Catherine Alexis Rawen


A folyosón álltam. Remegve. Tudtam, a következő kanyarban vár rám Cathy, a párom. A lábam a földbe gyökerezett, de ezt kihasználva végignéztem magamon. Egykori emo stílusom miatt nem volt nehéz kiválasztanom a jelmezt. A szeretett, kill you! feliratú pólómat és a...NYAVAJA! A kesztyüm! Mint a szélvész, úgy rohantam vissza.  
Nem fölöslegesen loptam vissza a húgomtól. Az arcomba csapódott levegő legalább megszárította a sminkemet, viszont a fehér paróka majdnem leesett a kobakomról. A rellonos lány már biztos tűkön ül. Remek! Eltoltam az első halloweenemet a Bagolykőben! Felértem, felkaptam a kesztyűmet és rohantam, rohantam...
Visszaértem, de nem tudtam lefékezni, és beleszaladtam Cathy-be. Én a földre zuhantam, kinyitottam a szemem, és realizáltam a slamasztikát. Jaj!

                            Catherine Alexis Rawen


Tengernyi bénázás után végre elértem Cathyt, aki meglepően nyugodtan várt. Odafutottam, és megpróbáltam kimagyarázni magam:
-Te...,Én...,Bocs, hogy...-fulladoztam. Sóhajtottam, majd végre kiböktem egy kész, értelmes mondatot:
-Nem késtem túl sokat?-kérdeztem a lánytól, s miközben a válaszát vártam, végignéztem a jelmezét. A Gotic jelmez rendkívül jól állt neki.
-Az egy igazi holló?!-mutattam a vállán gubbasztó, szárnyas lényre, és kíkapartam egy műanyag tincset a homlokomból.

        Catherine Alexis Rawen

Nagyon örültem, hogy nem várattam meg Cathyt.
-Igen, tényleg ötletesek.- ismertem el a jelmezek szépségét. Öszintén, szégyeltem magam, tudatlanságom miadt a hollókkal kapcsolatban. Amikor megdícsérte a kosztümömet, éreztem arcomon a piros kis csomót.
-Kösz, a te jelmezed is király!-vakrtam meg a homlokomat zavaromban. Kézenfogtam, majd elidultunk a terem felé.
-Azta, de menő dekoráció!-ámultam belépve a terembe. Majd belenéztem Cathy szemébe.

                           Catherine Alexis Rawen

-Az ember azt hinné, megijesztenek, vagy valami...-mondta, s mindketten körbenéztünk. Inkább nevettem, mint féltem az életre keltett díszlet elemeken.
-Igen, biztos rengeteg diák, és tanár dolgozhatott egy ilyen vég kifejletten.-próbáltam túlkiabálni az üvöltő zenét. Rengetegen voltak. Hirtelen kaparni kezdett a torkom. Felszínre tört a félelmeim egyike, a tömegiszony. Igyekeztem leplezni Cathy előtt. A lány könnyített ezen a kérdésével. Az idegesség legkisebb jele sem látszott kirajzolódni az arcán.
-Hát, nem vagyok jó faltörő kos.-mondtam. Hát, ez a poén fejben jobban hangzott.
-De ha szomjas vagy, hozhatok neked inni?-ajánlottam fel. A fekete-fehér fény szépen megvilágította a termet. A csontvázzenekar muzsikájára diákok százai rázták a rongyot. A kísértetek is jól szórakoztak. Éreztem, ez lesz eddigi életem legjobb Halloweenje!

                           Catherine Alexis Rawen

Egyesek azt mondják, jó dolog, hogy rosszul hazudok. Ráeszméltem, hogy a parázásom tönkre vághatja a bulit, így felhagytam vele.
-A siklóval engem is futásra lehet bírni.-vallottam be őszintén, egy mosoly keretében. Az  eszt követő komoly mondata tényleg jót tett. Az italokhoz érve felkaptam egy fekete löttyöt tartalmazó üveget, és beleittam. Kitanultam a festett arccal ivás technikáját, emiatt sem volt okom aggódni, habár nem is akartam. Láttam, Cathynek is ízlett a "Ghúl" koktél, majd rám helyezte tekintetét.
-Naná!-mondtam, mosolyogva.-Menjünk, de csak ha még nem vagy szomjas?-kérdeztem, szüntelen mosollyal tásítva a mondatomat.

                           Catherine Alexis Rawen


-Nyugi, lakat a számon.-legyintettem, tudatva vele, hogy velem megoszthatja a titkait. Még egyet hörpintett az üvegcséből. Én körbetekintettem, ismerősöket keresve. A zene tombolt, ami mindenkinek meghozta a kedvét a tánchoz.
-Reméljük, nem hunysz ki!-vigyorogtam. A táncparkettre léptünk, követve sokak példáját.
-Igen, hacsak nem kezdenek flamencót nyomni.-próbáltam poénos lenni. Láttam, hogy fejtegetni próbálja a jelmezek, és viselőik kilétét,több kevesebb sikerrel. Rám nézett, jelezve, hogy táncolni akar.
-Persze, gyerünk!-feleltem. A zenekar megállás nélkül tolta a talpalávalót, sokak szórakozását biztosítva ezzel.

                         Catherine Alexis Rawen

Látszott Cathyn, hogy a lakatos szóhasználatomat eléggé viccesnek találta. Pláne a  kézmozdulatommal kiegészítve.
-Ugyan, ez csak természetes.-legyintettem, hiszen számomra természetes, hogy mindenki fél valamitől. Mindketten ittunk egyet az üvegcsénkből. Úgy tűnik, az kitalált szavaim öli tudnak, szó szerint. Legalább is Cathyt majdnem megfullasztottam. A parkettre sétáltunk, s ugyan látszott, hogy ez nem a kedvenc száma, a flamencós poénomtól viszont felnevetett.
-Az jó, megbeszélhetjük.-mosolyogtam, kék szemébe nézve. A tömeget fürkészte. Én is ezt tettem, habár engem inkább a jelmezek érdekeltek. Nem sokáig nézelődtem, mikor a lány visszanézett rám, és szolt hogy táncoljunk. A szám végéig nem kérdezett semmit. Élveztem a táncot, a szám végénél aztán Cathy az italok felé bökött, én pedig értettem a célzást. Elindult, én pedig követtem volna, de megbotlottam a cipőfűzőmben. Gyorsan felpattantam, és követtem, habár odakaptam a könyökömhöz. Amikor beértem Cathyt, láttam, hogy néz valakit, vagy valamit, de bármennyire érdekelt, nem tettem szóvá. Követve példáját, vettem egy üvegecskét, és belekortyoltam. A lány töklével teli üveget vett fel az asztalról. Az enyémbe vérnek kinéző cseresznyelé került. Jól esett a hideg lötty, főleg azért, mert teljesen ki voltam melegedve. Sóhajtottam, és a jelmezversenyre gondoltam. A szavazóláda körül rengetegen legyeskedtek, voksaikat írogatva. A sok jó jelmez között a legjobbat kiválasztani! Kemény dió!-gondoltam magamban.

