Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Kirándulás, kirándulás, kirándulás. Csak ez járt a fejemben kora reggel, mikor felébredtem és ugrálni kezdtem az ágyon. Már nagyon vártam ezt a napot, és nem csak azért, mert olyan helyekre mehetek, ahol még nem voltam, hanem mert Đomcsi bátyóval, meg az Öcsikémmel mehetek városnézésre. Az ugrálás után, összepakoltam a cuccainkat, kikészítettem Zsombinak a ruhát, azután elszaladtam tusolni. A forró zuhany után felöltöztem, visszamásztam az ágyra, és oldalba böktem az öcsémet, hogy keljen fel. Nehezen ugyan, de sikerült felébresztenem, és mielőtt elfordulhatott volna, jeleléssel közöltem, hogy ma megyünk kirándulni, készülnie kell. Annyira boldog vagyok, hogy nem választanak el tőle megint, abban biztosan beleőrülnék. Hamarosan ő is elkészül, én közben már türelmetlenül toporgok az ajtóban, egyrészt azért, mert mennék már, másrészt azért, mert mindjárt rám sül a kabát. Végre Zsombi is elkészül, így indulhatunk is.
A minisztériumnál kell találkoznunk a többiekkel, és persze a várakozás azzal telik, hogy Öcsi a vállamat használja párnának. Ha ki akarnék vele szúrni, akkor most arrébb állnék, és koppanna a földön, de nem teszem meg. Akkor bosszút állna, na meg Đomcsi bátyó is érkezik már. Köszönök neki, majd jönnek a többiek is, és megyünk befele. Kicsit féltem ettől az egésztől, de hogy hamar túl legyek rajta, Zsombi után mentem be a kandallóba. Az érkezés kicsit rosszul sült el, de szerencsére csak az Öcsémnek ütköztem neki. Gyorsan leporoltam magam, azután figyeltem, hogy mit jelel nekem Zsombi. Elvigyorogtam, és rögtön válaszolni is kezdtem neki, a saját kis nyelvünkön.
– Neked mindig az édességen jár az eszed, de én is képes lennék befalni pár csokit. –válaszoltam, és utána jött valami tájékoztatás. Nem hallottam rendesen, de Đomcsi bátyó fordított nekem, amit mosolyogva figyeltem, és köszöntem meg. A kisebb monológ után elindultam a szobatársaimmal, hogy megnézzük a lakhelyünket. Zsombiban nem kellett csalódni, na meg persze bennem sem, mert amint kidőlt az ágyra, én is dőltem. Csak éppenséggel rá, és a dőlés inkább ugrás lett. A cuccaim nekem is a szoba közepén maradtak, plusz két cipő is landolt valahol. Megcsikiztem az öcsémet, utána ledőltem róla, és védekezni kezdtem, ha támad, akkor ne érjen váratlanul. Mint kiderült, ez lesz a mi ágyunk, így fogtam egy párnát, hogy fejbe tudjam kólintani a tesóm, de Đomcsi bátyó nem engedtem. Lemondóan sóhajtottam, de nem adtam fel, mert tuti fejbe fogom vágni, csak nem most. Megvártam, hogy megbeszéljék, amit akarnak, azután lendült a kezem, benne a párnával. Puffant Zsombi fején, amin elnevettem magam, de az ütlegeléssel nem álltam le. A többiek kimentek a szobából, ezzel megkezdődött a párnacsata. Hangosan nevetgéltem, meg ütlegeltem őt, ám tíz perc után kifáradva dőltem le az ágyra, majd jelelni kezdtem.
– Szerinted Đomcsi bátyó és az a lány járnak? –lelkesen kérdeztem, mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy valami van közöttük. Nem lehet véletlen, hogy egy szobában vannak, vagy talán mégis? Ha tudnék, akkor hallgatóznék, de hallókészülékkel nem igazán megy. Inkább visszateszem a párnákat a helyére, és elfoglalom az ágy háromnegyed részét, miközben várom a választ.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Vége a Karácsonynak… a legszomorúbb dolog az egész ünnepben. Miután elvesztettem a hallásom, a legelső alkalomkor azt kértem a Jézuskától, hogy adja vissza nekem, mert szükségem van rá. Ma már nem kívántam ezt, mert így is teljes az életem, és ha eddig nem teljesült a kérésem, most sem fog. Anyuéktól kaptam egy új hallókészüléket, a nagyi pedig megint tett rá rúnákat, és valami mágikus hókuszpókusszal felerősítette azt. Most már akkor is hallom, hogy mit mondanak, amikor nincs közvetlen mellettem az illető. Tök jó, mert így nem az van, hogy túl közel van hozzám valaki, és zavarba jövök. Még az a szerencse, hogy nem beszélek, mert csak dadognék. Sok ajándékot kaptam még, köztük nyakláncot, meg karkötőt, meg könyvet a tesómtól. Na meg csokit, meg rajzokat is. Nagyon örültem nekik, és remélem, hogy akiknek én adtam ajándékot, ugyanúgy boldogok és örülnek neki, mint ahogyan én örülök a sajátjaimnak.
Gondolataimban elmerülve sétáltam a Bagolykő felé, hogy ismét meglátogassam Đomcsi bátyót. Az ünnepek alatt nem láttam, és szeretném megtudni, hogy jól van-e, illetve tetszik-e neki az ajándék, amit adtunk neki Zsombival. Állítólag az a leggyorsabb seprű, de én nem merem kipróbálni. Ijesztő az a száguldás, és nekem nem hiányzik még egy baleset. Nem szeretném a nyakamat szegni, még jó pár évig élni akarok. Az iskola rétjén haladtam végig, amikor ugatást hallottam. Szeretem a kutyusokat, mindig is vágytam egyre, de amióta itt vagyunk, inkább csak a fantáziámban van kutyám. Nem tudnám gondját viselni, ha távol vagyok tőle, itt meg nem tudom, hogy az Előkészítőben tarthatnék-e. Tekintetemmel a rétet pásztáztam, hogy merre is lehet az állat, de a következő pillanatban a földön kötöttem ki. Csak pislogtam, hogy mi történt, de aztán észrevettem, hogy egy fekete Labrador kutyus ül mellettem, és éppen engem figyel. Mosolyogva ültem fel, és megsimogattam a buksiját, feltéve, ha nem harapja el tőből a karomat.
~Vajon hol a gazdid, hmm?~
Ismét körbenéztem, és nem láttam senkit sem. Felteltem a földről, és elindultam a suli felé, magam után hívva a kutyust. Remélem, hogy megtalálom a gazdiját, mert nagyon aranyos állat, és neki szüksége van egy szerető gazdára. Arról nem is beszélve, hogy a tulajdonosa is aggódhat érte, és már keresheti. Jó érzés segíteni másoknak, illetve másokon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nem gondoltam volna, hogy egy hirtelen jött kutyaugatás után, már a földön fogok kikötni. Ha bántana, már kiabálnék, de mivel semmi támadó szándékot nem mutatott, így én sem haragszom rá. Felkeltem a földről, és mivel nem volt senki a közelben, akiről azt hihetném, hogy a gazdája, így hát megindultam a kastély felé, remélve azt, hogy valaki tudja, hogy kié lesz a kutyus. Alig haladtam pár métert, egy parancsszó hangzott el, és a kutyus meg is állt. Arra akartam nézni, amerre ő, hogy megtudjam az illető kilétét, de csak arra eszméltem fel, hogy megfordít. Szavai ugyan eljutnak hozzám, de mivel nincs nálam semmi, hogy kommunikáljak vele, ezért egyelőre csak földbegyökerezett lábakkal nézek rá. Nem láttam még, azt sem tudom, hogy bántani fog, vagy nem. Valahogy a tudtára kell adnom, hogy én nem akartam ellopni a kutyust, csak nem láttam senkit sem a réten, ezért indultam meg a kastély felé, hátha ott ráakadok a gazdájára. A jelelést nem merem megkockáztatni, mert eddig nem volt olyan személy, aki tudott volna jelbeszéddel kommunikálni. Lehajtott fejjel tördeltem az ujjaimat, valami ötlet kelleni fog. Vettem egy mély levegőt, utána leguggoltam, és a földre mutattam. Remélem a fiú követni fogja az ujjamat a füvön, mert most ott próbálom elmondani neki, hogy mi is van valójában.
– Én nem ellopni akartam, csak nem láttam senkit sem. Azt reméltem, hogy majd a kastélyban segíteni fognak megtalálni… téged. –próbáltam lassan, és szépen formázni a betűket, hogy meg lehessen érteni azokat. Fogalmam sincs, hogy mennyit fog tudni kiolvasni, de addig még ő értelmezi a betűket, kutakodni kezdek a zsebemben. Valahol kell lennie egy tollnak, mert a múltkor beletettem egyet a zsebembe. Azt már megtanultam, hogy íróeszköznek mindig kell lennie valamelyik zsebben, ha papír nincs is. Hosszas átnézés után, végül a belsőben találtam egyet. Megkönnyebbülés érdekében mosolyt varázsoltam az arcomra, és gyorsan lekörmöltem a tenyerembe az előbb leírt mondatokat is. Azonban, itt még nem hagytam abba a szavak formálását, hanem írtam még hozzá párat.
