28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Jeremy Hunter összes hozzászólása (29 darab)

Oldalak: [1] Le
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 17. 01:33 Ugrás a poszthoz

Dolánszky Alex
Hajnal tájt


Még csak pár napja ismerkedem a kastéllyal, de a varázsa máris rabul ejtett. Annyi megfejtésre váró rejtély és talány lapul itt, hogy azt egy emberöltő alatt nem lehetne mind a helyére rakni, még az én képességeim mellett se. Igazából jelenleg még ez az egész világ annyira érthetetlennek tűnik, hogy az már kifejezetten bosszantó. Éveken át mindez csak anyám meséiben létezett számomra, és most itt vagyok, az álomvilág kellős közepén, mint egy elveszett bárányka. Kifejezetten frusztráló a helyzet. Igyekszem kellően átformálni az életszemléletem alappilléreit ahhoz, hogy értelmet nyerjen minden, amit itt látok, de hát mit mondhatnék... Nem egyszerű feladatról beszélünk. A tudósok se díjazták soha, amikor valaki az egész rendszert felborító következtetésre jutott, szóval hozzájuk képest azt hiszem én még jól állok a nyitottság kérdésében.
Mondanám, hogy megbántam a döntést, miszerint nem évkezdésre jövök, de hazudnék. Szükséges volt még maradnom egy kicsit, hisz erősen hátráltattam volna apám munkáját, ha a segédje a kutatás kellős közepén lelép és neki valaki mást kell kiképeznie a helyemre, aki nem vett részt a megelőző folyamatokban. Meg aztán én is kíváncsi voltam, mi lesz az eredmény, bár végül nem hozott nagy sikert a dolog. Valami hibádzott a műveletben talán, vagy az egész alapfeltételezés volt rossz, ezt majd az öreg rókák kivesézik, én pedig addig belevetem magam az ismeretlenbe. A kutatási projektekben azt szeretem, hogy annyi információ ismerete szükséges hozzájuk, hogy jelenleg még én se tudom teljes egészében átlátni (bár szerintem apám korában ez nekem már nem okozna gondot) és ezért határozottan izgalmas. Az ismeretlen mindig vonzó, hisz megfejtésre vár, és talán mi leszünk az elsők, akik ráakadnak a helyes válaszra. Ilyen számomra jelenleg a varázsvilág is. Telis-tele van kérdésekkel.
Talán pont a sok agyalni való az oka annak, hogy ma éjjel az alvás nem tartozott a fő programjaim közé. Csupán 1-2 órát ha szundíthattam, mielőtt újra hatalmába kerített a túlzott éberség, így végül feladtam az álmok kergetését és egy kis sétára indultam, bár gőzöm sincs jelenleg szabad-e kint tartózkodnom vagy sem. Van egy tippem ugyan az utóbbira, de annyira azért nem izgat.
Az ég még sötét, pár erős fényű csillag még pislákol, de lassan rám virrad majd. Nyár lévén már nincs annyira hűvös, de azért hálás vagyok, amiért felvettem a taláromat, még mielőtt elhagytam a szobámat. A füvet taposva kerülök egyre távolabb a kastélytól, mely úgy érzem állandóan gúnyos tréfát akar űzni belőlem lehetetlen trükkjeinek számtalan sorával. Egy nyomasztó érzés lakozik bennem, amit nem igazán tudok hova tenni. Igyekszem visszaemlékezni, mikor volt velem ilyen utoljára, de csak egyetlen emlék rémlik fel bennem: Mikor anyám halála után otthagytuk Londont, ott hagytuk őt is... Mindent. Elmentünk új életet kezdeni Cambridge-ben. Apám akkor azt kérdezte tőlem, hogy van-e honvágyam, de nem értettem mit akar, viszont talán ez az a szó amit most keresek. Leülök a fűbe, majd hanyatt dőlök, és az eget fürkészem, ahogy lassanként minden fénypontot hátrahagyva egyre világosabb lesz.
- Honvágyam volna?
Szavaim tétovák és nem túl hangosak, csak ízlelgetem a kissé idegennek ható kifejezést. Egyáltalán mi számít nekem otthonnak? Nem hittem volna, hogy ennyire szentimentális vagyok...
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 17. 01:56 Ugrás a poszthoz

Czettner L. Zoé


Délután van, a tanóráknak már vége, én pedig elhatároztam, hogy a végére járok egy információnak, amit az egyik diáktársamtól hallottam. Bevallom, kissé szkeptikus vagyok, bár olyan sok okom nincs rá, hisz a varázsvilág alapjainak ismeretében még mindig elég nagy sötét foltjaim vannak, de pár hét és menni fog ez mint a karikacsapás. Mindenesetre a rejtély, ami jelen pillanatban izgat, az a kastély déli szárnyában lévő erkélyhez köthető. A madarak azt csiripelték, innen nem lehet leesni, vagy le ugrani. Elég abszurd feltételezés, hisz már miért ne lehetne? Ha valaki egyszer fönt van, akkor le is tud menni nem? Bár... végül is elképzelhető, hogy valami mágikus falat vontak oda, hogy ezt megakadályozzák. Azt elismerem, hogy a falakon még én se röpködök keresztül, bár láttam már itt egy-két lényt, aki arra is képes.
A folyosókat járva viszonylag könnyen kilyukadok a keresett helyen, hisz annyira azért nem rejtély ez az iskola, már ha az adott termek képesek a helyükön maradni és a folyosók se vezetnek mindennap máshova. A hely alaprajza nagyjából már megvan a fejemben, így még ha valahol eddig nem is jártam, akkor is beazonosíthatom a szükséges irányt pár egyszerű információ alapján. Nem nagy kunszt, bár vannak olyan életképtelen emberpéldányok, akiknek nehezükre esik a tájékozódás.
Kilépve az ajtón, egy meglehetősen kellemes légkörű helyre bukkanok, amit rögtön meg is jegyzek magamnak, hisz hasznos lehet még az ilyen kis zugok ismerete, bár ez annyira nincs eldugva, és valószínűleg többé kevésbé népszerű is a diákok körében, bár most pont szerencsém van és nincs itt senki. Kicsit kellemetlenebb lenne a kísérletem szemtanúk előtt. Egyébként mielőtt megkérdezitek, igen teljesen komplettnek tartom magam attól még, hogy erkélyekről akarok leugrálni néha napján. Ez csak egy kísérlet, a tudomány nevében pedig bármit.
Némi izgatottsággal lépek a fekete korláthoz, óvatosan megfogva azt, de egyelőre még semmi. Nem csapott belém a villám, nem kezdtem elevenen elégni és a szándékaim se lettek befolyásolva. Kíváncsian kinyújtom a kezem, de nem ütközök akadályba. Még egyszer körbe lesek, hogy biztos nincs-e itt senki, aztán nagy levegőt véve nekirugaszkodok, hogy átlendüljek a korláton... Majd hirtelen az erkély padlóján találom magam. Zavartan húzom össze a szemöldökömet, miközben azt a helyet bámulom, ahol az imént még álltam. A történések sebessége ezúttal meghaladta kissé a felfogó készségemet, bár ennek valószínűleg az az oka, hogy nem külső szemlélő, hanem maga az alany voltam. Úgy mindig nehezebb.
Utoljára módosította:Jeremy Hunter, 2013. június 17. 17:40
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 17. 20:46 Ugrás a poszthoz

Zoé

Miután túl tettem magam az első sokkon, hogy egyszer csak a padlón találtam magam, szép komótosan elkezdek feltápászkodni. Érdekes lett volna valóban látni, hogy mi történt, mert így sajnos kicsit hézagosak az új ismereteim, de már ez is szolgáltat valami alapot. Szóval varázslattal még ezt is meg lehet csinálni. Azt hiszem a mugli világban az ilyesminek valaki vagy nagyon örülne, vagy utálná azt, akinek az eszébe ötlött egy ilyen bűbáj megalkotása. Mondanám, hogy legszívesebben szét átkoznák, de hát varázstalanokról beszélünk... Persze utóbbi tábort a szuicid hajlamúak alkotnák, szóval ha már pálcát kapnának a kezükbe, nem másokat, hanem magukat ítélnék halálra.
De visszatérve a kísérletemre, igen érdekesnek ítélem a tapasztalataimat. Bár konkrétabb következtetésekhez lehet még egyszer meg kéne próbálnom, vagy még jobb volna, ha mást vennék rá a művelet elvégzésére. Meglehetősen tanulságos volna, bár sajnálatos módon utóbbit kicsit se volna egyszerű elérni. Ha a következő erre járó élőlénynek egy csöppnyi esze is van, akkor a minimum, hogy kérne érte valamit cserébe, vagy inkább meg se tenné. Pedig igazán nem nagy fáradtság... De a mai világban nem tisztelik eléggé a kutatás, a megismerés nemes célját.
Mikor végre a saját lábaimon állok és épp azt kezdem el latolgatni, hogy mennyire éri meg a fáradtságot lezsűrizni a ruhám tisztaságát, egy apró köhintést hallok magam mögül, majd egy női hang üti meg a fülemet.
-  Jó kis trükk, igaz?
A váratlan társaság hatására úgy döntök, hogy akár szükséges akár nem, elvégzem a pótcselekvést, és elkezdem a nadrágom porolgatni. Még véletlenül se szándékszom kimutatni a meglepetésemet, az első reakciómat, az arckifejezésemet nem láthatta, hisz háttal állok neki, így legfeljebb a másodpercnyi mozdulatlanságból következtethet ki bármit is. Bár itt igazából nem is a meglepődöttség a lényeg, csak nem akarom olyan tévképzetekbe ringatni, miszerint ő különösebben számít, vagy engem érdekel a véleménye rólam. Mind két esetben volna egy esély rá, hogy felesleges szóváltásokba kéne belemennem.
- Szeretnéd te is kipróbálni?
Reagálok kérdéssel a kérdésére, egy félperces komótos szünetet követően. Közben már felegyenesedtem és egy másodperc erejéig végig mérem a lányt, majd felveszem vele a szemkontaktus, és egy apró, csibészes félmosolyt villantok neki, bár annak az esélye, hogy ettől ő is utánam csinálja, rendkívül kicsi.
- Igazából a gyermekkoromban bekövetkezett szörnyű traumák hatására olyan lelki törést szenvedtem, hogy mára már életcélommá vált a Bagolykő első emeletén lévő erkélyről való levetődéssel véget vetni kínzó lelki gyötrelmeimnek. Hisz mi volna a mulatság abban, ha például a bagolyházból ugrok ki? A végén még tényleg sikerülne meghalnom a becsapódás hatására. De egyébként most hogy mondod... Nincs nálad véletlenül egy kés?
Beszéd közben már nem nézek rá, hanem kifejezéstelen arccal a odasétálok a fotelekhez és én is helyet foglalok az egyikben. Ha már így adódott, itt maradok kicsit eleget tenni a társas elvárásoknak. Addig is elmélkedhetek a varázslat miben létén és ki tudja... Talán még a lányt is ráveszem egy demonstrációra, bár ehhez nem fűzök túl nagy reményeket.
Utoljára módosította:Jeremy Hunter, 2013. június 17. 20:46
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 17. 23:16 Ugrás a poszthoz

