Állia

 Ahogy kiérek a rétre, elfog egy ismerős érzés: a boldogság. A fű illata, a lemenő nap látványa, a természet. Egy ideig csak járkálok, nem igazán érdekelnek a többiek.
  Egy picit később egy lányt látok meg a réten. Leül a padra és olyan nyugodtságot áraszt, hogy egyszerűen képtelen vagyok nem rá figyelni. Lassan baktatok felé, közben megnézek rajta mindent; a hosszú barna haját, bársonyos kezét. Mikor odaérek, mosolyogva köszönök neki.
-Szia!

Állia

A nap olyan erővel süt a szemembe,hogy kénytelen leszek hunyorítani . A lány föl néz rám, kíváncsian bámul, én is alaposabban megfigyelem. Nem akarok rámenős lenni, csak egyszerűen beszélgetni szeretnék valakivel. De ha a lány nem értékeli, akkor csak pattinson le, nem nagyon halok bele.
-Ja nem kell,én csak éppen erre jártam, csak gondoltam beszélgethetnénk.-válaszolom csendesen neki.-Hogy hívnak?-kérdezem kiváncsian tőle.

Állia

 Magamba megállapítom hogy mennyire illik rá a neve. Meg is említem neki:
-Szép neved van. Amúgy engem Timnek hívnak.-biccentek neki,majd leülök mellé. A tájat figyelem; sehol egy eltévedt virág, egy hiba, minden szépen el van rendezve. Hátul,ahova a fákat ültették,még azt is úgy tervezték meg,hogy a növények  párhuzamosak legyenek egymással. Nem olyan rossz ez az iskola mint hittem,a kertjük szép, az óráik érdekesek,a diákjaik kedvesek.

Állia

Nagyon elgondolkozok, csak néhány perc múlva válaszolok vissza neki.
-A navinébe osztottak be. -válaszolom és közben azon gondolkozok, vajon ő hova tartozik. Levita? - És téged? -nem nézek rá, a rétet figyelem. Jobban összehúzom a  kabátomat, hűvös kezd itt lenni. Egy régi, kopott, vékony zöldes kabát, de hiába, én egyszerűen nem tudok megválni tőle. Pedig most nem igazán használ, de még szerencse, hogy rétegesen vagyok fölöltözve. Kifújom a hideg levegőt és nézem, ahogy elszáll. Elmosolyodok, mert arra gondolok, mennyire könnyebb lehet a levegőnek lenni; mindenhol jár, de mégsem látja senki, láthatatlan.

Rellon? Nem gondoltam volna.Nem nagyon tudom elképzelni rellonosnak,de mondjuk a beosztásnál senkit sem osztanak be rossz házba.
-Ó.-mondom tömören.- Ö én még csak most kerültem ide,elsős vagyok. -Nem tűnik olyan fiatalnak, úgy hogy ő biztos idősebb nálam. - És te? -nézek föl a bambulásból. Közben Állia egy kis meleget varázsolt, ami olyan jól esik, mint egy meleg kályha. Meleg kályháról viszont a karácsony mesés hangulata jut eszembe; a bejglik illata, az ajándékok varázsa, minden olyan csodás. Úgy szívom be ennek a gondolatnak az illatát,mint ha én is a karácsonyt ünnepelném. De aztán rájövök hogy elmúlt már minden, és hogy a hangulatot, már csak az ilyen apró varázslatok hozzák vissza.
-Igen...sokkal jobb.-felelem csendesen.

Állia

Ha azt hiszi, hogy megvetem őt, akkor téved. De megnyugodok, amikor látom a mosolygós arcát.
- Értem. És honnan jöttél? - mégsem olyan idős, mint hittem. Állia megkérdezi tőlem, hogy jól vagyok-e, én meg csodálkozva nézek rá:  ennyire kiül az arcomra? Minha megijedt volna, mire én kérdően nézek rá.
- Nem...nem vagyok szomorú. Csak elgondolkoztam.- felelem. Elfordulok picit, majd az eget bámulom.  

Állia

  Furcsán néz rám, én pedig zavarban érzem magam, összehúzom a szemöldököm. Baj van velem? - kérdezem gondolatban tőle, de nem nagyon várok válaszra...
- Messziről? Konkrétan? - nézek rá mosolyogva.
- Ja, én is messziről.- mondom neki sejtelmesen. Megkérdezi, hogy valóban öregnek látszik, mire én ezt válaszolom neki:
- Neeeem - húzom el a számat.
- Nem persze hogy nem, csak éreztem hogy nem vagy elsős, de azt sem hittem, hogy végzős.- megrovom magamat hogy azt mondtam neki hogy "öreg" de majd máskor az "idősebb" szót használom. De amúgy szerintem nem baj, ha valaki idősebbnek látszik a többieknél, az jelentheti azt is, hogy tapasztaltabb, okosabb az átlagnál.
Egy idő után azt veszem észre, hogy mindketten egymást fürkésszük, és szerintem hasonlóan egymást fejtjük meg.
 

