Állia

Hosszú, és írtó unalmas út áll már mögöttem, de végre itt vagyok. Távol anyuéktól, és minden szabályuktól. És persze helyette itt lesz az iskola megannyi hülye szabálya. És Min Woo is tuti meg  fogja majd mondani, hogy mit tegyek, ahogy régen is tette. Na igen, Min Woo. De hol van? Azt mondta, hogy kijön elém az állomásra, de se híre s hamva. Chh, jellemző. Na nem mintha annyira akartam volna, hogy kijöjjön elém, csakhát azért ha valamit megígért, azt jó lenne, ha be is tartaná. De nem.. Áá, miért is. Másfél órát vártam rá legalább a vasútállomáson, de neki se híre se hamva. Így fogom magam, és a cuccaim, és elindulok a kastély felé, teljesen egyedül. Az se izgat már, ha teljesen véletlenül elkerüljük egymást, és ő is vár ott legalább ugyanannyit, amennyit én. Kit izgat? legalább megtanulja, hogy nem szabad megváratnia. Ha meg nem, hát akkor majd én tanítom meg neki. Máskor, máshol, más módszerrel.
Lassan haladok, hisz hova siessek? megvár az iskola nem? Csak nem fog elszublimálni egyik pillanatról a másikra az egész kastély mindennel együtt, nem? Még szép hogy nem, hisz végül csak odaérek, s a kapunál megállok. Adok annak a félkegyelműnek meg egy esélyt, hátha idetolja a képét. Mondjuk erre sok esélyt nem látok, mert ha eddig nem jött, akkor a későbbiekben sem fog ideérni, én meg akár várhatok itt holnap reggelig is. Na de azt leshetitek. Még egy öt percet fogok max itt szobrozni, azt lelépek. Vagyis a Rellon körletbe fogok beszabadulni. Még négy perc....

Állia

Én komolyan kinyírom egyszer az én drágalátos kis bátyám. Mondjuk nem mintha olyan nagyon hiányozna a jelenléte, sőt még örülök is, hogy nem kell látnom a képét. Sokkal inkább az zavar, hogy megígért valamit, és nem tartotta be. Pedig tudja, hogy az ilyenekre allergiás vagyok. De nagyon. És ezt már nem először játssza el. Szerintem ő még élvezi is, hog idegesíthet. Na igen, a testvéri szeretet határtalan. Persze valamilyen szintén kedvelem őt, hisz mégis csak rosszabb tesóm, de azért na, idegesítő.
Még van két perce, hogy ideérjen, bár ha eddig nem jött, nem is fog, nem tudom miért várok még mindig rá, túlságosan is kedves vagyok hozzá. Na de ez így nem mehet tovább, és most már tuti nem fog jönni. Hát akkor menjünk, keressük meg a Rellont.
Abban a pillanatban, hogy nyúlnék a bőröndömért, mikor a hátam mögül egy hangot hallok meg. Na ne, csak ezt ne, most egyáltalán nincs kedvem senkihez, ő meg idejön, és hozzámszól. Miért nem megy tovább, a dolgára?
- Helló. Közöd? - kérdezem kicsit sem barátságosan, miközben a táskám megfogom, és felé fordulok.
- De ha nagyon tudni akarod, az idióta bátyámra. De úgy tűnik nem szándékozik idejönni, szóval ha megbocsátassz... - mondom, még mindig ugyanabban a hangnemben, majd szép lassan elindulok a kastély felé. Csak remélni tudom hogy békén hagy, semmi kedvem társasághoz.

