#Viktortesó *.*

A mai napom elképesztően izgalmas volt, az elejétől a végéig. Utoljára akkor izgultam ennyire, mikor átléptük a magyar határt a családdal és Ausztira felé vettük az irányt. Azt hittem találkozni fogok a Jetivel és az ember máshogyan fognak festeni. De már tudom, hogy Ausztriában nincs Jeti és az emberek is ugyanúgy néznek ki, mint Magyarországon. Kicsit csalódtam.
Ma viszont halvány lila gőzöm sem volt hová fogok menni. Viktor egyetlen képet sem mutatott az iskolájáról, az ottani egyénekről. Azért felötlött bennem olyan gondolat, hogy az ottani tagok hosszú varázsló süvegben és köpenyben járkálnak. Nyilvánvalóan a képzeletemben a köpeny különleges volt: sötétkék és rajta csillag meg Hold formák jelentek meg, éjszaka pedig világítottak. Ilyet én is hordanék. De ma végre megtudhattam miként fest egy boszorkány, vagy varázsló. Hát, nem esett le az állam, de inkább a mai napom elmesélését a legelején kezdem.
Reggel, olyan 6 óra körül kitöröltem a szememből a csipát, ásítottam egyet, aztán húztam a fürdőszobába és rendbe tettem magam. 8-ra már a családom többi tagja is ébren volt, együtt megreggeliztünk. Majd ők is szépen magukra öltötték a szerkójukat és kisétáltunk a vasútállomásra. A vonat késett a hó miatt, úgyhogy kb. fél órát vártunk, addig apával játszottam kő-papír-ollót. Mindig én nyertem. Szerencsére tovább nem kellett fagyoskodnunk, felültünk a szerelvényre és meg sem álltunk Bogolyfalva vasútállomásáig. Az út egyáltalán nem készített ki, igaz, szundikáltam egy kicsit. Durván délre, (talán fél 1 is volt) amikor leszállhattunk a mozdonyról. Egy picikét hidegebb volt, még a szél is fújt, aminek nem örültem túlságosan. Automatikusan megfogtam apa kezét és közel bújtam hozzá. Nem vagyok félős nyuszi, de ezen a helyen még nem jártam és semmi ötletem milyen emberek is laknak errefelé. Elindultunk az
Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda (Végre megjegyeztem a teljes nevét! Kemény 2 hétig tartott) nevezetű intézmény felé, ami a Boglyas téren található. Csupa érdekes boltot pillantottam meg, annyi információt szívtam magamban, hogy még most, így kora estére sem tudtak leülepedni. Minden második üzletbe betettem volna a lábam. Ideje lenne a történetem végére érni, úgyhogy folytatom gyorsan tovább. Beléptünk az Előkészítőbe, ahol anyáék egy órán keresztül beszélgettek a nénivel. Fogalmam sincs miről szólt a csevej, ők nem igazán kötötték le a figyelmemet, inkább berendezéssel foglalkoztam. Temérdek gyönyörű tárgyat láttam ma.
Anyuék kezet ráztak a nénivel és kiléptünk az intézményből. Szüleimmel együtt a Czukorvarázs Cukrászda nevezetű helyiségbe tértünk be, mert úgy beszéltük meg Viktorral, hogy ott találkozunk. Jelenleg itt ülünk és várunk a tesókámra. Alig várom, hogy találkozzak vele! Olyan régen láttam már...

#Viktortesó *.*


Amint beléptünk a Cukrászdába apa egy üres helyet keresett szemeivel, addig én suttogva nyomtam a rizsát anyának a legújabb távirányítású autóról, amivel szívesen eltölteném az időt. Ő csak annyit mondjuk, hogy meglátjuk. Hát ezt a kocsit egészen biztosan nem februárban fogom megkaparintani. Utálom mikor a felnőttek ezt a szót használják, mert ez egyenlő a nemmel. Mindegy, nincs rá nagy szükségem, elleszek én a régi, ócska béna játékaimmal. Majd Viktor vesz nekem. Vagy nem. Nem tudom mennyi pénzt keres, egyáltalán dolgozik-e. Jó, tudom, nem várhatom el, hogy azt a szuper kacatot megkapjam, ő csak a bátyám, nem várhatom el azt tőle.
Letettük a fenekünket egy szabad asztalhoz, és rendeltünk sütit. Az asztalon lévő lapon egy csomó szokatlan nevezetű édességgel találkoztam. Mivel nem akarok az első napon gyomorrontást kapni maradt a jó öreg csoki tortánál. Közben anyáék arckifejezését néztem, miközben a ugyanazt a lapot nézegette. A szemöldökét összevonta pont úgy, mint amikor matematika számítást végzek és nem a jó eredmény jön ki. Például nekem 5+6 az 9. Nem vagyok valami géniusz, úgyhogy remélem Viktor nem várja el, hogy az Előkészítőben csak piros pontot fogok kapni. Az kizárt.
A Cukrászda ajtaja kinyitódik felkapom a fejem és... ITT VAAAAAAAAAAAAAN! VÉGRE! Felállok és odarohanok hozzá, szorosan megölelem, aztán már el is engedem, mert anyunak puszit ad, apuval pedig kezet ráz. Én végig mellette maradok, mivel egy hónapja nem láttam és már irgalmatlanul hiányzott az én nagy tesóm.
 - Eddig bejön, majd elmesélem mit láttam. Komolyan? Hűha. Alig várom, hogy lássam - teljesen belelkesültem. Nekem van a világ legjobb testvére, komolyan mondom. Egy kecó, ahol csak mi ketten lakunk szülők nélkül? Maga a Mennyország. Nincsenek szabályok, fenn maradhatok 10-ig és holtbiztos, hogy mindennap pizzát eszünk. Alig várom az elkövetkezendő időszakot. Az, hogy anya mennyire fog miattam aggódni és biztosan hiányozni fog nekem eszemben sincs. Szerintem látszódik mennyire fel vagyok spannolva, mert Viktor következő kérdésére csak vigyorgok. A második mondatot szinte meg sem hallom, csak azon kattog az eszem milyen jó lesz nekem.
Közben megérkeznek a sütik, ezért rögtön nekilátok a tortának. Anya megkérdezi mit szeretne enni Viktor, aztán tovább mondja, hogy miként kell engem kezelni. Megforgatom a szemem. Ilyenek hangoztak el: Mindig le kell ellenőrizni az iskola táskáját, legkésőbb fél 10-kor az ágyban kell lennie, a jóéjt puszit még mindig megköveteli stb.
 - Viktor, itt is van távirányítású kocsi? - teszem fel a kérdésem, miután lenyeltem a számban lévő falatot. Remélem igen lesz a válasz, különben kiakadok.

#Viktortesó *.*

Imádom Viktort, kajak komolyan gondolom, hogy ő a világ legeslegjobb tesója. Kedves, vicces, minden hülyeségben benne van és még sorolhatnám, szerintem nincs is rossz tulajdonsága. Az elkövetkezendő években ezer százalék, hogy jól fogunk szórakozni. Játszunk, sétálunk, beszélgetünk meg minden. Az eszemben sincs, hogy az én nagy tesómnak van egy komoly oldala és mindennap tanulni fogunk, no meg kikérdez mindent. Ez egy pillanatra sem jut eszembe.
Miután jól megölelgettem Viktort visszasétálok a helyemre és lehuppanok a székre. Végig nézem, ahogy a tesóm üdvözli a család többi tagjait, aztán leül ő is. Újra együtt. Milyen jó! Habár boldogabb lennék, ha anyuék végre lelécelnének és csak mi ketten maradnánk a bátyámmal. Olyan sok mindent kell neki mondanom. Kezdve azzal, hogy mindig én fogok először fürdeni. Utálok várakozni. Remélem nem fogja zavarni, ha reggel 5-kor berontok a szobájába és rávetem magamat. Koránkelő vagyok.
A nagy tesó kijelentésére csak elmosolyodok. Kíváncsi vagyok miket tartogat még ez a varázsvilág. Beszélő halak? Ugrándozó kígyók? Elképzelésem sincs milyen dolgok vannak itt. Egy biztos: az itteni élet izgalmasabb lesz. Sokkal. Közben megérkeznek a sütik és én neki is látok a bepusztításához. Édesszájú vagyok. Csoki, süti, gumicukor, bármelyiket elfogyasztom egy pillanat alatt. Anyu pedig elmondja, hogy hogyan kell velem bánni, én csak a szemeimet forgatom. Majd az lesz, amit Viktor akar, ezt ő nem döntheti el. Na jó, mégis. Az anyukáknak hatalmas hatalmuk van, nagyobb, mint a királyoknak. A bátyóm helyesel én pedig szomorúan bámulok a sütire. Hát, lőttek a tervemnek... Megígértem magamnak, hogy úgy fogok viselkedni, ahogyan azt Viktor elvárja. Nem fogok rosszba keveredni és azt teszem, amit ő mond. Ha pedig a tiltott szóra kér, hááát... esetleg az ő kedvéért megteszem. De attól még pfúúj.
Rövid időn belül végzek a süteménnyel, ennyi elég is volt. A felnőtteket lesem, viszont Viktor kijelentésére elszörnyedek. NINCS TV?! MILYEN HELYRE JÖTTEM ÉN??
 - Ezt most nem mondod komolyan? - mondom elszontyolodva. - Milyen játékok vannak? - biztosan nem olyan jók, mint az xbox és a számítógépes játékok. Persze ezt csak magamban tettem hozzá. Elképzelésem sincs hogyan fogom kibírni e tárgyak nélkül. A mai gyerek létfontosságú az internet, a tv és a többi elektronikai eszköz. Ezek most kajak nincsenek itt, vagy Viktor hülyít engem? Anya elvigyorodik és azt fűzi hozzá, hogy ennek nagyon örül, mert szerinte túl sok időt töltöttem a gép előtt. Ez hazugság! Hazajöttem, megcsináltam a házimat aztán 3-8-ig játszottam, utána pedig az autóimmal és többi játékszeremmel elvoltam. Azt hiszem muszáj lesz barátokat szereznem, különben halálra unom majd magamat.
A nagy tesó megkérdezi, hogy mi újság van velünk. Apa azt mondja, hogy semmi - mint mindig - és kivételesen anyu sem kezd el mindenféle hülyeségről zagyválni. Pedig neki folyton van egy-egy jelentéktelen sztorija. Inkább visszatér a Hogyan neveld Krisztiánt? témára. Ha nem érzi jól magát akkor forró csokival felvidíthatod, ha lehorzsolja bármelyik testrészét rögtön fertőtleníteni kell, ne engedd el egyedül sehova blablabla! Nem_hiszem_el. Gyorsan közbe vágok:
 - Szerintem megnézhetnénk a házat - ajánlom fel. Anya az órájára néz, de nem úgy tűnik, mint aki pont ebben a szent minutumban el akarná hagyni a helyet. Könyörgően ránézek apukámra, akin lassan anyu felé fordul és megpróbálja elcsitítani, ugyanis ő még mindig mondja tovább. Hogy juthat ennyi minden az eszébe?

