészen elsápad, meglátva szemeimet. De nem szívbajos, egyszerűen rájuk mutat, kijelentve, hogy Ő már látott ilyet. Összevonom sötét szemöldököm a vádló, bájos udvariatlanságra.
- Mire gondolsz? - biccentem oldalra a fejemet, játszva Vele kicsit. Ha Ő játszhat velem, hadd játsszam én is Vele. Örülhet, ha a játékom ennyiben kimerül. Végigmérem a törékeny alkatú kis halandót, aztán elmerítem ősi tekintetemet a szemeiben. Na nem azért, hogy megdelejezzem. Ilyet csak nagyon-nagyon ritkán teszek. Fajtársaimmal ellentétben. Ők kedvtelve vonják bűvkörükbe a halandót, hogy elszórakozzanak Vele. Engem máshogyan neveltek, ha lehet így mondani.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 5. 23:04 Ugrás a poszthoz

Lilla

A lány észrevesz engem. Látom a rám találó tekintetet, és hallom a szíve erős dobbanását, ütemének gyorsulását. Fél. Megszoktam már ezt a reakciót. Szinte olyan ez nekem, mint egy köszönés. Ebből tudom, hogy észrevettek. Hogy felkeltettem a figyelmüket. A fiatal nő aztán ismét rám pillant, és ez alkalommal odaint. Keze reszket. Nyilván jelezni akarja, hogy lát engem, és hogy egyedül vagyunk. Tömegben nem üdvözölne így, sem, ha többen lennénk itt. Ketten vagyunk a téren, közel s távol csak az elnyugvó lakosok, ivókban mulatók.
Intése nyomán csak végigmérem napszemüvegem mögül, majd szusszanok egyet, és hosszú karjaimat a pad háttámlájára vonom, teljesen elkényelmesedve. Felnézek az égre, a fák lombjaitól keretezett csillagokra. Szeretem Őket. A társaim örökkévalóságomban. Mindig Ők világítanak nekem. Másoknak a nap, a bolyhos felhők, a szikrázóan kék ég jelenti azt, amit nekem ezek a kis fények a fekete mennybolton. Hiába változott már ez a kép az évszázadok alatt, mindig ismerős marad. Mindig otthonos.
Nem nézek ismét a lányra. Persze, tökéletesen észlelem anélkül is minden rezdülését, számára viszont biztonságérzetet ad, ha azt tapasztalja, hogy csak békésen üldögélek itt, szemlélve a csillagokat. Ha akar, elmegy, ha akar, közelít. Ez rajta áll, hiszen Ő az, aki fél tőlem, és nem fordítva.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 6. 00:05 Ugrás a poszthoz

Lilla

Ide fog jönni. Erről árulkodnak mozdulatai. Hamarosan valóban megindul felém, én arcomat azonban továbbra is az ég felé szegezve tartom. Csak akkor fordítom felé sápadt ábrázatomat, amikor már közvetlenül előttem áll. Ekkor pedig megfedd. Legalábbis úgy hiszem, ezért nevez udvariatlannak. Olybá tűnik, szerette volna, ha visszaintek vagy legalább biccentek neki egyet. De hát elég hamar visszafordította a figyelmét a víztükör felé. Legalábbis látszólag. Nem hittem, hogy azt az intést valóban üdvözlésnek szánja. Tényleg inkább csak jelzésnek vettem. Nem örülök neki, mikor ennyire elvesztem a fonalat a halandókkal kapcsolatban.
Felháborodottsága ellenére leül mellém a padra, és szintén gyönyörködni kezd az égben. Visszapillantok arrafelé magam is. Érzem, hogy a lány már jóval egyenletesebben lélegzik, szívverésének üteme normálisabb. Úgy tűnik, mégis csak bevált a csillagkémlelésem. Hiszen valamelyest megnyugodott és idejött hozzám.
- Nem akartam megsérteni. - szólalok meg rekedtes hangomon, még mindig az éjjeli égbolt felé tartva arcomat, majd egészen lassan lejjebb engedem államat, és felé fordítom a fejemet.
- Ha amiatt tart udvariatlannak, hogy nem intettem vissza, elnézését kérem. Félreértettem. - adok ennyi magyarázatot, tanújelét adva annak, hogy tudom, mi az illem. Remélem, azt már nem várja el, hogy taglaljam, miként értettem félre! Tudom, mit követel meg az udvariasság, de néha megelégelem az ilyen felszínes, természettől elrugaszkodott dolgokat. Fürkészem a fiatal nőt sötét lencséim mögül. Szemeimet hiába nem látja, érezheti magán tekintetemet. Sápadt ábrázatom felé fordítva tartom.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 6. 01:44 Ugrás a poszthoz

Lilla

A nő egyszerűen kioszt. Nincs mit ezen szépíteni. Ezer szerencséje, hogy tökéletesen hidegen hagy. Lepergetem magamról az ilyesmit, hiszen úgyis tudom, nem én húznám végül a rövidebbet. Ráadásul, ahogy érzem, a kioktatásával inkább csak zavarát és kellemetlen érzéseit leplezi. Védi magát. Nem fogom Őt megfosztani ettől az eszköztől. Gondolatban tehát elsiklok a megjegyzés felett, viszont az emlegetett illem kedvéért bólintok egyet, jelezvén, megértettem.
Észreveszem aztán, hogy jobb híján a számat figyeli, ha már egyszer a tekintetemet elfedik a sötét lencsék. Éppen ezért hosszabb válaszadás helyett inkább csak leveszem a napszemüvegem, majd óvatosan kabátom belső zsebébe helyezem, lehajtott fejjel ténykedve, aztán sápadt fényű tekintetemet a mellettem ülőre engedem, és a kérdésére egyszerűen csak bólintok. Félreértettem, igen.
- Nemrég ébredtem fel. - felelem érces hangomon, nem zavaró, de jellegzetes angol akcentusommal. Beszélem a legtöbb európai nyelvet, és az idő múltával a kiejtésem is egyre finomodott mindet tekintve. Noha meglehet, jelenleg a fiatal nőt sokkal inkább érdekli az, amit mondok, nem pedig a körülmények. Meg eleve sok minden jóval érdekesebb lehet rajtam, mint az akcentusom, származásom.
- És Ön? - emelem meg fekete szemöldökömet, visszakérdezve. Sötét tincseim kissé arcomba lógnak. Halovány fényű, mégis átható, már sok mindent látott, kék tekintetem ráérős érdeklődést mutat. Általában nem sietek sehová. Minden pillanatot komótosan élek meg. Hová sietnék? Úgy hiszem, azzal is ráérek még, hogy felfedjem, mi vagyok. Felelhettem volna olyan módon az utolsó kérdésére, hogy azonnal rájöjjön, kivel áll szemben. De szeretem kicsit nyújtani. Valamiféle perverz örömöt lelek abban, hogy végignézzem, ahogy az emberek szépen, lassan ráeszmélnek, kivel van dolguk. Az egyik legérdekesebb tanulmányom, legkedvesebb kísérletem. Azt hiszem, soha nem fogom megunni.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 6. 10:24 Ugrás a poszthoz

Lilla

Szinte hallom a fogaskerekek kattogását a fiatal nő agyában, ahogyan próbálja összerakni a képet, vajon miért is most ébredtem csak fel, az éjszaka közepén. A tekintetéből ítélve nagyon messze jár a tényleges választól. De érdekesnek találom, ahogy a levegőbe szippant, ügyesmód észrevétlenül, ám az én figyelmemet nem kerülheti el. Bizony, nem érezhet rajtam semmit. Az a helyzet, hogy tényleg az ég világon semmit. Legfeljebb a környezet, az erdő, a ruháim tompa illatát. Sajátot nem. Nekem nincsen olyan. A véremnek van, viszont azt csak a fajtársaim érzik.
Békésen pislogva hallgatom, ahogy megered a lány nyelve. Egészen elevenné lesznek szép vonásai, miközben belelendül mondandójába. Szóval történelem-magyar szakos tanár. Sejtettem, hogy valamilyen bölcsészféle. Viszont finoman összevonom a szemöldököm, amikor elmondja, eddig muglikat tanított. Ő maga viszont nem az. Ebben biztos vagyok. Nem tudnám megmagyarázni, de érzem a mágikus erő jelenlétét az emberekben. Ahogy annyi minden mást is. Meg hát elég kevesen vannak itt Bogolyfalván, akik varázstalanok volnának. Noha magam sem vagyok mágus, ám mágikus lénynek számítok. Tehát... nem minden mágikus lény varázsló, de minden varázsló mágikus lény.
- Bűn és bűnhődés? - kérdezek rá szinte azonnal. Mi más lenne? Nagy orosz regény, mély, elkeserítő mondanivaló. Csak tippelek persze, de a fiatal nő vonásait elnézve nem lőhetek nagyon mellé. Abban az írásban aztán van gyilkosság, nyomor, kétség. Minden, ami kellhet egy ilyen lelkiállapothoz.
- Oroszok... - fújom aztán kissé lesajnálóan, miközben körbenézek a kedves fényektől megvilágított, szökőkutas parkban.
- Érdekes és igen jellegzetes ez a fajta néplélek, de tőlem mind a valóságban, mind a művészetben meglehetősen távol áll. - vallom meg rekedtes hangomon, főleg az s-eket, sz-eket és a hosszú magánhangzókat furcsán megnyomó akcentusommal, ismét lenézve magam mellé a lányra.
- Megértem, hogy sétára indult. Általában én is kiszaladnék ezektől a világból. - adok hangot együttérzésemnek, és meglehet, úgy tűnik a nőnek, egészen más miatt érint meg minket ez a fajta irodalom, igazából nagyon hasonlóak az okok. Részemről nem csak a mondanivalót, a realista írásmódot is felettébb nyomasztónak találom. Elfásítja a lelket. Nem örülök, ha eképpen érint meg a művészet.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 6. 17:13 Ugrás a poszthoz