Állia

Még mindig itt van. Chh... Miért nem tud már lekopni? Menjen a saját dolgára, én is megyek az enyémre, és kész. És nocsak milyen nagy szája van valakinek.
- Ennyire látszik? - kérdem, s hangomba egy kis arroganciát is csempészek, hadd örüljön a lány. Micsoda mázlija van. Egyből kitalálja a zöldek táborát fogom erősíteni, és még azt is kitalálta, hogy Min is rellonos. Biztos egy ideje már itt van, és ismeri a saját házát, mert valahogy érzem, hogy ő is háztársam lesz. Egy, max két évvel lehet nálam idősebb, nem néz ki negyedikesnek, vagy akár végzősnek, és még kevésbé mestertanoncnak. Szóval kicsit visszavehetne. Chh... beszélek én... mondjuk ezen nem lepődöm meg, mert mindig, vagyis általában mindig ilyen vagyok, az a nagy szám, mikor kedves vagyok. De most minek is legyek kedves? Egyszerűen idegesít ez a lány, és ezt még csak tetőzi, hogy alapjáraton nem vagyok jó kedvemben, és miért? Hát persze hogy a bátyám miatt, és a kis ígéret megszegése végett. Meg kéne már tanulnom végre, hogy ez a világ tele van ilyen emberekkel, és gondolom a kastély lakói sem lesznek mások. De hát nem megy. Allergiás vagyok, ha hazudnak nekem, és ez a jövőben sem fog változni. Majd megtanulják, hogy velem nem jó kikezdni.
- Nem vagyok pukkancs.... Csak ideges. - vetem oda halkan, majd megfogom a bőröndöm, és a lány mögött haladok, szép lassan.
- De... - szólok oda kicsit hangosabban, hogy biztos meghallja. - Ha már úgyis visszamész a Rellonba, akkor elkísérhetnél. - hangom kicsit parancsolgatóan hat, és igazából nem is kérésnek szánom, ha tetszik a lánynak, ha nem, az lesz amit én mondok. Mindigis az volt, most is az lesz.

Annelie
ruha

Már egy pár napja itt vagyok, mégis alig ismerem a környéket. A kastélyban már úgy ahogy eltájékozódom, arra már volt időm, hogy feltérképezzem magamnak azt a helyet, ahol az elkövetkező öt évben az időm nagy részét tölteni fogom. Viszont a faluba még nem volt alkalmam elmenni, csak annyit láttam belőle, amennyi látható volt a vasútállomás, és a kastélyt összekötő úton. Az meg, be kell valljam, hogy nem sok.
Ezért döntöttem úgy, hogy a mai nap azzal fog telni, hogy az egész falut körbejárom. Persze nem azért mert olyan nagyon városnéző túrázni szeretnék, csakhát a kastélyban ott az a sok idegesítő festmény, meg diák, akik közül némelyik tényleg nagyon elviselhetetlen. Ja és nem utolsósorban ott a bátyám is, és semmi kedvem hallgatni a hülyeségeit. Vagyis.... inkább látni a hülyeségeit, ugyanis mi egymás közt a süket-néma jelbeszédet használjuk. Igen, és akkor most jöhetne az, hogy akkor egyszerűen csak nem nézek rá, és máris meg van oldva a probléma. Hát, ezt már próbáltam, de nem jött be. Vagyis egy pár percig igen, tudtam vele idegesíteni, csak aztán ő is rájött, hogy tulajdonképpen tud beszélni, így a tervem befuccsolt.
Szóval maradt ez a lehetőség. Nem volt ez olyan szörnyű, mint ahogy hittem. Voltam a cukrászdában, és még a könyvesboltba is volt időm benézni. Jaj az a sok könyv... Az egyetlen gyengém a könyvek, nagyon szeretek olvasni, bár ezt is kevesen tudják rólam. Ott időztem el sokat, mert találtam egy könyvet. Valamiféle Edgar Allan Poe írta. Biztos valami mugli író lehetett. Beleolvastam, és konkrétan nem akartam letenni. Nagyon jó kis történeteket írt ez a mugli író. Meg is vettem, hogy végig tudjam olvasni, és akár még többször is.
Most is, ahogy haladok vissza a kastélyba le sem tudom tenni a könyvet, még szerencse, hogy nem megyek neki semminek. Csakhogy kicsit más irányba megyek, mint a kastély, ugyanis lábaim a tó felé vezetnek, s én mit sem sejtek róla. Csak akkor jövök rá, hogy ez nem a jó út, mikor már késő, és nekimegyek a lánynak, aki a stégen áll, s az ütközés hatására a könyv is kiesik a kezemből.
- Nézz a lábad elé. - mondom kicsit bosszúsan a lánynak, majd lehajolok a könyvemért.