#Viktortesó *.*

A bátyám kijelentésére majdnem leesek a székről. Nincs internet? Nincs számítógép? És nincs Tv? Ez_most_komoly? Kajakra? Hát velem ilyennel ne vicceljen, különben megrúgom a lábát. Nekem és a kortársaimnak szükségünk van ezekre a dolgokra, létfontosságúak. Nem hazudok, esküszöm. Most már gáz, ha az utcán játszol, vagy élőben "lövöldözöl". Ezt miért nem tudja senki sem felfogni? Számomra elképzelhetetlen mivel fogom elütni az időt. Nagyon remélem Viktornak van ezernyi ötlet a tarsolyában, különben hazamegyek. Na jó, nem. Olyat nem tennék. Alig vártam, hogy végre együtt lakjak az én kis bátyómmal, úgyhogy a világ összes kincséért sem távoznék el Bogolyfalváról.
 - Hát jó... - mondom kicsit szomorúan. Ha Viktornak ment, nekem is menni fog gép nélkül az élet. De mi lesz a barátaimmal? Többé nem találkozhatok velük? Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy tegnap búcsút vettem tőlük. Legalább jót játszottunk az xboxszommal. Sóhajtok egyet, de erre senki sem figyel oda. Apa az étlapot böngészi, anya pedig egyfolytában nyomja a rizsát Viktornak. Szegényke, még ideje sincs, hogy felfogja mit is mond anyu. Figyelmesen hallgatom a bátyám válaszát, mire csak elvigyorodom és újra belegondolok milyen jó életem lesz itt. Csak én, meg Viktor, na és persze a sok játék, meg kaland, amit majd együtt át fogunk élni. Fenomenális lesz. Mennyit fogunk mi kacagni, hajaj...
Mivel szeretném, hogy ez a beszélgetés végre abbamaradjon felvetek egy csodás ötletet, amire Viktor rá is kap. Rámosolygok, eztán az egész család feláll, felöltözünk és miután kifizetjük az ételt meg az ital árát, elindulunk a lakás felé. Biztos szuperül néz ki!

# Bátor Đominic

Viktor már mesélt arról, hogy a különböző házakba milyen tulajdonságú tagok járnak, és igen, ha jól emlékszem, mikor a Rellonosokról beszélt akkor azt hozzátette, hogy nem árt távol tartanom magamat tőlük, de ha bármelyikük is bántana, akkor ő megvédene. Ilyen egy rendes tesó. Viszont Đominic nem tűnik rossz arcnak, tőle nem kell tartanom, elvégre nem hagyott az alagút mélyén. Viszont őszinte, túlságosan is. Ezeket az ijesztő infókat, olyan hamar zúdította rám, hogy a gyomrom teljesen görcsbe rándult. Mi történt volna, ha nem érkezik meg időben? Már nem itt sétálnék? A halálon még sosem gondolkodtam és még nem is akarok ezen agyalni. Aki 7 évesen a kipurcanásról elmélkedik az gyagyás, én mondom.
 - Igen, azon van, tanárnak tanul - vigyorgok. Alig várom, hogy itt tanítson és akkor lehet a nebulója, tök cool lenne. Mindig jelentkeznék, az órák egészen biztosan viccesek lennének, az én bátyám neve Humor Herold is lehetne. Minden egyes dologból tréfát csinál, ezért nem szomorkodom soha. Vele lakni baromi jó. Remélem nem kell pár hét múlva elköltöznöm.
Aztán mégiscsak furdalja az oldalamat a kíváncsiság: Valóban gonoszak a Rellonosok? Đominic közéjük tartozik - már ha jól vettem ki a szavaiból - ezért ő többet tudhat róluk? A válaszát hallva nagyot nyelek, szemeimet kigúvasztom és erősen megfogom kezét, sőt, kicsit közelebb is lépek hozzá. Jól rám ijesztett. Eddig nem találkoztam ilyen emberekkel, tehát ha véletlenül összeakadnék eggyel, akkor az Álomvilágomnak lőttek. Abban csak virágok, nyuszik, foci és csupa szép dolog van.
Már rég kiértünk a sötétből és a szemem meg is szokta a világosságot, nincs szükségem arra, hogy hunyorogjak. A Bejárati csarnokhoz visz Đominic, és egyszercsak felemel, majd felültet a korlátra. Tudtam, hogy pehelykönnyű vagyok, de ennyire?
 - Rendben - rámosolygok. Azt teszem, amit mond, kapaszkodom és az ajtót figyelem, hátha befut a tesóm, aztán egy pillanatra visszanézek Đomira. - Köszönöm, hogy kihoztál onnan.

#Benedikta

Végre eljött az első tavaszi hónap. Juhú! Vissza lehet pakolni a szekrénybe a meleg kabátokat, s helyettük előkerülnek a dzsekik. Cool. Persze, jó a tél, (elvégre akkor van karácsony, ami az én kedvenc ünnepem) de jobban szeretem ha a Nap süt. Mindig nekem kell havat lapátolni. Pfúj. Borzasztó volt. Ha belegondolok hányingerem támad. Utálom, ha házimunkát kell végeznem, inkább videojátékozok. Az a nekem való! Bár itt nincs semmilyen elektronikai eszköz, ezért be kell érnem könyvekkel és kártyákkal. UNCSIIIIII! Legalább az Előkészítőben nem unatkozom, elhülyülök a barátaimmal, itthon meg Viktor nevettet, játszik, s tanul velem. Imádom a tesómat. Jó ötlet volt ide jönni, sokkal élvezetesebb itt az élet, mint Dunakeszin. Igaz, még nincs annyi barátom, de szerintem sikerülni fog szerezni néhányat. Elvégre vicces vagyok, jó fej és aranyos. Ki ne haverkodna velem? Az Előkészítőbe sokan járnak, szóval nem lesz nehéz egy kedves srácot találni, akivel elmehetnék nyáron fagyizni meg ilyenek.
Szóval délelőtt van, már felöltöztem, egy kockás ing van rajtam, amit Viktor választott ki. Ja, és csőfarmer fedi pipaszárlábaimat. Viktor persze mindig előadja, hogy mikor ő kicsi volt még nem volt menő a csónaci, én viszont képtelen lennék olyan gatyákat hordani, mint amilyeneket ő vett fel kölyökként. Ultragáz. Pfejj. Mivel legutóbb nem tartottam be a szavamat, így bátyókám nem nagyon akart elengedni a játszótérre. Egyedül. Nagyon félt engem, amit megértek, nem is szeretek egyedül császkálni, de a játszótér nincs messze, csak kettőt kell köpni. Szóval szépen ránéztem és elengedett. Hihi. Az én irtó cukker csoki barna szemeimnek senki nem tudom ellenállni, főleg, ha úgy nézek velük, akár egy kiskutyus. Így hát jelenleg Bogolyfalva macskaköves utcáit járom, céltudatosan haladva a játszótér felé. Itt annyira cool játékok vannak, az összeset kipróbálom. Pillanatokat alatt megérkezek, (na jó, beletelik negyed órába) s rögtön a hinta felé rohanok, mikor megpillantok egy érdekes kinézetű lányt (?). Olyan, mint egy fiú ésés... Köszönjek neki, vagy ne? Elvégre nem is ismerem. Csak nézek rá a nagy boci szemeimmel és gondolkodom.
 - Őőő... Szia! - nyögöm ki végül, majd beülök a mellette lévő játékszerbe. Remélem nem néz idiótának. Ó, olyan bénának érzem magam. Vajon Viktor megengedné, hogy üdvözöljem? Nem tudooom. Nyajh.

#Ölelgessünk zöledeket Leonieval! *_*

Úgy érzem ma semmi sem ronthatja el a kedvem! Olyan mesés napunk van! Véééégre itt a tavaaaasz! Je! Már egészen reggel óta ilyen vidám vagyok, ha nem bánjátok elmesélem miért is.
Szóval. Reggel 6-kor kipattantak a szemeim, berohantam Viktor szobájába és rajta ugráltam. Hihi. Lehet neki ez nem volt túl vicces, de én nagyon élveztem. Most gonosz vagyok? Igen, ez egy szörnyű tett volt, egyszer biztosan megbűnhődök érte. Nyúúú. Kis gazfickó vagyok. Eztán pár perc alatt benyomtam egy egész kakaós csigát, mivel hallgatok a bátyámra elrohantam fogat mosni, mert a végén a Fogmanók - a Fogtündér ellenségei - éjszaka megtámadnak, és lyukat fúrnak a fogamba. Borzalmas lenne. A sérómat tökéletesen belőttem, még a végén nem tetszenék a lányoknak. Viktor javaslatára egy csőfarmert, és egy kék pólót vettem fel, mely narancssárga mintás volt. Mivel bátyám azt mondta így nem mehetek még ki az utcára, ugyanis nem nyár van, még egy zöld pulcsiba is belebújtam. Szófogadó gyerek vagyok én. Mellesleg milyenek ez a nagy tesók... Néha úgy viselkednek akár a szüleid. Felháborító. Az iskolatáskámba beletömtem a vizet és a szendvicset, amit Viktor gyártott nekem, aztán nyomtam az arcára egy cuppanóst, majd tűztem az Előkészítőbe.
Az utat ugrándozva tettem meg, néha dúdoltam is. Szinte mindenki agyalágyultnak nézett. Egy kicsit dilis vagyok, az lehet. Vagy talán csak kezdek felszabadulni, pár héttel ezelőtt még nagyon idegen volt számomra ez a hely, a kütyük, meg minden, mostanra viszont megszoktam és kezdek visszatalálni a Zizzent Krisztiánhoz. A suliban semmi érdekes nem történt, nem írtunk dolgozatot, nem feleltünk, egyszerűen szuper volt minden. Aztán kettőkor már a kastély felé vágtattam, mint egy ló. Igaz, hogy vizsgaidőszak van, ezért nincs tanítás, de Viktor megengedte, hogy szétnézzek odabenn. Felfedezőtúra. Király! Gyorsan szedtem aprócska lábaimat, s mire beértem tökre elfáradtam.
Sóhajtok egyet, majd sétálva folytatom az utamat. Mikor belépek a Bejárati csarnokba megtorpanok. Körbenézek, majd elvigyorodok. SÁRKÁNYOK! SÁRKÁNYOK MINDENHOL! Überkiráááály! Az egész olyan vicces és aranyos egyben. Plüss, feliratok, amelyeken csupa cuki szöveg áll. Ma rellonos nap van, vagy mi a szösz? Közben egy vörös leányzót is meglátok, odasétálok hozzá.
 - Hűűűű, mi folyik itt? Nagyon jól néz ki a csarnok - előkapom a csibészes vigyoromat. Remélem segíthetek neki.

#Ingyen ölelést mindenkinek!

