Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Ágyban fekve éppen mímeltem az alvó embert, mert a megbeszélt találka ideje vészesen közeledett. Előre kikészített ruhám magamra kaptam, majd elindultam az éjszaka közepén, hogy a temető kapujánál találkozzak a többiekkel.
Kitérőként öt percet szántam, kerestem Netty-t, de semerre sem leltem.
Kénytelen voltam nélküle indulni. Kicsit aggódva léptem ki az iskola kapuján, majd elindultam a falu irányába. Reméltem, hogy Netty-nek nem esett baja. Félve indultam a falu határába, hiszen a temetőbe sosem jártam, azt se tudtam merre van. Áldom az eszem, hogy hamarabb indultam el.
Hirtelen megtorpantam, hiszen kettő alakot láttam a kapuban. Páni félelem fogott el. ~Lebuktam~ gondoltam hirtelen. Majd valami hangot hallottam, mintha Lulu hangja lenne.
A másik fél is kezdett ismerős lenni. Hirtelen ráébredtem, hogy Lulu és Hanka már itt vannak. Kicsit megkönnyebbültem, viszont Netty hiánya kicsit aggasztott.
odaléptem a lányokhoz.
- Sziasztok! Csak ketten? Netty-t nem láttátok?-
Aggódva körbe is pillantottam, majd a lányok felé fordultam.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba

Izgalmamban kicsit remegtem, meg éreztem, ahogy a tenyerem izzad, mint minden alkalommal, mikor az adrenalin szintem megemelkedik. Mindenesetre közelebb léptem a temető bejáratához és valami azt súgta, nézzek le a földre, egy papírlap volt ott. Felvetem, majd elolvastam a tartalmát. A lényege azt volt, hogy keressek egy régebbi területet a temetőben, azon belül pedig füves területet.
- Csajok, mikor indulunk? - Kérdeztem akkora önbizalommal, hogy saját magam is megleptem. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell csinálnunk. Már mehetnékem volt, szinte toporzékolni lett volna kedvem. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy belépjek. Szinte hívogatott a temető.
- Csajok, mehetnékem van. Ki indul el elsőnek? - kérdeztem izgalommal a hangomban.

Artemisia Rubya Tanárnő

Kellemes idő volt, bár lassan itt az évnyitó, gondoltam ideje lenne beszerezni a szükséges könyveket, elvégre kíváncsi vagyok mit veszünk a tanévben. Az időjáráshoz illően, kényelmes cipőt, farmernadrágot és piros kockás inget vettem fel. Haladtam a könyvesbolt irányába, belül nagy izgalom fogott el. Ennek köszönhetően kicsit megszaporáztam lépteim, és kis híján megbotlottam egy macskában, mely nem tehetett róla, hogy a lábam alá került. Megijedt szerencsétlen pára, így kötelességemnek éreztem megnyugtatni szegényt. Megálltam majd óvatosan közeledtem felé, majd mikor elértem, megsimogattam. Hangos dorombolással jelezte, hogy már nem haragszik. Ettől lelkem megnyugodott, bár magamat átkoztam, hogy minek ez a rohanás? Ha hamarabb érek a boltba, akkor se tudom hamarabb átolvasni az anyagokat.
Folytattam hát utamat, majd a bolt bejáratánál mély levegőt véve, beléptem. Agyam felmondta a szolgálatot és csak a lábaim vittek előre, azt vettem észre, hogy egy diák egy tanárt véletlen meglökött és leestek a könyvei. Ezt éles csattanás jelezte, meg hallottam ahogy a papírok repkednek a levegőben, végül azok is földet érnek. Láttam, hogy épp szedi a könyveit, odaléptem hozzá.
- Szép napot! Engedje meg, hogy segítsek összeszedni a könyveit! - Azzal lehajoltam és össze szedtem a könyveket, rájuk téve a lapokat. Felálltam, majd átnyújtottam a halmot. - Sok elsős azt hiszi, ha gyorsan fut, akkor hamarabb odaér. De közben nem is figyeli a környezetét. - Aztán észbe kaptam, hogy be sem mutatkoztam. - Oh! Elnézést, a faragatlanságomért, be sem mutatkoztam. Kilt Zoltán vagyok. - Mondtam mosolyogva.

Levita csapatépítő tréning és bátorság próba


Még mindig alig bírtam felfogni, hogy vajon hova vezethet engem ez a darab papír, kínomban legszívesebben elnevettem volna magam. Aztán felnéztem és  meglepődtem, helyesebben szólva, megijedtem, hogy egymagam vagyok jelen. Dasha dallamos hangját még hallottam, de kicsit mintha halkabb lett volna, mintha egészen messziről jött volna. Körülöttem egy árva lélek sem volt jelen. Parázni kezdtem. Mázli, hogy egyedül vagyok, para helyzetben bizony kezd a kezem kissé remegni, szaporábban veszem a levegőt. A papírra néztem, még mindig azt írta, hogy keressek egy füves területet. Nevettem.
- Jó vicc, temetőben füves terület? Vannak olyan sírok, ahol már csak a fű nő. - Mondtam magamnak. Mindenesetre bátorságot merítettem és elindultam, vélt célállomásom felé. Utam során láttam szellemeket, fekete macskát, mely épp egy sírkőn pihent és mikor az avar neszezett lábam alatt felkapta a fejét és villogó szempárja engem fixírozott. Azt hittem mentem kiugrok a bőrömből, annyira hátborzongató volt a látványa. Legyürkőztem félelmem és folytattam utam. Sírok halma volt még előttem, volt ami tömegsír volt. Volt előre kiásott sír, friss halott lehet. Ahogy haladtam, néha farkasvonyítást hallottam, egy két denevér a fejem felett repült el, baglyok huhogtak az éjszakában. Kicsit ködös területre tértem, attól féltem, kikerültem a temetőből és valami mocsaras helyre kerültem. Találtam egy helyet ahol alig volt sír, viszont jókora füves placc állt ott. Gondoltam ez az a hely, így a közepére állva, ránéztem a papírra. Reménykedtem, hogy ad valami támpontot. Lelkem mélyén úgy éreztem jó helyen járok.

