Évnyitó

Egészen idáig teljesen ügyesen elkerülte, hogy bárkivel is meg kelljen ismerkednie, bár ez nem volt akkora teljesítmény, mivel alig volt itt egy napja. Most azonban tökéletes pompájában jelent meg a Nagyteremben, ugyanis azzal tisztában volt, hogy az évnyitót jó gyerek nem hagyja ki soha, márpedig ő jó gyerek, vagy legalábbis annak volt szánva. Igazából teljesen rendesen tartotta is magát ehhez a sémához.
Sok időt eltöltött a Levitában a kinézet tökéletesítésével, direkt 3/4 órával korábban felkelt mint ahogyan a többiektől várható volt a Gólyalakban. Az ott töltött éjszaka nem igazán volt kellemesnek mondható, az ágy nyomott, a környezet ismeretlen volt, így Bogi az éjszaka nagy részét a plafon bámulásával és a bárányok számolgatásával töltötte.
Éppen ezért volt szükség reggel a megfelelő előkészületekre, őt ugyanis még az életben soha nem látta senki fáradtnak vagy csapzottnak, esetleg esetlennek. Szinte fizikai fájdalmat okozott volna a Levitásnak, ha megmutatja a többi embernek, hogy bizony ő sem tökéletes, amit rendkívül utálatos tényként tartott számon, és igyekezett megfeledkezni róla.
Egy szatén szalaggal elkötötte oldalra a haját, a rakoncátlan tincseket hatszor átfésülte, csak hogy véletlenül se szabadulhasson ki egy sem a copfból.
Indulás előtt még egyszer megállt a tükör előtt, áttekintve az összképet. Végigsimított a talárján, az arcát pedig kicsit megütögette, hogy pici pír keletkezzen rajta.
Mikor belépett a nagyterembe, túl sok újdonságot nem vélt felfedezni, mintha a dekoráció kicsivel több lett volna és sárgább mint az érkezésekor, amikor egy futó pillantás erejéig azért bekukucskált az ajtón. Egészen tetszett a lánynak, hogy a győztes házat a díszítés is kiemeli, vetett egy elbűvölt pillantást a plafonra, és egy kedves mosolyt a pár örömködő Navinésre, akik már megérkeztek a terembe, bár összességében még nem voltak túl sokan. A terem egyik sarka felé oldalazott, tulajdonképpen nem volt kedve egyelőre megismerkedni senkivel. Ha eltekintünk attól a ténytől, hogy Bogi nemes egyszerűséggel félt a többi embertől, de csak szimplán azt vesszük, hogy egyébként sem túl barátkozós típus, rögtön rájöhetnénk, hogy a lány egy szociális katasztrófa... De nem jövünk rá, itt a csel! Világ életében kedves volt mindenkihez, mindenkivel talált legalább egy témát amiről lehet beszélni, éppen csak kezdeményezni és megnyílni nem volt szokása.
A falnak vetette a hátát, összefonta védekezőleg a karjait maga előtt, és derűs arccal figyelte a körülötte levőket.

