Évnyitó

Ezúttal a Navine színeiben pompázott a terem, ily módon hirdetve az unikornisok győzelmét. Hangulatomon nem segített az időjárás sem, mely igencsak hűvösbe fordult, ennek ellenére megtartottam mezítlábas jó szokásom. Drapp ruhám könnyed anyagú, ujjatlan, vállam  és vékony karom szabadon hagyta. Hajam kiengedtem, semmi extra cicomát nem alkalmaztam rajta. Minek? A természetesség híve voltam mindig is. Leültem saját házam asztalához, ahol már ültek egy páran szerencsére.  Vajon a tárgymozgató fiú is eljön? Nem mertem volna mérget venni eme felmerült gondolatomra. Nem születtem látnoknak. Kíváncsian vártam a további fejleményeket...

David, majd igazgató bácsi

Ledöbbenve tapasztaltam, hogy az a fiú is itt volt, mert véleményem szerint nem lézengtünk itt olyan sokan. Szokásán azonban mit sem változtatott Őnagysága: nevét annak rendje és módja szerint homály fedte.
- Köszönöm, jól vagyok - Eme szavak értelmében ki is merült a társalgásunk, inkább az igazgató úrra figyeltem. Kicsit szégyelltem magam amiatt, hogy pechünkre mi lettünk az utolsók. Jó, sosem voltam az a stréber, de hogy E-kel, meg maximum két V-vel, és két sikertelen vizsgával nem sok mindent tettem hozzá a házunk esetleges sikeréhez. Plusz pechemre pont vizsgaidőszak utolsó hetére érkeztem meg, alig volt időm észhez kapni. Tanulság: pontosabban kell beosszam az időmet. Ahhoz képest, hogy amilyen hirtelen ért véget az első úgymond itt töltött "évem", egészen kalandos volt, hát még a Bűbájtanterem-eset, amiről csak én és az az ismeretlen srác tudunk. A teremben mindenütt a narancssárga szín dominált, s amikor a kis zöld csomagokat megkaptuk, kíváncsian figyeltem, hátha valaki más előbb kinyitja, és úgy megtudjuk, mi is van benne.

David

Úgy ültem az évnyitón, mint egy apró kis gyermekláncfű a sok klassz növény között. Mutatós, de csupán csak gyom. Legalább is az elszigeteltségemből erre tudtam következtetni. Nem igazán voltam beszédes hangulatomban, de mikor észrevettem, hogy a Megmentő és a más, ismeretlen srác nem éppen baráti szánékkal püfölik egymást, nem tudtam, merjek-e közbeavatkozni. Elsősorban az vezetett röpke elbizonytalanodásomhoz, hogy felvázoltam a lehetséges opciókat.
Első lehetőség: közbeavatkozom, de ezzel felkeltem a figyelmet, és mindhárman megkapjuk a magunkét. Kettő: közbeavatkozom, de segíteni nem tudok háztársamnak, és így is kiköthetünk az első verziónál. Három: esetleg még jól is jöhet a segítségem, hiszen leróhatom az adósságomat, de fennáll a buktató, hogy a nemek közti különbségek és a tudásban is mérhető elmaradásom okán nem én kerekednék felül. Sajnálatos módon viszont lógtam a srácnak egyel, de ő is nekem: nem árulta el a nevét. Lassan felálltam a helyemről, s tétován megindultam feléjük. Valami a) terv, meg egy b) sem ártana, mielőtt még szétverik ezek egymást. Közelebb érve megfigyelhettem, hogy bizony nem akárki idegen a gizda fiú sem, ő is háztársam a kitűző szerint. Felvont szemöldökkel meredtem rá, no nem azért, hogy felbőszítsem, inkább csak végigmértem. Jó megjegyezni a házam arcait, a kakaskodókat meg addig is leköti a megjelenésem - gondoltam én.
- Khm, nem szeretnék komolyan belefolyni a vitátokba, de ezt nem éppen itt kéne lerendezni és nem ilyen módszerekkel. - jegyeztem meg, na nem mintha én olyan kis szentlélek lettem volna előző iskolámban, sőt, kicsit sem voltam az... de ebbe nem most szándékoztam elmerülni. Fontosabb volt most a Pszichokinetkus-uraság megmentése. Vajon milyen érzés lesz neki, hogy épp egy lány fogja megmenteni? Már ha ezt lehet annak nevezni...
- Apropó, te még mindig nem árultad el a neved, pedig én bemutatkoztam, ha jól emlékszem, Mr. Pszichokinetikus - tettem hozzá arcomon bujkáló, kárörvendő félmosollyal. Érdekes, használhatná a képességét, erre meg hagyja, hogy egy gizda alak lenyomja! Minden esetre én továbbra is ott ácsorogtam karba tett kézzel - reméltem, nem kell gyenge pálcahasználati tudásomat gyakorlatba is átültetni. Hogy őszinte legyek, gyenge teljesítményemmel nem akartam túl nagy kárt okozni elsősorban saját magamnak. Kíváncsian vártam a fejleményeket.