Dóra Villő
nem tudom melyiket használod:$

A vonat elment, Alinánk is indulnia kell. Még egyszer, utoljára a vonat után tekint és búcsút int mindennek ami eddig volt, mindennek ami megszokott volt. Elszállt és soha nem tér vissza... Nagyot sóhajt, és némi keserűséggel és honvággyal a szívében elindul a kikövezett lámpafényes utcán. Közben gondolatai ezerfelé cikáznak.
Nem is csoda, hogy nem veszi észre, hogy besötétedett és lábai önkényesen az iskola elé hozták. A kastély hatalmas, sötét sziluettje tárul elé egy-két megvilágított ablakkal. A látványra szíve hatalmasat dobban. Megérkezett. A bú elszáll, s helyét az izgatottság veszi át. Úgy érzi hazaérkezett.
Ámulatából egy lány hangja ébreszti fel. A hang érdeklődő és izgatott. Alina előlép a sötétségből és egy körülbelül vele egy magas lányt lát, aki kíváncsi tekintettel fürkészi őt. Hirtelen zavarba jön, nem tudja mit mondjon, ajka kiszárad. Talán még lélegzetet is elfelejtene venni, de egy belső hang arra készteti, hogy szólítsa meg az ismeretlen leányzót. Minden bátorságát összeszedi, mély levegőt vesz, és belekezd rövid mondókájába.
-Szia! Remélem nem ijesztettelek meg! Ha mégis, ne haragudj nem volt szándékos. Csak kicsit belefeledkeztem a kastély látványába. Gyönyörű ez az épület.
Elmosolyodik és még egyszer felpillant az tornyokra. Nem tud betelni a látvánnyal. Miután jól kibámészkodta magát íriszeit az ismeretlen lánykára szegezi majd egy bemutatkozással egészíti ki mondandóját.
-Egyébként Losonczy Alina vagyok, most érkeztem.

Villő

Bűzbombában fürdik-ismételgeti Alina magában. Bár képzelőereje van bőven, mégsem tudja elképzelni, hogy az álomszép épület patinás falai zöld, bűzlő gőzben ússzanak. Pedig, ha egy diák mondja, azt bizony el kell hinni, hiszen ki ismerné jobban az iskola pezsgő-nyűzsgő csínytevésekkel teli életét, ha nem egy nebuló?
A lány kitárja a kis szőkeség előtt a kapukat, majd mikor belép rajta becsukja mögötte. Olyan érzés keríti hatalmába, melyhez foghatót csak akkor érzett, mikor egy hosszabb külföldi utazás után hazatért családja körébe. Megnyugtató biztonságérzet, ennél jobb kifejezést keresve se lehetne találni.
Dóri-Villő, Villő-Dóri. Nehéz választás, de egyet muszáj lesz, mert a lány elárult, hogy harap, ha mindkét néven szólítják egyszerre. Lina elmosolyodik csacsogó társa arckifejezésén, aki dühöt színlel. Igazándiból jól áll neki a morcos arckifejezés, de amikor elmosolyogta magát a kis szőkeség biztosra vette, hogy előbbi mondata tényleg csak poén volt, mert ugyebár a varázsvilágban sosem lehet tudni. Jót vigyorog saját elgondolásán, majd arra lesz figyelmes, hogy Villő felajánlja segítségét tekintve, hogy Alinának még a ládája, a baglya és minden egyéb holmija a kezében van. Szóba kerül a vacsora idő is, ami épp kapóra jön, hisz Lina még ebédelni sem ebédelt, így gyomra lassan hallható korgással jelez, hogy itt a táplálkozás ideje.
-Köszönöm, de elbírom egyedül is. Most, hogy mondod tényleg vacsi felé jár az idő, és farkas éhes vagyok. Gondolod, hogy odaférünk még mi az az asztalokhoz?
Kíváncsian tekint Villőre, s közben azon elmélkedik, hogy vajon hány száz diák tolonghat most a nagyteremben kopogó szemmel arra várva, hogy végre valami finomság kerüljön a tányérukra. Szinte már érzi a finomabbnál finomabb ételek illatát. Gondolatai már elrepültek az ínycsiklandó finomságok felé, majd ismét Villőre tekint.
-Indulhatunk?

Évzáró/Évnyitó ünnepség- Doléance Arslí na Fírinne

Alina új talárban és díszsüvegben idegesen feszít a többi elsős között. Nem csoda hogy kész lámpaláz a lány,hiszen végig kell vonulni az egész iskola előtt, ami valljuk be egy elsős számára igencsak nagy kihívás. Az egyik tanár próbál a kis újoncokba némi lelket verni egy pár mondatos bíztató beszéddel, majd a terem hatalmas ajtaja kitárul, minden szem az ifjoncokra szegeződik, és megkezdődik a beosztási ceremónia. Alina vár, egyre türelmetlenebb, izgatotabb lesz. Már-már felmerül benne a gondolat, hogy talán az ő neve lemaradt a lsitáról, amikor egyszercsak szólítják. Remegő lábakkal vánszorog ki, és foglal helyet a széken. Izgul. Fejében száz gondolat cikázik, de lényege mindegyiknek ugyanaz: csak ne a Rellonba! A süveg nagy sokára felkiált: Levita! Az asztalnál kitör az ujjongás, és a kis szőkeség örömittasan foglal helyet a kékek asztalánál. Ezután elhangzik az igazgatói beszéd, rengeteg ismeretlen névvel. Csupán egy van, amelyik ismerősen cseng, a Levita házvezetője, ő lett az év házvezetője. Lina keresi őt, de nem találja. Arra gondol, hogy talán nem is ismerné fel, hiszen csak egyszer látott róla egy képet valahol a folyosón. Gondolatait próbálja elterelni, és ekkor tűnik fel neki, hogy tulajdonképpen mennyire egyedül van. Sóvárogva néz a felsőbbévesekre, akik mind széles mosollyal társalognak, mesélik egymásnak szüneidei élményeiket. A kis újonc alig várja, hogy végre valaki elfoglalja a mellette üresen tátongó helyet.

Doléance Arslí na Fírinne- házvezető nénim

Alina csak ül és néz ki a fejéből, nem tudja hova tenni egyelőre még ismeretlen háztársait, ezért a bambulásba menekül. Nem is sejti, micsoda megtiszteltetés éri majd a következő pillanatban: nem más, mint házvezetője, Doléance Arslí na Fírinne foglal mellette helyet. Kedvesen bemutatkozik, és a lány legnagyobb meglepetésére még a nevét is tudja, ami igen nagy teljesítmény egy tanártól, hiszen nem egy-vagy két nebuló fordul meg a kezük alatt.
Alina először köpni-nyelni nem tud, annyira megilletődik, és a tőle jól megszokott módon fülig elvörösödik. Beletelik pár percbe, mire annyira összeszedi magát, hogy érthető választ tudjon adni.
-Köszönöm jól, rendkívül örülök, hogy itt lehetek! Varázslatos ez a hely.
A varázslatos szón elmosolyogja magát, hiszen ez tényle Varázslat. Aztán folytatja.
-Nem fogom elárulni!-Ismét elmosolyodik.-Hogy megy a varázslás? Igazából még csak pár egyszerűbb ráolvasást próbáltam ki kisebb-nagyobb sikerrel. Nem egyszerű megtanulni, hogyan kell a pálcával bánni. Érzékeny egy tárgy, legalábbis véleményem szerint.
Kicsit zavarba jön ismét, úgy érzi túl sokat fecseg, de nincs mit tenni ő már csak ilyen... Még mielőtt mélyen belemerülne az önmarcangoló önelemzésbe eszébe jut, hogy nem is gratulált a díjhoz. A tanári asztal felé pillant, majd vissza házvezetőjére, és pótolja a hiányosságot.
-Szívből gratulálok a serleghez!
Büszke mosolyt ölt magára, hisz az ő házának vezetője lett az év házvezetője. Körbepillant a termen, és most veszi csak észre, hogy minden a Levita ház színében pompázik. Rögtön felmerül benne egy kérdés, melyet fel is tesz a professzornak.
-Gyönyörű ez a terem, főleg így, hogy a mi színünket viseli. Hány ponttal győzött a Levita?
Miközben a válaszra vár újra és újra rácsodalkozik a nagyterem bámulatbaq ejtő szépségére.