Lilla

- Kedvelem, igen. Zenét, filmet, irodalmat, színházat, táncot, képzőművészetet... - sorolok fel igazából csaknem minden ágazatot csöndes, rekedtes hangomon. Úgyhogy igazából elég lett volna egy igennel felelnem. De nem baj, úgy látom, ennek a nőcskének nem okoz gondot, ha valaki több szót használ a kelleténél.
Heathcliff, Heathcliff... hát persze, az Üvöltő szelek. Meglepődöm, hogy beugrik. Művelt vagyok ugyan, de a műveltségem inkább a gondolatszövésemben, a dolgok egymáshoz kötésében érhető nyomon, semmint a lexikális tudásomban. A legtöbb mű dereng ugyan, ám gyakran nem tudnék szereplőt, írót mondani. Ez most valahogy mégis előjött. Talán mert a lány annyit beszél róla, és így összeáll a kép. Hallgatom csak áradását, és figyelem, mennyire beleéli magát a kifejtésbe. Szemeibe könnyek szöknek, majd felnevet elérzékenyültségén.
- Semmi gond. - rázom meg a fejemet, a fiatal nő szép arcát tanulmányozva, amely érzelmek egész skáláját vonultatta fel pillanatok alatt. Ha az én ábrázatom egy tükörsima tó, az övé szeszélyes tenger.
- Nos... nekem nem igazán vannak kiemelt kedvenceim. Sok történet és alak elragad. De ha ki kéne emelnem párat, akkor talán Oscar Wilde Dorian Gray-e, Shakespeare Oberonja, Süskind Grenouille-ja, Austen Mr. Darcyja... - sorolok fel néhányat, ami éppen az eszembe ötlik, közben magam is újfent a csillagos ég felé tekintek hanyag, kényelmesen szétvetett lábú ültömben.
- A kedvenc nőalakok pedig talán ezeknek a hősöknek a párjaik, áhítottjaik. - teszem hozzá homlokráncolón elgondolkozva. Igen, az az igazság, önmagában nem sok hölgyszereplő sodor magával a könyvekben, filmekben, darabokban. Inkább csak akkor, ha a hozzám közel álló férfi karakter szemet vet rájuk. Rajtuk keresztül kívánom meg őket én is. Akár a szó legártatlanabb értelmében.
- De... ez különben így van jól nem? - tekintek le a lányra aztán. Azonban ezzel nem az iménti válaszomat egészítem ki, hanem visszacsatolok a néhánnyal ezelőtti témánkra.
- Mármint, hogy ennyire megérinti egy alkotás. Csak így van értelme, nem igaz? - térek vissza magyarázón arra, hogy egy könyv miatt látogatott el ide az éjszaka közepén, és hogy az imént is egy írás hozta ki belőle azt az elsöprő érzelemfolyamot.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 6. 20:21 Ugrás a poszthoz

Aisha

A félelme egyre jobban elhatalmasodik rajta. Érzem a szapora szívverést, hallom a rendszertelen légzést. Legszívesebben rohanna, ahogy csak a lába bírja. Bevallom, élvezem ezeket a helyzeteket, azonban a jóérzésem szinte soha nem hagyja, hogy sokáig nyújtsam. Igen, van olyanom, hogy jóérzés. Emberi életemből maradt meg bennem, és a Teremtőm nem hagyta, hogy elveszítsem. Éppen ezért nem szórakozom tovább a lánnyal.
- A nevem Adam. - kezdem a bemutatkozással, angol akcentusú, selymesen rekedt hangomon. Van egy felvett vezetéknevem is, de azt csak hivatalosabb körökben közlöm. Ahol szükséges. Az ilyen ismerkedések alkalmával hanyagolom. Teljes nyugalommal pislogok lefelé a vékonyka leányzóra, odafigyelve minden rezdülésére. Nem teszek semmi hirtelen mozdulatot, és igyekszem minél inkább elsimítani, ellágyítani vonásaimat, halott szemeimbe barátságos fényt csalni.
- Nemrég költöztem a környékre. - folytatom egy másik fontos tudnivalóval. Nem látogatóban vagyok itt, nem átmenőben, hanem mint helyi lakos. Szavaim közben kék szememet végig a kis halandón tartom, csak néha pislogok egyet ráérősen. Akár azt is hihetné rólam bárki, hogy valamilyen kábítószer hatása alatt vagyok, amennyire komótosak a mozdulataim. A tekintetem azonban tiszta. Igaz, nagyon különös fényű, de nem kábult, nincs benne bódulat.
- Kellemes hely. Úgy tervezem, elélek itt néhány évtizedet. - pillantok körbe az esti, immáron holdfénytől derengő tavon és utcai lámpáktól megvilágított vidéken, miközben könnyedén ejtem ki számon azokat a szavakat, amelyektől a lány talán ráébred, kivel áll szemben. Hiszen nem azt mondom, hogy itt szeretnék megöregedni, vagy hogy maradok pár évig csupán. Évtizedekről beszélek. Szinte egy egész emberöltőről. A jelentős időtartam azonban egyszerűen pereg le ajkaimról, szinte semmiségként. Újfent lenézek a lánykára, vonásait figyelve. Ráébredt már, miért olyan ideges?...
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 7. 12:50 Ugrás a poszthoz

Lilla

Christian Gray. Valamivel sűrűbben pislogok, fekete szemöldökömet összevonva. Hirtelen nem tudom beazonosítani az említettet, de ahogy a fiatal nő taglalni kezdi a történetet, ráébredek miről van szó. A szürke 50 árnyalatáról.
- Nem olvastam, csak hallottam róla. A perverzióval különben semmi gondom nincsen, főleg a művészetben, de ahogy tudom, ezzel a könyvvel sem a témája a probléma, hanem az irodalmi minősége. Úgy gondolom, a művészetben soha nem a mit, hanem a hogyan számít. Wilde vagy Sade márki perverzióit mindig kifejezetten élvezem. - fejtegetem teljesen nyugodtan, hiába a felettébb szaftos téma. Sápadt kék szemeim békésen, elgondolkozva csillognak, ahogy az említett írókra és műveikre gondolok. Kifejezetten szeretem őket.
- A legtöbbet láttam filmen, igen. - bólogatok ráérősen, és hallgatom, ahogy megint mesélni kezd. Röpkén biccentek a villamosos kérdésre. Tudom, mi az, igen. Különös számomra, hogy mennyire elkülönül a varázstalanok és a varázslók világa. Részemről mindkettőben ugyanolyan mértékben élek, lévén, hogy emberi életemben nem rendelkeztem mágikus képességekkel. Így számomra a mugli társadalom az alapvető, ott viszont értelemszerűen nem fedhetem fel, mi vagyok. A varázslók közt igen. Így tehát az én életterem az egész világ, és ez végtelen elégedettséggel tölt el. Hallgatom a fiatal nő ecsetelgetését a villamoson tapasztaltakról, és csak szomorkásan sütöm le a szemem, elmerengőn nézve magam elé a a járdakövekre, profilomat mutatva így társaságomnak. Hajam még inkább arcomba hull, ahogy búsan elmerengek kicsit, ám nem tart ez soká, hiszen a lány kedélyesen kérdezgetni kezd. Felemelem állam, és újfent lenézek rá magam mellé.
- Az élettel foglalkozom. Mindennel, ami körülvesz. - kezdem meg bizarrnak tűnő, de teljesen őszinte feleletemet. Tudom, főleg a munkámról érdeklődött, hogy mivel keresem a kenyerem. Nos, ilyesmim nekem már nagyon régen volt. Hogy tehát miből tartom fenn magam -honnan a házam, ruháim, ingóságaim-, azt fedje jótékony homály!
- Ausztriában laktam most egy ideig, onnan költöztem ide nemrég.  - folytatom szelíd hangú válaszomat, a hölgyemény szép vonásait figyelve sokat látott szemeimmel. Érdekes, hogy néhány ember megdermed a közelemben a kisugárzásomtól, míg mások valahogy belekapaszkodnak ebbe a régi erőbe, és egészen kitárulkoznak. Arra gondolok, ez pontosan amiatt lehet, mert sokat éltem már együtt ezzel a világgal, olyannyira részévé válva, hogy természetessé lettem. Olyan lehetek egy  befogadó, magát átadó, nyílt lelkű halandónak, mintha csak a saját maga belső csöndjéhez beszélne.
- Londonban születtem. Majd' 700 évvel ezelőtt. - fedem fel származásomat ugyanolyan higgadtan, mint ahogy eddig válaszoltam. Elárulom nemzetiségem és életkorommal fajomat is. Legalábbis úgy hiszem, ebből az információból, éjszakai jelenlétemből és jellegzetes külsőmből most már kikövetkezteti a lány. Miután kiejtettem hát utolsó szavaimat, ülök tovább kényelmesen a padon, háttámlára vetett karokkal, széttárt lábakkal, sima vonásokkal, elmerülve a fiatal nő tekintetében, ráhangolódva minden rezdülésére. Fürkészem, mikor ébred rá, mit jelent, amit mondtam, és várom, mit lép ennek fényében.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 7. 20:25 Ugrás a poszthoz

