Csaksimán Rainsworth

Mindig is nyugodt típus volt. Most is szépen összefogta hosszú szőke haját, felvette az egyetlen fekete összeállítását, a sportcipellőjét, és még így is úgy nézett ki mint egy kisangyal aki próbál vagánynak tűnni. Hát ez nem az ő világa volt, hozzászokott már, hogy mindenki körülbelül olyan 12 évesnek nézi, azzal a szöveggel, hogy ő milyen kis édes. Hócipője teli volt ezzel az egésszel. Fontolgatta, hogy befesti a haját, nevet változtat, és elmegy másik iskolába. A másik iskola sikerült is, hiszen íme itt áll a Bagolykő Mágustanoda udvarán, immár mint idejáró diák. Mostanra eltelt annyi idő, hogy elnyomja magában a bántalmazások emlékét, de a sebek amik felszakították a lelkét soha nem fognak elmúlni. Kicsit meg volt törve, alig beszélt, inkább csak mosolygott. Felvett egy maszkot, amit mindig elő tudott kapni, ha valaki felé kedvesnek akart látszani. Nem mintha nem szeretne mosolyogni, de baromi nehéz, ha nem gondolja komolyan.
Nem tudta merre menjen, így hát elindult a kviddicspálya felé. Soha nem kviddicsezett még. Életében egyetlen egyszer ült seprűn. Hiszen félvér volt, és inkább hétköznapi dolgokkal foglalkozott, vagyis mugli dolgokkal. Sokat teniszezett és lovagolt. Az egyetlen dolog ami különleges volt, az az, hogy megtanult bánni a fegyverekkel. Kedvenc légpuskája most otthon porosodott a fegyveres szekrényben, de úgy gondolta kiéli magát és másodszor életében seprűre pattan. Nagy örömére szabadon bemehetett a pályára, de sajnos nem volt egyedül.Elnyomott magában egy káromkodást és továbbosont a pálya szélén a seprűtárolókig. Nem érdekelte, ha észreveszik. Maximum majd kedvesen mosolyog és felveszi az angyalka álarcot. Ezen még senki nem látott át. Óvatosan kivette a seprűt, hallgatva, hogy a háttérben még mindig hallja-e a folytonos ütések hangját. Csak reménykedhetett abban, hogy észrevétlen marad, ám az a remény elszállt mikor beleakadt a lába egy kiálló seprűnyélbe, és így felborította a mellette álló húszat is. Próbálta megállítani őket, de nem tehetett semmit, így hát fogta magát és mint aki jól végezte dolgát, becsukta a seprűtároló ajtaját. Úgy csinált mint aki éppen egy fontos edzést kezd el. Felpattant a seprűre és elrugaszkodott. Orrát peckesen felemelte, hogy leplezze zavarát. Próbált gyorsítani és profinak látszani, bár azt sem tudta, hogy hogyan kell megfogni egy ilyet, sajnos túl közel került az ütlegelő idegenhez, és kis híján nekiment.
-Normális vagy? Menj már onnan!! - kiabált a fiúnak, mintha csak ő lenne a hibás amiért Michonne bénázott,és majdnem nekiment.

"Első Pote"


Edzésben kell maradnom. Anno az apámmal mindig a harmattól nedves reggeli gyepen edzettünk, különböző házilag elkészített súlyzóval a kezünkben. Akármilyen fárasztó is volt, ezekből a reggelekből születtek a legjobb emlékek az édesapámmal. Ezeket soha nem felejtem el. A nevelőapám rengetegszer nézett bolondnak azért, hogy csak amiatt kelek fel ilyen korán, hogy egy teli töltött vizes palackkal szaladgáljak az udvaron. Ennek köszönhetően olyan jól tartom a légpuskát a kezemben, mint egy férfi.
Most hála az erőnlét teremnek nem palackokkal fogok futni és guggolni, hanem  igazi súlyzóval. Mivel a pisztoly helyett most csak egy csúzlim van, sokkal többet kell edzenem.
Felvettem egy rövid nadrágot és egy egyszerű, nálam két számmal nagyobb felsőt. Cipő ügyben még mindig el voltam akadva. A tornacipőm teljesen szétment, azt hiszem, a futócipőmhöz kell nyúlnom. Lehajoltam és egy lófarokba fogtam a hajamat egészen közel a fejem búbjához.
Elindultam hát a szobámból le az erőnlét terembe. Benyitottam és azonnal megcsapott az izzadtság szag és az edzőgépek hangja. A terem végébe vonultam és elkezdtem bemelegíteni.
Máris eszembe jutottak az apámmal töltött reggelek. Amíg mi izmosodtunk édesapámmal, az anyám a teraszon a hintaágyon teát kortyolgatott és minket figyelt. Mesébe illő volt.
Apu halála után eltűntek ezek az idilli reggelek. Majd jött a nevelőapám. Akit akkor is utáltam, amikor próbált a barátom lenni. Mindig úgy éreztem, hogy átakarja venni édesapám szerepét. Ami lehetetlen.
Készen voltam a bemelegítéssel és a futógépekhez sétáltam, egy másik lány mellé. Aki sokkal idősebbnek tűnt nálam. Vicces volt nézni, ahogy bénázik és nem tudja használni a gépet. Egy ideig jót szórakoztam rajta, aztán egyre jobban zavart.
Otthon híres voltam a csínyeimről mikor szétakartam választani az anyámat a mostohámtól. Persze, ez sosem sikerült, aztán végül beláttam, hogy anya boldog. Mindenki másképp gyászol és aztán másképp felejti el a szomorúságot ami a boldog családi hangulat elvesztése miatt volt. Nekem a csínyek segítettek továbblépni, most is ezek segítenek.
Az egyik kezem elindult a lány gépének irányítója felé, míg a másik kezemmel kapaszkodtam.
A mutatóujjammal gyorsabbra állítottam a futógépet és magamban már hasaltam a nevetéstől.
Remélem, nem haragszik meg nagyon, de szükségem volt egy kis nevetésre. Ugyanis a vizsgaidőszak picit mindenkinek elvette az életkedvét.

