El az agyarakkal a kisgyerektől

Mert miért nem? O.o

Én Elliot vagyok *kezet nyújt a kisfiúnak* Na és te? ^^

Elliot Knight *mosolyog* Szia Lalla *vele is kezet fog*


Chh, akkor szemezz azzal a macskával

Tiszta vicces vagy Zöldike


Marcell, ha megmondod, hogy milyen szöveg kell, milyen színben és milyen árnyékolásban, akkor szívesen megcsinálom ^^

Törpepukkancs? Ezt a kreativitást

Nem bántjuk egymást Marcell *mosolyog a kisfiúra*

Nem Zöldike, nem tetszik

Tesó *-* *megöleli* Hogy vagy? ^^

Abonyi Szelina Bogárka - 2013.07.24. 19:02


El a hajamtól *elhúzza a fejét*

Szia még zöldebb

Ahha xD

Nyugi Marcell, nem fog senki sem bántani *biztatóan rámosolyog*

Almásy Léna - 2013.07.24. 19:57


Lehetőleg úgy tomboljatok, hogy mi épségben maradjunk

Mégse szedtétek szét a csevegőt

~Marcell és Lalla~

Kicsit fáj a fejem, de biztosan csak attól, hogy egész nap a szobámban lapultam. Nem volt kedvem kimozdulni, valahogy a heverészés és a szövegalkotás jobb szórakozásnak bizonyult, mint a többi elfoglaltság. Még Jamiehez sem volt kedvem átmenni, hogy egyek vele, vagy beszélgessünk, pedig csak pár méterrel lakik arrébb. Megint eszembe jutott anya, és ez az egész napomat elkaszálta. Még mindig felfoghatatlan, hogy nincs itt velem, és a családom azon részével kell együtt élnem, akiket alig ismerek. Legalább annyival vagyok szerencsésebb, hogy ismerősökhöz kerültem, nem pedig egy teljesen új családhoz. Meg, ha azt veszem, akkor már van két haverom is, akik még a háztársaim is, így mégse annyira elveszett ez az ittlét. A nagy gondolkodásban, a gyomrom is megkordult, és Jamienek sikerült rávennie, hogy egyek is valamit, ne csak a morgásokat hallgassam. Valahol igaza van, nem szabad azért éheznem, mert nincs itt anyu, és teljesen egyedül érzem magam emiatt. Ettem pár falatot az ételből, majd megfogtam a kis noteszomat, felvettem a cipőmet, és elindultam. Hogy pontosan hova, azt nem tudom, mert a falut egyáltalán nem ismerem, és a közeljövőben sem szeretném jobban megismerni. Ha vége a vizsgaidőszaknak, úgy is visszamegyek Islingtonba. Azonban az is baj lesz, mert akkor a következő tanévben fogok eltévedni. Ez a helyzet sehogy sem jó, ezért mégis csak most kell megtudnom, hogy mi merre van. Mielőtt kiérnék a lakósorról, egy lekanyarodó utcát pillantok meg. Nem értem, amikor jöttem, akkor még nem láttam, de ez nem úgy fest, mint amit most építettek volna ide. Lehet Jamie házának a keresése vonta el a figyelmemet róla. Nem baj, most úgy is felfedezek, vagy mit is csinálok pontosan, ezért elindulok rajta. Hamarosan egy játszótéren kötök ki, amire el is mosolyodom. Lesz egy olyan hely, ahova kijöhetek, ha friss levegőre vágyom, de emellett el akarok szabadulni otthonról. Közelebb sétálva, egy kisfiút pillantok meg a homokozónál, aki látszólag boldogan épít valamit. A szüleit nem látom sehol, de lehet hogy a közelben laknak, és azért van egyedül. Remélem nem fog megijedni tőlem, ha leülök mellé, hogy beszélgessünk... Igen, és itt a probléma. Ha én magyarul szólalok meg, akkor percekbe telik, mire kimondok egy értelmes mondatot, és nem tudom, hogy a kissrác tud-e angolul. Odasétálok hozzá, és leülök mellé, noteszomat magam mellé helyezve.
– Hi. Remélem nem zavarni téged. –kedvesen mosolygok rá, és készülök felkelni, ha a fiú mégis azt mondja, hogy nem vevő a társaságomra. – Én Elliot vagyok. Téged hogyan hívhatlak? –nyújtom felé barátságosan a kezemet, és ha kezet fogunk, ha nem, felteszem neki a következő kérdést. – Mond, mit építeni? –valószínűleg valami vár féleséget épít, de ha válaszol, akkor okosabb leszel.