Annelie

Vannak nagyon jó mugli írok, meg kell hogy mondjam. Például ez a Poe, vagy kicsoda, na ő is egész jó kis történeteket írt. Meg persze van egy csomó másik író is, akit most nem fogok felsorolni, mert az túl hosszadalmas, és fáradtságos munka lenne, ahhoz pedig most nincs kedvem. Szóval maradjunk annyiban, hogy sok jó író van mind a mugli irodalomban, mind a varázslóirodalomban. Olvastam már néhány varázstalan ember szerzeményét, és tényleg volt pár jó köztük, de szerintem ez az egyik legjobb. Bár kicsit fura... De ahogy leírja a dolgokat az olyan... nem is tudom, jó olvasni. Például A Vörös Halál álarca. Egy buta ember szerintem nem lenne képes megérteni a mögöttes tartalmát is, amit azonban én észreveszek, és ettől csak még jobban tetszik a történet, és maga az író is. És ahogy megfogalmazza... az valami csodás. De a kedvencem akkor is A Morgue utcai kettős gyilkosság. Bár az eleje kicsit unalmas, azzal a hosszú monológ-szerű írással, aminek olyan nagyon sok értelme nincs, és szervesen szerintem nem is kapcsolódik a történethez.
Épp ezt olvasom, mikor a semmiből előttem terem az a lány, akibe szépen beletérdelek, és a könyv is kiesik a kezemből. És becsukódik. Jaj ne! pedig már majdnem a végére értem. És nem tudom, hogy ki a gyilkos. Azért van egy sejtésem, de azért az kicsit fura lenne, ha tényleg az lenne a gyilkos, akire én gondolok. Meg hát abban nincs is semmi vicces.
Lehajolok a könyvért, és csak akkor veszem észre, hogy a lány valamit nekem szegez, mikor már megszólal, és én a lábam elé pillantok. Hát ez a lány nem normális, de komolyan. Mégis hogy gondolja, hogy rám szegezhet egy ilyen izét... íjat? Gondolom ő se gondolja komolyan, hogy megsebesít, abból de én, se ő nem jönne ki jól, arról gondoskodnék.
- Milyen rendes itt valaki. - Mondom, kicsit lenéző hangnemben, s szememet egy percre sem veszem le az íjról, amit még mindig a lábamnak szegez. - De kösz egyedül is megtalálom. - A mondat végén még grimaszolok is hozzá, amivel az a célom, hogy egy kicsit idegesítsem a lányt.
- Amúgy meg, szerintem jobban tennéd ha elteszed azt az izét, még mielőtt valakit megsebesítessz. - mondom neki. Ez megint úgy hangzott, mintha parancsolni akarnék a lánynak, pedig most tényleg nem áll szándékomban, csak a megszokás miatt lett ilyen parancsoló a hangnem. Remélem tényleg elteszi, mert eléggé zavar, hogy ilyen közel tartja hozzám azt az izét.

Vattacukorúrfi

Már egy ideje itt vagyok, és még semmi érdemlegeset nem csináltam. És ez így nagyon nem jó. Valamit tényleg tennem kéne már, pedig semmi kedvem. El kéne kezdeni tanulni már, mert nem akarok mindent az utolsó pillanatra hagyni. De most azt sem akarok. Tavasz van, jó idő, tökéletes arra, hogy a szabadban legyünk. A szabadban, és olvasunk. Ott legalább nem botlom bele a tesómba se, kivéve, ha ő is úgy gondolja, hogy a szabadban jobb lenni, és teljesen véletlenül összetalálkozunk. Ahhoz meg egyáltalán nincs kedvem.
Elindulok, kezemben egy könyvvel, gyorsan haladok, mert már sikerült megjegyeznem az útvonalat, és térképet is csináltam, ami persze még nem teljes, de majd, egyszer az lesz. Most szemüveg is van rajtam, amit amúgy ha lehet a szekrényem mélyére ások el, mert nagyon nem szeretem hordani. De néha muszáj. Például, ha olvasok, és hát ez most egy ilyen alkalom. Hogy még véletlenül se lássa meg senki a szemüveget, egy kalapot is a szemembe húzok, hogy csak én lássak, de mások ne lássák a szemem, és a szemüveget. Tökéletes.
Miközben lassan sétálok az úton, végig olvasom az egyik kedvenc könyvem. Jonathan Stroud Bartimaeus könyvsorozata fenomenális. Nagyon szeretem mind a négy részét, de a kedvencem akkor is az első része marad. Nagyon tetszik az egész történet, és a szereplők is. Már sokszor elolvastam, de nem tudom egyszerűen letenni. A sokadik alkalommal is ugyanolyan élvezetes, mint elsőnek.
Nem is igazán figyelek arra, hogy merre megyek, csak olvasok, és próbálok senkinek se nekimenni. Végül a Boglyas téren lyukadok ki, és úgy döntök, hogy itt megállok, s leülök az egyik szabad padra. Még a lábamat is felhúzom, hogy senkit se zavarjak meg, és tovább olvasom eme nagyszerű történetet.

