McKenzie

Teo letaglózva állt az iskola bejáratánál. Vegyes érzések kavarogtak benne, egyrészről még honvágya volt, hiányzott neki a régi élete, a barátai, másrészről viszont új kalandként tekintett az elkövetkező évekre. Ahogy a hatalmas kapu kinyílt, erős hanghatás kísérte, mintha csak beljebb invitálta volna az iskola legújabb diákját. Az impozáns kastélyon ránézésre is látszott, hogy nem egy átlagos hely, az embernek olyan érzése támad, mintha még maga az épület is figyelemmel kísérné minden lépését.
A lány, amint belépett az ajtón, az becsukódott mögötte, ezzel mintegy pontot téve addigi életére.
A nehéz csomagoktól és a hosszú úttól fáradtan, de érdeklődve nézett körbe. Belépve rögtön egy hosszú lépcsősorral találta szembe magát, ami miatt először kicsit méltatlankodott, lévén, hogy utálja a lépcsőket. Ez az utálat annak köszönhető, hogy hosszú ideig lakott panelházban, ahol nap, mint nap sokat lépcsőzhetett.
Első gondolata, hogy minél előbb össze kell barátkoznia valakivel, máskülönben még a szobáját sem fogja megtalálni egy ilyen óriási kastélyban. Már kívülről is látszott, hogy lehetetlenül nagy, de belépve, ismeretlenként még jobban elveszettnek érezte magát.
Új ismeretség reményében nézelődött még kicsit megilletődötten a csarnokban. Az emberek nem tolongtak ezen a környéken, így idegenként meg mégsem akart leszólítani csak úgy találomra embereket. Ki tudja hova sietnek éppen, lehet, hogy órára mennek, vagy ami még kínosabb lenne, ha esetleg tanárt szólítana le.
Lehangoltan vette tudomásul, hogy senki nem akar a segítségére sietni, de kicsit bosszúsan jutott eszébe, hogy igazán küldhettek volna valakit elé a fogadására, hiszen mégiscsak egy elsős diákról van szó, nem várhatják el tőle, hogy rögtön helyt álljon, és úgy közlekedjen ebben a most még labirintusnak tűnő épületben, mintha már több éve ide járna.
Már éppen indulni akart, hogy mindezek ellenére mégis egymaga fedezze fel az iskolát, de egyszer csak valaki erőteljesen meglökte.
- Szia, pont téged vártalak. Igaz, nem teljesen erre gondoltam, de bármilyen furcsa, örülök annak, hogy így belém futottál. Én Teodora vagyok. Nincs semmi bajom, azt leszámítva, hogy gyakorlatilag fogalmam nincs, hogy hol vagyok. Ha már így alakult és ráérsz, boldogan elfogadom, hogy segíts nekem kicsit eligazodni itt nálatok.
Próbáltam megnyugtatni a lányt, aki látszólag zavarba jött, de magamban azért bevallottam, élveztem kicsit a helyzetet, ráadásul így még talán kiengesztelésképpen számíthatok némi segítségre is. Nem is indulhatott volna jobban az első napom, így szélesen rámosolyogtam újdonsült ismerősömre.

McKenzie

Jellemző, gondolta magában Teo cseppet sem meglepve, itt sem igazán értékeli senki a humoromat. Értékeli? Még csak nem is érti senki, így aztán élvezet lesz új barátokat találni. Ezzel a kis félreértéssel újra eszébe jutottak a régi barátai, akik minden egyes itt töltött perccel csak egyre jobban hiányoztak neki.
De nem tudott haragudni a lányra, mondhatni, hogy amolyan megmentőjeként tekintett rá, hiszen ha ő nem lenne most itt, valószínűleg egész nap fel-alá járkálna a kastélyban.
Kicsit szétszórtnak tűnt a lány Teonak -pont mint ő-, erre abból következtetett, hogy majd egy percig némán meredtek egymásra. Zavarban is volt emiatt, nem tudta, hogy a lány tulajdonképpen mire vár, de szerencsére sikerült gyorsan tisztázni a helyzetet. Tartott attól is némileg, hogy McKenzie balféknek tartja majd, hiszen ahogy említette, ő már végzős, nem szeretné, ha rögtön az első nap nevetség tárgyává válna, hogy még a saját házát sem találja meg. De kénytelen volt megbízni az idegen lányban, hiszen itt nincsenek barátai. Biztos volt benne, hogy ez lesz a legnehezebb része az ittlétének. Barátokat szereznie, mikor annyira nehezen bízik meg az emberekben.
McKenzie kedvessége azonban valamelyest eloszlatta kétségeit, bár az is megfordult már a fejében, hogy mi van akkor, ha csak kötelességtudatból, gyakorlatilag muszájból foglalkozik vele. Ahogy ez a gondolat eszébe jutott, rögtön zavarba jött és szabadkozni kezdett.
- Nem szeretnélek ám feltartani, nyugodtan menj csak, ha van valami programod. Gondolom siethettél valahova, ha már egyszer olyan hevesen nekem jöttél.
Ahogy kimondta az utolsó mondatot, már meg is bánta. Nem elég, hogy a segítségét követelte, még le is szidja.
Valahol távolról még derengett neki a zavarodottság közepette, hogy neki is tettek fel kérdéseket, igyekezett hát összeszedni magát és most már normális válaszokat adni.
- Izé...igen, a Teot szeretem. A Rellon Házba kerültem és az igazság az, hogy ezen kívül nem sokat tudok erről a helyről.

