Rellon invázió. Csatlakozom.

Jaj, de kedves fogadtatás. Ez most a szívemig hatolt. Vagy nem.

Olivér: Ha nem haragszol, ehhez még nekem is lesz egy-két szavam...

Marci: Szia törpi! Örülök a kutyusodnak, vagy mi...

Üdv.

Olivér, valószínűleg akkor épp haragszol.

Ashley, ki bízott rá Kornélra? Nem volt jó ötlet...

Sofi, Olivérnek csak félreérthetetlen ötletei vannak a feszültség levezetésére.

Üdv!

Ide tényleg illene egy 18-as karika, de még belefér...

Szia.

Én a kiheverheti helyett egészen mást olvastam, de ezt a fáradtságomnak tudom be... xD

Jó estét!

Nem, csak fáradt... Hosszú napom volt.

Na jó, de ez velem jár... A zöldek mindig félreértik, amit félre lehet...
Akkor nem egyedül vagyok rossz! *-*

    Egy lehelettel voltam csak rosszabb hangulatban, mint szoktam, de már ez is meglátszott. Egyszerűen nem bírtam kedvesen nézni senkire. A legtöbb, amire futotta, hogy kerültem a szemkontaktust, mert az hót ziher, ha én ma valakire ránéztem, az ásta a sírját. Attól függetlenül, hogy csak a konyhába mozdultam ki reggel, valamint a szokásos délutáni sétámra, meglepően sok emberrel találkoztam a nagy hőség ellenére is. Azt hittem, hogy a 42°C elég visszatartó erő, de úgy tűnik tévedtem. Visszaérve a szobámba egy újabb levelet hozott a baglyom, ám ezúttal nem bontottam ki. A múltkori miatt is épp elég ideges voltam, nem kellett rá még egy lapát. A zsebembe süllyesztettem egy doboz cigit, majd felkaptam Leot és nekiindultam a kastélynak.
    Nem volt egészen lézengés szaga a dolognak, valamelyest eltervezett volt, hogy levegőre megyek, azonban semmi kedvem sem volt megint a faluba, vagy a környező helyekre baktatni. Leonak nem tetszett a bezártság gondolata, de fáradt is volt már a kinti rohangáláshoz, így végül az erkély bizonyult megfelelő helynek. Nyugodt, lassú tempóban sétáltam arrafelé, útközben pedig beiktattam egy konyha megállóhelyet, hogy elhozhassak egy finom bögre, forró kávét. Utam ezután egyenesen a déli szárnyhoz vezetett.
    Megérkezvén kitártam az ajtót és Leot rögtön leraktam a placcra, hadd szórakozzon magában. Zsebemből elővettem a mennyei mannaként funkcionáló cigit és rágyújtottam, utána pedig belekortyoltam a kávémba. A korlátnak támaszkodva egészen jó kis pihenés volt ez, nem csinálni semmit, csak a két szenvedélyemet űzni, miközben a falu fényeit figyelem. Ma először éreztem úgy, hogy nem vagyok feszült, sőt. Leo odabattyogott a lábamhoz én pedig lepillantottam rá. A kis sünci a hátára fordulva kapkodott a lábával, hogy játsszak vele. Elmosolyodtam, lehajoltam hozzá és talpra segítettem – no nem mintha szüksége lett volna rá. Tüskéi élesek voltak, de engem sohasem bántottak, valahogy mindig megúsztam szúrások nélkül, amit annak tudtam be, hogy a sün nagyon hozzám nőtt. Mivel Leo megérezte, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat a mókázásra bespurizott a sarokba és összegömbölyödött, így egy tüskés labda látszatát keltette. Felegyenesedtem és kávémba kortyolva visszafordultam a falu látképe felé.