– Tényleg nem akartam ellopni, és ne haragudj miatta. Meg azért se, amiért így kommunikálok veled. Siket-néma vagyok, és csak azért nem jelelek, mert fogalmam sincs, hogy ki tud erre, és ki nem. Így megspórolok egy felesleges kört. Egyébként Misi vagyok, de szólíthatsz Ádinak is. Téged hogy hívnak? –megmutattam neki a bal tenyeremet, amit már kék tinta díszített, és vártam a reakcióját. Kezet is nyújtanék neki, de félek hogy addigra már elmegy mellőlem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

A fűbe írással próbált kommunikálás csak elsőre volt szuper ötlet, utána már megbántam az egészet. Utólag mindenki okosabb, és nem is csodálkozok azon, hogy az ismeretlen fiú nem ért meg semmit sem abból, amit próbáltam neki az előbb leírni. Szerencsére egy toll és a tenyerem segítségével képes voltam elmondani mindent, amit szerettem volna. Tudomásul vettem, hogy érti a beszédet, de én csak jelbeszéddel vagy írásban tudok vele kommunikálni. A tikomat meg nem fedhetem fel neki, mert… mert na. A családom se tudja, neki miért mondanám el pár perces ismeretség után? Ennyire buta még nem vagyok, de talán ha jobban megismerem, akkor megemlíthetem neki, hogy mégis csak tudok beszélni. Elsősorban akkor se neki mondanám el, hanem Zsombinak, mert számomra Ő a legfontosabb. Első kérdésére mosolyogva húzom feljebb a karomon a kabátot, és rábökök. Ha azon múlik, akkor teleírom a karomat, hogy tudjak vele beszélgetni, ameddig nem találunk papírt, vagy valami mást. Láttam rajta a kíváncsiság jelét, gondolom azért, mert meglepte, amit olvasott. Ilyennel nem szeretek viccel, teljesen őszintén mondtam, vagyis írtam. Az újabb kérdésre csak bólogattam, hogy tényleg siket vagyok, a továbbiakra meg nem reagáltam. Nem azért, mert szemtelen vagyok, és nem akarok, hanem mert ledöbbentem. Csodálkozva néztem, ahogyan formálja a jeleket, és szinte elaléltam tőle. Miután felfogtam, hogy MinWoo is képes a jelbeszédre, vigyorogva néztem fel rá. Örömömben ugrálni tudnék, de azért nem teszem meg. Boldogan pakolom el a tollat, és már emelem is a kezeimet, hogy formáljam a megfelelő jeleket.
– Igazából hallókészülék segítségével hallok, de csak az egyik fülem volt menthető. A másikre teljesen siket vagyok, ha nem használom a készüléket, akkor meg a bal fülemre egy nagyon picit hallok, de úgy, ha közvetlen belebeszélnek, mint valami mikrofonba. A mugli sulimban kénytelen voltam használni, és már hozzám nőtt, és megszerettem. Mégis jobban szeretek szájról olvasni, vagy jelelni. –lelkesen mutogattam a szavakat, és vigyorogva néztem MinWoo-ra. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy van itt valaki, aki jelbeszéddel is képes kommunikálni.
– Nem viccelek, de megértem az aggodalmad. Én se szeretem, amikor gúnyt űznek abból, hogy az emberfia nem hall. El sem hiszem, hogy valaki tud jelelni az Öcsémen, Đomcsi bátyón meg rajtam kívül. Nagyon örülök, hogy találkoztam veled. –továbbra is lelkesen jeleltem MinWoo-nak. Remélem, hogy barátok leszünk, vagy valami hasonló.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Beesteledett, esik az eső, és én megint nem értem vissza időben az Előkészítőbe… Pedig esküszöm, hogy időben elindultam a Bagolykőből, mert tudtam, hogyha sötét lesz, akkor nagy bajba is keveredhetek. Most meg is lett a baj. Az orromig alig látok, pedig a fények már bevilágítják a teret, de ezzel nem megyek semmire. Sietősre veszem a lépteimet, és mikor leérek a faluba, megkönnyebbülten lassítok le. Nincs már messze az Előkészítő, már csak oda kell, hogy érjek, azután le kell tusoljak és bebújjak az ágyba, hogy aludjak. Ez így eltervezve szép és jó, de azt hiszem valaki nem akarja, hogy eljussak a biztonságot adó helyre. Egy sötét ruhás alakot pillantok meg távol tőlem, illetve nem is egy, mert kilépett mögüle egy másik is. Megtorpantam, és nyeltem egyet, amit észre is vettek, mert felém közelítettek. Ösztönösen hátrálni kezdtem, ám elbotlottam a saját lábamban, és elestem. Mire felkeltem, ők már karnyújtásnyi távolságban voltak, így a sár letörlésével nem foglalkoztam, csak rohanni kezdtem az ellenkező irányba. Fogalmam sincs, hogy kik ezek, vagy hogy mit akarnak tőlem, de azt tudom, hogy nem akarom, hogy elkapjanak. Jó lenne, ha tudnék valami varázslatot, azzal is hátráltatni tudnám őket a követésbe, de hát még nem megy semmi sem. Egyedül a fürgeségemre hagyatkozhatok, aminek köszönhetően, egész tehetős kis előnyre tettem szert. Azt viszont nem figyeltem, hogy merre szaladok, így egy eléggé szűk, és sötét helyre tévedtem be. Éppen, hogy csak elférek a két fal között, de ez a legkisebb problémám. Az a két ürge nem akar lekopni, ráadásul az egyik pillanatban még szaladtam, a másikban már vízszintesbe kerültem. Nem tudom, hogy miként került elém a tag, de ez így nem lesz jó. Remegtem a félelemtől, szinte csak folytak körülöttem az események. A földről is felnyaláboltak, egy hideg kéz szorult a torkomnak, és a falnak nyomva fuldokoltam… Nem így képzeltem el a halálomat, de ha meg kell halnom, akkor már olyan mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Alig kaptam levegőt, a rugdalózásom nem ment sokra, mint ahogyan az sem, hogy a kezeimmel próbáltam letépni a másik kezét a torkomról. Bár itt lenne Zsombi, Ő mindig is erősebb volt, mint én. Képes lenne legyőzni őket, és akkor el tudnánk menekülni, de sajnos nincs a közelben. Ha így haladok a szabadulással, akkor többet nem is lesz. Már-már érzem, hogy képtelen vagyok tovább erőlködni, kezeim is lehullnak a másikéról, amikor távoli hang üti meg a fülemet. Gyengül a szorítás, aztán el is eresztenek, amire a földre hullok. Kapkodok a levegőért, hiszen elég kevéshez jutottam az utóbbi pár percben. Próbálom szemlélni az eseményeket, amikből csak homályos jeleneteket tudok kivenni. Az egyik férfi pördül a levegőben, aztán mind a két sötét alak eliszkol. Ezután a megmentő lép oda hozzám, és megpróbál felsegíteni, de egyelőre nem akarok talpra állni. Csak felülök, és a hátamat a falnak vetve, összehúzva magamat, üldögélek a nedves macskakövön. Szemeimből könnyek szöknek ki, köhögök párat, kicsit hörgök is még, de lassan jobban leszek. Nem tudom, hogy ki ez a férfi, de az életemet köszönhetem neki. Értem, hogy mit mond, de jeleléssel kellene kommunikálnom vele, amihez se erőm, se kedvem nincsen. Hirtelen elhatározásból lököm el magamat a faltól, és vetem magam oda hozzá, hogy megölelhessem, de igazából csak a biztonságot adó karjai között akartam tudni magamat. Könnyeim patakokban folyik végig az arcomon, de az esőtől szinte lehetetlen megkülönböztetni, így csak a szipogásomból lehet kivenni, hogy sírok.
– Köszönöm… –motyogtam halkan, de érthetően. Most az ismeretlen bácsi is tudja a titkomat, de majd szépen megkérem, hogy ne mondja el senkinek sem. A jelelés is jó dolog, de kevesen tudják errefelé, és így nem maradhat sokáig titokban, hogy tudok beszélni. Mégis, szeretném ezt megtartani, mert ha már nem hallok olyan jó, akkor még mindig jobb, ha nem beszélek mellette. Lassan elhúzódom az idegentől, bár még benne kapaszkodva felkelek a földről. Kicsit inog alattam a talaj, vagyis jobban mondva remeg a lábam. Csurom víz vagyok, teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy minimum megfázok, aztán hetekig az ágyat nyomhatom. Az önsajnálat közepette eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül. Veszek egy mély levegőt, és felnézek a bácsira. Persze, csak akkor, ha közben felkelt. Ha nem, akkor egyenesen a szemeibe tudok nézni.
– Misi vagyok, vagy Ádám, teljesen mindegy. Köszönöm, hogy megmentettél, és nem. Nem sérültem meg, hacsak a nyakamon lévő foltok nem azok. Fogalmam sincs, hogy mi lett volna, ha nem jár erre… –szemeimet törölgettem, miközben artikuláltam a szavakat. Aztán ismét megöleltem, valahogy biztonságosabb a közelében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Többet nem megyek fel egyedül az iskolába, mert a visszaúton ott fogom hagyni a fogamat. Így is pár pillanaton múlt az életem, és ha Kristóf nem jár erre, már csak a kihűlt testemet találták volna meg. Így viszont tartozok neki, és egy köszönöm volt a minimum, amit mondhattam. Elengedem őt, ameddig fel nem kelek a segítségével, de egy pillanatra sem szakadok el mellőle. Még mindig rettegek attól, hogy azok ketten visszajönnek, és netalán többen lesznek, és Kristóf sem fog tudni megmenteni. Csak tudnám, hogy kik voltak azok, és miért pont engem pécéztek ki maguknak.
– Magam se így képzeltem el a találkozást. Biztos? Egy kicsit még félek, de melletted biztonságban érzem magam. Az jó, ha nem, de ha lehet, inkább ne győződjünk meg róla. –néztem abba az irányba, amerre eliszkolt a két alak, de utána visszafordultam Kristóf felé. Jobban megnéztem az arcát, és rá kellett jönnöm, hogy még nem láttam a faluban, se a suliban. Már pedig az összes embert láttam már, legalább egyszer, kivéve Kristófot… meg persze azt a két sötét alakot. Lehet őket is ismerem, csak nem éppen azzal voltam elfoglalva, hogy benézzek a csuklyájuk alá, hanem azzal, hogy kiszabaduljak. A fejpaskolásra elmosolyodtam, nem igazán zavart, hogy sáros lett tőle a hajam. Az eső majd lemossa, meg úgy is le szeretnék fürdeni, szóval olyan mindegy, hogy milyen mocskosan esek be a fürdőbe.
– Eléggé messze, mert Győr nem itt van, és a szüleim se. A helyi Előkészítő iskolába járok, és most nem igazán mennék vissza. Tuti büntetést kapnék, vagy valami. Már abbahagytam a pityergést, az csak az eső… Hogy mit? Talán azt, hogy ez sem komplett, amiért szakadó esőben sétál. –szemeim megtörlése után, vigyorogva válaszoltam a kérdésre, és lassan lépkedtem mellette. A történteket nem felejtettem el, de túl kell most lépnem rajta egy időre. Addig biztosan, ameddig olyan helyre nem érek, ahova ők nem tudnak bejutni. Az éneklős ötletre felvonom a szemöldökömet, de csak mosolyogva megrázom a fejemet.