Sárga manószerű cukiság

Alina céltalanul rója az iskola folyosóit. Igazából nem találja sehol sem a helyét, és fogalma sincs, hogy mit is keres. Csak megy, amerre a lábai viszik, és egy teljesen ismeretlen folyósószakaszra téved. Na jó, neki ilyen ismeretlen helyet nem nehéz találnia, hiszen alig pár napja érkezett, és a Gólyalakon, a nagytermen és a Levita klubbhelyiségén kívül nem sok mindent látott a kastélyból. Tudatalattia talán pont ezért készteti arra, hogy úttalan utakon járjon.
Gondolataiba feledkezik, olyannyira, hogy majdhogynem felbukik az előtte ülő sárga manóféleségbe. Lábai gyökeret eresztenek, hiszen ő még sohasem találkozott ilyen lénnyel. Bár máguscsalád sarja, mégis szinte minden varázslatos lény vagy tárgy képes ámulatba ejteni.
Szóval ahogy ott áll, nézi az édes, dudni sárga kis csöppséget és ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megszólítsa, majd jól megölelgesse őt. Előbbire rá is szánja magát, utóbbival kapcsolatban viszont arra az elhatározásra jutott, hogy vár még vele egy kicsit, nehogy túl ömlengősnek tűnjön.
-Szia te kis csöppség! Csak nem eltévedtél?
Széles mosolyra húzódik ajka, és csak nézi a földön csücsülő drágaságot. Úgy dönt ő is lehuppan mellé, hátha így jobban megnyílik neki. Szemügyre veszi a manócska pici arcát, melyről azt olvassa le, hogy jó a sejtése, a kis teremtés eltévedt. Éppen ezért készségesen ajánlja fel segítségét.
-Ha gondolod szívesen segítek tájékozódni a kastélyban, és segítek megkeresni a szüleidet vagy a barátaidat is!
Bíztató szemekkel nézi a kis árvát, és reméli, hogy elfogadja patronálását.

Lala

Alina sokáig nézte reményt és bíztatást sugárzó szemekkel a kis csöppséget, mire annak arcára egy halvány mosoly ült ki. A kis szőkeség legnagyobb meglepetésére az árvácská még valami kommunikáció félével is megpróbálkozott, de a lány nem sokat értetett belőle, ami nem csoda, hiszen csak szavak voltak egymás mellé téve. Gondolkozik, gondolkozik, és ismételgeti magában a neveket, aztán egyszer csak koppan a tantusz. a nagyterem neve is elhangzott! Tehát a dráaság a nagyterembe szeretne menni, mert valószínű ott vannak a barátai.
Alina annyira el volt foglalva azzal, hogy megfejtse a kis sárgaság üzenetét, hogy szinte észre sem veszi, hogy a manócska ismét szomorú. Nem bírja továbbb, megölelgeti őt. Melegség járja át a szívét. Pár percig karjaiba zárja, aztán hirtelen felpattan, és sugárzó mosollyal nyújtja kezét a csöppségnek, és közben magyarázza mit eszelt ki.
-Gyere Lala! A nagyterem nincs olyan messze! Megkeressük a barátaidat, illetve, ha már ott vagyunk harapunk is valamit! Van mindenféle finomság, puding, sütemény, és ha szerencsék van jut még nekünk finom kakaó is! Gyere szívem, ne várassuk tovább a barátaidat, se a korgó pocakodat!
Kézen fogja a kis árvát, és apró léptekkel elindulnak kitűzött céljuk felé.

Házvezető nénim

A levitások feje, míg arra vár, hogy Alina végre összekaparja magát, és értelmes választ adjon, elkezd várat építeni két villából, amin a kis gólya igencsak jól szórakozik, persze csak magában, semmiképp sem szeretné, ha a házvezető néni úgy vélné, hogy a szőkeség kikacagja őt. Lina legnagyobb meglepetésére Fírinne professzor minden szavára figyelt, még arra is, hogy a lány kipróbált már egy-két ráolvasást, sőt érdeklődik is felőlük. Alina elmosolyodik, majd az előbbi megszólalásánál jóval fesztelenebbül reagál.
-Igazából tényleg csak nagyon egyszereű igézetekről van szó, például apukám szemüvegének megjavítása, vagy a műanyagpohár színének megváltoztatása. Azt hiszem ennél többre nem is igazán vagyok még egyenlőre képes, mert bár varázsócsaládból származom, nem sok varázslatot ismerek.
Kicsit belepirul a mondat utolsó szakaszába. Nem mintha szégyelné tudatlanságát, de kicsit kellemetlenül érzi magát, ha erről kell beszélnie.
A szó ezután a Levita pontjaira terelődik. A gólyácska elképedve hallgatja, és imétli magában a pontszámot: háromezer-kilencszázhetvenhat. Kimondani is nehéz, nemhogy összegyűjteni. Jól írják a fámák, a levita tényleg a legszorgalmasabb ház mindközül.
Ennél a témánál sem időznek sokat, hisz az egyik professzornak köszönhetően, aki a kviddicsről beszélt a szó a tárgyfelvételre, azon belül is a repüléstanra esik. A házvezető nagy érdeklődést mutat aziránt, hogy a lány felvette-e a tárgyat. Talán azért próbál informálódni, hogy beszervezze őt a ház utánpótlás csapatába- fut át a gondolat Alina elméjén. Ennél a szálnál le is akad egy időre, s csak pár percel később eszmél rá, hogy választ még nem adott professzorának. Nem szeretné ettől is jobban megváratni, éppen ezért gyorsan pótolja a hiányosságot.
-Nem, nem vettem fel ezt a tárgyat. Őszintén szólva még sosem ültem seprűn, és nem is nagyon szeretném. Bár az egyensúlyérzékem rendben van, itt a földön, de nem vagyok biztos benne, hogy a levegőben is megállnám, megülném a helyem.
Elmosolyodik az állás-ülés kapcsán szemei elé kerülő képen, ahol épp a seprűn maradásért küzd. Parádés a látvány, de inkább megtartja az illúzió világának.
Az események most hirtelen felgyorsulnak. Egy lány rosszul lesz, a tanárnőt elhívják, s ő ottmarad egyedül. Egy darabig még ücsörög magában, majd amikor elunja a társtalanságot észrevétlenül távozik a teremből.

Kilt Zoltán



A kastélyban futótűzként terjedt el a hír, hogy a DÖK ismét nagyszabású rendezvényt ad a diákoknak, mégpedig a hírek szerint a majális került megrendezésre. Alinát elönti a boldogság, mikor értesül erről, hiszen ő mindig is oda volt az ilyen alkalmakért. A szüleivel számtalanszor kilátogattak a pécsi majálisra, ahol temérdek sergő, körhinta és egyéb játékok fogatták a látogatókat, illetve a tömény vattacukor illet, amiért a lány úgy lelkesedik még a mai napig. Így hát nem okozott neki nagy fejtörést, hogy részt vegyen-e az eseményen, viszont az nagyobb bökkenőt jelentett, hogy hogyan fog odatalálni. Oké, fénylő lelkek udvara, na de az mégis merre van? Kicsit kezdett kétségbeesni, amikor eszébe jutott a térkép, amit még ideérkezésekor kapott. Bár nem rendelkezett valami nagy tájékozódási képességgel, és nem is volt valami nagy térképész, de azért némi nehézségek árán csak sikerült kisilabizálnia az útvonalat. Mikor végre meglelte, és rögzített magában minden fontos támpontot, gyorsan a szekrényéhez rohan, felkapja  alegelső normálisnak tűnő göncöt, és választ egy ahhoz illő cipőt majd útnak indul.
Nem telik bele sok idő, és már kint is van a szabadban, s néhány pillanat múlva már közre is zárják a bohócok. Ámul-bámul, nem tudja, hogyan szerelje le őket. Szerencséjére ekkor felbukkan egy kisfiú, aki ámulattal nézi végig táncukat, így le tud lépni. A mókamesterek azonban nem akarják ilyen könnyen elengedni a lányt, ezért a nyomába erednek. Alinán kissé eluralkodik a pánik, majd mivel nincs jobb ötlete, leszólítja az első egyedül ácsorgó fiút, és úgy tesz, mintha társalognának, remélve, hogy végre békén hagyják.
-Ne haragudj, de megkérhetnélek, hogy tegyél úgy, mintha most valami szuper izgalmas dologról társalognánk? A bohócok nem akarnak békén hagyni...
Elpirul, s közbe kétségbeesetten néz fel a nála jóval magasabb ifjúra.

szuperhős Kilt Zoltán

Alina szívéről mázsás kő zuhant le, mikor a fiú nem nézte őt teljesen elmeháborodottnak, sőt karon fogta, és elindultak céltalanul, hátuk mögött hagyva az ijesztő mókamesterek hadát. A srác be is mutatkozik, és kiderül, hogy egy házban lakik Linával. A lány elmosolyodik, majd mikor ráeszmél, hogy Zoltán a neve és háza iránt érdeklődik gyors válaszadásba kezd.
- Engem Losonczy Alinának hívnak, és szintén Levitás vagyok. Nem tudok neked elég hálás lenni, hogy segítettél... Köszi aranyos vagy, de egyelőre nem kérek semmit.
Szégyenlősen elmosolyodik, majd folytatja a társalgást.
-Egyébként elsős vagyok. Április elején érkeztem a kastélyba. Most próbálok ismerkedni, és minél több információt gyűjteni az itteni életről. Nagyon szuper a kastély, bár van egy-két furcsaság, amihez még hozza kell szoknom, például a kísértetekhez. Te hanyad éves vagy?
Ismét somolyog egyet, és reméli, hogy a srác nem nézi őt valami kis locsi-fecsi libának. Miközben ezen töpreng pár percet, azon is agyal, hogy melyik évfolyamon is lehet Zoltán. Biztos benne, hogy nem elsős, mert akkor már összefutottak volna valamelyik órán, de, ha emlékezete nem csal, akkor még egyiken sem látta. Séta közben egy bódéhoz érnek, amelynek asztala roskadásig van tarítva különböző édeséggel. Alina társára tekint, majd büszke hangnemmel szól hozzá.
-Mint már mondtam, nem tudom meghálálni ezt a mentést, de, ha meghívhatnálak valamire, annak nagyon örülnék. Szóval, légyszi válassz valamit, a vendégem vagy!
A srácra kacsint, majd érdeklődő pillantásokkal vizslatja az elé terülő finomságokat.