Aisha

Biccentek, ahogy elárulja a nevét. Végigtekintek rajta, egyeztetve vele a megszólítását. Illik hozzá. Mikor aztán az én nevemet véleményezi, finoman elmosolyodom, szusszanva egyet. Valóban egy elég átlagos név, de hát ez jutott.
- Ha így vesszük, nem voltak túl kreatívak a névadóim, de szeretek inkább úgy gondolni erre, hogy az első férfi nevét adták nekem, ami viszont igazán szép gesztus. - fejtegetem az én álláspontomat a megszólításom ügyében, a bibliai vonatkozásra utalva, ám arra nem térek ki, kik voltak a névadóim. Noha az elég nyilvánvaló lehet, hogy nem a szüleimtől kaptam a nevem, hiszen akkor azt mondtam volna. Minden esetre, ha érdekli, úgyis rákérdez.
- Ausztriából költöztem most ide pár hete, de angol vagyok. - tisztázom ezt, bár jellegzetes akcentusom eléggé árulkodó lehet, akárcsak beszédstílusom. Ő pedig Indiából jött. Á, szóval innen az Aisha. Nyilván indiai név. Azokban nem annyira vagyok otthon, ahogy úgy egyáltalán a keleti kultúrákban. Legalábbis sokkal kevésbé, mint az európaiakban.
Mikor a lány fennakad évtizedes kijelentésemen, csak szelíden pislogok egyelőre vissza rá, ám amikor nekiáll fejtegetni, hogy szerinte nincs már nekem annyi hátra, egyre inkább megemelkedik sötét szemöldököm. Nehezen döntöm el, ez pimaszságnak számít, vagy egyszerűen csak túlzott őszinteség, minden esetre eléggé udvariatlan. Engem mondjuk nem sért egyáltalán, ám ha valóban beteg volnék, biztos szíven ütne. Ráadásul már megint a szemeimmel jön. Na jól van... úgy látom, itt az ideje teljesen egyértelműnek lennem. A kis halandó sem kertel, hát én sem teszem.
- Vámpír vagyok. - jelentem be nyugodtan, válaszként a betegséggel kapcsolatos kérdésére. Mi nem tudunk megbetegedni. Legyengülni igen. Megbetegedni nem. A szemeim azért ilyen különösek, mert a testem egyszer már meghalt. Elismerem, így tehát tekintetem betegesnek hathat, és sápadt bőröm is arra enged következtetni, hogy valami bajom van. Holott semmi bajom nincsen. Kicsattanok. Nem az egészségtől, nem vagyok biztos benne, hogy nekünk vámpíroknak van olyan. Mi létezünk vagy nem létezünk. Legfeljebb, ha éhezünk, rosszabbul funkcionálunk. Vagy ha napra megyünk, megégünk, ám ha nem súlyos, hamar regenerálódunk. De ennyi. Ez a néhány állapot van.
Feleletem után csak állok tovább rezzenéstelenül a lány előtt a stégen, fölé magasodva sötét, nyurga alakommal, egy lépés távolságban, és figyelem, miként reagál az elhangzottakra. Nem mozdulok, csak szelíden fürkészem több évszázados, különlegesen fénylő tekintetemmel, fekete haj szegélyezte sápadt arcom keretéből.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 7. 23:30 Ugrás a poszthoz

Lilla

A fiatal nő egészen közvetlenné lesz, immáron nem csak szavaiban, de testtartásában is végleg. Úgy ül mellettem, mintha már régen ismerne, és mintha akár a tulajdon házában üldögélnénk a kanapén egy jó tea mellett, eltársalogva az élet dolgairól.
- A mágikus közeg és a békés vidék miatt. - felelem a kérdésére. Való igaz, akármilyen helyet választhattam volna. A lehetőségeim tárháza szinte végtelen, azonban számomra legelőnyösebb a nagyvilágtól távol eső környezet. Ettől még bármikor ellátogathatok városokba, nyüzsgőbb színterekre, ám élnem a nyugalomba érdemes. Nem csak érdemes, de közelebb áll hozzám.
Miután elárulom neki koromat, először töprengést látok rajta. Talán arról gondolkodik, jól értette-e, amit hallott. Ezt követi az egyre elhatalmasodó sértettség egy téves következtetés nyomán. A lány azt hiszi, szórakozom vele. Hogy csak hülyítem, és nyilván arra gondol, az eddigiek jó része, ha csak nem az egésze hazugság volt. Kiborulása egy dühösen odavetett, szarkasztikus megjegyzésbe, majd a padról felpattanásba torkollik, végül egy tragikomikusan betaláló odamondásban tetőzik. Az egész folyamatot csaknem rezzenéstelen vonásokkal, figyelőn követem nyomon. Ha bármit tennék, ha közbe szólnék, azzal csak rontanék a helyzeten. Kell, hogy kiadhassa magából, addig mondhatnék én akármit. Hagyom hát valamivel távolabb sétálni, utána nézve, majd mielőtt kiléphetne a térről, a park fáinak út fölé hajoló lombjai alól...
- Ezt cáfolnám. - szól a közelből rekedtes, szelíd hangom, ahogy a semmiből az egyik padnál termek, amellett éppen elhalad. Mintha eddig is ott álltam volna, pedig hát az előbb még békésen ücsörögve hagyott ott a másik helyen. Fehér kezeimet magam mellett lógatva magaslok a járdaszélen, sötét tincseim kissé arcomba lógnak.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 8. 12:23 Ugrás a poszthoz

