~Marcell és Lalla~

Kicsit fáj a fejem, de biztosan csak attól, hogy egész nap a szobámban lapultam. Nem volt kedvem kimozdulni, valahogy a heverészés és a szövegalkotás jobb szórakozásnak bizonyult, mint a többi elfoglaltság. Még Jamiehez sem volt kedvem átmenni, hogy egyek vele, vagy beszélgessünk, pedig csak pár méterrel lakik arrébb. Megint eszembe jutott anya, és ez az egész napomat elkaszálta. Még mindig felfoghatatlan, hogy nincs itt velem, és a családom azon részével kell együtt élnem, akiket alig ismerek. Legalább annyival vagyok szerencsésebb, hogy ismerősökhöz kerültem, nem pedig egy teljesen új családhoz. Meg, ha azt veszem, akkor már van két haverom is, akik még a háztársaim is, így mégse annyira elveszett ez az ittlét. A nagy gondolkodásban, a gyomrom is megkordult, és Jamienek sikerült rávennie, hogy egyek is valamit, ne csak a morgásokat hallgassam. Valahol igaza van, nem szabad azért éheznem, mert nincs itt anyu, és teljesen egyedül érzem magam emiatt. Ettem pár falatot az ételből, majd megfogtam a kis noteszomat, felvettem a cipőmet, és elindultam. Hogy pontosan hova, azt nem tudom, mert a falut egyáltalán nem ismerem, és a közeljövőben sem szeretném jobban megismerni. Ha vége a vizsgaidőszaknak, úgy is visszamegyek Islingtonba. Azonban az is baj lesz, mert akkor a következő tanévben fogok eltévedni. Ez a helyzet sehogy sem jó, ezért mégis csak most kell megtudnom, hogy mi merre van. Mielőtt kiérnék a lakósorról, egy lekanyarodó utcát pillantok meg. Nem értem, amikor jöttem, akkor még nem láttam, de ez nem úgy fest, mint amit most építettek volna ide. Lehet Jamie házának a keresése vonta el a figyelmemet róla. Nem baj, most úgy is felfedezek, vagy mit is csinálok pontosan, ezért elindulok rajta. Hamarosan egy játszótéren kötök ki, amire el is mosolyodom. Lesz egy olyan hely, ahova kijöhetek, ha friss levegőre vágyom, de emellett el akarok szabadulni otthonról. Közelebb sétálva, egy kisfiút pillantok meg a homokozónál, aki látszólag boldogan épít valamit. A szüleit nem látom sehol, de lehet hogy a közelben laknak, és azért van egyedül. Remélem nem fog megijedni tőlem, ha leülök mellé, hogy beszélgessünk... Igen, és itt a probléma. Ha én magyarul szólalok meg, akkor percekbe telik, mire kimondok egy értelmes mondatot, és nem tudom, hogy a kissrác tud-e angolul. Odasétálok hozzá, és leülök mellé, noteszomat magam mellé helyezve.
– Hi. Remélem nem zavarni téged. –kedvesen mosolygok rá, és készülök felkelni, ha a fiú mégis azt mondja, hogy nem vevő a társaságomra. – Én Elliot vagyok. Téged hogyan hívhatlak? –nyújtom felé barátságosan a kezemet, és ha kezet fogunk, ha nem, felteszem neki a következő kérdést. – Mond, mit építeni? –valószínűleg valami vár féleséget épít, de ha válaszol, akkor okosabb leszel.

~Marcell és Lalla~

Reggel még nem gondoltam volna, hogy a mai nap folyamán egy játszótéren fogok kikötni. Eddig nem bántam meg, hogy kimozdultam, remélem ezután sem fogom. A homokozónál egy kisfiú ücsörög, és mint a válaszából kiderült, várat készül építeni. Olyan furcsán beszél, talán ő sem tud annyira jól magyarul, mint én. Vagy inkább csak meg van szeppenve. Az ő helyében én is félnék magamtól, mert az nem mindennapos dolog, hogy egy idősebb srác megy oda egy sokkal fiatalabbhoz, főleg nem úgy, hogy nem is ismerik egymást. Nem fog velem kezet, nem baj nem hibáztatom érte. Előbb jobb, ha megismerkedünk.
– Én is szerettem építeni várat, mikor annyi idős lenni, mint te. –mosolyogtam Marcellre. Igaz, hogy én nem homokból, hanem mindenféle kacatból, ami csak a kezembe akadt a szobámban, de vár volt. Anyu mindig bosszankodott, hogy nem talált meg, de amint már rájött, hogy a zongorám alatt volt a "tróntermem", mindig ott keresett, és meg is talált.
– Én nem lenni magyar, nem beszélni jól nyelvet. Azért mondok így szavakat, és ha nem érteni meg, amit mondani, kérlek ne haragudni érte. –magyaráztam meg miért is beszélek így. Nem akarom megrémíteni a kiejtésemmel, és jobb az ilyesmit az elején tisztázni, még mielőtt félreértések lennének a beszélgetésből. Lehet, hogy ő másképp értelmez egy-egy szót, vagy mondatot, mint ahogyan én azt kigondoltam. Akkor meg jön a vita, és én megint furán tudnám megmagyarázni, hogy a miérteket, és csak rosszabbodna a helyzet.
– Segítsek építeni? –talán nem fog megharagudni a jó szándékomtól, de ha nem szeretné, hogy segítsek, akkor csak figyelem, ahogyan épít. Közben körbenézek, de egy felnőttet sem látok itt. Egyedül lenni itt a kisfiú, vagy talán az édesanyja elment egy helyre, addig őt itt hagyta. Vagy a közelben laknak, és a ház ablakából rá lehet látni a játszótérre.
– Egyedül lenni itt? Nem akarni téged bántani, ne félj. –kedvesen mosolyogtam a kisfiúra. Ebből a kérdésből általában az szokott lejönni, hogy el akarják rabolni az illetőt. Sok könyvet olvastam, ami ilyesmiről szólt, tudom mi a dörgés. Az egyedül játszó gyerekek az áldozatok, és a sok gonosz bácsi meg a gyermekrabló, és olyankor mindig váltságdíjat kérnek, meg ilyesmi rossz dolgok. Ha Marcell nem küld el, akkor biztonságban lesz mellettem. Nem azért, mert olyan nagyra lennék az erőmmel, csak van az a fura valami, ami előtör belőlem, ha bántani akarnak. Mint anno a Roxfortban a nagyobbak ellen. Csak akkor az is megesik, hogy akaratom ellenére bántom Marcellt. Ajj, muszáj lesz majd megtudni, hogy ez mi is, de most az fontosabb, hogy figyeljem a kisfiút, ahogyan építi a várat.

~Jamie~

Új hely... új emberek... semmi ismeretség. Ennek tudatában szálltam le a vonatról Bogolyfalván, vagy mi ennek a varázslófalunak a neve. Eddig nem valami nagy durranás, de meg kell szoknom a helyet. Addig biztosan, ameddig nagykorú nem leszek, és ki nem járom az iskolát. Ez is mekkora kicseszés már. Most kezdhetném az RBF évemet, erre visszapaterolnak harmadikba, mert itt másképp működik a tanítási rendszer. Nem valami felüdítő hír, de nem tudok mit tenni ellene. Inkább az ismeretlen Magyarország, mint a nagyi csipkedése.
Az egyik ládámat lebegtettem magam előtt, a másikat pedig húztam magam után, így keresve meg azt a helyet, ahova el lettem irányítva. Valami csárdába kell mennem a kulcsokért, mert Jamie dolgozik, és ezért nem tudott kijönni elém. Morgolódhatnék, hogy senki nem fogad az érkezésemkor, de legalább így csendben fel tudom dolgozni, hogy itt fogok élni. Majd megszokom ezt a helyet, vagy nem, de ha esélyt sem adok, akkor alapból el van veszve a dolog. Ami még itt tart, az nem más, mint az a furcsa képesség. Apa azt mondta, hogy az iskolában van egy tanár, aki tudhatja, hogy mi is ez, és képes nekem segíteni. A lepakolás után mennem is kellene oda, de nem fogok. Nem szeretnék még bemenni az iskolába, egyedül meg aztán végképpen nem. Időközben megérkezek ahhoz az épülethez, ahova mennem kellett. Külsőleg nem egy főnyeremény, de kitudja, hogy bent milyen. Lenyomom a kilincset, belebegtetem a ládámat, és behúzom magam után a másikat is. Hát, belül sem valami eget-rengető, de Apu mondta, hogy Jamie nem olyan gazdag, mint én. Vállat vonva mentem oda a pulthoz, letettem a cuccomat a földre, és felültem a székre. Alig, hogy helyet foglaltam, valaki megragadta a vállamat. Reménykedtem benne, hogy Jamie az, de a hangból ítélve, meg a bűzölgő szájszagból is, arra jutottam, hogy ez bizony nem az unokatesóm. Megfordultam, de a látvány eléggé förtelmes volt. A férfi hullarészegen kezdett kioktatni. Nem igazán értettem, hogy mit is magyaráz, de annyit sikerült megértenem, hogy itt nem fognak kiszolgálni kölyköket. Vitatkoztam vele egy sort, mire pálcát ragadott, csak hogy én gyorsabb voltam, és lefegyvereztem, és a saját pálcámat a torkának szegeztem. Érdekes egy első nap, de nem én kerestem a bajt, és inkább egy ember szívja meg, sem, mint az egész csárda.