Kilt Zoltán

Alina ismét megkönnyebbülhet, ugyanis Zoli már átesett egy vizsgán, hiszen másodikos, és megállapítása szerint ezt a megmérettetést is túlizgulják a nebulók, de szerencsére egyik feladatlap sem olyan borzasztóan nehéz, mint amennyire első látásra tűnik. Azért a fiú nem oszlatta el Lina minden aggodalmát, de a lány úgy véli, nem most van itt az alkalom, hogy ezen morfondírozzon, ráér az később is. Inkább az édességekre tereli kósza gondolatait, illetve arra, hogy segítsen háztársának a választásban. Töprengése eltart egy ideig, kicsit eluralkodik rajta a csendes őrült énje, majd mikor észbe kap néhány mondattal kedvenc édessége mellé teszi le a voksát.
-Nos, lássuk csak! Mielőtt bármit is mondanék, tájékoztatlak, hogy nagyon részrehajló vagyok a gumicukrok javára, abból is az extra savanyúak részére! Szerintem ez a finomság az, amelyik nélkül nem múlik el egyetlen ilyen rendezvény sem. Látod ott azt a savanyító porral beszórt békásat? Olyat már kóstoltam, és szerintem nincs ennél fanyarabb a kínálatban.
Komiszan elvigyorodik, majd eszébe jut, hogy előfordulhat az is, hogy Zoli esetleg édesszájú. Gyors átgondolás után erre az eshetőségre is ad tippeket a fiúnak.
-Ha az édes dolgok közelebb állnak hozzád, akkor talán válaszd a törökmézet, vagy a kókuszroládot. Sajnos ebben a témában nem igazán vagyok otthon, mert, mint már említettem savanyú cukor párti vagyok, azonban ezt a két elemózsiát már kóstoltam, és kellően cukros mind a kettő. Innentől tiéd a döntés!
Huncut vigyor bujkál szája sarkában, és úgy érzi magát, min t valami piaci kofa, aki rá akarja tukmálni a portékáját a kedves vevőre. Úgy tűnik, hogy erre a finomságok tulajdonosa is felfigyelt, mert kíváncsi tekintettel fürkészi a lányt. Lina ezen jót mosolyog, s míg Zoli hezitál, addig ő farkasszemet néz hol az árussal, hol pedig a már említett, ínycsiklandó békás cukorkákkal.

Kilt Zoltán

A gumicukorra esett a választás Alina nagy örömére, hisz így legalább tud egy-két szemet elkobozni a sráctól, így nem töm magába egy egész zacskónyit, és nem kell a kalóriák miatt sem aggódnia. Miután megvették az édességet, azon tanakodnak merre is folytassák útjukat. Linának először a körhinta jut eszébe, de mivel nem tudja, hogy Zoli mennyire szereti az efféle dolgokat, ezért inkább más irányba tereli gondolatait. Aztán egyszerre csak hopp, beugrik az eddigi legzseniálisabb elfoglaltság, és ami biztos, hogy megtalálható itt is. Nem tétovázik sokat, meg is osztja remeknek vélt ötletét a fiúval.
-Mit szólnál hozzá, ha felkeresnénk a zsákbamacskás bódét? Úgy hallottam remek ajándékokat lehet nyerni. Mikor a szüleimmel voltunk majálison, mindig vettünk ilyet, aztán jót kacagtunk, mert olyan furfangos árusokat fogtunk ki minig, akik néhány tasakba csak levegőt tettek, és általában minddig kifogtuk az efféle meglepetéseket.
Jót mosolyog az elmesélt történeten, és felidzéi annak a rút néninek az arcát, aki azokat a bizonyos oxigénnel töltött zacsikat árulta, és milyen megvetően tudott nézni összeszűkült szemeivel. Alinán a hideg is átfut, ahogy élesebben elékerül a néni megvető tekintete. Próbálja elterelni gondolatait, ezért a gumi békát majszoló társa felé fordul, és folytatja a beszélgetést.
-Na, hogy ízlenek a kis drágák?-Szélesen elmosolyodik, majd kivesz egy szemet ő is.-Szerintem zseniális. Álítólag van olyan is, amelyik ugrálni is tud, de én jobban szeretm azt, amelyik nem mozog.
Mosolyog, és közben várja, hogy Zoli beleegyezését adja a zsákmacskához, és akkor már indulhat is a móka. Amíg ácsorognak figyelmét hol a srácnak, hol a tüzet fújó emberkének szenteli.
Látszólag megfelelt Zoli elvárásainak az édesség, és mivel a macsekos bódé előtt kígyózó sor elvette kedvüket a játéktól, közös megegyezés után a kastély felé vették az irányt.

Caius


Kellemes nyári szellő fúj be a nyitott Gólyalak ablakán, ahol Alina éppen hőn szeretett könyveivel randevúzik. Minden erejét arra fordítja, hogy a tanulni valóra koncentráljon és ne bámészkodjon kifelé, ám ez időről időre nehezebben megy neki, majd végül úgy dönt, nincs abban semmi kivetni való, ha az este további részét valahol a szabadban tölti el. Összecsapja az előtte heverő könyvet, és néhány pergamen, valamint egy flakon víz társaságában elindul, hogy felkeressen egy tanulásra alkalmas helyet.
Folyosóról folyosóra mászkál, majd maga sem tudja hogyan, de az Erkélynél köt ki. Megáll az ajtóban, maga elé mered, csak néhány pillanat múlva eszmél rá, hogy nincs egyedül. Egy fiú támaszkodik a korlátnál, és Linát nézi. A lány zavarodottan elmosolyodik, majd társalgást kezdeményez.
-Szia! Csatlakozhatnék hozzád?
A srác előtt heverő könyvekre és pergamenekre tekint, majd megemeli az általa hozott tanulni valót. Elmosolyodik, majd folytatja a beszélgetést.
-Elsős vagyok, és írtóra félek a vizsgáktól. Tudom, tudom a vizsgák csak augusztusban kezdődnek, de egy Levitás sosem lehet eléggé felkészült, és sosem tanulhat eleget.-Elmosolyodik.-Egyébként Alina vagyok. És te?
Méregeti a fiút, és biztos benne, hogy nem a háztársa, illetve abban is, hogy jóval idősebb nála.
Mosolyogva ácsorog tovább az ajtóban, hiszen, ha a fiú nem szeretne vele társalogni, illetve tanulni, akkor kénytelen lesz tovább állni, és keresni valami másik helyet.

Úgy tűnik, Alinának mégsem kell másik hely után néznie, ugyanis a fiú meglepő kedvességgel van a lány iránt, még egy széket is kihúz neki, magvárja amíg leül és csak utána foglal helyet. A szőkeség zavartan mosolyodik el, talán egy kicsit el is pirul, mikor látja, hogy a fiú többször is végigpásztázza. Hiába a versenyek, a flitteres ruhák, a közönség és minden egyéb jégtáncos kiegészítő, van amihez sohasem szokik hozzá az ember...
A téma a fiú húgára húgára terelődik, aki szintén elsős, és finoman szólva nagyon fél a vizsgáktól. Alina ezen jót mosolyog, és mivel nagyon is át tudja érezni ezt a helyzetet, gondolatban egy "ne aggódj, menni fog" ölelést küld az ismeretlen lánykának. S végül a beszélgetés végére kiderül a kedves srác neve is: Caius Randy Woodrow. Feladja a szőkeségnek a leckét: kiválaszthatja melyik nevén szeretné szólítani. Alina végül a Caius mellett dönt.
Folyik tovább a csevej, és Caius affelől érdeklődik, amit Linus éppen tanul. Gyorsan megnézi a könyv borítóját, nehogy hülyeséget mondjon majd felvillanyozva megszólal.
-Gyógynövénytan könyvet, illetve bájitaltan jegyzeteket hoztam magammal. Ez a két tantárgy a kedvencem. Már egy ideje rájöttem, hogy a szüleimhez hasonlóanm én is a gyógyítással szeretnék foglalkozni, és azt hiszem, hogy ez lesz a két alaptantárgy, ami ehhez a szakhoz kell. És te? Ahogy elnézlek neked már biztosan nem az ilyen alaptantárgyakkal kell mojolni... Mestertanonc vagy, igaz? Milyen szakon?
Mosolyog, és közben észrevétlenül próbálja megkukkolni a Caius előtt lévő könyvet, hátha lát valami érdekeset.