Évnyitó, Bianca

Valahogy sejtette, hogy nem fogja könnyedén megúszni az évnyitót töményebb emberi kontaktus létesítése nélkül, de hogy ennyire hamar elkapja valaki, arra nem számított. Igazából alapjáraton semmi baja nem volt neki az emberekkel, csak hát na, ha nem muszáj akkor inkább nem ment oda. De igazából a lelke mélyén hálás volt a lánynak aki mellette termett, hiszen valamikor, valakivel így is-úgyis el kellett kezdenie az ismerkedést, és így legalább ez a pillanat is eljött. Minden első alkalmon túl kell esni egyszer, ez olyan mint a bárányhimlő, vagy az első csók... Visszatekintve szükséges, hogy később jobb legyen.
Elbűvölően kedves mosolyt varázsolt az arcára, kihúzta magát, és odanyújtotta a kezét a lánynak.
- Bogi vagyok, nagyon örülök. Tegnap jöttem. Ennyire rám van írva?
Aggódva nézett újdonsült ismerősére, akinek egy másodpercre sem volt szüksége, hogy megállapítsa, hogy elsősről van szó. Nagyon remélte, hogy Lotti nem az arcáról vagy a viselkedéséről olvasta le az évfolyamát, hanem inkább a koráról és arról, hogy nem látta még. Ugyan eléggé izgult az új iskola és az egyéb új dolgok miatt, de ezt nagyon keményen igyekezett palástolni, és abban a hitben volt, hogy jól is megy neki, hiszen eddig mindig jól ment. Enyhén letargiába zuhant volna, ha kiderül, hogy egyébként mindenki látja, mennyire be van tojva valójában.
- Szép a nyakláncod, tetszik.- bökött a fejével a lány felé könnyedén, a korábban említett nyaklánc irányába, és közben kicsit visszavett a nagy mosolygásból, nehogy kapásból hülyének nézzék, amiért folyton bazsalyog. Ettől függetlenül viszont, igyekezett sugározni magából a kedvességet és a pozitív energiákat, hátha sikerül legalább egy barátot szereznie ma. Teljesen rá vallott a helyzet, már az első emberrel jó kapcsolatot akart ápolni. Na nem olyan mély fajtát, csak a szokásosan felszínes, de üdítő és kellemes társaság fenntartása érdekében, a lány pedig kedvesnek látszott, habár zöld talárban feszített. Egy pillanatra átfutott a gondolat Bogi agyán, hogy talán nem szabad tökéletesen megbízni benne, de egy pillanat múlva már arrébb hessegette a gondolatot. Attól hogy Rellonos, még nem kell gonosznak lennie.

Évnyitó, Bianca

- Igazából csak próbálom elkerülni a méregető pillantásokat. Az újakat mindig mindenki jól megnézi, tudom én. - magyarázta meg a dolgot egy mosollyal, és egy picikét a vállát is megvonta. Részben igazat is mondott, részben viszont csak nem volt kedve bevallani, hogyha nem volt muszáj nem vetette bele magát a társaságba. Ez más számára úgy tűnhetett volna, mintha nem szeretné az embereket vagy mogorva lenne, pedig erről szó sem volt csak kicsit nehezen vágott bele a szocializálódásba. De ugyan hogyan is magyarázhatná el ezt Lottinak, aki ennyire könnyedén idejött hozzá és leállt vele beszélgetni? Nem mind vagyunk egyformák.
- Oh, ez nagyon aranyos. Én a sikeres felvételemre kaptam egy elefántos karkötőt, de egyelőre még ki sem mertem bontani, annyira szép a doboza. - és tényleg így is volt, de a karkötő ott lapult a bőröndje mélyén közvetlenül a zoknik alatt. Egy futó gondolatként felötlött Bogiban, hogy lassan itt lesz az ideje majd felpróbálni ha már egyszer arra kapta hogy hordja, és nem arra hogy dugdossa. Elvégre nem valami államtitok van a dobozban, még csak nem is atombomba vagy vegyi fegyver, még egy plüssállatot sem tudna vele megfojtani az ember mert előbb szakadna szét. Szóval se nem közveszélyes, se nem felbecsülhetetlen értékű, a gyönyörű csomagolás meg végképp csak papír. Persze ezeket a dolgokat a Levitás leányzó kicsit többre tartotta, mint az átlag.
A következő kérdésre kicsit felvonta a fél szemöldökét, arcán egy hamiskás mosollyal.
- Szerintem ennél azért jobban be lennék tojva, ha új lenne a dolog. Ennyire nem nézhetek ki rosszul. - közölte, ám nem nyitott mondatként hanem tényként. Tisztában volt vele, hogy mindent megtett a tökéletes összhatás érdekében és tuti nem úgy néz ki, mint akit most dobtak bolon... Akarom mondani varázslók közé. Igyekezett fenntartani a magabiztosság látszatát amennyire csak lehetett és saját véleménye szerint nem is csinálta annyira rosszul.
- Még nem ismerek senkit a házból, de köszi a tippet. Esetleg ha kiszúrod bemutathatnál neki. - nézett reménykedve Lottira, akinek mostanra talán leeshetett, hogy Bogi nem az a típus aki bárkihez örvendezve odaszökdécsel és hangosan ráköszön, még ha nem is ismeri.
Lotti feltevésére csak mosolyogva bólintott egyet és a lány nyomában elindult az asztal felé, hogy aztán leüljenek a többiek közé. Hát akkor, mehet a menet.