NemcicózunkNedrával

Ilyen sem volt még. Általában a vicceim végén mindig sérült vagy minimum sírt valaki. Ez a lány könnyen kicselezett.
Mivel jó az erőnlétem és minden reggel futok nem sok esélyt látok rá, hogy ez a tejeskávészínű hajú lány legyőz.
Már az is, hogy kihív engem nevetésre késztet. A lábaim a legizmosabbak szintén attól, hogy mióta az eszemet tudom a reggeli torna az életem része.
Ezt a csajt már láttam egyszer az egyik Levita meccsen. Következtetésképpen elég okos lehet. Annyira mégsem intelligens, hogy  ne hívjon ki egy ilyen muszklival rendelkező boszorkányt egy versenyre minta milyen én vagyok.
Mivel Kviddicsezik valószínűleg egész jó erőben van. Nem tagadok meg senkitől egy vereséget, túl jó szívű vagyok én ahhoz.
-Biztosan csak valaki elvarázsolta.- Vágtam rá nevetve.
Nem játszhatom a sznobot. Inkább higgye azt, hogy béna vagyok és akkor ő is visszább vesz.
Lehet, hogy repülésben jó de ahhoz nem kellenek lábak és ahogy azon az edzőgépen futott valószínűleg ki fogja gáncsolni saját magát és én szépen átkocogok a célmezőn.
-Ahogy szeretnéd, de szerintem melegíts be. Még a végén baja esik a pici lábadnak.-Mondtam kissé gúnyos hangon.
Régen részt vettem egy ilyen versenyben az akkori sulimban. Hosszú köröket róttunk pár velem egy idős futóval. Megkönnyítette a helyzetemet, hogy bénának hittek és azonnal az első körnél sprinteltek. Már a második körben lefulladtak mint egy régi mugli Trabant. Átvettem tőlük a vezetést és mire újra elkezdtek futni akkorra én már leköröztem őket és a képükbe nevettem.
Egyedül a sportokban tudtam legyőzni a velem egykorúakat akkoriban. Lelkileg még akkor is leamortizálták a kis tíz éves szöszi kapafogú énemet.
A start mezőhöz álltam és a bokakörzést végeztem, hogy még véletlenül se legyen izomlázam ettől a kis versenytől
-Na és, hogy hívnak? Csak, hogy később észben tudjam tartani ki volt olyan bátor, hogy versenyezni hívott.- Még sem birok a sznobságommal. Azért remélem nem bántom meg a cuki kis rózsaszín lelki világát.
Mellettem mindenki ilyen kis pátyolgatni valónak tűnik. Még ha ez a lány idősebbnek is tűnik, még akkor is így látom.
-Na készen állsz?-Kérdeztem miközben a "hahamárisgyőztem" mosolyom ült ki az arcomra.

Albert a tükörbácsi


Ez a nap is ugyan azzal a monotonitással kezdődött mint az összes többi. Végül úgy döntöttem bolyongok egyet a kastélyban.
Sok érdekes hely van ahol még soha nem jártam. Az utam mégis a szertár felé vitt. Unalmasnak hangzik, de az egyik Eridonos azt mesélte, hogy jó hely ha nincs elég cuccod.
Azon a napon a vizsgák miatt aggódtam és biztos voltam, hogy van ott egy pár hasznos jegyzet. Hihetetlen, hogy ez az időszak mennyire megviseli a diákokat. Mindenki aki mellett elhaladtam szorgalmasan gyakorolt. Elég sok megvető nézést kaptam amiért én nem így tettem, de természetemtől függően még lenézőbben tekintettem vissza.
A szertár elég messze van a szobámtól. Úgy éreztem, hogy már hatszor körbe sétáltam az egész kastélyt mire megtaláltam. Igaz egyszer el is tévedtem mind eközben, de a cél lebegett a szemem előtt.
Mikor megérkeztem volt egy pár ember bent, de nem vettem róluk különösebben tudomást. Nem vagyok egy lelkiismeretes tanuló, de nem volt kedvem ismételten megbukni.
Volt pár doboz a szoba végében teletömve lapokkal. Odasétáltam.
Különböző feliratok voltak a lapokon és a dobozokon egyaránt. A hozzám legközelebbit kinyitottam. Természetesen semmi számomra hasznos nem volt benne.
Mikor már az összeset átnéztem rájöttem, hogy egyáltalán miért is szánom erre az egész napomat.
Kifelé indultam azonban valami nagy nehéz dolog rám esett, de sajnos nem láttam mi volt az.
Amint föleszméltem már nem a szertárban voltam és valami mozgott alattam pedig úgy rémlett, hogy rám esett valami és nem én estem rá egy mozgó szőrös izére.
A fejemet felemeltem és akkor láttam, hogy ez egy ló. Egy lovon ültem. Pacigoltam. A mellettem vágtató szőke fiúra néztem.
-Mégis hol vagyok? Te meg ki vagy?- Semmit nem értettem. Hogy történhetett ez velem? Lehet elaludtam és ez csak egy álom.
A hátamon nyilak voltak. Lehet, hogy meg kell majd védenem magam. Kezdek félni.