~Marcell és Lalla~

Soha nem tapasztalhattam meg, hogy milyen lehet nagy testvérnek lenni, és segíteni az öcsit, vagy a húgit. Már nem is fogom, mert anyu sajnos elhunyt, a féltesóim is idősebbek, mint én, így aztán maradt a fiatalság szerepe. Legalább nem akarnak még a portól is megóvni. Az kellene még csak, nyomban meg is őrülnék tőlük. Tudok én magamra vigyázni, ha meg nem így lenne, akkor az a valami megvéd. A Rpxfprtban is így volt. Amint megtámadtak a nagyok, valami megvédett, de senki nem volt a közelemben. Talán most is így alakulna, de nem szeretném megtapasztalni.
– Igen? –mosolyogva nézek rá. Biztosan nem tudnék vele angolul kommunikálni, de az mindig is érdekelt, hogy máshol hogyan is oktatják az angolt. – És szeretni a nyelvet? –nagyon kíváncsi vagyok a véleményére. Én eléggé küszködök a magyar nyelvvel, de ez meg is látszik a beszédemen. Azt viszont nem tudom, hogy ő miért beszél ilyen furcsán. Lehet valami betegség, de nem merek rákérdezni. Nem szeretném felszaggatni a sebeket, mert fogalmam sincs, hogy miért ilyen, és az ilyesmiről általában nem szívesen beszél az ember. Ha tőlem kérdeznének tabu dolgot, akkor biztosan elborulna az agyam, és lekiabálnám az illető fejét.
Marcell beleegyezett abba, hogy segítsek neki. Mosolyogva, és boldogan játszok vele, és segédkezek az építésben. Látom, hogy egy tornyot készül megformálni, ezért teszek még oda egy kis homokot, hogy megtartsa az alapot, és ne boruljon szét. Ekkor elmondja, hogy egyedül van itt, illetve megkérdezi, hogy melyik házban lakok. Ettől féltem, így most már semmi kétség, afelől, hogy itt maradjak, és vigyázzak rá. – Az 52-esz számú házban. Te? –kérdezek vissza mosolyogva, és amint sikerült felépíteni a várat, előveszem a pálcámat. Nem félek attól, hogy leleplezem a varázslatot, hiszen ez egy varázslófalu, a muglik nem merészkednek beljebb. Egy egyszerű kis bűbáj segítségével megszilárdítottam a homokot, hogy ne dőljön össze, ezután el is teszem a pálcámat.
– Így nem fog összedőlni. Te is varázsló lenni? –érdeklődve pillantok a kisfiúra. Ahhoz még fiatal, hogy a suliba járhasson, de lehet elég érett, hogy már tudatában legyen az erejének.

~Marcell és Lalla~

Nagyon aranyos egy kissrác, és bár nem vagyok teljesen biztos benne, de azt hiszem kezd feloldódni. Nem látom rajta azt a megszeppentséget, de lehet, hogy csak én vagyok így vele, és legbelül még mindig fél tőlem. Nem tudom, hogy milyen lehetett neki eddig, ezért sem lehet addig felróni a hibáit, ameddig meg nem ismerek minden apró kis részletet. Ehhez persze nem elég pár órás beszélgetés, de nem hinném, hogy most találkozunk először s utoljára.
– Szívesen segíteni megtanulni, ha szeretni fejleszteni tudásod. –így én is tudok tanulni, meg ő is. Csak ő angolul, én pedig magyarul. Közben furcsán nézek rá egy picit, mert látom, hogy mozog a szája, de nem hozzám beszél. Hallottam már egy ilyesfajta betegségről, csak most nem jut eszembe a neve, de azt is tudom, hogy gyógyítható. Vagy csak én képzelem azt, hogy mozog a szája, mert már annyira fáradt vagyok, hogy ilyenre is képes vagyok. Össze kellene szednem magam érzelmileg, és ki kellene aludnom magam. Ha ez megvan, már jöhet az ismerkedés.
– Szép és fura nyelv. Nehezen megy tanulása, de nem adni fel. Féltestvérem magyar, ő segít megtanulni rendesen. –válaszoltam a feltett kérdésre, és utána meglepetten pislogtam. Vajon kicsoda az a Lalla? Nem látok magunkon kívül senkit sem, de nem akarom megsérteni Marcellt azzal, hogy megmondom neki, hogy nem tudom kiről beszél. Lehet, hogy ez egy játék, és mi mást tehetnék, mint hogy játszok vele!?
– Én is üdvözölni őt. Lalla barátod lenni? –mosolygok rájuk. A várat egy bűbáj segítségével megszilárdítom. Marcell rákérdez arra, hogyan kell használni a pálcát, így ismételten csak előveszem azt. Úgy fogom, hogy mindent lásson rajta, még annak ellenére is, hogy nem nagy szám. Megkérem, hogy nyújtja ki a kezét, és ha megteszi, akkor a kezébe adom. Vele együtt fogom, és egy követ nézek ki nem messze tőlünk.
– Nem nehéz használni. Minden varázsló rendelkezni vele egy bizonyos kor után. Nekem 11 éves korom óta lenni. Fontos tudni, hogy pálca választ varázslót, nem varázsló pálcát. Varázsláshoz kell varázsige és sok-sok gyakorlás. Lehet te kezedben nem működni pálcám, ezért fogni kezed, hogy ne legyen baj. Figyelj, most lebegtetni fogjuk a követ. –megvártam még készen áll minderre, és lassan elvégzem a pálcamozdulatot, kimondom a Vingardium Leviosa igét, és a kő már emelkedni is kezd. Remélem Marcell nem fog megijedni ettől. Kíváncsian fürkészem az arcát, és ha mosolyogni látom, az engem is meg fog mosolyogtatni.

~Unokabátyó~

Nem sok kellett ahhoz, hogy közvetlen a torkának küldjek egy átkot. Egyetlen egy szerencséje volt a részegnek: az meg nem más, mint hogy a pálcám eltűnt a kezemből. Mondanom sem kell, hogy eléggé felbosszantott, és már készültem volna kiabálni, mikor Jamie lépett oda mellé. Elsőnek nem akartam felismerni, de mikor megszólalt, hogy nyugodjak meg, már tudatosult bennem, hogy tényleg ő az. Búcsúzóul be akartam mosni egyet az idegennek, de elhúztak onnan, méghozzá a pult mögé, és le is ültettek. Az arcomat a tenyerembe temettem, és mélyeket lélegeztem, hogy meg tudjam magam nyugtatni.
– Belém kötött, meg ki akart hajítani, mondván, hogy taknyosokat nem szolgálnak ki. Mégis mit csinálhattam volna? Ha hagyom magam, tovább fog kötözködni, és akkor meg... –nem tudtam befejezni. Tudtam, hogyha nagyon felbosszant, akkor az a valami a védelmemre fog kelni, és akkor lerombolom az egész helyiséget. Akkor Jamie még mérgesebb lenne, mint most és tuti nem fogadna be magához. Végül is, ki akarna egy olyan sráccal egy fedél alatt lakni, aki érzelmileg instabil, és bármikor a fejére robbanthatja a tetőt!? Ép eszű ember biztosan nem, és már így is sokat köszönhetek Jamienek.
– Sajnálom... –húztam el bocsánatkérően a számat, és elvettem a korsót egy köszönőmmel megtoldva. – Menj, a vendégek várnak. Én megleszek arra a pár percre, ígérem. –mindezeket persze angolul mondtam, nem kell senkinek sem tudnia, hogy miről is beszélünk, meg vele gondtalanul tudok ezen a nyelven kommunikálni. Nyugodtan kortyolgattam az italomat, legalább addig sem azzal vagyok elfoglalva, hogy bemossak annak az ittas embernek. Most biztosan jót röhög, hogy a tulajdonos lecseszett engem, de szívesen megnézném a képét, mikor kiderül, hogy rokon vagyok. Igaz, ahhoz sincs semmi köze.

~Unokabátyó~

Könnyű azt mondani, hogy hűtsem le magam, de megtenni már nehezebb. Nem akarok több balhét, ezért csak bólogatok Jamie szavaira, és csendben iszom tovább a vajsört, még ő kiszolgálja a többi vendéget. A részeg férfi közben távozik, de a tekintete nem tetszik, de fékezem az indulataimat. A vajsör többet ér annál, hogy a fejéhez vágjam a korsót.
– Az út unalmasabb volt, mint a roxforti. Az égadta világon senki nem volt a vonaton, akivel beszélgetni tudtam volna. A faluból meg nem néztem meg semmit, egyenesen idejöttem. Jobb? Úgy, hogyha bejövök ide, hogy meglátogassalak, hallgassam minden részeg barom szavait, hogy nem fognak kiszolgálni? Röhej... –csóváltam meg a fejemet. Tudom, hogy nem rajta kellene levezetnem a feszültségem, de mégis ő lett az áldozat.
– Van valami harapnivaló? Esetleg segítsek leszedni az üres asztalokat? –elvettem a kulcsokat, és a zsebembe süllyesztettem őket, de még vártam valamit, hogy visszaadjon: a pálcámat. Anélkül úgy sem fogok kimozdulni innen, ezt szerintem ő is nagyon jól tudja. Varázsló a pálcája nélkül nem ér semmit sem, és ha Jamie nem akarja, hogy a képességemmel felfordulást okozzak, akkor vissza fogja adni. Amint megkapom, felkelek a székről és a mosogatóhoz sétálok. Kiiszom a maradék italomat, és elmosom a korsót, majd kiteszem száradni.
– Te hogy vagy? Jól érzed itt magad? –visszaülök a helyemre, és próbálok mosolyogva nézni az unokabátyámra. Régen láttam, sokat változhatott ő is, de most majd mindent meg tudunk beszélni. Lehet, hogy nem ebben a pillanatban, hanem majd otthon, de akkor is tudunk majd beszélgetni. – Vagy inkább majd este beszélünk otthon? Most úgy is láb alatt lennék. –fel is kelek, és kisétálok a pult mögül, a ládáimhoz. Még nem indulok meg, csak akkor, ha Jamie is úgy akarja.

