Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Még mindig kényelmetlenül vakargatta a fülét a kisujjával, hiszen ott csengett benne édesanyja féltő, ideges hangja. Arra intette, hogy legyen jó, legyen kedves mindenkivel, meg ilyen természetesnek tűnő dolgokra, amikre egy anyukák általában szoktak. Persze neki nem sokat használt, túlságosan elbízta magát, hogy nem kell neki a segítség, majd megoldja maga! Nem kell őt félteni, tanácsokkal ellátni, nem ám! Tipikusan az a kismadár volt, aki önként, fejjel lefelé ugrott ki a családi fészekből. Na jó, nyolc testvér mellett nem is volt már olyan kényelmes otthon és a legkisebbnek lenni sem volt olyan fényes. Igazából nem is volt biztos benne, hogy majd tényleg hiányzik otthonról, hiszen a szüleinek így is van elég gondja, nem kell még ő is a nyakukra. Amilyen kis minden lében kanál, amúgy sem tudott megülni egyedül, szóval nem volt vele egyszerű.
  De most már nem is érdemes ezen bánkódnia, hogy jó ötlet volt-e eljönni otthonról, de nem ám. Most repül ki először ténylegesen, meglehetősen karakán módon, de ennek ellenére sincs gyomoridege. Nem rágja a szája szélét, körmét, nem dobol a lábával. A vonaton is nyugodtan meg tudott ülni, aztán a faluban útbaigazítást kért egy nagyon kedves bácsitól, hogy ideérhessen az iskolába. Részben ez okozta a fene nagy önbizalmát - ideért! Ha az eddigi önállósági tendenciáját nézzük ez hatalmas nagy ugrás és ez az aprónak tűnő, ám hatalmas siker mégis eltökéltséget és elbízottságot adott neki.
  Az egyetlen dolog, ami miatt kicsit ideges volt még, az a nyelv. Nem olyan rég kezdett el magyarul tanulni, márpedig itt írni-olvasni kell, meg beszélni, na igen, az a nagyobb baj. Ha hirtelen kell gondolkodnia és beszélnie, nem mindig jönnek a nyelvére olyan szavak sem, amiket már bevetve tud. Parás típus? Talán egy kicsit.
  Ennek ellenére tökéletlen modelljárással vágott át a falu és iskola közötti távon, hogy végre megérkezhessen. A bőröndjei engedelmesen gurultak utána, az oldaltáskája rajta volt. Édesanyja intése miatt kellemes, szőke tincsekkel érkezett meg, félhosszú kiadásban, bár igazából egészen szerette ezt a színt. S lőn, amint belépett az iskola kapuján, valahogy minden önbizalma elreppent és megtorpant, az egyik bőröndje majdnem nekigurult a lábának. Egy kicsit álldogált nézegette a hatalmas épületet. Biztos volt benne, hogy sok bejárata van. Még több folyosója. Neki pedig semmi mása, csak egy papírkája arról, kicsoda-micsoda ő. Először járkált kicsit jobbra-balra, karba tett kézzel. Igazából vicces látványt nyújthatott, ahogy magában járta a csárdást az iskolától nem messze. Aztán eszébe ötlött a papírja, elkezdett kutatni a táskájában és előhúzta a kérdéses iratot. Kicsit gyűrött volt, de a problémát megoldva kisimította és elkezdte olvasni.
  - Navine...? - Motyogta magában, halkan. Valahova arra kellene mennie. Meg ott voltak még az órái, de azok nem segíthettek rajta. Minden esetre összehúzta szemöldökeit és újra átolvasta a már ismert információkat, hátha valami csoda folytán újat tudnak neki mondani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Anette hiába törte a kívülről üresnek tűnő, mégsem olyan reménytelen buksiját, de gondolatai közé sajnos túl hamar beszivárogtak a rózsaszín cukorkák, a szivárvány és a rengeteg boldog póni, márpedig ezek mellett az igazodáson gondolkodni annyira szürke és jelentéktelen volt, hogy az már leírhatatlan. Persze, hogy inkább a varázslatos ábrándokon gondolkodott, sokkal kecsegtetőbb és szórakoztatóbb volt. Persze még mindig a papírját nézte, mormogott néha egy kicsit, amikor az egyik póni színét egy gondolattal megváltoztatta. Annyira el tudott merülni ebben a világban, jobban szerette, mint a valódit, mert igazából sokkal érdekesebb is volt.
  Így viszont azt sem vette észre, hogy Tristan egyszer előtte terem, már csak akkor tért vissza és pillantott fel, amikor magyar szavakat hallott. Az elejét nem is értette, csak a hangsúlyt hallotta és az is éppen meglepő volt... a lebegő fiú megjelenésével együtt. Az ember azt hinné, hogy alacsonyka, éktalpú szandálban nem tud megesni egy kis hátrahőköléstől... nos, rosszul hiszik. Egyszerűen hátralépett, és egy focista is megirigyelhette volna, olyan olló rúgást készült visszahajtani, amiben persze a talaj is segédkezett. Csak nem volt se lendület, a gravitáció is túl ádáz volt, így derékkal, illetve könyökökkel tompította a becsapódást.
  - Ah, Mein Gott! - Hangzott a mérges felkiáltás, olyan gyorsan, hogy még egy német sem értette volna biztosra, mit mond. Ó, Istenem - ezeket kellett volna magyarul kinyögnie, de ilyenkor ki tud másik nyelvre koncentrálni? Hát, Anette biztosan nem tudott. Sőt, azonnal felforrt benne a vér és felületes méreg alakult ki benne. Szépen, lassan feltámaszkodott, leporolta magát. Csak aztán villantotta sötét, kékeszöld tekintetét a fiúra. Varázslócsaládban nőtt fel, repülő emberekhez abszolút hozzá volt szokva... nos, a bánásmódhoz a legkevésbé sem és ez volt az, ami tényleg sértette szegénykét.
  - Was machst du? Bist du verrückt? - "Mit csinálsz? Bolond vagy?" vágta a fejéhez kissé hisztis hangsúllyal, drága anyanyelvén, tökéletes kiejtéssel. Vett egy nagy levegőt, könnyedén és gyorsan kifújta. Már messze is elszállt a felületes mérge. Csak lazán felvette a válltáskáját a földről és leporolgatta azt is. Már nem is nézett rá szúrósan, gyorsan túltette magát. Közben eldöntötte, hogy nyilvános helyen többet nem álmodozik. Nem-nem. Kizárt.
  - Kannst du mich helfen, bitte? - "Tudnál nekem segíteni?" fel sem tűnt neki, hogy továbbra is németül beszél, csak lazán a lényegre tért. Segítség, igen, még ezek után is kellett neki... a dzsinnes dologra pedig oda sem figyelt és amúgy is túl gyors volt, túl nagy volt a meglepetés. Ő pedig túl kezdő magyaros.