                       Catherine Alexis Rawen  

Hú, eredményhirdetés! Az izgalom elég rendesen megkörnyékezett, pedig még nem is jelöltek. Nem ismeretem igazán senkit, de azt viszont biztosra vettem, hogy az eredményeket kihirdető lány egy rellonos prefektus volt. Dioméd és... MÉSZÁROS GRÉTA! Na jó!  Az öklömet kénytelen voltam a szám elé tenni, hogy ne nevessek fel és láttam, hogy Cathy is küzdött a nevetéssel.
-Egyáltalán nem!-ráztam meg vigyorral díszített arcomat-De mindenesetre tényleg jó döntés!-ismertem be. A lányhoz hasonlóan én is le akartam hűteni magam, de az üveg helyett a méretemnél kb. három számmal nagyobb pólómmal. Egyáltalán nem irigyeltem a "Halloween királyi pár" férfi tagját.
-Nézzük meg mind kettőt!-lelkesedtem-Imádom a thesztrálokat, de egy dementor látványát sem hagynám ki!-váltottam bevállalósra-Hol kezdjük?-kérdeztem. Nem tudom, mi volt az üvegemben, de totál felpörögtem tőle! A kontaktlencsém is sárgából vörösre válthatott, mert kezdett hiányozni a szemüvegem, már a viszkető érzés miatt, ezért ki is szedtem, ami sajnos eltartott vagy fél percig. Mért vagyok ilyen béna?!

                       Catherine Alexis Rawen

Na jó. Ilyen eredményt sem vártam! Habár nem tört le túlzottan a dolog. Illő módon megtapsoltam a párt, majd visszanéztem Cathyre.
-Igen, hallottam nagy "nőcsábász" mivoltjáról.-vigyorogtam a festett képemmel. Az ötlet, hogy nézzük meg az édes thestrálokat, nagyon tetszett! Habár tudtam, hogy nem látom őket, feldobott a dolog.
-Nincs. Na ezért nem használok lencsét!-mondtam, miközben a szemgolyómat piszkáltam. Hát, a szerencsétlenségből nekem kijutott. Miután kipiszkáltam a nyavalyást, megindultam a bódé felé. De egy lépés után lemerevedtem, a következő mondat miatt.
-Igazad van!-ismertem el, miközben robotszerűen felegyenesedtem. Cathy a tömeget fürkészte, én pedig megigazítottam műanyag parókámat. A képem nagyon nem érdekelt, mert ez a sugar skull dolog  még ijesztőbb, ha lefolyik. A lány visszanézett rám. Mereven bámult. Én az ilyet nem bírom  ki röhögés nélkül, tehát egy-két másodperc után kitört belőlem a nevetés. Mivel láttam, hogy "vágyi rá", hogy kifürkéssze, mi jár a fejemben, így kisegítettem.
-Jó szórakozom!-nevettem egy fogas vigyorral.

                          Catherine Alexis Rawen

Igaza volt. Mindketten jól szórakoztunk, és ez volt a lényeg. Kicsalingáztunk a teremből és azt hiszem véletlenül nekimentem valakinek. Miután elsütöttem egy bocsánat féleséget, végre valahára sikerült kijutnunk a teremből. Eléggé megkönnyebbültem, mikor becsukódott mögöttem az ajtó. A zaj elhalkult, és végre tudtunk normál hangerővel is társalogni.
-Végre...-sóhajtottam fel én is. A rellonos lány rám pillantott, majd a kijárat felé lépett, de valamilyen -fogalmam sincs milyen- elgondolásból visszafordult.
-Nekem sem biztos tenne jót egy rövid ujjas séta.-gondolkodtam el a dolgon.
-Remek ötlet. Úgy sem jártam még arra.-helyeseltem az erkélyes ötletre.
-Akkor én is elszaladok egy pulcsiért!-kiáltottam utána, de a lány már rég eltűnt a sarok mögött. Ráébredtem, hogy nincs vesztegetni való időm. Rohantam is a hálókörlet felé. A Navine kastélyszárnyának küszöbében azonban -már sokadik alkalommal- sikerült megbotlanom, azonban egy gyors cigánykerék megmentett a fájdalomtól.
-Mázli, hogy gyakoroltam.-mondtam elégedetten. Felkaptam a fekete-fehér csíkos, halálfejes pulóverem, és rohantam vissza. Még a sminket is sikerült levakarnom az arcomról. A pulcsimmal, és a szemüvegemmel a kezemben rohantam vissza a nagyterem elé. Kivételesen gyorsan odaértem, így volt időm kilihegni magam. Egy perc sem telt bele, megérkezett Cathy.
-Igen.-adtam szűk szavú választ. Megpróbáltam lépést tartani a lánnyal, ami sikerült is. Amikor odaértünk, kinyitottam előtte az ajtót, és befelé tessékeltem, persze csak mértékkel, mert a világért sem akarnék bukónak tűnni senki előtt, pláne nem Cathy előtt.