– Nem, nem ismerem, és énekelni sincs kedvem. Inkább beszélgessünk, jó? –azért a kezét nem fogtam meg, de szorosan haladtam mellette. Jól esik az ölelése is, és ha közben belement abba, hogy beszélgessünk az éneklés helyett, akkor bátorkodom megszólalni.
– Új vagy itt, igaz? Csak azért kérdezem, mert elég sok ideje vagyok a faluban, és még soha nem láttalak megfordulni itt. Azt hiszem, hogy jól sikeredett a bemutatkozásod, de remélem, hogy nem fognak rád szállni azért, amiért megmentettél. –senkinek nem kívánom úgy a bajt, hogy miattam kapja. Zsombi is sokszor azért van büntetésben, mert engem véd, de továbbra is megteszi. Olyan esetlennek érzem magam, ideje lenne megtanulnom megvédenem magam, és nem mindig mások segítségére hagyatkozni. Csak az a kérdés, hogy kitől fogok tanulni, és mikor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Fárasztó, és nehéz ez a Bagolyköves élet. Még akkor is, ha csak olyan tantárgyaim vannak, ahol nem igazán varázsolunk. Nehezebb, mint az Előkészítő, meg másabb is… sokkal másabb. Tagadnom is felesleges, hogy az első percben eltévedtem, mikor mentem órára. Még jó, hogy Zsombival ugyanazokat tanuljuk, ezért ha egyikünk nincs ott, akkor a másik odaadja a jegyzeteit. Nekem szokott több lenni, de ez még az Előkészítőben is így volt. Azokat is leírom, ami másnak nem biztos, hogy fontos, és sokan hiszik azt, hogy értelmetlenségeket írok. De ez nem így van. Csak én másképp látom a Világot, mint a többiek.
A mai napra befejeztem a Repüléstan fortélyainak elemzését, és arra jutottam, hogy az nem nekem való tudomány. Halláskárosultként nem is lenne sok esélyem, hogy seprűre üljek, de az elméletet még tudhatom profin. Legalábbis Zsombicc ezt mondta, mikor tárgyat választottunk. Úgy láttam jónak, hogyha a friss levegő szívását a játszótéren kamatoztatom, ezért mosolyogva indultam meg, a ma már jó ismert köveken. Mikor még Előkészítős voltam, sokat lógtam ott, legfőképp az Öcsémmel, de akadt olyan alkalom is, mikor csak egyedül merészkedtem oda. Nem érdekelt semmi sem, feltaláltam magamat. Ott nyugodtan játszhattam, mert nem piszkáltak a többiek, és ez nagyon is jól esett a számomra. A lakósorra érve befordultam a második háznál, és onnan már szaladtam is előre. Nem tartott tovább egy percnél, és már a kék, pókhálószerű kötél közepén feküdtem. Tökre olyan érzés, mintha belegabalyodtam volna, és éppen vacsora lenne belőlem, de szerencsére ez nem így van. Egyszerűen szeretem ezt a kötelet, és számomra kényelmes heverésző is. Lehunyt szemmel akasztom be a kezeimet, és a lábaimat, hogy le ne essek onnan, és úgy élvezem lágy tavaszi szellőt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A lágy szellő simogatta az arcomat, amit csukott szemekkel élveztem. Veszélyes dolog ezt tennem, hiszen bármi bajom eshet, mert a jelenlegi helyzetben se nem hallok, se nem látok. Meg is lett az eredménye, ugyanis érzem, hogy a kötél rázkódni kezd. Kipattannak a szemeim, és nagy mázlim van, hogy be vannak akasztva a végtagjaim, ugyanis tuti lepottyantam volna a földre. Felemelem a fejemet, és körbenézek. Hamarosan meg is pillantok egy srcácot, aki valószínűleg a rázkódás okozója. Szerencséje van, hogy nem kiabálom le a fejét, mert... mert na. Kiszabadítom a kezeim, hogy felülhessek a kötélen, és oldalra billentett fejjel nézzek rá. Ha nem tudnék szájról olvasni, most nagy bajban lennék, mert nem tudnám, hogy mit mond éppen. Ennyi előnye van, hogy nem hallok. Kezét nyújtja, amit kicsit vonakodva bár, de megrázok. Nem azért vonakodtam, mert haragszom, vagy valami, csak ez mellé, én nem tudok szavakat is mellékelni. Sóhajtva túrom el a bal fülemtől a hajamat, hogy Zoli láthassa a hallókészüléket. Nehéz lesz így a kommunikálás, de azt hiszem feltalálom magam. Mivel nincs nálam se füzet, se toll, így kihámozom a lábaimat is a kötélből, majd le is mászok róla. Intek neki, hogy kövessen, és ha megteszi, akkor olyan helyre megyek, amerre van homok. Az megfelelő lesz, hogy tudjak írni, így kommunikálni vele.
– Nem tudom, hogy megbocsájtok-e. –kezdetnek ezt írtam a homokba, miután leültem a földre. Persze, vigyorogva néztem a srácra, de ha már tréfálni akar, akkor én is megtehetem.
– Gyarmathi Mihály Ádám vagyok. Teljesen mindegy, hogyan szólítasz, mert mind a két nevemre hallgatok. –mutatkoztam be én is a magam módján, hogy az elolvasást követően, újabb szavakat varázsolhassak rá.
– Amint láthatod nem beszélek, és a hallásom se az igazi. Megértem, ha inkább mással akarsz játszani, és elmész. –megszoktam már, hogy egyedül vagyok, nem lepne meg, ha a rendellenességem miatt lelépne. Ha viszont nem megy el, akkor én máris kedvelem, még akkor is, ha ez neki nem jelent sokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Tipikus olyan egyénnel találkoztam, akit megdöbbent a hallókészülék látványa, de igyekszik nem kimutatni azt. Nem Zoli az első, aki így viselkedik, de nem teszem szóvá. Nekem se lenne jó, hogy emiatt menne el mellőlem, vagy ilyesmi. Jó fejnek tűnik, és amint leírom, hogy nyugodtan elmehet, ha nem akar egy siket-néma egyénnel mutatkozni, elfordul. Rajtam a sor, hogy megdöbbenjek, de én ki is mutatom ezt. Látom, hogy letörli a könnyeit, aminek hatására megérintem, és kicsit meg is szorítom a vállát. Egyáltalán miért is potyognak a könnyei? Megkérdezném, de most ő ír a homokba, amit kíváncsian lesek. Mosolyra húzom a számat, amint a sor végére érek. Ritka az olyan személy, aki önszántából akar velem barátkozni, és Zoli most szerzett magának egy jó pontot.
– El se hiszed, hogy mennyire jó ezt olvasni. –boldogan formáltam a betűket a homokba, hogy utána a következő témára tereljem a „szót”. Az ő nevét megtudtam már, mikor megijeszteni próbált a kötélnél, de Zoli csak most tudta meg az enyémet. A végére megrázom a fejemet, jelezve ezzel azt, hogy nincs gond. Mint számos dolgon, ezen sem lepődök meg. Megtanultam azt, hogy az emberek a normálishoz vannak szokva, és irtóznak a rendellenességtől. Ezért is lepődök meg azon, hogy Zoli nem menekül fejvesztve, hanem… hanem nekiáll csikizni.
Összegörnyedve, és nevetve borulok bele a homokba, kapálózva, hogy némi védekezést produkáljak. Talán egyik ilyen alkalommal rúgom meg egy kicsit a karját, de már annyira nevetek, hogy kicsordul a könnyem is. Aztán abbamarad a csikizés, én pedig a homokba feküdve nézek fel Zolira. Még kapkodom a levegőt, de muszáj felülnöm, mert hamarosan írni kezd. Ameddig befejezi, addig kirázom a hajamból a homokot, és utána leszek a kérdésre. Ez elgondolkodtat egy kicsit, mert fogalmam sincs. Zsombival a legtöbbször új jeleket találunk ki, vagy éppen megbeszéljük az aktuális csínyét, amiért megint büntetést kapott, de mással ez nem igazán megy. Már kezdenék jelelni, de leesik, hogy ezt valószínűleg nem érti majd, ezért ismét a homokot veszem füzetnek.