Állia

 Észrevettem hogy Állia szinte majd nem mindenen nevet. Nem tudom mi van velem, de ahogy rá nézek a grimaszolt arcára, engem  is elkap a nevetés. Amikor viszont azt mondja érdekes vagyok, csak csendben ülök mellette.
-Te is az vagy!-mondom őszintén neki. Nem nagyon akar beszélni az otthonáról,megértem, ha nem akarja megosztani. Megkérdezi, hogy tetszik-e a suli.
- Mhm.-bólogatok,mert nem tudok most éppen többet mondani. Kinyitom a számat,de aztán újra becsukom, mert nem tudom elmondani neki azt ami zavar engem. -Jó...-mondom bővebben. Amúgy sem vagyok az s beszédes ember, és ez valakit zavar is. De én jobban szeretem becsukni a számat, mert nem akarok semmilyen rágalmat,rosszat mondani.

Állia

  Állia vicces; ahogy beszél,nevet, rám néz, szinte sugárzik belőle a boldogság.  Nem válaszolok a köszönömre, egyszerűen csak rámosolygok.
Nem akarom neki elmondani hogy félek, félek az egész sulis dologtól. Sok suliba jártam már,és mindenhol különcnek tartottak, ezért már ösztönösen tartok egy picit a többiektől. Nem akarok vele bunkó lenni,de azt sem akarom hogy megvessen, amiért csak egyszerűen azt válaszolom neki szinte suttogva hogy:
-Semmi. Mindegy.- egy ideig nem szólunk egymáshoz egy szót sem,majd fölállok,és egyenesen őt nézem.-Menjünk be,jó?- amúgy is ideje már mennünk.

   Állia
 
Remélem nem bántottam meg. Később hozzáteszi, hogy ha bánt valami, nyugodtan szóljak neki. Örülök hogy bizalommal fordulhatok hozzá, de az zavar, hogy úgy kell viselkedni velem, mint egy kisebbel... Nem szeretem ha felém terelődik a téma, inkább szívesebben megismerném őt.
- Jó.- mondom zavartan majd a kapu felé vesszük az irányt.
-Nem tudom, valami nyugis helyre menjünk... Addig mesélj egy picit magadról! -kérem őt, és reménykedek benne, hogy nem veszi rossz néven. Ránézek és elmosolyodok.

Állia

-Nem. - válaszolom vissza neki. -Nem mondtál semmi rosszat! - felelem picit hangosabban,és ránézek, hogy megértse,, semmi nem történt. Közben hagyom, hogy a lány vezessen, ő úgy is jobban ismeri az épületet.
Azt akarja, hogy meséljek én is magamról, de igazán nincs bennem semmi különös.
- Nem, te mesélsz magadról, én pedig hallgatlak! - tiltakozok ellene.
- Például, hogy mit szeretsz, vannak-e testvéreid, melyik a kedvenc tantárgyad,  ilyesmik. - mosolygok rá biztatóan. - Na hadd halljam! - kérlelem őt, és remélem nem nagy fába vágtam a fejszémet...

Állia

Bosszúsan néz rám, én pedig csak mosolygok rajta.
-Nekem nincs semmi különös mesélni valóm. - de nem akarom megbántani úgyhogy hozzá teszem: - De ha nagyon akarod, mondhatok pár szót.
- Mellesleg nem vagy rossz hallgatóság. - jelentem ki. Aztán elkezd maga után húzni, és kijelenti, hogy tud egy jó helyet. Nem szólok semmit, bízom Állia ösztöneiben. Ahogy utánaeredek, nem tudok hova nézni, annyi káprázatos vagy éppen furcsa helyiséget látok. Közben figyelek a lányra is, aki nem igen akar magáról beszélni. Rossz felé vetettem a témát? Aggódóan nézek rá.

Állia

  Állia egy pihenő hely felé viszm majd kényelmesen elhelyezkedik az egyik pamlagon. Én is hasonlóan teszek, leülök vele szemben. Állia minden képpen feltételekhez köti a beszélgetést, de én nem mondok erre semmit.
-Na és mi az a feltétel?-nézek rá kérdően. Azt akarja hogy én is meséljek magamról, nem is bánom, csupán azt mondom, nem hiszem hogy olyan izgalmasakat tudok mondani. De ő tudja! Közben egy párnával viaskodok; nekidőlök a pamlag hátának.

Állia

  Álliával szemben ülök, és egyenesen a szemébe nézek. Elgondolkozok, majd kezdek.
-Szóval...-elgondolkozok egy picit majd folytatom.- Hány éves vagy?- kérdezem tőle. Mivel másodikos valószínű hogy 15 körül lehet. Rá mosolygok,nem hiszem hogy olyan nehezet kérdeztem, nem akartam rögtön faggatózni.