~Unokabátyó~

– Ezt úgy mondod, mintha tehetnék arról, hogy át kellett iratkoznom. Igaz, én nem akartam a nagyiékkal maradni, de akkor sem tehetek róla… –halkan sóhajtottam a kijelentés után. Választhattam: vagy a nagyiék és Roxfort, vagy apáék és Bagolykő. Az utóbbit választottam, mert nem ismerem túl jól az apámat, és így lehetőségem lesz rá, hogy ezt bepótoljam. 15 év sok idő, rengeteg beszélgetés és kaland, ami pótlásra vár.
– Tudom, ebben a reményben jöttem ide. Nagyiék úgy is csak arról traktáltak volna, hogy lépjek túl a dolgokon, mert ez az élet rendje… de én erre… képtelen vagyok. –soha nem értettem az öregek észjárást. A saját leányuk halt meg, és azt kérik az egyetlen unokájuktól, hogy lépjen túl a halálán. Ez nem megy egyik napról a másikra, ráadásul nem egy fejlődő kamasznál, aki pont abban a korban van, hogy az érzelmei ingadoznak. Úgy sem fogom tudni egykönnyen megemészteni a történteket, ezt senki nem várhatja el tőlem. Nehéz lesz így Jamieéknek, de inkább bezárkózok, sem mint felfordulást csináljak.
Harapnivalóként egy csomag ropit kaptam, amire csak elmosolyodom. Szeretem a ropit, és addig elég lesz, ameddig haza nem érek. Közben Jamie furán néz rám, mert még mindig várok valamire, ami nem más volt, mint a pálcám. Szemeket forgatva vettem el tőle, és tettel el a zsebembe, megígérve, hogy egyhamar nem átkozok le senkit sem.
– Csajok? Gondolom minden este másik fordul meg az ágyadban. –nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak el rajta. Kinézem belőle, de erről majd este beszélünk, mert nem hagyom ennyiben a témát. – Oké, nem fogok. Max eszek valamit, és szerintem le is fekszek aludni. Jó munkát, és kitartást. –mosolyogva búcsúztam el tőle, majd kihúztam a két ládámat a csárdából, és kint az egyiket ismét magam előtt kezdtem lebegtetni, így haladtam hazafelé.

~ Maya ~

Nem is tudom, hogy miért is megyek fel megint az iskolába... Ja igen, megvan. Jamie előszeretettel rám szólt, hogy most már ideje lenne bejárnom az órákra. Pedig semmi hangulatom nincs hozzá, és sokkal jobb lenne egész nap hűsölni a szobámba. Végre a kis épületet is átalakítottuk, így saját kis birodalmam van. Egyedül konyha nincs benne, így kajálni át kell járnom az unokabátyámhoz, de ez a legkevesebb gondom. A bűbájoknak hála kellemesen hűvös van a szobámban, nem forr fel az agyvizem a melegtől, így nyugodtabban tudok zongorázni, vagy dalszöveget írni.
Úgy döntöttem, hogy az utolsó óráról lelépek, úgy is unalmas dolgokat tanulni, meg olyanokat, amiket én már megtanultam. Ezért csendben elindultam lefelé remélve, hogy senki nem vesz észre. A Navinéból indultam, mert véletlenül fent hagytam a füzetemet, és jobb, ha azt senki nem olvassa el. Nem napló, de mégsem szeretem, ha beleolvasnak a szövegeimbe, az engedélyem nélkül. Amint megvan a füzetem, a lehető leggyorsabban indulok meg kifelé. Szerencsére senki nem vett észre, így könnyedén elértem a Bejárati csarnokba. Ott viszont egy lány ácsorgott, és a bőrödből ítélve most érkezhetett. Hmm, legalább ha rajtakapnak, hogy lógok, arra tudom fogni, hogy neki segítettem eligazodni. Igen, pont én, aki kb kettő hete lehet jártas az iskolában, de tok mindegy. Lassan odasétálok hozzá, és mosolyogva szólítom meg.
– Szia! Új lenni itt? –érdeklődöm magyarul, mert feltételezem, hogy magyar anyanyelvű, és nem angol. Ebben a suliban úgy is a legtöbben magyarok, így én vagyok az, aki hátrányban van. De legalább már egészen jól beszélem, és csak néha mondok értelmetlen dolgokat.
– Elliot vagyok. Téged hogy hívnak? –mutatkozok be végül. Azért mégis csak jó, ha tudja a nevem, és nem ismeretlen srácnak szólít majd. Ha a Roxfortban lennék, akkor jobban eltudnám igazítani, mint itt, de azért megpróbálom, hátha sikerül. Legfeljebb eltévedünk, abban sincs semmi rossz.

~ Rédey (bácsi:P) ~

Vajon itt is úgy van, mint a Roxortban, hogy a Nagyterem alatt egy ugyanolyan helyiség van, és a manók eleget tesznek a diákok kívánságainak!? Mert szerintem igen, de ezt csak akkor tudom meg, ha kiderítem. Több, mint valószínű, hogy valahogy a nagyterem fele lesz a konyha, így arra indulok meg. Minden bizonnyal a terem "alatt" lesz, így aztán lefele veszem az irányt. Keresgéltem még egy darabig, mire sikerült megtalálnom a helyet. Belépve azonnal megcsapott az ételek illata, de igazából nem ezért jöttem ide. Titokban reménykedek, hogy lesz itt egy olyan manó, akit meg lehet fűzni, hogy adjon nekem vajsört. A Roxfortban sikerül, remélem itt is. Azonban erről az álmomról hamar le kellett tennem, ugyanis az egyik ülőalkalmatosságon egy tanár ücsörög. Így látásból nem igazán ugrik be, hogy ki is lehetne, vagy mit is tanít, de ameddig nem akar büntetést varrni a nyakamba, addig tökéletesen mindegy a számomra. Inkább kérek valami sütit a manóktól, majd a tanár felé veszem az irányt.
– Jó napot Professzor. Leülhetek? –ilyen is ritkán fordult elő velem, hogy pont egy tanárral beszélgetek, illetve sütizek. Általában kerülöm a tanerőket, és csak akkor állok velük szóba, ha nagyon muszáj: vagyis az órákon. Itt most kényszerhelyzet van, mert ameddig itt ücsörög, addig biztosan nem jutok vajsörhöz a suliban. Mondjuk nem értem magamat sem, a csárdában gond nélkül kérhetnék egyet, de mire hazamegyek, az még sok idő. Addig meg nem bírom ki. Közben megkapom a süteményeket is, de ameddig a tanerő nem engedi, addig nem ülök le. Mégis csak illetlenség lenne engedély nélkül leülni, és annyi tisztelet még szorult belém, hogy megvárom a választ.
– Hogy van? –közben újabb kérdést teszek fel, hogy azért életben tartsam a beszélgetést.

~ András bácsi ^^ ~

Bólintottam egyet köszönet képen, és leültem a tanerővel szemben. Beleharaptam az egyik sütibe, közben elmosolyodtam a szavain.
– Én is jól vagyok. Sütiország? Maga nevezni el így helyet? –érdeklődtem a falat lenyelése után. Azért itt nem csak sütemények vannak, mert végül is konyha, nem cukrászda. A faluban úgy is van egy, a suliban elég furán mutatna. Közben olyan érzésem támadt, mintha átlátna rajtam, és ezt közli is velem. Ennyire látszik rajtam, hogy a vajsörért jöttem, nem pedig sütiért? Pedig nem is vagyok függő... annyira. De kiderült, hogy talán mégsem vagyok annyira átlátszó.
– Nem, nem hozni szorgalmit. Restellem, de nem jut eszembe, hogy maga milyen tárgyat is tanít. –elnézést kérően húztam el a számat. Aztán érdeklődve néztem, ahogyan felkel, és titokban reménykedtem, hogy már el is megy, de mégsem. Inkább az italokhoz megy, tölt magának valamit, majd visszaül. Az orromat azonnal megcsapja a vajsör illata, ráadásul még jobban szomjazom rá. Az viszont furcsa, hogy egy tanár iszik ilyesmit a suliban. Itt talán másabbak a szabályok, vagy inkább csak a diákoknak van megtiltva? Na, majd mindjárt kiderül.
– Úgy tudni nem lehet alkoholt inni az iskolában. Vagy csak diákoknak tilos? –közben megeszem a megkezdett süteményemet, és érdeklődve várom a választ. A végén még kiderül, hogy jó fej a tanár, és még lehet vele iszogatni is. Mondjuk az érdekesen jönne ki, ha valaki bejönne még ide, és rajta kapna, hogy egy tanárral iszogatok. Nem csak én szívnám meg, hanem még ő is.
– Mellesleg Elliot vagyok. Maga? –talán a neve alapján be tudom azonosítani, hogy milyen tárgyat is tanít. Viszont ismerős az arca, tuti hogy tanulom a tantárgyát, a kérdés csak az, hogy mit is tanít. Sok tantárgyam nincsen, szóval 3 közül lehet válogatni, mivel az MM-et Kahlil tanítja, az önismeretet meg egy nő. Az meg kizárt dolog, hogy a velem szemben ülő férfi nő legyen, hacsak nem ivott százfűléfűzetet.

~ András bácsi ^^ ~

– Pedig jó kis név, nekem tetszik. –jobban belegondolva, tényleg találó a név, mert nem hiszem, hogy a diákok normális ételért jönnek le. Vagy valami ital kell nekik, vagy sütemény. Én már csak tudom, a Roxfortban is ilyen diákok voltak, szerintem itt sincs ez másképp. Valahol minden diák egyforma, és ki az aki kibírná vajsör nélkül az iskolai éveket? Csak az, aki még nem kóstolta.
– Nem. Ennyien letámadják Tanár urat a szorgalmikkal? –nem tudnám magamat elképzelni tanárnak. Az a sok diák, meg a sok vita, meg az órák megtartása, szorgalmik és vizsgák javítása. Belegondolni is rossz, nemhogy átélni az ilyesmit. Nem lenne hozzá türelmem, és mint tudjuk, ha engem kihoznak a sodromból, az másnak fog fájni, és nem nekem.
– Azt gondolni, elvégre tanár. Engem nem zavarni, csak kérdeztem. Nem vagyok még tisztában sok szabállyal, a Roxfort másmilyen volt. –vontam meg a vállamat. Való igaz, hogy a két iskola különbözik, de lemerem fogadni, hogy van benne azért hasonlóság is. A szabályok eltérőek, meg kell tanulnom, hogy itt mit szabad, és mit nem. Nem kell még büntetés, mert Jamie rögtön ki is akadna, ha megtudná.
– Ahm Mugliismeret, ha nem tévedni. –igen, minden bizonnyal azt a tárgyat tanítja a tanerő. Legalább ezt is megtudtam.
– Ez valami teszt akar lenni? Nem fog büntetést adni, ha inni belőle? –mosolyogva kelek fel a székről, és megyek töltök magamnak az italból. Ha megbüntet, akkor megbüntet, de egy vajsörért megéri szenvedni. Belekortyolok, és minden zamatát kiélvezek. Imádom, egyszerűen nem tudok betelni vele.
– Készülni már szünetre? –minden bizonnyal igent fog rá mondani, mert ezt tudom leszűrni, ha már örült annak, hogy nem hoztam szorgalmit.