Artemisia Rubya Tanárnő

- Örvendek! Mondhatjuk, hogy mindkettő. – Mondtam, miközben elkísértem az eladónőhöz, közben arcomról derű sugárzott. – Gondoltam megnézem, beszerezhetőek-e az új tankönyvek. Ha esetleg nem, átbogarászom, milyen könnyű olvasmányt kínál ez a bolt. Ugyan Professzornő! Nem vagyok lovag. – Szerénykedtem. – Csupán kötelességemnek éreztem segíteni.
Hirtelen rám tört egy emlék. Mugli szülők gyermekének lenni nem könnyű. Főleg mikor megtudják, hogy egy szem gyermekük varázserővel bír. Sokáig ez a fiatal sem tudott róla. Élte szokott mugli hétköznapjait.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy állok egyhelyben, faképpel bámulok a messzeségbe.
Volt, hogy megtettem ugyanezt tükör előtt. Rémisztő lehetek ilyenkor.
Magamban kicsit dühös lettem, mert a mai fiatalság (persze vannak kivételek) sajnos igen nagymértékben változott. Nem magam hibáztattam ezért, de szívem legmélyén tettem volna ellene. Az, hogy egy elsős diáktársam fellök egy Professzornőt, de még ha úgy nézem, hogy csak szimplán egy hölgy az áldozata a fellökésnek is, fel tudott bőszíteni.
- Sajnálom a diáktársam nevében is, hogy ez az incidens történt önnel. – Ennél tehettem volna többet is, úgy éreztem, de hirtelen nem tudtam túllépni a diák cselekedetén. Jól meg is feledkeztem eredeti célomról, így míg a Tanárnőt vártam, körbenéztem.  Jó sok könyv van itt. Mindig is szerettem a könyveket. A barátaim nem szeretnek olvasni, sokszor könyvmolynak tartottak, de engem ez roppantmód nem zavart. Sőt, ilyenkor mindig felüdített egy remek könyv. Azután a szívem fájdult bele, a képzelőerőmnek köszönhetően szinte mindig teljes mértékben át tudtam élni az adott könyv világát.
Visszaráztam magam a valóságba, ott álltam a könyvesboltban, vigyorogva, mint a jól lakott napközis. Valahogy idegen volt számomra ez a vigyor, amit inkább vicsorgásnak éreztem. Inkább természetes, bár nem a legszebb, de annál őszintébb mosolyomat vettem elő.
- Ha megengedi, segítek vinni a könyveit! – Nyúltam készséggel a könyvekért. Nehogy már egy ilyen kedves hölgy cipekedjen, mikor jelen van egy segítség. Gondolom, sokaknak jól esne, ha akadna legalább egyetlen ember a Földön, aki szívesen segít másoknak, önzetlenül. Valamiért azt éreztem, hogy a segítség az, ami miatt a világon vagyok.
Elkomorodtam. Ha nem, akkor miért? Tépelődtem magamban. Igyekeztem belső vívódásom a lehető legkevésbé mutatni, sőt inkább rejteni.
Remek, megint rám tör, az, ami korábban is. Ráadásul most az okozója nem is jómagam vagyok, hanem egy diáktársam. Lehet, el kellene mennem ezzel a problémával orvoshoz. De egyelőre még nem. Még bírom tartani magam. Addig meg nincs gond.

Artemisia Rubya Tanárnő

- Rendben. De csak Ön után, ugyanis arra sem nagyon ismerem a járást. Nem sűrűn jutok oda, hogy bebarangoljam ezt a hatalmas kastélyt. – Elindulunk, bár én kicsit lemaradok, mert egyik könyv eléggé labilisan állt, kis híján le is esett volna, ha nem tartok ellene.
Kiérünk a tiszta levegőre, mely a benti légkör után, szinte felüdülés, sőt a kedélyállapotomnak is kedves a friss levegő, máris jobban érzem magam, ekkor hirtelen komor képpel nézek a Professzor asszonyra. – Nos, nem is tudom egyszerűen kifejezni, mi okozta zaklatottságom. Elnézést kérem, ha ezzel megijesztettem. Tudja, lehet kívül erősnek és nyugodtnak látszom, addig belül vad háború dúl bennem. –
Nagyot nyelek. Elvégre ezt a belső kavalkádot, mely bennem folytonosan kavarog és hol a jó nyer, hol a rossz énem kerekedik felül, nos, ezt még senkivel sem osztottam meg. Eddig a pillanatig.  – Az a helyzet velem, hogy igyekszem mindenben a pozitív dolgokat észrevenni, de van, amikor sajnos nem sikerül és lehangolt vagyok, rosszabb esetekben mély depresszióba süllyedek. – Nagyot sóhajtok. Eddig könnyen ment. Csak a könnyek ne menjenek. Legalább addig, amíg egymagam nem maradok. Megköszörülöm a torkom. -  Melyik házvezető helyetteshez van szerencsém? – Kérdezem mosolyogva, bár egy gombóccal csatát vívok, mely a torkomba fészkelte be magát. – Áldás az önfeláldozás? – Ismét elgondolkodok. – Mindenesetre nem sok diáktársam lenne képes ilyesmire. – Majd az orrom alá dörmögöm – A felnőttek között se sok akad.
Normál hangerővel folytatom. – Gyógyítás? Ezen nem is agyaltam még. De sajnos ezzel kapcsolatos tárgyat sem vettem fel, azt hiszem. Ön mit tanít? – Sandán a könyvekre nézek, de momentán azt tudom csak megállapítani rajtuk, hogy vaskosak és állásukból ítélve bizony szakkönyvek lehetnek.
Ha szabad lenne a kezem, most tuti, hogy homlokon csapnám magam. Annyit fecsegtem, hogy szegény Tanárnőt alig hagytam szóhoz jutni. – Jaj, röstellem magam. Csak csacsogok és magába fojtom a szót. – Mondtam mindezt őszinte mosoly kíséretében. – Nem állt szándékomban untatni magammal! De, van egy remek ötletem Tanárnő! Mit szólna hozzá, ha kihívnám Tender Tanár úr kölcsönvett botjaival egy párbajra! Elfogadja?Figyelem a Tanárnő reakcióját.

Hanka, Márk, Dóri, meg azon Levitások, akik kicsit késnek!

Sosem szerettem, ha valami ünnepség volt! Mindig ki kell öltözni, ilyenkor úgy érzem magam, mint aki karót nyelt, meg van szabva hogy ülhetsz le, milyen mozdulatokat tehetsz. Ezeket muszáj volt elviselnem, mert nem tehettem mást, de egy cseppet sem volt ínyemre. Szívem szerint inkább el se indulnék a bálba. Aztán eszembe jutott, Levitások sokan lesznek, így nekem is mennem kell. Keserű szájízzel, de elkezdtem készülődni. Felvettem a nadrágot, majd az inget, utána a cipőt, majd az öltönyt, végül rá a talárt. Mély levegő, majd elindultam. Nagy a tömeg, alig bírok előre haladni. Azt gyűlölöm ebben a tömegben, hogy mindenki lökdös mindenkit és még csak elnézést sem kér, még ha véletlen ment neki a másiknak. Haragomban inkább a fal mellett mentem, így kisebb az esély, hogy több oldalról nekem jöjjenek, viszont nő az esélyem, hogy a talárom falas lesz. Ezt az aprócska kockázatot vállalva, haladtam a nagyterem felé. Kicsit megijedtem mikor odaértem, hisz tömeg az volt, de Levitásoknak hűlt helyét sem láttam. Vagy korán jöttem, vagy késtem. Jellemző, mindig kések az ilyen rendezvényekről. Sebaj. Beléptem hát a terembe, majd szemügyre vettem az asztalokat. Diákok serege beszélget, nézelődik, nevetgél. A tanári asztalra téved szemem, Páran itt vannak, de nem mindenki. Állapítom meg. Levita asztalt fürkészve, páran itt vannak. Elhatároztam, hogy leülök és várok. Vagy jön valaki beszélgetni, vagy nem. Vagy - ami szintén megfordult a fejemben, hogy senkinek sem fog feltűnni, ha szépen visszamegyek a hálókörletbe. Bár ezt megtartom vész tervnek.