                         A Francia Lencsilány
                                Úton Párizsba...
                                       (Franciaország)

Őszintén szólva mindig is vonzott a hangszerek világa. Így nagy nehezen rászántam magam, hogy megtanuljak gitározni. Igen ám, de ahhoz egy tanár is kéne. Rengeteget kutakodtam, bagolyban, újságokban, még mugli gyökereimet is bevetettem és siker! Öhm...azaz majdnem. Az egyetlen egy fellelhető gitártanár csak is kizárólag külföldön, Párizsban tartózkodik! És mivel a kis szentem bokáját törte, nekem kellett hát felcuccolnom a messzi messzi Franciaországba. Össze is pakoltam a cuccikámat, ahogy kell, de a családomra pont ilyenkor tört rá a fojtogató szentimentalizmus, így kis híján lekéstem a vonatomat.
-Oké anyu, persze, hogy hívlak!-próbáltam kiszabadulni a fojtogató ölelésből.
-Na, sietek is, sziasztok!-próbáltam kitérni a kar hurkokból, meglepő sikerrel. Gyorsan felfutottam az utasszállító-vagonba, a kézipoggyászomat szorongatva. Kisebb loholás után megálltam, kezemet a térdemre helyeztem, ezután kisebb lihegés. Tiszta a terep. Nekifogtam tehát egy üres kabin keresésének. Vagy két perces késedelemmel találtam egy igen igen kihaltat. Levetettem magam az ülésre, majd gyorsan levedlettem téli holmijaimat. Hogy elkerüljem az unalom lélekölő perceit, hoztam olvasnivalót is. Boldogan nyitottam ki és már faltam is a Szent Johanna gimi második részének oldalain lévő betűket. Olykor olykor felpillantottam, hogy tisztában legyek az esetleges környezeti változásokkal, hiszen ha én olvasni kezdek, se kép, se hang. Örülök, hogy megtettem, hisz másképp nem vehettem volna észre egy ismerős, vörös hajjal megáldott buksikát.
-Szia! Nem akarok bunkónak tűnni, de te meg mit csinálsz itt?-tettem fel a kérdést az Eridoros lánynak, név szerint Leonie Rohrnak.

                      A Francia Lencsilány
                                Úton Párizsba...
                                (Franciaország)

Amikor a lány bevágta a kabinajtót, azt hittem, temetésre készül, legalább is arckifejezése ezt tükrözte. Lehuppant, elővett vagy...mindenesetre sok baglyot és már írt is volna a pergamenkére, ha meg nem szólítom. Na, akkor szabadult el a pokol! Az Eridoros leányzó levetődött mellém, a madarai azonban szétszéledtek, én pedig védtem a könyvemet, és azon imádkoztam, nehogy az egyiküket megszólítsa a természet. A hirtelen kérdésözönnek körülbelül a felét nem tudtam lereagálni.
-Ki? Mi? Hol? Mikor?-próbáltam jelezni, hogy az ő tempója kissé túlontúl gyors szerény személyemnek.
-Bocs, lassíts egy picit, javíts ki, a tévedek, de ha az ismereteim nem tévesek Leonienak hívnak, ugye?-fektettem le az alapokat, majd megpróbáltam válaszolni a kérdéseknek legalább a felére.
-Nem, a gitártanárom Franciaországban "rekedt", hogy úgy mondjam egy kisebb bokasérülés miatt, így nekem kellett felcuccolnom, hogy megtanuljak pengetni.-igyekeztem egy lassabb választ adni, hátha vörös buksi átveszi a tempómat.
-Amúgy minek a sok szárnyas?-próbáltam egy épp lenyugvó állapotban lévő bagolyra mutatni, de olyan még nem akadt.
-Segítsek őket befogni?-ajánlottam fel a segítségemet. Elvégre nem minden nap fog az ember baglyot, vagy igen?

                     A Francia Lencsilány
                         Úton Párizsba...
                               (Franciaország)

Látszott, hogy a hölgyemény nem nagyon tudja lefékezni energiáit, így eléggé meglepődött, mikor visszakérdeztem. Örültem, hogy eltaláltam a nevét, tekintve, hogy az egyik legjobb barátom nevét is keverem.
-Elszánt, és önfejű vagyok, mit ne mondjak.-vontam vállat félmosollyal a fejemen. Megemlítettem, hogy gitárleckéket veszek, mire Leonie a hangszerem után kezdett kutakodni.
-Ha a "harci fegyveremet" keresed, hagyd is abba!-nevettem-Lebeszéltük az oktatóval, hogy szervál valahonnan egy ilyen húros ketyerét.-próbáltam viccesre fogni a mondatot. Ekkor megint belekezdett egy egylevegős -számomra legalább is- halandzsa mondatba, de valami csoda folytán sikerült leszűrnőm a lényeget.
-El kell hogy keserítselek, de kicsit se tudok játszani, már ha lenne is min.-mondtam, és őszintén szólva kinéztem volna belőle, hogy rejteget valahol egy gitárt.
-De énekelni énekelhetünk!-egyeztem bele a mondat második részébe. Nem sértődtem meg, hogy nem akarta befogni a kis madárkákat, elvégre tényleg jobban járnak, ha -viszonylag- szabadon vannak. Megértem hiányozhatott neki az a Megnemmondomhogyhívják srác, és persze, nyugodtan firkanthat egy kis cetlit, majd kisebb üggyel, bajjal feladta. A tintafoltos nadrágom, még jobban is mutatott tintásan.
-Még a divathoz is értesz!?-mosolyogtam, miközben a lány konkrétan kihajította a kis "dögöt" a kabinból. És ekkor beüt a büdös kis tényező, amire nem gondoltam.
-Banyek, erre az egy dologra nem gondoltam!-csaptam a homlokomra.-Biztos ellakom majd valahol az alatt a két hét alatt.-mondtam, tettetve, hogy nem is annyira fontos. Na, itt bukik a tudomány...

                         A Francia Lencsilány
                              Úton Párizsba...
                                     (Franciaország)
Láttam a lányon, hogy valami eszméletlen nagy fájdalom gyötri lelkét, de nem tudtam elképzelni akkora szomorúságot az amúgy vidám hölgyeményben, hogy még fizikai úton is ki kell adnia magából a feszültséget.
-Kösz, nem vagyok éhes!-köptem ki egy cetlit. Bambiszem összeszedte a papírdarabokat, majd felvilágosított, hogy nincs egy jó hangja.
-Hát, az én húgom pont kegyetlen őszinte, a nővérem meg dicsérni szokott. Azért hiszek csak neki, mert ő aztán tud énekelni...-gondoltam vissza arra az esküvőre, ahol a nővérkém fellépett. Átjárt a melegség, de visszapottyantam a képzeletem édes kis nosztalgiájából.
-Látom, szöges ellentétek vagyunk.-mondtam az épp megforduló Leoine-nak. Fekete, hátul lógó sapka, Avril Lavigne arcképével ellátott, az én méretemnél körülbelül három mérettel nagyobb koncertpóló, a tintafoltal ellátott, bordós színű, szűk nadrág, és a sötétbarna bakancs totál elütöttek a lány kedvelt színvilágától. Hát hiába, régi Emo mivoltom csak a ruhatáramban maradt meg, habár nálunk az egész gyerekgárda elég feltűnő ruhatárat tudhat magának. Amikor közöltem utastársammal, hogy nincs szállásom, kis szünet múlva elkapta a röhögés, és vele együtt engem is.
-Hiába, a szerencsétlenségből nekem jutott bőven.-csap bele Leonie tenyerébe.
-De megoldom! Várjunk, van nálam egy mágikus sátorféle!-kaptam a fejemhez. El is felejtettem, hogy már hetekkel az utazás előtt megvettem, hogy megkíméljem mugli felmenőimet a sok költekezéstől.
-Játszunk valamit! Tudsz Unozni?-szedtem is ki a kártyákat a tatyómból. A lehetőségre, hogy lesz egy útitársam, legalább felkészültem. Nem is hiába!