Aisha

- Nem ismertem a szüleimet. Édesanyám belehalt a szülésbe, édesapám nem sokkal később utánahalt. A kolostorbeliek adták a nevem, akik befogadtak. - fejtem hát ki bővebben, miért egyszerű névadóimként jelöltem meg azokat, akik Adamnek kereszteltek. Noha nem szimpla névadók, hanem jótevők is voltak. Kézről kézre adtak, így neveltek. Mondhatjuk úgy, hogy az egyház gyermeke vagyok. Így talán még bizarrabb, hogy most varázslatos, ördögtől valónak vélt lényként élem mindennapjaimat.
- Ideális, békés környék. - felelek ilyen röviden újabb kérdésére. Általában kisebb településeken, a sűrűn lakott vidékektől távolabb eső helyeken telepszem le. Nem csak magányos természetemhez illik ez a környezet, de vámpírlétem szükségleteit is kielégíti. Persze, képes vagyok akár árnyként mozogni egy embertömeg közepén, jelenlétemet elhalványítani, ám eleve sokkal jobban szeretem, ha alapvetően áldott nyugalom vesz körül.
A lány ráébred, mit mondott, hogy mennyire tapintatlan volt a kijelentése, és már szabadkozik is miatta, azonban csakhamar egészen másfelé terelődnek a gondolatai, cselekedetei, amikor felfedem magam. Heves szívdobogással kezd győzködni róla, hogy mennyire rosszul járnék azzal, ha levadásznám. Nem bírok nem elmosolyodni az érvein. Derűsen csillogó szemekkel kémlelem Őt, félig arcomba hulló tincseim mögül.
- Nem gond, ha rágós vagy, úgyse akarnálak megenni. - szólok kedélyesen, sápadt vonásaim egészen simák, kedvesek, jól mulatóak. Nem annyira a lány félelmén, sokkal inkább reakcióján derülök. Még hogy nem rágós... mégis kit érdekel, rágós-e? Nem szokásom falatozni az emberekből.
- Az ízeddel kapcsolatban pedig tévedsz. - világosítom fel, szemöldökömet megemelve. Érzem a vére illatát, és meg kell mondjam, igazán finom. Fiatal, friss, kellemes. A zamata szinte a számban ül. Röpkén meg is nyalom vékony ajkamat.
- Nagyon finom lehetsz. De nem foglak megkóstolni. - biztosítom erről, fejemet megrázva, lágy mosollyal fürkészve a menekülőutat kereső leányzót. Ha eliszkol, hát eliszkol. Nem fogom megállítani.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 8. 13:11 Ugrás a poszthoz

Lilla

A fiatal nő szíve majd' kiugrik a helyéről. Sokkos állapothoz közelítve pislog rám rémültem, ahogy a macskaköves parkbéli út másik szélén állok, laza terpeszben, hanyag méltósággal. Rám mutat, és szólni akarna, ám egyelőre nem jön ki hang a torkán. Csak figyelem Őt, félig arcomba lógó hajjal, türelmesen. Nem lépek felé, meg sem rezzenek. Kivárok. Nem hiába. Ahogy érkezik kérdése, elmosolyodom. Kifejezésem meglepően barátságos. Csak nézem, ahogy tapogatva kezdi ellenőrizni életjeleit, és ahogy leroskad a földre. Jól teszi. Biztonságosabb ilyenkor minél közelebb a szilárd talajhoz.
- Igen. Él. - bólintok, majd szépen, komótosan a mellettem lévő pad felé fordulok, elé húzódom, és leereszkedem kovácsoltvas karfájára, szemben a reszkető, betonra pislogó lánnyal. Fehér kezeimet szétvetett combjaim közt lógatom, térdeimet még ilyen magasan ültömben is kénytelen vagyok eléggé behajlítani hosszú lábaim miatt.
- Nem akarom és nem fogom bántani. - ígérem csöndesen, rekedtes hangomon. Nem is, ez nem ígéret, hanem tényközlés. Azt pedig azért tartottam fontosnak hozzátenni, hogy nem csak nem akarom, de nem is fogom bántani, mert lehetne ugyan, hogy szándékomban nem áll bántani, mégis eluralkodnak rajtam az ösztöneim és megteszem. Viszont én túl idős, körültekintő és erős akaratú vámpír vagyok ahhoz, hogy ilyesmi megessék velem. Ráadásul emberbarát is.
- Nem kell félnie tőlem. De megértem, ha ezek után nem igényli a társaságomat. Szabadon távozhat, vagy elmehetek én. - vázolom fel az alternatívákat arra az esetre, ha nem hinne nekem, és továbbra is tartana tőle, hogy megölöm, vagy ha pusztán csak nincsen ínyére, hogy egy halhatatlan vérszívóval társalogjék.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 8. 14:15 Ugrás a poszthoz

Lilla

Némán figyelem, ahogy a lány lassacskán megnyugszik. Persze, nem teljesen, de rettegése szépen múlni kezd. Biztatgatja még magát egy ideig, aztán mikor felajánlom neki, hogy magára hagyom, csaknem felkiált és villámgyorsan felül. Már emberi voltához képest gyorsan. Utána pedig kedves csacsogásba kezd, keresve mindkettőnknek az indokokat arra, hogy elváljanak útjaink. Végül felkel a földről, eligazgatva magát, és egy bocsánatkérést követően bemutatkozik.
- Adam Kensington. - fogok vele kezet, hosszú, hideg ujjaimat meleg bőrére fonva, miközben felemelkedek a pad széléről, így jócskán a kis nő fölé magasodva nyurga, sötét alakommal. Úgy döntöttem, teljes névvel mutatkozom be, noha vezetéknevem utólag felvett csupán. Születésem helyét jelöli, és nem mindig ragaszkodom hozzá, hogy közöljem. Ez inkább mugli körökben vagy hivatalos eseményeknél fontos. Varázslók között általában nem fáradok vele, csak ha a helyzet megkívánja. Mondjuk elég sokszor megkívánja. Mint a jelen esetben. Nem akarnám a hölgyeményt még azzal is sokkolni, hogy csak egy keresztnevet dobok oda neki. Visszahúzom hűs, sápadt kezemet.
- Nem tartom unalmasnak, de meglehet, tanácsosabb volna most elköszönnünk... - nézek végig a fiatal nőn, aki az imént még a földön gubbasztott halálfélelmében. Nem sértődöm meg, ha kapva kap a felvetett gondolaton, és búcsút int. Hiába voltam tanúja már rengeteg ízben, milyen, amikor egy halandó tudomást szerez arról, mi vagyok, azonban átélni egyetlen egyszer volt csak alkalmam ilyesmit. Arról pedig egészen más emlékeim vannak. Fogalmam sem lehet hát, mi nekik a legideálisabb ilyen helyzetben. De úgy tapasztaltam, eléggé egyénfüggő. Kinek az tesz jót, ha elvonulhat tőlem, rendezni gondolatait, kinek az segít, ha marad a közelemben. A megismert ismeretlen közelében.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 8. 15:44 Ugrás a poszthoz

Lilla

- Valószínűleg de, igen. - bólogatok a nevemmel kapcsolatos kérdésére. Mivel az engem befogadó katedrális lakói, Isten szolgái kereszteltek el, így valóban eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy bibliai eredetű a megszólításom.
Fehér, hosszú kezem visszaengedem magam mellé, és fürkészőn pislogok lefelé a lányra. Úgy látom rajta, élni fog a felvetett búcsú lehetőségével. Mielőtt azonban még udvariasan elköszönne, és magamra hagyna a fák lombjai alatt, szeretne feltenni egy kérdést. Éppen csak biccentek rá. Halljuk!
- Nem tartom titoknak. - felelem nyugodtan.
- Akkor közlöm bárkivel, mi vagyok, amikor a beszélgetés azon szakaszhoz érünk, amelynél csak tereléssel volna a színvallásom elkerülhető. Szerette volna tudni, honnan származom. Elmondtam hát, ebből pedig már egyenesen következik minden más. Persze, olyanoknak, akik nem tudnak a fajtám létezéséről, általában nem fedem fel magam. Viszont varázslók előtt nincsen okom titkolózni, vagy hazudni róla. - magyarázom el halk hangon, egyszerűen, és ahogy látom, válaszommal kielégítettem kíváncsiságát. Búcsút veszünk hát végül. Figyelem, ahogy elsétál. Úgy hiszem, lesz még szerencsénk egymáshoz. Csak most ki kell hevernie engem.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 8. 18:13 Ugrás a poszthoz