Zoé

-  Köszi nem, nagyon félek a magasba, szóval valószínű, hogy elájulnék.
Nos... Akkor ezt a tervet itt és most elbuktam, a csaj nem lesz jó teszt alany. Persze ha nevetséges álmokat akarnék kergetni, akkor most jönne az a lépés hogy segítsünk szegénynek legyőzni a félelmét, de ekkora abszurditásokba azért ne ugorjunk.
- Hát... Végül is az eredményen nem változtat, ugyanott kötnél ki.
Közlöm végül, némi gondolkozás után, pár másodpercnyi késéssel. Vetek rá egy átható pillantást, de egyébként nem sok érzelmet mutatok. Hogy most poénkodni akartam, gúnyolódtam, vagy csak egy szimpla megállapítást tettem, azt döntse el ő. Én a magam részéről azt hiszem mindhármat alkalmaztam egyszerre, csak mert szeretem az összetett dolgokat.
A lánynál lévő cuccokból már kikövetkeztettem, hogy alapvetően rajzolási szándékokkal járt erre, csak éppenséggel itt talált engem, de úgy tűnik lassanként felülkerekedik ezen az apró zavaró tényezőn és elkezd alkotni. Egy kicsit kíváncsi vagyok rá, hogy mit rajzol, bár ezt nem szívesen ismerném el neki is. Mindig szeretem nézni mások alkotó munkáját és annak eredményét, mert ezek az élet apró csodái. Jelentéktelen dolgokat tudunk némi képzelőerővel és egy kis munka rááldozásával valami fontossá változtatni. Egyszerű, de ha mélyen belegondol az ember, mégis csodálatos folyamat ez.
- Ott nincs varázslat? Elég felelőtlenség... Ha ide tudtak tenni teljes logikátlanság hagyni, hogy onnan meg lazán röpdössön mindenki amerre lát. Amúgy helyes, hogy nincs késed. A házirendben tiltják.
Milyen kár... De én akkor is szerezni fogok, mert egyszerűen muszáj lesz kipróbálnom valamit. Érdekelnek a gyógyító mágiák mechanizmusai. Vajon milyen lehet az egyik alanyává válni? Tényleg el tudják tüntetni az összes nyomot? Kénytelen leszek majd a jövőben kideríteni.
- Igen, még csak pár napja, hogy itt vagyok. Családi dolgok miatt sajnos kicsit bele kellett csúsznom a tanévbe az érkezésemmel, de nem hiszem hogy ez problémát fog majd okozni.
Igazából nem tudom pontosan miért árulok el ennyi felesleges részletet egy idegennek, egyszerűen csak válaszolgatok neki, miközben a készülő alkotást figyelem. Rabul ejt, ahogy a vonalak sokasodnak és lassan egy képet alkotnak.
- Félvér vagyok és eddig muglik között éltem, szóval ez a környezet most ad némi újdonságot nekem. Itt volt már az ideje valami változatosságnak, kezdett untatni, hogy minden olyan egyszerű és logikus. És te? Feltételezem nem tegnap kaptál hírt a varázserődről...
Szavaim egykedvűek, közönyösség csendül ki belőlük, kivétel az utolsó mondatom, amelyet egy mosoly kísér. Egy pillanatig leveszem a szemem a készülő rajzról és a lány arcára irányítom a tekintetem, ha fölnéz, akkor rövid szemkontaktust létesítünk, de aztán visszatérek művéhez. Amennyiben zavarja, hogy megfigyelem az alkotó folyamatot, úgy is rám szól majd. Vagy nem, de akkor meg magára vessen.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 17. 23:34 Ugrás a poszthoz

Ágoston

Apám még elutazásom előtt közölte velem, hogy havonta életjelet akar tőlem. Gyakrabban nem kell, kivétel ha vészhelyzet van, hisz egyrészt ő is elfoglalt ember, másrészt pedig még ekkora időközzel se fogok tudni valószínűleg olyan terjedelemben alkotni, hogy arra érdemes papírt szánni. Vagy pergament. Mindegy. Viszont az igaza előtt meghajtom a fejem, mert miről is áradoznék én neki? A varázsvilágról ő nem akar tudni, mert azzal túl bonyolítaná a helyzetét, mint tudós, tehát legfeljebb a "kis barátaimról" cseveghetnénk, ami meg nevetségesen felesleges volna. Úgy is hidegen hagyná, nekem pedig csak időpazarlás volna. De egy baglyot lehet, hogy be kéne szereznem, mert az határozottan könnyítene azon, hogy én is tudjak tőle kapni valamit. Ha az állat az enyém, nyugodtan elidőzhet otthon pár napig, amíg apám eljut a válaszig, egyébként viszont az iskola baglyai valószínűleg kevesebb toleranciával viseltetnének az ilyesmi iránt, már ha egyáltalán egy kicsivel is tovább maradnának a szükségesnél.
Az állattartás viszont nagy felelősség, ez pedig a másik oka annak, hogy ma erre járok. Az első üzenet mellett a madarakat is meg akarom kicsit figyelni, analizálni a viselkedésüket. Az már elég egyértelmű az eddigi információkból, hogy értelmesebbek, mint a hétköznapi példányok, avagy csak mi tudjuk megértetni velük magunkat, de a kommunikáció könnyedségén kívül mást nem igen tudnék mondani ebben a témában, ezzel a tudással pedig a szánalmas kategóriába sorolhatnám magam. Tarthatatlan állapot.
A lépcsőt megmászva egy fiúba botlok, aki valami furcsa indíttatásból a baglyok zsivaját és az ürülékek nem túl kellemes aromáját választotta levele ihletőinek. Nem bírom megállni, hogy egy ilyen logikátlanság fölött szó nélkül szemet hunyjak.
- Az egész kastély kiutált téged, hogy pont ezt a helyet választottad a legalkalmasabbnak a kisregényed megszüléséhez, vagy a baglyok súgnak neked?
Igazából semmi ellenséges nincs a hangomban, egy apró gúnyra utaló jel se, legfeljebb maguk a szavak adhatnak okot a sértődésre. A válaszra nem várok, a fiú mellett elsétálva a madarakat kezdem figyelni, bár hallótávolságon belül maradok.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 4. 16:36 Ugrás a poszthoz

Zoé

- Pedig úgy tudom vannak itt sokkal ijesztőbb dolgok is, mint a magasság - mosolyodok el. - De megértelek. Én a rémálmaimban celeb vagyok és sikítozó lányok tömege vesz körül, akik nem hagynak békén. Borzalmas...
Elfintorodok, hogy feltegyem a pontot az i-re és tökéletes beleéléssel zárjam szavaimat. Lehet tippelni, vajon a bolondját járatom-e a lánnyal vagy sem, de holt biztosra senki se tudná megmondani. Legalábbis aki először fut belém, az nem, szóval most rajta áll, magára veszi-e a hallottakat, nevet rajtuk, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja az egészet. Kíváncsi vagyok mit választ. Mindenesetre arcomról csak teljes komolyságot olvashat le. Csak semmi vicc, a félelemeken nincs mit röhögni... Legfeljebb az én idióta agyszüleményeim adhatnak okot. Vagy mégis igazat mondtam?
- Pont ezért fogok tudni szerezni majd egyet.
Biccentek a késes dologra,a baglyos témát hanyagolva. Ezek szerint a varázslat azokat a madarakat se engedi át... Ezernyi kérdés tombol a fejemben, de visszafojtom a vágyat, hogy akár csak egyet is kiengedjek, hisz a végén még totális hülyének nézne. Bolondnak tarthatnak, de az agyi fogyatékosságot nem vállalom fel, az már határozottan sértő. Inkább kitalálom magamtól a dolgokat, vagy olvasok róluk, hisz a válaszokat úgy is megtudhatom.
- Én is így kalkuláltam. Csak az a rész kellemetlen, hogy akik év elején jöttek a mugli világból, azok mostanra már teljesen beleszoktak ebbe az életmódba, nekem viszont még kész csoda ez a hely. Ha rendesen jöttem volna, talán nem lógnék ki annyira a tömegből... Már megint. De ez van. A következményeket vállalni kell, és lássuk be, ez korántsem a világ vége.
Egy játékos mosoly jelenik meg az arcomon, hisz remekül mulatok a saját poénjaimon, akár értékelik mások, akár nem. Én vagyok önmagam személyes humoristája, szóval nincs itt gond. Legfeljebb hogy kicsit sokat beszélek ma délután, de a lány viszonylag kellemes és érdekes társaságot nyújt, szóval foghatjuk erre, meg a mostanában nem túl sűrűn akadó társaságomra a dolgot. Újnak lenni nem egyszerű. Cambridge-ben megvoltak az emberek, akikkel eltársaloghattam ezzel kielégítve alapvető emberi igényeimet. Itt ez még határozottan nincs meg.
- Akkor ismered az újdonság varázsát. Vannak még dolgok, amik megtudnak lepni, vagy már annyira otthonosan mozogsz, mintha közéjük születtél volna?
Mondhatnám, hogy találó megfogalmazás a "semmi sem logikus", de azzal a saját elveimet tipornám porba. A lánnyal inkább nem kezdek kötekedni ezúttal, miszerint a logika továbbra is köztünk jár, csupán az alapszabályok változtak meg, és egy olyan játékot játszani, ahol nem tudod melyik lépés lehetséges és melyik nem... Nos lássuk be, nehéz.
- Leginkább: minden. De egyébként a bájitaltan például kifejezetten vonzó. Hasonlít a kémiára, csak kicsit extrémebb és ez tetszik. Barátok... Nos az nem igazán az én műfajom.
Eresztek meg egy mosolyt, melyen látszik, hogy a téma kissé kínosan érint. Lesütöm a szemem, pont az összegyűrt papírt célba véve, majd egy hirtelen mozdulattal odanyúlok és felkapom. Persze csak ha a rajz alkotója nem szól közbe. Kihajtogatom a lapot, a farkas vicsorgó képébe bámulok, majd tőlem szokatlan kedvességgel nézek föl a lányra.
- Az alkotó munkát értékelni kell. Szépen rajzolsz, szóval ha te nem tudod megfelelően díjazni a művet, hát megteszem én. Az enyém lehet?
Talán furcsa lehet a reakcióm, de apám mindig arra nevelt, hogy még ha rossz is amit alkottam, nem felesleges, és értékeljem, tanuljak belőle. Akkor értelmet nyer és a kudarc érzete is elhalványul. Azt mondta, ezt a gondolkodás módot anyám hozta az életünkbe és amikor kicsi voltam, mindig ő bátorított engem. Nem emlékszem rá, de a dolog belém ivódott. Nem akarom hagyni a rajzott egy egyszerű papírgalacsinként végződni, amit ottfelejtenek az erkélyen. Egyszer majd lejár az ideje, de ne ilyen hamar.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 4. 16:36 Ugrás a poszthoz