                          A Francia Lencsilány
                                 Úton Párizsba...
                                         (Franciaország)

-Nem, csak ő.-feleltem, amikor a nővérem énektehetségéről kérdezett-Habár néha elénekelgetünk, miközben zongorázik.-emlékeztem vissza a tavalyi karácsonyra, amikor a szürke patás éneklése közben a szomszéd nyanya átszólt, hogy.....hmmm, igen, fogjuk be. Leonie megtapsolta a szerelésem, ami tényleg nem az ő ízlésvilága. Még meg is jegyezte, hogy szomorúnak tűnök bennük.
-Van kevés színes cuccom, de a sötét színeket mindig is jobban kedveltem. Amúgy ki az a Kísz?-érdeklődtem az említett személyről, az épp kipakoló Lencsikétől.-Nem kell, jók a saját gönceim!!-ráztam mindkét kézfejem, ami nevetségesen hasonlított az integetésre, amikor az eridoros lány előhúzta annak a bizonyos Kísznek a tulajdonában lévő ruhákat. A szállásomat illetően kisebb probléma merült fel, de szerencsére nem az utolsó pillanatban tűnt fel, hogy van hol aludnom.
-Aha, mint egy rendes házban!-nyugtattam meg utastársamat, a fekhelyem hőellátását illetően. És hogy hol verek tábort? Na, ez jó kérdés!
-Dunsztom sincs, habár az Eiffel-torony elég csábítóan hangzik...-simogattam a nemlétező szakállamat-Úgy is szerettem volna élő szobor lenni!-vigyorogtam. Lencsike pakolászás közben előkavart egy lila színben pompázó boát, átfogalmaztam a mondatomat.
-Csak nem fesztiválozni készülsz?-csillantak fel a szemeim-Véletlenül mindig van nálam egy szív alakú- és egy party szemüveg.-húztam elő a szemcsíkéket a táskámból.
-Mehetünk a buliba!-nyomtam Leonie orrára a szív-szemüveget, majd kissé elmosolyodtam.
-Jól áll.-ferdült felfelé a szám jobb sarka. Felajánlottam, hogy játékkal töltsük a megmaradt időt, habár célravezetőbb lett volna nem egy mugli játékkal feltennem a kérdést, hisz még a muglik között sem elég elterjedt játék ez az Uno.
-Az komoly.-csodálkoztam. Húszas kártyavár! Nem kis teljesítmény!
-Akkor inkább...nézd!-fordultam meg, hogy megmutathassam Leonie-nak.
-Havazik!-mutattam a lassan szállingózó fehér pöttyökre. A fehér táj olyannyira megérintett, hogy teljesen elmélyedtem az egészben. Felemeltem jobbomat, s megérintettem az ablak üvegét, teljesen elfelejtkezve a külvilágról...

                        A Francia Lencsilány
                                 Úton Párizsba...
                                         (Franciaország)

-Inkább maradok a szokásosnál!-mosolyogtam. És amúgy is, a sötét színek jobban állnak. Habár lehet, hogy beszerzek egy-két világosabb árnyalatokban pompázó göncöt.
-Nem is nagyon vágyom egy ilyen ősemberszerű szőrzetre! Főleg nem sárga színben!-vigyorogtam a lányra, kissé behúzott nyakkal, nehogy véletlenül lepofozza rólam a szemüveget. Amikor rákérdeztem Kísz nevére, látszott, hogy Leonie igen hosszan tudott volna mesélni a srácról.
-De szuper! A padláson laktok mint a......a padláslakók!-Micsoda perfekt nyelvtan tudással vagyok én megá'dva! Hiába a nyelvtan sose tartozott az erősségeim közé, ahogy a többi kommunikációval kapcsolatos dolog se!
-Elhiszem mennyire!-Az empátia viszont remekül megy!-Én is legszívesebben a nővérem lábán lógnék állandóan.-kunkorodott felfelé a szám egyik sarka. Tényleg, el is hozhattam volna Harryettet! De jó, hogy most ugrik be!
-Én se hagyom szívesen magára Ririt, hisz elég törékeny a kis szentem, de szüksége van rá.-préseltem össze az ajkaimat. Láttam, hogy a lány kis híján elsírja magát, ezért lapozni akartam, de ő ezt is megtette.
-Oké, szobor-jelmezem is van!-lelkesedtem-Tudod, ez varázstáska! Bármit beletehetsz, gond nélkül elfér benne.-próbáltam titokzatos pofát vágni. Amikor feltettem a szemüveget a fejére, nevetésben tört ki.
-Oké, Party Hard! Zene is van ám! De csak ha szeretnéd!-kacsintottam Lencsike felé. Tényleg rejtegettem egy magnót a varázs-tasimban, igaz, csak Taylor Swift számok voltak benne. Amikor az eridoros hölgyemény felpattant, hogy táncolhasson, én vidáman tapsoltam az ülésről. Észrevettem a hóesést, mire Leonie szinte áthajtott rajtam, de nem fájt, sőt, inkább nevethetnékem, mintsem sírhatnékom támadt.
-Oké, első dolgom lesz, ha leszállunk!-mosolyogtam szünet nélkül.-Képzeld, a nővérkém egyik ismerőse tud mesterséges havat csinálni!-kezdtem mesélni.
-Nem idegesít, hogy folyton szóba hozom?-kérdeztem, mert eléggé nem szeretem, ha idegesítem az embereket, Habár a húgimát előszeretettel kergetem az őrületbe!

                        Catherine Alexis Rawen
                              A buli utáni percek...