~ Axel ~
Valamikor a délután folyamán

Elég szeles az idő, de a szobámban sem kuksolhatok egész áldott nap. Az ősz ugyan nem tartozik a kedvenc évszakjaim közé, de ameddig nincsenek fagyok, addig ki kell használni, hogy kimehetek a friss levegőre. Noha megszokhattam már ezt a fajta időt, mert Anglia nem a meleg éghajlatáról híres. Felvettem egy pulcsit is még a dzseki alá, biztos, ami biztos alapon, majd megkerestem a füzetemet, amibe irkálni szoktam a szövegeimet, és kiléptem az ajtón. Nem döntöttem rosszul, amikor felvettem azt a pulcsit is. Az idő hideg szele megcsapta az arcomat, ami nem igazán esett jól, de ez nem tántorított el attól, hogy sétáljak egyet. Még az is lehet, hogy a levegőzésem alkalmával találok egy olyan helyet, ami nyugodt és alkalmas arra, hogy ihletet adjon pár dalszövegemhez. Bezártam az ajtót, átmentem az unokatesómhoz s szóltam neki, hogy elmegyek, majd időben jövök.
Kilépve a lakósorra, rögtön választanom kellett, hogy merre is indulok el. Valószínű, hogy a faluban nem fogok csendes helyet találni, maximum csak az üzletben, de mivel én a levegőn szeretnék alkotni, így annak a valószínűsége vajmi kevés, hogy betévedjek valahova. Ezért maradt a másik irány, amerre az erdő, illetve a tó található. Az utóbbinál biztosan csend lesz, és remélem, hogy tudok is valamit alkotni. Egyedül azt sajnálom ebben, hogy édesanya már nem hallhatja. Pedig nagyon szerette hallgatni a zongora hangját, illetve az énekemet is. Sajnos a múlton már nem tudok változtatni, de ha lehetőségem adódna rá, hát… nem tudom, hogy mit tennék. Változtatnék is, meg nem is. Tény, hogy édesanya hiányzik, de így viszont Kahlil segítségével kordában tudom tartani a melodimágiát, ami által több ember is megmenekül.
Még a gondolataimban voltam elmerülve, a lábaim a tóhoz vezettek el. Körbenéztem, de egy lélek sem volt itt rajtam kívül. Megkönnyebbülve ültem le az egyik padra, nyitottam ki a füzetemet egy üres oldalon, és a tollat a kezembe fogva vártam. Vártam, hogy az ihlet megjöjjön, és azonnal le is tudjam írni. Közben lopva-lopva a tóra néztem, remélve egy kis "segítséget", és szó, mi szó: a várva várt szavak meg is érkeztek. Mosollyal az arcomon kezdtem el írni a szöveget, persze még nem törődve azzal, hogy egyáltalán van-e értelme. Ha befejeztem, majd átnézem, és korrigálom a szavakat, de addig csak írok, és írok.

~ Axel ~

A kezdetleges nehézségek ellenére, könnyedén jöttek a szavak, amiket azonnal papírra is vetettem. Továbbra sem törődtem még a részletességgel, persze azért ügyeltem, hogy értelmes dolgokat írjak le. A szöveg elkészült, a lap be is telt a füzetemben, de az ihletem nem fogyott el. Itt volt az ideje, hogy újra elolvassam az alkotásomat, és finomítsak rajta néhány dolgot, ha szükségesnek ítélem meg. Egész jónak találtam az elejét, meg a refrént is, de ami utána következett, az már nem nyerte el a tetszésemet. Egy szimpla vonallal áthúztam az utolsó három darab, nyolc soros alkotásomat, és újra elkezdtem körmölni. Illetve elkezdtem volna, ha valami nem ütközik neki az arcomnak. Először azt hittem, hogy egy falevél az, de mikor lenéztem a földre, egy papírlapot pillantottam meg. Felvettem, mert érdekelt, hogy mi is van rajta. Elmosolyodtam, mikor megláttam rajta az ismerős szimbólumokat. Felnéztem, és mielőtt felkeltem volna, már állt mellettem egy kb velem egyidős srác. Az is kiderül, hogy az övé, így legalább nem kell keresgélnem a kotta tulajdonosát. Becsuktam a füzetem, de a tollat benne hagytam, hogy tudjam hol is tartottam, majd felkeltem a padról, és az ismeretlen felé nyújtottam a papírlapot.
– Szia. Nincs harag, és természetesen vissza. –halványan mosolyogtam az illetőre. Ezért még nem haraptam le senkinek sem a fejét, ráadásul nem is az ő hibája, hogy a szél éppen "hozzám vágta" a kottáját. Ebből máris le tudom szűrni, hogy művészlélekkel van dolgom, ami számomra sokat jelent. Tudom, hogy sokat vannak, akik zenélnek, de én kevés emberrel találkoztam eddig ezen az új helyen. Részben az én hibám, mert eddig be voltam zárkózva a saját szobámba, de most, hogy elkezdődik az új tanév, ezt nem tehetem meg.
– Elliot vagyok, örvendek. –mutatkoztam be illedelmesen, és ha elvette addig a kottát, akkor a kezem ott maradt, várva arra, hogy megszorítsam a jobbját. – Látom, te is szereted a zenét, vagy véletlenül használsz egy kottát könyvjelzőként? –kíváncsian figyeltem rá, majd visszaültem a helyemre, és intettem, hogy ő is foglaljon helyet. Ismerősnek tűnik az arca, de valahogy nem ugrik be, hogy honnan. Pedig jó az arcmemóriám, meg mi egyéb, de az is lehet, hogy a friss emlékek elnyomják a dolgokat. Tudom, hogy már láttam valahol, és biztosan be fog ugrani, hogy honnan. – Ne haragudj, de nem találkoztunk mi már valahol? –ez a legegyenesebb dolog, ha megkérdezem tőle, talán ketten hamarabb rájövünk az igazságra.

~ Axel ~

Fogalmam sincs, hogy én miként reagálnék arra, ha elveszne egy kottám, vagy dalszövegem. Mivel mindet egyetlen egy füzetbe írom, ezért csak egyszerre tudna eltűnni; azonban, azért eléggé mérges lennék, és tényleg nem tudom, hogy mit tennék. Így aztán megértem, hogy Axel –mint az kiderült a bemutatkozás alkalmával– miért is rejtette azonnal a könyve mélyébe a lapot.
– A vonós hangszerek nem tartoznak az erősségeim közé. A zongora a nekem való hangszer, rengeteg kottám van hozzá, és legalább a negyede saját szerzemény. –nem felvágni akartam vele, de ugyebár a saját darabokat mindig könnyebb átírni több hangszerre, mint egy sokkal régebbi, már-már a köznép által is jól ismert művet. Egyszer-kétszer próbálkoztam meg vele, de soha nem hangzott olyan jól, mint az eredeti darab. Ezért aztán fel is hagytam vele, és maradtam annál, hogy sajátokat írogatok. Így még a kreativitásomat is sokkal jobban kihasználhatom, meg senki nem mondja meg nekem, hogy ez így nem jó, úgy nem jó. Minden művésznek van egyedi vonása, így nekem is, és ha valaki nehéz elemet találni valamelyik kottámban, legalább arra tudom fogni, hogy ez az én specialitásom, és kész.
A művészeti rész után, rákérdeztem arra, hogy nem e ismerjük már egymást. Ismerős volt valahonnan, de nem jutott eszembe. A városok felsorolásánál én is gondolkodni kezdtem, hogy melyik fog beugrani, de sajnos eddig egyik sem. Az utolsónál viszont beugrott, hogy melyik városról is van szó, de nem akartam félbeszakítani a monológját. A történet, amit mesélt a tesójáról, engem is megmosolyogtatott. Jó volt visszaemlékezni arra az időre, és sok emlék előtört, ezzel feldobva a napomat.
– Torquay-ben találkoztunk, és igen, én vagyok az. Erre emlékszem, kicsit már idegesítő volt, hogy folyamatosan a nyakamban volt, de nem volt szívem lekoptatni, mert bár idegesítő volt, amellett még aranyos is. Oké, nem fogok neki többet megmutatni. –ígértem meg vigyorogva, de hogy ebből mennyit tudok betartani, azt nem tudom. Axelt se ismertem fel elsőnek, lehet, hogy a testvérét se fogom. Mondjuk a rajongása által ki fog derülni, hogy ki is lesz, de addig majd csak felkészítem magamat a találkozásra.
– Ez egy hosszú történet, és nem igazán szeretek róla beszélni. Mondhatnánk úgy is, hogy nem igazán volt más választásom. –húztam el a számat a mondat végén. Önszántamból még nem beszéltem erről senkinek sem, egyedül a tanári kar tudja a dolgot, más senki sem. Meg persze a család többi tagja, de nekik joguk van hozzá. Fáj erről beszélni, de valamikor ki kell adnom magamból, ha meg akarom úszni a további kérdéseket ezzel kapcsolatban. Marci még fiatal ahhoz, hogy elmondhassam a dolgokat, és Axel az egyetlen, akivel összefutottam, és nem családtag. Talán Axel lesz az, és itt és most.
– Édesanyám egyik bájitala rosszul sült el, és életét vesztette a robbanás következtében. Én találtam rá, de nem tudtam mit tenni… Apám itt él Magyarországon, de neki van egy másik családja, így az unokatesómnál vagyok. Így kerültem ide, és majd csak most fogom elkezdeni a tanulmányaimat. –meséltem el a nem éppen vidám történetet, de belül elfogott valami jó érzés. Furcsa volt ezt kiadni magamból, de mégis megkönnyebbülve érzem magam. – S te, hogy-hogy itt? –gondolom az ő története nem ilyen tragikus, mint az enyém, de azért érdekel, hogy miért is tudtunk mi itt összefutni.