Bálint

Mondtam már, hogy mennyire szeretem ezt a könyvet? Szinte minden oldalát kívülről fújom. Annyira de annyira jó, és vicces is. A kedvencem belőle már az első pillanattól fogva Bartimaeus, és ez nem is csoda, hisz erős, és nagyon pimasz, ami nálam egy jó pont egy karakter szemszögéből. De persze a szíve mélyén - ha egyáltalán van szíve, mert ő egy dzsinn, szóval nem biztos, bár... ki tudja - egész jó ember, illetve dzsinn. Viszont az a kis kölyök annyira egy... huuuu, nagyon tenyérbe mászó képe van, noha ez csak egy könyv, de ha igazi, élő ember lenne, tuti jól képen vágnám. Jó, persze, igaz, hogy egy tehetséges varázsló, de ahogy én megismertem, nagyon nem tetszik. Egyedül a ravaszsága jön be nekem.
Tetszik, ahogy a muglik képzelik el a varázsvilágot, és egyrészt ez is fogott meg a könyvben. Még persze az izgalmak, amit tartogat mind a négy rész. Fenomenális! Le sem bírom tenni a könyvet, nm is figyelek a környezetemre, miközben olvasok, nem zavarhat meg senki. Ha meg mégis, azt megbánja. És mit ad Isten, egyszercsak egy srác szólít meg, én pedig úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Csak ezt az oldalt hadd fejezzem be. Aztán mikor sikerül, szép lassan nézek fel, semmit se sietve el, abban reménykedve, hogy talán továbbállt. De nem, még mindig itt van.
- Talán úgy nézek ki, mint aki vár valakit? - kérdezem unott, és cseppet se kedves hangnemben. Megzavart, és nagyon nem szeretem, ha megzavarnak olvasás közben. - Ülj. Csak kérlek ne zavarj - fordítom vissza a tekintetem a könyv soraira, remélve, hogy ennyivel elégedett lesz a fiú, és végre békénhagy.