Dasha, Keiko

Reggel kómásan ébredek, fejem fogom, dörzsölöm a szemem.
Ásítok - Mennyi az idő? - ránézek az órára. - Te jó ég! Hat óra? - Felpattanok, majd öltözködni kezdek, közben agyam vadul kattog, mit felejtettem el.
A fenébe! Kapok észbe. Hiszen Dashának mondtam, hogy kinézek a rétre, edzésük lesz. Szaporán magamra kapok valamit, nincs időm megnézni mit, csak azt tudom, amit magamra kapok az tuti az én cuccom. Kirohantam a hálóból, átugrottam egy fotelt, mely a klubhelyiségben volt, nem volt időm kikerülni. Hamar a bejáratnál találtam magam, rohantam ki, egészen a rétre. Ott volt Dasha, ballagott felé Keiko! Ezek szerint nem késtem sokat. Ziháltam, hisz a futáshoz nem vagyok szokva. Kifújtam magam, majd odaléptem hozzájuk.
- Sziasztok! - Mosolyogtam. - Kicsit kómásan keltem, de már itt vagyok - Azzal leültem a fűbe, törökülésbe.

Évnyitó - Egy zöld lány (Ivy A. Ives)

Melegem van. Nincs bent annyira meleg, mégis majd meggyulladok. Csupán az öltöny enyhe szorítása és a tömeg váltja ki belőlem. Folyton iszok, ezzel igyekszem enyhíteni magas hőérzetem. Szerencsémre nincs lázam. Kár, mert azzal is indokolhatnám, miért kellene elhagynom az ünnepséget. Nincs kedvem itt lenni. Még jó, hogy csak páran vannak, akik figyelnek rám, így nem kell mindenkinek elmagyaráznom az okot melyet hamar kitalálok távozásomra, lehetőleg még a tánc előtt. Táncolni sincs kedvem, béna is vagyok benne. Sokan mégis az ellenkezőjét mondják.
Gondolataimból arra riadok, hogy a nagy meleg, mely engem nyomaszt, öltönyben mindig kicsit melegem van. Nos, most egy kis enyhe és kellemesen nedves érzés fogott el, igaz ez a karomon. Jól esett. Majd egy enyhe nyomást éreztem, biztos valaki megbotlott és belém kapaszkodott. Hallom, hogy nem győz bocsánatot kérni.

 Ugyan, ne mentegetőzz! Köszönöm, kicsit felfrissítettél!

Mondom neki mosolyogva.

 Örvendek, Ivy! Szólíthatlak így? Az én nevem Kilt Zoltán.

Majd elkapom az egyik kezét és lágy csókot adok rá.

 Megengeded, hogy az asztalotokhoz kísérjelek? Csupán csak, hogy biztonságosan le tudj ülni!

Nyújtom kezem, várom hogy belém karoljon. Mosolygok rá, nem mutatom jelét bármiféle haragnak sem, mert nem is haragszom. Bárkivel megeshet, hogy elesik és leönt valakit. Becsülöm benne, hogy nem szaladt el, hanem itt maradt és felvállalta azt, melyről igazán nem tehet.

 Van már táncpartnered?

Mit művelek? Te jó ég. Hiszen táncolni nem is tudok, erre ettől a tüneménynél rákérdezek a táncra? Remélem igennel válaszol és lehetőleg nem rám gondol. Nincs kedvem elrontani a bálját azzal, hogy tánc közben rálépek a lábára, vagy valami galibát okozok neki. Ezt sehogy sem akartam.

Eris.

talárhoz melegnek véltem az időt, így egy póló és egy farmer kollekciót vettem fel. Gondoltam lesétálok megnézem milyen a tó partja. Szépen gondozott résznek láttam, a fákon és a bokrokon madarak csiripeltek. Haladok a tóhoz, megnézném, hogy milyen a víz. Bandukolok, gondolatomban a természet szépségének adózok. Nem is veszem észre, de megbotlok az egyik fa, földből kicsit kiálló gyökerében. Elterülök, majd hirtelen felállok, körbenézek, ki látta. Senki nincs itt, kivéve egy fekete taláros személyt, amint valamit olvas. Leporolom magam, elindulok. Megint elgondolkodok és most a pad szélébe verem be a lábam, a fájdalomtól könny szökik a szemembe és a földre rogyok, kis híján lesodorva a padról az ismeretlent. Pechemre így is jócskán meglöktem. Ilyen a formám, a természet szépsége szinte mindig elveszi az eszem és sajnos emiatt nem egyszer galibába kerültem. Feltápászkodok, majd hozzá fordulok.

 Elnézését kérem, amiért meglöktem. Nem vettem észre a padot, a tó vizét néztem, így magát is meglöktem. Remélem nem haragszik. Kilt Zoltán vagyok, ide járok iskolába, a Levita házba.

Hirtelen ráeszmélek, hogy valami rossz fog még ebből kisülni, de nem tudok neki hátat fordítani, legalábbis addig nem, amíg valami reakciót nem csikartam ki "áldozatomból". Kicsit remegve az izgalomtól és ilyen stresszhelyzetben pár csepp izzadságcsepp gördül le homlokomon.

Eris.

Hallom amint dörmögi a szavakat. Igaza van. Kit érdekel, jogos. Én bénázok. Tényleg el kellett volna mennem. Csodás, ismét magamra haragítottam valakit. Mindig ez van. Takarom még a fényt is. Összehúzva magam, elindulok, mert ha még egy fél percig maradok is, lehet, hogy még rosszabbra fordul a helyzet. Elindulok hát a tó partja felé, kínosan ügyelve, hogy ne csapjak zajt, meg lehetőleg ne essek hasra.
Odaérvén a tóhoz, leülök a partra és egy bottal, mely mellettem hevert a földön, elkezdem halkan piszkálni a tavat. Ahogy a víz tükörsima felülete fodrozódik, azt látom, hogy a táj tükörképe remeg. Pont úgy, olyan mint a lelkem, az imént történt affér miatt. Néha hátra sandítok, figyelvén a lányt. Felismertem a hangjából, hogy lány volt. Remek, ha ezt megtudják, hogy kis híján egy lányra estem, még ha véletlen is volt, ebből akkora patália lesz. Azt fogják hinni nyomulok. Pedig az az átkozott nem odafigyelésem. Szívem szerint odamennék, kiengesztelném, de nem merek. Nem akarom még jobban magamra haragítani.
Ahogy ülök, egyszer egy kicsit hangosat sóhajtok. Körbe is nézek, miközben a számra tapasztom a kezem. Nem akarom, hogy meghallja és még ezzel is zavarjam.
Visszafordulok a vízhez. Magam nézem az ismét tükörsima felületen.
Büszke lehet magadra. Nézd meg mit teszel. Azt hiszed jó vagy, de nézd csak meg. Ismét galibát okoztál. Ennek is te vagy az oka. A vizsgáid is mint éppen, hogy sikerültek. Te szerencsétlen.
Korholtam magam végig gondolatban.
Felhúzom térdeim, karom rárakom a térdekre, fejem pedig a karomra, majd becsukom a szemem és elgondolkodok. Majd elnyom az álom.