Ágoston

Úgy tűnik nem lettem a srác szíve csücske a beszólásommal, de annyira nem ráz meg ez a tény, hogy mostantól álmatlan éjszakáim legyenek.
- ...Itt legalább nincs akkora mozgás, mint a szobámban...
Erre a mondat részre akaratlanul is felnevetek, bár csak halkan, és mivel elfordultam a sráctól, így csak a vállaim mozgásából szűrheti le a reakciómat, hála a baglyok általános zsivajának. Valahogy szürreálisnak érzem a megállapítását amellett a tény mellett, hogy csak fel fele kell néznem és máris baglyok egész hada kerül a szemem elé akik nem épp arról híresek, hogy egytől-egyig mozdulatlanul gubbasztanak. Bár tény, valószínűleg éjjel nagyobb az aktivitásuk - igaz, a varázsvilágban ez már egyáltalán nem biztos, hogy evidens dolog - de azért még most is élőlények és határozottan sokan vannak.
- Ahogy elnézem, neked pláne nem akadt a baglyoknál jobb társaságod. Bizonyára azzal a problémával küzdesz, amivel te támadtál nekem. Egyáltalán minek szólítottál meg, ha látszólag nem is érdekellek?
- Igazából levelet jöttem feladni, meg kicsit ismerkedni ezekkel a szárnyas élőlényekkel, de végül is igazad van... Határozottan vonzóbb a társaságuk, mint némely embernek.
Hm... Attól félek ezt már tényleg képtelen lesz nem magára venni, bár talán van benne valami. Hangomban nem érződik túlzottan gúnyosság, de ettől eltekintve még én is belátom, hogy szavaim némileg bántóak. Azt hiszem ez a beszélgetés nem lesz a mennyország, talán jobb lenne máskorra időzítenem a bagolylest, amikor egymagam vagyok itt...
- Azért szóltam hozzád, mert nem értettem milyen logika alapján jutottál arra, hogy itt jobb levelet írni, mint bárhol máshol. Gondoltam megpróbálom kideríteni és a legegyszerűbb módja ennek egy kérdés feltétele. De mivel te az eredeti terveimben nem szerepeltél, ezért közben csináltam tovább, amit eredetileg terveztem. Az én értékrendem szerint normálisabb és értelmesebb dolog baglyokat bámulni, mint egy másik srácot, de ha szeretnéd, fixírozhatlak téged is.
Az mondandóm végére már megfordulok és mereven a fiúra bámulok, nagyjából érzelem mentes arccal. Csak ugyanúgy, mintha egy állatot figyelnék meg, hisz pont ezt akarom példázni, bár valószínűleg a cselekvést hamar megfogja elégelni a diáktársam, talán fel is húzom vele... még jobban.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 5. 21:54 Ugrás a poszthoz

Zoé

Magamban jót mulatok a lány arckifejezésén, amit a hülye poénom vált ki reakcióként. Nos igen, talán ez egy picit erős volt, bár annyira azért nem esik messze a valóságtól. Valóban rühellnék celeb lenni, de eddig még szerencsére elkerülték az álmaimat az ilyen agyszülemények. Végül nincs sértődés, vagy beszólás a diáktársam részéről így egyszerűen csak tovább csúszunk a beszélgetés további témáira. Ha még fogunk találkozni kénytelen lesz hozzászokni az ilyen megnyilvánulásokhoz, mert én bizony nem változom meg senki kedvéért sem.
- Furcsa.
Kommentálom a tényt, hogy itt össze-vissza áramlanak a diákok kedvük szerint a tanév szakaszaitól függetlenül. De azért megnyugtató tudni ezt, így máris kicsit kevésbé érzem zavarónak, hogy hátrahőkölök az ijedtségtől ha egy szellem lebben ki a falból elém. Persze ha bárki kérdezi, akkor csak utat adtam neki...
- Itt vannak vélák?
A meglepődés most először ül ki az arcomra és szemeimben némi kíváncsiság, talán izgatottság csillan fel. Amióta találkoztam ennek a fajnak a nevével, azóta kíváncsi vagyok milyenek azok a lények, akik állítólagosan természetfeletti szépségek és ha akarják lazán elcsavarják bármelyik hímnemű fejét. Hihetetlen hogy mennyi abszurd dolog van ebben a világban. Eddig úgy véltem hogy a szépség relatív, erre idejövök és kiderül hogy tudnak nekem olyat mutatni, akiért tuti odaleszek, mert kizárt hogy ne így legyen. Ez... nevetséges. De az erkély varázslata és egyéb más dolgok után kezdek hinni benne.
- Hát... Ki tudja, lehet pár év múlva kiderül rólam, hogy Hulk vére csörgedezik az ereimben és én is olyan zöld izévé fogok válni ha rossz napom van. Akkor már nem leszek "egyszerű" varázsló. Úgy is unalmas az átlagba tartozni, bár nem hittem volna hogy én bármilyen szempontból is oda vagyok sorolható.
Ezúttal semmi fapofa, valóban vigyorgok és nevetek a saját poénomon, bár nem tudom a lány értékelni fogja-e, vagy csak magamban szórakozok ilyen jól miközben ő néz engem mint egy elmeháborodottat. Egyébként bár nem kérdezek rá, azért elfog a gyanú, hogy a társaságom talán nem csak "egyszerű" varázsló... vagyis boszorkány. Egyszerűen abból amit mondott és ahogy mondta, logikusan jön a gyanú, bár tény hogy ezek a szavak ugyanúgy elhangozhatnak egy "átlagostól" is. Attól még ezt érdemes észben tartani.
- Akkor én az ellentéted vagyok, a szegény magányos lélek, akire kutya se figyel, csak ha épp szükséges - mosolyodok el, mert nem akarom, hogy azt higgye, ez nekem probléma. - Egyszer volt egy konyhás néni aki nagyon szeretett engem és mindig nagyobb adagot kaptam a finomabb ételekből. Meg ott van Rob, a mindenes, aki a legjobb barátjának nevezett, amikor megjavítottam a légkondit, amivel már hetek óta szenvedett. Van egy olyan érzésem, hogy kihasznált. Mindenesetre ha az ilyenek számítanak akkor kész közösségi ember vagyok, de amúgy meg nem halok bele ha puszipajtások nélkül élem végig az itteni életem. Legalább nem kell kiben csalódnom. Rob összetörte a szívemet amikor rájöttem, hogy a társaságom keresése egybekötődik nála a nehezebb melók feltűnésével.
Beszéd közben semmi arra utaló jel nem tűnik föl, hogy szomorú lennék, vagy zavarna ez az egész. Végig mosolygok, kicsit nevetek is, vagy épp a vállamat vonogatom. Tudjátok miért? Mert nekem ez tényleg nem nagy cucc. Úgy is túl elfoglalt vagyok a tanulmányaimmal ahhoz, hogy igazán törődni tudja egy másik személlyel. Mindenkinek jobb így. Ha társaságra vágyom, úgyis találok egy aktuális emberkét akivel letudhatom a problémát. Ez így hatékony, csak semmi felesleges bonyolítás.
Meglep a lány reakciója, ahogy a rajzra néz. Mivel épp őt figyelem, így elég szembeötlő, hogy mennyire kényelmetlen neki ez az egész. Alapvetően annyira nem izgatnak az emberek érzelmei, de mivel most csak jót akartam, ezért kicsit kellemetlenül érint a dolog. Vajon csak ennyire nem elégedett a munkájával, vagy valami más van itt? Valahogy a reakciójától és a szavaitól az az érzésem támad, hogy a problémája valahol mélyebben gyökerezik és nem kéne feszegetni ezt most, így hát eszerint cselekszem.
- Jó... hát ha szerinted nem érdemes műként hasznosítani, akkor legyen teszt alany. Úgy is fényes karriert futhat be.
Vigyorodom el, majd nemes egyszerűséggel újra összegyűröm, miközben felállok, és a kezemben lévő papírgalacsint megpróbálom áthajítani a korláton. Hasonlóképp végzi mint én, de ezúttal legalább külső szemlélőként figyelhetem, amint a röppálya megváltozik, közben pedig előveszem a pálcámat. Amint földet ér, ráfogom "fegyverem" és megpróbálkozom néhány Diffindo bűbájjal. Nem mindegyik sikerül, de a végeredmény megvan, ugyanis már csak apró fecnik találhatók ott, ahol imént még a "golyó" volt. Elteszem a pálcát, odasétálok, felszedem a földről a szemetemet, majd egy kukába juttatom, ahogy elindulok visszafelé az épületbe. Az ajtóból még visszafordulok a lányhoz.
- Feltételezem még úgy is látjuk egymást, szóval jössz egy rajzzal. És kösz a gyakorlási lehetőséget!
Mosolygok, és intek egyet, majd távozom a helyszínről, már amennyiben az előző akcióim nem mérgesítették fel az alkotót annyira, hogy ezt a cselekedetemet megakadályozza.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 8. 17:32 Ugrás a poszthoz

Boróka

Nem mondanám, hogy életem célja az edzés, sőt... Nos mondjuk úgy, néha én se vagyok a legjobbak között, legalábbis vannak hiányosságaim egyes területeken. Nem véletlenül olyan a testalkatom, amilyen. Viszont az is tény, hogy most már a varázsló világhoz tartozom és ebből eredően szükségem lehet némi erőnlétre meg egy kis reflex javításra esetleg. Mondanám, hogy megyek párbajozni és az majd mindent megold, de egyrészt elsős vagyok és az általam tudott varázslatok száma szánalmasan kevés, ráadásul a sikeres elvégzésük se jön mindig össze, hisz csak nem olyan régóta tanulom őket. Másrészt pedig nincs kivel párbajoznom. Akár szomorú akár nem, az itt létem során maximum felületes viszonyt alakítottam ki az emberekkel, vagy inkább azt se. Beszélgetek én amikor épp arra van szükség, de nincsenek kis cimboráim, akikkel eltölteném a délutánokat és ezt annyira nem is bánom, csak hát... azért tény, hogy vannak hátrányai is.
Szóval hosszas öngyőzködés után végül elindulok az Erőnlét termébe, amiről már sokszor hallottam másoktól. Nem ritkaság, hogy a srácok órák után lejönnek ide játszani picit és szétizzadni a ruhájukat, mert hát az milyen menő dolog már. Részemről én eddig annyira nem vonzódtam a helyhez és valószínűleg ezután se lesz a szívem csücske.
Átváltom a ruhámat egy egyszerű fehér trikóra és bő rövid gatyára, majd elindulok terepszemlére. Őszintén szólva kimondhatatlanul hülyén érzem magam egyrészt a szokatlan öltözék, más részt a hiányos ismeretek miatt. Mászkálok a gépek között, mint aki tudja mit akar, de igazából lövésem sincs mihez kéne kezdenem velük. Leguggolok az egyik mellé és elkezdem vizsgálni a szerkezetét. Szépen ki van dolgozva és nem telik sok időbe, míg felállítok egy elképzelést a használatáról. Mikor kipróbálom egyértelmű lesz, hogy nem tévedtem, és hogy ez nagyon nem nekem való.
Menet közben az egyetlen diák csapat akik itt voltak és a pályán kosaraztak, elkezdenek szedelődzködni. Ahogy találkozik a tekintetem az egyik felsőbb évessel, az elvigyorodik és oldalba böki a társát, majd rám mutat és nevetnek. Elhúzom a számat, felállok és elindulok feléjük. Nincs kedvem balhézni, de nem leszek gúnyolódás tárgya, még itt sem. Nem tűröm el, hogy ezek az alacsonyabb rendű kis senkik velem szórakozzanak, aki egyértelműen veri az összesített IQ-jukat is.
A csapat tagjai a két srác köré csoportosulnak, mind engem néznek és mikor már majdnem odaérek hozzájuk, az először rám néző srác - egyértelműen a főnök - odaszól nekem.
- Mi az öcsi jöttél pillangókat kergetni?
A többiek röhögnek, nekem az arcom se rezdül, ahogy egyenesen a szemeibe fúrom a tekintetem.
- Nagyon üthetett az a szer, ha itt ilyen élőlényeket látsz. Én csupán játszani jöttem és úgy látom ti már menni készültök.
Hangom érzelemmentes, még véletlenül sincs benne semmi él, mert igazából nem szándékozom felhúzni őket. Egyértelműen levernének bármilyen módszerrel.
- Be tudsz te egyáltalán találni abba a karikába?
A srácok felröhögnek és a főnök a kezembe passzolja a labdát. Megfontolt, cseppet sem sietős léptekkel sétálok a kosár felé, majd megállok és egy pillanatnyi felmérés után eldobom a labdát, ami csont nélkül átzuhan a célon. Nos... ezt teszi a matematika. Akkor viszont már bajban leszek, ha mindezt egy meccs közben kell újra produkálnom. Megfordulva látom, hogy némileg megleptem őket és egyesek már nem is akarnak annyira poénkodni. Két ember el is köszön a többiektől, miközben a főnök ügyet se vetve rájuk odajön hozzám, egyértelműen fenyegető magatartással.
- Nos ha játszani akartál, akkor játsszunk! - Sziszegi oda nekem, majd tőlem elfordulva elkiáltja magát. - Ki akar a kis taknyossal egy csapatban lenni?
A helyzet kezd egyre rosszabb lenni. Nem akarok megalázkodni, de magamban azért elismerem, hogy mennyire hálás lennék most, ha volna egy barátom. Érzelemmentes arccal tekintek körbe, jelentkezőt várva (vagy inkább nem várva), de egy külső szemlélő számára elég esetlennek tűnhetek a fölém tornyosuló óriás mellett.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 8. 20:37 Ugrás a poszthoz