Ismét a már emlegetett hugica kerül szóba, de mivel Caius nem árulja el a lány nevét, így Alina nem tudja megerőltetni a memóriáját, hogy emlékezzen rá, ezért próbál a fiú arcához hasonló leányzókban gondolkodni, de így sem megy neki, végül feladja a küzdelmet, és inkább hallgatja a srác szavait, melyek a gyógyító szakma nehézségeit taglalják. Kicsit sem lepődik meg Caius szavain, hiszen már nem egyszer végighallgatta ezeket a mondatokat. Legszívesebben most felrobbanna, ugyanis nem szereti, ha egy dolgot ismételgetnek neki, de mégsem teszi, túl udvariasnak és kedvesnek ítéli meg a fiút, és nincs szíve hozzá, hogy legorombítsa őt, valamint úgy van vele, biztosan csak jót akar... Végül a téma Alinára terelődik vissza, illetve arra, hogy honnan jött.
-Tudom, hogy a gyógyítói pálya korántsem tartozik a legkönnyebbek közé, sőt! De úgy érzem, az az én világom. Mindig is szerettem segíteni az embereken, és úgy gondolom életem ott fog beteljesülni, amikor, mint gyógyító lépem át valamelyik ispotály küszöbét. Ott fogok révbe érni. Ne aggódj, nem vettem zokon a szavaidat! Igazából már megszoktam, hogy az emberek amint meghallják ezt a szót: gyógyító, rögtön vérszemet kapnak, és kényszert éreznek, hogy megosszák velem álláspontjukat a szakmával kapcsolatban...
Elmosolyodik, visszagondol arra a rengeteg emberre, akinek már végighallgatta a monológját... Tart még egy kis lélegzetvételnyi szünetet, majd belevág a mesébe, ami arról szól honnan jött.
-Pécsről érkeztem, a szülinapom délutánján, április 1-jén. Imádom azt a várost. A családom, a Losonczy-gárda, ahogyan a pécsiek mondják tősgyökeres pécsiek. A szüleim is ott ismerkedtek meg egymással...
Néhány percnyi csönd áll be, majd Caius végre elárulja, hogy Alina jól sejtette mestertanonc, ráadásnak nem is akármilyen szakon: kviddics tehetséggondozó. A lány nem gyengén elképed, de nem azon, hogy sportoló, hanem, hogy ő még sohasem beszélgetett ilyen sportot űző emberrel. Nagyon érdekli a téma, éppen ezért újabb kérdésekkel bombázza a srácot.
-És nem félsz attól sohasem, hogy leesel a seprűről? Ha elsős korod óta űzöd ezt a sportot, biztos nagyon jó lehetsz, és ezer százalék vagyok abban, hogy valamelyik válogatott meg fog keresni egy ajánlattal. Van elképzelésed melyikbe szeretnél menni?
Érdeklődő pillantásokkal vizslatja a fiút, közben belepillantgat a GyNT és BIT tananyagba.

Mintha kicist zavarban lenne...-gondolja magában Alina, hiszen a fiú olyan jeleket produkál, amelyek erre engednek következtetni: zavart tekintet, alig észrevehető fiús arcpír, mosoly. A lány jól ismeri ezt a kombinációt, hiszen ő is szokott ilyen helyzetekbe keveredni, ahol minden akarata ellenére tökéletesen látszik rajta az, hogy picit kellemetlen neki a téma. De hát semmi baj, úgy látszik megesik ez másokkal is.
Linát elemzéséből egy váratlan mozdulat zökkenti ki: Caius lágyan kezei közé fogja a szőkeség apró kacsóit, a nevén szólítja, majd egy bíztató mosolyt küldve felé elmondja, reméli, hogy a lány meg tudja valósítani az álmát. És tádám: Alina az imént említett szégyenlős-jegyek összesét hozza: a pírtől egészen a bugyuta mosolyig. Gyorsan könyvébe pillant, s reméli, hogy Caiusnak nem szúrt szemet az incidens. A fiú végül hátradől, bohókásan nevet, majd a beszélgetés ismerős mederbe terelődik: Pécs és a repülés. Lina pécsiesen háborog magában, mikor azt hallja, hogy Pécs szép város. Minden ott élő tudja, hogy Pécs a legszebb város, ezt nem kérdőjelezheti meg semmi. Zúgolódása hamar lecsendesedik, mikor eszébe jut a mondás, miszerint mindenkinek a saját otthona a legszebb. Elmosolyodik, s mivel már elég régóta csendben üldögél úgy gondolja itt az ideje szólásra nyitni ajkait.
-Mindenképpen látogasd meg ezt a gyönyörű helyet, mármint Pécset. Hihetetlen értékeket hordoz, és nem mellesleg gyönyörű nyitott műjégpályánk is van, amit bár csak télen tudunk használni, de gyönyörű! Esetleg, ha majd tényleg eljössz egyszer, és szólsz nekem, becsempészlek egy jégtáncbemutatóra. Ha szerencséd van, engem is felfedezhetsz majd a táncosok között.
A fiúra kacsint huncutul, majd egy kicsit olvasgatja a tankönyvet. Aztán villámcsapás szerűen nyilalnak belé Caius szavai: vagy éppen megvédeni valamelyik csapattársamat. Elborzad a szavak hallatán. Ugyan már hallotta, hogy a kviddics durva sport, de, hogy ennyire, azt azért nem gondolta volna. Nem tudja magában tartani megdöbbentségét...
-Úristen! És ez legális, mármint megszokott, hogy az embereket megtámadja a labda, meg ilyesmik? És mi történik akkor, ha nincsenek ilyen nagylelkű hősök a pályán, mint te, akik megvédik a többieket? Sokan szoktak a gyengélkedőre kerülni?
Rettenetes rémületét igyekszik csillapítani, majd mikor ezt végre sikerül valamilyen szinten elérni, csendesen hozzáteszi:
-Sajnálom, csak tudod én nagyon félek az ilyen sportoktól. Soha nem ültem még seprűn, repkedő labdákkal meg végképp nem játszottam... És amint láthatod igen aggódós vagyok...
Lesüti szemeit, és reméli, hogy Caius nem könyveli el holmi hepciás tyúkanyónak.

Zoli

Napról napra jobban tűz a nap, és ezzel párhuzamban napról napra elviselhetetlenebb a hőség a tornyokban. A diákok menekülnek hűvősebbnél hűvösebb helyekre, már, ha létezik ilyen egyáltalán... A forroság szinte már elviselhetetlen, és a kastélylakók közül sokan talán már a pokolba is kívánták a napot... Kevés olyan ember van, aki még bírja ezt a kánikulát, de szerencsére Alina pont ezen kevés emberek egyike. Ő élvezi a kitűnő időt, még akkor is, ha a tanulás néha belerondít a vakító napsütésbe.
Az utóbbi napokhoz hasonlóan a lány most is imádott könyveit bújja, szinte már ki sem látszik belőlük, de úgy van vele: ami muszáj az muszáj, nincs mit tenni, a lazítás ráér majd a vizsgák után, addig meg a Leivta nevéhez hűen magol éjjel-nappal. Sajnos azonban néha szükség van egy kis kikapcsolódásra, különben begőzöl az ember... Ez történik most a szőkeséggel is, hiszen késő estig tartott  ategnapi randevú az SVK könyvvel, és most bármennyire is szeretne, képtelen koncentrálni. Így hát úgy határoz, hogy megajándékozza magát néhány óra szünettel. Összecsapja a tanulnivalót, majd a szekrényhez rajtol, ahonnan az öltözékéhez-zöld maxiruha, papucs, zöld gyűrű- egy szalmakalapot és egy napszemüveget bányász elő. A kalapot fejébe húzza, majd a tükör elé ballag, ellenőrzi az összeállítást, haján-melyet most is, mint általában kiengedve hord-igazít egy kicsit, majd nekivág a hosszú, szinte már-már végtelennek ható folyosóknak.
Nagy nehezen kikeveredik a kastély falai közül. Az irányítást megszokott mondon lábaira bízza, akik egy imserős helyre, a Fénylő Lelkek Udvarára hozták őt. A szökőkút csobogása örömmel tölti el. Bár a kút az udvar közepén helyezkedik el, ahol semmi árnyék nincs, a lány első lépései mégis ide vezetnek. Kezét a vízbe mártja, majd felfrissülés gyanánt felhevül bőrére csepegtet néhány cseppet, és helyet foglal a kút káváján.