Sokkal szimpatikusabb ezzel a kinézettel a Bejárati csarnok. Olyan kis aranyos, mesébe illően lett felöltöztetve. Bár egyelőre fogalmam sincs miért varázsolták ilyenné e csodás helyet, de a vörös leányzó biztosan kellő magyarázatot fog adni nekem. Kicsit sem ijeszt meg, amikor a lány belehajol az arcomba és szinte ordítva üdvözöl, sőt... Vigyorgásra késztet. Azt hiszem egy kedves, aranyos lánykával van dolgom.
 - Még szép! - válaszolok rögtön. - Biztosan cukorból van a szívük. Mondjuk az egyik azt mondta, hogy a legtöbben leginkább élve felnyársalnának, ám én nem hiszek nekiiii! - gyorsan elhadarom a mondandómat. Végig gondolom azt a találkozást Đominiccal az alagútban, hát... Az igazat megvallva nem úgy állította be a háztársait, mint akik mindennap vattacukrot zabálva cukin viselkednek egymással, és még meg is ölelgetik egymást. Csupa pocsék dolgot mesélt róluk. Akkor még komolyan vettem, de mostanra úgy gondolok a Rellonosokra, mint a legtündibündibb emberekre, akiket valaha a hátán hordott a Föld. Leonie pár perc alatt elhitette ezt Krisztián. Mellesleg szerinte nem létezik gonosz személy, kivéve a Százarcúborszorkát a Szegény Dzsoni és Árnikából. Na, az a szipirtyó a velejéig romlott. Komolyan.
Követi a leányzót a plüsshalomig. Atya_Úr_Isten. SÁRKÁNYOS PLÜSSÖK! JÉZUSOM! Ha valaki nem tudná a kedvenc állatom a sárkány. Minden ilyesfajta cuccokat imádok! Megragadok legalább hármat és figyelmesen végighallgatom mit mond nekem a vöröske.
 - Benne vagyok - vigyorgok. Mondjuk én nem szoktam random ismeretlen embereket ölelgetni, de ha ez a parancs, akkor legyen. Közben befut egy szőke leányzó, akinek kiesik a cigaretta a szájából. Pedig a cigi nagyon káros, bele is lehet halni. Na jó, lehet csak rágó. Igen, holtbiztos, hogy a szöszi szájában csak egy rágógumi volt. Hallgatom, ahogyan a főnököm lelkendezve mesél a jövevénynek. Kicsit ledöbbent arcot vág. Biztosan a díszítés miatt, mert teljesen elnyerte a tetszését. Miután a vezérem jól megölelgette a rellonos leányzót elé álltam, majd ránéztem a nagy barna szemeimmel. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Meg kéne öleljem, de még egyszer mondom: csakúgy nem szoktam embereket ölelgetni. Végül megteszem, s próbálok felszabadultan viselkedni, mint mindig.
 - Tessék, ez itt a tiéd - kedvesen rámosolygok és átnyújtom az egyik plüsssárkányt. Miután Leonie kiszáll Máté nyakából a srác elé szökkenek. Hát fiúkat nem igazán szoktam átkarolni, csak a legjobb barátomat, de őt is csak akkor, ha szomorú. Ám most Rellonos nap van, mindenkinek kijár egy kis ölelés. Így hát átkarolom az ismeretlen srácot, s neki is adok egy plüsst. Lehajolok, s felveszem a földön heverő cigarettát, majd a lány felé fordulok.
 - Ez cigirágó? - kérdezem csillogószemekkel. Eztán megragadom a srác karját, s próbálom magammal húzni.
 - Gyere, ha jól tudom van itt színes ceruza, filc meg csillogós toll, rajzoljunk valami szépet! Vagy inkább játszani szeretnél? Mert ismerek egy csomót!

#Ünnepeljünk!

Végre megérkeztek az első ünnepeltek. Jippí! Bár kicsit azért tartok a reakciójuktól, elvégre mindenki azt mondja, hogy a rellonosoknak jégszívük van, gonoszak és mindenkit gyűlölnek. Én már nem tudom mit higgyek. Eddig azt hittem a való világban nem létezik rosszindulatú személy, de mikor bátyám és Đominic mesélt a zöldekről, akkor tökre beparáztam. Viszont Leonie azt hadarta el nekem két perccel ezelőtt, hogy a rellonosok nem is érzéketlenek, s vágynak egy kis ölelésre, meg cuki dolgokra. Nem tudom kinek van igaza. Jaaaj, összezavarodtam. Csakhogy muszáj cselekednem, elvégre megérkeztek a zöldikék. Én is odapattogok vidáman hozzájuk, ám mikor a szőke leányzó suhint a pálcájával, s valami számomra érthetetlen szót kimond, Leonie megfagy. Kicsit megijedek. Most mégis mi történt? Köpni nyelni nem tudok. Ezzel viszont ráérek foglalkozni, hiszen a két rellonos várja az ölelést. Kicsit bizonytalanul a szöszi elé állok és lassan átkarolom a derekát. Még buksisimit is kapok! Valóban nem rossz arcok ők. A következő egy srác, akit gyorsan megölelek, aztán a kezébe nyomok egy plüsst. Eztán megfogom a kezét, s a rajzolós asztalhoz vezetem. Most már egy csöppet felszabadultabb vagyok. Mikor megérkezünk előhalászom a lapot, és az egész felszerelést. Leülök a földre, s megvárom, hogy az rellonos fiú is lecsüccsenjen mellém. Közben megérkezik Leonie, aki a nyakunkba aggat egy-egy színes boát. De jól néz ki! Ugyan csikizi a nyakam, de túlélem. Eztán befut egy leányzó is, akit nem ismerek, de úgy tűnik ő nem rellonos, túl kedves.
 - Háááát... - elgondolkodom. - Rajzoljunk kígyót, az megy! - megragadom az egyik zöld színest és alkotni kezdek. Még a nyelvem hegyi is látszik, annyira beleélem magam a rajzolásba. Viszont Leonie-nak jobb ötlete támad. Rögtön felcsillan a szemem.
 - Húúú, ez egy remek ötlet! - mondom vigyorogva, s előhalászok egy másik lapot, ami kicsivel nagyobb, mint az előző. De mivel a kígyót befejeztem, és  nem akarom, hogy kárba vesszen, odaadom a srácnak, ám előtte még naaaaaagy nyomtatott betűkkel ráírom a nevem.
 - Tessék, ez a tiéd - mosolyogva átnyújtom a rajzot. - Remélem tetszik.
Hát, nem lett túl csodálatos, de azért nem rossz egy hét évestől. Léptek zaja üti meg a fülemet, gyorsan felkapom a fejem és egy barna hajú lányt pillantok meg, aki felénk igyekszik.
 - Sziaa! - üdvözlöm boldogan, aztán tekintetem a rellonos srácra emelem. - Amúgy te szeretsz rajzolni?

Keith


Miután elhagytam az erdő szélét úgy döntöttem visszacammogok a faluba, nem akartam, hogy Viktor dühös legyen rám. Bár a haragja hamar el szokott szállni Haragországba, ahol a haragok laknak, de azért nem szerettem volna látni a félig szomorú félig elképesztően mérges arcát. Ha így tekint rám mindig elszégyellem magam és a végén bocsánatot kérek. Nem szeretem, ha haragszik rám, az olyan rossz érzés. Szóval minden összevetve nem akarok szófogadatlan lenni, ezért igyekszem vissza a Boglyas térre. Nem tudom mennyi lehet az idő, de a bátyómnak azt ígértem, hogy napnyugta előtt visszatérek szerény kis hajlékunkba. Mivel a Napocska még javában ragyog biztos kinn tudok még tölteni egy-két órácskát.  Sietősen lépkedem kicsiny kis lábacskáimmal. Hú... már egészen elfáradtam. Azért szerencse, hogy van nálam víz. Viktor sosem enged el a hátizsákom nélkül, ami természetese. meg van tömve édességgel, vízzel és üdítővel. Most inkább a vizet kívánom, ezért azt a palackot halászom elő. Legjobban az csillapítja a szomjúságot, nem igaz? Miután kortyolok a flakonból, tovább folytatom az utam. Leveszem magamról az ingem és a derekamra kötöm. Olyan, mintha nyár lenne! Bár ha Viktor látná, hogy az ing nincs rajtam, tuti rám eröltetné. Beletúrok a hajamba, majd sóhajtok egyet. Mikor érek már oda?! Nem is emlékszem, hogy ilyen hosszú lett volna az út. Bah... Kicsit gyorsítok a tempón és hopp. Már meg is érkezek. Na jó, ez nem egészen így történt, egy bő tíz perc azért még eltelt. Elégedetten lecsüccsenek az egyik padra, s táskámat magam mellé teszem. Ez nap eddig csúcs volt, remélem ugyanígy fog folytatódni.

Keith

Mint egy meggyötört kalandor, úgy dobom le magam a legközelebbi padra, pedig alig 15 percet sétáltam. Csakhogy még gyerek vagyok ezért hamar elfáradok. Vagy épp fordítva kéne lennie? Mivel még a tojás héjak sem estek le y popómról egész nap pörögnöm kéne? Hát általában le sem lehet állítani, de ma délután alig egy órácskát szundiztam, ez a megfelelő ok a fáradtságomra. Megigazítom a menő sérómat aztán a szökőkút felé sandítok. Nyáron tuti megmártózom benne! Otthon ilyen rosszat nem mernék megtenni, de nem hiszem, hogy itt bárki megbüntetne, elvégre itt kicsit mindenki defektes. Sőt, ha melegebb lenne pár fokkal, már most simán csobbanék egyet. Dilinyós vagyok tudom én, mondták már. Viktor gyakran megjegyzi, de akkor csak vigyorgok, hiszen viccből mondja, nem gondolja komolyan, sosem bántana meg.
Ekkor lépteket hallok, fel is kapom a fejem, s megpillantom a legvicesebb embert a Földön, akit valaha láttam. A szerelése egyszerűen káprázatos, egyszerűen cuki. A kinézete mosolygásra kéztet, nem semmi figurák laknak itt, az egyszer biztos.
 - Szió vicceskinézetűfiú! - nevetek. Hát ez a fickó biztos nagy arc lehet, egyelőre szimpatikus, bár nem tudok róla semmit. Ő tuti jó fiú, tőle nem kell tartanom, azt hiszem. Viszont azt még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy valaki hogy képes ilyen maskarában járkálni. Nekem is kell ilyen! Ebben a minutumban valaki gyártson nekem ilyet, különben dühbe gurulok!
 - Ezen a fantasztikus napon kitünően érzem magam. Hát te? Ugye milyen csodálatos napunk van? Mellesleg csípem a szerkód, klassz. - vigyorgok az ismeretlenre. Nem igazán szoktam szóba elegyedni ismeretlenekkel, de olyan, mintha ezt a srácot évek óta ismerném és óvoda óta a legjobb pajtások lennénk. Mondjuk Viktor lehet ezt a fiúcskát őőő... különösnek tartaná, de most nincs itt, hogy elárulja a véleményét.
 - Én nem... - hiába ellenkezem, a srác a kezembe nyomja a fagylaltot - Köszönöm szépen. Az én tatyómba van üdítő, víz és édesség, kéred valamelyiket? - kérdezem kedvesen, majd nyalok egyet a fagyiból. Mmmm... igazán finom. Csak azt látom, hogy egyszercsak millió plüss, játék és cukorka terem a srác ölébe. Milyen aranyos játékok! Az egyik kis mackót megkaparintom és megsimogatom. Milyen mély zsebe lehet! Ekkor elmormol valami furcsa szót, int a pálcájával és bumm, egy hatalmas doboz fagyi landol a padon két kanállal.
- Húúú, te aztán nagyon rendes és aranyos fiú vagy! Hogy hívnak? Én Krisztián vagyok. A tesóm pedig nem tudom hol van én meg úgy döntöttam sétafikálok egyet. Te mi járatban erre felé? Van kedved játszani? - kérdezem tök lelkesen. Hiperszuperüberkirálymenőségescsodálatosfantasztikus órákat fogok eltölteni a sráccal, úgy érzem. Olyan régen bújócskáztam mááááár....