Olivia

A mai nap nagy része arra ment el, hogy órák után az apám által küldött cuccokat nézegettem. Valahonnan szerzett egy baglyot erre az alkalomra - vagy az iskolai példányt ejtette legalább egy hétre fogságba - és egy egész kis dobozt elfurikáztatott szegénnyel. Én igazán nem vagyok állatvédő és nem akarok a bagoly lelkekről papolni, de ha az a szegény pára egészen Angliából képes volt egymaga elhozni ezt akkor díjat érdemelne. Tőlem kapott némi csemegét a reggelinél de azt hiszem ez nem kárpótolhatja túlzottan, szóval remélem többet nem fut össze apámmal, vagy azt az öregem testi épsége bánhatja... Na meg én, mert hallgathatok egy újabb szidást. Esküszöm megoldaná, hogy rivallót küldjön nekem, bár elképzelésem sincs a kivitelezésről. De legalább csak a fél iskola értené... az a fele, akik elég műveltek ahhoz, hogy egy választékos angol nyelvű szidalmazás ne okozzon nekik problémát.
Mivel a napom a maratoni levél elolvasása után - melyben legalább 5 utalást találtam arra, hogy sürgősen vegyek egy saját baglyot, gondolom szeretné inkább azt kínozni - a lehetetlen mennyiségű laborjegyzet kibogarászásával és az apám által küldött unalom űző plusz feladatokkal telt, így az evéssel eléggé elvagyok maradva. Egyébként az nem zavar, hogy megosztja velem a kutatásainak haladását, ahogy alapvetően a feladatoknak is örülök, de nem tudom miért képtelen 14 év után felfogni, hogy: 1) Én nem felejtek, feleslegesek az ismétlések  2) Ha anyagot ismételtet, az inkább unalomhozó, mint űző. Mindenesetre egész jól elvoltam, bár még koránt sem vagyok a dolog végén, de elég tetemes mennyiségekről beszélünk most, csak a magam védelmében. A probléma csak ott van, hogy egyrészt rám esteledett és ha jól sejtem már tilosban járok, másrészt pedig megveszek az éhségtől, így mielőtt a szobámba mennék kénytelen vagyok vadászni valamit. Már csak a konyhát kéne megtalálnom...
Egy újabb kanyar és végre valahára elégtétellel nyugtázhatom, hogy célba értem. A hasam egy morranással dicséri az eredményt, majd, továbbra is amennyire csak lehet nesztelenül járva, belépek az említett helyre. Nem vagyok egyedül, egy lány is van bent, aki egy sötét üvegből iszik valamit. Eredetileg úgy terveztem, hogy evés közben olvasgatok még egy kicsit - ebből kifolyólag szorongatok a kezemben pár papírlapot - de igazodom a helyzethez, és miközben egy manótól kérek pár szendvicset, a hátizsákomba csúsztatom a szövegeket. Ha a másik tilosban járó nem igényli a társaságom, még újra előszedhetem őket, de egyébként amennyiben például egy prefektusba botlanék, úgy elég kellemetlenül jönne ki, ha őt figyelmen kívül hagyva csak úgy leülnék ide olvasgatni. Szóval biztos ami biztos kezdjük egy kis ismerkedéssel.
- Szia! Mit iszol?
Szólítom meg a lányt egy barátságos félmosollyal, csak hogy belevágjunk valahol. Nem tudom miként kell kommunikálni másokkal, amikor késő éjjel egymásba botlunk a konyhában, ahol eredetileg se nagyon kéne lennünk, pláne nem ilyenkor. Ez még egy új helyzet nekem.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 9. 01:00 Ugrás a poszthoz

Alex

Ahogy ott fekszem a fűben, mintha levél zörgés ütné meg a fülemet, de eleinte nem foglalkozom vele, biztos csak a szél. Némán elmélkedem magamban, majd elhagyja ama két ártatlan szó a számat, de a zörgések újra ismétlődnek, nem is olyan messziről és... nincs szél. Mivel arra felől jönnek a hangok - most, hogy így visszagondolok, mintha valami halk surrogás is lett volna a fűben... nem léptek, valami más. Vagy csak hirtelen túl paranoiás lettem ebben a hatalmas csöndben - amerre a fejem áll, vagyis inkább fekszik jelenleg, ezért óvatosan a hasamra gördülök és az előttem lévő tájat kezdem fixírozni. Egy bokor. És benne egy macska. Oké, így már minden érthető, nincs semmi gáz, szóval nyugodtan visszatérhetek a...
- Öh, megismételnéd?
Egy fiú hangját hallom, de a tulajdonosát nem látom, ami egyértelműen a növényzet hibája. Viszont feltehetőleg így ő se lát engem, csak a... macskát? Végül is valószínűleg másképp nem lenne ennyire döbbent a hangja. Hallotta amit mondtam, de csak azt a szőrgombócot látja, akinek én leginkább a hátsófertályát bámulhatom jelenleg. Ez egy határozottan érdekes szituáció. A macska elfordítja a fejét, rám pislant egyet, mintha azt akarná mondani, űzzünk tréfát az idiótából, én pedig elmosolyodom, pedig tudom, hogy a macska nem szólt semmit. Neki nincsenek tervei és esze ágában sincs szövetkezni velem, viszont két tűz között van egy meglehetősen biztonságos helyen, szóval talán egy darabig még itt marad. Rám fér egy kis viccelődés, szóval egy sunyi mosollyal újra megszólalok, mikor a macska visszatér a másik fél bámulásához.
- Miért tenném?
Hangomból kicsendül az egoista felsőbbség tudat és a totális lenézés. Feltételezem a srác nem igazán látja a macska száját, mivel nekem se volt szerencsém hozzá, szóval valószínűleg meglehetősen hihető a dolog, főleg amíg maradok a rövid szövegeknél. Csak semmi túlzott terjedelem, mert az gyanús. Persze akadhat itt még egyéb probléma is... vajon az állat hím, vagy nőstény? És mennyire fog bepöccenni a gyerek, ha rájön a tréfára? Igyekszem több stratégiát is felállítani előre, de nem bántam meg, hogy belementem a kis "játékba". Ez vicces, nekem pedig most elkél a jó kedv. Ez a fura érzés annyira nyomasztó tud lenni... Még hogy honvágy... Nevetséges.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 9. 16:41 Ugrás a poszthoz

Boróka


Kezd kényelmetlenné válni a kialakult helyzet a felsőbb évesekkel, de ettől még nem fogok visszavonulót fújni mert eszem ágában sincs ennek a senkinek megadni a győzelem érzését. Engem nem fognak megalázni... Bár az ellen nem sokat tehetek ha megvernek vagy elátkoznak. De majd igyekszem valamit rögtönözni, egyelőre azonban nincs még itt az ideje az elfutásnak.
Végül egy lány figyel fel a szóváltásunkra és jön oda közbeavatkozni. Mintha már láttam volna... Talán az évfolyam társam lehet, amúgy se tippelném sokkal idősebbnek, de a nevét nem tudom. Közém, és a nagymenő közé áll, majd megpróbálja leteremteni, de valahogy nem hiszek a sikerében. Viszont valami érdekeset még kihozhat ebből és egy valamiben határozottan igaza van. Őt valószínűleg nem fogják megütni, vagy legalábbis messzebbre mehet mielőtt akcióba lendülnének, szóval tök jó hogy beállt elém pajzsnak. Legalábbis feltételezem valami ilyen szándék vezérelhette... Vagy csak szimplán őrült.
- Tőlünk aztán játszhat. Igaz srácok? - Néz hátra a bandájára, akik támogatóan felnevetnek, mert tudják mi következik, ahogy én is sejtem. - Sőt igazából mi is csak azt akarunk, szóval miért nem játszunk együtt? - Mosolyog negédesen a lányra. - Persze ha nyuszi kis gólyák vagytok... - Azzal megvonja a vállát és elindul vissza a többiekhez.
Közben a lány suttog nekem pár szót, én pedig elgondolkozva figyelem az egész helyzetet. Ebből akár még győztesen is kijöhetünk, ha minden a terveim szerint alakul, de akkor most kell cselekednem, mielőtt a lány mondana bármit is a fiúknak válaszul.
- Örülök hogy itt vagy.
Mosolygok a lányra, majd minden további nélkül kilépek a védelméből és határozott léptekkel a srác után megyek.
- Ha ennyire szeretnéd, hát játszunk. A lány és én, ellened és egy társad ellen. Csak egy barátságos meccs, hogy senki ne unatkozzon...
Ártatlan, de magabiztos mosollyal odahajítom neki a labdát, mire ő fölényesen elvigyorodik, majd a haverjaihoz fordul akik valószínűleg egy emberként akarnak kiállni mellette. Én vissza lépek a lányhoz, és kezet nyújtok neki.
- Jeremy. Remélem nincs ellenedre egy kis szórakozás. Ismered a játék szabályokat?
Ha igennel válaszol, nem koptatom a nyelvem, nemleges esetben viszont elmondom az alapokat egyszerűen, érthetően. Ezt követően jön az általam elképzelt stratégia ismertetése.
- A taktika lényegében az, hogy a két csávó valószínűleg engem bármikor a földbe passzírozna, viszont téged nem akarnak bántani, így te könnyen megszerezheted és meg is tarthatod a labdát. Ha gondolod vond el a figyelmüket valami szöveggel, vagy akármi. Valószínűleg nem fognak tudni veled mit kezdeni, így előnyben leszel. Én az idő nagy részében csak figyelemelterelő leszek, de ha a kosárhoz érünk, akkor passzold át nekem a labdát, hogy én dobhassam rá. Nem fogod megbánni. Benne vagy, vagy más ötleted van?
Igyekszem barátságosnak és szimpatikusnak tűnni, hogy ne most hagyjanak faképnél. Egyenesen a lány szemeibe nézek, de tekintetem kiolvashatatlan, ahogy az általában lenni szokott. Inkább olyan hatást kelt, mintha belé látnék, de mosolyom biztosítja nagyjából, hogy ez ne keltsen ijesztő hatást, inkább bizalmat ébresszen benne. Csak egy aranyos srác aki vissza akar vágni a nagy bunkóknak, nagyjából ez a kép a cél.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 9. 20:51 Ugrás a poszthoz