    A csend és a szellő kellemes fuvallata tökéletes hangulatot kölcsönzött az estének. Amíg valaki ki nem vágta az erkély ajtaját. Nina fejében a pumpa egy pillanatra felszaladt, mert ha egy elsős elkezd itt pattogni, védővarázs ide vagy oda, lerepíti innét. Aztán elfordítva a fejét egy sacc per kb negyedikes-ötödikes diákkal találta szemben magát. Aki dohányzik. Oh, ha most meglehetne az a kiváltsága, hogy büntessen… Mondjuk, arról a fiúnak nem kell tudnia, hogy nem prefektus, egy kis játék belefér, ha már megzavarták.
- Leo, gyere ide – szóltam oda a süninek, aki hihetetlen irammal rontott neki az aprócska távolság legyűrésének és egyenesen a srác lábának ütközött. A találkozás nem lehetett éppen kellemes. Visszanyeltem a mosolyomat, majd mintha meg akarnám fegyelmezni, játszi könnyedséggel emeltem fel a kezem figyelmeztetőleg.
- Kicsit körültekintőbben, ha kérhetem. Nem vagy bika, hogy felöklelj másokat, csak úgy bemutatkozásképp – erre persze Leo bespurizott a lábam mögé, mielőtt az ismeretlen bármit is szólhatott volna. Ez van, kicsi még, nem tudja, hol a határ. Aztán eszembe jutott, hogy a fiú feltett egy kérdést, bár ha jobban meggondolom, a válasz teljesen felesleges volt. Már tudta, hogy az apróság hozzám tartozik.
- Ne haragudj. Pár hónapos és kissé mozgékony – jegyeztem meg, majd Leot megböktem, mire visszarohant a sarokba. Félénk a drágám. Aztán megint a srác kezében lévő bűzrúdra fókuszáltam és magamban már mosolyogtam. Itt repül a kismadár, mert végre rellonos módjára viselkedhetek. Vagy talán csak szimplán gonoszul – nem ugyanaz? Szívtam egy slukkot a cigimből, majd elnyomtam a korláton lévő hamutartóban és barna íriszeimet az övéibe fúrtam.
- Ha nem tévedek, neked ez tilos – böktem a kezében lévő füstölgőre, de egy pillanatra sem emeltem le tekintetem szeméről. Ejnye, ejnye, nekem lehet, na de neki? Cöh cöh cöh, rossz kisfiú, lesz itt bünti. Vagy csak szívatás. Bár fogalmam sem volt róla, hogy milyen kedvében van a másik, nem is izgatott különösebben. Az alkalmakat meg kell ragadni.

    A fiú teljesen közömbös volt, látványa minden kedvem elvette az élettől. Vettem egy mély levegőt, de nem tudtam, mit mondjak. Mindenki jobban jár, ha inkább semmit. Az „aggodalom”, amit tanúsítottam inkább jött illemből, mintsem valódi érzelmekből. Erről persze neki fogalma sem volt, legfeljebb sejthette, ahogyan azt is, rellonos vagyok. Vagy meglátszik rajtam? Csak azért, mert ezt bóknak veszem.
    Az a vigyor a képén… Lehet, hogy nekem friss husi. Beleillene a zöldek társaságába, kellően pofátlan, csakúgy, mint például a mi drága Olivérünk. Szívem szakadna meg, ha nem a mi házunkba járna. De mivel a „miénk”, így nincs miért aggódni, nyúzhatom naphosszat, ha jól esik. Ez azonban nem mondható el az itt lévő srácról. Kezdtem attól tartani, hogy mazochista és direkt akar lebukni, hogy büntetést kaphasson, így meg ugye elveszi a szívatás örömeit. Ha Lyra állna itt, vagy bármely másik prefektus a házamból, valószínűleg már ízeire szedte volna a fiút. De úgy tűnik, a mai nap a mázlis napja, mert erről szó sem volt.
- Mit szólnál egy szaftos büntetéshez? – emeltem fel egyik szemöldököm és a fantáziájára bíztam a dolgot. A látszat néha csal, nem voltam prefektus, de így már egészen annak nézhettem ki. Mintha maga az ördög állna vele szemben, kaszát tartva kezében, melyről csöpög előző áldozatainak vére. Nem tűnt ijedősnek a srác, így nem is akartam ráijeszteni, csak a határokat próbáltam kitágítani, amennyire csak lehetséges. És lássuk be, onnantól, hogy ő úgy tudja, jogom van büntetni, már rég én húzom a határokat.
- Mi a neved? – kérdeztem közömbösen, majd újra rágyújtottam. Tipikus prefektus tevékenység, pont azt csináltam, amit tilos, mert megtehettem, legalábbis elméletben. Szerencsére ez csak az emberek képzeletében zajlik így, hogy aki járőrözik, annak mindent szabad. Nem volt ez egészen igaz, de lényegesen több dolgot engedhettek meg maguknak. Én is mestertanoncként, ha úgy tetszik szórakozásból szeghettem szabályt. Ejj, ezek a fránya kiváltságok.