Chuck

Annyira imádom a tavaaaaaszt! Főleg mert olyan, mintha már nyár lenne. Okés... még be kell járni a suliba, de hamarosan itt a szünet. Vagy nem? Mellesleg tökre nem izgat, hogy van szünet, vagy nincs. Általában délután szabad vagyok, mint a madár. Rendben, ez sem igaz. Viktorral legalább kettőtől háromig tanulok, aztán irány a szabad levegő! Sajnos az előkészítőben még nem szereztem barátokat, ezért ilyenkor egyedül szoktam róni az utcákat. Nos, most is épp ezt teszem. Lejárt a munkaidőm, szóval átadhatom magam a játék fantasztikus örömének. Persze Viktortól elkéredzkedtem, eszembe se jutna szó nélkül elhagyni gyönyörű hajlékunkat. Ki is tekerné a nyakam, aztán oda dobná a kecskéknek. Vagyis itt ilyen furcsa lények vannak... Szóval nem kecskének, hanem valami izének ajándékozná aranyos kis buksimat. A hátizsákom - mint mindig - most is a hátamon csüng tele étellel és itallal. Szökdécselve járom körbe egész Bogolyfalvát, ha pedig elfáradok lecsüccsenek az egyik padra, majd folytatom az utat, mint egy bátor kalandor. Azért egyszer-kétszer hátra sandítok. Ki tudja? Lehet Lexi, vagy Viktor a nyomomban van és minden egyes lépésemet figyelik. Mint a kémek. Csúcs. Mikor megpillantom a veszélyesnek tűnő rengeteget megcsóválom a fejem. Nem szabad bemennem, múltkor is majdnem pórul jártam, bár végül tök jót beszélgettem a lánnyalakinektetszikabátyám: Vagyis Lexivel. Kedves leányzó, az egyszer biztos és remélem össze is jönnek, ahogy mondják a nagyok. Mármint fogják egymás kezét, egymás fagyijából nyalnak és smaciznak. Pfúúúj de csúnya dolog az. Néha apa meg anya is csinálja előttem, ám olyankor kiiszkolok az adott helyiségből. Ez még nem nekem való, ahogy a horror filmek sem.
Egyszer csak az iskola kapui előtt lyukadok ki. Vigyorogva belépek, s a réten ugrándozom tovább, mint egy zerge. Azt hiszem nálam vidámabb kisfiú nincs is a Földön. Ekkor megpillantok egy... srácot aki inkább úgy néz ki, mint egy 20 éves férfi. Karján tetkók díszelegnek, fülét fültágító tarkítja, a haja pedig tökéletesen be van lőve, akárcsak az én séróm. Kicsit magányosnak tűnik, bár lehet ezt csak bebeszélem magamnak. Az ismeretlen talán nélkülem is tök jól elvan. Nem kérdezek semmit, pusztán lehuppanok elé nagy vigyorral az arcomon.
 - Hahóóó! - üdvözlöm egy nevetés kíséretében. Be kell vallanom: ma bolond gomba volt a menő, bocsánat! A táskámból kipakolom az édességeket és az üdítőket.
 - Szeretnél velem piknikezni?

Chuck

Amíg meg nem érkeztem Bogolyfalvára nem igazán társalogtam nálam idősebbekkel, ugyanis ők általában kicikiztek, elzavartak, vagy pusztán észre sem vettek. Kis pimaszok voltak, az egyszer biztos. Viszont itt nincs túl sok kortárs, az előkészítős gyerekeknek pedig már meg van a maga bandájuk, amibe nem túl egyszerű bejutni, így hát maradtak az idősebbek. Még Misi is betöltötte a 14-et, ezért mostantól őt is a kastélyban kell keresnem. Ő volt az egyetlen, akivel jókat dumáltam a suliban, erre nem elmegy? Bah... Hallatlan. Szóval ezért tök simán lehuppanok az ismeretlen srác elé, egy kicsit sem zavartatom magam. Ha nem kíváncsi rám majd elküld. De akkor szomorú leszek. Brühühü. Mellesleg a férfi olyan, mint egy hatalmas tetkós maci. Vicces. A tetoválások mindig is érdekeltek, olyan varázslatosnak találtam. Viszont ha nekem lenne, Viktor tuti levágná azt a testrészem, melyet tű által készített motívum lenne. Durva az én bátyám. Kipakolom a fűbe az elemózsiámat, de hiába kínálom a férfit, nem kér. Ó, pedig én csak kedves akartam lenni. Talán azt gondolja, hogy meg akarom mérgezni!
 - Hát jó... - mondom kicsit szomorúan, majd sikeresen felbontom a zacskót, mely mindenféle ízű cukorkákat rejt. Nyami. Rögtön bekapok egyet és rágni kezdem. Fincsiiii. Fejemet oldalra biccentem és kíváncsi szemekkel újra végig mérem a fiút. Nem tűnik rossz arcnak, egy ideig azt hiszem nem szedem össze a cuccaim és indulok haza, megfelelő társaságra akadtam. Asszem.
 - De, igen, ő a bátyám, most lett tanár. Hát nem csodálatos? Ismered őt? - teszem fel a költői kérdést, majd két cukrot tömök a pofámba. Biztos onnan jött rá, hogy rokona vagyok Viktornak, mert olyan vagyok mint ő, csak kicsiben. Ugyanolyan haj, szem és vigyor. Mindkettőnknek mindig fülig ér. Kivéve amikor nem. Néha nekem van rossz napom, néha neki. Akkor ellátogat hozzánk a szomorúság és egész nap a nyakunkon ül. Meg sem lehet tőle szabadulni! Szörnyen undok kis manó. Pfhú, de utálom! Aztán másnap összeszedi a sátorfáját és elköltözik, hála Istennek.
 - Csak sétálni indultam és hopp, itt lyukadtam ki. Hát te? Van kedved játszani? - kérdezem csillogó szemekkel. Milyen jó lenne egyet bújócskázni!

Chuck

Na jó, tévedtem. Néha velem is megesik, okés? Jóóó, gyakran, de most nem ez az érdekes. Inkább azt kéne kideríteni mi a fészkes fene baja van ennek a férfinak. Csak bal lábbal kelt fel, vagy ő mindig ilyen undok? Rendben, igaz, ebben a kétöpercben mióta idejöttem megeresztett egy kis mosolyt, ami őszintének tűnt. De a mosolyból miért nem tud fülig érő vigyort varázsolni? Olyan nehéz lenne? Nem hinném. Nevetni, játszani és aludni a világ legkönnyebb tevékenységeihez tartoznak. Amúgy nem lehet azt mondani a srácra, hogy gonosz, egyáltalán nem hasonlít Szörnyella de Frászra. Na, az a szipirtyó a velejéig romlott, legszívesebben adnék neki egy taslit. Vagy kettőt. Egyszerűen csak a stílusa idegesítő, ahogyan válaszol... Borzasztó. Én sosem tudnék így viselkedni, rögtön rosszul lennék saját magamtól.
 - Ó, köszönöm - mosolygok kedvesen és akaratlanul is beletúrok a hajamba. Viktor megtanította hogyan kell használni a zselét, pontosan mennyit kell kinyomni stb. Egy ideig ő kreálta a séróm, de pár hete elkezdtem magamnak csinálni. Ez már művészet. Oké, nem olyan király, mint Viktoré, de nem is szörnyű. Pont jó. Törökülésbe vágom magam, a kezemmel pedig megtámasztom a fejemet és úgy bámulom csillogó barna szemeimmel a srácot, aki még a nevét sem árulta el. Második kérdésére rögtön felelek. Amúgy tökre érthető, hogy minden egyes diák megkérdezi, hogy mégis mi a lópikulát keresek én itt. Kicsit már unom, de mindegy. Én bármilyen kérdésre őszintén felelek. Tényleg.
 - Őőőő... Ja. Hétévesként könnyű az élet. Délelőtt suli, délután egy picike tanulás aztán a játééééék - válaszolok vigyorogva.
Bekapok még két cukrot, aztán a combon elkezdek dobolni a kis kacsómmal. Hihi. Olyan jól érzem magaaam! A névtelen belekezd egy jónak ígérkező történetbe, de aztán elhallgat. Pedig igazán elmondhatta volna mi volt, mikor még diákkánt itt ücsörgött. Imádom a sztorikat, persze csak akkor, ha happy end a végük. Viszont a következő kérdésemre nagyon gorombán válaszol, de ha egyszer nincs kedve játszani... Hátrébb húzom a popsim és az összes többi cuccom. Nos ezt azért nem vártam... Kedvesen is közölhette volna, hogy bocs, kisöreg, de sajnos most nem szeretnék játszani. Pedig olyan kafa lett volna bújócskázni... Mindegy, majd Viktorral. Legszívesebben felállnék és itthagynám, de nem ezt teszem, még maradok.
 - Háááát... Olyan húsz lehetsz. Ne haragudj, azt hittem benne leszel egy kis bújócskában. Tudod vannak felnőttek, akik szeretnek ilyen korban is játszani. Talán te nem tartozol közéjük... - kicsit lebiggyesztem a számat. - Mindegy... Amúgy hogy hívnak? Én Krisztián vagyok - felé nyújtom a kicsi kis kezemet, hogy férfiasan üdvözöljük egymást