Ivy a zöld lány, kékek asztala - a bűzbombás rész előtt

Látszik rajta, hogy megleptem a lépésemmel. Ez jó, ezért mosolygok. Megkért, szólítsam Ivynak. Szép a neve. Amolyan jellegzetes. Mint a szépsége.

- Nyugodtan! Úgy szólítasz, ahogy tetszik!

válaszolom neki. Látom rajta, a táncos kérdésen kicsit elmereng, majd látom, hogy megszületett a válasz, így figyelem a reakciót. Oh, tiszta izgalom vesz rajtam erőt. Most dől el minden. Erőt veszek magamon, igyekszem nem mutatni, hogy válaszát enyhe remegéssel és szapora szívveréssel várom. Majd hangja elhagyja ajkait.

-Jaj, ugyan már, mindenki ezt mondja.

Csúszik ki számon, szinte gondolkodás nélkül. Na, most vágom még jobban magam alatt a fát. Hiszen jómagam sem tudok táncolni. Legalábbis ezzel védekeztem sokáig, aztán a szüleim elkotyogták, szerintük igen is jól tudok táncolni.

- De ha csak beszélgetni szeretnél, annak sem leszek elrontója.


Második mondatának végén, akaratlanul is mosolygok.

- Hát...

Fordulok a kék asztalhoz, majd látom, hogy Hanka felkel és az italos asztalhoz lép, de nem inni ment, ez látszik. Dóra is feláll és elindul, kifelé. Úgy érzem, ha most leülök kicsit tőrt döfök a kékekbe, de látom ott se rózsás a helyzet. Ráadásul javítani se tudnék rajta, hiszen láthatóan felzaklatta valami a két lányt. Az, hogy két lány nincs a legnyugodtabb állapotban, azzal sajnos sok jót nem lehet kezdeni, hiszen most mindketten magányra vágynak. Sokszor tapasztaltam már hasonlót.
Visszafordulok a lányhoz, mosolygok.

- Csak ha nem bánod meg a társaságom, a beszélgetéshez. Amúgy pedig, elsős voltam, sikeres vizsgákkal.

Sikeres?? Éppen hogy átmentem, három E-vel. Mondjuk sikeresnek sikeres, de lehetett volna jobb is. Ahogy megmondták, a javítás után is.

- A vizsgák miatt, most lépek másodikba. Veled e téren mi a helyzet?


Kérdeztem vissza, de láttam, hogy már eszik is.

- Jó étvágyat!

Tettem hozzá mosolyogva. Majd körbenéztem. Valahogy nem voltam éhes. Sokszor jártam így, a sok kaja látványa elvette az étvágyam, majd leültem mellé. Aggódok, mert otthagytam a kékek asztalát, ami szerintem nem volt a legjobb ötlet. Ha beszélgetésünk olyan vizekre ér, lehet felvetem neki, menjünk vissza.
Vettem egy mély levegőt, vagy sóhajtottam, esetleg mindkettőt egyszerre. Majd azon kaptam magam, elönt a melegség, a füleim égnek, zúg a fülem, mintha szédülnék. Erőltetve mutatom magamon, hogy jól vagyok, bár tenyereim izzadnak, szaporábban veszem a levegőt. Lehet a nagy tömeg és a meleg levegő az oka. Gyakran járok így. Bár, volt, hogy pár perc és elmúlt, úgyhogy  várok. Azon kapom magam, kicsit zihálok. Jó lenne kimenni egy kicsit a levegőre. De várok, mert máskor is elmúlt már hamar. Ha nem csillapodik, akkor tényleg ki kell mennem, lehetőleg levegőzni, vagy valami ablak közelébe.
Észbe kapok, komor tekintettel bámulok a semmibe, majd hirtelen egy laza mosolyt varázsolok arcomra.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba

Egy jókora ütést érzek a lábamon, mintha valami csontos láb rúgott volna meg. Felkapom a fájó tagom és ugrálva próbálok egyensúlyozni, illetve megkeresni az ütés forrását. Hallom amint beszél, tehát ez valami manó lehet, elvégre ezért érzem alacsonyan a csapásokat.
-Elnézést!
Nem győzöm az ütéseket hárítani. Érzem, hogy ezek holnapra be fognak kékülni.
-Tudja, egy pergamen küldött ide. Ne haragudjon! Lehet, hogy nem kellett volna idejönnöm, sajnálom.próbálom elkapni a botot, de apró termete miatt fürgébb mint én. Hirtelen abbamarad a támadás, hallom ahogy szegény pára szuszog, majd észreveszem, mit korábban nem. Ellenszenvvel néz rám, botját végig rám szegezve. Nem tudom mire vélni.
-Kérem! - emelem fel kezeim, megadóan.
-Ne haragudjon, amiért megzavartam. Nem volt szándékos. Egyébként jól van?
próbálok óvatosan közelíteni, barátságosan. Elvégre nem áll szándékomban ártani neki, hisz látszik rajta, hogy nincs jól. Hogy ebből mi sül ki? Kérdezem magamtól.
- Mit értett az alatt, hogy az összes?
Kérdezem kíváncsian, közben nem törődve a ruhám épségével, letérdelek elé, így is magasabb vagyok, de máris minimálisra csökkent a magasságkülönbség köztünk, de így is a tisztes három lépés távolságot igyekszem megtartani.

Ivy a zöld lány, Kékek asztala
 
Megtudtam, hogy harmadikos a lány. Remek, én most megyek másodikba, így csak egyetlen év van közöttünk. Azt kérte figyeljünk, hát füleltem, nem sokkal később bűz kezdett el terjengeni a teremben. Épp felpattantam, orrom takartam és indultam volna, de annyira meglepett a szag, hogy ahogy felálltam, márt botlottam is meg a padban. Szerencsémre senki nem velem volt elfoglalva, így nem sokan láthatták esésem. Felpattantam, de ekkor már kellemes illat járta be a termet.

- Képes lennél erre?