Katie

Eltelt már jó pár hét amelyet a kastélyban töltött, mégis csak a mai nap reggelén döbbent rá, hogy még szinte alig járt kint a kastélyon kívül, egy-két kötelező látogatást leszámítva.
Nem is érezte úgy, hogy ezt annyiban hagyhatná hiszen annyira keveset ismert még a Bagolykőből és annyival többet szeretett volna.
Persze most is sok ideje elment a szokásos készülődési procedúrával, de miután a haját tökéletes kontyba fogta (egy atombomba robbanására sem esett volna össze, de tényleg! - bár ez tudományosan nem alátámasztott tény) és a körömlakkja lekopott részeit is korrigálta, nehogy véletlenül pár milliméter is kilátszódjon... Elégedetten sóhajtott egyet, miközben a tükörben fixírozta az ábrázatát.
Kicsit kellett kutatnia a szekrényben, mire megtalálta a legmelegebb pulcsiját, de az arra való tekintettel, hogy minden élire volt hajtogatva a lány szekrényében, ez sem volt hosszasabb procedúra. Rend és tisztaság, Bogi csakis ebben tudott létezni.
Szóval miután még a nyaka köré tekert egy fehér pamut sálat és felvette a szürke kabátját, amelyet elöl masnira lehetett kötni, elégedetten lépett ki az iskola kapuján. Nem volt különösebb célja, mivel nem is nagyon tudta milyen helyek vannak szóval csak arra ment, amerre a lába vitte. Mindenhol tüzetesen és figyelmesen nézett körül, mint aki nem akar lemaradni semmiről így aztán hamar ki is szemelte a neki megfelelő helyet.
Mennyire gyönyörű...
Nézett körbe a kicsi udvarban ahogy belépett. A szökőkút mellé lépett és egy darabig ámuldozva nézett a szoborra, illetve a rúnákat leste de meg kellett állapítani a sajnálatos tényt, hogy egy büdös mukkot nem értett belőlük. Persze nem is tanulta még annyi ideje a dolgot, hogy ezt szégyellnie kellett volna de azért reménykedett benne, hogy idővel változni fog a dolog.
Tovább sétált, mikor egyszer csak belerúgott valamibe a földön. Felkapta a tárgyat, egy pillanatra megijedve hogy talán kárt tett benne de aztán örömmel konstatálta, hogy a termosznak nem lett semmi baja. A közelben csak egyetlen embert látott akihez tartozhatott, így a lányhoz lépett és megköszörülte a torkát.
- Szia! Ez nem lehet, hogy esetleg hozzád tartozik? - vette elő a legilledelmesebb hangnemét, és a lány arcát próbálta megnézni magának, minél feltűnésmentesebben. Valahonnan ismerős volt neki, talán a Levitában látta már, bár ez csak egy gyenge tipp volt, semmi több.