~ Axel ~

Támadt egy jó ihletem, már csak az a kérdés, hogy Axelnak tetszeni fog-e. Egy próbát megér, veszíteni való meg nincs, s ha belemegy a dologba, akkor többször is találkozunk. Azt hiszem, ez egy barátság kezdete, vagy hogyan is mondják?
– Arra gondoltam, hogy írhatnék neked is valamit. Persze nem erősségem a hegedű, így előbb megírnám zongorára, aztán megpróbáljuk átírni vonósra. Vagy segítek megírni hegedűre, és akkor a zongorás rész kihagyjuk. Nos, vélemény? –nem akartam ráerőszakolni a dolgot, ez a hangomból is érezhető. Szerintem neki is tetszeni fog, vagy ha nem is, akkor úgy is elmondja. Én nem fogok rajta megsértődni, mert felesleges az ilyen apró dolog miatt feláldozni egy bontakozó barátságot. Közben az együttes agyalásnak köszönhetően azt is megtudtuk, hogy hol is találkoztunk egymással. Nem mindennapi megismerkedés volt, ezt be kell látni, de jó érzés az, hogy újra találkoztunk.
– Érdekes… nekem mostanában az arcmemóriámmal van probléma. Van egy csomó név, amiket nem tudok emberekhez kapcsolni. Tudom, nálam bevetette a nézését, mikor le akartam pattintani. Megbántani meg nem akartam, így végül nem küldtem el. –egyszer megbántam, hogy megmutattam neki a dalokat, de nem tehettem arról sem, hogy áhallatszódott a játékom a szomszédba. Bár ez sem biztos, hogy így volt, nem igazán emlékszek a múltra. Valahogy annál a bizonyos eseménynél teljesen új időszámítás kezdődött a számomra, és hogy ezt miként fogom átlépni, arról fogalmam sincs.
– Köszönöm. –még ha csak ennyit is mondott, akkor is jól esett a számomra. Axel volt az egyetlen, aki tudja a dolgokat, és nincs köze a családomhoz, vagy az iskola tanári karához. A régi ismeretség miatt mondtam el neki, meg azért is, hogy végre megkönnyebbüljön a lelkem. Olvastam, hogy ilyenkor az is segít az embereken, ha valakinek elmondhatja a dolgokat, függetlenül attól, hogy azok jók vagy rosszak. Bízok benne annyira, hogy nem fogja továbbadni senkinek sem. Kevesen vannak az iskolában, akik ismernek, s ez egyelőre tökéletesen megfelel nekem. Még azt sem tudom, hogyan fogok beilleszkedni, de most már legalább van egy ismerős, akit reményeim szerint bármikor megkereshetek.
– A Durmstrangról hallottam, hogy jó suli. Igaz, nekem messze lett volna, és ha a nagyszüleimnél maradok, akkor sem mehettem volna oda. Szerettem a Roxfortot, hiányzik is a kastély… a táj… a társaim. Azonban menekülni is akartam onnan, mert azt hittem, hogy akkor nem fog annyira kínozni az emlék, de tévedtem. –vettem egy mély levegőt, majd Axelra néztem, mielőtt válaszoltam volna a kérdésére. – Navinés vagyok, na és te? Amúgy bocs, ha untatlak a szövegemmel. Nyugodtan szólj ám rám, mert nem vagyok ilyen szómenéses. –felnéztem az égre, majd halvány mosollyal az arcomon vissza Axelra.

~ Axel ~

Magamban tök jól hangzott az ajánlat, kimondva viszont már kicsit bánkódtam a megfogalmazás miatt. Mindenesetre Axel értette a lényeget, és ez csak jót jelent. Ráadásul tetszik is neki az ötlet, így aztán mégsem volt olyan légből kapott.
– A zongorához vagyok szokva, de ha megmutatod hegedűn az alaphangokat, akkor megpróbálkozhatunk alapból arra írni. De ha előbb zongorára írom, majd átírjuk vonósra, akkor már van egy darabunk is. Tök jó, hogy van még egy zenekedvelő a suliban. –sokkal jobban érzem magam ettől a gondolattól. Úgy érzem, most hogy itt van Axel, már nem leszek egyedül a suliban. Remélem, hogy összefutunk még, legfeljebb küldök neki baglyot, ha találkozni akarok vele.
– Helyesbítek: itt lennénk, csak éppen átkoznánk, vagy ütlegelnénk egymást a beszélgetés helyett. Ilyet nem mondok, mert tényleg jót szórakoztam rajta. Ahogy telt az idő, egyre jobban megszoktam, hogy ő is ott van mellettem, figyel, követ, körülugrál, meg ilyenek. Anyu is már kezdett megbékélni, hogy mindig követ. Sajnálom, hogy azóta nem futottunk össze. –húztam el a számat, pedig mennyivel jobb lett volna. Bár tudtam, hogy ők nem angolok, ezért nehézkes lett volna a találkozás megoldása, de a kapcsolattartás is elmaradt, mert elfelejtettem elkérni a címüket, illetve én sem adtam meg nekik. Talán a húga miatt nem is szándékoztam, mert anyu kiakadt volna, ha napi több tíz levél esik haza. Egy idő után már én sem bírtam volna rájuk válaszolni, meg ha elkezdődött volna a suli időszak, akkor még annyi időm se lett volna. Már azt is megemésztettem, hogy még nincs RBF vizsgám, de itt is meg fogom tudni szerezni, illetve egy új hely, új élet.
– Ahh kviddics. Hogy én azt mennyire imádtam. Itt nem tudom, hogy mennyire van előtérben, de nem hiszem, hogy játszanék. Legfőképpen azért, mert még helyre kell jönnöm lelkileg, meg inkább a zenére koncentrálok. –halvány mosollyal nézek Axelra. Az ok csak félig igaz, mert a képességem miatt sem merek játszani. Ezt azonban még a mellettem ülőnek sem mondom el, addig biztos nem, ameddig legalább egy kicsit nem tudom uralni. Erről jut eszembe, hogy majd Kahlillal is beszélnem kell.
– Akkor nem fogunk találkozni a klubhelyiségben. Hányadik évedet kezded? –legalább órákon találkozzunk már, ha máskor nem is. Olyan idősnek látszik, mint én, lehet arra esély, hogy ő is feljebb került pár évfolyammal, mint én.
– Köszönöm, hogy ezt mondod. Nagyon jól esik, hogy meghallgatsz, meg megpróbálod megérteni a helyzetem. Remélem, hogy az unokatesómat nem veszítem el, mert akkor tényleg meg fogok bolondulni. –sóhajtva fordultam felé teljes testemben, és úgy néztem rád. – Te vagy az egyetlen, aki ezt tudja. Már, mint külső személy. Hogy miért neked mondtam el, arra a válasz az, hogy legalább téged ismerlek valamennyire. –mosolyogva néztem rá, majd a tóra emeletem a tekintetemet, és lassan vissza Axelra. Vártam a reakcióját, hogy most bolondnak néz-e, vagy sem.

~ Axel ~

Én felajánlottam neki, ő eldöntötte, s meggyőzött a dolgokkal. Beleegyezően bólintottam a zeneszerzéses dologra, és mivel továbbtárgyalni már felesleges lenne, így én lezártnak tekintem a témát. Ám, ha Axel még hozzá akar fűzni valamit, azt meghallgatom. A zenekedvelős dologra meg elmosolyodom, hiszen igaza van, azonban ott már sántít a dolog, hogy én nem rég nem igazán voltam bent a suliban, és nem beszélgettem mindenkivel.
– Szívesen megismerem. Jó lenne bővítenem az ismerőseim listáját, és ha zongorázik, akkor bőven lesz téma, amiről beszélgethetünk. –igazán hálás lennék Axelnak, ha tényleg bemutatna annak a lánynak. Ha régóta ismeri, akkor tudja, hogy milyen és biztosan nem fog csőbe húzni. Nem is úgy ismerem, hogy ezt megtenné, így aztán még feleslegesebb az aggodalom.
– Azt mondod? Legalább tudtuk volna tartani a kapcsolatot, s igen. Újra összefutottunk, és jobb későn, mint soha. Szerintem, egy régi ismerős mindig fel tudja dobni az ember mindennapjait, függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatban voltak az elválásukkor. –nekem most nagyon is pozitívan dobta fel a napom, illetve az életem hátralevő részét az, hogy Axel megjelent. Ha másról nem, a zenéről biztosan kimeríthetetlenül tudunk majd beszélgetni, plusz biztosan találunk majd közös témát. Legfeljebb tanulunk együtt, ha más nem jut az eszünkbe, de azt hiszem ez lesz a legutolsó ötletünk.
A beszélgetésünk átterelődik a kviddicsre, arról meg a házakra. Kiderül, hogy sajnos nem egy csapatot erősítünk, így a klubhelyiséges, meg a szobában való hülyülés sajna elmarad. Reménykedve kérdeztem meg, hogy hányadéves lesz most, de a válaszát hallva, megint csak elhúztam a számat.
– Negyedikes leszek. Ne tudd meg, hogy mennyire kiakadtam, mikor átkerültem ide, és csak harmadikba tettek át. De végül beletörődtem, mert rájöttem, hogy így van még időm az RBF-re, vagy itt mi is van. Meg tovább lehetek diák, és amúgy se tudom még, hogy mi akarok lenni. –fejtem ki hosszan a válaszomat a kérdésére. Visszagondolva arra az egész cirkuszra, teljesen felesleges volt, de nincs mit tenni, mert már megtörtént a dolog. Ezután következett az, hogy elmondtam Axelnak, hogy miért is keveredtem én ide, és megköszöntem, hogy meghallgatott. Amit mondott, arra elmosolyodtam, és már készültem nyitni a számat, egy „rendben” szóra, mikor éreztem a magához húzó karjait. Meglepetten pislogtam előre, de egy röpke hatásszünet után, én is visszaöleltem őt. Nem eresztettem el, megvártam még ő enged el, ám ez idő alatt akarva-akaratlanul is beszívtam az illatát, s ekkor döntöttem úgy, hogy elengedem őt. – Izé, ahm… jó az illatod. –bukott ki belőlem, aztán inkább befogtam a számat, és a tóra meredtem. Nem vagyok normális, hogy egy srácnak mondok ilyet, de mint a többi múltbéli eseményen, ezen sem tudok már változtatni. Érzem, hogy ég a képem, azonban a tekintetem mindvégig a tón van.