Kérdeztem, hálával a hangomban.

- Ha valami gond lenne, szólj és rendet teszek.

Kacsintok a lányra. Látom rajta, sejti mi zajlódhat le bennem. De csak sejti.  
Nyújtom a kezem a lánynak, hogyha elfogadja és elkísér az asztalhoz, akkor talán megnyugszom, de előtte az italos asztalhoz viszem, ott felveszünk valami frissítőt és megyünk a kékekhez.
Miközben a lány reakcióját vártam, izgalom fogott el. Mi van, ha őt fogják miattam megutálni?

- De csak akkor, ha tényleg szeretnéd!

Mondom a lánynak, a saját lelkem nyugtatgatására.  Érzem megint szaporább a szívverésem, valami megint van a levegőben. Akaratlanul is a kék asztal felé fordulok, s látom, kezdünk feltöltődni. Remélem legalább kettő embernek marad hely, ha nem, akkor szépen visszajövünk. Visszafordulok Ivyhez.

-Ha eljössz velem a kékekhez, ígérned kell valamit! Teljesíted egy kívánságom?

Nevetek rá, hisz tudom, mit fogok kérni, de ő nem.

-Nyugi, semmi olyat, ami bántó lenne.

Igyekszem megnyugtatni. Remélem sikerül.

Dasha, Keiko

-Köszi, én csak nézlek benneteket.

Esett ki a számon a hang, mikor megláttam Dasha mutatványait. Aztán Keiko hadműveletet. Magamban így könyveltem el. Kuncogtam rajta, persze, csak egy kicsit, reméltem nem lett baja.
Mikor láttam, hogy minden rendben, kezdtek bemelegíteni, én kerestem egy árnyékos helyet egy fa tövében, ahova leheveredtem, kezeim a fejemnél összekulcsolva, majd ezt a kompozíciót a fának támasztva néztem a lányokat.
Kicsit elkapott az álomkór, nem emlékszem mindenre, jött egy filmszakadás, majd mintha horkoltam volna, riadtam fel. Látom, mindketten melegítenek még. Elégedetten hunytam be a szemem.
Álmomban megint a könyvtárban voltam. Dasha is ott volt, meg még valaki, akit nem tudtam kivenni, de a tudatalattim riasztott, hogy az a valaki bizony nekem ártani akar. Menekülnöm kellett volna, de nem bírtam, ólom súlyúak voltak a lábaim. Kártevőm, fél méterre tőlem és minden perccel centikkel közelebb kerül hozzám. Végül éppen éreztem az ujjhegyét a tarkómon, mikor megint felriadtam. Kinyílt a szemem és tisztáztam, a réten vagyok, Dasha és Keiko még mindig melegít.
Hirtelen filmszakadás, majd azt látom Dasha áll felettem. És érdeklődik.

-Nem tudok semmi újat, kicsit elaludtam, de jól vagyok.

Erőltettem mosolyt izgatott bensőm álcázására.

-Nézem, hogy hogy harcoltok. De, hogy ilyen lányok esetében kinek drukkolok.....
Nos, szerintem mindkettőtöknek!

Mosolyodtam el, a végén már nevettem.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba

Ahogy a manó bök felém, hirtelen nem tudok felállni, helyette csak annyi reakcióm marad, hogy leülök a földre. Jobb is így, állni nem nagyon szeretek, inkább ülök, pihentetem a lábam. Hirtelen a papír izzani kezd, ezért ránézek, majd izgalom fog el. A manóval kell maradnom! De ő ezt nem akarja.

- Elnézést uram! Azt írja a pergamen, hogy magával kell maradjak, mert önnel fogom csak megtalálni a kincset!

Szólok kedvesen a manóhoz, igyekezvén engesztelni szegényt.

- Nem tud valamit egy kincsről itt a közelben?

Kérdezem, abban reménykedve, hátha ez közelebb visz a megtalálásához. Körbenézek, de kettőnkön kívül senkit nem látok. Kezd hűvösödni, még jó, hogy van meleg ruhám.

- Nem fázik?

Kérdezem készen arra, ha mégis, akkor átadjam neki valamelyik ruhám, hogy ne fagyjon meg szegény.
Míg a manóra várok, elkezdem tapogatni a zsebem. Lopva a pergamenre nézek, hátha ad valami támpontot. Majd megint körbenézek, nem szeretném, ha valaki más is itt lenne, főleg akkor mikor megszerzem a kincset!

Ivy

Mikor meglátom, hogy a lány milyen trófeákat kap, kicsit elfog az irigység, de ez csupán egy pár másodpercig tart, majd utána helyét átveszi a tisztelet.

- Gratulálok a kupákhoz!

Mosolygok a lányra. Majd eszembe juttatja a majdnem elfelejtett kérésem.

- Csupán annyi lenne, hogy eljössz táncolni?

Figyelem a reakcióját, majd nevetek.

- Nyugi, csak vicceltem! Táncról szó sincs.

Odahajolok és súgom neki.

- Valójában egy párbajra szeretnélek kihívni, de nem pálcával, hanem Tender Tanár úr botjait kölcsönvéve! Mit szólsz?

Figyelem ezek után a reakcióit, igyekezvén mutatni számára, hogy ez lenne a kívánságom.

- Persze, mivel te tettél szívességet, ezért te is kívánhatsz, ráadásul kettőt, mert így leszünk egálban.

Mosolygok, majd elkapok két poharat és az egyiket Ivy-nek nyújtom. Közben néha átböngészem a termet, ki mit csinál! Azt is mérlegelve, mikor ideális a szökés pillanata. A kékek asztalát is végigfutom lopva, majd visszafordulok a partneremhez.

Losonczy Marcipánvirág Alina

Ha esemény van, a diákok olyanok mint a falubeli öreglányok, akik egymásnak adják az infót. Hozzám is így jutott el a hír, hogy majális van. Hát meg kell hagyni, nem szeretem az ilyen nagy tömeget, a forgatagot, meg a hangos zenét, meg az ilyen felhajtást, de erőt véve magamon eluralkodott rajtam a kíváncsiság, milyen lehet itt egy ilyen ünnep.
Kellemes idő miatt és az amúgy is laza hangulat miatt, egy egyszerű farmernadrágot és egy kellemesen vékony pulóvert vettem magamra. Kiérve a kastélyból, elsőre nem is tudtam merre menjek, de szerencsémre, hamar meghallottam a nagy zenebonát és a tömeg szokásos moraját.
Elindultam hát arrafelé, körbenézni. Bohócokkal találkoztam, magamban mulattam, hisz még mugli iskolába jártam, mikor farsang alkalmával jómagam is bohócnak öltöztem, igen nagy hasúnak, amit párnával tudtam csak megoldani, viszont az állandóan le akart csúszni. Ott is volt ám olyan mulatság (főleg rajtam és nem zavart, elvégre azért volt mulatság).
Azután beljebb léptem, sétáltam, majd egy ponton valamiért elkalandozott a gondolatom, így megtorpantam. Majd szerintem egy fél perc telt el, de lehet több is, megszólít egy lány.