Chuck

Szeretek a szabadban mászkálni, persze úgy a jó igazán, ha társaságom is van, ezért csatlakoztam ehhez a férfihez. Pedig általában tartok a felnőttektől, legalábbis nem állok le velük csakúgy dumálni. Mégis miről tudnék beszélgetni egy húsz évessel. Okés, Lexi egy külön eset, vele könnyen szót lehet érteni, de az idősebb fiúkkal maximum az autókról tudnák dumálni, ami nem valami érdekfeszítő téma. Mellesleg ez a srác olyan menő csávónak tűnik, aki magasról tojik a gyerekek fejére. Nem vagyok vak, látom, hogy semmi kedve velem csevegnie, ám ettől függetlenül nem tágítok el innen. Végre találtam egy embert. Nem unatkozok. Juppí! Mondjuk kicsit lehetne kedvesebb... Mindegy. Azért annak örülök, hogy nem küldött el játszani a pokémonjaimmal. Még. Kérdéseire tisztességesen válaszolok, a dicséretet pedig megköszönöm, ez a rendje a dolgoknak, nekem így tanították otthon.
 - Rendben - vigyorgok rá ördögien. - Bááár rossz gyereknek nem annyira jó lenni, mert akkor egy csomó büntit kapok és a tesóm mérges lesz rám. Inkább a békét szeretem - mondom őszintén. Talán azt várta, hogy vigyorogva bóliontok egyet, de azért jobbnak láttam, ha tisztázom a helyzetet: én nem vagyok hatalmas csibész és azt szeretem ha otthon nincs veszekedés, a csend és nyugalom jobban bejön, mint a hegyibeszéd hallgatás. Milyen sok blablablabla hangzik el olyankor... Pff...
 - Mikor diák voltál sok rossz fát tettél a tűzre? - érdeklődve teszem fel a kérdésem. Eztán teszem fel a kérdésem, hogy van-e kedve velem játszani, gondolhattam volna, hogy a válasza nemleges lesz. Mégis hogy lehetek ilyen butus? Egy ilyen tetkósfültágítósmacsócsávó miért is bújócskázna velem? Hátrébb is húzódom, de ettől még nem emelem fel a hátsó fertályom és sétálok tovább. Nem-nem. Maradok még picit, beszélgetni van kedvem.
Elárulja a valódi életkorát, mire csak bólintok. Megigazítom az inget magamon. Na, most kellemetlenül érzem magam. Attól tartok bármelyik pillanatban kikel magából és hangosan elküld a fenébe. Márpedig ezt nem akarom. Idegesítő lennék? Lehet. Ha túl pörgök Viktor gyakran leállít. Jogosan.
A neve kicsit furcsa számomra, angolos, közben pedig kezet rázunk. Nem túl erősen szorítja meg a kacsómat, mellesleg a kis kezecském teljesen eltűnik az ő lapátkezében. Na, ezért nem szeretek kezet fogni a férfiakkal, ilyenkor még apróbbnak érzem magam. Pedig már szeretnék naaaagy lenni.
A következő kérdésén meglepődöm kicsit, de aztán vigyorogva válaszolok:
 - Óóó, dehogy - legyintek. - Újonnan az a divat, hogy mindenkit tetkót varrat magára, fültágítót tesz a fülébe meg ilyenek. Már tökre megszoktam. Sőőőt! Tetoválást én is szeretnék! Bár Viktor kiakadna ha rám kerülne olyan, mint mondjuk az a minta, ott - bökök rá arra a furcsa elefánt formára. Elég érdekes... - Mondjuk én szoktam magamnak rajzolgatni a vállamra, ha unatkozok. Nézd csak! - felhúzom az ingem ujját és felé nyújtom a bal karomat, amin egy iszonyú béna sárkány alakú motívum van. Hát elég gázul néz ki, de csak ennyire futja.
 - Te játszol valamilyen hangszeren? Mert én nagyon szeretnék gitározni, olyan menőn, mint a rock sztárok.

Chuck

Szeretek idősebbekkel beszélgetni, kivéve, ha arról van szó milyen kis gazfickó vagyok és inkább a tanuláson járna az eszem, nem pedig a csínytevéseken. Okés, ezt pár hónapja nem kaptam meg, bár ez sem igaz, ugyanis Viktor néha előkap és akkor jaj nekem. Különösebben nem zavar, olyankor bevetem a kiskutya nézést és hevesen bólogatok, aztén már minden meg is van oldva. Persze néha komolyan elgondolkodom ezeken, igaz, talán két percig ezek a komoly és értelmes témák beszöknek a fejembe, de azzal a lendülettel el is takarodnak, én meg rohanok játszani. Ráérek azon töprengeni mi lesz 11 év múlva. Nem igaz? De. Amúgy ez a srác nem akar engem leordítani, vagy kicikizni, (a társaságát is én kerestem fel) szóval nyugodt lehet a lelkem, ma nem muszáj bűnbánó ábrázattal bámulnom.
 - Á, szóval rellonos voltál... - vigyorgok. - Úgy hallottam abba a házba a rosszgyerekek járnak. Pedig te egyáltalán nem tűnsz olyannak.
És bumm! Füllentettem. Nagyon is rellonos alkat ez a fickó. A beszédstílus, az öltözködés, a millió tetkó és fültágító egy bajkeverő férfire emlékeztet. A jó fiúk nagy eseményeken ingben és vászon nadrágban jelennek meg, belőle kinézem, hogy bálban is simán megjelenne farmerban egy laza bő és fekete pólóban. Egyáltalán nem csodálkoznék. Amúgy Viktor irtó sokat mesélt már az összes házról és azt mondta a rellonból kerülnek ki azok az egyének, akik később börtönben végzik. Nagyon reméli, hogy én nem oda kerülök, nos én se repesnék tulságosan az örömtől. Én az eridonba akarok járni, ott a bátor és kedves emberkék vannak, nem hiába jutott oda a tesóm is.
A következő pillanatban egy sokkal királyabb téöára térünk át: a tetoválásokról kezdtünk dumálni.
 - Az biztos - hangosan felkacagok és a szememmel gyorsan végig vizsgálom újra az összes tetkót. Hú, de menők!
 - Köszönöm szépen - mosolygok kedvesen. Jól van na, még egy ici-pici hazugság. Viktor segített megrajzolni a sárkánykát, mert ha az egészet én műveltem volna, akkor még bitangabbul festene, fel sem lehetene ismerni. Pedig nem is rajzolok olyan borzasztóan....
Eztán átváltunk a hangszerekre, el is árulom az új ismerősömnek, hogy én nagyon szeretnék gitározni, minta rock sztárok. Na, végre ebytéma, ami mindkettőnket érdekel!  Azonnal belemerül a mesélésbe, én közelebb csusszanok - azért a tisttestávolságot megtartom - és érdeklődve hallgoatom. Néha bólintok egyet, aztán elvigyorodok.
 - Hűűűhaaaa... - kezdek bele a válaszba. - Az igazság az, hogy a szüleimnek még nem is vetettem fel a témát, nem tudom hogyan fogadnák. Azért a dob is nagyon zsír lehet, egyszer meghallgatám hogyan dobolsz. - mondom őszintén, majd hirtelen támad egy hatalmas ötletem.
 - Figyz, te nem tartasz dob órákat? Ha közelben nincs gitár oktató és a szüleim engednék, akkor szívesendobolnék. Na?

#Vattcukorfiú

Volt egyszer egy ponty úszott mint a pinty, volt egyszer egy pinty, repült mint a ponty...
Bocsánat, bocsánat, tudom, hogy ez a dal nagyon idegesítő, meg minden, de egész álló nap ez járt a fejemben, olyan vicces. Mindig jó kedvem támad tőle és olyan kirááááály ez a dal. Viktort ma halálra idegesítettem vele, de sebaj, nem szólt érte, szóval nem hagytam abba a dalolászást. Ám énekelgetés közben sikerült rendet raknom a szobámba. Rendetlenség uralkodott, szinte már majdnem elnyelt a kupi, de megoldottaaaam. Bátyus amúgyis megkért pár nappal ezelőtt, hogy végre varázsoljak már rendet. Sajnos én még egy suhintással ezt nem tudom elvégezni, ezért saját kezűleg kellett végre hajtanom e csodás feladatot. Végülis nem tartott olyan sokáig, egy pillanat alatt végeztem. Aztán ebédeltem. Viktor főzött... tésztát... és... ehető volt! Pedig néha odakozmál, ugyanis az agya máshol jár így megfeledkezik rólam és a kajáról. Szörnyű! Viszont ezt még meg lehet bocsájtani, ugyanis ha ilyen történik pizzát rendelünk. Nyamiii. Az ebéd befejeztével elővettem a cukipofim és rákérdeztem Viktornál, hogy délután nem sétálhatnék-e EGYEDÜL? Igennel felelt, ezért ugrándozva tartottam a szobám felé, de azért még megkértem, hogy most lehetőleg ne küldje Lexit utánam, mert nagy vagyok. Na jó, azért nem egészen... Ugyanis indulás előtt nyomtam egy hatalmaaas puszit a bátyám arcára. Hát ez nem igazán arról árulkodik, hogy én már nagyfiú vagyok.
Szóval az út. Lábaim az iskolához vezettek, semmi kedvem nem volt a faluban lébecolni. Egy: szinte már mindenhol jártam, kivéve a tiltott helyekre nem néztem be. Például: Kocsma, Pub, erdő, Kísértetház. Jófiú vagyok, betartom a szabályokat, azt hiszem ezt már mondtam. Hihi. Tehát ezért nem akartam Bogolyfalván tölteni az időmet. Kalandot akarok és azt hiszem a suliban hamar találhatok. Amúgy tök kaka idő van. Farmer, póló és ing van csak rajtam, meg persze az alsóneműm. Hajam belőve, mint mindig, különben nem lennék Radits Krisztián.
Hamar a suli kapujához érek. Habozás nélkül belépek a területre és az erdő felé veszem az irányt. Neeeem, nem tervezek a rengetegben kóborolni, Viktor szíjat hasítana a hátamból. Azt mesélte, hogy az erdőség közelében van egy Faházikó, amire veszettül kíváncsi vagyok. Tehát ezért vagyok itt. A lépcsőt használatba veszem és pár perc múlva már fenn is vagyok. Húúúú, de gyönyörű innen a kilátás! Bemegyek a házikóba, ideje feltérképezni a terepet, talán megvan az új bunkerem!

#Vattacukorfiú *-*

Az én arcomról sosem lehet letörölni azt a huncut vigyort. Általában ha valaki rám szegezi tekintetét azonnal - akaratán kívül - elmosolyodik. Hiába na, van valami különleges bennem, mellesleg egy dologhoz nagyon értek, akárcsak Viktor, az embereket pár perc alatt meg tudom nevettetni, csak egy apró, de vicces mozdulattal. Szóval szerintem ez egy tök jó tulajdonság. Bár azt nem tudom mégis ez hogy a fészkes fenébe jött ide, de ezt elárultam nektek. Nem volt olyan orbitális titok, ám ennyire futotta. Bocsi.
Tehát éppen a létrán mászok felfelé, hogy elfoglaljam ezt a fából készült "várat". Nem tűnik túl biztonságosnak, anya tuti nem engedett volna fel, csakhogy egyedül vagyok. Ez pedig azt jelenti, hogy senki nem tud nekem parancsolgatni, bibííí. Amúgy is baromira idegesítő, hogy anyu mindig megmondja mit hogyan csinálják, egyfolytában kioktat meg ilyenek. Rendben, kb. 4 hónapja ilyenek nem történtek, de mikor még otthon laktam szinte mindennap ez ment. Viktor azért másként oldja meg az ilyen helyzeteket, sokkal nyugisabban, viccesebben és kedvesebben. A nagytesók már csak ilyenek. Igazán örülnék még egy bátyusnak, hárman még jobban ellennénk. Húúú, belegondolva valóban cool lenne. Mindennap játszanánk, sétálnánk és ha az egyikkel rosszban lennék, akkor mehetnék a másikhoz. Hihi. Nos, bátyám már nem lehet, szóval szívtam. Mindegy, így is tökéletes nekem.
Pillanatok alatt behatolok a házikóba. Ez a hely... fantasztikus! Olyan filmes. Babzsákok, hálózsákok, firkák a falon. Csúcs! Kényelembe is helyezem magam az egyik ülőalkalmatosságba, s elterülök. Nyáron itt akarok aludni! Viktorral és Lexivel! Vagy a jövendőbeli barátaimmal. Jippí, de király lenne! Ekkor léptek zaja csapja meg a fülemet. BETOLAKODÓ, BETOLAKODÓ, BETOLAKODÓ! Szólal meg a sziréna képzeletemben. Persze nem tervezek rávetni magam az ellenségre, csak felállok is kikandikálok. Nálam sokkal nagyobb emberrel van dolgom. Viktornál csak pár centivel lehet kisebb, úgyhogy maximum a derekáig érek. Közelebb sétálok hozzá és bebizonyosodik, hogy igazam volt: valóban csak a derekáig érek. Olyan mini vagyok, egy millimétert sem növök hónapok óta. Ez bizony szomorú.
 - Sajnos nem, de hamarosan az enyém lesz! - szólalok meg elszánt hangon. - Majd hozom az ultramenő zászlóm, a tetejére tűzöm és akkor már az enyém lesz! Muhahaaaa - próbálok ördögien kacagni, mint a mesékben a gonoszak. Hát... nem igazán sikerült, még gyakorolnom kell.
Végigmérem a fiút és el is döntöm, hogy ő csakis jófej lehet. Persze, tudom, nem külső alapján kell ítélni, de az a kis mosoly nagyon a szívéből jött. Biztos kedves férfi. Ja, igen, nekem már a férfi kategóriában van, mert vagy ezerszer nagyobb, mint én, mély a hangja és nem tűnik kölyöknek. Ő bizony férfi.
 - Krisztián vagyok, hát téged hogy hívnak? - kérdezem mosolyogva. - Lecsüccsenünk a babzsákra?