Annyira örülök, hogy megismerhettem Cathy-t! Kedves, okos, figyelmes. Amikor kiléptünk a bálterem ajtaján, órák óta végre a fülem fellélegezhetett, hogy nem kell hallókészülék gazdája, vagyis jómagam számára. Megtanácskoztuk, hogy egészségügyi szemszögből nem lenne tanácsos a réten mászkálnunk, ezért demokratikus módon az erkély mellett döntöttünk, mint az este folytatásának helyszíne. De mivel ez is kívül esett a meleg helyek listájától, hát mindketten elszaladtunk egy kabátféleségért, ami nekem különösen jól jött, hisz sikerült levakarnom magamról a sugar-skull sminket. Szerény véleményem szerint soha nem fogom megérteni, hogy tudtam előbb visszaérni a bálterem elé, mint a rellonos lány, de mindenesetre sikerült. Amíg el nem értük a kitűzött célt, egy mukkot nem szóltunk egymáshoz, ami azért is esett jól, hogy kissé lecsillapodjunk lelkileg. Amint odaértünk, kinyitottam a hölgyemény előtt az ajtót, elvégre ezt illik, vagy nem? A gesztusért cserébe a lány egy mosollyal ajándékozott meg, amit persze viszonoztam. Kiléptünk, engem pedig szinte pofán csapott a hideg, ezért ráhúztam fél tenyeremre a pulóverem ujját. Cathy-t elbűvölte a táj szépsége. Engem sem hagyott hidegen a naplemente látványa. A sárga, vörös, a rózsaszín és a sötétkék élénk játéka az ég játszóterén.
-Az biztos...-tekintettem át a tájat lencséim mögül.-Figyelj, mutatok egy trükköt.-vettem fel egy titokzatos mosolyt. Bal kezemet a hátam mögé tettem, a jobbommal pedig a magasban csettintettem, majd a hátam mögül előhúztam egy rózsaszínű tulipánt.
-Ez a tiéd.-nyújtottam a lány felé a gyönge kis növényt. Na, ezért nem volt fölösleges a mugli bűvésztrükkök tanulása.

Adam Kensington

Igazából nem tartózkodok túlságosan régóta a kastély falai között, ennek következtében a következő dolog is feltűnt a következő: ha a kastély bármely pontján elhelyeznének, térkép hiányában teljesen elvesznék. Éppen ezért gondoltam, hogy elindulok egy, afféle felderítőtúrára. És ha ne adj Isten, eltévednék, maximum útbaigazítást kérek valakitől. Felkerekedtem tehát, azt hiszem a Déli szárny irányába. Hallottam valami Fejetlenség folyosójáról is, ami be kell valljam, kicsit megijesztett, de ugyanakkor izgalomba is hozott. El is indultam tehát a keresett hely irányába. Fejemen kapucnival, kezeimet pedig a pulcsim zsebébe dugva melengetve haladtam előre. A félhomály kissé eltántorított, de viszonylag magabiztosnak mondható léptekkel haladtam előre, nagyokat nyelve minden megtett centinél. A távolban egy férfi hátának árnyait láttam kirajzolódni. A folyosó határánál megtorpantam. Ijesztő, furcsa és nem ide illő hangokat hallottam mindenfelől. Az ablakok azonban hívogató fénynyalábokat engedtek be kintről. A férfi egy képet vett közelebbről, de gondolom nem azért, mert a művészi ösztönei a felszínre törtek. Olyan ismerős volt az arca, csak nem tudtam, honnan. Gondoltam, megnézem közelebbről. Már épp a közelébe értem, amikor valamibe sikerült megbotlanom és letarolnom az ismeretlen ismerőst.
- Júj, bocs, nem volt szándékos, én csak...- hadartam gyorsan, majd felpattantam és fel akartam segíteni az urat, ekkor néztem meg jól az arcát. Kissé elbiccentett fejjel, hunyorogva néztem rá.
- Adam....?- néztem a szemébe....

Adam Kensington

Lassan rá kéne szánnom magam, hogy elolvassam a Velem mindig történik valami című könyvet, hisz a címet mintha én ihlettem volna. Jó, mondjuk jobb, mintha a szobában kuksolnék, ahogy a Bagolykőtől kapott levelem előtt, de úgy tűnik, most sikerült bepótolni azokat az időket. Jelen esetben egy férfinak estem, persze nem szándékosan. Én szokásos módon a földön landoltam, csukott szemmel, amiket már csak a jó hideg kövön mertem kinyitni. Meglepődve láttam, hogy az áldozatom nem esett el.
-Köszönöm!-mondtam, miután feltápászkodtam, segítséggel-Te vagy eddig az első, akit eddig nem sikerült "levennem a lábáról".-mosolyogtam a szám sarkában.
-Igen, túlélem.-adtam biztos felvilágosítást egészségi állapotomról-Mázli, hogy kontaktlencse van rajtam, különben mehetnék az optikába szemüvegért.-vágtam kissé aggodalmas grimaszt, mivel tudom, milyen méregdrága egy szemüveg manapság. Az a fura, hogy mostanában folyton kontaktlencsét hordok, pedig utálom. Amíg elkalandoztam, beszélgető partnerem ismét arra a festményre nézett. Nem is csodálom, csodás volt.
-Azon túl, hogy szép?-hajlítom lassan balra a fejemet, miközben enyhén hunyorogtam.-Nem, nem igazán.-ráztam a kobakom, még mindig hunyorogva. Éreztem, hogy Adam valami szokatlant vélt felfedezni a kép körül, ami nekem viszont nem szúrt szemet. Ekkor eszembe jutott látogatásom célja.
-Nem terelési szándék, de te tudod, miért pont Fejetlenség Folyosójának hívják ezt a helyet?

Adam Kensington

Levenni a lábáról? Hogy vethettem be egy ilyen sületlen poént egy első beszélgetés alkalmával? Na, remélem ő legalább nem azok közé az emberek közé tartozik, akik az ilyesmit félreértik. De ha mégis, akkor remélem nem teszi közzé az Edictum-ban, mert ha mégis, az egész suli rajtam fog röhögni. Mundjuk a mugliknál már hozzászoktam, de akkor is. Ebbe belesültem.
-Ó!-kerekednek ki a szemeim.-Tájkép? Lehet valaki, vagy valakik rosszalkodtak egy kicsit.-nevettem el magam. Jellemző. Röhögök, mint a tejbetök, pedig nincs is semmi poén a mondatban.
-De jó, már azt hittem, fej nélkül távozok!-színészkedtem ki egy megkönnyebbülést.-Habár a kis mutatványom után.-néztem vissza egy pillanat erejéig. Igaz, voltak komolyabb ütközéseim és eséseim az éve alatt, de azok kicsivel erősebbek voltak. Meg amúgy is, nem lenne túl tanácsos itt kitörni a nyakamat.
-Ja, az Edictum egyik cikkében figyeltem fel rád, azaz a nevedre.-Komolyan át kéne gondolnom, mit mondok és csak aztán kimondanom. De mindegy. Adam azonban tovább nézte a festményt, én meg nem értettem, miért annyira különös ez egy ilyen helyen? Gondoltam rákérdezek.
-Ő, de ez miért is olyan különös? Mármint egy ilyen helyen?