Aisha

Hálásan biccentek, ahogy sajnálatát fejezi ki, azonban mivel egyáltalán nem ismertem a szüleimet, úgy igazán soha nem emésztett a hiányuk. Számomra az volt a természetes, hogy sokan gondoskodnak rólam, hogy többekhez tartozom, és végül egy idő után nagyjából senkihez. Aztán persze jött a Teremtőm, de az már egy egészen más történet.
Újfent elmosolyodom, amikor közli, hogy Őt pont hogy ez a nagy békesség zavarja. Nem lep meg. Az emberek nagy többsége ilyen. Főleg napjainkban. Szeretik a nyüzsgést, a változatosságot, az események áradatát. Megértem. Ha halandó lennék, valószínűleg én is így volnék vele. Sőt, talán így is voltam még emberéletemben. De nem igazán emlékszem már rá. Olyan az nekem, mint másoknak a korai gyerekkor. Inkább képek, részletek, benyomások vannak bennem azokból az időkből.
Nem felelek még a leányzó további, előtörő kérdéseire, csak figyelem Őt, ahogy elfordul tőlem, és lenéz a tó vizére. Komótosan mellé sétálok, lekönyöklök a korlátra a jobbján, tartva a számára némileg biztonságérzetet nyújtó távolságot, és magam is letekintek a holdfényes hullámokra.
- Emberi vérrel táplálkozom. - erősítem meg elgondolásában, bólintva.
- Viszont gondolom, Te sem rontasz be minden szembejövő étterembe, vagy éppen a békésen ebédjüket költő családok otthonaiba, és falsz fel mindent, amit érsz. - feltételezem, kellemes hangon magyarázván világítva rá, hogy attól még, mert ihatnék belőle, nem feltétlen teszem meg. Ezek a dolgok nem így működnek. Nálam legalábbis. Persze, sok fajtársamnál igen. De én nem ebből vagyok.
- De, tévedsz. - nézek le rá maga mellé.
- Nevetségesen egyszerű találgatásokba bocsátkozol. Mégis, miért mondanám, hogy finom a véred, ha nem így gondolnám? Szerinted csak bókolni akarok Neked? Mert ha így gondolod, akkor azt hiszem, elég gyengén próbálkozó fiúkkal hozott eddig össze Téged a sors... - emelem meg finoman szemöldököm, majd elmosolyodom.
- Persze, ez csak feltételezés. Lehet, ugyanolyan nevetséges, mint a Te elméleted rólam. - teszem hozzá lágyan, kellemesen derűs vonásokkal, aztán csak kémlelem tovább a kis halandót, nyílt tekintettel. Természetesen hallottam a megjegyzését, amit a tó hullámainak motyogott el, de nem mondok rá semmit. Elég relatív, mi a furcsa. Számomra például már meglehetősen kevés dolog az. Ám ezzel a világon semmi problémám nincsen.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 9. 00:37 Ugrás a poszthoz

Aisha

Úgy látom, a leányzó sokkal inkább izgatott, semmint rémült. A félelmét elnyomja a nagy fokú érdeklődés, amit irányomba és a fajtám irányába tanúsít. Gondolkozó tekintetében ott világlik az a számos kérdés, ami megfogalmazódik benne velem kapcsolatban, vagy éppen csak átsuhan az agyán.
- Fiatalon követtem el hibákat. Engedtem az ösztöneimet eluralkodni. Ma már nem történik velem ilyesmi. Viszonylag hamar, már az első néhány évtizedemben megtanultam kontrollálni magamat, amennyire csak lehetséges. Jelenleg majd' 700 éves vagyok. - felelem a korláton könyökölve, Aisha kíváncsi vonásait figyelve, vajon mit szól a koromhoz. Aztán pedig azt, ahogy elpirul, mikor bevallja, nem udvaroltak még neki érdemben fiúk. Erre megemelem kissé sötét szemöldökömet. Csodálom, hogy nem. Hiszen nagyon csinos, helyes lány. Azonban hallhatóan nincsen túl jó véleménnyel a mai srácokról.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de... a fiúk mindig ilyenek voltak és ilyenek is lesznek. Nem elvetemültségből, hanem mert ilyen mértékben nem értjük a női lelket. Ahogyan Ti se a miénket. Pedig az igen egyszerű, csak nyilván ezt Nektek nehéz lehet elfogadni. - mosolyodom el, miközben most már nőkről és férfiakról úgy beszélek, mint Őróla és énrólam. Azonosítva magunkat velük. Közösséget vállalok ugyanúgy férfitársaimmal, mint vámpírtársaimmal, még ha én bizonyos szempontokból talán a tűrhetőbb kategóriába tartozom. Érteni akkor is értem, mi hajtja őket. Mitől olyanok, amilyenek.
Lenézek a kis halandó felém nyúló, meleg ujjaira, ahogy megfogja hosszú, hűs kezemet, és megindul velem a stég vége felé, miközben beszél hozzám tovább. Hagyom magam vezetni, komótosan lépkedek a deszkákon, mígnem elérjük célunkat. Aisha helyet foglal, és habár én szintén leülök, még így is felfelé kell néznie rám valamelyest. Részemről nem lógatom le a lábaimat, a cipőm beleérne a vízbe. Laza törökülésbe vágom hát magam, kezeimet ölembe ejtve, hajam enyhe takarásából tekintve el az estétől fekete tavon, majd lenézek magam mellé a lányra.
- A legtöbbje igen. - válaszolok egészében.
- Magam is szeretek csábítani néha. De nem tekintem áldozatnak, akikkel így teszek. Nem az a fajta ragadozó vagyok, aki eljátszik a prédával, és aztán levadássza. Persze, sokunk ilyen. Igazából jó részünk. - vallom meg egy bólintással.
- Ők engem valószínűleg szánalmasnak tartanak. Az érzés pedig kölcsönös. - mosolyodom el, szusszanva egyet. Na igen, hiszen milyen fenevad az, amelyik megkéri az áldozatát, hogy ehessen belőle? Aki kíméletes, könyörületes, nem gyilkol, és nem adja át magát a vérszomjnak? A Teremtőm szerint az ilyen fenevad méltóságteljes. Ahogy csak eszembe jut Atyám, még kedvesebb fény szökik holt, különlegesen csillogó szemembe.
- Minden esetre én szeretek alternatív megoldásokat keresni. Sokszor előfordul, hogy például kórházak készleteiből jutok hozzá vérhez. - árulom el egyik módszeremet a táplálékszerzésre. A többi vámpír ennek hallatán nyilván sikítófrászban törne ki, dehát pont nem érdekelnek.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 9. 15:21 Ugrás a poszthoz

Csöndesen morogva ülök fel az ágyban. Takaróm lecsúszik derekamra sápadt, meztelen felsőtestemről. Egy szusszanással pislogok körbe a kellemes félhomályban. Felkelek, magamra veszem csíkos köntösömet, és miközben az övet csomózom, az ablakhoz sétálok. Félretolom kissé a függönyt hosszú ujjaimmal, és kitekintek az alkonyi erdőre. Jókor ébredtem.
Mezítlábasan lelépdelek a konyhába, és odaállok a sakktáblám fölé. Lustán pislogok rá lefelé. Végigtekintem az állást, aztán lépek a világos bástyával, és sétálok tovább. A nappalimba megyek, és felrakok egy lemezt a lejátszóra. Frank Sinatra válogatás. A jó öreg Frank. 1970ben a Royal Festival Hallban koncertezett. Grace, a monacói hercegnő konferálta fel. Páholyban ültem. Szeretek páholyban ülni, főleg egyedül. Legalább nem zavarok egy mögöttem helyet foglalót sem a magasságommal, és nem kell végig az elégedetlen fújtatásukat hallgatnom.
Egy ideig csak állok, figyelve a tű alatt forgó bakelitet, a Fly Me To The Moont hallgatva éppen. Az egyik kedvencem tőle. Arcomon szelíd mosollyal ülök le íves, bordó bársony kanapémra, és hajtom hátra fejem a támlára. Miután végighallgattam az albumot, felkelek elkényelmesedésemből, és visszarakom a lemezt a helyére. Megyek, magamra húzok egy inget meg egy nadrágot, visszaérvén felmarom az egyik gitáromat, felteszem a fejhallgatóm, és játszani kezdek. Ami éppen eszembe jut. Egy nagy adag kábelen ácsorgok meztelen talpammal, amik a hangszereimből, erősítőimből, keverőpultomból futnak ki, tartanak egymáshoz. Rengeteg műszer, gép, eszköz van a házamban mindenhol, ám nem szimpla árammal működnek. A varázstelepülések környezetében az elektronikus berendezések alapvetően meghülyülnek, elvégeztem hát rajtuk néhány átalakítást. Az általam bütykölt generátorból nyerek energiát, amelynek egyes alkatrészei mágikusak. Kombináltam tehát a mugli- és a varázstechnológiát. Izgalmas kihívás volt.
Úgy két óra múltán lerakom hangszeremet, lépek egyet a konyhában a sötét futóval, és kiveszek egy légmentesen zárt, henger alakú fémedényt a szekrényből. A nappaliba sétálok vele, töltök magamnak egy kis üvegpohárba, a kanapémon ülve. Szememet lehunyva szívom magamba a szépen vöröslő, nullás negatív vér illatát, majd ajkamhoz emelem, és lassan, élvezettel hagyom lefolyni torkomon. Komótosan vetem hátra fejem, jólesően sóhajtva előbújt szemfogaim közül. Jó ideig ülök csak így ott, mámoros elégedetten, végül felkelek, elpakolok, összeszedem magam, és kilépek a házamból, éjszakai sétára indulva.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 9. 15:58 Ugrás a poszthoz