Attu bácsi

Igen, ma lógós napot tartok, és nem, nem szégyellem magam. Egyáltalán kéne? Az ilyen pici embereknek, mint amilyen én is vagyok, azoknak is kijár a pihenő. Húsvét hétfő van, könyörgöm, csak ma ne kelljen tanulniiii! Mázlim van. Viktor nem szőrösszívű szóval ma egyáltalán nem kell magolnom. Éljeeeeeen! Bár a bratyóm még a cuki pofi nélkül is megengedte adott volna egy kis szabadságot, de én mindent be akartam vetni. Nem mintha minden délutánt nem a szabadban a semmittevéssel tölteném. Áááá, dehogy. Oké, ha Pinokkió lennék, háromszor akkora lenne az orrom, mint a valódi állapotában. Nem szép dolog a hazugság, ezért csak aprókat füllentek. Így kell ezt! A lényeg a lényeg: elindulok most rögtön a tavacskához. Kora délután öár jártam a Madárfészekben, de mivel szutykos és büdös lett a ruhám át kellett öltöznöm. Immár Viktor megígértette velem, hogy nem nagyon piszkítom be, különben kézzel kell kimosnom. Az ő javaslatára került rám egy csőfarmer, zöld színű póló és egy vékony kék színű pulcsi társaságában. Egész menőn nézek ki, sőt... A kis pipik - Viktor fogalmazott így! -  bomlanak utánam. Hihi.
Tehát elindultam. Én, Radits Krisztián. Egyedül, 122,5 cm-rel, meg gumicukorral a zsebemben. Gyors léptekkel haladok a macskaköves utcákon. Néha szökdécselek, néha lasabban megyek, s olykor meg is állok. Út közben egy-két édességet be is kapok. Mmmm... nyamiii! Az embereknek, akikkel találkozok vidáman köszönk, s igyekszem tovább a tavacskához. Olyan széééép. Van egy csomó gyönyörű virág, frissen nyírt a pázsit és mindig nyugalom van ott. Még én is betapasztom a szám, pedig nekem nagyon nehéz befogni. Imádok mindenféle badarságról hablatyolni.
Szóval meg is érkezem. Szemeim egy hatalmas férfira tévednek. Mármint tényleg hatalmas, lehetetlem nem észe venni a fickót. Pff... Kb. a derekáig érhetek. Hát na, biztosam kosárlabdázik, vagy csak kiállt az esőre és jóóóóóó magasra nőtt, akárcsak Viktor. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ismeretlen, még Viktornál is langalétább, pedig az én bratyóm majdnem eléri a plafont, ami tök magasan van. Szerintem ha akarná, még az égboltot is elérné, persze egy sárkény sokat segítene neki. Mindegy. Kicsit félve ugyan, de oda cigánykerekezek a férfi mellé, majd mosolyogva köszönök neki.
 - Hahóóóóó, itt vagyok! Itt lenn! - úgy kalimpálok a kezeimmel, mint valami őrül, de így tutira észrevesz. Remélem.

Attu bácsi

Tudjátok, nagyon zavaró, ha az ember olyan mini, akárcsak egy törpe. A nagyok általában észe sem vesznek, ezért van egy jó módszerem: integetek, mint valami őrült vaaaagy - ez sokkal durvább - rátaposok a másik lábára. Ilyenkor rosszul érzem magam, mert ez nem szép dolog, de ha csak így figyelnek rám a felnőttek, akkor nincs mit tenni. Mázli, hogy az előkészítőben van nálam kisebb is. Alig várom, hogy olyan naaaaaaagy legyek, mint Viktor. De jó is lesz! Egyébként majd kicsattanok örömömben, pedig semmi fantasztikus dolog nem történt a mai napon. Egyszerűen csak jó kedvem van, mint általában, és ezt meg is osztom az emberekkel. Cigánykerekeket hányok, így hát egy kettőre az óriási bácsi elé termek, s stratégiámat alkalmazva próbálom felhívni a figyelmét, hogy itt állok előtte. Szerencsére nem kell alkalmaznom a B tervet, ígyhát nem fájdul meg a férfi lábikója. Bár szerintem meg sem érezné, ugyanis pehelysúllyal rendelkezem. Az ismeretlen elmosolyodik. Nagyon barátságosnak és kedvesnek tűnik, tőle nem kell tartanom, az biztos.
 - Nem tudom, egyszerűen csak ide vágytam, imádok itt lenni. A bácsi is? - kérdezem vidáman. Fogalmam sincs ki lehet ez a fickó, a faluban alig láttam, pedig ismerős az arca. Nem, nem képzelődöm, én már láttam őt. Valahol. Talááááán... Igen! Mikor egyszer várakoztam a tanáriban, akkor ő is belépett egy pillanatra, aztán el is iszkolt. Na, mindegy, inkább nem kérdezek semmit, a végén bolondnak nézne, amit nem akarok, ugyebár.
 - Radits Krisztiánnak hívnak. És bácsithogy hívják? - kérdezem illedelmesen, úgy, ahogy anyu tanította. Még a kezemet is felé nyújtom, ezt apu mutatta. A férfiak kézfogással üdvözlik egymást. A lányoknak pedig puszit kell adni, ám nagyon szívesen megölelgetném őket. Hihi. Bár én bárkit megölelek, főleg ha az illető szomorú. Az én ölelésemtől tuti jókedvre derül! Előhúzom a zacskó gumicukrot a zsebemből és abácsi felé nyújtom.
 - Tessék, nyugodtan vegyen párat, isteni!

Attu bácsi

Régebben nem igazán szerettem nálam jóval idősebbek beszélni. Felnőttekkel csevegni pedig kifejezetten utáltam, mert mindig ugyanannál a témánál lyukadtunk ki: Jaj, Krisztiánkám, várod már az iskolát? Persze én mindig hevesen bólogattam és mondtam, hogy igen, iszonyú izgatott vagyok meg minden. Aha... jól át lehet vágni a nagyokat. Okés, rendben van. Vártam én a sulit, mert érdekelt milyen lehet, de az oviban minden csupa kacagás és boldogság. Ott meg tanulni kell. Pfujj. Talán az itteni előkészítőbb még mókásabb lehet, mint egy rendes mugli iskola. Na, ezt már sosem fogom megtudni... Amúgy mostanra tökre kijövök a felnőttekkel, egész kedvesek, némelyik még muris is. Mostanra bátran szólítom meg őket és elegyedek beszédbe velük. Persze csak addig maradok, amíg nem küldenek el Kukutyinba zabot hegyezni. Bár itt ilyen még nem fordult elő. Furcsa módon itt minden egyes ember kedves. Érdekes...
A bácsi is megállapítja, hogy ez a hely egyszerűen csúcs, majd megvakargatja a fejemet, mire felnézek rá és elmosolyodok. Ezt sokszor csinálják a felnőttek, már megszoktam. Eleinte utáltam, de már elnézem nekik, sőt, néha még jól is esik. Viszont ha a fülemet vakargatná, mint egy kutyának, akkor begurulnék, és pitbull módjára nekitámadnék. Vau, vau!
Eztán következik a bemutatkozás. Anyukám a fejembe verte, hogy a bácsiknak/néniknek hogyan kell ismerkedni. Tisztán és érthetően ki kell mondani a nevemet, aztán a partnerem elé kell nyújtani a kezemet, s mindvégig a szemébe kell néznem, hogy lássa, bátor kölyök vagyok én. Nos, én így is teszek.
 - Így van, ő a bátyám. És tanár. Nagyon szeretem - árulom el ezeket a dolgokat. Bizonyára már észrevehettétek, hogyha Viktor szóba kerül, szinte minden alkalommal megemlítem, hogy ő bizony tanár. Roppantul büszke vagyok rá, ezért hangoztatom az állását. Olyan menőőő. Végül kezet rázunk. Erős a férfi,  az biztos, de nem szorította meg rendesen a kezemet. Mellesleg a kis kacsóm teljesen elveszett az ő hatalmas kezében. Általában ez szokott lenni. Látszik az ábrázatán, hogy ezt a gesztust nagyra értékelte. Hihi. Megkínálom egy kis gumicukorral is, ám visszautasítja. Mindenesetre én bekapok kettőt. Még mindig nyamiiii.
 - Persze, nagyon szívesen - vágom rá rögvest. Fejemet leeresztem és a két csokoládébarna íriszeimmel érdekes kavicsok után kutatok. Csak egyszerű, fekete és szürke színűeket látok, ami elszomorít, mert szeretnék valami szépet előhalászni e rengeteg piciny kövek közül. Így hát leguggolok és feltúrom őket, míg szemeim meg nem akadnék két pompás példányon. Az egyik galambszürke színű, ám barna minta van rajta. Teljesen olyan, mintha ágacskák lennének... tök kafa. A másik viszont fekete, melyen fehér és világosbarna csíkok futnak végig. Gyönyörű! Azonnal felkapom őket és vigyorogva felegyenesedek. Menőőő vagyok!
 - Találtam párat! - megfogom a kicsi kacsómmal a bácsi hatalmas mancsait, kinyitom a tenyerét és beleteszem a szerzeményeimet. - Remélem ezek megfelelnek - szólalok meg újra. Aztán támad egy ötletem. - Attila bácsi... Ha elég követ gyűjtöttünk leülünk a fűbe, esetleg a közelben lévő fa tövébe, vagy a padra? Tudja egy idő után el fog fáradni a nyakam, mert a bácsi olyan magas, én meg olyan picike vagyok...