    Éreztem a fiú hangjában, hogy rájött, nem vagyok prefektus. Nem zavart különösebben, nem is az volt a szándékom, hogy budit takaríttassak vele, bár ha jobban meggondolom, az egy igazán mocskos bünti lett volna. A helyzete egyenesen katasztrofális is lehetett volna, de minek törje magát az ember? Inkább csak óvatos mosolyra húztam a számat.
- Az hamarosan ki fog derülni – angyali tekintetem elárulta, hogy tényleg az elkövetkezendő szóváltások fogják eldönteni a beszélgetés végkimenetelét. Hogy véres bosszút vagy feladatot szánnék a fiúnak, az nyilván ki van zárva, az ránk marad zöldekre, nagy örömünkre. Mindenesetre a játékot folytatta. Mintha csapdába akarna csalni, rákérdezett, nem érdekelne-e a háza és évfolyama. Gúnyos mosollyal nyugtáztam a kérdését. Láttam már eleget ebben az iskolában, hogy tudjam ki hová tartozik. Ránézésre megállapítható, ám ehhez szükség van tapasztalatra és emberismeretre, nem mellesleg pedig kitűnő megfigyelőképességre. Ahol ez a három egyesült, ott volt minden rendben.
- Felesleges kérdéseket nem teszek fel ötödikes Eridonosaknak, drága Ethan – kinézet, stílus, viselkedés, megszólalás, gesztikuláció, hozzáállás. Sok mindent elárulnak valakiről, éppen ezért róla is. Nem állt módomban elhúzni a nótáját, de már nem is szándékoztam és valahogy a bemutatkozás is ugyanebbe a kategóriába tartozott. Belekortyoltam a kávémba, amiből még mindig volt egy kevés, majd a cigit a számhoz emeltem. Nem volt túl sok kérdésem. Határozottan nem tudtam volna kijelenteni, hogy nem vagyunk egy súlycsoport. Nem tudtam, hogy ő mit figyelt meg, de nem is izgatott a dolog. Magas sarkúmban állva, majdnem combomig érő hajjal, vékony testalkattal, hosszú lábakkal nem voltam tipikus tömeglány, már csak azért sem, mert valamiért vonzottam a figyelmet akaratom ellenére is. Sosem ismertem édesanyámat, még csak egy fényképet sem láttam róla, de biztosan tudtam, rá hasonlítok.
- Mikor érkeztél? – kérdeztem tőle, majd a falu fényei felé fordítottam tekintetem. Ha valamire kíváncsi, úgyis kinyitja a száját és megkérdezi. Reményeim szerint, ha volt olyan tökös, hogy tilosban bagózzon, akkor nem fog félni attól, hogy feltegyen egy kérdést.

Boti, az a szám zseniális. Még a végén zenepajti leszel.