~Marcell és Lalla~

Reggel még nem gondoltam volna, hogy a mai nap folyamán egy játszótéren fogok kikötni. Eddig nem bántam meg, hogy kimozdultam, remélem ezután sem fogom. A homokozónál egy kisfiú ücsörög, és mint a válaszából kiderült, várat készül építeni. Olyan furcsán beszél, talán ő sem tud annyira jól magyarul, mint én. Vagy inkább csak meg van szeppenve. Az ő helyében én is félnék magamtól, mert az nem mindennapos dolog, hogy egy idősebb srác megy oda egy sokkal fiatalabbhoz, főleg nem úgy, hogy nem is ismerik egymást. Nem fog velem kezet, nem baj nem hibáztatom érte. Előbb jobb, ha megismerkedünk.
– Én is szerettem építeni várat, mikor annyi idős lenni, mint te. –mosolyogtam Marcellre. Igaz, hogy én nem homokból, hanem mindenféle kacatból, ami csak a kezembe akadt a szobámban, de vár volt. Anyu mindig bosszankodott, hogy nem talált meg, de amint már rájött, hogy a zongorám alatt volt a "tróntermem", mindig ott keresett, és meg is talált.
– Én nem lenni magyar, nem beszélni jól nyelvet. Azért mondok így szavakat, és ha nem érteni meg, amit mondani, kérlek ne haragudni érte. –magyaráztam meg miért is beszélek így. Nem akarom megrémíteni a kiejtésemmel, és jobb az ilyesmit az elején tisztázni, még mielőtt félreértések lennének a beszélgetésből. Lehet, hogy ő másképp értelmez egy-egy szót, vagy mondatot, mint ahogyan én azt kigondoltam. Akkor meg jön a vita, és én megint furán tudnám megmagyarázni, hogy a miérteket, és csak rosszabbodna a helyzet.
– Segítsek építeni? –talán nem fog megharagudni a jó szándékomtól, de ha nem szeretné, hogy segítsek, akkor csak figyelem, ahogyan épít. Közben körbenézek, de egy felnőttet sem látok itt. Egyedül lenni itt a kisfiú, vagy talán az édesanyja elment egy helyre, addig őt itt hagyta. Vagy a közelben laknak, és a ház ablakából rá lehet látni a játszótérre.
– Egyedül lenni itt? Nem akarni téged bántani, ne félj. –kedvesen mosolyogtam a kisfiúra. Ebből a kérdésből általában az szokott lejönni, hogy el akarják rabolni az illetőt. Sok könyvet olvastam, ami ilyesmiről szólt, tudom mi a dörgés. Az egyedül játszó gyerekek az áldozatok, és a sok gonosz bácsi meg a gyermekrabló, és olyankor mindig váltságdíjat kérnek, meg ilyesmi rossz dolgok. Ha Marcell nem küld el, akkor biztonságban lesz mellettem. Nem azért, mert olyan nagyra lennék az erőmmel, csak van az a fura valami, ami előtör belőlem, ha bántani akarnak. Mint anno a Roxfortban a nagyobbak ellen. Csak akkor az is megesik, hogy akaratom ellenére bántom Marcellt. Ajj, muszáj lesz majd megtudni, hogy ez mi is, de most az fontosabb, hogy figyeljem a kisfiút, ahogyan építi a várat.

Jamie, ha vendéget vársz, időben szólj Akkor viszek át magammal kaját, hogy még véletlen se nyissak rátok

Kedves tőled Jamie, de egy "Ne zavarj!" tábla is elég lenne

Uhh, de utállak Ha magyarul írod ki, még félreértem, és benyitok De ha belegondolok, inkább mégsem xD

Képes lennél kirakni az unokaöcsédet? Szép kis gyám vagy...