Állia
Egy hétköznap hajnalban

Nagyon bizarr látványban lehetett része annak, aki ezen a szép reggelen a szertárak felé tévedt. Illetve annyira talán nem is bizarr, inkább csak nagy mértékben szokatlan.
Érdekes, mert ha Boginak volt bármilyen szabálya amelyhez következetesen tartotta magát az életben, akkor az az volt, hogy "Ne kelts feltűnést!" illetve hogy "Ne lógj ki a sorból, vagy ha mégis, csakis a jó modoroddal!".
Azonban kevesen tudhatták, hogy ezeknél a szabályoknál csak egy dolog volt ami még jobban hatott rá, ez pedig a tisztaság-, és rendmániájában öltött alakot.
Tulajdonképpen csak átlibbent a folyosón és útközben lett figyelmes a szertár ajtaján bekukkantva arra, hogy mekkora káosz és kosz uralkodott a helységben.
Először ugyan óvatosan körbenézett, hogy látja-e valaki ahogyan eltűnik a szertárban, de aztán viszonylag bátran lépett be.
El is kapta egy kisebb köhögőroham, amikor megcsapta az arcát a szertárból kicsapódó porfelhő, fintorogva nézett körül a dohos helyen.
Kicsit behajtotta az ajtót, hogy ne zavarja meg senki a tevékenykedésben, aztán nekilátott. Magában nem túl kedves kifejezésekkel illette a kastély manóit, hiszen hogy hagyhattak ki pont egy ilyen fontos helyet, mint a szertár? Hiszen egy csomó tanár jár ide... Kész szégyen.
Szóval nekilátott takarítani. Szépen tüzetesen átvizsgált mindent, az üvegcséket, fiolákat és dobozokat elkezdte lepakolni a polcokról és különböző kupacokba gyűjteni őket, rendszerezni, hogy aztán úgy tegyen mindent vissza, hogy azok logikusan, témakör szerint sorakozzanak.
Közben magában dudorászgatott és néha köhintett párat, de alapvetően jókedvűen tisztul a kezei alatt a szertár, bár a munka meglehetősen lassan haladt, hála a feltehetőleg több évtizedes kosznak. Nem baj, Bogi élvezte.

Állia

Igazából nagyon élvezte a takarítást. Mindig amikor elpakolt egy polcot vagy egy dobozt, utána megnézte a művet külön. Megállt vele szemben, és egy elégedett mosollyal konstatálta, hogy a keze munkája által szebbe lett valami. Nagyon szerette ezt az érzést.
Nem kellett sok idő hogy rájöjjön, hogy nincsen egyedül. Nem túl kedves hangnemben szólították meg, ő pedig fáradtan sóhajtott egyet, mielőtt az ismeretlen lány felé fordult volna. Elővette a legjobb modorát, legkedvesebb mosolyát - ugyanis az udvariatlan Rellonosokat imádta ezzel büntetni - és felé nyújtott a kezét.
- Nagyon szép reggelt kívánok, Bogi vagyok. - a másik lány felvetésén kicsit kuncogott, majd folytatta:
- Nem vagyok manó, és büntetőmunkán sem vagyok. Tiszta szívjóságból takarítok, ha kíváncsi vagy. - válaszolt készségesen, és közben összefonta maga előtt a karjait. Valahogy nem a jóindulat áradt a lányból, így önkéntelenül ezt a pozíciót vette fel. Nem félt tőle, de nem is volt kedve most Rellonos beütésű egyénekkel tárgyalni, habár sejtette, hogy ezúttal kénytelen lesz. Időközben gyorsan lecsekkolta a lány jelvényét, csakhogy megbizonyosodjon, hogy tényleg nem rontotta el a házat, de ez ebben az esetben nehéz is lett volna. Mindenesetre türelmesen várta, hogy a leányzó legalább bemutatkozzon, mert aki még ezt a legalapabb gesztust is kifelejti, az Bogi szemében helyből nem ért túl sokat.