~ Axel ~

– Nekem is vannak olyan ismerőseim, akikkel nem találkoznék újra. Téged is jó újra, és ezek szerint kicsi a világ. –jegyzem meg vigyorogva a találkozásos témára. Mikor kijöttem a tóhoz, nem gondoltam volna, hogy egy olyan személy kottáját vágja hozzám a szél, akivel nagyon régen találkoztam. Ráadásul az illetővel csak pár napig szívtam egy levegőt, de legalább beszélgetői viszonyt sikerült kialakítanunk egymás között, ami lényegében a tesójának köszönhető.
Közben továbbterelődött a szó a sulira, a házra és az évfolyamra is. Hamar rá kellett jönnünk, hogy máshol kell találkoznunk, de szerintem ez nem baj. Nem feltétlenül kell állandóan az iskola falaki között lennünk. Ameddig jó idő van, addig inkább legyünk a friss levegőn. Télen meg majd beülünk valahova egy jó forró teára, és elütjük ott az időt.
A letörtségemet Axel akadályozza meg, méghozzá egy öleléssel. Jól esett, és hamarosan én is megöleltem, aztán kibukott belőlem egy bók, amitől elengedtem, és égő képpel meredtem a tóra. Mondjuk, ha egyszer jó illatú parfümöt használ, akkor nem csoda, hogy megjegyeztem. Szerintem bomlanak utána a csajok, csak az tűnik furcsának, hogy most nincs itt egy sem.
– Akkor megtörtem a jeget. –motyogtam, aztán visszafordítottam a tekintetemet Axelra, és elmosolyodtam a szavai hallatán. – Ne aggódj, én sem szeretnék zárt osztályra kerülni, és rendben van. De ha te is unatkozol, vagy valami, akkor küldhetsz baglyot, és találkozhatunk. –ajánlottam fel én is, ha már ő is megtette, holott nem gondolná ezt mindenkiről az ember. Axel úgy viselkedik most, mint egy idősebb testvér, csak az a hiba az egészben, hogy én vagyok az idősebb. Nyitnám ismét a számat, de a gyomrom jelzi, hogy üres, és kellene valami étel. Viszont egyedül nem szeretnék kajolni, így jön a következő ötletem.
– Nem vagy éhes? Meghívlak a csárdába, kérhetsz bármit. –mosolyogva keltem fel a padról, és ha igent mondott, akkor Axel mellett sétálva indultam meg a csárda felé.

~ A meccs után ~

Mondanom sem kell, hogy mennyire vártam ezt a mérkőzést. Noha nem szurkoltam egyik csapatnak sem, mert a Rellonban ott az illető, akiért dobog a szívem, és igazságtalannak éreztem volna a szurkolást. A kviddics pedig mindig is vonzott, de inkább nem álltam be a csapatba. Izgatottan néztem az összecsapást, mindaddig, amíg Axel zuhanni nem kezdett. Gyomrom összeszorult, és azonnal megindultam lefelé, ám mire leértem, már vitték is, gondolom a Gyengélkedőre. Követtem őket, mert ott akartam lenni mellette, mikor felébred. Mikor odaértünk, egyelőre nem mentem be… le kellett nyugodnom, különben megtalálom ütni azt a terelőt. Nem igazán érdekel az, hogy most a háztársam vagy sem, Axel épsége fontosabb. Vettem pár mély levegőt, azután lassan bementem a Gyengélkedőre. A bent lévőknek, csak egy intéssel köszöntem, az utam pedig egyenesen Axel ágyához vezetett. Leültem annak szélére, és aggódva néztem, hogy mikor nyitja ki a szemeit.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor láttam, hogy ébredezik. Felfele nézett, valószínű, hogy nem is vett észre, ezért nem is szólaltam meg egy ideig. Megpróbált oldalra fordulni, de nem ment neki, így maradt hanyatt fekve. Ekkor döntöttem úgy, hogy megszólalok.
– Remélem az esés észhez térített Kamikaze. –mérgesen ugyan, de bujkáló vigyorral néztem rá. Éreztetni akartam vele, hogy nem volt egy jó ötlet, hogy belemenjen a terelőbe, és kiüsse magát emiatt, de ugyanakkor örültem, hogy már végre felébredt. Fontos személy az életemben, és fogalmam nincs, hogy mi lett volna, ha komolyabb baja történik. A térde így is megsínylette, de a gyógyító rendbe fogja hozni. A lábadozásban meg segítek majd neki, feltéve, ha addig nem megy az idegeimre.
– Hogy érzed magad? –kérdeztem halványan mosolyogva, és megenyhülve a kérdést. Közelebb ültem hozzá egy kicsit, aztán megtámasztottam a fejemet a kezeimen. Ha nem lenne itt a fél kviddicses gárda, mást is mondanék neki, de egyelőre magamban tartom.

~ A meccs után; Axel és a dühöngő Luca ~

– Örülj, ha van egy kitűnő gyógyító a suliban, és összekaparta azt a csöppnyi eszedet is, ami van. –továbbra is mérgesen közöltem vele a tényeket, de azért megkönnyebbültem, hogy végre felébredt. Egyáltalán nem értem, hogy minek kellett végrehajtani azt a hülye belemenést. Bőven elég lett volna, ha csak letaszítja a másikat, vagy inkább békén hagyja. De nem, Axelnak ütköznie kellett.
– Éld is túl, te lökött. Nem tudom, eljöttem onnan, miután landoltál a földön. –megráztam a fejem, és halványan mosolyogtam rá. Látszott rajtam, hogy már megnyugodtam, és elfogadtam a helyzetet. Az, hogy Axel szenved a fájdalomtól, hát megérdemli, mivel ő csinálta magának, viselje is el. Persze, még mindig másképpen cselekednék, ha csak ketten lennénk, de kénytelen meglenni az ápolásom nélkül.
– Nem láttam volna, hogy darabokban hoznák be, szóval biztosan egyben van. Valahol itt fekszik ő is, de egyenesen hozzád jöttem ide, nem figyeltem másra. –vontam meg a vállamat. Annyira rossz így látni őt… olyan, mint mikor én feküdtem a gyengélkedőn, csak én bőven később ébredtem fel a zuhanás után. Axel szerencsésebben megúszta az esést, és ha nem lenne most ágyhoz kötve, kapna tőlem egy atyai öklöst a gyomrába, amiért önként beutaltatta magát a gyengélkedőre.
– Szükséged van valamire? –észrevétlenül –mármint másnak észrevétlen, Axelnak nem– kúsztattam oda egyik kezemet az övéhez, és kézfejére tettem a tenyerem. Nem tudom, hogy más benéz-e hozzá, mindenesetre én itt leszek, és lesem minden kívánságát. Igaz, az is közrejátszik, hogy szeretem őt, de na. Ha egyszer játszhatom az aggódó szerelmest, akkor kapok az alkalmon.
Utána hirtelen történnek az események. A Navine csapatkapitánya ott terem Axel ágya mellett, és pofon vágja a fiút. Nem akartam átmászni Axelen, ezért felkeltem, hogy megkerüljem az ágyat, és lefogjam Lucát. Ekkor már párnával ütlegelte őt, ezért megfogtam a karját, és arrébb húztam onnan. Nem fogtam túl erősen, csak határozottan, hogy ne tudja kitépni magát a karjaim közül.
– Hagyd már békén. Legalább várd meg, még felépül. –morogtam a lánynak, és úgy álltam, hogy ne tudjon Axel közelébe férkőzni. – Normális vagy te? Oké, hogy felment benned a pumpa, de ne itt akard megbosszulni a hős lovagodat. –itt nem Kristófra gondoltam, mert egyből leesett a tantusz, hogy a sárgák fogója már foglalt, és nem Luca a jelölt. Ha kell, még pálcát is fogok a lányra, hogy nyomatékosítsam azt, hogy nem fogom Axel közelébe engedni.

~ Téli kirándulás; Bécs – Axel ~

~ Axel – A bál estéje ~

~ Téli kirándulás; Bécs – Axel, Keiko ~

~ Axel ~
Helyszín: Islington – Knight család egykori otthona

Izgulok, mert soha nem töltöttem még ennyi időt Axellal. Három nap, azért három nap, nagyon ügyelnem kell arra, hogy ne tegyek semmilyen elhamarkodott lépést. Elhatároztam valamit, ami nem más, mint az, hogy az elkövetkezendő napokban be fogom vallani az iránta táplált érzéseimet. Nagy felelősség, nagy elhatározás… és nagy kockázat. Még mindig nem tudom, hogy Axel miként is viszonyul az ilyesmihez, és ha úgy nézzük, akkor a barátságunk a tét. Ha el is utasít, akkor is úgy érzem, hogy nem tudnék a közelében maradni, mert az érzéseim felrobbantanának. Azonban már azt sem tudom kibírni, hogy magamban kell tartanom ezt az egészet. Patt helyzet, egy lépés van: vagy magamnak adok mattot, és elvesztem őt, vagy neki adok mattot, és sikerül összejönnöm vele. Ebben a három napban lesz időm kideríteni, és ki is fogom.
Már reggel izgatott voltam, miközben összepakoltam az elegendő holmimat. A nyakláncot, aminek a párja Axel nyakában lóg, gondosan a pólóm alá rejtettem, ugyanis nem szeretném, ha idő előtt megtudná a dolgokat. Így is nagy meglepetés lesz, mikor összeillesztjük őket, és csak utána jön a feketeleves. Írtam egy baglyot Axelnak, hogy mikor, és hol találkozzunk az indulás előtt, utána átmentem Jamiehez reggelizni. Az utazást említve a lelkemre kötötte, hogy ne darabokban érkezzünk meg, és épségben jöjjünk haza. Örülök annak, hogy ennyire félt, mert az ő helyében én is ezt tenném.
A reggeli után visszamentem a cuccomért, és indulás előtt még elköszöntem a többiektől. Egyenesen a Minisztériumba indultam, ugyanis az ottani kandallón keresztül jutunk el az islingtoni házamba. Nagyon rég voltam ott, talán már a házimanó se fog megismerni. Be se ugrik a neve, oly’ annyira nem foglalkoztam azzal a hellyel. A fontos cuccaim el lettek hozva, a többi meg ott maradt. Jó is így, nem kell annyi kacat a szobámba. Csak az útban lenne, és mindig felborulnék tőlük. A visszaemlékezés közepette észre sem veszem, hogy már meg is érkeztem a Minisztériumhoz. Kicsit hideg van, így belépek az épületbe, és ameddig Axel meg nem érkezik, addig elintézek mindent. Amint megérkezik az utazótársam, a megfelelő kandallóhoz vezetem, és mosolyogva nézek rá, miután köszöntem neki.
– Nos, remélem élvezni fogod ezt a három napot. Gyere, és ne engedd el a karom, különben elhagylak. –vigyorogva néztem rá, s miután lekicsinyítettem a csomagomat és zsebre vágtam, megfogtam Axel karját, és behúztam a kandallóba. Határozottan mondtam ki az úti célunk, és hamarosan el is tűntük a lángokban. A pörgés után Islingtonba értünk, azon belül is a régi otthonom nappalijában. Egy éve már, hogy nem jártam itt, de semmit nem változott. Tiszta minden, látszik, hogy a házimanó jó munkát végez. Vajon merre lehet? Nem is érdekes, most az a legfontosabb, hogy Axellal vagyok.
– Ez lenne az. Nem túl nagy durranás, de imádtam ezt a helyet. Érezd magad otthon, addig megkeresem a házimanót… mennyivel könnyebb lenne, ha emlékeznék a nevére. –zavartan vigyorgok Axelre, aztán gyorsan elviharzok a konyha felé.