Szikszai Attila

Egész gyorsan eltelt ez a nap, de nem történt semmi említésre méltó. Persze, mit is várok, hisz tanítási idő van, mindenki hajt, már most, hogy év végén a lehető legtöbbet nyújtsa, de én... Hát, én is tanulok persze, és az órákon is figyelek, meg minden, de azért kéne valami izgi is az életembe, mert ez így eléggé unalmas. Kalandot akarok! Csupa nagy betűvel. Valami izgalmasat, amiben az adrenalin szintem az egekbe szökik. Mondjuk a szobatársaimon néha egész jól szórakozom, és adnak némi jó élményt, ahogy a házam többi tagja is, a tesómról nem is beszélve. Na igen, Min. Igaz, hogy egy iskolában élünk, sőt mi több, egy házban is, de szinte sosem látom. Mintha direkt kerülne. De mégis miért kerülne egy ilyen bájos személyt, mint én. Ja, bájos... Inkább bajos, idegbajos. Főleg ha a személyes teremet megzavarják. És hát, Min ezt gyakran megteszi, szóval így már kicsit értem.
Most, hogy a napnak vége, és már semmi dolgom sincs, viszonylag jókedvem van, így egy kis sétára indulok a kastély falain belül, egy jó könyvvel a kezemben. Egy másik nagy kedvencem, a Bartimaeus után, Nalini Singh Angyali vadász című kötete. Persze korhatáros könyv, de kit érdekel az? Van aki betartja az ilyen szabályokat? Nagyon kevesen, sőt, szinte senki. Ezt a könyvet is, a kötet első részét már kétszer elolvastam, most futok neki harmadjára, de még mindig elbűvöl, és rabulejt. Teljesen a könyvbe merülök,  hagyom, hogy lábaim vezessenek valahova, ahol nyugodtabban tudok olvasni. És itt lyukadok ki, az Erkélyen. Jó választás, lábaim, szép munkát végeztetek. Csak egy a bökkenő, hogy nem vagyok egyedül, ugyanis egy másik ember, illetve férfi, asszem tanár is itt tartózkodik.
- Nahát, nem a legszebb látványt nyújtja így, ugye tudja? - Igen, tudom, nem illik ilyen hangnemben, így beszélni egy tanárhoz, de akkor is. Hogy tud így ülni? Már csak ránézni is rossz, annyira kényelmetlennek néz ki. Talán mazochista a tanár? Hm... jó kérdés. De ha igen, akkor... Na jó, hülye gondolatokat toljuk félre, és lépjünk tovább ezen a számomra kicsit vicces szituáción. Odalépek az Erkély korlátjához, s hátamat nekidöntve figyelem a tanerőt, s hogy mit felel a nem túl udvarias kijelentésemre.

Szikszai tanár úr


A könyv varázsa pillanatok alatt szertefoszlik, mikor kilépek az Erkélyre, és megpillantom a tanárt, abban a nem túl szemet gyönyörködtető helyzetben. Véleményem ki is fejezem, bár szó mi szó, nem épp a legkedvesebb módját választottam ennek. Tudom jól, kicsit udvariatlan vagyok, de ez van, ilyen vagyok.Talán be kéne járnom illemtan órákra. Kéne, de mégsem teszem, ugyanis eddig minden órát ellógtam. az az óra egyáltalán nem érdekel, csak anyuék akarják ennyire, mert szerintük egy kis illem-tanulás rám férne. Pedig én teljesen illedelmes vagyok, nem is tudom miről beszélnek. Jó, lehet, hogy néha tényleg kicsit modortalan vagyok, de akkor azok az emberek teljesen jogosan megérdemlik azt a viselkedésem. Bár ez esetben annyira nem, hisz mégis csak egy tanárhoz beszéltem, de... de ő is megérdemelte. Persze ezt valószínűleg a tanerő nem így gondolja, de mindegy is.
Viszont a válasza, az feltűnően kedves volt, és látszólag nem is idegesíti magát az én kivételesen szép modorom miatt. Sőt, kifejezetten nyugodt, ami amúgy engem nem zavar, nekem aztán oly' mindegy, hogy reagál, nem fogom magam idegesíteni ezen. Sőt, még élvezem is, így azt hiszem nem lesz kötelező felvennem a kedves, és aranyos énem. Aranyosnak még így is aranyos vagyok, ezen nincs mit titkolni, de hogy kedves is... Hát, nem feltétlenül. Na jó, talán picit visszaveszek, és egy nagyon picit kedves leszek. De csak egy picit.
- Engem nem zavar a jelenléte, maradjon csak, ameddig jónak látja. És köszönöm, nem kell átadnia a helyét, itt nekem tökéletes - mondom unott hangnemben, és közben még egy percre sem pillantok a tanárra, helyette ismét kinyitom a könyvet, és olvasom. Épp ott tartok, ahol végre beindulnak a dolgok, és elindul a hajsza, a nyomozás, hogy megtalálják a "fő gonoszt", aki amúgy egész szimpatikus számomra. Ahh, nagyon jó...