Állia

Úgy tűnik ez a meglepetések reggelének ígérkezett, ugyanis Állia teljesen rendesen viselkedett. Egy kicsi Rellonosokhoz méltó él, amolyan "csakazértis" volt a lány hangjában, de alapvetően kedvesen viselkedett. Bogi eme két dolog keverékét fejben nem igazán tudta hova tenni, de csak picit volt zavarodott és azt is ügyesen eltakarta egy készséges mosoly mögé.
Talán akkor süthetett egy pillanatig a fejéről a meglepettség, amikor Állia felajánlotta a segítségét.
- Hát, igen köszi... De csak ha azt csinálod, amire megkérlek. - mondta, közben lerázva magáról a döbbenetét. Arra ugyanis nem volt semmi szüksége, hogy valaki még segítség címén nehezítse a munkáját, szóval tényleg csak akkor ment valamire a lánnyal, ha az az ő javára dolgozott.
- Mondjuk amiket ott összegyűjtöttem a sarokban és felcímkéztem, azokat abc-sorrednbe rendezhetnéd. - nézett szép szemekkel a Rellonosra, és közben még a bemutatkozására is reagált egy kis biccentéssel.
- Nagyon örülök, Állia. -
A legjobb modoránál volt, mint mindig. Jó ideig némán pakolásztak, mert Bogi igazából nem igazán tudta, hogy mit mondhatna a lánynak. Ugyan viszonylag tehetséges volt a bájcsevejekhez, ugyanakkor nem volt teljesen a fejére ejtve, hogy azt gondolja, ezt egy Rellonos lány értékelné.
- Szóval, mióta vagy itt? Mintha még nem szippantott volna be kellően a Rellonos mentalitás, ha nem veszed sértésnek. -
És reménykedett benne, hogy tényleg nem sértésnek fogja majd venni a lány a megállapítást, ugyanis Bogi szmepontjából nézve ez kifejezetten bóknak számított. Szóval csatolt még egy mosolyt is a mondathoz, csak hogy érzékeltesse a szándékát.

Ádám

Elmélyülten lapozgatott a Mugliismeret tankönyvében. Igazából nem mondhatni, hogy teljes erőbedobással tanult volna, inkább afféle álmodozó üzemmódban átlapozgatta a könyvet. Néha megállt egy-egy oldalon, megnézett egy képet vagy elolvasta a kiemelt szöveget, hátha van benne valami fontos. Így aztán 5 oldal per másodperces sebességgel végezte kifele a könyveket, és persze nem sok maradt meg a tartalmukból a fejében, éppen csak a legérdekesebb dolgok. Valahogy most nem volt abban a magolós hangulatban. A bal kezével támasztotta a fejét, néha eleresztett egy két nőiesen kicsiny ásítást. Nem nagyon nézelődött a tanulószobában, továbbra sem gondolta, hogy itt kellene ismerkedni. Arra van a társalgó, és egyéb szuper helyek.
Persze azért konstatálta, amikor Ádám leült vele szemben, de mikor megszólította, egy pillanatra összefutott a szemöldöke a meglepettségtől. Fel sem merült benne, hogy a fiú tudja a nevét. Az pedig végképp nem, hogy ilyen hangnemben fogja megszólítani és rögtön nekiáll becézgetni, amikor még életükben soha nem is beszéltek korábban.
Kicsit rosszallóan sandított Ádámra, habár a fiút már a kezdetektől nagyon lebilincselőnek találta, akárhányszor összefutott vele a folyosón, vagy a nagyteremben. Nem csak azért mert helyes volt - bár az volt, tény - hanem mert szórakoztatónak tűnt, olyannak, akivel az emberek jól érzik magukat. És mivel Bogi nagyon adott mások véleményére és a látszatra is, az ő szemében ez sokat számított.
- Persze, parancsolj. -
Mondta, közben kicsit megemelte a szemöldökét és a fiú elé tolta a tintásüveget. Igyekezett a lehető legkedvesebb hangnemet felvenni, de nem tudott könnyen elvonatkoztatni a meglepettségtől.
Jézus, remélem elég kedves voltam.
Egy perccel később már megbánta, hogy nem sikerült magából kicsit nagyobb lelkesedést kicsikarni, inkább lesütötte a szemeit, belehajolt a könyvébe, hogy ne kelljen a fiúra néznie. Néha persze a tekintete gonosz módon fel-felkalandozott a könyvből és pár másodpercig Ádámot nézte, de aztán le is kapta róla a pillantását, amilyen gyorsan csak sikerül. Behúzta a kezeit a pulcsijába és fejben magát korholta a bénázásáért. Ez nagyon nem jellemző rá.