Boo


A bemutatkozást letudva és a stratégiát ismertetve már csak az a kihívás maradt, hogy lealázzuk az agyatlan bagázst, akik úgy tűnik nem teljesen a szabály szerint játszanak, mivel a nagy főnök nem egy, hanem két segítővel állt meg a terem közepén, várakozón pattogtatva a labdát. Ahogy rájuk nézek ő kihívóan rám vigyorog, azt jelezve, hogy úgy se fogunk győzni és már előre iszik a medve bőrére. Nos ezt meg fogja bánni még.
Mielőtt elindulna a meccs, bátorítás kép Borihoz fordulok, elvégre kijár neki némi biztatás, ha már belerángattam ebbe az egészbe. De a stratégia működéséhez elengedhetetlen egy társ. Egyedül elvesznék.
- Nyugi, én se vagyok nagy játékos, de le fogjuk söpörni őket a pályáról. Menni fog Boo, csak figyelj rám és kövesd amit jelzek! Számtalan előnyünk van, amikről nekik gőzük sincs, viszont mi pontosan tudjuk ők miben jók.
Rávigyorgok a lányra, bár ő se értheti pontosan miről beszélek. Nem tudja, hogy az évszázad zsenijével került egy csapatba, aki pillanatok alatt kiszámolja a labda szükséges röppályáját és a megfelelő stratégiákat az adott helyzetben. Az egyetlen amiért imádkozom, hogy Boo tényleg hallgasson rám és ne önkényeskedjen. Amíg elfogad vezetőnek, addig nem lesz gond, de egyébként problémák adódhatnak a csapatmunkával.
A kötözködős felsőbb éves látva, hogy felé fordultunk, elindítja a meccset, bár ez nem épp a legszabályosabb módszer, lévén, hogy a labda az egyik haverjánál van, ők meg ketten nemes egyszerűséggel rám rontanak. Én elkezdek futni és látom hogy lassan a csapattársam is kapcsol és megszerzi a labdát, majd elindul a kosár felé, amerre én is tartok, csak némi hátráltatással. A lépés tökéletesen kijön, mert a srácok nagyjából akkor érnek utol amikor én elég közel kerülök már a célhoz, így amint megpróbálják bevetni a két oldalról összelapítós taktikát, én egyszerűen lefékezek és lebukok, így ők egymásnak esnek a köztük lévő hirtelen űrnek köszönhetően. Pár másodpercig szabad a terep, én pedig már mikor lefékeztem, elkiáltottam magam a lánynak.
- Boo!
Így ő kapcsolhat azonnal, amint szabaddá válok, a labda pedig a kezemben landol. A két srác már talpon van és éppen indulnának újra nekem, mikor a labda egy gyönyörűt ívelve ismét csont nélkül zuhan a karikába. Így kell ezt csinálni! Felnevetek, majd már futok is arrébb, mert nem tervezem palacsintaként végezni. Az egyik srác fogja a labdát, és újra megindul vele, míg a másik kettő megint velem akar macska-egér játékot játszani, szóval a taktika marad és megint Bori dolga lesz leszerelni azt az egyet, amíg én futok az életemért. Őszintén szólva már értem miért nem szeretem a sportokat. A dicsőség érzetet, és a stratégia gyakorlati használatának lehetőségét leszámítva ebben az égvilágon semmi élvezet nincs, de a kekeckedő eleget tett ahhoz, hogy most ezek is tökéletesen kielégítsenek, főleg az előbbi.
Amint Boo is és én is újra a kosár közelében járunk, újabb taktikát eszelek ki a két akadályozóm leszerelésére. Nemes egyszerűséggel felugrom, és ismét a lány nevét kiáltom, jelezve hogy dobja, de amint a felsőbb évesek Bori felé fordulnak, én egy meglehetősen egyértelmű kézmozdulattal jelzem neki, hogy pattintsa a labdát. Remélhetőleg megérti, hogy mit akarok és az át fog ívelni a két gátlóm fölött, akiktől picit eltávolodva várom az adományt, ami ha megérkezik, rögtön a kosárra ívelem, megint pontot szerezve ezzel.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 11. 15:35 Ugrás a poszthoz

Boo


A második kosárral már egyértelműen kezdjük kínos helyzetbe hozni a nagyokat, de mégse rontanak rögtön rám, mivel a csapattársam megelőzi őket. Látom, hogy lelkesen fut felém és alig van időm reagálni, mire ő már a nyakamban van. Némileg megingok a lendülettől, de annyira azért nem vészes a helyzet, hogy ledöntsön a lábamról. Magamban elraktározom az új információt, miszerint a sportok valóban heves érzelmeket válthatnak ki az emberekből. Meglehetősen furcsának, kissé kényelmetlennek érzem a helyzetet, mert kevesen szoktak bármilyen fizikai kontaktust létesíteni velem, nem hogy így odafutni hozzám és a nyakamba ugrani. Igazság szerint zavarba hoz, így az érzelemmentes maszkot öltöm magamra, hogy kezelni tudjam a dolgot. Mikor Boo elenged, és két szóval igyekszik leplezni az iméntit, halványan elmosolyodom, de ez csak árnyéka az eddigieknek, pusztán egy egyszerű gusztus válasz, mert nem tudok mit mondani.
A felsőbb évesek persze végig nézték az egészet és némelyik leplezetlen vigyorral bámul rám, ellenséges szándékot pedig már nem igazán látok rajtuk, bár a nagyfőnöknek egyértelműen nem tetszik annyira a dolgok alakulása. Csapattársam egyenesen felé veszi az irányt és felajánlja, hogy fejezzük be a meccset, bár igazság szerint ezt lehetett volna kicsit jobban is megfogalmazni... Mondjuk úgy, hogy kevésbé legyen számukra önmegalázás a játék abbahagyása. Bár nézzük a jó oldalát, ennél sokkal rosszabbat is mondhatott volna. Visszasétál hozzám, miközben a nagyok váltanak pár szót egymással, majd a vezető egyenesen rám néz, elmosolyodik, és biccent.
- Mennünk kell.
Közli, míg mindannyian felszedik a cuccaikat a padokról, vagy földről - ki hol hagyta - aztán elindulnak felénk, mivel rajtunk keresztül tudnak csak eljutni a kijárathoz. A legtöbben rám kacsintanak, vagy vállon veregetnek, páran pedig biztató szövegeket szólnak ("Hajrá öcsi!" "Ne hagyd, hogy elússzon a lehetőség!" "Mindent bele!"). Persze értem mire akarnak kilyukadni, meg azt is, hogy miért hagytak itt minket. Az egésznek Boo és az ő örömkitörése az oka, most pedig úgy gondolják esélyem van közelebb kerülni a lányhoz, ennek pedig nem állnak az útjába. Lehet, hogy szeretnek szívózni, de ők is srácok én meg ráadásul csak egy kis gólya vagyok, kevés tapasztalattal feltehetően. Valójában nullával és eszem ágában sincs most elkezdeni, de erről nem kell tudniuk, lényeg, hogy épségben megúsztuk komolyabb megaláztatás nélkül, ha a végét nem számítjuk, bár az is csak nekem volt kifejezetten kellemetlen.
A fiúk kivonulását fapofával tűröm és utána Borihoz is kifejezéstelen arccal fordulok. Szemeim hidegek, modorom távolság tartó.
- Köszönöm a segítséget és hogy együttműködő voltál. Majd még látjuk egymást órákon.
Biccentek, és a labdát - amit még a főnök srác passzolt a kezembe a távozásakor - pattogtatva elindulok az egyik kosár felé, hogy csak úgy rádobáljak. Nem mintha szükséges volna, hisz egyértelműen mind be fog menni, de valamit kezdenem kell magammal. Talán jobb volna, ha egyből lelépnék, de még nem telt le az az idő, amit az itt tartózkodásomra szántam, így maradok és elkezdek csak úgy kosarakat dobni.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 12. 17:58 Ugrás a poszthoz

Susan

Miután az iskolába érkezte sokáig megelégedtem azzal, hogy a kastély falain belül bóklásszak, illetve a birtokot fedezzem fel, de aztán lassan kíváncsi lettem arra a híres neves falura is, amiről a többiek fecsegtek mindig a szabad hétvégék előtt. Azt hiszem olyanok is vannak a diákok között, akik gyakorlatilag itt élnek, ami egy szempontból hasznos lehet, másrészt viszont mennyivel érdekesebb felfedezni a világot? Mármint részemről én kicsit se bánom, hogy egy teljesen másik országba jöttem tanulni és hatalmas távolságok választanak el apámtól. Így van benne kihívás és kaland és nem annyira egyhangú az egész. Mondanám, hogy szabadságérzetet is ad, mert kikerültem apám gondoskodó kezei közül, de akkorát hazudnék, hogy Pinokkióként már teregetni lehetne az orromon. Apám sose értett a gyerekneveléshez, az anyám reszortja volt, szóval az én gyerekkorom 5évig tartott, utána fokozatosan megtanultam az önállóságot. Minő kegyetlen sors nem de? Bár nem mintha ekkora IQ-val olyan sokáig megtarthattam volna a gyermeki naivságot...
Szóval a lényeg, hogy elkezdtem érdeklődni a falu iránt, így a következő adandó alkalommal - azaz ma - lejöttem, hogy körbenézzek. Igazából egész sok érdekes dolog rejlik itt a hely méreteihez képest, bár a varázsvilágban vagyunk, szóval ez annyira nem meglepő. Mivel eléggé el voltam foglalva a nézelődéssel, így észre se vettem, de lassan már esteledik, a nap fénye kezd halványulni, ahogy az égen egyre alább bukik. Hamarosan ideje lesz visszaindulni, de nekem  még nincs kedvem menni, inkább keresnék valami békés helyet és kiélvezném a tájban és a naplementében rejlő szépségeket, bár utóbbihoz még egy kicsit várnom kell. Ahogy járom az utcákat, a temető mellett lyukadok ki és egy pillanatra újra a múltban érzem magam. Anyám temetése még Londonban volt, de Cambridge-ben kapta meg végső nyughelyét, így olykor ellátogattam hozzá. Nem, nem beszélgettem vele, hisz úgy se hallhatja, de lefeküdtem a sírköve mellé és csak némán rá gondoltam, hagytam az emlékeimet és érzelmeimet úgy lubickolni, ahogy azok akartak.
Nem fontolgatva túlzottan a dolgot egyszerűen belépek a sírok  szegélyezte útra és elindulok befele. Egy darabig gondolataimba mélyedve sétálok, majd leülök egy fa alá és onnan szemlélem, ahogy a nap immár ténylegesen távozik az égről, ami jelenleg nem mondható kéknek, de ebben az árnyalatában nekem sokkal jobban tetszik.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 12. 22:51 Ugrás a poszthoz