Bálint

 Mégis hogy gondolhattam, hogy ha kijövök a szabadba, friss levegőre, akkor nem fognak megzavarni. Persze ilyen nincs. Mindig akad valaki, aki úgy gondolja, hogy nyugodtan odamehet teljesen idegen emberekhez. Na, most ez a srác is ilyen. Megengedem neki, hogy maradjon, de csak abban az esetben, ha nem zavar. Még egy picit arrébb is csúszom, hogy a lehető legmesszebb lehessek tőle.
De sajnos csak nem hagy békén, és órmótlanul belemászik az aurámba azzal, hogy közelebb is csúszik. Na, jó.... Nem fogom magam ezen idegesíteni, de azért krákogással jelzem, hogy jobban tenné, ha eltávolodna tőlem. Próbálok nem tudomást venni róla, így csak sóhajtok egyet, s tovább olvasok. Ha beleolvas a könyvbe láthatja, hogy magyarul van. Nem, sajnos nem koreaiul van. Azt nem is tudnám elolvasni. Vagyis... A betűket természetesen tudom, és el tudom olvasni, azonban már megérteni nem igazán tudom. Persze, most jön az a kérdés, hogy miért nem tudok koreaiul, ha egyszer az vagyok. Na, hát azért, mert én egész életemben itt éltem Magyarországon, és ezt a nyelvet tanultam, hallottam mindig is. Bár anyáék egyszer próbálkoztak, hogy megtanuljunk koreaiul, és hát... Nem jártak szerencsével. Persze néhány dolgot megértek, és el is tudok mondani, de valljuk be, az nagyon kevés. Nem mintha olyan nagyon hiányozna az életemből az a nyelv.
Szóval, ott tartottunk, hogy épp békésen olvasok, és ez a srác bele mászik a személyes terembe. És nagyon zavar. Becsukom a könyvet, de persze az ujjammal megjelölöm, hogy hol tartok, s azt, mintegy válaszfalként használva kettőnk közé teszem, azzal próbálom kicsit eltolni magamtól.
- Nem vagyok morcos, és nem érdekel, hogy elkerül-e a D-vitamin, vagy sem. Vili? Viszont úgy látom, te nem ismered a személyes tér fogalmát... - valami nagyon nem stimmel ezzel a fiúval, de nagyon. Remélem nem mind ilyen, mert az nagyon... gáz lenne.

Majális - Axel Macisajt
Kinézet

 
A DÖK mindig kitalál valamit ugye? Ha jól gondolom, semmilyen ünnepnapon, különleges napon nem maradunk valamilyen rendezvény nélkül. És hát persze, hogy ma sem. Mit ne mondjak, egész jól kitettek magukért. Ez a majális egész jónak néz ki, innen messziről legalábbis. Arra azonban még nem volt bátorságom, hogy be is menjek. Hisz ki tudja miféle szőnyűségek vannak ott. Na de mindegy, végül csak ráveszem magam, hogy kilépjek a Fénylő lelkek udvarára. Mintha régebben nem lett volna ilyen tágas. Az ember azt hinné, egy ilyen kis helyen nem férne el ennyi minden, de láss csodát, mégis. De mit is csodálkozom ezen? Hisz ez egy varázsló iskola, itt bárni megtörténhet. És mégis tátott szájjal bámulok, mint valami buta mugli, aki sosem látott varázslatos dolgot.
Ez azonban nem tart sokáig, ugyanis amint megteszek néhány lépést, letámad néhány bohóc. Ne, bohócok! Úgy utálom a bohócokat. Egyenesen írtózom tőlük. Kinek az eszement ötlete volt ez a sok bohóc? Fuu... Teljesen ledermedek, először nem is tudok mit csinálni, lesokkol a látvány, s automatikusan nyúlok a pálcám felé. De nem használom, az úgy nem lenne fair. Egyenlőre... De ha így folytatják, kénytelen leszek használni..
- Hé! Menj innen! Nem hallod? Hagyjál már békén! - Rivallok rá az egyik bohócra, aki azonban mintha meg se hallaná, egyre csak közelít, mígnem megfogja a csuklóm, ennek következtében kiesik a kezemből a pálca. Ez a festett képű, vigyorgó szörnyeteg aztán megpörget, és megpróbál megtáncoltatni. Táncolni? Inkább molesztálni... Fujj... Engedjen már el... Mégis mit csináljak, hogy végre békén hagyjon? Áá... Aztán egyszercsak egy határozott mozdulattal lendítem a lábam, a vigyori lény nemesebbik része felé. Ettől aztán kicsit meghátrál, én pedig kapok az alkalmon, gyorsan felveszem a pálcát, s már rohanok is el, messze tőlük. Remélem nem követ, különben megbánja...