Nevelsz úgy, hogy kiraksz az utcára? Azért a túlélés már megy

Uhh, de megütlek Jamie Tudod mit, kiköltözök és nem kell rám figyelned. Majd megmondom Apunak, hogy ne utalja a pénzt a számládra

Léna, és befogadsz egy gazdag 15 éves kamaszt?

Jamie, miért is?

Szia Tesó ^^

Léna, nem kell süti... vajsört kérek


Jamie, ez nem indok

Nem szeretem a levest


Chh... inkább elmegyek, addig is békén hagysz... *már itt sincs*

Nem, kifejezetten utálom a levest
Ne akard, hogy zongorázzak >.< Még nem tudom kontrollálni az erőmet

Könnyen

Szerinted hatni fog valamit?

~Jamie~

Új hely... új emberek... semmi ismeretség. Ennek tudatában szálltam le a vonatról Bogolyfalván, vagy mi ennek a varázslófalunak a neve. Eddig nem valami nagy durranás, de meg kell szoknom a helyet. Addig biztosan, ameddig nagykorú nem leszek, és ki nem járom az iskolát. Ez is mekkora kicseszés már. Most kezdhetném az RBF évemet, erre visszapaterolnak harmadikba, mert itt másképp működik a tanítási rendszer. Nem valami felüdítő hír, de nem tudok mit tenni ellene. Inkább az ismeretlen Magyarország, mint a nagyi csipkedése.
Az egyik ládámat lebegtettem magam előtt, a másikat pedig húztam magam után, így keresve meg azt a helyet, ahova el lettem irányítva. Valami csárdába kell mennem a kulcsokért, mert Jamie dolgozik, és ezért nem tudott kijönni elém. Morgolódhatnék, hogy senki nem fogad az érkezésemkor, de legalább így csendben fel tudom dolgozni, hogy itt fogok élni. Majd megszokom ezt a helyet, vagy nem, de ha esélyt sem adok, akkor alapból el van veszve a dolog. Ami még itt tart, az nem más, mint az a furcsa képesség. Apa azt mondta, hogy az iskolában van egy tanár, aki tudhatja, hogy mi is ez, és képes nekem segíteni. A lepakolás után mennem is kellene oda, de nem fogok. Nem szeretnék még bemenni az iskolába, egyedül meg aztán végképpen nem. Időközben megérkezek ahhoz az épülethez, ahova mennem kellett. Külsőleg nem egy főnyeremény, de kitudja, hogy bent milyen. Lenyomom a kilincset, belebegtetem a ládámat, és behúzom magam után a másikat is. Hát, belül sem valami eget-rengető, de Apu mondta, hogy Jamie nem olyan gazdag, mint én. Vállat vonva mentem oda a pulthoz, letettem a cuccomat a földre, és felültem a székre. Alig, hogy helyet foglaltam, valaki megragadta a vállamat. Reménykedtem benne, hogy Jamie az, de a hangból ítélve, meg a bűzölgő szájszagból is, arra jutottam, hogy ez bizony nem az unokatesóm. Megfordultam, de a látvány eléggé förtelmes volt. A férfi hullarészegen kezdett kioktatni. Nem igazán értettem, hogy mit is magyaráz, de annyit sikerült megértenem, hogy itt nem fognak kiszolgálni kölyköket. Vitatkoztam vele egy sort, mire pálcát ragadott, csak hogy én gyorsabb voltam, és lefegyvereztem, és a saját pálcámat a torkának szegeztem. Érdekes egy első nap, de nem én kerestem a bajt, és inkább egy ember szívja meg, sem, mint az egész csárda.