#Vattacukorfiú *-*

Nagyok... nagyok mindenhol. Wááá! Leigázzák a Földet, elpusztítják a bolygónkat, széttapossák a 122 cm-eseket. Jaaaaaaaj! Mindenki fusson amerre lát! Jó, oké, annyira nem veszélyes a helyzet. Ez a "példány" nem tűnik olyan durvának, szóval nem hiszem, hogy véget vetne az én kis életemnek. Egész kedves arca van, de tényleg. Közelebb sétálok hozzá, és mesélek neki a fantasztikus tervemről. Egyedül találtam ki! Díjat akarok! Mázlim van, ugyanis az ismeretlen leguggol elém, ezért nem tör ki a nyakam, miközben nyomom neki a sódert. Nagyokat pillogok és várom a reakcióját. Észre vettem, hogy itt mindenkinek van hozzáfűzni valója mindenhez.
 - Hmmm... - el is töprengek a dolgon. - De, igazad lehet. Akkor kell egy ember, aki addig őrzi a várat. Ha gondolod lehetsz te, a kiválasztott - vigyorgok. Nem igazán ismerem a fiút, lehetséges, hogy ő nem is a jók táborát erősíti. Tehát nem biztos, hogy rá kéne bíznom ezt a fontos feladatot. Ám a közelben nincs más, aki őrizné a Faházat. Ezért maradt ő. Remélem nem kell benne csalódnom, különben megismeri Radits Krisztián haragját!
Szépen bemutatkozom, majd kezet rázok Bálinttal, - igen, így hívják - közben pedig csillogószemekkel figyelem őt. Végül elfogadja a javaslatom és beleegyezik, hogy leüljünk a babzsákfotelbe. Csakhogy mielőtt az ülőalkalmatosságra letehetnénk a popónkat, ő felkap és repülőset játszik velem. Ezt imádom a legjobbaaaaaaaaaan! Kacarászok, miközben ő hangot ad ki, és járkál velem. Igazán élvezem, gyakran csinálja Viktor is. Mellesleg nem igazán zavar, hogy egy idegen csakúgy emelget. Már megszoktam, hogy itt az emberkék egymással tök közvetlenek. Én is az lettem.
 - Arra! - s rábökök a zöld színű babzsákra. Miután lerak, meg egy ideig nevetgélek. Ez aztán baromi jó móka volt! Elterülök a babzsákon és nézem, ahogyan Bálint hoz magával még egyet. A mellettem lévőre leteszi a hátsófelét, a lábait pedig a másikra teszi. Mint egy nagy vagány gyerkőc. Hihihi.
 - Sajnos nincs, pedig őt király lenne, ha lenne... - mondom kicsit szomorú, aztán feltérdelek és a fiú felé fordulok. Hupsz... elfelejtettem, mit is akartam én mondani. A manóba! Naaaa, mindjárt eszembe jut! Miközben tanakodtam, a srác arcát figyeltem. Aztán hopp, már ki is találtam mit akartam én mondani.
 - Majd játsszunk még ilyen repülőseeeeeet! - szépen kérleltem. - Amúgy nagyon kedves fiú vagy, mondták már? Akarsz játszani valamit? Mondjuk bújócskát? - kérdezem csillogószemekkel. Remélem igennel felel, ugyanis olyan régen bújócskáztam már. Hiányzik. Brühühüüüüü.

Attu bácsi

Azonnal leguggolok és szemeimmel szép kavicsok után kutatok. Szeretnék találni egy-kettő példányt a bácsinak. Ha egyszer megkért, akkor igyekszek mindent megtenni az ügy érdekében. Így hát feltúrok egy rakás követ, mire ráakadok két kitünő darabra. Hmmm... nem igazán értek a kavicsokhoz, de ezek szerintem tökéletesek. A kezem ugyan kicsit szutykos lett, de különösebben nem izgat. Már megszoktam, hogy mindig piszkos vagyok. Felállok és a férfi hatalmas mancsáb teszem a szerzett kövekeg. Remélem tetszeni fog neki mindkettő. Végül a bácsi kijelentette, hogy neki megfelelnek ezek a kis apró tárgyak. Én erre csak vigyorogtam. Mint mindig. Aztán előálltam egy ötlettel, mire Attila bácsi felnevetett, majd beleegyezett a dologba.
 - Őőőőőő.... Szerintem jó lesz ott a fa tövében - mondtam, majd megfogtam a kezét és egy ideig úgy vezettem magam után a kiszemelt célhoz. Csakhogyegy hang megszólalt a buksimban: Hééé, ő nem a bátyád! Nem foghatod meg csakúgy a kacsóját! Ezért elengedtem, s el is vörösödtem kicsit.
 - Elnézést - szólaltam meb kicsit félénken. Remélem nem lesz mérges. Már teljesen megszoktam, hogyha valakivel megyek bárhová, még ha csak kicsi távot is teszünk, megfogom a kezét. Ez amolyan reflex szerű dolog. Ha valaki szorítja a kis mancsom biztonságban érzem magam. Lehet ciki, de majd megpróbálok erről leszokni.
Eközben már a fa tövében üldögélek a bácsival, márha ő is lecsüccsent és nem hagyott itt a legutóbbi dologért. Tehát ha lehelyezte a hátsóját a fűbe, mellé telepedtem, ám az egész testemmel felé fordultam, akartam látni az arcát. Én csak úgy szeretek csevegni, ha a partneremnek látom a pofiját.
 - Ééééés... Mi a kedvenc színe, játéka, meg étele a bácsinak?

Attu bácsi

Tényleg nem akartam megfogni a kezét, csak hát így jött ki... Ezer bocsánat, komolyan. De ez biztonságot ad. Ám idegeneknek - a bácsit még annak kell tekintenem, elvégre pár perce találkoztunk - nem szabad belekapaszkodni a kacsójába. Marha nagy illetlenség. Pedig nekem a szüleim megtanítottak hogyan kell helyesen viselkedni. Jaj. Remélem nem kapok ki és nem fogja leordítani a fejemet Attila bácsi. Mondjuk ő nem olyannak tűnik, aki erre vetemedne. Bár ki tudja... Mindenesetre hamar elrántom a kis mancsom és rögtön bocsánatáért esedezem, mire ő kedvesen válaszol. Ám az utolsó mondatot nem értem. Micsoda?
 - Tessék? Ki nem nézi jó szemmel? - meredek rá nagy barna íriszeimmel a válaszát várva. Talán a többi gyerek? Vagy a bátyám? És egyáltalán miért bökné másnak a csőrét ez a cselekedetem. Hmm... ez nem világos. Remélem Attila bácsi majd felvilágosít. És akkor okos leszek. Roppant okos. Hihi.
Pillanatok alatt letelepedünk a fa alá. Én természetesen nem bírok megmaradni. Szinte azonnal mocorogni kezdek, és úgy helyezkedem, hogy lássam a bácsi arcát, miközben felé intézek temérdek kérdést. Nem is olyan sok, csak a bácsinak és ezt szóvá is teszi. Figyelmesen hallgatom a válaszokat, és olyan felnőttesen bólogatok. Viszont azt nem tudom felfogni, hogy neki a tanítás a játék... Ez aztán durvaaaa! Ilyet még életemben nem hallottam... Húúúúú.
 - Hááát... A kedvenc színem, a kék, de az a fajta, amilyen az égbolt nappal. Olyan szééééép. A bácsi is így gondolja? A kedvenc játékom pedig... hmmm... Óóó, nagyon sok van. De talán a Twister. Imádom! Olyan jókat kacagok rajta. Mindig összegabalyodok a partnereimmel. Tök vicces - most is felnevetek, ugyanis visszagondolok azokra a játszmákra. Unokatesóm folyton felbotlott a kis karomban, mert nem látta. De bénaaaaa volt. Jó, ez nem volt szép.
 - A kedvenc kajám pedig a pizza. Viktor nem főz igazán jól, szóval, gyakran eszünk pizzát, amit a faluból veszünk. Hát az valami isteni - mondom mosolyogva. - A bácsi szokott olvasni magának esti mesét?

#Vattacukorfiú *-*

Végül megtárgyaltam új barátommal, hogy ez a mi várunk lesz és ő fog majd őrködni, ha majd elmegyek a zászlóért, ami ki fogunk tűzni. Majd ráírom a neveinket, így mindenki tudni, fogja, hogy ez a házikó Bálinté és az enyém. Remélem nem lesz ellenség, akit le kell győzni. Nem szeretem a csatákat. Csak könyvekben. Bár ott se mindig. Folyton szomorú a végük. És én a happy end-eket szeretem. Mellesleg örülök, hogy egy ilyen fiúval futottam össze. Imádom a vicces embereket, jókat lehet velük beszélgetni, vagy nevetgélni. Úgy érzem jó kis délutánnak nézünk elébe. Mellesleg az előbb felkapott és repülőztünk. Íííííí, mókás ez a Bálint, tök jó lenne vele sokszor összefutni és játszani. Végre találkoztam egy tök laza gyerkőccel. Kirááály. Aztán pillanatok múlva a zöld babzsákfotelbe tesz, én meg csak vigyorgok. Meg kacagok. Mint mindig. Az én életem csak ebből áll. Jóó, persze, ott van még a tanulás is, de azzal jelen pillanatban nem kell foglalkozni.
Megjegyzem, hogy fantasztikus lenne, ha otthon is lenne ilyen. Azt hiszem majd Viktorral beszélgetnem kell, a szülinapi ajándékomról... Hihi.
Kicsit izgek-mozgok, mire tökéletesen elhelyezkedek, elő állok az ötletemmel: BÚJÓCSKÁZZUUUUUUUUUUUUUUNK!
 - Hát, rendben... - őszintén szólva nem igazán szeretek hunyó lenni, dehát alkalmazkodok én. Amúgy a hunyónak tök rossz. Egyedül van, csak számol, aztán mehet keresni az "eltűnt" személyeket. Gyakran nem találom meg a partnereimet, ami szomorúsággal tölt el. Hátha most máshogy lesz.
 - Csak 10-ig, de elég lassan számolok, szóval... Igen, kinn is lehet bújni, mert itt nem túl nagy a hely - válaszolok. Aztán a hasamra fordulok, elterülök a babzsákon és beletemetem a fejem. Persze a szemeimet is lehunyom.
 - Na, számolok. Eeeeeegy... Kettőőőőőő... Háááááárom - és ilyen lassan haladok végig, egészen a tízesig. A kilencest és a nyolcast majdnem felcseréltem, de visszaemlékeztem, mikor Viktor tanítgatott engem és minden eszembe jutott. Okos vagyok ééén!
 - Aki búúúújt, aki neeeeem, megyeeeeek! - azzal a lendülettel felpattantam és elindultam Bálint keresésére.