- Szia! Persze, hát öö... kérsz valamit?

Hirtelen ez jut eszembe, majd karon fogom a lányt és mosolyogva elindulok vele.

- Egyébként Kilt Zoltánnak hívnak, Levitás vagyok.

Mutatkozok be, illedelmesen.

- Téged hogy hívnak? Melyik házba jársz?

Majd, elgondolkozok, hogy mennyire lehetek én jó társaság.

Gyarmathi Mihály Ádám

Épp egy remek napra virradt, hála nincs tanítás, elvégre hétvége van, helyette inkább sétálok a faluban. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet a játszótér, sokat nem hallottam róla. Lassan lépkedek, kellemes az idő, a szél se túl erősen fúj, de nem is engedi, hogy fülled, meleg legyen.
Lassan közeledek is a hely felé. Furcsa, hiszen itt sok gyereknek kéne lenni, de alig vannak páran. Látom, az a pár gyerek bizony igen nagy fantáziával rendelkezik. Az egyik számomra igen érdekes, hiszen becsukott szemmel, kezeit és lábaid a kötélbe fonva fekszik rajta. Lassan és lehetőleg halkan odaosonok és játékosan megrázom a kötelet, mintha valaki más is mászna rajta.

- Vigyázz, mert vacsora lesz belőled!

Szólok rá, majd abbahagyom a rázást és nevetve leguggolok, annyira jól esett ez a kis tréfa, hogy a könnyeim is potyognak. Lelkem mélyén reméltem nem hozom rá túlságosan a frászt a srácra. Nem venném a lelkemre, hogyha miattam nem jönne ki megint a játszótérre.

- Bocsi, csak jó tréfának véltem. Egyébként Kilt Zoltán vagyok. Téged hogy hívnak?

Mutatkoztam be és érdeklődöm utána. Majd nyújtom felé a kezem, hátha viszonozza a kézfogást. Szerintem remek barátra leltem így a véletlennek köszönhetően. De ez majd elválik, hogy hogyan reagál a dolgokra. Kicsit körbenéztem és hát remek gondolkodó helynek és remek társadalom megfigyelőnek tituláltam magamban a helyet. Gyakrabban kéne ide járnom.

Ria

Már több napja terveztem, hogy kinézek a kis tavacskához. Csak sajnos annyi tanulni való felhalmozódott, hogy soha nem jutottam oda. Pedig megfordult a fejemben, hogy bizony nem ártana kimenni, hátha nyugodtabban tudnék tanulni. Bár a könyvtárat tanulás szempontjából jobbnak véltem, a szellemi információ serkentő hatással lehet az ember gondolkodására. Most azonban nem kötött semmi tanulással kapcsolatos dolog. Éppen ezért gondoltam itt az idő kinézni arra a helyre, ahova már nem egyszer vágytam.
Elindulok szépen lassan, figyelem a madarak csiripelését, ahogy a fák ágain a levelek susognak a kellemes szellő hatására. Ahogy sétálok, és közben elmélkedek, amit annyira nem szeretek mégis megtörténik, mert attól félek, nehogy valakinek nekimenjek. Már közeledek, amikor észreveszem, hogy valaki már ott van. Látom, ahogy óvatosan kapaszkodik és egyensúlyoz, miközben a másik kezében valami pohárféleség van. Megköszörülöm a torkom, elvégre el van foglalva és nem szeretném megijeszteni.

-  Khm. Segítsek valamiben?

Kinyújtom a kezem, hátha engedi, hogy segítsek neki. Ekkor esik le, hogy egy hölgy az. Ahogy rálesek a cipőjére, megállapítom, hogy sajnos nem a terepnek megfelelő lábbelit választott. Határozottan elmosolyodok, nem a látványon, hanem azért, hogy még kedvesebb benyomást keltsek benne.

Losonczy Marcipánvirág Alina

Most úgy érzem magam, mint egy televízió reklámban, most tudtam meg, hogy mi a neve és hogy elsős. Valamint mesél még magáról egy pár dolgot.
Sétálunk a forgatagban, majd a hangzavar - mely mindenhonnan jön – meghallom, amint rákérdez, melyik évfolyamba járok.

- Másodikos vagyok. A vizsgáktól kicsit féltem, de nem voltak annyira veszélyesek.

Aztán hirtelen megállunk és közli, hogy meghív egy édességre. Közben mindenhonnan zsivaj szűrődik a fülembe, meghallom, ahogy az édességekről beszélnek. Komolyan már attól képes az ember cukormérgezést kapni, ahogy beszélnek róla. Átbogarászom az asztalt, majd ránézek.

- Egy feltétellel fogadom el, ha segítesz választani! Melyiket javaslod?

Ezután rá nézek, észreveszem, hogy kacsint és visszamosolygok rá, bátorítóan. Kíváncsi vagyok, neki mi a kedvence, és ezzel egy kis időt nyerek még a választásban.
Miközben vizslatom a finomságokat, néha rá sandítok, és várom, hogy mit fog válaszolni.

Izabella

Remek idő lenne, ha nem fújna a szél. Pulóver nélkül hideg van, ezért egy amolyan kellemes viseletű farmert, edzőcipőt, egy fehér pólót és egy kötött pulóvert veszek fel. Egy plédet magammal viszek, majd miután elkészülök, elindulok le a kastélyból, egészen a temetőig. Tökéletes hely arra, hogy elmélkedjek.
Ahogy ballagok a célállomásom felé, egyre kevesebb emberrel találkozok. Nem is baj, most pont jót fog tenni egy kis magány, de szerencsére, ha valaki ide jönne, nem lelne rossz társaságra bennem. Ezt mosollyal arcomon konstatálom.
No, megérkezek és keresek egy remek helyet, ahol letáborozok. Egy fa tövét választom, és leterítem a plédet. Hátamat nekivetem a fának és gondolkozni kezdek. Nem telik el sok idő és elbóbiskolok.
Álmomban a temetőbe merészkedek és hirtelen besötétedik. Azt érzem, mintha valaki üldözne. Futok, ahogy bírok, és most veszem észre, hogy egyre beljebb futok a temetőben. Az üldözőmnek szerencséje van, hiszen minél közelebb kerülök a centrumhoz, annál nehezebben bírok mozogni.
Mély zihálásomra és egy ág reccsenésére riadok fel. Patakokban folyik rólam a víz, nem győzöm magam törölni. Kicsiny félelemmel nézek körbe.
Úgy látom, valaki közeledik irányomba. Remélem, hogy nem szellem és nem szeretne nekem ártani. A pálcám most is a kastélyban. Hol is lehetne jobb helyen?