Susan

A táj andalító szépsége elvarázsol. Úgy érzem magam, mintha megint kisgyerek lennék. Eszembe jutnak azok a varázslatos percek, amiket anyámmal töltöttem. Apám előtt sosem varázsolt, de mikor kettesben voltunk, elővette a pálcáját és azt mondta, ez a mi kis titkunk. Nem mintha az öregemnek annyira fájt volna, hogy a felesége boszorka, pusztán tudósként inkább figyelmen kívül hagyta a varázsvilágot, mert az mindent megnehezített volna. Így egyszerűbb volt neki és most is ezt a módszert alkalmazza. Az ő szemében én egy teljesen hétköznapi bentlakásos iskolába mentem - bár melyik iskola lehet hétköznapi, ha közben megfelel nekem? - ahol mellékesen baglyokkal küldözgetik a postát. Ennyi, téma lezárva, szóval nem mesélek neki a tanulmányaimról, vagy ilyesmi. Igazából meglepő, hogy egyáltalán tudok mit írni a levelekbe.
Amióta elkezdtem felfedezni ezt az új világot, azóta egyre többször gondolok anyára. Azt hittem az évek során túltettem magam ezen, hisz az elmúlt években már csak a szülinapján mentem ki a sírjához, de úgy tűnik tévedtem, vagy legalábbis a dolgok alakulása kissé felszakította újra a sebeket. A lemenő nap fényében minden olyan valótlannak, mesébe illőnek hat és szinte látom magamat anyámmal, kisgyerekként, majd már csak magamat egy sír mellett ülve. Behunyom a szemem, és halkan sóhajtok egyet, miközben igyekszem helyre rakni az érzelmeimet. Mikor kissé nyugodtabban kinyitom a szememet, már egy lány tolakodott a kilátásba. Meg kellett volna hallanom a lépéseit, de valószínűleg a sok gondolat, és a szél által keltett alapzajok eltompították az érzékeimet. Ő háttal áll nekem, így hát nem is vehetett észre amikor jött, már ha eléggé el volt foglalva magával. Nem szeretem elismerni, de azt leszámítva, hogy némileg takarja a távozó napot, abszolút beleillik a képbe. Jól áll neki az alkonyat fénye, azt hiszem egy ilyen kép megállná a helyét a magazinokban. A probléma ott van, hogy én nem szeretek ilyen magazinokat nézni és bár fejet hajtok a helyzet művésziessége előtt, attól még nem szeretném kihagyni a fénylő égitest búcsúzását. Halkan, de azért hallhatóan megköszörülöm a torkom, hátha így nem kap annyira frászt, hisz látszik, hogy teljesen máshol jár.
- Nem akarsz csatlakozni?
Egy kicsit félrecsúszok, így a vastag törzs mellett még ő is könnyedén elférne, úgy, hogy a kilátási viszonyai nem változnának, csak én is nézhetném a naplementét. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen közlöm vele, útban van, de ebben az esetben nagyobb az esélye a sértődésnek és annak, hogy teljesen lemaradok a mesés pillanatok maradékáról. Szóval próbálom kissé másképp orvosolni a helyzetet, bár még így is lehet kedvezőtlen eredménye a dolognak, de mégis csak jobbak a kilátások.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 13. 15:38 Ugrás a poszthoz

Susan

Úgy tűnik még is sikerül megijesztenem a lányt, bár ez azt hiszem elkerülhetetlen egy ilyen helyzetben. Mikor meghallja a diszkrét torokköszörülésem azonnal megpördül, olyannyira igyekezve, hogy hajának hála nem is tudja rögtön fölmérni a terepet. Mondjuk valószínűleg ez mindegy is, hisz amennyiben rosszakaró lennék, már rég hátba támadtam volna, amennyire elmerült magában.
Elsőnek a remegő kezei tűnnek fel, majd miután haját félre fésüli, már látom könnyáztatta arcát is. Na itt egy másik búslakodó, most jól megkaptam a társaságot. Érdekesnek találom, ahogy szemeivel óvatosan fölmér, látszik, hogy ezernyi dolog futhat át most benne. Vajon fél tőlem és potenciális ellenséget keres, vagy csak szimplán zavarba hoztam, esetleg tetszem neki? A lehetőségek tárháza végtelen, én pedig ennyiből nem tudok biztos következtetésre jutni.
A lánynak leesik a tantusz és iparkodva igyekszik eltüntetni sírásának nyomait, így inkább elvonom róla egy kicsit a tekintetem, mert azért belém is szorult némi diszkréció. Mikor elindul felém, csak akkor nézek újra rá. Köszönésére egy reflex mosoly a reakcióm, de egyébként nem viszonozom mert... egyszerűen nincs kedvem. Inkább magam mellé invitálom, hogy kikerüljön a képből, ő pedig elfogadja a felkínált helyet, így ismét tökéletes a kilátásom, csak immár van mellettem egy lány, feltehetőleg nem épp a legvidámabb lelki állapotban. Ha hallgatok, vagy elkezd engem kérdezgetni, vagy ő is hallgat... aztán elkezd kérdezgetni. Szóval ezzel nem járok jól. Monológokat nincs kedvem improvizálni, így inkább én vállalom a kérdező ember szerepét.
- Rossz emlékek?
Azt, hogy a rokonait jött megsiratni, kizártam, hisz akkor egy sírnál ácsorgott volna, szóval elég valószínűnek tartom, hogy tippem betalál. Persze valószínűleg előbb-utóbb visszakérdez majd az én ittlétem okaira is, de ezt majd letudhatom a béke, nyugalom és magány szeretetével illetve a szép kilátással. A valódi okaimról nincs kedvem beszélni.
- Elsős navinés, igaz?
Ezt a kérdést abból szültem, hogy már láttam őt a kastélyban, sőt mintha közös óránk is lett volna. Az iskolai öltözéken meg egyértelműen látszik, hogy ki hova tartozik, szóval csak jó memória kell az egészhez, azzal pedig abszolút rendelkezem. Egyébként kicsit szórakozás célzattal csinálom ezt a kérdezősködést, remélve, hogy a lányt lenyűgözöm találataim arányával és pontosságával. Nem mintha be akarnék vágódni nála, pusztán mulattatóak tudnak lenni a reakciók.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 13. 18:19 Ugrás a poszthoz

Susan

Leül mellém és én megpróbálkozom valami társalgás szerűséggel, de elég egyértelműen lejön, hogy nem akar beszélgetni. Nos igen... Valószínűleg nincs jó kedvében és ő is elsősorban a tájat akarja élvezni, amíg az utolsó napsugarak búcsút nem mondanak nekünk. Szóval a továbbiakban én is csak némán ülök, minek erőltetném azt, amit egyikünk se akar igazán? Nem figyelek túlzottan a lányra, attól eltekintve, hogy tudom, mellettem ül, és pont ezért nem engedhetem el magam túlzottan. Nem hiszem, hogy az elkövetkezendő percekben az életemre akarna törni, így tartanom nincs mitől. Ha az éjszaka mégis rettenetes szörnyeteggé változtatja, ahogy az némely mesében előfordul... hát akkor azt megszívtam, de most már úgy se nagyon futhatnék, ugyanis a nap a láthatár alá bukott. Az égen még mindig színek kavalkádja táncol, de a hatalmas égitest mára befejezte szolgálatát és hamarosan díszes kísérete is tova tűnik, ahogy besötétedik.
Arcomról semmit se lehet leolvasni, de kifejezetten kellemetlenül érint a helyzet és legnagyobb bosszúságomra némileg el is szomorít. Azt sejtettem, hogy nem fogunk nagy csevejt folytatni, hisz én se vágyódtam túlzottan utána, de azért nem vártam ekkora nagy elutasítást a másik diák részéről. Így utólag belátom, ez hülyeség volt, hisz már réges-rég megtanultam, én vagyok a kitaszított, a különc, akivel csak a szükséges mennyiségű beszélgetést folytatják le, még véletlenül se többet, néha kevesebbet. Találkoztam már jó pár egész kedves alakkal az itt létem alatt, de egyikükkel se lettünk puszipajtások, vagy ilyesmi. Persze az egészet most már az én viselkedésem alapozza meg, hisz még ha kedves és kulturált is vagyok, a távolságtartást akkor se tagadhatom le, de attól még az ilyen helyzetekben eszembe jut milyen volna társasági lényként élni. Soha sincsenek ilyen vágyaim, amikor a könyveket bújom, vagy épp valami érdekes dolgot tanulok, ilyen alkalmakkor rendszerint tökéletesen jól érzem magam. Viszont néha napján, amikor a valóságban ragadok egy időre valamiért és nem evezhetek el igazán a gondolatai tengerén, nos ilyenkor határozottan tud fájni a magány.
Jobb volt, amíg a lány nem jött ide, addig nem foglalkoztatott ez az egész kérdés, addig nem zavart a néma csend. Most miatta megint olyan érzelmekkel kell foglalkoznom, amik csak feleslegesen kínoznak. Utálom az ilyet, mert ez mindig kissé megbénít, visszavet az észbeli teljesítményemből. Az érzelmek az emberek legnagyobb ellenségei, lelassítják, zavarossá teszik a gondolkodást.
A nap utolsó hagyatékai is kezdenek eltűnni az égről, és lassan elkezd minket körülölelni a sötétség, a hely kinézete pedig új alakot ölt. Ami eddig szép és mesebeli volt, most határozottan elmenne egy horrorfilm díszletének.
- Igazán leleményes varázslat...
Jegyzem meg, ahogy körbe pillantok, majd lassan elkezdek feltápászkodni. Még nem tudom hova megyek, vagy mit akarok csinálni, de valahogy az új környezet elvette a kedvem attól, hogy a fa tövében lustuljak.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 13. 20:05 Ugrás a poszthoz