Állia


-Igen az. -nevetem el magamat, de muszáj volt megkérdeznem, nagyon érdekelt. Látom nem nagyon tetszik ez így neki, úgy hogy belekezdek.
- Igen. Szóval tizenhat éves vagyok, Skóciába születtem, Turiff mellett egy tanyán. Az anyukám és apukám is varázsló, bár anyukám csak félvér. Van négy bátyám, én voltam a legkisebb. Apukám mindenképpen azt akarta, hogy hasonlóan a tesóimmal, az ő boltjába dolgozzak, mint árus. Apukám mindenféle varázslóportékkal dogozott, eladta őket, vásárolt, ilyesmik. Ez nálunk amolyan családi hagyomány volt. Szóval, amikor befejeztem a mugli sulit, egyszerűbbnek találtam lelépni, nem akartam úgy végezni, mint egy átlagos bolti eladó. Tanulni akartam és világot látni, úgy hogy elindultam egy táskával a hátamon. Ekkor voltam tizennégy. Igazából nem bántam meg, jobb most itt lenni, mint otthon halálra unva élni... Szóval Franciaországban, és sok országba jártam, de mivel semmi varázslatot nem tudtam, nem vettek föl sehová. Végül itt kötöttem ki Magyarországon. Egy ideig az egyik ismerősömnél laktam. Aztán meg tudtam, hogy itt van ez a suli, és pályáztam ide. Egy kis segítséggel föl is vettek. Nem mehettem a velem egykorú osztályba, hisz magyarul is alig tudtam valamit, nem hogy a tananyagot. Úgy hogy így kerültem ide, azt hiszem ennyi. -mondom tömören neki.

Állia

  Látom hogy érdekesnek talál. - Hidd el,szerintem egyszer te is fogsz!-válaszolom neki biztatóan,amikor azt mondja hogy, ő is szeretne egyszer világot látni. Igen így elmondva szerencsésnek tartom magam, bár az én utam nem igazán nem igazán pihenős nyári vakáció volt, hanem néhol kalandos,de összességében csendes utazás.
Kérdez tőlem valamit,de látom hogy nehezebben fejezi ki, mit akar kérdezni. Aranyos ahogy elpirul, én meg kedvesen rá mosolygok.
-Én nem voltam mindig egyedül. Amiközbe utaztam nagyon sok páratlan,csodás emberrel találkoztam, akik néha velem tartottak,vagy meghívtak magukhoz. De amúgy sem vagyok olyan társasági ember, szóval nem -rázom meg a fejem- nem volt nehéz.
-Viszont ha úgy érdekel hogy nem volt-e nehéz egyedül boldogulni, akkor is azt kell mondanom, hogy nem. Elején gyakran estem kétségbe, mert teljesen reménytelen volt az egész dolog,de aztán mindig jobbá fordult a sorsom. Ha az ember évekig így él hozzá szokik hogy nem puccos, előkelő szállodákban él.-teszem hozzá.-Na és te?

Állia

  Úgy látszik a párnával eléggé el van foglalva, de azért figyel rám is, kérdéseket tesz föl. Hogy mit láttam? Szemem elött most lepereg az egész, Románia és az Alpok rejtelmeivel, vámpírok és manók között, furcsa állatokkal kezdve. Sok mindent.
- Egyszer voltam, Innsbruckba. Ott a varázslók, hogy is mondjam  elég furcsák voltak...Egyszer például az ottaniakkal beszélgettem a leprikonokról, és amikor azt mondtam hogy nekem nem tetszenek, teljesen megvadultak, átkokat küldtek rám.- most hogy így belegondolok,még mindig fáj a karom, ott ahol az egyik ártás ért.- Azt ugyanis nem tudtam hogy ők istenítik a leprikonokat, mindennél jobban tisztelik őket. Vagy amikor Kikben tartozkodtam, Horvátországba, láttam najádokat. Még most sem felejtem el milyen szép látvány voltak, a víz sima átlátszó üvegén. Szóval sokat mindent láttam már...-húzom el a fejem. Azt akarom hogy ő is meséljen magáról,de látszik, hogy ő ezt igazán nem akarja. - Na megegyeztünk te jössz!- nézek rá.

Állia

 Megkérdezi hogy látszik-e a a karomon.-Igen látszik.-mondom ,de nem fogom most megmutatni neki. Ha azt gondolja hogy unalmasnak fogom találni a sulit akkor jó nagyot téved. Néha a legtaszítóbb dolgok lehetnek a legérdekesebbek. Már most is érdekes. Lecsukja a szemét, látszik rajta hogy elgondolkozik. Majd kinyitja, és rám néz. Erre azt mondja hogy nem tud ilyeneket mesélni!
-Akkor is!- mondom neki morcosan. Rá nézek, és hallgatom a lányt történetét.

Állia

  - Igen lehet hogy majd megmutatom.- mosolyodok el.Később megint elneveti magát, és én csak csodálkozom, hogy Állia mennyire nem tud egy percig nyugton maradni. Elkezd mesélni a szüleiről, közben csendben hallgatom. Aztán elgondolkozik, majd rám emeli tekintetét. -Három lány? - csodálkozok el, mert az sem lehet kis pálya. - Egyszerűen csak mesélj magadról! Bármit! Hogy mit ...- igen,ez valóban nem könnyű feladat, de hát nekem is sikerült. Megcsóválom a fejem majd folytatom.- Hogy kerültél ide, mit gondolsz az iskoláról, nem tudom csak egyszerűen mesélj!-akadok ki.