Az este megkaphatná a lepődjünk meg a másik sportján címet, ugyanis Caius teljesen elcsodálkozik azon, hogy a lány jégtáncos. Ezen Lina jót mosolyog, hiszen apró termete és véznasága miatt sokan nem néznék ki belőle, hogy sikeresen helyt tud állni egy ilyen sportágban. Épp ezért büszkén mosolyodik el, és bár eddig is kihúzta magát-hiszen egy táncos sosem görbe-most még jobban feszít, persze nem túl feltűnően. Szemei csillognak, sőt, mikor a fiú lelkesen jelenti ki, hogy szívesen megnézné a lány  bemutatóját ismét zavarba jön egy kicsit, de azért igyekszik értelmesen megszólalni.
-Bizony, jégtáncolok, immár nyolc éve! Az első bemutatóra hat éves koromban mentem el az egyik barátnőmmel. Azonnal beleszerettem a ruhákba, a zenébe, a táncba... Nem volt kérdéses, hogy szeretném-e én is csinálni... Annak pedig külön örülök, hogy meg szeretnél nézni! Rendes tőled! A legérdemesebb télen jönni, hiszen akkor a leglenyűgözőbb a látvány! Tényleg, szólj, hogy mikor szeretnél jönni, és akkor talán még egy meglepetéssel is kedveskedem majd!
Caiusra kacsint, és reméli, hogy a fiú komolyan gondolta ezt az egész pécsi kiruccanást, mert a lány fejében már szinte minden részlet megszületett a táncos előadás kapcsán.
Némi csend áll be a beszélgetésbe, de ez egyik félnek sem okoz gondot, hiszen mégis csak tanulni érkeztek ide, ám ez a hallgatás nem tart sokáig, mert a téma ismét visszaterelődik a kviddicsre és annak veszélyeire. Alinát már a gondolattól is kiveri a víz, hogy repülő labdák elől menekülnek a játékosok. Caius igyekszik megnyugtatni a pánikrohamot kapó szőkeséget, és bár Lina uralkodik érzésein és arckifejezésén belül majd szétveti az ideg, főlg akkor, mikor a srác közli, hogy voltak már kisebb-nagyobb sérülései. A lány arcára ismét kiül az aggodalom. Igyekszik nem mutatni, és csak akkor szólal meg, mikor a fiú kiinvitálja őt egy iskolai meccsre, ahol megnézheti milyen egy igazi kviddics-hős.
-Úristen! Lapockarepedés? És még akkor a jégtáncot mondják veszélyes sportnak a kori éle miatt... Még szerencse, hogy gyógyítónak készülök, legalább lesz egy imserősöd a húgodon kívül, akihez bátran fordulhatsz, ha már minden csontodat sikerült ripityára törnöd!
Itt kis szünetet tart, szemeit összeszűkíti, és igyekszik a lehető legszúrósabban a fiúra nézni, de közben angyalian mosolyog, majd folytatja.
-Oké, kimegyek egy iskolai meccsre, és megnézlek te kis kviddics-hős! De kérlek, a kedvemért azon a meccsen nagyon vigyázz majd magadra, nem szeretnélek darabokban látni!
Mondókája végére kicsit elpirul, zavarában újra a könyvbe menekül. Caius fel is veti, hogy hagyja-e tanulni  a lányt, sőt még azt is hozzáteszi, hogy neki is kéne, de túl kellemes a társaság. Lina szégyenlősen elmosolyodik, majd igyekszik nem hebegve-habogva válaszolni.
-Nekem jó ez így, hogy beszélgetünk is közben. Tudod mostanában úgy éreztem magam, mint egy kalickába zárt magányos madár. A könyveimen kívül alig volt társaságom, és most úgy örülök, hogy végre emberi hangot hallok, nem csak a könyvlapok zizegését! Gondolom neked azért már komolyabb kihívásaid is vannak egy BIT vizsgánál, éppen ezért, ha gondolod csendben is lehetünk, vagy akár le is léphetek. Megértem, ha most fontosabbak a vizsgák, ne aggódj nem vagyok sértődékeny típus!
Íriszeit Caiuséba fúrja, és várja a fiú döntését.

A lány csenedesn ücsörög a kút káváján, nézi a felhőtlen, ragyogó eget, a fákat, melyek most gyönyörűen zöldellnek, a kis fűszálakat, ahogy megadóan lengedeznek az enyhe fuvallattal. A mélázásba teljesen belefeledkezik, olyannyira, hogy szinte már észre sem veszi az eléje toppanó ismerős alakot, Zolit. Meglepődik a fiú láttán, hisz a majális óta nem is látta. Rámosolyog, majd szívélyesen üdvözli őt.
-Hahó idegen! Téged is lehet látni?! A majális óta mintha a föld nyelt volna el! Mesélj, mi újság veled? Sikerült kiheverned a gumicukrot?
Az édességet emlegetve felidéződik benne a savanyú békás cukorka íze. Komiszan elvigyordoik, amikor tovább fűzve az emlkékeket felötlik benne a bohóckaland okozta rémület... Egy darabig még a múltban mereng, ám Zoli nem hagyja sokáig nosztalgiázni Linát, ujjával apró vízcseppeket pöcköl a lány felhevült bőrére. Na persze a szőkeséget sem kell félteni, viszonozza a kedvességet. Aztán jön a választási lehetőség: tovább csücsülni a kút forró káváján vagy sétára indulni a hűs lombok alatt. Alina természetesen az utóbbi mellett dönt, felpattan, és belekarol a fiúba, majd elindulnak. Néhány perc hallgatásban telik el, amit a lány arra használ ki, hogy figyelmet szenteljen a bájosan trillázó madárkáknak. Majd mikor kigyönyörködte magát bennük újabb kérdésekkel bombázza a fiút.
-És hogy állsz a felkészüléssel a vizsgákra? Tudom, hogy messze van még, de én személy szerint ki sem látszom a könyvekből. Most is épp a lazítós óráimat töltöm, mert tegnap olyan sokáig tanultam SVK-t, hogy ma már képtelen voltam bármire is koncentrálni, pluszba még jött a verőfényes napsütés... Nem tudtam a fenekemen maradni és kuksolni a Gólyalakban, szerintem ez egyszerűen képtelenség... Téged is a könyvek űztek ide, vagy spontán rádjött a sétálhatnék, esetleg megérezted, hogy itt vagyok, és aggódtál, hogy nehogy belefussak néhány elkóborolt bohócba?
Az utolsó variáció kimondása után először szélesen elvigyorodik, majd mikor már végképp nem bírja magát tartani kitör belőle  a hahota. Miután jól kiröhögte magát igyekszik Zoli válaszára koncentrálni.

Zoli

Zoli türelmesen kivárja, amíg a lány minden kérdést rá zúdítja, csak aztán kezd el válaszolgatni szépen sorban. A mondatokba némi humort is csempész, amin Alina szemmel láthatóan jól szórakozik, talán időnként túlságosan is... Aztán elindul a séta, a fiú itt is hősiesen tűri Lina faggatózásait, majd kicsit megdorgálja a szőkeséget amiért nem figyel oda jobban arra, hogy kipihent legyen. Alina szégyenlősen elmosolyodik, majd mikor a szorgalmiírásra, illetve arra terelődik a szó, hogy Zoli nem viszi túlzásba a tanulást hangján talán egy lehelletnyi meglepődöttség érződik.
-Eddig csak egyet, SVK-ból. Próbálok időt szakítani a szorgalmikra, de annyira be vagyok rezelve a vizsgáktól, hogy az már csúcs! Még az álmaimban is elöjön, de komolyan! Ne nézz hülyének, de tényleg ez van... -Itt pici szünetet tart, amdj rátér a fiú tanulására.-Szóval te nem stresszeled túl ezt a tanulásosdit... Jó neked, hogy nem vagy az a túl izgulós típus! De azért időnként előveszed a tankönyveket, nem? Mondjuk te már másodikos vagy... Szerencsés vagy, hogy már túl vagy az első nagy megmérettetésen! Lennék a helyedben... Na jó, abbahagytam a panaszkodást.
Szélesen elmosolyodik, majd a séta egy darabig csendben folyik tovább. A némaságot Zoli töri meg, még pedig egy kérdéssel, ami arra irányul, hogy mivel üssék el a nap hátralévő részét. Lina törni kezdi a kobakját, majd mikor úgy érzi jutott valami eredményre, gyorsan szólásra nyitja ajkait.
-Mit szólnál hozzá, ha leülnénk és beszélgetnénk? Hallottam ám ezt-azt a folyosón rólad.-Huncutul a fiúra kacsint majd folytatja.-Ment a sus-mus rólad és Gwenről. A bökkenő csak az, hogy én nem tudom ki ez a lány. Ha szépen megkérlek beavatsz?
A lehető legbocibb szemekkel és angyali mosolyával próbálja szóra bírni háztársát, és reméli, hogy sikerül megtudnia mi igaz a kastélybeli pletykákból. Kicsit túlcsordultnak érzi kíváncsiságát, és indiszkrtének a kérdést, épp ezért még egy monadot intéz Zolihoz, mielőtt még némaságba burkolózna.
-Természetesen akkor sincs harag, ha nem szeretnél erről beszélni!