Susan


A lány sóhajt egyet - kitudja milyen indíttatásból, én meg elkezdek felállni az immár cseppet sem szimpatikus környezet hatására. A navinés mintha mondani akarna valamit a megjegyzésemre, de végül nem hagyják el szavak a száját, én pedig - végezve a hátsóm  diszkrét leporolásával - az ijesztő temetőt kezdem pásztázni. Ki gondolta volna, hogy egyes hülye humorú idiótáknak nincs jobb dolguk, mint ilyen légkört teremteni itt éjszakánként. Mondjuk nagyon remélem, hogy mindez csak illúzió varázslatok sorának eredménye, mert különben sokkal de sokkal kellemetlenebb dolgok is ránk találhatnak itt. Amúgy valószínűleg csak a képzeletünk fog játszani velünk, hogy minél jobban kikészüljünk, legalábbis tényleg nagyon ajánlom, hogy ez a verzió legyen a valóság.
A díszlet úgy tűnik a lánynak se jön be annyira, mert ő is felkel a földről, és mellém állva pásztázza a koponyákat, meg a bizarr sírkövek tömkelegét... és néhány betemetetlen gödröt. Igazán nem szeretnék most aludni térni...
- Hogy hívnak?
A lány kérdése kicsit visszarángat a jelenbe és ismét szembesülök azzal, hogy egy nem túl kedves navinés gólyával édes kettesben vagyok egy hátborzongató temetőben, ahol egyre furcsább dolgokat vélek látni. Tekintetünk összekapcsolódik egy kis időre, de mikor épp válaszolnék, ő már másfele pillant, méghozzá meglehetősen ijedten. A hátam mögé bámul, az ilyesmi pedig sose jelent jót, ahogy az sem, amikor hirtelen megragadja a karomat. A gesztus egyértelmű, sokszor látni ilyet, főleg filmekben. A nő a mellette álló férfiban keresi a támaszt, mikor valami retteneteset lát. Nekem csupán két problémám akad ezzel az egésszel... Az egyik, hogy mi nem felnőttek vagyunk, akik a filmvásznon teszik magukat, hanem gólyák egy iskolában - vagyis adott esetben a mellette lévő faluban. A másik, hogy én határozottan nem vagyok hős lovag, aki kiáll és megvédi imádott asszonyát, főleg hogy ilyenem nincs is és legutóbb a belém kapaszkodó személy még úgy bánt velem mint akit melegebb éghajlatra kíván. Szerencsére a koloncom nem a jobb kezembe csimpaszkodott, így azzal diszkréten megmarkolom a pálcámat - nagy fegyver egy egy hónapja idejáró kis gólyánál - majd kissé oldalvást fordulok, hogy lássam, mire akarja felhívni a navinés a figyelmemet.
Meglátva a teremtményt - ami tényleg őszintén remélem, hogy csupán egy nagyon rossz vicc - elnyomok magamban egy nagyon hosszú és nagyon cifra káromkodást, amit legszívesebben megismételnék, mikor ismét a lányra nézek aki úgy tűnik teljesen lebénult. Akár valós, akár illúzió, határozottan nem kéne kipróbálni, milyen volna vele egy személyes találka, szóval ideje volna felvenni a nyúlcipőt.
- Jeremy. Gyere!
Mondom határozottan a csajnak, hátha a szavaimmal feltudom kicsit rázni a sokkból, majd finoman igyekszem  kiszabadítani a karom a szorításból, és inkább átváltani egy egyszerű kézfogásra. Ha ez sikerül, akkor a lányt magam után húzva - vagy épp mellette rohanva - neki indulok a temetőnek. Mondanám, hogy tudom merre van a kijárat, de a tökéletesen megváltozott környezet keresztbe tesz a tájékozódási képességeimnek, így találomra indulok el valamerre, leginkább ellenkező irányba attól a förmedvénytől, amit az imént volt szerencsém látni. Nem mintha bárhol máshol sokkal békésebb lenne. Igyekszem higgadt maradni és hajtogatom magamnak, hogy nem lesz itt semmibaj, minden rendben van, ezek csak illúziók, de attól még mindig van bennem némi félsz és ezen a lány ijedtsége se segít. Mindenesetre a józan ész nagyon-nagyon hasznos dolog, szóval jobb lenne nem elhajítani most.
Hamarosan egy kripta közelébe érünk, de hirtelen nem tudom mit tegyek. Menjünk be, kockáztatva, hogy ott valami sokkal-sokkal rosszabb vár ránk, esetleg ami kint van az követ oda is és zsákutcába jutunk, vagy inkább menjünk tovább a nagyvilágba, hátha kijutunk innen?
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 14. 22:14 Ugrás a poszthoz

Eirian


Egy újabb kiruccanás a faluba. Ma olyan kellemesnek találtam az időjárást, hogy úgy döntöttem kivételesen hanyagolom kicsit a könyveimet és a hétvégi örömöknek hódolva lenézek Bogolyfalvára. Még élénken él bennem a temetői kalandom emléke, így ezúttal elkerülöm az ahhoz hasonló helyeket és inkább maradok a fényes nappali időpontnál. Vicces varázslatokkal futhat össze az ember éjszaka... Néha annyira viccesek, hogy nevetni se tudunk rajtuk.
Egy egyszerű piros pólóban és egy barna rövidnadrágban ballagok zsebre tett kézzel a falu felé, hisz ma semmi se kötelez az egyenruha hordására. Nem mintha bajom volna vele, igazából meglehetősen kényelmes, hogy megvan szabva mit hordjak, de azért néha jóérzés normális mugli öltözékbe vedleni, ahogy a régi szép időkben. Nem esett nehezemre megszokni a talárt az orvosi köpenyek után, amiket a laborokban hordtam, de azért olykor még mindig furcsa érzés, mikor ráeszmélek mi van rajtam. Bár... igazából az egész varázsvilág egy hatalmas furcsa érzés, minden velejárójával, szóval nincs min fennakadni.
Az úton csak néha-néha futok össze másokkal, hisz mostanra aki akart az már nagyrészt leért a faluba, aki pedig ott van, hülye volna ilyenkor visszaindulni. Az ebéd már mögöttünk van, de a délután még hosszú, bőven lesz időm csatangolni sötétedés előtt. Miközben ezt megállapítom, egyszer csak mozgásra leszek figyelmes, egy út menti bokorban. Megállok és összehúzott szemmel nézek oda, óvatosan a pálcám után nyúlva, ám azonnal leeresztem kezem, mikor egy halk nyávogást követően egy barna cirmos kiscicát látok előbújni és rám bámulni. Kölyöknek tűnik még, de már elérte azt a kort, hogy az anyja nélkül csatangoljon, vagy legalábbis most én itt nem látok másik példányt. Egy darabig farkasszemet nézünk, majd megvonom a vállam és tovább megyek.
Pár percnyi séta után gyanússá válik a füvek zizegése mellettem, így odapillantok és újra a szőrgombóc tekintetével találom szembe magam. Megállok, ő is megáll, engem néz. Felé legyintek a kezemmel és egy "sicc" kíséretében igyekszem távozásra bírni, de nincs sok eredmény, nem igen akar megmozdulni. Sóhajtok egyet, majd fejemet rázva tovább megyek, úgyis mindjárt itt a falu, a nyüzsgő tömegben már nem fog követni ez a kis dög.
Az utcákat járva el is feledkezem az iménti apró követőmről és teljesen belemerülök a nézelődésbe. Egy idő után megunom a boltok kirakatának bámulását és inkább valami pihenő hely után nézek, ahonnan figyelhetem az embereket és mulathatok rajtuk anélkül, hogy kiszúrnának. Végül a játszótér mellett döntök, mert a gyerekek igazán viccesek tudnak lenni, hogy a szülőkről ne is beszéljünk. A zsivaj letagadhatatlan és egy kicsit megmosolyogtat az az önfeledt jókedv, ami a kis lurkókra jellemző. Vicces belegondolni, hogy egyszer én is közéjük tartoztam, sőt nem is olyan rég. Lábaim az épp üresen árválkodó hintákhoz visznek, leülök az egyikre, de épp csak ringatom magam, közben a többieket lesem.
Egyszer csak ismét neszezés üti meg a fülemet a hátam mögül, egy bokorból. Gyanakodva fordulok oda, majd mikor meglátom újra a rám szegeződő macskaszempárt, tagadhatatlan meglepődéssel bámulok vissza rá. Még a ringatózással is leállok, csak értetlenül pislogok. Ez meg hogyan került már megint ide? Vagy most egy másik?
- Te most szórakozol velem?
Intézem a kérdést az állathoz, bár tudom, hogy nem fog válaszolni.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 15. 18:49 Ugrás a poszthoz

Eirian


Épp elkezdném fontolgatni a valószínűségét, hogy a macska egy kém, vagy egy ellenem küldött bérgyilkos valójában - bár lövésem sincs miért akarnának kivégezni, előbb legalább egy világpusztító fegyvert feltaláltathatnának velem - amikor egy gyerek bukkan fel mellettem, aki igen rossz néven veszi az iménti kérdésemet a macskához. De most komolyan, mi köze neki ehhez az egészhez? Nem elég, hogy szabályosan leszid engem, utána még azt a szőrzsákot is az ölembe nyomja, keresztül húzva minden tervemet, amik a követőm lerázására irányultak. A kezemmel gesztikulálva hevesen tiltakozom, miközben a nyávogógép kényelembe helyezi magát a lábaimon, mintha ez az egész teljesen rendben volna.
- Hé! Vidd innen ezt a dögöt! Így is idáig követett, most hogyan fogom levakarni magamról?
Nos igen, talán nem én vagyok a megfelelő ember, ha kis kölykökkel akarunk dumálni, de a felháborodásom határozottan jogos. Mi az, hogy kérjek bocsánatot, amikor a macska szabályosan betört a személyes szférámba mindennemű engedély nélkül? Oké a kislány rásegített a dologra, de ez még nem jelenti, hogy én lehetek az új ágyikója!
A szőrgombóc elkezd dorombolni, bár én hozzá sem nyúltam. Döbbenten bámulok az állatra és a további ellenkezéseim bent rekednek, majd sóhajtok egy nagyot, megrázom a fejem és az immár mellettem ülő kölyökre nézek.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha bármit is magára vett volna... De ha ennyire odavagy érte, miért nem a saját öledbe vetted fel?
Hangomból eltűnt immár az ingerültség, vagy a bántó él, inkább közönyös, esetleg némileg kíváncsi, bár tagadhatatlanul bosszant a lábaimon teljes gyönyörökben fetrengő élőlény. Ennek meg mi baja van? Még csak hozzá se nyúltam... Végül felül kerekedek a helyzeten, és egy gyors mozdulattal megragadva átpakolom a kislányhoz, már amennyiben ő nem akadályoz meg ebben.
- Legyen a tiéd, vigasztald meg a lelkét, amiért ilyen gonosz voltam hozzá!
Bátorítom, reménykedve, hogy a macska többet nem jut vissza hozzám. A probléma csak ott van, hogy az imént említett élőlény abbahagyta a dorombolást és rezzenéstelenül engem bámul, mintha azt mondaná "Ezt meg hogy képzelted?". Nekem ez nagyon nem tetszik. Semmi kedvem egy kóbor bolhazsákkal szórakozni, amit vonzok mint egy mágnes.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 30. 16:57 Ugrás a poszthoz