AISHA

Eltöprengek kissé rajta, miért mondtam azt, hogy a fajtársaim szánalmasnak tartanak engem és én is őket. Hiszen ez nem annyira igaz. Ők szánalmasnak tartanak engem, igen, de én őket nem. Nincsenek jelentősebb érzelmeim velük kapcsolatban. Vagyis nem több, mint bárki mással kapcsolatban. Se nem szánom, se nem magasztalom őket. Csak figyelek, gondolkodom és levonom a következtetéseimet. Jelesül, hogy nem kéne a vámpírok ekkora hányadának vadállatként élnie, dehát ha nekik így jó...
- Igen, megértem már egyet s mást. - bólintok szerényen. Úgy hiszem, az életkoromban egyáltalán nem az a lényeges momentum, mennyire idős vagyok, hanem valóban az, miket láttam. Az, hogy végigkövettem az emberiség fejlődésének egy jelentős szakaszát. Jelen voltam sorsfordító eseményeknél, ismertem nagy alakokat, és megéltem a korok szellemiségét. Itt hordozom magamban mindet. Igazából szó szerint. A véremben.
- Ők nem érzik kihasználásnak. Nem gondolják át. Nem jutnak el ezekre a felismerésekre, csak mennek az ösztöneik után, hódolva a vágyaiknak. A legtöbbjük komolyan nem akar rosszat, csak felelőtlenek. - védem tovább férfitársaimat, most már harmadik személyként beszélve róluk, mert amiket most elmondok, azok jórészt rám már rég nem igazak.
- De nem is feltétlenül kellemetlen. - reagálok a harapással kapcsolatban.
- A vámpírtól, a körülményektől és a módtól függ. - fejtem ki, szerintem min múlik egy vérszívás milyensége a véradó számára. Persze, a legtöbbünket egyáltalán nem érdekli, fáj-e a halandónak, meg se próbál kíméletes lenni. Ha én iszom valakiből, törekszem rá.
- De, igen. Közvetlenül az emberből inni a legjobb. Pontosan emiatt tartózkodom tőle. Minél többször tennék így, annál inkább mértéktelenné válnék. Márpedig, ha  meg akarom őrizni a józan eszemet és ura akarok lenni a cselekedeteimnek, mértékletességet kell tanúsítanom. Kontrollra van szükség. - bólogatok, ahogy nyugodt vonásokkal magyarázom Aishának, miért nem élő embereket csapolok meg estéről estére. Sokkal inkább saját magam miatt teszem, mint ő értük. Hiszen nem ölném meg őket, és ha delejezést hajtok végre, még csak nem is emlékeznek rá, mi lett velük. Nekik ilyen szinten édes mindegy. Nekem viszont nem.
- Nem vagyok egyedül. Ha éppen nem akad személybeli társaságom, mint ami most éppen Te vagy, akkor ott vannak az egyéb tevékenységek: a művészet élvezete és művelése, a tudományos felfedezések kiaknázása és továbbfejlesztése, vagy egyszerűen csak a környezetem megfigyelése, a pillanataim megélése. Arról nem is beszélve, hogy a Teremtőm mindig velem van. Nem testben, de lélekben és vérben. - lendülök bele a magyarázásba, enyhén arcomba lógó tincseim mögül pislogva a lányra, ahogy laza törökülésemben heverek a stég végén mellette, ám amikor utolsó szavaimat ejtem Atyámról, rekedtes hangom elhalkul, ellágyul. Kék, sápadt fényű szemeim pedig tiszta, jóleső szeretettel csillognak.
- Furcsa, mennyire magányosak vagytok. - lehelem aztán ki homlokráncolva gondolatomat a halandókkal kapcsolatban, a fiatal lány szép vonásait fürkészve, lélekbehatóan.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 10. 23:18 Ugrás a poszthoz

GWEN

Végigsétálok a szürkületbe burkolózott lakósor utcáján, az ablakok felgyúló fényeit figyelve, belesve az otthonok esti életébe napszemüvegem takarásából. Lekanyarodom aztán két ház között, könnyű lépteimet a játszótér felé véve.
Csendes most a hely, nem rohangálnak és ugrálnak a visítozó kölykök. Noha nekik még ilyentájt is jóval több keresnivalójuk lenne itt, mint nekem. Részemről egyáltalán nem passzolok ebbe a közegbe nyurga, sötét figurámmal, de nem is akarok ilyen elvárásoknak megfelelni. Elsétálok a mászókák, csúszdák mellett, sötét lencséimen át véve szemügyre őket, mint holmi kiállítási tárgyakat egy tárlaton. Leülök aztán az egyik hintába, hosszú lábaimat szétvetve, fehér kezeimmel megfogva a feszülő láncokat magam mellett. Sápadt, Ray Ban napszemüveg fedte arcomat aztán az ég felé fordítom, megnézve magamnak, hány csillag tűnt már elő így az alkony után nem sokkal. Finoman ringatom magam a hintában.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 11. 15:51 Ugrás a poszthoz