    Megkezdődött a vizsgaidőszak, mindenki tankönyvvel a kezében rohangál fel s alá. Mindig is döbbenettel néztem azokra az emberekre, akik képesek voltak ennyit tanulni. Én is kitűnő eredménnyel végeztem el minden iskolámat, mégsem volt szükségem naphosszat tartó magolásra. Egyszerűen értelmetlen, hiszen lehet, hogy a vizsgán el tudod mondani, de ha két hét múlva visszakérdezik, tuti nem fogod köpni a választ.
    Szerettem a házam, mert itt a legtöbb ismerős halálos nyugalommal flangált, mintha épp nyaraláson lenne. Ez a tökéletes lazaság és oldott hangulat volt az, amit imádtam a Rellonban. Lehet, hogy tele vagyunk olyan tulajdonságokkal, amiket mások nem kultiválnak, de mi így érezzük jól magunkat, ettől leszünk zöldek. Jómagam sem vagyok kivétel, szintén a lazulós csapathoz tartoztam, így zsebre dugott kézzel sétálgattam a kastély falai között. Kivételesen jó hangulatomban voltam, így kellemesen elcseverésztem pár ismerőssel. Az általában idegesítő dolgok ezúttal kevésbé vonzották a figyelmemet, ami jót tett nekem is és a környezetemnek is. Továbbra is kiosztottam pár szúrós pillantást, hiszen ez valahol elengedhetetlen részem volt, velem járt. Talán rosszul is éreztem volna magam, ha nem teszek ilyesmit.
    Nem telt bele sok idő és a Vigadófreskó folyosóra értem. Itt aztán volt minden, hosszú és rövid, fárasztó és mulattató tréfa egyaránt, ám annyi közös volt minden festményben, hogy árasztották a mámorító borszagot. Talán egy kicsit megkívántam. Talán. Némelyik rám köszönt, egynél azonban meg is álltam. Jókedvűen mesélt nekem, én pedig elmosolyodtam a végén. Aztán tovább indultam és mindenkitől meghallgattam egy-egy vicces történetet. Sosem volt kenyerem az efféle szórakozás, de kivételesen jól esett.

    Az egyik freskó épp elemében volt, belelendült a sztoriba én pedig fél szemöldökömet felhúzva hallgattam, mikor valami ütődést éreztem. A férfi a festményen elhallgatott én pedig gyilkos tekintettel meredtem a szőkeségre. Majdnem kicsúszott számon, hogyha a szemével nem csak nézne, hanem látna is, több esélye volna arra, hogy ne ütközzön nekem, de lássa mindenki, mily jó vagyok, csak összeszűkült szemmel meredtem rá. A nevetés némileg alább hagyott és mindenki a reakciómat kezdte lesni. Hát lehet ilyenkor csúnyán válaszolni?
- Semmi probléma, de talán legközelebb nézz a lábad elé – próbáltam kedves hangnemben beszélni, sőt, még egy mosolyt is az arcomra erőltettem. Tudtam, hogy a lány megbánta és azzal is tisztában voltam, hogy nem szándékosan tette, amit tett, baleset volt. Semmi értelme nem lett volna gorombán válaszolni. Ezentúl remélhetőleg jobban fog figyelni, mert nem biztos, hogy lesz még egyszer szerencséje olyan türelmes egyénhez, mint most jómagam.
- Melyik ház tagja vagy? – elsőre a sárgákhoz tippeltem, de most már inkább pirosnak mondtam volna. Általában jól megy a beazonosítás, de aztán lehet, hogy előtör a lánykából egy zöld sárkány, ki tudja? Mindenesetre egyelőre Eridonosnak tűnt, plusz ha jól saccoltam elsős lehet. Általában azok szoktak így viselkedni, no meg ők a nagyjából minden diák félők. Végigmértem a szőkeséget és hallottam, ahogy az egyik festmény elsüt egy szőke nős viccet. Ezek honnan hallanak ilyeneket?
- Nina vagyok – tettem hozzá mellékesen, majd kikerültem és a freskóhoz sétáltam. Elővettem a pálcám és felé tartottam, jelezve, hogy kap egy hideg zuhanyt, ha még egy hasonlót mond. Persze a pasas rögtön vette az adást és inkább borba fojtotta humorát. Nem néztem a lányra, ahogy hálát sem vártam, ettől függetlenül örültem, hogy mint mindig, most is rendet tettem. Szerencsém van, ahogy még Léna mondta, határozott vagyok és ezt sokan elrettentőnek találják, de nem is baj. Inkább féljenek tőlem, mintsem állandóan packázzanak velem.