– Fogalmam sincs. Bevallom, hogy nem sokan akadnak, akik akarnak is valamit csinálni velem a cikizésen kívül. Szóval döntsd el te: fogócskázzunk, vagy próbáljunk ki mindent, ami a játszótéren van? –tettem én is mosolygós arcot a végére. Meg lehet így is értetni magam, és Zoli is igyekszik barátkozni velem, ami nagyon jól esik. Ám én nem vagyok az a fajta, aki olyanokat talál ki, ami mindenkinek jó, így meghagyom a választást neki. Mind a két dolog jó, már csak el kell döntenie, hogy melyik legyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Idejét se tudom már, hogy hány napja vagyok bezárva a gyengélkedőre… Mint valami rab, csak mégsem. Ki se mehetek, mondván, hogy nincs senki, aki kikísérne. Ez pedig akkora kiszúrás velem. Mondják azt, hogy szánalmas vagyok és küldjenek haza, csak ne kelljen itt gubbasztanom. A legrosszabb az egészben, hogy azt sem tudom, hogy mikor van nappal és mikor éjszaka. Egyedül az éghajlat segít benne, de éjjel nem tudok kiszökni, hiszen be van zárva az ajtó… Vagy mindig rossz dolgot akarok kinyitni, illetve lefülel a gyógyító bácsi. Ebből az következik, hogy akkor kell lelépnem, amikor nappal van, és sokan vannak itt. Ez viszont nem mindig adatik meg, ráadásul a járásom is elég bizonytalan így, hogy vak vagyok. Pedig ki kell jutnom a friss levegőre, mert meg fogok bolondulni, és bedugnak valami intézetbe. Ott meg aztán még jobban vizsgálgatni fognak, mert a tetejében még varázsló is vagyok. Rossz ez így, nagyon rossz…
Előnye mondjuk ennek a rossz dolognak is van. Nem kellett órákra mennem, a vizsgáimat pedig egészen egyedi módon tehettem le. Bár csak a tanár, és az igazgató volt jelen, mindig úgy éreztem, hogy több szempár szegeződik rám. Most viszont egy sincs. Úgy tudom, hogy valami gálamérkőzés van, vagy mi a fene, így nyugodt szívvel le tudok lépni, hiszen senki nincs a gyengélkedő közelében. Bekapcsoltam a hallókészüléket, szép lassan lemásztam az ágyról, és abban kapaszkodva, megindultam a vélt kijárat felé. A hideg kő jót tesz a talpamnak, hiszen napok óta csak a takaró alá volt dugva. Elhagytam az első ágyat, majd a másodikat is és a harmadikat is. Leghátsó ágyat kaptam, hogy ne zavarjak senkit sem, és engem se zavarjanak meg. Néha azért jó lenne beszélgetni valakivel, de akkor felfedném a titkomat, ami nem lenne most jó. Na de hol is tartottam? Ja ott, hogy nekiütköztem valaminek, ami kemény és fájdalmas. Mivel kitapintottam rajta a kilincset, nyilván egy ajtó lesz az, így boldogan nyomom le a zárnyitó szerkentyűt. Meglepetésemre kattan is egyet, és utat nyit nekem, vélhetőleg a folyosóra. Kiléptem a gyengélkedőről, és egyik kezemet a falon húztam végig, hogy ezzel tudjam, merre is visz az utam. Lassú, kicsit bizonytalan léptekkel haladtam valamerre, és bár kifele szeretnék menni, nem most akarok egy lépcsőn lezúgni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Egészen jól haladtam a folyosón, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy veszélyben lennék. Talán ma van az a nap, amikor végre kijutok innen, és szívhatok egy kis friss levegőt? Több gálamérkőzést kellene szervezni, és akkor meg is tudok lógni. Igen ám, csak amint ezt a gondolataimban helyreraktam, máris éreztem, hogy eltűnik a talpam alól a talaj, én pedig kapaszkodás híján zúgok lefelé… Illetve zúgnék, mert valaki még időben elkapja a kezemet, ezzel megmentve az életemet. Szívem kalapált, mintha ki akarna ugrani, légzésem kicsit szaporább, mint az átlagos. Lefüleltek, de lényegében örülök ennek, mert ha nem tették volna, tuti borulok. Karomat is ki akartam tépni az illető kezéből, de a szorítás inkább gyengédebb volt, ráadásul finom vanília illatot éreztem a közelemben, és a kérdés is női hanghoz párosult. Az illető nem a gyógyító, ami megnyugtatott, de hirtelenjében nem tudom beazonosítani, hogy kivel is kellene beszélgetnem. A probléma második fele pedig az, hogy az illető meg nem tudja a titkomat, és nyilván nem tud jelelni sem, így patt helyzetben vagyok. Kénytelen leszek megszólalni, hogy kommunikálhassunk, de előbb megráztam a fejemet a kérdésére. Természetes, hogy nem akarom megvonni magam a sétától, de ennek a kalandnak itt és most vége lett. Emma néni –mert közben rájöttem ám, hogy ki is van itt velem– lesz az én társaságom, de ha én szótlan leszek, dög unalmas lehet majd velem. Sóhajtottam egy nagyot, majd vettem egy mély levegőt is, aztán megfogtam a tanerő kezét, és a fal mellett visszaindultam a gyengélkedő felé. Arra, hogy minden rendben, csak bólintottam, hogy igen, másik kérdésére pedig halványan elvigyorodtam. Ebből le lehetett szűrni, hogy egyedül bolyongtam a folyosón, de nem is töltöttem kint öt percnél több időt. Legalábbis nekem kevésnek tűnt.
– Jó, sétáljunk… de ne tessék beárulni a gyógyító bácsinak, mert akkor nagyobb figyelmet fordít rám, és évezredek telnek el, mire kijöhetek abból a szobából… –fordítottam felé bűnbánó arcocskámat, és lassan lépkedtem tovább. Ha már sétálunk, jó lenne egy cipő is, mert fogalmam sincs, hogy merre szeretne vinni engem, de ha kimegyünk a falak közül, biztosan hidegebb lesz a talaj. Márpedig nem lenne jó még egy megfázás is, és a fúj ízű löttyök tömkelege.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

A navinések házvezető-helyettese meglepően kedves volt velem. Áldom a szerencsémet, hogy ő fülelt le, mert fogalmam sincs, hogy mi lett volna, ha mondjuk a saját házam házvezető-helyettese akad rá. Dwayne bácsi olyan szigorúnak tűnik, és szó szerint összerezzenek, ha meghallom a közelben. Olyankor mindig az jár a fejemben, hogy rosszat tehettem, és most jön közölni, hogy ki vagyok csapva a suliból, vagy éppenséggel Zsombicc kicsapásának hírét hozza. Mindegy is, most az volt a legfontosabb, hogy végre kimehetek, noha nem egyedül.
Lassan, még kicsit bizonytalanul lépkedtem, hiába érezhettem magam biztonságban Emma néni mellett. Mikor megálltunk, kitapogattam az ágyam szélét, és szépen felültem rá. A cipőimet a kezembe kaptam, de előbb a bennük elrejtett zoknikat vettem fel, majd a cipőket is. A fűzők bekötésével vakon nem boldogultam valami jól, ám Emma néni ebben is segített. Zavarban, és némileg kínosan is éreztem magamat; vörösödő arcom csak tetézte ezt. Komolyan úgy festek itt, mint egy béna óvodás, akinek a cipőit a rá vigyázó dadusnak kell megkötnie. Tenni viszont nem tudok ellene, magatehetetlen vagyok, ameddig nem látok. Kérdése így később jutott el hozzám, de nem voltam tiszteletlen, hogy figyelmen kívül hagyjam, ezért mosolyt varázsoltam az arcomra, és vélhetőleg Emma nénire néztem.
– Köszönöm a kérdést, rendben vagyok, csak nagyon unatkozok egyedül. Nem eszik, de mindig visszaparancsol az ágyba, ha éppen felkelek… Pedig néha csak az ablakig szeretnék eljutni, és kinézni rajta… még ha nem is látok. –sóhajtottam a válasz után, majd lekászálódtam az ágyról, ismét megfogtam a tanerő kezét, és engedtem, hogy vezessen. Közben ígéretet kért tőlem, amitől cseppet vonakodtam, de ennyivel tartozok neki. Így egyik kezemet a szívemre tetem, még a másikat felemeltem, és bólintottam egyet, hogy megígérem. Arra pedig, hogy merre menjünk, rögtön rá akartam vágni, hogy nézzük meg a gálameccset, de elvetettem.
– A gálameccset szerettem volna nézni, de a kezdetleges lelkesedés alábbhagyott… Lehetne, hogy a Vízeséshez menjünk? Nem akarok belemenni a vízbe, mert rettegek tőle, csak ott szeretnék sétálni. Ugye lehet Emma néni? –hangomban csengett a kisfiús ártatlanság, kíváncsiság és vágyakozás egyvelege. Első úti célnak megfelel, utána majd eljutunk még máshova.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Pár napja hallottam (igen abszurd, hogy én meghallok valamit, inkább mondjuk úgy, hogy leolvastam a szájukról) a mestertanoncoktól, hogy van itt egy terem, ahol lehet edzeni. Joggal lehet kérdezni, hogy eddig miért nem tudtam róla, de ha valaki be van zárva a gyengélkedőre, nem igazán van ideje felfedezni az iskolát. Szóval úgy voltam vele, hogy megnézem, hiszen rám férne egy kis edzés. Össze kell kaparnom magam, mert az már kicsit rossz, hogy állandóan az Öcsém véd meg és most már nekem is meg kell védenem legalább egyszer a hátsóját. Így elhatároztam, hogy ma emelgetni fogom a súlyzókat… csak a bökkenő ott van, hogy egyedül leszek, és fogalmam sincs hogyan kezdjek majd neki. Tudom, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, és ha lesznek ott mások, akkor ki fognak nevetni, utána meg már egyáltalán nem lesz kedvem az egészhez. Zsombort nem rángathatom magammal, mert akkor megkérdezi miért akarok, és magyarázkodni sincs kedvem, mert ez amolyan meglepetés is egyben.
A nagy gondolkodás közepette pedig már a Keleti szárny kövein lépkedtem, vállamon egy kis táskával, amiben azok a ruhák találhatóak, amiben edzeni fogok, illetve egy törölköző és egy üveg víz is lapul benne. Elsétáltam pár ajtó mellett mire megtalálom a megfelelőt, és boldogan nyomtan le a kilincset. Beléptem, de szinte abban a pillanatban a földdel lettem egyenlő. A táskám messzebb repült tőlem, ki is borult belőle a holmim, én pedig moccanni se tudtam. Egy nehezedő testet éreztem magamon, aki mindjárt összenyom, de szerencsére annyira meg tudtam fordulni, hogy lássam az illetőt. Egy nálam idősebb fiú tarolt le a pályáról, de biztosan én voltam figyelmetlen, hogy az útjába léptem. Égő tekintettel néztem rá, és próbáltam sugallni, hogy mindjárt összenyom, szálljon már le rólam… de ez beszéd nélkül eléggé nehezen ment. Remélem azért hamar észhez tér, és felkászálódik, mert azért kezd kellemetlenné is válni ez a helyzet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Teljesen jól indult ez az egész edzés… még semmit se csináltam, máris a padlóra kerültem. Illetve de: egy éppen edzésben lévő fiú útjába álltam, és sikeresen el is borultam. Fogalmam sincs, hogy hány centiméter volt az arcaink között, de annyira zavarba ejtő volt ez az egész helyzet, amit az is tetézett, hogy lassan megfulladni készültem. Ezt szerencsére a felettem lévő is érzékelte, mert felkelt rólam, így könnyedén ülhettem fel. Kezemet mellkasomra szorítottam, majd lassan vettem nagy levegőket, hogy aztán kifújjam azokat. Vissza kell nyernem az egyenletes légzésem, illetve az egyenletes szívverésemet is, mert az a kép még mindig előttem van, hogy hajszányira volt az arcom a másikétól. Eddig a padlót néztem, de mikor felpillantottam, az ismeretlen kezét láttam. Elfogadtam a segítségét, és hamarosan két lábon voltam előtte. Egy jó fél fejjel, ha nem többel volt nálam magasabb, így fel kellett rá néznem, mint valami hírességre. Tiszta viccesen festhetek itt előtte. A táskámat mosolyogva kanyarítottam vissza a vállamra, a kérdésére pedig bólintottam egyet, ezzel válaszolva, hogy minden oké velem, jól vagyok. A látszat viszont nem ezt mutatta, mert még mindig nem sikeredett teljesen szabályossá tenni a légzésemet. Ám a legnagyobb gondot nem ez jelentette ebben a szituációban, hanem az, hogy én nem vagyok hajlandó megszólalni. Valahogy túl sokan tudják, hogy képes vagyok beszélni, és lassan visszakerülök a normális kerékvágásba is, így aztán csak sóhajtottam egyet, majd a bal fülemre böktem egy kicsit szomorú tekintettel. Addig nincs semmi baj, ameddig ő beszél, mert azt hallom, illetve le is tudom olvasni a szájáról, de hogy ő miként fog megérteni engem, arról fogalmam sincs. Kínos csend ígérkezik, de ameddig nem mond valamit, addig gyorsan körbenéztem. Mosolyogva fordultam vissza a fiúhoz, talán mégis van egy módszer, hogy elmondhassam, mit is akarok itt. Először a táskámra mutattam, azon rajta volt a nevem, majd a kezemet nyújtottam kézfogás gyanánt. Ha ezt letudtuk, akkor a súlyzók felé böktem az ujjammal, és némi súlyemelő mozdulatot hajtottam végre. Ebből megtudhatta, hogy mit akarok itt, meg azért bűnbánóan néztem rá, amiért megzavartam az edzésében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

A kommunikáció soha nem volt sikeres egyik diákkal sem. Illetve párral, de ők sincsenek mindig mellettem, hogy beszélgessünk, másoknak meg még nem vagyok kész felfedni a titkomat. Zsombiccnak is elég sok év elteltével mondtam el, és azt hiszem túl nagy sokk is volt neki. Kijelentésére ismételten csak helyeslően bólintottam. Örültem, hogy még időben meg tudtam mutatni a hallókészülékemet, mert készült lelépni. Valahogy utalnom kell arra, hogy képes vagyok szájról is olvasni, de talán várathat még magára ez a dolog. Inkább megmutattam neki, hogy a táskámra rá van írva a nevem, az övét pedig leolvastam az ajkairól. Csak mosolygással tudtam sugallni, hogy örülök a találkozásnak, és bár nem ilyen első alkalmat terveztem, azért rendhagyóan futottunk össze… szó szerint. Közben azt is elmutogattam, hogy miért is jöttem le az Erőnlét termébe. Szerintem eléggé egyértelműen jeleltem, és még speciális jelnyelvet nem is használtam, mert sejtettem, hogy nem fogja azt megérteni, de hogy ezt sem!? Talán tényleg egyszerűbb lenne az élet, ha én is megszólalnék, de… de inkább nem. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha akkor itt hagyna, mert hétköznapi lennék, csak a füleim nem egészségesek, de kit érdekelne akkor, ha beszélnék? Senkit.