AISHA

A szavai jelentős hányadára nem felelek. Egyrészt, mert elég költőinek tűnnek a kérdései, másrészt mert úgy veszem észre, főleg csak ki akarja csacsogni magából, ami benne van. Ami halandó fejében kavarog. Nyugodt, sima vonásokkal figyelem Őt, ahogy ücsörgök mellette a stég végén.
Hogy jó-e ilyen sokáig élni és ennyi mindent megtapasztalni? Nem tudom. Nyilván nem a legtermészetesebb, de számomra már azzá lett. Az pedig, hogy jó-e vagy rossz... nos, nem hiszem, hogy bármelyik volna. Ez egyszerűen egy létforma. A folytonosság, az örök állandóság létformája. Eszébe ötlik rólam az egyik népszerű vámpírfigura. Elmosolyodom csak kissé, ahogyan megemlíti. Valóban megnyerő egy karakter. Nem csodálom, hogy így odavannak érte. Ha pedig rá emlékeztetek, akkor az végeredményben jól van így.
Mulattatónak találom, amikor emberek bizonygatják, hogy jó nekik pár nélkül. Hogy megvannak egyedül, és nincsen szükségük senkire. Mindig olybá tűnik nekem, hogy ezzel csak magukat győzködik. Nem mintha ne volna meg bárki tényleg egyedül. De aki ilyesmikről gondolkodik, és még fel is fedi egy ismeretlen előtt, azzal kapcsolatban gyanús, hogy pont hogy szüksége volna egy társra. Vagy többre. Gusztusa válogatja. Minden esetre sokatmondóan mosolygok a lányra, szelíden. Amit pedig a házasításokról mond, egyáltalán nem idegen tőlem. Nincs annak még olyan sok ideje, hogy az emberek nekiálltak szerelemből egybekelni. Régebben sokkal magától értetődőbb volt, hogy érdekből jöjjön létre a frigy. Mindezt azonban nem állok neki fejtegetni, de kék szemeim csillogásán láthatja, pontosan értem azt, amiről beszél.
- Meglepődnél, ha tudnád, mennyien... - búgom rekedtes hangomon, ahogy azt mondja, nem hiszi, hogy bárki önként felkínálná a nyakát egy vámpírnak. Nem mintha ezen emberek jó része tisztában volna azzal, mibe keveredik. Csak mennek az érzékeik, ösztöneik után. Hagyják magukat a természetes bűvkörünkbe vonódni, és boldogan sétálnak be a csapdába. Ám ahogy mondtam, én óvatosan bánok ezzel.
- Nem vagyok mazochista. - vonom össze sötét szemöldököm, megrázva kissé fejemet. Azt hiszem, fölösleges volna magyaráznom neki, hogy nem ennyire fekete és fehér minden. Ha magától nem érti, nem én fogom most megtanítani neki. De egy példát azért hozhatok...
- Akkor szerinted minden férfi mazochista, aki nem teszi így vagy úgy magáévá az összes gyönyörű nőt, akit megkíván. Hiszen önmegtartóztatást tanúsít, és nem erőlteti rá magát a másikra, ezzel a saját lelkét is tisztítva. - vonom le következtetésemet Aisha szélsőséges véleménynyilvánításából rólam.
Jócskán megemelem sötét szemöldökömet, ahogy Teremtőmről kérdez, majd kijelenti, hogy biztosan át van mosva az agyam, és közli, hogy Ő aztán egyáltalán nem magányos, hiszen most is velem beszél. Kissé lesajnálón fújva nézek el a távolba a tó feketén hullámzó vizén. Nyalok egyet számon, ajkaim szélén rezignált mosollyal.
- Pestisben haldokoltam. Megmentette az életemet. - közlöm nyugodtan, régi tekintetem a messzeségen tartva, miközben elárulom, hogy nem a Teremtőm ölt meg. Vagyis gyakorlatilag Ő ölt meg, de szinte már eleve halott voltam. Általa születtem újjá.
- Végtelenül pimasz vagy. - lehelem egyenletes hangon, mintha csak gondolataimba révedve beszélnék a semminek. Szavaim azonban nem elítélőek, sértődöttek, vagy lenézőek. Amit eszközlök, puszta megállapítás.
- És hasonlóan magányos. - bólintok.
- A magány nem egyszerű egyedüllét. Lehetsz egy tömeg, egy társaság kellős közepén is magányos. Elhagyatott. Azt pedig, hogy Te mennyire magányos vagy, az fémjelzi, amiket tőlem kérdezel arról, nem érzem-e egyedül magam. Közhelyes, de mint minden közhely, ez is meglehetősen igaz: mindenki magából indul ki. - nézek le oldalra a lányra, szememet kissé eltakaró tincseim mögül. Csinos vonásait fürkészem, lélekbehatóan.
- Ezzel persze nincsen semmi baj. - szövegezem azért le.
- Baj csak a tagadással van. - bólintok, sokatmondóan figyelve a leányzót.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 12. 21:06 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Mivel itt az alkony, egészen lassan ébredni kezdek. Azonban jócskán félálomban vagyok még, amikor valaki a verandámra lép. Egy tompa mormogással vonom össze a szemöldökömet, éppen sréhen fekve ágyamon. Meztelen testemet csak a rátekeredett, sötétkék takaró fedi. Ahogy aztán nyílik az ajtóm, sápadt kék szemeim egyszerűen kinyílnak. A hálószobám falán lévő megannyi képre pislogok, amelyek neves írókat, költőket, zeneszerzőket, egyéb történelmi személyeket ábrázolnak. Egy részüket közelről ismertem.
Pislogok hát csak a falra, és fülelek. Éles hallásomnak köszönhetően a földszintről érkező csöndes zörejek számomra olyanok, mintha közvetlen mellettem hangzanának. Megállapítom, hogy valaki van a házamban, és egyre beljebb halad. A levegőt mélyen beszívva még azt is leszűröm, hogy egy fiatal nőről lehet szó, akinek elég finom vére van. Felülök ágyamban, a padlóra rakom talpaimat, ráérősen felállok, és magamra kanyarítom szürkés árnyalatú, a gallérján talán valamelyest barnába hajló, puha anyagú köntösömet, aztán szépen elindulok ki a hálószobámból.
Éppen lépcsőmön tartok lefelé nesztelen, mezítlábas léptekkel, amikor a jövevény a konyhába ér. Hamarosan a helyiség bejáratánál vagyok, amelynek küszöbén megállok, és szemlélem az otthonosan közlekedő látogatót. Egy fiatal, barna hajú leányzó, hátán nagy, terepszín batyuval. Azt hiszem, élelmet keres. Szegény. Itt aztán nem akad semmi kedvére való. A hűtőszekrényben csak amolyan termosztátnak kinéző, henger alakú, légmentesen záró fémedények vannak, amelyek azonban nem emberi élelmet rejtenek. Emberi eredetűek, az igaz, de nem embernek valóak.
- Jó estét! - köszönök rá a nőszemélyre rekedtes hangomon, a konyhaajtóban állva köntösös, mezítlábas, nyurga, sápadt bőrű valómban. Sötét hajam kissé arcomba lóg. Nyugodtan kémlelem a helyes kis betolakodót. (x)
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 13. 00:05 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Rezzenéstelenül figyelem, ahogy a lány ijedten felém pördül, éppen csak nem vágódva el, ahogy a hátizsákja elhúzza a nagy lendületben. És még botja is van. Ez igen. Nagyon felkészült. Na jó nem. Nem igazán. De azt hiszem, ezt Ő is tudja. Még egy reszketeg halandót sem nagyon riasztana el a támadó beállásával, nem hogy engem.
- Nem állt szándékomban. - szabadkozom a riogatással kapcsolatban, ahelyett, hogy felháborodnék, amiért még Ő kéri ki magának, hogy megijesztettem, amikor hívatlanul állított be az otthonomba. Most meg a fényviszonyokra panaszkodik. Ezt könnyedén orvosolhatjuk. Odanyúlok magam mellé a falhoz, és felgyújtom a villanyt egy kapcsolóval. Igen, nálam villany van. Nem gyertya vagy lámpás vagy valamilyen varázs fénygömb, hanem rendes villany. Noha a körte világa nem valami nagy, legalábbis nem vakító. Lágy, pont hangulatos, kellemes a szemnek.
Így már jobban láthatóvá válok a leányzó számára. Bár sápadtságom és nyurga alakom valószínűleg a félhomályban is kivehető volt. Kék, holtan élő szemeimmel békésen fürkészem, hallgatva újabb kívánságait. Nem kertel, annyi szent. Szeretem az ilyet.
- Étellel nem szolgálhatok, de a nappaliban a kanapén megalhat, ha gondolja. - ajánlom fel azt, amit tudok. Pedig néha eszembe jut, mennyire illedelmes dolog volna tartanom itthon valami emberi táplálékot, legalább konzervet meg valami italt, vagy akármit, de aztán mindig kimegy a fejemből.
- Szép darab. - bólintok, lenézve a nagyon veszélyes hadibotjára, amit éppen leenged, hogy ne fenyegessen vele tovább. Hosszú, fehér kezeimet magam mellett lógatva állok konyhám küszöbén, figyelve váratlan látogatómat. Sápadt fényű tekintetem el-eltéved nyaka felé. Nem csak szép ívű, de az ott lüktető erében folyó vér íze is zamatosnak tetszik, ahogy érzem.
- Esetleg adhatok Önnek némi pénzt, és elugorhat venni magának valamilyen ennivalót. - ajánlom fel. Habár lehet, már csak a vigadók vannak nyitva. Mondjuk a csárdában ételt is felszolgálnak. Kikérheti elvitelre. Vagy akár elfogyaszthatja ott, aztán meg visszajön aludni. Ezt már rá bízom.
- Minden esetre... pakoljon le előbb! - biccentek fejemmel a folyosó felé. Valószínűnek tartom, hogy nem teljesen átlagos, amilyen szimplán belementem abba, hogy elszállásoljam, és úgy egyáltalán, ahogyan bánok vele betolakodóléte ellenére. De hát illendőn megkérdezte, maradhat-e, nekem pedig nincs okom elküldeni. Nem zavar a jelenléte, számára viszont fontos, hogy legyen hol álomra hajtania a fejét. Szóval már sétálok is el mezítlábas lépteimmel a nappali felé, ahol a fekhelyet ígértem neki, ívesen elnyúló, bordó bársony kanapém formájában. Ez a helyiség szintén mindenféle berendezéssel van tele.
- A kábelekkel vigyázzon! - intek el egy adag vezeték felé, ami sűrűn fut át a földön gitárból, televízióból, magnóból, keverőpultból, lemezjátszóból és még ki tudja, miféle kütyükből.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 13. 16:43 Ugrás a poszthoz