~ Axel ~

Örültem annak, hogy Axel elfogadta az ajánlatomat, mikor arról beszéltünk, hogy miként is ünnepeljük meg a sikeres vizsgaidőszakot. Még nem volt nálam, pontosítok: az islingtoni házamban nem volt még. Ám ami késik, az nem múlik, ráadásul három napot töltök vele. Egyedül az szomorít el, hogy édesanya már nincs közöttünk, így nem tudom elmondani neki a dolgokat. Belegondolva az egészbe… azt sem tudta rólam, hogy engem nem csak a lányok érdekelnek, hanem a fiúk is. Rettenetesen hiányzik, de már túl vagyok a gyászoláson. Sikerült segítséggel túltennem magam a gondolaton, hogy Ő már elhunyt, és nincs közöttünk. Azóta sok minden történt: Jamievel nagyon jóba vagyok, Apa a nevére vett, így már én is Wayne vagyok, illetve újra találkoztam Axellal, aki a legjobb barátom. Még barát, de ki tudja, hogy a kiruccanásunk után nem e a párom lesz. Ez majd még ki fog derülni, most a jelenre kell koncentrálnom.
Az érkezésünk zökkenőmentes volt, Axel felé fordulva el is regéltem, hogy érezze magát otthon, nem kell visszafognia magát. Aztán elsiettem a konyha felé, abban reménykedve, hogy itt megtalálom a manót. Kiérve a helyiségbe, egy székre ülök le, ahelyett, hogy keresgélném. Ennek az egyik oka az, hogy majd be fog ugrani a neve, a másik oka, hogy gondolom védi a házat, ezért felfigyel a hangokra, a harmadik ok az, hogy összeszedjem a gondolataimat. Ki kell találnom a vallomásom szövegét, és valami olyasmi kell, ami nem túl nagy égést jelent, ha nemleges választ kapok. Vettem egy mély levegőt, és mosolyogva sétáltam vissza a nappaliba. Út közben kivettem a cuccom a zsebemből, és levettem róla a zsugorító bűbájt. Axel elég furán festett, mikor ránéztem, hangja pedig semmi bíztatót nem sugallt.
– Talán üljünk le, és akkor elmondhatod, amit szeretnél. –javasoltam egy mosoly kíséretében, majd leültem a kanapéra és lehúztam magam mellé. Ekkor egy pukkanás hallatszódott mellettünk, ami a manótól származott. Hatalmas szemeiben észrevettem a csillogást, és már mozdult is felénk, de két lépésnél többet nem tett. Látszódott rajta a meglepettség, és az öröm egyvelege, valószínűleg meg is ölelne, ha tehetné, azonban tudja, hogy parancs nélkül nem cselekedhet.
– Jacob Úrfi! Dwyn teljes szívéből örül, hogy újra láthatja gazdáját. Dwyn vigyázott Jacob Úrfi otthonára, rendben tartott mindent. Miben lehetek a szolgálatára? –izgatottság csengett sipákoló hangjában. Elmosolyodva néztem rá, hiszen én is örültem, hogy újra látom.
– Szia Dwyn! Én is nagyon örülök, hogy láthatlak. Hagy mutassam be neked Axel barátomat, akivel itt leszünk három napig. Arra kérlek, hogyha szüksége van valamire, és megkér téged, akkor teljesítsd a kívánságát. Most pedig menj, takarítsd ki a szobámat, mert ott fogunk aludni. Ha azzal végeztél, akkor dobj össze valami harapnivalót. Nyomás Dwyn, és köszönöm, hogy megteszed ezeket. –szerettem a manót, így természetes volt, hogy kedves hangnemben kértem tőle mindezt. Ő csak boldogan sipákolva mutatkozott be Axelnak, és a kérések után, egy rendben szó elhangzása mellett, dehoppanált.
Amint ez megtörtént, figyelmem ismét a legjobb barátomra terelődött. A dadogása kicsit megnehezítette, hogy megértsem a mondandóját, de minden szót tisztán hallottam… az utolsó három pedig visszhangzott a fejemben. Szerelmes belém, és én ezt eddig nem vettem észre. Mennyivel könnyebb lett volna, ha látom a jeleket, de nem. Az elmém elködösült, ha csak megpillantottam a folyosón, és azzal voltam elfoglalva, hogy én is szerelmes vagyok belé. Azzal kevésbé foglalkoztam, hogy észrevegyem az Ő érzelmeit. Az, hogy most színt vallott, az én dolgomat is megkönnyebbíti, de nekem egyelőre nem jönnek az ilyen szavak, ezért nem tudom, hogy én mikor fogom megmondani neki, hogy én is szerelmes vagyok belé, nem csak fordítva van ez. Ismét vettem egy mély levegőt, ez segít a gondolkodásban.
– Fogalmam sincs, hogy mit mondjak… Ami év elején történt, az… az nem tudom, hogy miért volt, de… de nem bántam meg. Napokig gondolkodtam rajta, hogy mi is van, viszont nem akartam szóbahozni a barátságunk miatt… Értékelem, hogy elmondtad az érzéseidet, amit irántam érzel. Nem tudom, hogy mit mondjak… –sóhajtottam egyet, és akaratlanul is végignéztem rajta. A nyakában lévő medálon állt meg a tekintetem. Jó látni, hogy hordja, és talán egy kis időt nyerhetek, mielőtt én is bevallom, hogy belezúgtam.
– Szép medál, és ahogy látom beleillik valahova. Akitől kaptad, biztosan szerelmes beléd. Nem gondolod, hogyha megtudja a vallomásod, akkor szomorú lesz miatta? –én tudom, hogy kitől kapta, és tudom, hogy kicsattan az örömtől, de Axel nem tudja, hogy tőlem van a medál. Akkor már mondta volna, ez azonban még nem történt meg. Nagyon kíváncsi vagyok a válaszára, talán azzal is segíteni fog, hogy én miként valljam be az érzelmeim.

~ Axel ~

Hogy nem jutott eszembe a manó neve? Pedig nem olyan, amit el lehetne felejteni, hiszen nagyon jól cseng, és én elfelejtettem. Még jó, hogy Dwyn harmadik személyben beszél magáról, és megkímélt attól a kínos dologtól, hogy bevallom neki azt, hogy nem emlékszek a nevére. Mindig is bírtam őt, bármit kértem tőle, ő megtette. Persze, nem zsákmányoltam ki, nem ugráltattam minden pitiáner dologért, de azért jó, hogy itt van. Miután dehoppanált, Axel fülig érő szája láttán, kicsit zavarba jöttem. Ajkaimba is haraptam, majd elvigyorodtam, miközben teljes testemmel felé fordultam.
– Igen, Jacob Úrfi. Ragaszkodott az úrfizáshoz, így meg legalább használom mind a három nevem. Vagyis már csak kettőt, mert Édesanya volt az egyetlen, aki Asa-nak hívott… De mostanában AJ-nek is hívnak a csárdában, meg egy-két személy a suliban. Egészen megtetszett, te is hívhatsz így, ha gondolod. –bár nekem teljesen mindegy volt, hogy melyik nevemen szólít, Axelnak meg van engedve minden… csak tudom, hogy Ő nem tudja.
Ezután jött a vendégem vallomása, aminek igazán örültem, de ugyanakkor nagyon váratlanul is ért. Gondolkodtam, hogy mi is legyen, de a szavak most nem jöttek. Most az lenne a legcélszerűbb, ha megcsókolnám, ezzel megkímélve magam a hosszas vallomástól. Az, hogy szerelmes belém, olyan szikrát lobbantott be, amelytől az egész testem lángban ég. A végigmérés hűtött egy kicsit rajtam, és mert megakadt a szemem a medálon, fel is tettem neki egy kérdést. Egy kérdést, amire alapból tudtam a választ, de tőle akartam hallani… hallani azt, amit gondol róla. Közben közelebb húzódtam hozzá, fejemet megtámasztottam a kezemmel, amit a kanapé háttámláján pihentettem. Kíváncsian hallgattam a válaszát, és elmosolyodtam azon a részen, hogy titkon remélte, hogy tőlem kapta. Nincs is messze a valóságtól, csak ezt még nem tudja. Amint befejezte a monológját, nemes egyszerűséggel odahajoltam hozzá, és ajkaimat az övéhez érintettem. Pár másodperc után, egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, és mosolyogva néztem rá.
– Túl sokat beszélsz. –suttogtam az ajkaiba, és most hosszabban csókoltam meg. Rég volt már év eleje, nem is tudom, hogy miként bírtam ki csókja nélkül. Feltételezem, hogy nem fog ellökni, így addig nyújtom, ameddig csak akarom. A hosszú csók közben lerúgtam a cipőimet, és miután ajkaink elváltak, elfeküdtem a kanapén. Fejemet Axel ölébe hajtottam, onnan néztem fel rá íriszei szépségébe, s közben kivettem a medálomat a pólóm alól. A fiú nyakában lévőéért nyúltam, és összeillesztettem őket. Külön-külön is szépek, de együtt még szebben csillognak.
– Ha nem esett volna még le, akkor tőlem van a medál, és viszonzom az érzéseidet, én is szerelmes vagyok beléd. Mikor újra találkoztunk ott a tónál, akkor még nem éreztem semmit sem, csak azt, hogy boldog vagyok, amiért a sors összehozott egy régi ismerőssel. Az ölelésed indított be valamit, valamit ami miatt többet kezdtem el érezni irántad. Olyan jó volt, hogy valaki törődik velem, és nem családtag. A vízeséses esetnél már tudtam, hogy többet akarok tőled, de nem mertem lépni. Az a hirtelen dolog, ami miatt elengedhetetlen vonzalmat éreztem irántad, csak tetézte a dolgot. Nem volt bátorságom elmondani neked, így küldtem a medált Karácsonyra, és úgy döntöttem, hogy ezen a kiruccanáson elmondok mindent. Álmomban hittem csak azt, hogy valaha is viszonzod az érzéseimet, vagyis na… hogy te is szerelmes vagy belém. Minden perc, minden pillanat, amikor téged láttalak, egyre jobban és jobban táplálta a lángot, de lépni nem mertem. Látszik, hogy te bátrabb vagy. –hosszas monológ után vettem csak mély levegőt, és tekintetem mindvégig Axel arcát fürkészte. – Szeretlek.