Attu bácsi

Nem tudom, hogy a felnőttek szeretnek-e a földön ülni. Azt gondoltam ők nem olyanok, mint a kicsik, tehát zavarják, hogy a nadrágjuk koszos lesz. Persze Viktort egyáltalán nem érdekli, de ő nem olyan, mint a többi naaaagy. Nos, úgy tűnik Attila bácsi csőrét sem böki, ha kicsit piszkos lesz. Pedig ő komolynak látszik... Hmmm... Mindegy is. Ezen túl kell lépnem.
Eztán elhalmozom kérdésekkel. Valóban sok mindenre kíváncsi vagyok, de baj ez? Nem. Hát akkor? Bár lehetséges, hogy a bácsi nem szeret túl sokat elárulni magáról. Végül azért válaszol a kérdéseimre és még vissza is kérdez. Mivel imádok csacsogni gyorsan elhadarom a feleletem. Attu azt is elmondja, hogy ő már régen twisterezett és már nem is neki való. EZ HAUGSÁÁÁÁG. Még 60 évesen is lehet twisterezni. Azt a játékot bármelyik korosztály játszhatjaaa! Jó, az öregek számára nem biztos, hogy annyira élvezetes, de ettől függetlenül még ők is jól szórakozhatnak.
Közben én is kaptam egy csomó kérdést. Király. Hihi.
 - Áááá, értem - reagáltam az előző kijelentésére, miszerint neki már nincs szüksége esti mesére. - Igen, imádok itt lakni, bár azért néha hiányzik apu és anyu. Hát szabadidőmben játszok, a tesómmal beszélgetek, sétálgatok, olvasgatok... Persze, hogy van. És igen, jó tanuló vagyok. Olyan okos akarok lenni, mint Viktor! - vigyorgok. Most pillantok rá az órámra és látom, hogy elszaladt az idő, nekem pedig már otthon kéne lennem. Így hát felállok, de előtte kezet rázok a bácsival.
 - Köszönöm ezt a remek délutánt, ám nekem rohannom kell haza, különben kikapok. Örvendtem a találkozásnak, Attila bácsi, remélem még összefutunk valahol - rámosolyogtam, aztán már mentem is. Jó kis délután volt, az biztos.

Vattacukorgyerek *-*

Vigyorogva figyelek a legújabb pajtásommal. Igen, Bálint egyelőre csak a pajtásom, mert ha a barátom lenne, akkor elárultam volna neki egy csomó titkomat. Mert a barátok tudnak mindent egymásról, velük megbeszélheti a másik, hogy kibe szerelmes, meg ilyenek. Viszont Bálinttal csak bújócskázunk, szóval ő csak pajtás. Na, remélem, sikerült ezt elmagyaráznom. Mindegy... Most elkezdődött a bújócska és én vagyok a hunyóóóó! A szabályokat azért lefektetjük, ám utána számolooook.
Lassan elérek a tízesig, s mikor azt kiáltom, hogy: AKI BÚJT, AKI NEM MEGYEEEEEK! Kinyitom a szemeimet és halk léptekkel elindulok. Biztos vagyok benne, hogy nem idebenn bújt el, az túl egyszerű lenne. A nagyfiúk rafináltak, nem olyanok, mint a kicsik. A mi korosztályunk általában béna helyekre rejtőzik el. Szóóóóval egy 18 éves agyával kell gondolkodnom, ami nem igazán lesz egyszerű. Sóhajtok egyet és kiállok erre a terasszerűségre. Az tuti, hogy nem sétált le a lépcsőn és nem az erdőbe bújt el. Szabálytartónak tűnik Bálint. Körbejárom az egész kinti részt, de sehol sem találom. Szomorú arcot vágok és lecsüccsenek a popsimra. Egy ideig a földet bámulom, majd feltekintek éééés.
 - MEGVAAAAGY! - kiáltom hangosan és vidáman felpattanok. Befutok a házba és felrohanok. Amint elérem azt a szintet, ahol Bálint van, besétálok oda. Mikor megpillantom odasietek hozzá és ráugrok. Mellesleg eddig azért nem néztem meg itt, mert féltem felmenni. Mi van, ha valami gonosz itt van és rám támad. Szörnyű lenne. Nyúúú.
Ha Bálint nem bír el, akkor tuti elterülünk, viszont ha elbír akkor a nyakába kapaszkodok.
 - Most én fogok elbúúúúújni. Bibíííí - egyelőre nem szállok le róla, csak vigyorgok és kacagok.

Vattacukorgyerek *-*

Imádom a bújócskát. Bár az a része nem a kedvencem, mikor nekem kell megtalálni a másikat. Akkor mindig kétségbeesek és butusnak érzem magam, mert sehol sem lelem a pajtásom. Általában ilyenkor fel akarom adni - mint most is - de nem tehetem, hiszen a másik várja, hogy azt ordítsam: MEGVAAAAGY! Ezért nem mondok le Bálint kereséséről, akit mellesleg pillanatokon belül megpillantok. Elvigyorodok és azonnal felrohanok arra a részre, ahol ő található.
Berontok az ajtón és mosolyogva ráugrok. Szerencsére nem esünk el, így hát egyikünk sem kezd el jajgatni. Érzem, hogy erősen fog, ezért elengedem a nyakát és mosolyogva nézek rá. Nevetgélek. Pedig egyikünk sem mondott semmi vicceset, egyszerűen vidám vagyok. Ekkor puszit nyom az arcomra, mire még jobban vigyorgok és én is adok neki az arcára kettő puha cuppanósat.
 - Bizony ááááááám - veszettül mosolygok. S miközben forgunk egyeg alaposan szétnézek a szobában. Hú, elég csúcs egy hely! De majd szépen berendezem és akkor király lesz. Hozok játékoooot, lufiiiit, meg minden menő cuccot.
 - Húúúúúszig, de lassan! - mondom határozottan. Sajnos Bálint letesz, pedig tök jó volt olyan magasan lenni. Na mindegy. Majd megkérem, hogy vegyen fel később. Mindenesetre miközben megyünk lefelé a lépcsőn, megfogom a kezét. Hú, hamarosan túllép a pajtás zónán és barátom lesz. De akkor iszonyúyn ragaszkodni fogok hozzá. Akkor mindennap játszanunk kell, vagy találkoznunk. Mikor leérünk ránézek, s még mindig fogom a kezét, de most elengedem és ránézek vigyorogva.
 - Számolhaaaatsz! - mondom kedvesen, s azzal a lendülettel elfutok. Először az erkélyre, de mivel ott nem maradhatok halkan visszasétálok a faház központjába, s a babzsák mögé rejtőzöm, sőt, mér a közelben lévő zöld pokrócot is magamra terítem. Tuti nem talál meeeeg.

Lexcsi *.*

Fülig érő mosollyal az arcomon indulok útnak Őszike néni könyvesboltja felé. Körülbelül egy hónapja tértem be először és nagyon megtetszett a bolt. Mindenféle könyvre bukkantam, halál komolyan mondom, tényleg egy csomó érdekes és fura irományra lehet lecsapni. Gondolom az iskolai könyvtár azért mégis több könyvet rejt, ám az korántsem biztos, hogy mesék is vannak. Bár én nem tudhatom, még sosem jártam ott. Na, majd ha várok Viktorra benézek. Remélem a könyvtáros néni vagy bácsi - még azt sem tudom, hogy milyen nemű egyén irányítása alatt áll a könyvtár - nagyon kedves és nem fog elzavarni. Mondjuk a Bagolykőn még sosem tapasztaltam volna azt, hogy az emberek undokok lennének egymással. És szerintem erről nem is mostanában fogok megbizonyosodni.
Egyébként délelőtt van, 10 óra körül jár az idő. Természetesen indulás előtt nyomtam egy hatalmas puszit Viktor arcára, megölelgettem, s csak utána eredtem útnak. Anyával és apával is mindig így csináltam, ha mentem valahova. Persze ők csak a szomszéd sráchoz engedtek, vagy a sarkon lévő boltba. Azért Viktor tudja, hogy már naaagyfiú vagyok sok a-val és már eljárkálhatok egyedül is. Jó, biztosan tökre aggódik értem, de nincs oka rá, csak akkor mozdulok ki, ha világos van, akkor pedig nem eshet bajom, ne, igaz?
15-20 percbe telik, mire a könyvesbolt ajtaja előtt állok, ugyanis út közben ugrándoztam, énekelgettem, köszöntem mindenkinek, és hülyéskedtem. Különben 10-15 perc alatt simán beértem volna, de hát kell a bolondozás. Mikor belépek az üzletbe vidáman integetek a vörös hajú fiúnak, aki mindig itt áll, hiszen övé a bolt. Majd vele is meg kell ismerkedni! Egészen a padlásig lépkedem, mert ismerem már a terepet, tudom, hogy ott vannak a legjobb mesekönyvek. Mikor felérek rögtön a legközelebbi könyvespolcon lévő irományokat kezdem tanulmányozni. Nagyon lassan olvasok, úgyhogy beletelik kis időbe mire, a címeiknek átjutok.

Lexcsi *-*

Valami olyan könyvet akarok, ami csak a varázslóknál van. Hogy is mondta Viktor a varázstalan embert...? Bugri? Kugli? Igen, Kugli! Na, szóval a kuglik könyveit már ismerem és olyat szeretnék olvastatni a bátyussal, ami tökre idegen, és még csak nem is hallottam felőle. Hófehérke és Pán Péter története már teljesen hidegen hagy. De ez a A kislány, aki majdnem látott egy Kimérát érdekesnek tűnik. Mondjuk nem tudom mi az a kiméra és azt sem értem miért ilyen hosszúúúú a címe. Majdnem otthagytam, de végül csak elolvastam én, mert egy hős vagyok! Csakúgy mint Viktor! Ő is az, hát mert... Mert a tesóm!
Szóval továbbra is nézegetem a könyveket, néhányat még le is emelek a polcról. Egyre érdekesebbeket találok, például: Mi történt volna ha... Csak ennyi. Nem folytatódik tovább a cím. Akkor biztos valami izgi könyvnek nézünk elébe! Ez kitűnő lesz! Mint az iskolai házi feladataim. Mondjuk Viktor mindig segít bennük, de hát no... És azért is jó az előkészítő, mert mindennap találkozok Emmu nénivel, aki Viktor rokona. Még sosem hallottam felőle, szóval tök jó, hogy most megismerhetem. Nagyon kedves néni, van cukorkaboltja is. Ez ugyebár már két piros pontot is ér nálam. A másik pedig az illata. Olyan jó illata van!
Ekkor valaki mellettem terem. Annyira el voltam foglalva, hogy észre se vettem, hogy egy emberke ide jött. Tökre lefoglaltak a könyvek. Ez gáz. Én nem akarok olyan könyvmoly izé lenni, mint egyesek. Pfejj.
 - Lexiii. - nagyon megörülök neki, mert egy ideje már nem láttam a lányt. A puszira csak mosolygok, utána rögtön meg is ölelem. Neki is jó illata van. Hiányzott már nagyon a lány. Nyúúú.
 - Azok bizony, Viktor mást nem olvas nekem. - mondom elszontyolodva, s közben veszek a zacsiból 3-4 db cukorkát, s a számba nyomom őket. Jíí, de finomak!
 - Tudod Viktor nemrég állati feszült volt. Meg szomorú is. Te nem tudod miért? - azért erre kíváncsi lennék. Néha kérdeztem a tesót, hogy mi a helyzet, de akkor adott egy puszit, utána kitalált spontán valami marhaságot. Nekem sose mond semmit. Én meg kiszagolom, ha baj van. És mostanában az volt. Szóval tökre boldog lennék, ha tudnám mi a helyzet és tudnék neki segíteni.