GWEN

Úgy sejtem, a mellettem hintázó fiatal lány az iskolából való lehet. Bár csekély ideje élek itt, kiismertem már nagyjából a hely népét. Legalábbis hamar leszűröm, ki hova való, ki milyen szerepet tölt be a falu, a közösség életében. Ez a leányzó pedig nagy valószínűséggel kisdiák lehet a mágustanodában. Ahogy észlelem, hogy engem néz, nem tekintek vissza rá azonnal. Eltelik néhány hosszú pillanat, mire napszemüveg fedte, fehér ábrázatomat felé fordítom a csillagkémlelésből. Sötét lencséimen át végigmérem a szőkeséget.
- Zavarlak? - kérdezem meg egyszerűen, monoton hangon. Érdeklődésemre őszinte választ várok. Nem csodálnám, ha gondot jelentene egy ilyen fiatal lány számára, hogy egy vadidegen férfi leült mellé az esti, üres játszótéren. Kellemetlenkedni és alkalmatlankodni pedig soha nem szerettem. Úgyhogy, ha igennel felel, egyszerűen fogom magam, és tovább állok. Van nekem hova menni. Ha azonban a válasza nem, akkor egy ideig még folytatom bárgyú hintázásomat, a felhősödő eget kémlelve, aztán talán átmegyek valami másik játékszerre. Na nem mászni, meg ugrándozni. Csak valamelyest megtapasztalni, kipróbálni.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 14. 09:39 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Látom a kis betolakodón a bizonytalanságokat válaszaim hallatán, főleg, ami az étel kérdését illeti. Azonban úgy veszem észre, mikor felajánlom, hogy menjen és vegyen magának valamit, elkönyveli, hogy azért nincs itthon semmi nálam, mert mindig máshol étkezem. Egyelőre meghagyom ebben a hitében. Nem szoktam hazudni, de a terelés ezen formáját gyakran alkalmazom. Leolvasom az emberekről, mit gondolhatnak, és bár tudom, hogy téves az elképzelés, hagyom, hogy egy ideig benne ringassák magukat, saját megnyugtatásukra.
- Hozom a pénzt. - biccentek, és elsétálok. Azonban néhány pillanat múlva már lépek is be újra a nappaliba. Szóval mire nekiáll kifejteni lenyűgözöttségét a ketyeréim láttán, már ismét a szobában vagyok.
- Szeretek bütykölni. - magyarázom csak ennyivel, mi ez a sok berendezés, majd köntösöm zsebéből egy marék pénzt veszek elő. Mivel a markom elég nagy, így a mennyiség sem elenyésző. Lenézek kinyújtott, a legkülönfélébb összegű és nemzetiségű érmékkel megrakott tenyeremre, és másik kezem hosszú, fehér ujjával válogatok köztük, végül előhalászok egy arany galleont, és átadom a lánynak.
- Parancsoljon! A visszajárót nyugodtan hagyja ott borravalónak, vagy meg is tarthatja. - ajánlom neki csöndes, rekedtes hangomon, a többi pénzérmét pedig visszaöntöm a zsebembe. Egy galleonból bőségesen megvacsorázhat a csárdában, noha remélem, nem tömi magát rosszullétig tele.
Az előhalászott pálcára tekintek, és bólintok egyet a kiváló ötletre, hogy magával vigye. Érdekes, sok varázsló egy tapodtat sem mozdul úgy, hogy a pálcája ne lehessen bármikor a keze ügyében, míg mások így elrakják valamerre, mint ez a lány is, és csak néha veszik elő ténylegesen. Olyan lehet ez a mágikus képességekkel rendelkezőknél, mint a mugliknál a mobiltelefonkészülék.
- Az ajtó nyitva lesz. - reagálok csak ennyit arra, hogy készen áll az elmenetelre. Nem mintha az ajtóm ne lenne mindig nyitva. Mármint nem tárva-nyitva, csak nincsen kulcsra zárva. Sajnálom azt a szerencsétlent, aki meg akarna lopni engem. Előbb veszem észre, mire készül, minthogy rátehetné a mancsát az értékeimre. Nem mintha bármilyen tárgyam a kelleténél közelebb állna a szívemhez.
Végigpillantok még egyszer az érdekes leányzón, aztán magára hagyom, hadd menjen, amerre gondolja. Tovasétálok mezítlábas lépteimmel a folyosón, visszatérve az emeletre hálószobámba, hogy felöltözzek.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 14. 16:33 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Nekem nem gond, nem várok nagy hálálkodást. Ez a köszönöm pont megteszi. Nem azért adtam neki pénzt ételre és engedtem meg, hogy nálam aludjon, hogy az adósommá tegyem, vagy mert bármit akarnék érte cserébe. Egyszerűen segíteni akartam. Puszta kedvesség az egész. Nem vagyok egy túl nyájas, édeskedő alak, igazából alapvetően, a mélyebb társalgásokat leszámítva nagyrészt unott és tőmondatokra szorítkozó, sokszor faragatlannak és közömbösnek tetsző a stílusom, ám nem okoz problémát számomra, hogy jót cselekedjek. Természetesnek tartom így tenni.
Miután a lány tovalibben, gyorsan letudom az öltözködést egy fekete alsónadrág, fekete ing és sötétszürke farmer felhúzásával, aztán visszatérek a nappaliba. Pakolászom kicsit, majd a bal falon lévő, elég komoly hangtechnikai berendezés elé helyezkedem forgószékembe. Felveszem fejhallgatómat, és nekilátok keverni néhány anyagot, aminek egy részét tegnap vettem fel. Hosszú, fehér ujjaim úgy tekerik a gombokat és tologatják a csúszkákat, mintha egy külön hangszeren játszanék. Pedig most mind egyszerre játszom.
Visszaérkezik a lány. Érzem az illatát, és hamarosan meghallom derűs hangját a fejhallgatón túl, amit most leveszek a fejemről, és elhelyezem. Kikapcsolom a keverőpultomat, elég volt most ez az egy óra a zeneszerkesztésből. Felkelek a székemből, és odanézek az éppen akkor betoppanó, folyamatosan csacsogó leányzóra.
- Tettem oda Önnek párnát meg takarót. - mutatok el lazán a kanapé felé, ha már egyszer azt említi, mennyire átfázott hazafelé. Angol akcentusommal egyébként néha kissé különlegesen ejtem a magyar szavakat, bár csak olykor-olykor tetten érhető származásom. Elég szépen beszélem a nyelvet. Ahogy mindet, amit tudok.
- Az emeleten találja a mosdót. Használja nyugodtan bármelyik odakészített törölközőt! Viszont a WC sajnos... nem működik. - közlöm vele csöndesen, mondatom végén lesütve kicsit szememet, aztán pillantva csak vissza rá. Hiszen az enyhe kifejezés, hogy a WCm nem működik. Konkrétan egy bokor nőtt ki belőle. Nagyon szép növény. Már utána akartam járni, miféle lehet.
Végigmérem vendégemet, aztán mezítlábas lépteimmel a konyhám felé indulok. Megéheztem. (x)
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1220
Összes hsz: 7912
Írta: 2014. június 14. 20:07 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Ráérősen sétálok be a konyhámba, megyek a hűtőszekrényhez, és tárom ki. Kiveszem belőle az egyik fém termosztátot, majd szerzek magamnak egy kisebbfajta poharat, és megyek a nappaliba. Általában a kanapén ülve szoktam étkezni, ha éppen nem közvetlenül az adományozóból, hanem így költöm el reggelimet. Reggelinek számít, ha egyszer nemrég ébredtem, nem igaz? Mondjuk lehet, egészen fölösleges nevet adni az étkezéseimnek, hiszen egy ébrenlétem alatt általában csak egyetlen egyszer táplálkozom.
Egy szó, mint száz, noha a kanapén szoktam elhelyezkedni, azt most a lánynak ajánlottam fekvőhelyül, így nem tartanám helyénvalónak ragaszkodni a berögződéshez, még ha egyelőre nincs is beágyazva rajta. Így hát mellette, egy karosszékbe ereszkedem le. Magam elé helyezem a kis poharat a dohányzóasztalra, letekerem a fém hengeredény tetejét, és töltök magamnak. A dús, vöröslő folyadék látványától és illatától tekintetem elbódul kissé, és előbújnak agyaraim. A plafon felé pillantok, hallgatva a lány ténykedését felettem. Most fejezi be a zuhanyzást, áttérve az egyéb piperészkedésekre.
Lezárom a termosztátot, félrerakom, és elegánsan ujjaim közé veszem a vérrel töltött üvegpohárkát.  Számhoz emelem, és megdöntöm, hagyva csak nyelvemre folyni, majd onnan tovább le torkomon, szememet lehunyva. Ahogy minden csepp alágördült, lejjebb engedem a poharat, és eszményien sóhajtva tárom fel tekintetem. Fogaim az ízletes vértől piroslanak, miközben mámorosan pislogok a mennyezetre. Lebegő, álomszerű mozdulattal teszem le a poharat az asztalra, majd dőlök szépen hátra, fejemet a támlára vetve, kezeimet a karfára nyugtatva, és tovább sóhajtozva zárom vissza ismét szememet, egy-egy aprót nyelve olykor, vagy éppen nyalva egyet vékony számon, fogaimon.
Így talál rám a lány, ahogy visszaér a tisztálkodásból. Lehunyt szemmel heverek a székben, hanyagul szétvetett lábú ültömben. Előttem a dohányzóasztalon a fémedény és a rá tapadt folyadéktól kissé vöröslő falú üvegpohár. Lélegzem egy mélyet, majd kinyitom szemem, fejem felemelem az ernyedt pihenésből, és vendégemre vetem ködösen csillogó tekintetemet.
- Jól esett? - érdeklődöm tőle a mosakodásról, nyugodt szavaimat tűhegyes szemfogaim közt szűrve át, amelyek kifehérlenek ajkaim közül.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Adam Kensington összes RPG hozzászólása (766 darab)

Oldalak: [1] 2 3 ... 11 ... 25 26 » Fel