~ Axel ~

Jó lenne azt válaszolni a kérdésére, hogy: „hívj Szerelmednek”, de ezt még nem mondhatom neki. Várat magára a dolog, de hamarosan változni fog… ebben a három napban biztosan. Ezután meglepetten nézek rá, mert engem is meglepetésként ért a második keresztneve.
– Ami késik, az nem múlik. Nekem mindegy, ha te mondod, akkor bármelyik nevemre hallgatok, de ne úrfizz le. Sebastian… tetszik, de maradok a Bastian-nél. Az szimpatikusabb. –ha előbb tudom meg a második keresztnevét, akkor már régebb óta hívnám úgy. A gond csak ott volt, hogyha találkoztunk is, akkor sem éppen arról folyt a téma, hogy kinek mi a többi keresztneve, feltéve ha van. Minden alkalommal azon voltam, hogy elmondom az érzéseim, de csak halogattam, és halogattam, és halogattam. Most Axel megtette, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, de azután megcsókoltam. Éreztem a meglepődését, de ugyanakkor viszonozta is a közeledésemet, aminek nagyon is örültem. Mindezek után az ölébe hajtottam a fejemet, és végül megmutattam a medált is. Elsőnek nem is reagáltam a szavaira, majd mikor a mellkasomat bökdöste, csak bocsánatkérően mosolyogtam rá. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, mielőtt ismét megszólaltam volna.
– Nem hagytam volna, hogy elásd magad. Többet nem is csinálom, mert nem akarlak elengedni. Senkinek nem adlak, ha most összejövünk. Te voltál az te lökött, aki már akkor is tetszett nekem… Azt hittem, hogy le fog esni, de mégsem történt meg. Most már mindegy is, a lényeg az, hogy tudjuk egymásról az igazságot… Ami Runának előbb leesett, mint nekünk, és ez eléggé vicces. Hihetetlen… de igaz. –elmosolyodom, mikor megérzem az ujjait a hajamban. Jó érzés fogott el, sokkal felszabadultabbnak érzem magam. Azonban a láng nem fog kialudni, és mikor látom, hogy Bastian közelebb hajol, kicsit feljebb emelkedek, hogy könnyebben viszonozhassam a csókját. Fejemet visszahajtom az ölébe, ha tehetném, akkor soha nem venném el onnan. Öröm számomra azt látni, hogy Axel boldog, mert így én is az vagyok. Szavai hallatán, viszont kénytelen vagyok felnevetni.
– Mintha érdekelne. Már akkor is látható volt, hogy nem viszonzom a rajongását, most meg aztán pláne nem fogom. Meg nem adom én olyan könnyen az életemet. –vigyorogva fogtam a kezét, és figyeltem rá. A húga lerendezése egy hosszú, és nehéz feladat lesz, de az még odébb van. Alig pár perces ez a kapcsolat, nem szeretném elrontani a lehetséges gondokkal… amikből elég sok lehet, most hogy így belegondolok. Gyorsan ki is verem a fejemből, még a végén elrontja a szép pillanatokat.
– Nem vagy éhes? Dwyn biztosan elkészítette már az ételt, és ha ettünk, utána körbevezetlek. –igazából meg sem vártam a válaszát, mert már fel is keltem, és húzni kezdtem magammal a konyha felé. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Dwyn mit dobott nekünk össze, na meg arra is, hogy Bastian mit fog majd hozzászólni. A konyhába érve megpillanthattuk a terített asztalt. Volt ott pirítós, rántotta, mindenféle zöldség és fűszer, kávé, tej, no meg vajsör is. Ránéztem a szerelmemre, de közben már az asztal fele húztam, hogy leüljünk. Én egy kis rántottát szedtem a tányéromra, elvettem két szelet pirítóst, és felbontottam egy vajsört is. Megvártam, ameddig Bastian szed magának, és mosolyogva kívántam neki jó étvágyat, hogy utána neki is lássak az evésnek.

~ Axel <3 ~

– Csak nem lesz ellenvetésük a nagyszüleidnek, ha én is Bastiannek hívlak. Hívhatsz Asanak, csak ne úrfizz. –nem vagyok én annyira nemes, hogy mindenki úrfizzon. Dwyn is csak azért teszi, mert szerinte így illendő, és nem akarom megbántani azzal, hogy ráparancsolom, hogy márpedig ne úrfizzon. Ritkán vagyok itt, az idő alatt meg ki lehet bírni a dolgot. Bastian pedig úgy hív, ahogyan szeretne.
A névmegbeszélés után jött a színvallás, majd elcsattant egy csók is, ami végre nem Cupidonak köszönhető. Az is egy emlékezetes nap volt, de most sokkal jobb Axel ajkait érezni az enyéimen. Kijelentésére csak vigyorgok, mert tényleg elég burkolt utalás volt. Utána ismét ajkait érezhettem, és tudom, hogy sokkal boldogabb vagyok ettől, mintha Cupido hatása alatt lennénk. Lényegében hálásak lehetnénk neki, amiért összeboronált minket? Furán hangzik, de azért a kis szárnyasnak is van némi köze a mi kapcsolatunkhoz, meg annak az ölelésnek is ott a tavacskánál. Nem bánom már, hogy Magyarországra költöztem.
A húga is felvetődik, mint beszédtéma, de nem tudott felzaklatni. Régen se érdekelt a közeledése, ezt közöltem is Axellal. Harriet lecsúszott rólam, mint ahogyan sokan mások is, de nem fogok azért szakítani Bastiannel, hogy másnak jó legyen. Őt szeretem, a szívem csak érte dobog, akinek nem tetszik, az ne szóljon hozzám. Közben kiértünk a konyhába is, és nekiláttunk az ételnek. Láttam, hogy keveset szedett magának, de ha neki elég, én nem tömöm bele az ételt. Nem én vagyok a nagyija, aki megtegye. A sajátom felét már belapátoltam, mikor Bastian ismét megszólal. Figyelmesen hallgatom, amit mond, és teljesen jogosnak érzem. Lenyelem az utolsó falatokat, és mielőtt válaszolnék, iszok egy kortyot. Gondolkodtatóak a szavai, és azt hiszem meg is van a megfelelő válasz rá.
– Anyu már nem fogja megtudni, Jamie elfogadta, hogy ilyen vagyok… Apa meg passzolom. Vele ritkán beszélek, mostanában a nővéremmel se nagyon tartjuk a kapcsolatot. Ritkán jön haza, pedig lenne mit mesélnem neki. Szerintem elfogadják, hogy mi szeretjük egymást, és együtt vagyunk. Ha meg nem, hát… nem tudom, de ezért csak nem fognak megutálni minket. –legalábbis nagyon reménykedek benne, hogy így lesz. Apának még nem beszéltem erről, és Bogi se tudja. Ez nem olyan dolog, amit bagolyban meg lehet beszélni, és még nem volt időm arra, hogy személyesen megbeszéljük a dolgokat. Vagy én, vagy ők voltak túl elfoglaltak, de mivel Axellal együtt vagyunk, muszáj lesz időt szakítani rá.
– Azt tudd, hogy leginkább te számítasz nekem. Szóval, ha Apámék nem fogadják el, attól én még szeretni foglak, és nem fogok veled szakítani. –főleg nem most, amikor összejöttünk. Ha Bastian is befejezte az evést, felkeltem az asztaltól, és kezét megfogva invitáltam az emeletre. Ideje megmutatni neki a házat. Elsőként a vendégszobát, majd anyu szobáját, majd a fürdőt, és a már nem romos dolgozószobát is megmutattam. Az utolsó az én szobám, ami szerencsére már ki is van takarítva. Nem sok minden van benne, hiszen a legtöbb cuccom Jamienél van már, de azért az ágy, a régi szekrény, asztal és kották rajta mind ott van. Az ablakhoz lépve kinyitom azt, és vigyorogva nézek ki az udvarra. Az összes emlék felelevenítődik, aminek nagyon örülök. Felülök a párkányra, és onnan nézek Bastianre.
– Örülök, hogy veled lehetek itt. Feledteted a rossz emlékeket, amik idefűznek. hálás voltam, hogy elfogadta a meghívást, és most, hogy itt vagyunk, a boldogságnak kell jelen lennie, és nem a régi felkavaró emlékeknek.

~ Bastian <3 ~