Izabella

Ahogy felriadok, rájövök, hogy bizony kellően kezd esteledni. Valaki motoszkál a kapunál, ennyi amit még fátyolos szemekkel felfogok, majd azon nyomban elvész a szemem elől. Megdörzsölöm álmos szemem és feltápászkodok. A plédemet felveszem és az avar koszát lerázom róla. Összehajtom, aztán a hónom alá csapom.
Elindulok a kapu felé. Torkomban dobog a szívem, nem sűrűn járok én temetőbe főleg nem estefelé, leszámítva azon helyzetet, mikor csapatépítő tréningen voltam és bizony az bátorság próba is volt.
Ki itt belép, nagy bátor lesz - mondom magamban, majd belököm a kaput és óvatosan belesek. Pár lebegő szellemet látok, meg valaki egy kicsit távoli padon ülni.
Odalépek hozzá, igyekezve nem a legcsendesebben, de azért ne is ijedjen meg tőlem.

- Szia! Leülhetek? Nem fázol?

Látom rajta, hogy kicsit mintha vacogna. Fogom a plédet és óvatosan rá terítem, ha nem tetszik neki, vagy nem fázok, akkor lerakja. Végigmértem a lányt.

- Kilt Zoltán vagyok. De azt hiszem már találkoztunk!

Mondom nevetve a friss partnernek.
Felmérem a terepet. Több a lélek itt, mint az élő. Remélem nem félős, mert én inkább izgulok, nehogy egy szellem pont az orrom előtt találjon előbukkanni. Megborzongok, hiszen enyhe szellő fújt végig a temetőn és közrejátszott az a kicsiny félelem is, ami bennem van.

Izabella

Mire odaérek arra a helyre ahol látni vélem a lányt, meglepetésemre nincs ott, megijedek.
Hirtelen ledermedek, majd erőtlenül szólni kezdek.

- Hahó! Itt vagy?

Átfut az agyamon, esetleg szellemet látok? A lepedőt lerakom, ez nem fog akadályozni. Persze megint eszembe jut, hogy a pálca remek helyen, a kastélyban van. Minden erőmet összeszedem, hiszen ha tanár vagy prefektus, nekem lőttek.

- Csak szimpla diák vagyok! Nem tudok ártani, hisz a pálcám a kastélyban maradt.

Remélem elhiszi, hogy nem hazudok. Előrelépek, de megbotlok, így beverem a térdem és még a farmerom is sáros lesz. Csodás! De most már csak azért is a végére járok a dolognak. Felállok, leporolom magam amennyire tudom, a sáros folttal igyekszem nem törődni. Majd kimosom belőle valahogy.

- Kérlek, búj elő! Nem harapok.

Hátborzongató a hely. Sok ember ilyenkor már nem is jár erre, nem is csoda. Bár a sok szellem lehet, nem örül a látogatóknak. Mégis úgy gondolom, ha békét hagyunk nekik, akkor ők is hagynak minket.

Losonczy Marcipánvirág Alina

Mikor a cukorkás asztalt fürkészem, ő  a savanyú gumicukrot javasolja. Majd hozzáteszi, hogy van törökméz és kókusz rolád.  Gondolkodok egy kicsit, majd döntök.

- Akkor mivel sokfajta édeset ettem és a savanyúakkal még nem nagyon próbálkoztam, így a savanyító porral beszórt békás gumicukrot kérnék.

Mosolyogva nézek rá. Majd mikor megegyezünk a dolgon, elkezd kattogni az agyam, hogyan tovább? Egy ötletem támadt, hátha ezzel menthetek a helyzeten.

- Merre szeretnél menni?

Érdeklődöm tőle, hiszen a majális lényege, hogy másnak jó kedvet szerezzek és ezzel magamnak is remek szórakozást okozok. Remélem, nem szeretne körhintázni, mert azt gyermekkoromban szerettem, de mostanában hamarabb elszédülök. Bár ha nagyon muszáj, akkor benne vagyok. Bár más szórakozási lehetőséget nem tudtam kilátásba helyezni. Mindenesetre, majd eldönti, mi legyen! Én türelmes ember vagyok, szerencse.

Gyarmathi Mihály Ádám

Éppen abbahagyom a kötél rázását, amikor látom, hogy felpattannak szemei. Felém fordul, s rögvest megállapítom, hogy túlságosan is csendes. Némán és vonakodva fog kezet, ettől kicsit elkomorodok. Észreveszem, hogy szegénynek hallókészüléke van, teljes döbbenet tölt el, kívülről igyekszem nem mutatni.
Leszáll a kötelekről és int. Követem, egyszer megáll és írni kezd. Figyelemmel kísérem a szövegek alakulását. Jó a humora, ez tetszik. Erős jellem, hisz ilyen megpróbáltatások mellett még tud mosolyogni is. Folytatja, megtudom a nevét és azt a szomorú tényt, hogy hallássérült. A következő mondat az, ami oly szívfacsaró, hogy kénytelen vagyok elfordulni és azt a pár könnycseppet, mely a szemembe kiült, letörölni. Mellé ülök, írni kezdek én is.
- Nem megyek el, mert első perctől valami azt súgja, veled jó barátok leszünk. -
Ránézek, igyekszem erőt venni mimikámon, több-kevesebb sikerrel, végül mégiscsak mosolyogva kacsintok rá, ismételten rovom a betűket.
- Ádinak foglak szólítani, passzol hozzád. Bocsáss meg, nem tudtam, hogy csak így tudsz kommunikálni. Észben tartom! -
Nem tudom csikis-e, mindenesetre megcsikizem. Ezzel állítólag mindkét fél boldogabb lesz. Majd a föld felé fordulok és megint alakzatokat firkant a kezem, melynek a végén egy egészen jól sikerült kérdőjellel lezárt kérdés vehető ki.
- Mit csináljunk? -
A végére azért egy mosolygós kis smiley-t odabiggyesztek. Kíváncsian figyelem a kezét, mikor fog megint kreatívan munkálkodni. Elhatározom, hogyha legközelebb Ádival találkozom, ami bármikor megeshet, lesz nálam toll és legalább egy füzet. Hm, ez nem is rossz ötlet! Minden beszélgetésünk rögzül és persze neki is csinálok egy példányt, ezt évekkel később fantasztikus lesz újraolvasni.

Izabella

Lassan már az orrom hegyéig sem látok. Tapogatózok, mint a vak, meglelem a padot, amire leraktam a plédet és letelepedek. Fülelek, de a szellő hangján kívül csak a fák enyhe recsegését hallom. Enyhén remeg a hangom mikor megszólalok.

-Nézd! Akárki is vagy, én Kilt Zoltán vagyok, Levitás diák, másodikos. Tudom dilisnek tartasz, mert a kastélyban hagytam a pálcám. De tudod sárvérű vagyok és tizennégy éves koromig nem is tanultam varázsolni, így megszokottá vált számomra.