Közben elvigyorodtam az activity-s kijelentésén, és lassan megindultam az öltöző felé, hogy átvegyem az edzőcuccomat. A kérdésre izgatottsággal telve bólogattam, hiszen tényleg ezért jöttem le, bár bennem van némi félelem is. Első alkalom, hogy ilyesmit próbálok, és mintha Gergő olvasna a gondolataimban, rá is kérdez. Na persze nem így, de azért hasonló jelentése van ennek is. A válasszal persze megvárattam, mert gyorsan átöltöztem előtte, és immáron a törölközővel a vállamon, a vízzel a kezemben, egy kék pólóban és rövidnadrágban ácsorogtam előttem. Szívesen közölném vele, hogy csak akkor segítsen, ha nem vagyok neki akadály… bár megvan. Hirtelen jött ötlettől vezérelve fogtam meg a kezét, emeltem fel vízszintesbe, és mutatóujjammal kezdtem rá írni a betűket. Ügyeltem, hogy olvasható, nyomtatott nagybetűk legyenek, mert azokat könnyebb felismerni.
– Csak, ha nem jelentek gondok. Nem, ez lesz az első alkalom, és némileg félek is tőle. Meg bocsánat, hogy spontán lapnak használom a karodat. –érintésem persze gyengéd volt, tenyerem picit izzadt is, hiszen soha nem írtam másra. Meg… Gergő mintha távolságtartó lenne, és talán nem nézi majd jó szemmel azt sem, hogy ráírok. Igaz, hogy nem tinta, nem látszódik semmi, de fogalmam sincs, hogy miként viszonyul az ismeretlenekhez. Pláne, ha az egy siket-néma gyerek, aki papírnak használja, hogy kommunikálhasson vele. Közben pedig már a súlyzókhoz léptem, és segélykérően néztem Gergőre, hogy melyikkel is kellene most kezdenem ezt az egészet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Az átöltözést gyorsan letudtam, és hamarosan arra is rájöttem, hogyan is kommunikálhatok Gergővel anélkül, hogy megszólalnék. Féltem, hogy kirántja a kezét, de nem tette, ezért bátorkodtam továbbra is írni rá. Örültem, hogy így jobban megért, de azért sajnálom egy kicsit, hogy nem hamarabb jutott az eszembe. Talán azzal magyarázható, hogy szégyelltem magam, amiért megzavartam az edzését, így aztán még rosszabb helyzetbe hoztam volna magam, ha hozzáérek, vagy hasonló. Közben elengedtem Gergő kezét, és a súlyzókhoz léptem, de tekintetemet nem vettem le a fiúról. Oké, hogy hallom, de ha tudok olvasni a szájáról, jobban megnyugtat, hogy biztosan arra reagálok-e, amit mond, és nem értem félre az egészet. Első megjegyzésére bűnbánóan néztem rá, hiszen ha belegondolok az egészbe, tényleg nem lett volna okos egyedül elkezdeni ezt az egészet. Sokkal rosszabb dolgok is történhettek volna velem, ha nem Gergő rohan belém, hanem egy gorombább alak. Viszont azzal megnyugtatott, és ismét mosolyogtam rá, mikor javasolta inkább a húzódzkodást, ha egyedül jövök. Meg is fordultam, és tekintetemmel megkerestem azt a helyet, ahol ezt majd véghez tudom vinni, és miután megtaláltam, visszafordultam a súlyokhoz. Igen ám, de a probléma nagyobb része itt jön, ugyanis fogalmam sincs, hogy melyiket kellene kézbe vennem. Hosszas, és unalmas is lenne mindet megemelgetni, de szerencsére itt van velem Gergő, aki már ki is választorra nekem a megfelelő súlyt. Kicsit zavarba jöttem egyébként, amikor végigmért. Éreztem azt a szánakozó tekintetet, vagy nem tudom milyennek mondjam. Tudom magamról, hogy gyenge vagyok, éppen ezért jöttem edzeni, de az nem tartozik a kedvenceim közé, ha éreztetik is. Még akkor sem, ha csak közvetetten teszik. Közben elvettem Gergőtől a súlyzót, ami kicsit nehéz volt számomra. Talán rosszul mért fel, vagy tényleg ennyire gyenge vagyok? Nem is akarom tudni, de ha a fiú ki akarná cserélni, akkor bólogatok, hogy nem kell, megbirkózok ezzel is. Leültem, és felvettem azt a pozíciót, amit javasolt. Vettem egy mély levegőt, és minden erőmmel azon voltam, hogy megfelelően véghezvigyem a mozdulatokat. Magamban számoltam, és húsz mozdulat után cseréltem. Nem igazán bírtam többet emelni egyik karommal sem, és mindig kellett egy kis pihentetés. Fél óra elteltével, kifulladva ejtem le a súlyzót, és fordulok le a székről, levegőért kapkodva, miközben a plafont bámultam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Jól esett a dicsérete, és csak jobban motivált. Egyáltalán nem adtam volna fel, ha nem éreztem volna a lüktető fájdalmat a karomban. Ki is ejtettem a súlyzót, és már a földdel voltam egyenlő. Pár pillanat telhetett csak el, Gergő már ott is volt mellettem. Kapkodtam még a levegőt, és jó öt perc után sikerült csak visszanyernem a légzésem szabályosságát, közben pedig elfogadom Gergő segítségét, és talpra állok. Kissé… ugyan már… inkább eléggé fájlalom a karjaimat, nem mellesleg szúr vagy zsibog, vagy fogalmam sincs minek mondják ezt az érzést, de azt tudom, hogy jó dolog. Ebből is látszódik, hogy eredményes volt, de az újdonsült edzőm úgy van vele, hogy nincs megállás. Ráztam is a fejemet, hogy igaza van, és nem lazsálni jöttem ide, és már nyúltam is a súlyzóért, mikor észrevettem, hogy megint engem néz. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhattam, hogy kiváltottam megint ezt a szituációt, de érzem, ahogyan vörösödik és égni kezd az arcom, mert eléggé zavarba ejtően figyel. Nagyokat pislogtam rá, hiszen a kérése szokatlan. Senki nem kérte még el a hallókészülékemet, és azt sem tudom, hogy ezért most meg kellene sértődnöm, vagy nem. Hiszen, ha logikusan nézem, akkor egy siketnek az a kis szerkentyű jelenti a hallását, és ezt elkérni…!? Gergő szerintem más, és bár nem értem, hogy miért szeretné megkapni, bízok benne. Óvatosan vettem ki a kis szerkezetet a bal fülemből, és némi hezitálás után fogtam meg szabad kezemmel Gergőét, majd beletettem a hallókészüléket, és óvatosan hajtottam rá az ujjait. Az egyik legféltettebb tárgyam, remélem meg fogja érteni, hogy miért kellett ennyi idő, hogy elszánjam magam az odaadására. Ha ezzel megvoltam, elengedtem a kezét, léptem kettőt hátra, és a szemeibe néztem. Próbáltam megtudni, hogy mit akarhat vele, de belül remegtem az ismeretlen és a tudatlanság miatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mindvégig az járt a fejemben, hogy el fogok késni, de szerencsére időben érkeztem meg az induló csapathoz. Hideg volt már, füleim lefagytak a helyéről a futás miatt, mert voltam olyan buta, hogy a sapkát a kezemben fogtam, és nem tettem fel. A hallókészülék nem fog érte szeretni. No de kirándulás. Miért is jöttem: mert a cikeszről van szó, és talán megtudok olyan dolgokat is róla, amiket megírhatok Đomcsi bátyónak, és hasznos lesz neki a meccseken. Furcsa egyébként, hogy én itt vagyok ezen a szakkörön, mert hát ahogyan körbenéztem, szerintem mindenki idősebb nálam… és ismeretlen is. Egyedül egy fiú tűnik ismerősnek (Erik), akit már láthattam a kh-ban, de abban sem vagyok biztos. Egy pillanatra álltam csak meg, ezzel jóval lemaradva a többiektől. Muszáj bekötnöm a cipőmet, különben szépen fel fogom takarítani az utcát a hótól, és tökéletes nevetség tárgya lennék. Csomó, hurok, átfog, átdug, kész a másik hurok, meghúz és kész. Igen ám, de mikor felpillantottam, mindenki másnak hűlt helye volt… Lemaradtam, nagyon szuper… Kétségbeesetten kezdtem el szaladni előre, minden apró utcába benéztem. Egy kék süveget kell keresnem, és áhá! Meg is van. Rohantam, ahogyan tudtam, kikerültem az embereket is, és fogalmam sem volt, hogy valamelyikük a kirándulásra jött. Viko nénit régebb óta ismerem, és ha mellette vagyok, tuti nem tévedek el többet, így szépen kerülgettem az embereket, mikor nekimentem az egyiknek (Viktor), és a földre nem ültem. Szuper, ennyire béna hogy lehetek…!? Sóhajtva keltem fel, és kezdtem el leseperni magamról a havat, miközben ballagtam előre, persze nem figyelve kibe is gázolok bele megint.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Félnem kellett volna attól, hogy Gergő tönkreteszi a hallókészülékemet, de megnyugodtam, hogy mégsem. Figyeltem, próbáltam rájönni, hogy miért is kellett neki a kis szerkentyű, de nem tudtam kiokoskodni. Így türelmesen ácsorogtam vele szemben, és lehet, hogy emiatt nem is vettem észre a közeledő alakot. Ellépni az útjából már késő volt, inkább eltaszított magától, én szerencsétlen meg fel is buktam a saját lábamban. Ennyire nem szeretek egyenlő lenni a földdel, és már nem tudom hányadszor vágódtam el a mai nap folyamán. Bosszúsan kelek föl ismételten, de nem vágok vissza annak az izgága, nulla IQ-s gyereknek… egyelőre. Visszateszem a hallókészülékemet a fülecskémbe, aztán csak bólogatok Gergőnek, hogy jól vagyok és tényleg jobb lesz, ha odébb megyünk. Kissé féltem, hogy utánunk fog jönni, ezért Gergő előtt lépkedtem, némileg takarásban. Még nem vagyok olyan erős, bátor, no meg felkészült sem, hogy leálljak vele vitatkozni, és örülök, hogy Gergő se foglalkozik vele. Jó fej, és ezt értékelem is. Zsombicc tuti a nyakában lenne már, de szerencsére ő most nincs itt, és remélem, hogy egyhamar nem fut be. Egy váratlan pillanatban úgy döntöttem, hogy megragadom Gergő karját, és felfirkantom rá a hirtelen támadt ötletemet.