Bálint



Nem is akarom elhinni, hogy ez a fiú koreai. Úgy viselkedik, mint akinek nincs minden rendben ott bent, a fejében. Biztos nincs ki mind a négy kereke, mert ha teljesen normális lenne, tuti nem viselkedne így. Vagy de... Remélem nem, és ez csak egy átmeneti állapot, és hamar elmúlik. Meg persze azt is remélem, hogy nem botlom minden sarkon ilyen agyalágyultakba. El sem akarom hinni, hogy ő is koreai. Egyszerűen nem lehet. Pedig nagyon úgy néz ki. Vagy csak valamilyen félvér, és nem teljesen koreai. Ebben biztos vagyok.
Az ember egyszer szeretne nyugodtan pihenni, és olvasni, de persze akkor is megzavarják. Talán nem a legjobb választás volt a Boglyas tér. Na de mindegy is. Viszont ha ez a fiú nem hagy békén, és tovább idegesít, esküszöm nem állok jót magamért.
- Na ide figyelj! - Fordulok a srác felé, könyvem az ölembe fektetem, és az ujjammal jelölöm meg, hogy hol tartok. Ha ide néz, akkor egyenesen a szemébe nézek, tekintetem egy pillanatra sem veszem el. - "Extra nagy személyes térrel rendelkezem". És ajánlom, hogy tartds meg ezt a távolságot, különben.... Elég vastag ez a könyv, és nem félek használni - igen, megtehetném, hogy fejbe vágom a könyvvel. Attól talán észhez térne, és nem viselkedne így. De hogy tényleg meg is tenném? Nem. Isten őrizz. Túl drága számomra ez a könyv, még a végén megsérülne. Igen, a könyv... Nem is a fiú. Az ő testi épsége egyáltalán nem érdekel.
Chh... Nem, még mindig nem vagyok morcos, nem is voltam, és nem is leszek. Csak egyszerűen idegesít az egész lénye, zavarja az aurám, és a személyes terem, ami egyesekkel ellentétben igen nagy, és nem bírom, ha valaki belemászik. Meg mindig a könyv. Miért érdekli ennyire, hogy én mit olvasok? Hát legyen. Ha ennyit akar, megkaphatja, azt legyen boldog.
- Jonathan Stroud: Bartimaeus - tömör, és rövid válasz volt, érje is be ennyivel. Ha többet akar tudni róla, akkor utánakeres, én nem vagyok hajlandó mást mondani.