~Marcell és Lalla~

Soha nem tapasztalhattam meg, hogy milyen lehet nagy testvérnek lenni, és segíteni az öcsit, vagy a húgit. Már nem is fogom, mert anyu sajnos elhunyt, a féltesóim is idősebbek, mint én, így aztán maradt a fiatalság szerepe. Legalább nem akarnak még a portól is megóvni. Az kellene még csak, nyomban meg is őrülnék tőlük. Tudok én magamra vigyázni, ha meg nem így lenne, akkor az a valami megvéd. A Rpxfprtban is így volt. Amint megtámadtak a nagyok, valami megvédett, de senki nem volt a közelemben. Talán most is így alakulna, de nem szeretném megtapasztalni.
– Igen? –mosolyogva nézek rá. Biztosan nem tudnék vele angolul kommunikálni, de az mindig is érdekelt, hogy máshol hogyan is oktatják az angolt. – És szeretni a nyelvet? –nagyon kíváncsi vagyok a véleményére. Én eléggé küszködök a magyar nyelvvel, de ez meg is látszik a beszédemen. Azt viszont nem tudom, hogy ő miért beszél ilyen furcsán. Lehet valami betegség, de nem merek rákérdezni. Nem szeretném felszaggatni a sebeket, mert fogalmam sincs, hogy miért ilyen, és az ilyesmiről általában nem szívesen beszél az ember. Ha tőlem kérdeznének tabu dolgot, akkor biztosan elborulna az agyam, és lekiabálnám az illető fejét.
Marcell beleegyezett abba, hogy segítsek neki. Mosolyogva, és boldogan játszok vele, és segédkezek az építésben. Látom, hogy egy tornyot készül megformálni, ezért teszek még oda egy kis homokot, hogy megtartsa az alapot, és ne boruljon szét. Ekkor elmondja, hogy egyedül van itt, illetve megkérdezi, hogy melyik házban lakok. Ettől féltem, így most már semmi kétség, afelől, hogy itt maradjak, és vigyázzak rá. – Az 52-esz számú házban. Te? –kérdezek vissza mosolyogva, és amint sikerült felépíteni a várat, előveszem a pálcámat. Nem félek attól, hogy leleplezem a varázslatot, hiszen ez egy varázslófalu, a muglik nem merészkednek beljebb. Egy egyszerű kis bűbáj segítségével megszilárdítottam a homokot, hogy ne dőljön össze, ezután el is teszem a pálcámat.
– Így nem fog összedőlni. Te is varázsló lenni? –érdeklődve pillantok a kisfiúra. Ahhoz még fiatal, hogy a suliba járhasson, de lehet elég érett, hogy már tudatában legyen az erejének.

~Marcell és Lalla~

Nagyon aranyos egy kissrác, és bár nem vagyok teljesen biztos benne, de azt hiszem kezd feloldódni. Nem látom rajta azt a megszeppentséget, de lehet, hogy csak én vagyok így vele, és legbelül még mindig fél tőlem. Nem tudom, hogy milyen lehetett neki eddig, ezért sem lehet addig felróni a hibáit, ameddig meg nem ismerek minden apró kis részletet. Ehhez persze nem elég pár órás beszélgetés, de nem hinném, hogy most találkozunk először s utoljára.
– Szívesen segíteni megtanulni, ha szeretni fejleszteni tudásod. –így én is tudok tanulni, meg ő is. Csak ő angolul, én pedig magyarul. Közben furcsán nézek rá egy picit, mert látom, hogy mozog a szája, de nem hozzám beszél. Hallottam már egy ilyesfajta betegségről, csak most nem jut eszembe a neve, de azt is tudom, hogy gyógyítható. Vagy csak én képzelem azt, hogy mozog a szája, mert már annyira fáradt vagyok, hogy ilyenre is képes vagyok. Össze kellene szednem magam érzelmileg, és ki kellene aludnom magam. Ha ez megvan, már jöhet az ismerkedés.
– Szép és fura nyelv. Nehezen megy tanulása, de nem adni fel. Féltestvérem magyar, ő segít megtanulni rendesen. –válaszoltam a feltett kérdésre, és utána meglepetten pislogtam. Vajon kicsoda az a Lalla? Nem látok magunkon kívül senkit sem, de nem akarom megsérteni Marcellt azzal, hogy megmondom neki, hogy nem tudom kiről beszél. Lehet, hogy ez egy játék, és mi mást tehetnék, mint hogy játszok vele!?
– Én is üdvözölni őt. Lalla barátod lenni? –mosolygok rájuk. A várat egy bűbáj segítségével megszilárdítom. Marcell rákérdez arra, hogyan kell használni a pálcát, így ismételten csak előveszem azt. Úgy fogom, hogy mindent lásson rajta, még annak ellenére is, hogy nem nagy szám. Megkérem, hogy nyújtja ki a kezét, és ha megteszi, akkor a kezébe adom. Vele együtt fogom, és egy követ nézek ki nem messze tőlünk.
– Nem nehéz használni. Minden varázsló rendelkezni vele egy bizonyos kor után. Nekem 11 éves korom óta lenni. Fontos tudni, hogy pálca választ varázslót, nem varázsló pálcát. Varázsláshoz kell varázsige és sok-sok gyakorlás. Lehet te kezedben nem működni pálcám, ezért fogni kezed, hogy ne legyen baj. Figyelj, most lebegtetni fogjuk a követ. –megvártam még készen áll minderre, és lassan elvégzem a pálcamozdulatot, kimondom a Vingardium Leviosa igét, és a kő már emelkedni is kezd. Remélem Marcell nem fog megijedni ettől. Kíváncsian fürkészem az arcát, és ha mosolyogni látom, az engem is meg fog mosolyogtatni.