Lina kicsit tartott attól, hogy Zoli esetleg lenézné azért, mert a lány olyan szinten tart a vizsgáktól, hogy azt elmondani szinte képtelenség, de szerencsére nem így történik. A fiú kedvesen bíztatja és nyugtatja a lányt, hogy minden rendben lesz, nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, mert bár elképzelhetetlennek tűnik, ezek a megmérettetések mégsem túlélhetetlenek, példa rá a minden felsőbbéves. A szőkeség kicsit megnyugszik, de a kisördög már ott bújkál benne, már ami a Gwen-Zoli témát illeti. Szegény Alinát majd megöli a kíváncsiság, persze ezt igyekszik palástolni, kisebb-nagyobb sikerrel. Nagy nehezen választ kap a faggatózásra, és úgy tűnik a folyosói pletykák igaznak bizonyulnak, az eridonos leányzoó és Zoli között tényleg alakulóban van valami. Lina elmosolyodik, hiszen imádja a boldog befejezéseket. Néhány pillanatig csend honol köztük, majd ezt a szótlanságot a lány töri meg.
-Szóval most az egyszer igazak a pletyik! Örülök nektek! Azt mondtad Cupido a ludas... Ha ő nincs, észre sem vetted volna őt? Vagy a szárnyas szerelem mester csak a hab volt a tortán?
Elvigyorodik, és hálát ad az égnek, hogy ő még nem futott össze a pelenkás angyallal, hisz akkor nem maradna idő a tanulásra... Imsét beáll néhány perce a hallgatás, ám ezt most Zoli kérdése zavarja meg, ami arra vonatkozik, hogy Linának van-e már valaki kiszemelt. A lány mindenféle arcpír nélkül válaszol.
-Nekem még nincs. Tudod olyan szinten leköt a tanulás, hogy, ha az orrom előtt állna a nagy ő lehet, hogy akkor sem venném észre... De azt hiszem van még időm, nem vagyok még olyan vénlány, hogy aggódnom kellene. De ígérd meg, hogy, ha majd látsz rajtam néhány szarkalábat idejében figyelmeztetsz, különben életem végéig átkozni foglak, hogy miattad kellett huszönt macskával élnem.
Huncutul a fiúra kacsint, miközben szélesen vigyorog.

Úgy tűnik komolyan gondolta-fut át a gondolat Alina buksiján, aminek hatására elmosolyodik, hiszen még nem volt olyan alkalom, hogy egy felsőbbéves, ráadásnak egy ilyen kedves srác, mint Caius megígérje neki, hogy elmegy és megnézi, ahogy táncol. Szeme felcsillan, és szinte látja maga előtt a gyönyörűen megvilágított jégpályát, a fiút és természetesen magát, ahogy az ugrásokat halmozza, majd egy piruettel zár. Mesés kép... Néhány percig még a jövőben él, majd egy fejrázással visszatér a jelenbe. Mosolyogva nézi Caiust, akinek arcára a döbbenet ül ki, majd ezt felváltja egy titokzatos mosoly, mikor szóba kerül, hogy Lina egy meglepetéssel készül majd neki.
A kviddics újra a téma ura. A fiú elmondja, hogy reméli, hogy csonttörés miatt nem kell majd találkozniuk. Az "ilyen esetben" szavak különös hangsúlyt kapnak. Lina elmosolyodik ismét, és igyekszik nem elpirulni, bár amikor Caius úgy tesz, hogy májos ilyenkor, nem tud mit kezdeni a pírrel. A kviddics-hős megígéri, hogy nem fogja magát összeszúzatni, főleg úgy nem, hogy már most van, aki aggódik érte, így van értelme vigyázni magára. Lina rákacsint, majd mivel már eleget ült csendbe búrkolózva elmakog egy-két mondatot.
-Köszi! De én nem szeretem, hogy mindig zavarba jövök, ha kell ha nem. Egy idő után elég kellemetlen, mert mindig elárul...-Itt tart némi szünetet, majd visszatér a meccshez.-Örülök, hogy most jobban fogsz vigyázni magadra! Bár gondolom eddig sem volt feltett szándékod, hogy félhullán gyere le a pályáról, de azért most megnyugodtam, legalábbis egy kicsit...
Megint elmosolyodik, de ez a mosoly nagyon hamar le is fagy arcáról. Caius ugyanis közli, hogy a szőkeségnek már nem sok lehetősége lesz őt megnézni hősködés közben, mert a tanév végével elhagyja az iskolát. Alina kicsit elszontyolodik, de minden erejével azon van, hogy ez ne látszódjék rajta. Kis idő elteltével megszólal.
-Kár érted, mármint, azért, hogy elmész... Jó lett volna, ha legalább egy évet tudtunk volna még együtt ide járni, mert iszonyat jó veled beszélgetni... De persze, értem én, hogy a karier, meg a szárnybontogatás most fontosabb. Remélem sikerül bekerülnöd az álomcsapatodba...
Caius még néhány szót ejt arról, hogyan szokott a vizsgaidőszakra készülni, de a lány gondolatai egész máshol járnak. Nagyon megkedvelte a fiút, és nehéz neki szembesülni a ténnyel, hogy elmegy. Épp ezért összecsukja a könyvet, igyekszik nem mutatni, hogy legszívesebben sírna, de nem megy valami jól neki. Gyors búcsúzásba kezd.
-Ahogy nézem, elég későre jár. Azt hiszem én most megyek. Jó volt veled beszélgetni... Örülök, hogy megismertelek. Ha az évzáróig nem találkoznánk, nagyon vigyázz magadra, de tényleg! Tudod, megígérted...
Kacsintana, de akkor legördülne a könycsepp, ezért némán felveszi  a könyvet, megöleli a fiút, és elindul.

Alina a mai napját felosztotta a tanulás és a lófrálás között. Tudásának bővítésére a tanórák teljeséggel tökéletesek voltak, így mikor végre sikerült kievickélnie az áradó nebulóseregből a szobája felé vette az irányt, hol megszabadult talárjától, és természetesen szeretett könyveit sem akarta magával vinni a császkálásra, ezért tőlük is érzékeny búcsút vett, majd elindult, hogy ismeretlen helyeket járjon be, hisz újonc lévén ilyenből akad bőven. Nehézségek árán kikeverdett a friss levegőre. Élvezte, ahogy a szél kósza tincseivel játszik, melyek most is, mint általában kissé kócosan ékesítették. Jelenleg azonban ez sem tudta zavarni, élvezte a szabadságot, hallgatta a zümmögő rovarokat, elfigyelgette a bájosan táncoló lepkéket, s közben észre sem vette, hogy mennyire elszaladt az idő. Egy csúnya felhő sötétségbe burkolta a teret, és a lány hirtelen fázni kezdett, hiába vislet bőrdzsekit. Elindult volna vissza, a kastély biztonságot adó falai közé, csakhogy olyannyira elkóborolt, hogy nem találta az ösvényt, amely az épülethez vezet, és most még pálcája sem volt nála, hogy segélyjeleket küldjön. Az ijedség úrra lett rajta, már-már ott tartott, hogy zokogásban tör ki. Össze-vissza ténfergett, hol erre, hol arra indult el, hátha megtalálja a helyes utat, majd végső kétségbeesésében a földre rogyott, fejét a térdére hajtva tényleg kitörtek belőle a könnyek. Fohászkodott magában, hogy küldjön érte valakit az ég, aki segít neki útba igazodni.