Ella - és a betolakodó Samu


Telnek a napok, a jól megszokott, nyugalmas mederben. Olyan unalmasan, hogy azt elképzelni nem lehet. Már lassan egy éve itt vagyok, de még semmi említésre méltó nem történt velem. Lehet, hogy nem is fog. De azért ne mondjunk ilyeneket, végül is még néhány évet itt fogok tölteni, a kastély falain belül, nem lehet, hogy nem fog semmi se történni, semmi érdekes. Csak nem lehet olyan béna, és nyomi ez az iskola... Legalább a háztársaim normálisak, fogjuk rá, nincs velük semmi bajom. A szobatársaimmal legalábbis jól kijövök, és csak ez számít. Nem akarok rosszban lenni egyikkel sem.
Amilyen unalmasan telnek a napjaim, olyan gyorsan is mennek el, tegnap kaptam észbe, hogy hoppá, nemsokára vizsgaidőszak, és tanulni kéne. Egész évben alig tanultam valamit, igaz, figyeltem az órákon, és mindig megcsináltam, amit kellett, de ezen felül nem töltöttem a szabadidőm tanulással. Pedig jó lett volna nem mindent az utolsó pillanatra halasztani, de most már oly' mindegy, lesz ahogy lesz. Néhány könyvet viszont ki kéne kölcsönöznöm a könyvtárból, hogy normálisan tudjak tanulni, mert ami a tankönyvekben van, az szinte semmit nem ér, és jegyzetelni sem nagyon jegyzeteltem az órákon, inkább csak figyeltem, és hallás alapján próbáltam megjegyezni a tananyagot, az úgy mindig könnyebben ment. Persze azért néhány fontosabb információt leírtam, de az vajmi keveset ér.
Csendben haladok egész végig, nem foglalkozok senkivel, még az idegesítő festményekkel sem, akiket legszívesebben felgyújtanék. Elégetném őket, hogy aztán se híre, se hamva ne maradjon egyiknek sem. Nagyon utálom azokat az undorítóan pletykás akármiket, akik még arra sem méltóak, hogy figyeljek rájuk. A Bejárati csarnok közelében vagyok már, mikor meghallom a segélykérő kiáltást. Merlinre... ki olyan szerencsétlen, hogy nem képes segíteni saját magán. már indulnék is felé, mikor valaki más hangját is meghallom, majd a hozzá tartozó alakot is meglátom. Felismerem a kopogószellemet, hallottam már róla, de szerencsére még nem találkoztam vele személyesen. A csarnok széléről nézem végig a jelenetet, és nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. Szegény lány... Úgy látom még csak most érkezett meg, de máris gondja akadt egy kopogó szellemmel.
- Jól kezdődik az életed a bagolykő falain belül, mi? Ne aggódj, minden újjal ezt csinálja - mondom, miközben odamegyek hozzájuk, majd elmosolyodom. Azért nem vagyok az a nagyon gonosz rellonos fajta, egész kedves szoktam lenni, ha jó kedvem van, és most épp jó kedvem van, szóval örüljetek.

Elázott Eccavú



Úgy látszik, a tervezett könyvtárlátogatást el kell halasztanom egy későbbi időpontra, mert akadt más szórakozási lehetőségem. Jót nevetek szegény lányon, aki Samu áldozatául esett. Elég vicces látványt nyújt az elázott diák, a kedvem máris jobb. Nem mintha nem lenne amúgy is elég jó, de ez még rádob egy lapáttal. Megtehetném, hogy szépen elhaladok mellettük, mint ahogy azt a többi diák is teszi, akik mind valahova naaagyon sietnek, de mégsem teszem meg, inkább oda megyek hozzájuk, mielőtt még a lány valamilyen varázslatot használna a kopogószellem ellen. Bár nem nagyon bánnám, nagyon rühellem azt a kis akármit. próbálok nem is figyelni rá, úgy tenni, mintha itt sem lenne. Ez általában sokakat bosszantani szokott. Szeretem bosszantani az embereket, meg az ilyen... ilyen akármiket.
Na igen... a lány még örülhet is, hogy vízibombát kapott, és nem pedig... mást. Anno én sajnos nem vizet kaptam a nyakamba, ami miatt még nem tekertem ki a nyakát a kopogószellemnek, persze csak átvitt értelemben.
Hm... Kíváncsi vagyok, vajon miért kell ennek a csajnak a dirihez mennie. Bár van egy tippem. Csak azt nem értem, hogy miért ilyenkor jött, hisz mindjárt itt vannak a vizsgák. Én az ő helyében halasztottam volna egy évet, hogy normálisan tudjak tanulni, jobban hozzászokjak ehhez a sulihoz még a vizsgák előtt. De mindegy is, ő tudja.
- Dehogy ennél kell jelentkezni... Isten ments -jesszus, még hogy ennél a kis vakarcsnál kell jelentkezni. Inkább mennék akkor másik suliba...
Szerencsére nem zargat minket sokáig a kopogószellem, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik.
- Szóval... A diri irodáját keresed? Szerencséd van, mert jelenleg nincs semmi sürgős dolgom, és jó kedvemben vagyok, szóval ha akarod, elkísérhetlek - oh, hogy milyen nagylelkű vagyok, ilyet nem sűrűn hallhatnak tőlem az emberek, szóval ajánlom, hogy elfogadja az ajánlatom, mert ilyen lehetőség máskor nem lesz.