Adam Kensington

Csak hallgatja, ahogy beszélek, ami kicsit zavarba hozott, mert ettől kissé úgy éreztem, mintha kicsit túl sokat jártatnám a töklé lesőmet. Jó, ez néha tényleg igaz, de ez az alkalom most nem igazán volt sorolható azok közéjük. Na mindegy. Csak nézi azt az állítólagos tájképet. Tágra nyíl szemmel és szájjal bámulok, amikor a festmény konkrétan elnyeli a kezét. Megállt, amikor már csuklóig betolta a kezét a képbe, majd kihúzta. Lemerevedtem. Sok érdekes dolgot láttam már ittlétem alatt, de ez benne van a top háromban. Hallottam, hogy mit, annyira elmerültem a gondolataim tengerében. Ekkor őrült ötletem támadt. Felébredve az ámulatból Adamre néztem, majd a festmény elé léptem.
-Szabad?-kérdeztem, majd sóhajtottam egyet, megfogtam a keretet és bedugtam a fejem. Mintha egy tócsába merítettem volna a kobakom. Belül azonban minden száraz volt. Újra sóhajtottam, attól tartva, mi fogad a fal túloldalán, de minden bátorságomat összeszedve végül felnyitottam a szemem, de meglepő módon a fal túloldalán teljes sötétség fogadott.Körbenéztem, de így sem láttam többet. Lehet a szemem miatt. Majd kihúztam a fejem. A hajam tiszta víz lett és kis csimbókokban lógott a homlokomba, a szemembe.
-Nem láttam semmit. Bent teljes a sötétség.-kapartam ki a szememből egy tincset, majd visszanéztem a képre.
-Esetleg nincs nálad a pálcád, hogy bevilágítsd a teret?-Ma úgy tűnik, őrült ötletekből nem lesz hiány a részemről.

Adam Kensington

Bedugni a fejem? Így utólag belegondolva elég nagy ostobaság volt, hisz nem tudhattam, mi vár a másik oldalon. Hát, mázli hogy nem csapta le semmi a fejecskémet odaát. De amit ez után mondott, az egy pöppet meglepett.
- Nem vagy varázsló? -ismételtem kérdés formájában- Akkor... -hagytam befejezetlenül a mondatot, mivel lövésem sem volt, mi más lehetne, ha nem varázsló. Jó, tudom, sok mágikus lény él és létezik, de ő a hirtelen eszembe jutók közül egyikre sem hasonlít.
- Oké... -nyújtom meg az é betűt, miközben hátrálok egy lépést, hogy Adam is hozzáférjen a festményhez. Majd amikor végre leesik, hogy követi a példámat, kissé kikerekedett szemekkel ugyan, de nyugodtan figyeltem az eseményeket. Elfog a kíváncsiság, vajon mit lát, így már automatikusan is a nyakamat kezdtem nyújtogatni, lábujjhegyre ereszkedve, mintha látnék valamit látnék valamit. Na, ebből mi sül ki?

Adam Kensigton

Ha jobban fontolóra veszem, talán tanácsosabb lett volna, ha figyelmesebben olvasom végig az irományt, mert ahogy felidéztem magamban az eseményt, elgondolkoztam, elképzelhető, hogy nem is volt rajtam szemüveg. Úgy pedig az orromig se látok! De akkor a nevét hogy a lótüdőben olvastam ki? Rejtély. De mire kikecmergek gondolataim hullámai közül, a férfi feje már a fal túloldalán volt. De egy szempillantás múlva ismét rám nézett.
- Hmmm...érdekes. -préseltem össze az ajkaimat, karba tett kézzel bámulva a festményt.
- Jó kérdés! Derítsük ki! -mosolygok, kissé megdöntött fejjel, ekkor ráeszmélek, hogy valahol biztos van nálam egy kis zseblámpa. El is kezdem tapogatni a farmerem zsebeit, amíg röpke idő alatt megtalálom a kis tárgyat. Mázli, hogy feledékeny vagyok. Illetve ilyen helyzetekben.
- Csak valahogy be kéne jutnunk... -kezdek nézelődni a kép közvetlen közelében, majd hirtelen Adam felé fordítom a tekintetem.
- Ötlet?

Adam Kensington

Amint elkezdtem bejárat után kutakodni, hirtelen meghallottam egy kicsiny, vékony hangocskát a fal túloldaláról. Mivel sokszor képzelek be ilyen hangokat, ( talán a sok horrorfilm teszi ) jobb fülemet olyannyira közel helyezem a szilád, hideg kőfalhoz, hogy csupán pár centi választott el tőle, kezeimet azonban finoman nekifektettem, ami érdekes következményt vont maga után. A kőfal ugyanis -akár egy filmben- szépen fokozatosan csúsztak szét, végül pedig egy körülbelül törpe méretű ajtó lett a végeredmény. Én a meglepettségtől, hátra ugrottam, remélve, hogy sikerült nem pont Adam lábára érkeznem. Mivel nem hallottam kiáltást magam mögül, nyilván nem, hacsak nagyon magas a fájdalomküszöbe. Amikor az "átalakulás" végbement, kíváncsian, és elég lassan közelítek az ajtó felé. A "fedezlek"-re hátra kapom a fejem.
- Nem muszáj velem jönnöd, ha nem akarsz. -szép fokozatosan vándorol vissza a tekintetem a csöpp ajtóra- Akkor megyek egyedül. -mondtam elszántan, habár kissé félve. Behunytam a szemem, sóhajtottam egyet és félénk léptekkel, szakadozottan lépkedtem. Amikor éreztem az ajtó közelségét, feltártam szemhéjamat, bekapcsoltam, lassan leguggoltam, hisz csak így férhettem át a szűk átjárón. Hogy ne billenjek ki az egyensúlyomból, megfogtam a nyílás szélét, majd még egyszer, reméltem, hogy nem utoljára visszanéztem Adam-re.
- Ha nem jönnék vissza egy óra múlva... -itt elakadt a szavam. Bele se mertem gondolni, mi lenne akkor, ha most láthatnám utoljára a napfényt- ...hagyj itt és menj. -mondtam drámaian, majd a menetirányba nézve megindultam. Milliónyi gondolat cikázott a fejemben, akár megannyi apró cikesz. Igaz, mindig is vágytam egy ilyesfajta kalandra, de ekkor eszembe ötlött az a megannyi horror film. Végül erőt vettem a félelmemen, s a lámpa halvány fényében haladtam tovább. Amikor átértem a kis terembe, minden teljesen olyan volt, ahogy az Adam által elmondottak alapján elképzeltem. A szemem megakadt egy lépcsősoron, amely a mélybe vezetett. Ahogy közeledtem felé, sikerült elesnem a cipőfűzömben, egyenesen a lépcsőn lefelé. Az ijedtség kicsalt belőlem egy hangos sikolyt. Nagy puffanással buckáztam lefelé a fokokon, nem tudva, mikor fogok megállni. Azonban most beütöttem a fejem egy fokba, így ugyan sikerült megállnom, de viszont a fájdalomtól nem tudtam felkelni. Mindenem fájt. A szemem előtt homályosulni kezdett minden.
- Se...se...segítség... -nyöszörögtem. Majd végül minden elsötétült.