~Unokabátyó~

Nem sok kellett ahhoz, hogy közvetlen a torkának küldjek egy átkot. Egyetlen egy szerencséje volt a részegnek: az meg nem más, mint hogy a pálcám eltűnt a kezemből. Mondanom sem kell, hogy eléggé felbosszantott, és már készültem volna kiabálni, mikor Jamie lépett oda mellé. Elsőnek nem akartam felismerni, de mikor megszólalt, hogy nyugodjak meg, már tudatosult bennem, hogy tényleg ő az. Búcsúzóul be akartam mosni egyet az idegennek, de elhúztak onnan, méghozzá a pult mögé, és le is ültettek. Az arcomat a tenyerembe temettem, és mélyeket lélegeztem, hogy meg tudjam magam nyugtatni.
– Belém kötött, meg ki akart hajítani, mondván, hogy taknyosokat nem szolgálnak ki. Mégis mit csinálhattam volna? Ha hagyom magam, tovább fog kötözködni, és akkor meg... –nem tudtam befejezni. Tudtam, hogyha nagyon felbosszant, akkor az a valami a védelmemre fog kelni, és akkor lerombolom az egész helyiséget. Akkor Jamie még mérgesebb lenne, mint most és tuti nem fogadna be magához. Végül is, ki akarna egy olyan sráccal egy fedél alatt lakni, aki érzelmileg instabil, és bármikor a fejére robbanthatja a tetőt!? Ép eszű ember biztosan nem, és már így is sokat köszönhetek Jamienek.
– Sajnálom... –húztam el bocsánatkérően a számat, és elvettem a korsót egy köszönőmmel megtoldva. – Menj, a vendégek várnak. Én megleszek arra a pár percre, ígérem. –mindezeket persze angolul mondtam, nem kell senkinek sem tudnia, hogy miről is beszélünk, meg vele gondtalanul tudok ezen a nyelven kommunikálni. Nyugodtan kortyolgattam az italomat, legalább addig sem azzal vagyok elfoglalva, hogy bemossak annak az ittas embernek. Most biztosan jót röhög, hogy a tulajdonos lecseszett engem, de szívesen megnézném a képét, mikor kiderül, hogy rokon vagyok. Igaz, ahhoz sincs semmi köze.