McKenzie

Nagyszerű, látszólag nem sértődött meg modortalanságán. Bunkóságban valószínűleg nincs párja, ő általában nem az miatt aggódik, hogy őt bántják meg, hanem hogy ő kit fog megsérteni. Pedig akart ő változni, csak nem tudott. Szinte kivétel nélkül minden szituációból rosszul jött ki, tulajdonképpen ezért is van most itt. Ha nem volt semmi problémája, csinált magának. Az előző iskolájában is csak azért szerették a tanárok, mert annak ellenére, hogy sokszor okozott fejfájást nekik, nagyon szorgalmas és jó tanuló volt. Még jóformán be sem költözött az új iskolájába, máris azon törte a fejét, hogy mivel dobhatná fel unalmas óráit. Abban bízott, hogy szorgalmát majd itt is kamatoztatni tudja. Ezért is örült annak, hogy rögtön az első pár percben megismert egy felsőbb éves diákot, hiszen ahogy mondta is, jó tanácsokkal tudja majd ellátni. Az meg, hogy még egy házban is lesz ezzel az elsőre nagyon szimpatikus lánnyal, külön boldogság volt számára.
- Nagyon remélem, hogy mindenki olyan közvetlen, mint te. Így talán egyszerűbben alkalmazkodom az új helyzethez. A tanulással talán nem lesz problémám, de azért jól jöhet néhány tipp a tanárokhoz. Felvettem többek között a bájitaltant, a bűbájtant, legendás lények gondozását, mugliismeretet…
Érdeklődve várta minden óráját, de a mugliismeretet talán kicsit jobban, mint a többit. Ugyanis egészen eddig muglik között élte az életét, igyekezett beilleszkedni abba a társadalomba is – kisebb-nagyobb sikerekkel – de a hosszú ideig tartó egymás mellett élésnek a hatására sem tudott róluk sok mindent.
Hálás volt ugyan a spontán jött segítőjének, de már nagyon fáradt is volt, alig várta, hogy végre lefeküdhessen aludni. Az elkövetkező napok sok feladatot és izgalmat tartogatnak számára, így ki kell magát pihennie. Izgatottan várta, hogy találkozhasson a többi társával, felfedezze az egész kastélyt és az azon kívüli helyeket is.
- Először talán megmutathatnád akkor a klubhelyiséget, vagy legalább azt, hogy merre induljak. Az elkövetkező napokban még párszor biztos zaklatni foglak a kérdéseimmel, sőt talán még arra is megkérlek, hogy mutass meg pár, diákok által kedvelt helyet a kastélyon belül és a környékén is.
Bízott benne, hogy McKenzie nem veszi sértésnek, de miközben erőt gyűjtött az induláshoz és a nehéz táskáinak cipeléséhez, várakozón nézett a lányra.

Annabell Lucy Parker

Miután kezdte kicsit jobban kiismerni a kastélyt, megengedett magának nagyobb sétákat, ami nem csak a tantermekre és a Rellon klubhelyiségére terjedt ki. Bár ez a hely mindig tartogatott számára meglepetéseket, sosem tudhatta, hogy ki és hol bukkan fel. Pont ezért szeretett a folyosókon akár csak céltalanul is bolyongani, hiszen mindig volt egy-egy diák, vagy akár festmény, akivel szóba elegyedhetett.
Azonban erre a napra valami egészen mást tervezett. Még az emlékeiben élt az a pillanat, amikor az Akváriumban a lány, akivel beszélgetett, megemlítette neki a Fejetlenség Folyosóját. Eddig több indok miatt sem merte megnézni a helyet, de most úgy érezte, eljött az idő egy kis őrülethez.
Csak nem történhet akkora galiba, már sok másik tanuló is átvészelte. –Ezekkel a gondolatokkal indult el útjára.
A szobájából kilépve, magabiztosan vette célba a déli szárnyon elhelyezkedő folyosót. Miközben lépdelt, pimasz mosoly ült ki az arcára. Végre újra azt érezte, mint régen, valami izgalmas történik vele. A folyosó elején egy pillanatra megtorpant, körülnézett, hogy látja-e valaki, illetve kicsit alaposabban megnézte magát a helyet is, de semmi szokatlant nem látott rajta, egy-két veszekedő festményt leszámítva, viszont az meg egyáltalán nem nevezhető itt szokatlan jelenségnek.
Ahogy ezen gondolkozott, olyan hangokat hallott, mintha valaki azt suttogta volna, hogy „gyere csak”. Ezen gondolatra elmosolyodott, hiszen ki szólítaná őt a kihaltnak tűnt folyosón.
Végül összeszedte minden bátorságát és elindult.
- Nem is tudom, mire számítottam, nincs itt semmi különös. – Ahogy lépkedett a folyosón, valami különlegességre számított, de nem történt semmi, egyenlőre.
Lehet, hogy csak az elsősöket akarják megszívatni, hogy megijedjenek, és ne jöjjenek erre? De vajon miért akarják őket innét elüldözni? Pont ebben a pillanatban olyan érzése volt, mintha erőteljesen meglökték volna, de ahogy körülnézett, senkit nem látott.
- Ez még nem fejetlenség! Csak ennyit tudsz? – Teo jóformán kiprovokálta magának az újabb „támadást”. Még ki sem mondta a szavakat, a következő pillanatban már a földön ült az eséstől.
Titkon egy kicsit élvezte a helyzetet, de azért aggódott is, nehogy valami nagyobb baja essen. Igyekezett felállni, de akárhogy próbált, nem sikerült neki. Hangosan felnevetett ügyetlenségén. Ösztönösen nézett körül, hogy látja-e valaki. Rögtön észlelte is, hogy már nincs egyedül, egy lányt látott tőle nem olyan messze. Hogy ne nézze teljesen idiótának, gondolta magában Teo, megszólítja.
- Szia. Minden rendben van ám, csak kicsit elfáradtam.