– Ha ennyire súlyzózni akar, hát adok én neki súlyzót. –meg sem vártam, hogy elolvassa, azonnal indultam az öltőzőbe, persze feltűnés mentesen. A pálcám ugyanis a táskámban van, a csínyhez viszont kelleni fog. Kikotortam belőle, és az öltöző ajtajában álltam meg. Kilestem mögüle, és tökéletesen ráláttam Ödönkére. Rászegeztem a pálcámat a súlyzókra, felemeltem pár nehezéket, és a tagunk felé irányítottam. Mikor a lába felett volt, megszakítottam a bűbájt, és hangos csattanással landolt az emberünk lábfején a sok vas. Bujkáló vigyorral szaladtam vissza Gergőhöz, és remélve, hogy Ödönke nem vett észre, ismételten a fiú takarásába álltam. Vigyorogva néztem rá, közben a fejemmel az ajtó felé biccentettem. Jobb lenne azért lelépni, mielőtt balhé lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Kis Karácsony, Nagy Karácsony… az Ünnep, amit együtt kellene tölteni a családdal, de mi mégis itt maradtunk az iskolában. Véda nénivel sokkal jobb, anyuék meg egyébként sincsenek otthon. Apa bevetésen van, anyu pedig elutazott a nagyiékhoz, nem is lenne együtt az egész család. Tavaly úgy is hazamentünk, most itt az ideje, hogy megtudjam, milyen is itt az ünneplés. A suliban valami bál is volt, amire ugyan nem mentem el, de sok jót hallottam róla. Most viszont a stég fele vettem az irányt, ugyanis kell egy kis friss levegő. Kint eléggé hideg volt, ezért nem maradhatott el a sapka–sál–kesztyű kombináció, a vastag pulcsi és kabát sem. Egyáltalán nem tervezem, hogy megint lebetegszek, és ismételten heteket töltsek a gyengélkedőn. Tényleg saját ágyam lehetne ott, de megfogadtam, hogy vigyázni fogok magamra, és nem fogok többet bekerülni. Ezért is kezdtem el edzeni, amivel egészen jól haladok, ráadásul egy társam is akadt benne, akivel azóta sem találkoztam. Túl könnyű lett volna, ha mindig összefutok vele, pedig beleéltem magam, hogy végre lesz valaki, aki nem néz le, és foglalkozik velem. Lehet csak megszánt akkor, nem tudom. Mindig lenézek a terembe, de soha nem látom ott Gergőt… hiába jártam a kastély folyosóit, egyszer sem botlottam a fiúba. Egyszer próbálkozok barátság kiépítésével, akkor is kudarcot vallok már akkor, mielőtt az egész elkezdődne. Közben megérkeztem az úti célomhoz, és egy sóhaj után léptem rá a fából készült tákolmányra. Meg sem álltam a végéig, ott vettem a bátorságot, és óvatosan leültem a végére. Ügyeltem arra, hogy ne érjek a vízhez, elég, ha csak bámulom azt. Még a végén beleesek, és most nincs itt senki se, hogy kimentsen a víz fogságából. Akkor zárulna le az életem, mert hogy magamtól nem tudnék kimászni, az is biztos. De most nem ez járt a fejemben, inkább bámultam a víz tükrét, és csak arra tudtam gondolni, hogy apával minden rendben van-e, és reménykedtem, hogy nem kapunk baglyot… fekete borítékkal…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ma már semmi nem a régi… A családi ünnep soha nem volt az igazi az elmúlt években. Édesapa magas beosztása sem engedte meg, hogy legalább Karácsonyra hazajöhessen… Mindig akkor kellett külföldre mennie, vagy valami miatt tovább kellett kint maradnia. Ezért is maradtunk itt Zsombiccal, de persze ha hazamentünk volna, legalább láthattuk volna anyut. Így viszont csak tanév végén látjuk egymást, amit kicsit bánok, de annyira mégsem. Továbbra sem kell válaszolnom a kérdésekre, hogy miért is tettem azt, amit. A gyengélkedőn töltött idő tökéletes büntetés volt a számomra, és elég lecke is, hogy soha többé ne tegyek ilyet. Már a gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom, nem akarom még egyszer át is élni.
Közben annyira el voltam a gondolataimmal, és a gondjaimmal, hogy észre se vettem, hogy valaki mellettem van. Kissé megrémülten pillantottam oldalra, de Gergő láttán el is illant a rémület. Számat mosolyra húztam, és már öleltem is volna, de nem tudtam megmoccanni. Visszafogott a félelem, hogy talán rossz néven venné a közeledést, ezért csak teljesen felé fordultam, hátamat a stég korlátjának támasztottam, és figyeltem. Kérdései után lejjebb húztam a kabátom cipzárját, kivettem a belső zsebéből egy egyszerű füzetet, meg egy tollat, majd felcsaptam a füzetet. A cipzárt közben már visszahúztam, a tollon lévő kis gombot megnyomtam, és írni kezdtem a füzet második oldalára. Így legalább megmarad az összes mondanivalóm, és többször el tudja majd olvasni Gergő is.
– Jól vagyok köszönöm, bár egy kicsit bűntudatom van, amiért nem mentem haza anyuhoz. Bonyolult nálunk az élet, mert apa megint bevetésen van, így aztán nem is lenne igazi családi ünnep… Mindig bennem van a félelem, hogy többet nem látom… –elhúzott szájjal nyújtom felé a füzetet, hogy elolvashassa a kaparásomat. Annyira csúnyán azért nem írok, de nincsenek gyöngybetűim se. Ha elolvasta, visszahúzom a füzetet. A másik kérdés megválaszolása előtt sóhajtottam egyet, majd lehunytam a szemeimet is. Nem szívesen emlékszem vissza, de ha megkérdezte, miért ne válaszolhatnék!?
– Későn vettük észre, az orvosok már nem tudtak segíteni… A gyulladás elmúlt, de a szövődmények elvették a hallásom… Három éves voltam, mikor történt… Ahm, te hogy vagy? –halvány mosollyal nyújtottam Gergőnek a füzetet, és a tollat is. Ha leírja, amit mondani szeretne, akkor nem érzi majd úgy, hogy magában beszélget, vagy egy olyasvalakinek beszél, aki egy szavát se érti. Pedig ez nem így van, csak nem beszélek… és ez nem ugyanaz. Talán el kellene neki árulnom a titkomat, és akkor kimaradhatna ez az egész, de ha sejtésem nem csal, akkor ő se valami szószátyár, és ha írunk, annak kisebb az esélye, hogy valaki "meghallja", nem igaz!?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Az írásban való kommunikálás bevált. Gergő ugyan meglepetten nézett, de mégis elolvasta az irományt. Van ennek előnye, csak ne teljen be a füzet, és akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Újabb kérdésére, először csak megrázom a fejemet, majd akkor leírom a bővebb választ, ha ismételten a kezemben lesz a füzet. Addig is tudod fürkészni a tájat, no meg figyelhetem, ahogyan körmöl. Hamar visszakaptam a kommunikációs csatornánkat, és egy késői választ is. Meglepetten néztem rá, hiszen egyáltalán nem látszik rajta, hogy furán lenne. Lehet, hogy belül érzi magát furán, és jól titkolja. Rajtam mindig látszik a hangulatom, no de ha már nálam van a füzet, akkor ideje válaszolgatni is a kérdésekre, meg megjegyzéseket fűzni a szavaihoz.