~Unokabátyó~

Könnyű azt mondani, hogy hűtsem le magam, de megtenni már nehezebb. Nem akarok több balhét, ezért csak bólogatok Jamie szavaira, és csendben iszom tovább a vajsört, még ő kiszolgálja a többi vendéget. A részeg férfi közben távozik, de a tekintete nem tetszik, de fékezem az indulataimat. A vajsör többet ér annál, hogy a fejéhez vágjam a korsót.
– Az út unalmasabb volt, mint a roxforti. Az égadta világon senki nem volt a vonaton, akivel beszélgetni tudtam volna. A faluból meg nem néztem meg semmit, egyenesen idejöttem. Jobb? Úgy, hogyha bejövök ide, hogy meglátogassalak, hallgassam minden részeg barom szavait, hogy nem fognak kiszolgálni? Röhej... –csóváltam meg a fejemet. Tudom, hogy nem rajta kellene levezetnem a feszültségem, de mégis ő lett az áldozat.
– Van valami harapnivaló? Esetleg segítsek leszedni az üres asztalokat? –elvettem a kulcsokat, és a zsebembe süllyesztettem őket, de még vártam valamit, hogy visszaadjon: a pálcámat. Anélkül úgy sem fogok kimozdulni innen, ezt szerintem ő is nagyon jól tudja. Varázsló a pálcája nélkül nem ér semmit sem, és ha Jamie nem akarja, hogy a képességemmel felfordulást okozzak, akkor vissza fogja adni. Amint megkapom, felkelek a székről és a mosogatóhoz sétálok. Kiiszom a maradék italomat, és elmosom a korsót, majd kiteszem száradni.
– Te hogy vagy? Jól érzed itt magad? –visszaülök a helyemre, és próbálok mosolyogva nézni az unokabátyámra. Régen láttam, sokat változhatott ő is, de most majd mindent meg tudunk beszélni. Lehet, hogy nem ebben a pillanatban, hanem majd otthon, de akkor is tudunk majd beszélgetni. – Vagy inkább majd este beszélünk otthon? Most úgy is láb alatt lennék. –fel is kelek, és kisétálok a pult mögül, a ládáimhoz. Még nem indulok meg, csak akkor, ha Jamie is úgy akarja.

~Unokabátyó~

– Ezt úgy mondod, mintha tehetnék arról, hogy át kellett iratkoznom. Igaz, én nem akartam a nagyiékkal maradni, de akkor sem tehetek róla… –halkan sóhajtottam a kijelentés után. Választhattam: vagy a nagyiék és Roxfort, vagy apáék és Bagolykő. Az utóbbit választottam, mert nem ismerem túl jól az apámat, és így lehetőségem lesz rá, hogy ezt bepótoljam. 15 év sok idő, rengeteg beszélgetés és kaland, ami pótlásra vár.
– Tudom, ebben a reményben jöttem ide. Nagyiék úgy is csak arról traktáltak volna, hogy lépjek túl a dolgokon, mert ez az élet rendje… de én erre… képtelen vagyok. –soha nem értettem az öregek észjárást. A saját leányuk halt meg, és azt kérik az egyetlen unokájuktól, hogy lépjen túl a halálán. Ez nem megy egyik napról a másikra, ráadásul nem egy fejlődő kamasznál, aki pont abban a korban van, hogy az érzelmei ingadoznak. Úgy sem fogom tudni egykönnyen megemészteni a történteket, ezt senki nem várhatja el tőlem. Nehéz lesz így Jamieéknek, de inkább bezárkózok, sem mint felfordulást csináljak.
Harapnivalóként egy csomag ropit kaptam, amire csak elmosolyodom. Szeretem a ropit, és addig elég lesz, ameddig haza nem érek. Közben Jamie furán néz rám, mert még mindig várok valamire, ami nem más volt, mint a pálcám. Szemeket forgatva vettem el tőle, és tettel el a zsebembe, megígérve, hogy egyhamar nem átkozok le senkit sem.
– Csajok? Gondolom minden este másik fordul meg az ágyadban. –nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak el rajta. Kinézem belőle, de erről majd este beszélünk, mert nem hagyom ennyiben a témát. – Oké, nem fogok. Max eszek valamit, és szerintem le is fekszek aludni. Jó munkát, és kitartást. –mosolyogva búcsúztam el tőle, majd kihúztam a két ládámat a csárdából, és kint az egyiket ismét magam előtt kezdtem lebegtetni, így haladtam hazafelé.