Péter Fanni

Ruha

Végzős bál?! Egy költői kérdés: túlzás az, ha már öt órával az esemény előtt készülődni kezdünk? Áh, dehogy! Na, de mindegy is! Először is fogtam és beleástam magam a szekrénybe, hátha találok valamiféle elvárásoknak megfelelő göncöt. Igaz, öt perc különbséggel, de egyenként előhalásztam a darabokat a szekrényem ruha-tengeréből, a végén pedig áttekintettem az ágyamra dobott végeredményt: egy halom gyűrött mosogatórongy kupac mosolygott vissza. Hanyat-homlok elő a vasalót, és hajrá! Viszonylag elég gyorsan végeztem, fast-menetben felrángattam magamra a dolgokat, végül belenéztem a tükörbe: "Hát, kicsit Eridon-feeling, de végtére is a partnerem is ebből a házból jött, szóval hátha értékelni fogja. Vagy ki tudja?" kommentáltam az összeállítást, végül rámondtam az áment. E különleges alkalom végett betettem a kontaktlencséimet, mondván abban talán kicsit jobban látok. Oké, minden megvan?! Még egy utolsó pillantás a tükörben, aztán spuri a bálterembe! Szerény véleményem szerint még nem sok olyan eset fordult elő, amiért ilyen gyorsan futottam volna. Hirtelen lefékeztem a bálterem előtt. A párom sehol. Mindjárt minden egyes kis opció felvetette magát a fejemben. Késtem és azt gondolta, nem is jövök, így felment a klubhelyiségükbe? Vagy akadt más partnere és elfelejtett szólni? Ehhez hasonló gondolatok sokasága cikázott villámokat megszégyenítő sebességgel a fejemben. Ekkor rápillantottam az órára: nyolc óra tíz. Úgy járkáltam a bálterem előtt, karba tett kézzel, mint aki a háborúból várja vissza szeretett hitvesét. Ekkor észre vettem egy rózsaszín hajú, fehér ruhás lányt, aki eszeveszett tempóval robog felém. Megállt, és megszólal. Én meg tágra nyílt szemekkel és összepréselt ajkakkal úgy néztem rá, mint egy idióta. Csak későn esett le, hogy meg is kéne szólalnom valamikor.
- Hát...öhm...szia! -köszöntem kissé fura és bizonytalan mosollyal- Áh, dehogy, én is csak most jöttem! -legyintettem, már valamivel értelmesebb arckifejezéssel. Végignéztem a lányon! Nagyon csinos volt, habár valahol éreztem, hogy az a ruha nem a kedvence.
- Nagyon szép a hajad és a ruhád! -dicsérem meg és enyhe zavaromban megvakartam a tarkómat. Remélem nem érti félre a bókot! Bevallom, eléggé be voltam úgymond' sózva a bál miatt, szóval megpróbáltam beterelni a beszélgetést a terembe.
- Őh, be szeretnél menni, vagy maradjunk még egy kicsit itt kint? -kérdeztem kicsit bátortalanul, elvégre ezt azért mégiscsak meg megköveteli az illem.

Péter Fanni

Ruha

Az aggodalmaim, mint oly sok másik alkalommal, most is feleslegesek voltak. A partnerem azért nem jóval, de valamivel később érkezett, mint én, de megnyugtattam, nem késett sokat, hogy mégse furdalja a lelkiismeret. A köszönésére és kérdése azonban kicsit későn reagáltam. Rózsafürt -talán így fogom hívni magamban- nagyon lazának és bohókásnak tűnt, így reméltem egy része átragad rám is. A célzásom, hogy be szeretnék menni, talán kissé túlságosan is érthető volt, elvére a csaj szinte bevonszolt a terembe. A megjegyzésétől belém kapott az élet és mosolyogva befutottam a terembe, Fannival az oldalamon. Bent üvöltött a zene, valahogy mégsem süketült meg az ember fia/lánya. Bent megálltam és Fanni felé fordultam.
- Szerinted megvolt már a végzős keringő? -kérdeztem, főként azért, hogy elkerüljem a kínos "csendet". Mondjuk nem nagyon hittem, hogy a lány ne tudna egy új témával előrukkolni, de mivel én vagyok a férfi, vagy valami férfi-kezdemény, azért próbálkoztam.
- Tudod, szeretnélek kicsit jobban megismerni. -ilyen nyomi nyitást- Mesélj kicsit magadról! -ennél jobb téma most nem ugrott be, de legalább kicsit többet tudhatok meg arról, akivel eljöttem ebbe a nagyon jónak ígérkező bálba.