Bíborka

Mai viselet

A szőkeség végre letudta már minden óráját, és nem vágyik másra, csakhogy végre kifújhassa magát valahol. Rettenetesen elfáradt, ami nem is csoda, hiszen egy hónap múlva itt vannak a vizsgák és a tanerők igen kemény órákat tartanak, amolyan elővizsgáztatásokat, amitől Linának már borsódzik a háta. Szóval kimerülve, kissé agyongyötörten esik be a szobájába, ahol megszabadul a talártól, a könyvektől, és kényelmes szerelésbe bújik. Bár gardróbjában egymás hegyén-hátán sorakoznak a szebbnél szebb magassarkúk, egyberuhák, és miegyebek, ő mégis egy csőszárú farmernál, egy laza felsőnél, illetve egy tornacipőnél állapodik meg, valamint kiegészítő gyanánt egy sapit húz szőke loboncára. A tükröben párszor megnézi magát, biztosra akar menni, hogy elől-hátul minden úgy áll-e, ahogy kell, majd kibaktat a Gólyalakból, és, mint mindig, most is lábaira bízza az irányítást. Téblából erre-arra, lépcsőről le, lépcsőre fel, folyosóról folyosóra kószál, majd valahogy ismerős terepre keveredik, a nyugati szárny földszintjére. Jól tudja, hogy miért ide vezérelték lábai. A sok mászkálástól torka kiszáradt, és hol is lehetne finomabb frissen facsart narancslevet kapni, ha nem a konyhában. Vidáman nyomja le az ajtó kilincsét, majd foglal helyet az egyik széken. Kicsit meglepődik, mert most nem a megszokott sürgés-forgás fogadja, csak néhány manó lézeng a helyiségben. Mivel látja, hogy nekik elég sok dolguk van, feláll, és a pulton lévő narancsokhoz siet. Kifacsar néhányat, majd célba veszi az ülőalkalmatosságot. Sajnos nem nézett a lába elé, és megbotlott valamiben, illetve valakiben. Egy halk puffanás és egy csörömpölés, ennyi halatszik mindössze a történtekből. A szőkeség először sajgó végtagjait matatja, majd kezére néz, melyből az törött pohárnak hála némi vér csordogál. Eztán veszi csak észre a vele együtt a földön heverő házimanót. Amilyen gyorsan csak tud mellékúszik, és rettenetes zavarában össze-vissza hadovál szegénynek.
-A manóba! Ne haragudj! Nem néztem a lábam elé! Merlin szakállára, mondj valamit! Fel tudsz kelni? Hívjak segítséget?

Bíborka

Nos, ha úgy vesszük nagy baj nem történt. Egy kis koccanás, némi vér, mely a lány ujjából serkent a padlóra. De álljunk csak meg! Ez túl sok-gondolja magában a lány. Eddig úgy vélte, hogy sorstársának nem esett nagyobb baja, de a padlón látott nyomok alapján, hát a véleménye más irányba hajlott. Zaklatott kérdéseire a manó először nem is válaszol, csak korholja magát, vagy a lányt, Lina nem tudja eldönteni. Aztán nagy nehezen kibök annyit: jól vagyok, majd egy ragtapaszt varázsol elő, és kissé morcos hangon ajánlja fel a szőkeségnek, aki hálálkodva fogadja el.
-Nagyon szépen köszönöm!-Odatartja az ujját.-És tényleg borzasztóan sajnálom! Nem szeretném, ha miattam bajba kerülnénk, szóval, mit szólnál, ha segítenék összetakarítani? Illetve előbb megszabdítalak a paradicsom és sajtköretedtől, mert, ha nem haragszol meg a kifejezésért, úgy festesz, mint egy mekpakolt szendvics!
Elmosolyodik, majd leveszi a szegény kis pára fejéről az említett hozzávalókat, majd a szemeteshez sétál velük. Visszafelé magához szólítja a sarokba elhelyezett sperűt és lapátot, majd mikor megérkezik a manó elé, széles mosollyal nyomja kezébe a lapátot, ő maga pedig elkezdi feltakarítani az előbbi mutatvány maradványait, közben könnyed csevejbe elegyedik a manóval.
-Egyébként Losonczy Alina vagyok. Elsős, bár ezt gondolom sejtetted. A szfinxekhez osztott be a süveg. És téged hogy hívnak?
Kedvességével próbál mosolyot csalni a mancsóka pofijára.

Alina teljesen megadta magát a kétségbeesésnek, illetve az ezzel járó könnyáradatnak. A földre rogy, és csendben hüppög, miközben ostorozza magát, és béna tájékozódó képességét. Nem hiszi el, hogy ez most pont vele történik. Önmarcangolásának kellős közepén léptek neszére lesz figyelmes, majd ezeket hamarosan tétová fiú hang követi. Felpillant, és gyorsan a szeméhez nyúl, hogy eltüntesse a sós könnycseppek utolsó maradékát is. Mikor kellő erőt érez magában megszólal.
-Csak eltévedtem...
Halvány mosoly kúszik arcára, majd elfogadja a felé nyújtott kezet, és feltápászkodik. Arra számít, hogy majd az ismeretlen srác visszavezeti őt a kastélyba, ám nem ez történik. Ismét elfogja az aggodalom, mi van, ha mégsem jó emberrel hozta össze a sors, és még százszor rosszabb történik vele, mint amire eddig számított. Bizalmatlanul lépdel a srác mellett, de amikor azt tapasztalja, hogy semmiféle hátsó szándék nem vezérli útitársát szívverése normál tempóba vált, lélegzete egyenletes lesz, megnyugszik. Kis idő múltán ismeretlen helyen kötnek ki. Bár a lány még nem járt itt, jól tudja hol vannak, a vadőrlaknál, és a vacsorázó bácsi több, mint valószínű, hogy az iskola vadőre lehet. Első ránézésre nem tűnik túl barátságosnak. Lina szégyenlősen méregeti, majd alig halhatóan kíván szép estét és jó étvágyat az öreg úrnak. Amikor észreveszi, hogy a bácsi tekintete egy pillanatig megtorpant kisírt szemén zavarba jön, akkor meg pláne, mikor az úr az ismeretlen srácot kérdezgeti a történtekről. Alina gyorsan kapcsol, és még mielőtt a fiú válaszolni tudna, átveszi a szót.
-Hát, szóval én eltévedtem. Igazából halvány lila dunsztom sincs arról, hogyan keveredtem ide. Kétségbeestem, aztán...
Pislog néhányat, jelezve, hogy a könnyek ennek velejárói, majd hagyja, hogy az ismeretlen srác is kibontakozzék.

Alina bármennyire próbál kedves lenni, bájosan mosolyogni, a kis manó tartja a tisztes távolságot és a mogorva arckifejezsét. Nagy sokára árulja el csak a nevét, Bíborkának hívják. Linának nagyon tetszik a név, de megdícsérni nem meri, fél, hogy esetleg ezzel is valami rosszat szólna, és végképp magára haragítaná Bibit. Továbbra is mosolyog, és csak remélni merte, hogy a szendvicses elszólása csal majd némi somolyt a manó arcára. Sajnos nem így történt, sőt, mi több Bibi teljességgel felháborodott. A hangulatot csak fokozta, hogy Lina ki is dobta a sajtot és a aparadicsomet, elérve ezzel azt, hogy a manó talán örök életre megutálta. Gyors szabadkozásba kezd, bár sejti, hogy sok mindnet nem fog vele elérni.
-Ne haragudj Bibi, én nem akartalak megsérteni az előbbi elszólásommal, a vacsorádtól meg végképp nem szerettelek volna megfosztani. Kárpótlásul szívesen összeütök valamit neked, bár nem vagyok nagy konyhatündér, az egyszerűbb ételekkel elboldogulok.
Kzeére konyharuhát tesz, mintha pincér lenne, kissé meghajol a hölgy előtt, majd készségesen ajánlja magát.
-Foglaljon helyet Hölgyem! Losonczy cselédlány áll szolgálatára. Mit hozhatok?
Kissé elmosolyodik, ám arcáról ezt Bibi ismét nagyon hamar lehervasztja, mégpedig azzal, hogy közli, diákoknak ilyen időben semmi keresnivalójuk nincs errefelé. Lina szemébe már majdhogynem könnyek szöknek, mikor a manó bocsánatot kér. A szőkeség ismét elmosolyodik, és nagyon reménykedik abban, hogy a pincéresdivel végre sikerül bevágódnia a manónál, és talán még egy kicist össze is barátkozhatnak.