Ádám - estefelé

Reménykedve kukkantott be a gyengélkedő ajtaján, amely immáron nagyjából az ezredik volt a sorban, amit az elmúlt húsz percben kinyitott.
Hogy a francba lehet elfelejteni, hogy hol van a társalgó? Éppen csak egy pici mentsége volt a dologra, az elmúlt fél évet Svájcban töltötte, cserediákként. Nagyon jól érezte magát és nyilvánvalóan megérte az út, de visszatérve rengeteg bosszúságot okozott neki az eltelt idő. Mivel túl szoros barátságokat nem alakított ki és kastélyt sem sikerült minden egyes kis részletében megjegyeznie, mostanában nagyon elveszettnek érezte magát. Nem volt kihez visszajönnie, ráadásul az ideje fele arra ment rá, hogy a különböző helységeket kereste a kastélyban, mert elfelejtette, hogy merre kellett menni.
- Legalább a nyomorult gyengélkedő megvan. -
Sziszegte halkan, a fogai között szűrve a szavakat. Egyrészt késő volt már, és senkit nem állt szándékában felébreszteni a lábadozó diákok közül, másrészt viszont nagyon dühítette a saját tehetetlensége, és hogy senki nem akadt, aki segítene neki. Pedig ő itt mindig mindenkihez nagyon kedves volt. Más kérdés, hogy alig pár hónapot töltött itt, így sajnos a kedvességgel nem sokra ment. Kellett volna egy kis rámenősség, egy kicsit jobban kellett volna tepernie mások társaságáért... Most már mondjuk mindegy.
Egyébként külföldön szembetűnően sokat változott. Az csak egy dolog, hogy időközben jóval magasabb lett, sokkal nőiesebb és egy adag bátorságot is szerzett, így a kisugárzása nagyon megváltozott, de belső tulajdonságai szempontjából is sokat fejlődött. Már nem volt annyira visszafogott, kevésbé volt aggódós és megtanulta egy fokkal jobban kimutatni az érzelmeit. Mondjuk, csak egy fokkal.
Viszont ami a legtöbbet változott a külföldi barátnők hatására, az az öltözködése volt. Korábban inkább elegáns, visszafogottabb darabokat viselt, most azonban ha valaki ránézett könnyedén észrevehette, hogy a dolog már nem igazán állt így. Pillanatnyilag is egy kiszaggatott csőfarmer volt rajta és egy fekete top, amelynek az anyaga a hátán mélyre lelógott, ezzel sokkal többet téve láthatóvá a lányból, mint amennyit itt bárki valaha látott belőle. A kéz- és lábkörmei vörösre voltak kifestve (a francia barátnők mellékhatása), a füleiben pedig két nagy karikafülbevaló lógott. És persze ami a legfurább: Ki volt sminkelve.
Összességében az is lehet, hogy azért nem közeledtek sokan újra a lány felé, mert meg sem ismerték. Na jó, ez igazából nem túl valószínű, azért az emberek sem teljesen hülyék. De biztos, hogy Bogi nagyon átalakult ez alatt a fél év alatt, főleg külsőre.
Még egyszer tanácstalanul körbenézett a gyengélkedőn, aztán a fejét csóválva betolta az ajtót és nekidőlt. Sóhajtott egy nagyot és a lábait kezdte bámulni, gondolkodva, hogyan tovább. Elege volt már, nem volt kedve semmihez, az ágyát akarta. Az ágyát.