Állia Szipenni

Ruha, Gitár

Szerettem a szabadban tevékenykedni. Akkor meg pláne, ha az a bizonyos tevékenység a zenélés volt. Egyszer aztán gondoltam egy nagyon, hátra csaptam a gitárom, lebaktattam a faluba, valami csendes, eldugott kis helyet, ahol a húrok mozgásának hangját nem zavarja semmi. Már eléggé a falu falu határán túl jártam, amikor megfordult a fejemben, hogy csak tartoztam az ördögnek ezzel az úttal és inkább visszamegyek a szobámba, a gondolatmenetet azonban az a tény szakította félbe, hogy megtaláltam azt a helyet, amit kerestem. Vagy legalább is úgy éreztem. Első látásra parknak tűnik, de...de csinálni is kéne valamit, nem csak ott állni, mint bálám szamara! Lassan végtagjaim is megértették e gondolatot és vánszorogva megindultak a kis park irányába. Ahogy egyre beljebb haladtam a fák között, megláttam egy kis tavat. Vidám mosollyal a képemen letelepedtem a tavacska mellé, elővettem a gitáromat, vele együtt a pengetőt, kezeibe vettem őket és megpengettem őket. A hangolást még indulás előtt elvégeztem, így erről nem kellett most nem kellett foglalkoznom. A zene hangjai remekül eljátszadoztak a falevelekkel, miközben a szél hátán szálltak a messzeségbe. Énekelni kezdtem, nem törődve azzal, ki hallja éppen, ki nem. Élveztem és ez a lényege az egésznek, nem?

Regős Manó

Ruha | Egy budapesti tetkó-szalonban

Elmondhatatlanul izgatott voltam. Hogy mi miatt? Végre meglesz életem első tetoválása! Hogy a szüleimnek mi véleményük van erről? Esztétikai okok miatt nem idézném őket, legyen elég annyi, hogy azt mondták, úgy teszem tönkre magam, ahogy akarom. Igyekeztem elhessegetni ezt a mondatot, miközben Budapest utcáin sétáltam a kitűzött cél felé, vagyis egy tetováló-szalon felé. Mivel nem akartam egyedül átélni az egészet, kerítettem magam mellé valakit. Igaz, még az ő jelenléte sem tudná lecsitítani a gyomrom mélyében fogócskázó pillangók egész raját, azért jól esett, hogy valaki mellettem áll, noha nem is ismerem annyira. Úgy beszéltük meg, hogy a szalon előtt találkozunk, így arra vettem az irányt, amerre a saját kezűleg gyártott, orbitálisan béna térképem, illetve a megadott cím is vezetett. Ha izgulok, mindig, minden esetben egy jó negyed órával előbb érkezem valahova, mint kellene és ez most sem volt másképp. Lazán nekidőltem az üzlet falának és figyeltem az előttem elhaladó mugli sokaságot. Egyesek úgy néztek rám, mintha nemrég érkeztem volna a Jupiterről. Amikor muglik között vagyok, mindig ez történik, most már nem annyira izgat, de legbelül valahogy mégis bántó érzés. A Nagy forgalomban aligha ismerhettem volna fel akárkit is, egy arc azonban nagyon ismerős volt. Mintha már láttam volna valahol. Tekintetemet le sem vettem róla és szép lassan megindultam fel. Elképzelhető, hogy ez az a srác, de nem akartam túlzottan biztosra menni, inkább megvárom, amíg közelebb ér, hogy jobban szemügyre vehessem.

Regős Manó

Ruha | Egy budapesti tetkó-szalonban

Állításom végül beigazolódott. Manó volt az, a levelező- és nemsokára háztársam is egyben. Amikor végre nem állt közöttünk senki, láthattam arcát és rajta azt a mosolyt, ami belőlem is előhozta a jókedvet és neki köszönhetően a pillangóraj ott, mélyen a gyomromban is alábbhagyott a vad fogócskával. Lopva végignéztem rajta és vidáman tapasztaltam, hogy mindketten piros és fekete színekben választottunk ruházatot. Mivel a köszönésre illik köszönéssel válaszolni, én is így cselekedtem.
- Szia! -integetést is produkáltam mellé, ami végül is felesleges, de sajna e szokás rabja vagyok.- Nem, dehogy, én jöttem már megint túl korán. -legyintettem, megnyugtatva arról, hogy egy perccel sem jött később, mint ahogy azt megtárgyaltuk.- Még egyszer nagyon kösz, hogy elkísérsz! Ha nem lennél itt, talán már szét is robbantam volna! -nevettem, s közben igyekeztem kicsit feldobni a beszélgetést, pótcselekvésképp pedig beletúrtam fekete tincseim tengerébe. Még mondtam volna tovább is, de inkább hagytam, had beszéljen, egyrészt mert ha megindul a szavak áradata, nagyon nehéz leállítani, másrészt pedig így Manó beszéde egy kicsit megnyugtat és nem kell azon paráznom, hogy a következő pillanatban a reggelim az ő cipőjéről fog gúnyos mosollyal integetni felém.
- Bocsi, imádok veled beszélgetni, de lehet be kéne mennünk. Ott bizonyára jobb idő van, mint itt kint, a negyven fokban. -utaltam enyhén arra, hogy úgy be vagyok sózva, mint egy gyerek, aki Disneyland kapui előtt toporog. No, de kedves tőlem.

Állia Szipenni

Ruha, Gitár

A zene teljesen magával ragadott. Olyannyira sikerült megbabonáznia, hogy észre sem vettem, hogy figyelnek, amint a szám végére értem a láthatatlan közönség egy sima "Hello"-val köszöntött, ez pedig elég váratlanul ért. Olyannyira, hogy kis híján belefordultam a kis tóba. Vöröses árnyalatú arcszínnel felpattantam, lesöpörtem a fűmaradványokat a képtelen felemről, s szép lassan közeledtem a lány felé. Csak akkor jutott eszembe, hogy valamit ki is kéne nyögnöm, amikor már a lány előtt álltam.
- Öh, izé, szia! -fogdostam a tarkóm zavaromban- Bocs, ha idesegített a dalolászásom, már húzok is el! -mutattam a kis park "kijárata" felé. Éreztem, hogy nem kellett volna énekelnem. A gitár-szóló még csak-csak elmegy, de az énekhangom még nem az "Elviselhető" szinten tartózkodik, szóval nem csoda, ha a lányt sikerült megajándékoznom egy nagyon szép dobhártya-gyulladással. Nagyon el akartam kerülni a kínos csendet, így elszántan gondolkoztam egy témán, de végül maradtam az alaptémánál.
- Vagy ha esetleg mégsem kaptál ideg-rohamot a hangomtól, akár játszhatnék is neked valamit -kaptam a földön heverő gitáromhoz. Imádok másoknak zenélni, pláne, ha az illető még bele is egyez. Remélem ez a lány sem fogja túlzottan ellenezni. Maximum kedvesen vissza utasítja.