– Apa nem tud varázsolni, és anya sem. Dandártábornok az apukám, és valami ázsiai országban van megint… A legtöbbször mindig az ünnepekkor hívják el, és ez olyan rossz… a Te apukád mit dolgozik? –firkantottam oda egy újabb kérdést, ám nem mutattam meg Gergőnek. Van még két részlet, amire reagálnom kell, utána majd az orra alá dugom a füzetet. A kézírását kissé nehezen olvasom ki, de az enyém mellett szinte olyan, mintha ugyanaz a személy írta volna. Tök furi az egész.
– Jól hangzik, de őszintén: már megszoktam ezt az egészet, és megtanultam együtt élni vele. Ettől függetlenül lehet, hogy meglátogatom, de… de, csak ha velem jössz. Elvégre, te tudhatod, hogy hol lakik, ha már a kilétéről is tudsz. –egy mosolygós arcocskát is rajzoltam az utolsó szó mellé, és ha majd átadom neki, kérlelően nézek majd rá.
– Hogy lehet valaki furán? Szeretnél róla beszélni? Vagyis ezt abszurd, mert megint csak bólogatásokat kapnál rá… le is írhatod, ha úgy kényelmesebb lesz neked. –nem szeretném azt éreztetni vele, hogy egyáltalán nem figyelek rá, ha elkezd itt nekem beszélni, ezért is írtam oda gyorsan, hogy nyugodtan foglalja írásba a mondandóját, és így nyújtottam felé a füzetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Igaz, hogy lassabban haladunk a kommunikálással, mert nem rögtön tudunk reagálni a másik szavaira, de sokkal jobban tetszik az írásban való beszélgetés. Így nincs az, hogy félbeszakítjuk a másikat, mert addig úgy sem tudunk mit mondani/írni, ameddig nincs az embernél a füzet. Jelenleg Gergő birtokolja, szóval nekem most az a feladat jutott, hogy fürkésszem az arcát. Kisebb-nagyobb sikerrel ugyan, de láttam, hogy jobb lett a kedve, miután leírt valamit. Na, erre kíváncsi leszek, hátha én is jót derülök rajta. Hamarosan vissza is kaptam a füzetet, így azonnal olvasni is kezdtem a mondatokat. Hát nem erre számítottam, jobban mondva vehetném gonoszkodásnak is azt a mondatot, de aztán csak mosolyogva kezdtem neki az írásnak.
– Érdekesen hangzik. Győrben, a város központjában elég nehéz lenne ilyet művelni. Bár az emberek elég nagy állatok, és ha a lakóházakat vesszük, akkor betondzsungel veszi körbe őket. –nehezen tartottam vissza a nevetést, de ameddig Gergő nem olvassa el, addig nem szabad, hogy kitörjön belőlem. A hátrányt is megtaláltam az írásban való kommunikálásnak, de annyira abszurd lenne megszólalnom… Gergő se szószátyár, jó ez így.
– Ez nem vicces… tudod milyen nehéz megértetnem magam az emberekkel, akik nem tudnak jelelni? Nem mindenki szereti, ha a karját használják írófelületnek. –mosolyogtam a végére, hiszen Gergő is nagyon jól tudja, hogy az első alkalommal, ha elrántja a kezét, nem igazán tudtam volna beszélni vele. Szerencsére nem tette, így adatott meg az, hogy együtt edzettünk, most meg együtt ücsörgünk, itt a stégen.
– Válaszúthoz érkeztél az életedben és nem tudsz dönteni… teljesen megértelek. Tapasztaltam, csak nekem gyorsabban kellett döntenem, és akkor, abban a pillanatban jónak hittem a döntést… Ma már teljesen bánom az egészet. –sóhajtva pillantottam fel a füzetből, és Gergő szemeit kerestem, de ha nem nézett rám, úgy nehezen ment.
– Nem vagyok pszichomókus, és nem is tudom, hogy milyen a családod. Ha tényleg nem vagy tőle boldog, legközelebb ne menj haza. Bár hosszútávon ez se megoldás, viszont ha társaságra vágysz, küldj egy baglyot, és találkozhatunk. Sokra ugyan nem mész velem, de legalább nem leszel egyedül. –javasoltam, és még egy mosolygós arcot is rajzoltam a végére, majd ismételten csak átnyújtottam Gergőnek a füzetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A füzet ide-oda adogatása már monotonitássá vált. Csak a mimikákból tudunk következtetni, hogy a másik éppen hol is jár az írásban, de úgy is csak akkor tudjuk meg a füzet tartalmát, ha ismét a kezünkben van. Mikor kirázza a hideg, értetlenül pislogtam rá, de szemem sarkából figyeltem, és neki is érdekesnek tűnt valami, amikor én írtam. Percekkel később meg is tudtam, hogy miért is borzongott egyet, és teljesen meg is értem.
– Meglepne, ha tudnál. Én ugyanígy vagyok a vidékkel, de szerintem azt jobban meg lehet szokni, mint az autók zaját. Mondjuk, én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem hallom őket, ha nem akarom. –ez az egyik előnye a hallókészüléknek. Ki tudom venni, és olyankor minden zaj elkerül. Anyuék meg tudják, hogyha akarnak valamit, közel kell jönniük hozzám, és jelelniük, szóval minden szuper, ha kiveszem a szerkentyűt.
– Ha rá vagy kényszerülve, akkor nem igazán. Öcsémet kicsit nehezen tanítottam meg rá, de egy vagy két hónap alatt, ha minden nap gyakorolsz, akkor meg lehet tanulni. Szívesen megtanítalak. –lelkesen formáltam a betűket. Ő lenne a második tanítványom, és az első, aki nem rokon. Az ilyeneken teljesen be tudok pörögni, és már látom magam előtt, hogyha belemegy, és sikerül megtanítanom, akkor jelelni is tudunk. Természetesen a füzetet is megtartanám, mert az is nagyszerű dolog, és az elején még kelleni fog, sőt! Abba is bele tudom írni, meg rajzolni, hogy mit hogyan kell. Majd megkérem Aileen professzornőt, hogy segítsen megbűvölni az emberkéket, hogy mutogassák, amit kell.
– Összefutottam egy mumussal, amit persze elsőnek nem tudtam… Az ikeröcsim alakját vette fel, és… és meghalt… én meg nem akartam nélküle élni… –nem fejeztem be a végét, talán magától is rájön arra, hogy mi lett a vége. Elmondani, de még leírni is nagyon rossz. Bőven elég volt átélni egyszer, és örülök, hogy végre a múlt az egész. Értékeltem azt, hogy nem volt muszáj válaszolnom, de ha beszélek róla, mégsem annyira szörnyű érzés, és az idő múlása gyógyított a sebemen. Könnyebb róla bármit is mondanom, illetve Gergő is olyan, akinek nyugodt szívvel mondtam el.
– Engem se engedtek el szívesen, de az Öcsém jobban ragaszkodott hozzám. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehetett ezelőtt az életed, de ha bármiben tudok segíteni, akkor tényleg szólj. –nem lehet könnyű elengedni az embert egy ismeretlen helyre, ráadásul úgy, hogy eddig nem is tudtak a létezéséről. Ebben hasonlítunk, persze kismértékben, ugyanis nálunk van varázsló, csak nem közvetlen felettem. Ezért se értettük, hogy miért is vagyunk mi varázslók, mikor apuék nem azok. A jeges kérdésre kicsit összébb húztam magam. Nem szívesen merészkedek rá, mert mi van akkor, ha nem bír el minket, és beszakad? Akkor megint a víz martalékává válok, ledermedek és befellegzett a pályafutásomnak. Viszont olyan sokáig rettegtem tőle, hogy ideje lenne legyőznöm a félelmem.
– Próbáljuk, de… én nem megyek nagyon be elsőnek, jó? –már az is nagy teljesítmény lesz tőlem, hogy egyáltalán ráteszem a lábamat. A füzetet Gergőnek nyújtottam, majd tekintetemet a jégre szegeztem, és ameddig a mellettem ülő olvas és ír, addig megbarátkozok a tudattal, hogy mindjárt a csúszós felületen leszek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

– Ez az egyik legnagyobb. Zengj nyugodtan, ha van időd. Beleírhatod a füzetbe, és majd elolvasom, ha készen vagy vele. –érdeklődő arcot is rajzolok mellé, mert engem tényleg érdekel, hogy milyen helyen is él. Eljutni nem valószínű, hogy eljutok oda, ezért is szerezne vele örömöt, ha leírna bizonyos ódákat, ahogyan fogalmazta.