Szóval a picéresdi sem jöttt be. Bár Alina aranyvérű máguscsalád gyermekre, és otthon van is néhány házimanójuk, akiket bár felszabadítottak, mégis a kúriában lakanak, a lány sosem fog hozzászokni, hogy ezek az apró teremtmények nem fogadják el a segítséget, sőt, mi több egyenesen sértésnek veszik, ha egy boszorkány vagy egy varázsló segíteni merészelne rajtuk. Lina lebiggyeszti szája szélét, és ismét meneteghetőzésbe kezd.
-Ne haragudj Bibi, én nem szerettelek volna megbántani, sértegetni meg pláne nem, illtve szégyent sem szerettem volna hozni sem rád, sem pedig a többi szorgos manóra! Csak tudod és soha nem fogom megérteni, hogy miért baj az, ha egy évben egyszer nektek is pihenőnapot adnak, netán még ki is szolgálnak benneteket... Ne kezd el magyarázkodni, úgysem fogsz tudni meggnyőzni...
Lemondóan legyint, közben helyet foglal. Magában dohog, amiért ismételten ilyen kellemetlen helyzetbe hozta a manót. Bele sem mer gondolni, hogy mit kapott volna Bíborka, ha a társai meglátják a jelenetet. Mé az is megeshet, hogy elüldözték volna őt a kastélyból, vagy kitagadják meg ilyesmi... A szőkeség inkább elhesegeti magától ezeket a gondolatait. Amikor szóba kerül a narancslé, elmosolyodik, és úgy dönt elfogadja, már csak azért is, mert taélán így jóváteheti a mai este folyamán elkövetett számtalán baklövését.
-Igen, azt készültem inni, de hiba esett a számítsába.
Az esett szót szándékosan hangsúlyosabban ejti ki, mint a többit, kicsit elmoslyodik, majd folytatja.
-Hűtve isteni lenne, de nem kérek mellé vacsorát köszönöm!
A mosoly marad. Bár kívülről úgy tűnik ismét nyugodt a szőkeség, belül az értetlenségé és az önmarcangolásé továbbra is a főszerep.

Bár Alina kérte Bibit, hogy ne is próbálkozzon magyarázatot adni arra, miért jó egy amnónak, hogy nem pihen csak mindig szolgál, és miért jó ez a kihasználás a mágusoknak, a kis manó mégis csak elkezdi mondani. Lina kicsit forrong magában, no persze nem azért, mert kérése ellenére végig kell hallgatnia a másik véleményét, hanem azért, mert nem tudja feléri épp ésszel, hogy miért ne lenne szüksége a házimanóknak pihenőnapra, és miért olyan természetes a mondás, miszerint a "Fáradt manó, boldog manó." Ha tehetné legszívesebben most felrobbanna, igen szó szerint, vagy ami még jobb, utat engedne dühkitörésénekl, majd egy lelkes szónoklatta rábírná az összes manót, hogy dobják le a konyharuhát, kés, poharat, ki mit tart a kezébe, és vonuljanak ki a kastélyból, és éljék úgy az életüket, ahogy szeretnék, és ne úgy, ahogy a társadalom elvárja. Már talán szólásra is nyitná ajkait, mikor észbe kap, hogy elérni úgysem érne el vele semmit, maximum a feldühödött manónép kipenderítené a konyhából, sőt talán még a tiltólistára is felkerülne, és akkor nézhetné magát éhező napjain... Épp ezért csendben lázad tovább...
Olyannyira belefeledkezik gondolataiba, hogy szinte észre sem veszi, hogy a narancslé ott díszeleg már előtte, illetve csodák csodájára Bibi arcán végre megjelent a mosoly. Ez annyira megörvendezteti a lányt, hogy elfelejti az imént még annyira lázas manófelkelés tervét, és megemelve poharát néhány szót szól a mellett toporgó Bíborkához.
-Sosem foglak megérteni benneteket, de annyira örülök, hogy végre mosolyogni látlak, hogy azt nem tudom elmondani... Egészségedre Bibikém!
Azzal nagy kortyokban elfogyasztja az istenire hűtött itókát. Ül még néhány percet, majd mikor a konyha falán elhelyezett órára pillant levegőt is elfelejt venni. Gyors búcsúzásba fog, majd elnyeli őt a sötét folyosó.
-Ne haragudj Bíborka, de mennem kell! Remélem nem haragszol már rám a történetek miatt! Ha nem vagyok terhedre a közeljövőben meglátogatlak majd, de ígérem, hogy nem foglak felborítani és kiszolgálni sem! Jó legyél, vigyázz magadra!

//Köszönöm a játékot, egy élmény volt //

Alina kissé zavarban van, amiért ismét el kellett mondania, hogy eltévedt. Nagyon szégyenli magát, hogy arra nem képes, hogy egyedül visszataláljon a kastélybe. Szerencsére az öreg úr egy kedves mosollyal átsuhan a történetek fölött, illetve hozzáteszi, hogy addig örüljön a lány, amíg nem büntetőmunkára kell idejönnie. A szőkeség szemei elkerekednek, és hitetlenekedve kérdez vissza.
-Büntetőmunkára? Úgy tetszik érteni, hogy ide szokták hajtani a prefektusok és a tanárok a csínytevésen kapott nebulókat? De, hát ez olyan ijesztő környék, nem? Mármint a diákok számára...

Nem érti, mire jó a rend őreinek, ha a vadőrre bízzák a gazfickók sorsát. Ahogy elnézi a bácsit, termete ellenére a légynek sem tudna ártani. Olyan szelíden ül itt, mint egy jóságos nagyapó. És egy ilyen barátságosnak tűnő emberre bízni a kicsapongókat?! Felháborodik, persze csak magában, majd amikor sikerül nagyjából helyre tennie magában a dolgokat, figyelmes lesz arra, hogy az urat különösképp érdekli az ismeretlen srác csipogó órája. Ahogy faggatózik róla, felkelti a lány érdeklődését is. Nem hinné, hogy a fiú annyira feledékeny lenne, hogy még az éhsége is kimenne a fejéből, de reményei szerint hamarosan fény derül a titokra...
Közben a téma a bácsi által elfogyasztott ételre terelődik. Lina ismét elképed, mert őszintén, nem nézte volna ki az úrból, hogy fakanállal a kezében egy kondér fölött ácsorogva lencsét főz, de hát az élet mindig tartogat meglepetéseket. Jót mosolyog, mikor meghallja a fiú gyomrának korgását. Tekintetét a vadőrre emeli, és szinte biztos benne, hogy ő is hallotta. Kíváncsian méregeti hol őt, hol a srácot, és azon filózik, vajon a bácsi megsajnálja-e majd annyira ezt a szegény kis éhenkórászt, hogy adjon neki a féltett ételből.

Végre fény derül a csipogó óra titkára, az ismeretlen fiú cukorbeteg, és a sipíkolás arra kell, hogy figyelmeztesse őt: itt az étkezés ideje. Alina kicsit meglepődik ezen, hisz személyesen még sossem találkozott olyan emberrel, aki ilyen betegséggel küzdött volna, de a szülei szakmája révén már hallott róla egyet s mást. Kíváncsiságának-mint általában-most sem tud határt szabni, s a kérdések mindenféle meggondolás nélkül dőlnek belőle.
-És egész pici korod óta vagy cukorbeteg vagy idősebb korodban alakult ki? Esetleg valamilyen gyógykezelés utóhatása? Nem kellemetlen, hogy nem ehetsz akárhol, akármit és akármennyit?
Kicsit zavarba jön, a lányos pír jelzi is ezt az arcán, amiért ilyen modortalanul zúdította szegényre a kérdés áradatot, de Alina már csak ilyen kelekótya kíváncsi-fáncsi, ha akarna sem tudna megváltozni. Bocsánatot nem kér, csak néhány percig boci szemekkel néz a srácra, majd figyelmét a bácsinak szenteli, aki arról mesél, hogy sok hasznát nem veszi az ide vezényelt csirkefogóknak... Ahogy a vadőr, Linácska sem érti, hogy miért pont ez a rend őreinek kedvenc bűntető helye, de ők biztosan tudják, és ez a lényeg.
A szőkeség mosolyogva hallgatja, ahogy a fiúnak gyomra morogva jelzi, hogy itt lenne a vacsora ideje. Tekintete hol a srácon, hol pedig a bácsin pihen, kíváncsi melyikőjük fogja előbb megadni magát. Végül az ismeretlen fiú töri meg a csendet, mégpedig azzal, hogy megkérdezi, megkóstolhatja-e az ételt, közben szugeráló tekintettel néz Linára, akinek halvány lila dunsztja sincs mit szeretne tőle. A vadőr öregapós morgással reagálja le a helyzetet, majd beinvitálja vendégeit szerény hajlékába. Ahogy Alina beér a házba rögtön megcsapja orrát a lencse és a meleg otthon illata. A házigazda leülteti a két fiatalt, majd miután egy-egy tányér lencsét eléjük tett maga is helyet foglal. Alina bátortalanul kezd hozzá az étkezéshez, no nem mintha nem bízna a bácsi szakértelmében, inkább a plusz kilók miatt aggódik. Lázadó énjét lerendezi annyival, hogy majd egy órával többet edz legközelebb, mire az duzzogva, de lecsillapodik benne. Néhány kanál után némi szünetet tart, és a házigazdára szegezi tekintetét, majd megtöri a kicsit kínossá vált csendet.
-Nagyon finoman tetszik főzni. Kicsit emlékeztet a nagyim főztjére, és ez nagy szó ám! És nem mellesleg nagyon otthonos ez a hely!
Mosolyogva néz az öreg úrra, közben ismét falatozni kezd.