Kezdek vacogni, egyre hidegebb lett az idő, mintha a halál közelegne. Még rágondolni is borzalom. Csak sejtem hogy még itt van az idegen, mivel a kaput nem hallottam nyikorogni. Blöffölök, hisz ha kiment akkor feleslegesen koptatom a szám.

- Csak sejtem, hogy még itt vagy valahol. Érzem, hogy kezd hűlni a levegő. Gyanítom te is fázol, ha előjössz, becsületszavamra, nem bántalak, sőt, még talán a plédemmel fel is tudnálak melegíteni.

Mire kimondom, átfut agyamon az a kósza gondolat, hogy esetleg ennek ellenére sem mer előjönni. Ha nem jön elő, akkor kénytelen leszek visszamenni a kastélyba, még akkor is, ha egyedül nem biztonságos az épület falai között sem. Prefektusok és tanárok figyelik minden négyzetcentijét az épületnek, főleg ilyen kései órán.

- Ha nem jössz elő, akkor egymagam megyek fel. Mivel nem tudom ki vagy, ezért nem köplek be. Bár ha tudnám ki leledzik álarcod mögött, akkor sem mondanék semmit, még ha jómagam le is buknék.

Sajnálnám itt hagyni a hidegben. Nem venném a lelkemre, ha azért esne baja, mert én ráhoztam a frászt. Elkomorodottan fürkészek körbe, hallgatózom a neszek után. Nem vagyok jó megfigyelő, így látásom sem és hallásom sem a legjobb. Ráadásul még el is kalandozik a gondolatom. Ennek köszönhetően elvesztem a külvilággal a kapcsolatot és csak agyamba kreált álomvilágban térek magamhoz.

Izabella

Az álomvilágomban, ahova most csöppentem, kellemes nyári idő van, még csak esni se esik az eső. Azt még érzékelem, hogy testem nem fázik. Hm, kellemes tengerpart közelében látom magam. Ahogy lassan elkezdek a tenger felé sétálni, az gondolkodok, vajon mennyire lesz kellemes a víz. Meztelen lábaimhoz lassan oda-odaér a tenger, konstatálom, hogy a szokottnál hidegebb. Ekkor egy hang térít vissza a valóságba. Felpattanok, de hangom bent reked az ijedtségtől. Megköszörülöm torkom és megszólalok, bár az illető körvonalát látom csak. Egy biztos diákkal állok szemben. Hangjából ítélve egy lány.

- Szia! Már azt hittem egymagam megyek fel. Tessék itt van.

Odalépek hozzá és ráterítem a meleget adó, ajándékba kapott plédem. Kezdek jómagam is fázni, de nem zavar. Főleg azért sem, mert a tudat, hogy egy lánynak nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

- Ha szeretnéd, elindulhatunk vissza, vagy ha gondolod, maradhatunk és beszélgethetünk.

Adom a választás lehetőségét partneremnek. Ha a helyében lennék, tuti, hogy ilyen kései időben inkább a kastélyba vonulást választanám, hiszen ott bent melegebb van. Míg válaszát várom, nyújtom felé kezem, bármit mond is, ezzel tudatom vele, hogy kész vagyok segíteni neki bármiben. Igaz, ha el is indulunk, pálca nélkül tökéletes célpont válik belőlem. Csakhogy nem adom ám magam olyan könnyen. Ha arról van szó, bizony képes leszek verekedni, csakhogy megvédjek egy lányt.

Colette Delon

Kedvem támad lemenni a faluba, csupán a friss levegőre. Magamhoz veszek egy plédet, ha netalántán későig kint lennék, vagy egy fa tövébe támadna kedvem letelepedni. Zsebre vágok pár sarlót, hátha megéhezek. Elindulok lefelé, hogy a kastélyból minél hamarabb kiérjek. Kint megszaporázom lépteim, hisz több gyerek volt most kint mint pár napja és nincs kedvem velük szóba állni. Haladok lassan a Boglyas tér felé. Itt remek gondolatok születnek az ember fejében, legalábbis ezt pletykálják a falakon belül.
Pálcám, legalábbis az esetek többségében csak órákra viszem. Tudom nem a legjobb szokás, de sárvérű vagyok, vagy mi a szösz.
Farmerben és rövid ingben ballagok utamon. Közben eszembe jut pár mugli zene, ami úgy visszhangzik fejemben, mintha rádión hallanám, még dúdolom is őket.
Pikk-pakk odaérek a helyre, leülök és becsukott szemmel hagyom, hogy gondolataim szabadon szálljanak.
Még halványan érzékelem, hogy mászkálnak körülöttem, de nem foglalkozok velük.
Gondolataimban egy furcsa helyen vagyok. Azt érzem, hogy szűk és közben mégis tágas és nem vagyok egyedül. Magamon kívül nem látok senkit és semmit. Majd ugrik a kép és hirtelen a Holdon ugrálok, majd egy ugrással a Plútón találom magam. Néha olvasom a mugli lapokat, amiket elvétve találok, vagy veszek. Egyszer azt olvastam, hogy a Plútót visszaminősítették. Nem baj, öreg bolygó, nekem ez maradsz mindörökre. Közben kellemes vigyor húzódik arcomon, amit az váltott ki, hogy a Plútó "vállát" együtt érzően megveregetem.
Hallok valami lépéseket, egyre közelebbről. Nem foglalkozok vele, hiszen emberek  járnak erre-arra. Maximum, ha ideér akkor reagálok, elvégre nem szeretnék rossz benyomást kelteni senkiben. Remélem nem zavarja, hogy kicsit elmélkedek.

Aniella Sellő

Épp egy programom végén indulok vissza a kastélyba, mikor észreveszem, hogy a stégen ül egy illető, csupán a kontúrját látom, hosszú a haja, ebből azt sejtem, hogy lány lehet. Óvatosan közelebb osonok hozzá, kíváncsi vagyok ki lehet az. Majd a bujdosó helyzetem feladva, óvatosan kiléptem és elindultam felé, majd megszólaltam.

-Szia! Nem baj, ha ideülök melléd?

Mivel jól nevelt vagyok, megvárom mit válaszol, ha megengedi, leülök de lehet, hogy elküld, akkor sem haragszom, hisz már eléggé kezdett késő felé járni az óra és ha rajtakapnak, akkor bizony büntetőmunkára leszek ítélve, amihez nem sok kedvem van. Visszaemlékezek, mikor Hankának segítettem, aki büntetőmunkán volt, aztán én is kaptam belőle. Nem túl jó szórakozás az ilyen.

-Kilt Zoltán vagyok! Téged még nem láttalak, melyik házba vagy beosztva?

Mutatkozok be, majd rákérdezek, hogy egy ilyen tünemény lánnyal miért nem futottam még össze az iskolában. Olyan kellemes társaságnak vélem. Pont ennek az időnek megfelelő.