– Nagyon örülök neki. Majd egyeztetünk, hogy mikor kezdjük el. –örömömben ugrálhatnékom támadt, de ezt a stégen nem igazán kellene, mert a végén leszakítom. Képtelen lennék szavakba formálni, hogy most milyen öröm van bennem. Gergő válasza a tanulásra megalapozhatja azt, hogy többet találkozzunk, és végre ne legyek egyedül. Idejét se tudom már, hogy mikor voltam valakivel baráti viszonyban, de megtörni látszik a jég. Újabb mondatára nem írtam semmit… csak lehunytam a szemeimet, hátradöntöttem a fejemet, és vettem egy mély levegőt, amit lassan fújtam ki. Lezártnak tekintem a múltat, változtatni már nem tudok rajta, és mást amúgy se tudok tenni. Gergő megértett, ebből csak arra tudok következtetni, hogy rájött a történet végére. Folytattam az olvasást, ismételten csak bólintottam egyet. Tényleg furcsa lenne elképzelni, és megérteni, hogy ők hogyan éltek. Városi gyerekként soha nem tudom teljesen átélni, hogy milyen lehet faluban élni. Itt Bogolyfalván azért más, mint egy rendes mugli faluban. Közben Gergő már a jégen volt, én pedig aggódva pislogtam rá. Persze, hogy féltettem, és az idő alatt, amíg nála volt a füzet, sem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy nekem rajta kellene lennem. Gergő viszont magabiztosnak tűnt, csak bólintottam, hogy menjen előre. Keze nyújtására vonakodóan néztem. Kettős érzés tátongott bennem, egyik felem menne, a másik maradna. Gergő szemeibe néztem, és a félelem ugyan bennem kergetőzött, a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy a fiú karjában kapaszkodok, és két lábon állok a jégen. Moccanni persze nem merek, talán erősebben is szorítottam Gergőt, mint ahogyan hittem, de nem tehetek arról, hogy rettegek. Nem is attól, hogy a jégen vagyok, hanem attól, hogy beszakad és megint a vízzel leszek egyenlő. Egy idő után lassan engedtem el Gergőt, aprót léptem előre, de meg is csúsztam a jégen, így a hátsómra ültem. Felszisszentem, mert nem volt kellemes érzés, de kitört belőlem a nevetés, viszont felkelni… na arra már nem volt erőm. Ezért csak vigyorogva néztem fel a fiúra, és vártam, hogy ő mit fog most lépni: leül, felsegít vagy csúszkál egy kicsit!?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Csak jöjjön haza Đomcsi bátyó, és megmondom neki, hogy nevelje meg Spyke-t, vagy többet nem vigyázok rá. Egyszer veszem ki a kis nyavalyást a helyéről, és hozom be a suliba, akkor is elrepül a vállamról, és rohangálhatok utána… Jó, persze én vállaltam a pesztrálását, de tagadhatatlan, hogy az unokabátyámé. Ugyanolyan neveletlen, mint Đomcsi bátyó. Ráadásul nehezebb dolgom van, mert nem kiabálhatok rá Spyke-ra, ezt pedig tökéletesen ki is használja. Már nem tudom, hogy hány folyosón kergettem végig, és azt sem tudom, hogy melyik szárny melyik emeletén rontottam be egy szobába, mert az előttem belépett személy ajtónyitása láttán, Spyke is bereppent. Egy lányt kis híján felborítottam, de a terem –vagy inkább szoba?– közepéig meg sem álltam. Körbenéztem, mert szem elől veszítettem a mini magyar mennydörgőt. Mérgelődtem magamban, de rájöttem, hogy eltévedtem… A falak színe olyan, mintha a Levitában lennék, de… az képtelenség. Tuti, hogy ezt az egészet álmodom, és hamarosan fel fogok kelni… vagy nem. Jobban szétnéztem, aztán tudatosult bennem, hogy ez mégsem a kékek háza, mert nem hinném, hogy mások címerállatait is kitennék. Na, de akkor hol vagyok, viszont a fontosabb kérdés az az, hogy Spyke merre kóricál. Nagyon ajánlom neki, hogy ne szökjön meg, mert akkor hivatalosan is elbukik, mint sárkányfelvigyázó. Forgolódtam, szinte már el is szédültem, mikor az egyik ablakban ülő fiú felé láttam szállni a kiskrapekot. Na már csak ez kellett… Hogy fogom én őt visszakérni, anélkül, hogy megszólalnék? Spyke, az őrületbe kergetsz. Sóhajtva lépkedtem oda az ismeretlen fiúhoz, és hevesen kezdtem el mutogatni a kis lényre –aki a vállára telepedett–, hogy szeretném visszakapni, lehetőleg egy darabban, és most azonnal. Még a kacsóimat is kinyújtottam, hogy tegye bele, feltéve ha meg tudja fogni, és a kiskutyaszemeket is bevetettem, biztos, ami biztos alapon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Idejét nem tudom, hogy mikor kerültem közelebbi kapcsolatba –a fürdés nem számít!– , vízzel, most mégis belementem abba, hogy Gergővel a befagyott felszínére menjek. Jobban mondva, rettegve kapaszkodjak a fiú karjában. Választhattam volna, hogy nem merészkedek a jégre, vagy félve elrohanok, de akkor mit gondolna rólam Gergő? Tuti gyávának tartanak, és többet nem akarna beszélni velem… Márpedig én tök jól megvagyok vele, és nem lenne jó, ha félős nyúlnak titulálna a második találkozásunk után.
Ez motiválhatott a legjobban, mikor ráléptem a jégre, és Gergő kezében kapaszkodtam. Furcsa, és megmagyarázhatatlan a dolog számomra, és egy külső szemlélő biztosan mást látna a dologba. Viszont semmi nincs, csupán nem akarok elveszíteni egy barátot, ezért olyanba is belementem, ami számomra rettegés. Minden bátorságomat összeszedtem, hogy ne remegjenek a lábaim, és léptem is egyet a jégen, aminek az lett a következménye, hogy elcsúsztam rajta. Viccesnek találtam a kialakult helyzetet, nevettem is, de Gergőt látva hamar abbahagytam. Ismét nyújtja a kezét, amit óvatosan megfogtam. Figyelnem kell, mert ha felállás közben elcsúszok, őt is rántom magammal, amim kellemetlen lesz mind a kettőnknek. Előbb térdeimre támaszkodtam, majd bal végül jobb talpamat tettem a jégre, mindvégig Gergő kezét fogva. Ha már talpon voltam, óvatosan csúsztam oda a fiú mellé, és a stégbe kapaszkodtam, miközben arcát néztem. Mondataira elmosolyodtam, majd felültem a stég szélére, felkaptam a füzetet, és körmölni kezdtem.
– Nálam azért jobb vagy. Mi lenne, ha inkább hógolyóznánk? Ott nem kellene félni, hogy beszakad a jég. –felé fordítottam a füzetet, miután pontot tettem a mondat végére. Nincs bajom a jéggel, de maradjunk inkább a biztos talajon, ha ő se jó a csúszkálásban. Remélem, hogy benne van, mert jobb ötlet nem jutott eszembe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A reménykedésemnek eredménye lett, hiszen Gergőt elnézve, tetszett neki az ötlet. Vigyorogva kapaszkodtam bele ismét a kezébe, és miután talpon voltam, mindent hátrahagyva szaladtam az egyik fa mögé. Előtte még bólogattam Gergőnek, hogy nem baj, ha nem kímél… én sem fogom. Mondjuk abszurd, mert én koránt sem vagyok annyira erős, mint az ideiglenes ellenfelem, de azért beleadok mindent. Mivel Gergő láthatta, hogy melyik fa mögé rejtőztem, ezért gyorsan hasra vetettem magam, és elkezdtem kúszni a hóban. Tőle kissé távol, de még dobótávolságon belülre menekültem fedezékbe, amit egy hólepte avar nyújtott. Guggoló helyzetbe tornáztam magamat, és gyorsan kezdtem gyártani a hógolyókat. Sokra volt szükségem, de egyben tartósakra is, hiszen az egyáltalán nem jó, ha a levegőben szétesik, mert akkor nem ér célba. Fogalmam sincs, hogy Gergő mennyi muníciót készített, de én a tízedik után vettem a bátorságot, és óvatosan kikukucskáltam az avar mögül. Éppen hogy sikerült visszahúznom a fejemet, különben csattant volna rajta egy hógolyó. Szívem kalapált az izgalomtól, és egy kicsit remegtem is, de örültem, hogy megmenekültem. Nem szabad, hogy azonnal kiessek, mert ez egy katona szülő gyermekétől nem várható el… már mint a "gyors halál". Ezért fogtam két hógolyót, amelyek közül az egyiket picit magamhoz szorítottam, majd a jobb kezembe vettem még egyet. Visszaszámoltam háromtól, majd hirtelen ugrottam fel, és egymás után hajítottam Gergő irányába mind a három "töltényt", majd visszabuktam a fedezékembe, és legyártottam az elhasznált gömböket. Megismételtem még egyszer ezt a taktikát, majd elrejtettem az avar alá öt hógolyót. A maradék ötöt megfogtam, és mivel új helyre kell mennem (közelebb persze), muszáj volt megindulnom. Oldalról kúsztam ki, elhajítottam kettő muníciót, majd talpra állás után, az egyik fa irányába kezdtem szaladni. Közben elhajítottam még egyet, de ugyanúgy kaptam én is a hógolyókat. Párat sikerült elkerülnöm, de mielőtt beértem volna a fedezékbe, mellkason talált az egyik. Kicsit megtántorodtam, így nem jutottam el ahhoz a fáig, amelyikhez terveztem, de egy másik mögé sikeresen bemenekültem… nem volt sok időm, de pihennem és hógolyókat is kellett gyártanom. Ha harc, hát legyen harc!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Belül örültem, hogy eltaláltam Gergőt, de az egyik alkalommal, mikor a nyakát érte a hógolyó, összerezzentem. Kellemetlen érzés, mikor az olvadó hó a ruhád alá folyik… még a hideg is kirázott a gondolatától. Talán ennek köszönhető, hogy kaptam pár találatot, de a mellkasomra ért támadás után menekültem csak fedezékbe. Lassan vettem a levegőt, szerencsétlen dolog lenne megfázni a szapora vételétől, hiszen mínuszok vannak. Pár hógolyógyúrás után ugrottam ki a fedezékből, és mit sem törődve azzal, hogy könnyű célpont lettem, dobálni kezdtem Gergőt. Mikor már közel volt hozzám, nem foglalkoztam azzal, hogy meg is gyúrjam a havat, csak felkaptam, és hajítottam az ellenfelemre. Ezt úgy kétszer sikerült megtennem, a következő pillanatban már a földre kényszerültem. Nevethetnékem támadt, de nem volt rá lehetőségem, ugyanis kaptam a havat az arcomba. Ösztönösen csukódtak be a szemeim, és a szám, hogy legalább azokba ne menjen, de persze én sem kíméltem meg Gergőt. Ahol értem a havat, úgy hajítottam az arcába, mindvégig próbálkozva, hogy kiszabaduljak. Utóbbi nem ment, így inkább csak támadtam. Úgy festhettünk a hóban, mint két idióta, de ezt egy cseppet sem bántam. Boldog voltam Gergő társaságában, és ez a mosolyomon is látszódott. Az időérzékemet közben már elhagytam, és nem is tudom mióta lehetünk vízszintesben, és szórtuk egymásra a havat, de miután nem bírtam szusszal, kitártam a karjaimat, ezzel megadva magam. Persze, Gergő volt fölül, mint győztes fél, én meg próbáltam stabilizálni a légzésemet. Érdeklődően néztem fel rá, leginkább fekete íriszeibe, ami nem is tudom… mintha vonzana. Vagy csak én látom úgy, mert már magam is laposakat pislogok!? Zavaró lehet Gergő számára, hogy ennyire nézem, és ha nem lennék kimelegedve, illetve az arcom nem lenne vörös, talán látszódna is, hogy zavarban vagyok ettől a helyzettől. Így legalább megmenekülök egy kicsit ettől a dologtól. Jelenleg nem tudom, hogy mit csinálhatnánk még, de azt tudom, hogy ebben a helyzetben moccanni nem tudok, amit valljunk be: picit nem bánok, mert így viszonylag közelebbről tudom nézni az arcát –de legfőképp a szemeit– anélkül, hogy cikis helyzetbe kerülnék.