Kisasszonyok.
Ödönke anyuci egyetlen szem kisfiaként mindig is megkapott mindent, amit csak akart, egyetlen szavába került. Kizárt, hogy a szótárában létezne a kérés fogalma, gyakorlatban végtére is senki nem hallott még tőle olyat, hogy valamit kért volna. Elvette, amit akart, mint akinek ez magától értetődő módon kijár, és ezt a gyakorlatot űzi továbbra is, mint a mellékelt ábra mutatja. Szekrényméretű, nem jelent gondot odébb taszítani senkit sem, hogy megteremtse az utat magának hőn szeretett súlyzóihoz. Gyorsan le is telepedik, nehogy véletlenül még rájöjjön valakire, hogy ott szeretne megpihenni netán. Lenéző pillantást vet a szőkébbik fiúra, aztán egy fél percig még méregeti, mire leesik neki, hogy né már, ez a Bakonyi gyerek, aki terelőként működik valamelyik csapatban. A sárgáknál, ugrik be neki, bár hogy a ház neve mi is, az már teljesen mindegy, a lényeg, hogy olyanok, mint a méhek. Megvonja a vállát szó nélkül a kérdésre végül, majd kézbe véve az egyik súlyzót neki is lát a napi adag gyakorlásnak. Kell ez, hogyne kellene, vagy nem lesz olyan szépen kidolgozott minden egyes izma, mint ahogy azt kell. Szét is terül gyorsan arcán bárgyú, boldog vigyora, mintha valami féleszű lenne, aki megtalálta kedvenc játékát és azzal most elszórakozik a végtelenségig. Teljesen bele is merül a súly emelgetésébe, miközben térdén könyököl, és igyekszik úgy ülni, hogy előnyösen mutasson, hiába nem érdekel ez rajta kívül senkit. Időnként megmozdul a szája, ahogy némán számolja az emeléseket, és olyan nagyon koncentrál működő agysejtjeit alaposan megkínozva, hogy egyáltalán nem veszi észre, mint emelkedik fel egy-két szebb példány a súlyok közül. A hatás így eredetibb, az már igaz. Először meglepetten pillant fel elejtve a kezében tartott súlyzót, amint megérzi a lábában a fájdalmat, aztán elfehéredik, artikulálatlan, már-már állati üvöltés szakad fel a torkából, és arca egyre vörösebb színben kezd pompázni. A fájdalom csak nem csillapodik, az ordítása viszont igen és hunyorogva pislog körül, ki lehetett az az elvetemült, aki ilyet merészelt vele művelni. Vékony vonallá préseli össze a száját, miközben csúnyán morogva húzza fel maga elé a lábát és sziszegve igyekszik felmérni a kárt. Ezzel bizony gyógyítóhoz kell majd mennie.
- Ki merészelte? Kitekerem a nyakát - rázza meg az öklét vadul morogva, fogát szívva és csúnyán méri végig a közelében ácsorgó két iskolatársát is, az összefüggés megállapítása azonban már meghaladja agyának kapacitását. Sziszegve tapogatja sérült lábfejét tovább, és azt igyekszik megállapítani, nem bujkál-e valahol a gépek között vagy az öltöző felé valaki, akinek ez az egész köszönhető.
- Mi olyan vicces? Kipróbálnád? - mordul rá a kiskölyökre is, aki Bakonyi mellett ácsorog még mindig vigyorogva. Nem is vicces, hogy őt itt éppen totálkárossá tette az a valaki, aki volt oly merész ezt művelni vele. Hol van ilyenkor az anyucija, hogy helyrehozzon mindent?