Már itt is pusztítunk...

Ha csak azokat pusztítanánk...

Szióó.

Folyton ez a fránya feszültség...

Olivér, ez esetben úgy érzem, mi mind perverzek vagyunk.

Annyira jó látni, hogy micsoda szeretetközvetítés megy itt...

Sziasztok.

Hát Oli, valahogy úgy.

Ajjaj, azt hiszem az eset rosszabb, mint gondoltuk volna. xd

*elkapja a lányt* Én is örülök neked. *-* 'Estét.

Hát itt már mindenki happy, csak én nem.

Elmegy a kedvenc tanárom a suliból (aki amúgy felkészített volna a nyelvvizsgámra), és délelőtt műtötték a fogam, ami most eléggé fáj. *cenzúra erősen ON*

De azért igen hatalmas örömfaktor, hogy megkaptam álmaim cipőjét.

Hát olyan nagyon... Kúl. *-* Az az igazság, hogy ezt látni kell. Magassarkú, fűzős bokacsizma. De fergeteg jól néz ki. *-*

Küldtem. ^^ Egyébként meg mi ez a kihaltság? Valami életet kéne ide lehelni...

Valaki ma megint nagyon humoros...

Ahogy elnézem, ettől függetlenül az életlehelés nem jött be.

    Napos, de hűvös reggelre ébredtem, ami némileg lelombozta, egyébként sem felhőtlen hangulatú személyem. Ma valahogy még a rellonosok is elkerültek. Pedig háztársaimmal igen jól kijövök mindig, annak ellenére is, hogy valahol mind defektesek vagyunk. Lehetséges volna, hogy ez tart össze minket? A kérdés persze költői, de válaszokat sokan próbálnának meg adni rá. Este összeszedtem magam, hogy kimenjek a friss levegőre és mivel úgy hallottam, hogy egészen új helyek kerültek felfedezésre, így úgy döntöttem, megvizsgálom őket közelebbről is.
    Lebaktattam a faluba, nézelődtem a boltokban, néhányba még be is kódorogtam, de nem vásároltam semmit. Szokásomtól eltérően kikerültem a pubot, de a csárdából jövő hangok sem tudtak becsábítani. Ahogy haladtam a falu határa felé, megpillantottam egy stéget. Kíváncsian indultam el arrafelé, ahová megérkezve kifejezetten éles csend fogadott. Elszoktam a zajmentes övezetektől, így meglepően furcsa volt a hely számomra, de ekkor még nem tudtam volna megmondani, hogy jó, vagy rossz értelemben. Elsétáltam a végéhez és lezuttyantam.
    Különböző gondolatok motoszkáltak a fejemben. Többek között a múlt, amit már rég magam mögött kellett volna hagynom, de újra és újra felszakad a seb. Nem beszéltem erről soha senkivel, pedig próbálkoztak pszichológus ismerőst is bevetni. Nemhogy megbíztam volna vele, csak ellenségesebb lettem tőle. Rám sosem hatottak a lelki ápolgatós dumák, meg a „nyugodj meg, nem lesz semmi baj” közhelyek. Attól, hogy megnyugszom, még lesz baj, ahogy attól még lehetek ideges, hogy nem lesz baj. Ezek ilyen egyszerű dolgok. A kedvencem mondjuk az volt, mikor valaki azt kérte, tárjam ki a lelkem. A lelkemet nem, de az ajtót teljes szélességben kitártam előtte azzal a kommentárral, hogy maximum a testemet vizsgálhatja majd meg közelebbről nyitottan, miután feldobtam a pacskert. Sokan nem értékelték és még jobban győzködtek, hogy nekem orvosi segítségre van szükségem. Szerintem meg amíg egészséges vagyok és vannak kapcsolataim a külvilággal, addig minden rendben velem. Amin szeretnék változtatni, azon már nem lehet, így pont nem egy lélekbúvár fog velem csodát tenni és angyallá varázsolni. És ha már itt tartunk, pont ezért gyűlölöm és szeretem a csendet. Mert hagy gondolkodni.