A bál - Yvonne

Az álmatlanság, ami mostanában gyakran rám köszönt, az éjjel se nagyon hagyott aludni, így meglehetősen korán fent voltam már és inkább a klubhelyiségben olvasgattam, azzal az idegesítő, levakarhatatlan szőrgombóccal a hasamon, amit macskának neveznek. Én nem aggattam rá egyéb jelzőket, mondván nem az enyém, de úgy tűnik a dög másképp gondolkodik, mert lehetetlen megszabadulni tőle, így hát kénytelen vagyok megtűrni. Azt mondanom se kell, mennyire meglepett mindkettőnket, mikor a rajtam lévő ruha hirtelen átalakult, csak úgy, minden előrejelzés nélkül. A nyávogógép rögtön le is vetődött rólam, aztán csak bambán bámult, míg az én figyelmemet a plakát vonta magára, mely mindenre magyarázatul szolgált. Csak egy fejrázással és sóhajtással díjaztam az ötletet, majd egy fintorral végig mértem az öltözetemet és visszamentem a szobámba, hogy megtekintsem milyen más lehetőségem van, mert ez határozottan túl csicsás volt az ízlésemhez.
Később a nap folyamán mindenhol az esti bál volt a téma, és a hihetetlen színkavalkád összes női képviselője a másik nemet leste, párt remélve. Persze nem egy fiú volt, aki élt a lehetőséggel. Némelyek a szerelmüket választották, mások lány barátaikkal mentek, a harmadik csoport pedig csajozási céllal új partnert választott. Én valahogy egyik kategóriába se tudtam sorolni magam, hisz barátaim nem nagyon vannak, egy barátnő pedig túl sok energiát igényelne, amit fordíthatok hasznosabb dolgokra is. Szóval úgy voltam vele, hogy minek nekem bál, inkább kihagyom, ám ahogy az este közeledett a véleményem lassan megváltozott. Mert bármennyire is próbáltam tagadni, azért viccesnek és hangulatosnak találtam az egész ötletet, ráadásul azon fiúk sorát bővítem, akik táncolni is képesek, mivel apám gondoskodott az ilyen nemű oktatásomról is. Nála ez volt a "szórakozás a gyereknek" kategória, amit néha be lehetett szúrni a szellemi oktatások közé, hogy ne meneküljek ki a világból. Eleinte utáltam, de később rájöttem, hogy azért egész jó mulatság tud lenni és a lányok is nagyon értékelik. Legalább tudok valamit, ami nem elriasztja, hanem lenyűgözi őket.
Amint az esti eseményen morfondíroztam, pár lány ment el mellettem, akik ugyanarról a témáról csevegtek. Az egyik lánynak - Yvonne-nak - nem volt még párja, de ahogy az elcsípett mondatokból levettem, akart volna menni, vagy legalábbis a többiek akarták, hogy ő is menjen, akár fiú nélkül is. Ehhez hasonlót már sokat hallottam ma, mert gyakorlatilag minden harmadik ember annyira lázban égett, hogy az összes környezetében fellelhető élőlényre át akarta ragasztani lelkesedését. Éppen tovább léptem volna a dolog felett, mikor rájöttem, hogy akár én is lehetnék Yvonne párja. Elvégre már csak pár óra maradt, szóval nagy a valószínűséggel belemegy, már csak azért is, hogy békén hagyják és talán azon se akad fenn, hogy egy alsóbb éves lesz a kísérője. Ekképp gondolkozva úgy döntöttem teszek egy próbát és egy virágot szakítva a Fénylő Lelkek Udvarából, a csoport után mentem, majd mikor megálltak - talán búcsúzkodni, talán más okból - odaléptem hozzájuk és Yvonne előtt meghajolva, odanyújtottam a lánynak az imént szerzett virágot.
- Lennél a hölgyem ma este?
Kérdeztem egy elbűvölő mosollyal. Ő beleegyezett és megbeszéltük, hogy a nagyterem előtt találkozunk kicsivel nyolc előtt.
Szóval valahogy így kerültem ide. Jó pár másik személlyel együtt ácsorgok a nagy ajtók előtt, várva, hogy a párom is megérkezzen. Kicsivel korábban jöttem, biztos ami biztos, mert nem akartam én lenni a második. A nap közbeni szimplább ruhámat egy elegánsan díszes példányra váltottam, melyben a sötétkék dominál. Véleményem szerint kicsit öregít is rajtam az öltözet, amit határozottan díjazok, mert eszem ágában sincs a zöldfülű kis gólya látszatát kelteni, még ha valójában az is vagyok. Most inkább mondhatnának egy nemes fiának, vagy akár hercegnek, aki olyan 17 év körül van. Tetszik ez a jelmezbálosdi.
Mikor Yvonne megérkezik, néhány lépéssel elé megyek és egy elegáns meghajlással párosított kézcsókkal üdvözlöm, az est szellemiségéhez illően, majd az udvarias stílust tartva biztosítom róla, hogy gyönyörűen néz ki. Ha nincs ellenvetése, akkor csatlakozunk a Nagyterembe özönlőkhöz. A maszkot fölvéve immár tényleg senki se mondhatná meg, hogy csupán pár hónappal ezelőtt láttam meg ezt a kastélyt életemben először, ahogy abban is biztos vagyok, hogy hercegi mivoltomat is fenntartások nélkül elfogadnák, - persze csak ma estére - ha abba a szerepbe bújnék. Azt hiszem remekül fogok mulatni...
Utoljára módosította:Jeremy Hunter, 2013. július 30. 16:57
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 2. 20:55 Ugrás a poszthoz

Yvonne - A bál

A partnerem érkezésével a napnak egy új fejezete nyílik meg, most elkezdődik a bál, ahol egy hölgyet kell szórakoztatnom, ha nem akarom felvállalni a kockázatot, hogy szégyenszemre faképnél hagy. Az elmúlt pár órában, ami az elhívás és a nagyterem előtti találka között volt, már átgondoltam minden lehetséges taktikát és megpróbáltam a lehető legjobb stratégiát kidolgozni, bár ez nem a legegyszerűbb, ha egy lány is benne van a képletben. Sajnos a másik nem a világ legkiszámíthatatlanabb változójának tekinthető, így elég nehéz megjósolni az este menetét, főleg mivel Yvonne-t igazából nem is ismerem. Az is csak később ugrott be, hogy talán kideríthettem volna legalább a házát, bár az se garantál semmiféle jellemzést, de legalább egy kis iránymutatóul szolgálhatott volna. Késő bánat. Bár igazából az a tény jobban zavar, hogy valamit elfelejtettem megkérdezni, mikor teljesen evidens lett volna legalább ennyit hozzátenni a bemutatkozáshoz. Azt hiszem a nők tényleg csak megbonyolítják az életemet és hibákat generálnak az agyi működésemben, arról nem is beszélve, hogy bár úgy érzem mindent végig gondoltam és semmi se sülhet majd el rosszul, mégis az izgalom és némiképp a félelem jeleit mutatom. Zavarba ejtő, mennyire logikátlan és hétköznapi módon reagálok erre az egészre. Ennél én jobb vagyok.
Udvarias, a kor szelleméhez illő köszöntésemmel mosolyt csalok a lány arcára, amitől kicsit egyszerűbb megszilárdítanom a szám magabiztos és remélhetőleg némiképp sármos görbületét. Nincs mitől félni, menni fog ez!
Yvonne-nal az oldalamon besétálok a nagyterembe, majd még teszünk pár lépést odabent, így félrehúzódva, hogy helyet adhassunk a többi érkezőnek. Körbenézve elakad a szavam, mert a terem határozottan nem a megszokott képét mutatja. Ma este a középkorba pottyantunk és ehhez mérten olyan látvány tárul elénk, amit sose hittem volna, hogy látni fogok. Az a pár hónap ide vagy oda, még mindig meglepő, mennyi mindenre képesek a varázslatok. Teljesen olyan érzésem van, mintha egy mesében lennék, ahol lovagok, hercegek meg hercegnők vannak mindenütt. Anyámtól hallottam leginkább ilyen történeteket, mikor még élt. Az emlékeimben haloványan ott van a kép, amint én az ágyamban fekszem, ő mellettem ül és egy könyvből olvas, de amit kiejt a száján az megelevenedik előttem, valóban látom a szemeim előtt a nagy csatákat az udvari bálokat, a sárkányok legyőzését. Akkoriban azt hittem anyám tud ilyen tehetségesen mesélni, később pedig azt, hogy túl élénk volt a képzeletem és az egészet csak bemeséltem magamnak. Amióta tudok a varázsvilágról, már nincsenek kétségeim miként vált lehetségessé mindez, főleg mivel emlékszem is anyám "fadarabjára", amit mindig nagy becsben tartott, de apámnak nem volt róla szabad beszélnem.
Az emlékek annyira elsodornak, hogy igazából meg se hallom Yvonne szavait, csak bámulok tovább egy messzi-messzi pontba. A szerencsém az, hogy egy nagyon minimális fáziskéséssel sikerül visszazökkennem a valóságba, és amint a lányra nézek, aki nyilván engem fixíroz, valami választ várva, összerakom a képet. Kérdezett tőlem valamit, én pedig elmulasztottam... Nos reméljük a lehető legáltalánosabb témát vetette fel, azaz azt, hogy miként kezdjünk neki az estének, máskülönben nagyon hülyének fog nézni, az pedig nem lenne jó indítás most.
- Öhm... Mit szólnál, ha innánk egyet? Most még úgy is sokan érkeznek és valószínűleg lesz valami nyitóbeszéd is, szóval addig nem nagyon érdemes táncolni menni... Éhes meg gondolom nem vagy még. Azaz hogy... Szóval megértem ha az vagy, és ehetünk is akár... Csak... Feltételeztem, hogy nem farkaséhesen jöttél ide, de semmi baj ha mégis.
A maszk miatt szerencsére nem látszik annyira, de határozottan érzem, hogy egyre vörösebb leszek. Ezt... Nem így terveztem. Csak egyszerűen annyira zavarba ejtett a lehetőség, hogy talán nem is a megfelelő kérdésre válaszolok és elkezdtem a logikai gondolatmenetemet hangosan kimondani - amit megfogadtam, hogy ma este nem fogok - és aztán rájöttem, hogy talán téves következtetésekre jutottam egy ponton, ettől pedig még kínosabb lett az egész. De talán még nem rontottam el mindent, esetleg cukinak találja az esetlenségemet... Szóval még van esély, hogy boldogulok ezzel a kihívással, amit a bál jelent.
- Hozok inni. Mit szeretnél?
Némi nyugalom magamra erőltetésével egész határozottan tudok ismét megszólalni, tovább siklani az iménti habogásom felett. Ha megmondja mit kér, már megyek is, így némi időt adva mindkettőnknek. Neki, hogy meglépjen - valószínűleg utolsó esélye anélkül, hogy teljesen megalázna, ez még viszonylag kíméletes módszer volna - nekem pedig némi erő és higgadtság gyűjtésére. Pár nevetséges mantrát ismételgetve magamban, visszatérek a páromhoz - ha még ott van - az italokkal, és egy sármosnak szánt mosollyal felé nyújtom az övét.
Ekkor veszi kezdetét a megnyitó, pár ismeretlen ember beszédével, bár legalább az igazgatót sikerül beazonosítanom. Egyébként hallottam én a tusáról, talán indultam is volna, ha rendesen, tanév elején kezdtem volna a suliban, de így lemaradtam. Talán nem is baj, egy mugli világból jött elsős amúgy se nyerhetett volna, az teljesen irreális lenne. Mindenesetre mint egy diák, akit teljesen nem érint a verseny, viszont rengeteg egyéb más dolga akad - például a mágia rejtelmeinek feltárása, na meg a sok-sok pótlás - nem igazán követtem az eseményeket, de azért a nyertesek nevét már hallottam itt-ott pár társam szájából. Most láthatom is őket, sőt - mint ahogy az az ünnepelteknek jár - tapsot is kapnak tőlem. Persze csak szolidan, hisz innivaló van nálam.
Mikor végre letudjuk a szükséges köröket, mindenki elmondta a magáét és az emberek figyelme ismét visszatér a társaságukra, én is Yvonne-hoz fordulok.
- Te követted a tusa fejleményeit? Esetleg szurkoltál valakinek?
Igyekszek valami beszélgetési témát feldobni, amíg itt ácsorgunk és iszogatunk. Közben a táncparkettre egyre többen lépnek és érdeklődve tanulmányozom, ki miként vezeti - vagy épp nem vezeti - partnerét. Úgy tűnik nincsen semmiféle külön varázslókra szabott báli tánc, szóval nem lesz ezzel probléma. Persze amíg mások mozdulatait analizálom, azért Yvonne-ra is figyelek és próbálom észrevétlenül űzni megfigyeléseimet. Mikor nyugtázom a tánctudásom elégségességét, ismét csak a lányé vagyok. Most az ő mozdulatait analizálom, és ha arra utaló jelet látok, hogy esetleg szívesen csatlakozna a táncosokhoz, akkor immár nyugodt szívvel felvetem az ötletet. Persze ha megelőz engem, vagy semmi érdeklődést nem mutat a dolog iránt, akkor csöndben maradok és szavaim nem hangoznak el.
- Volna kedved táncolni?
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 5. 23:28 Ugrás a poszthoz

Alex


Mivel totális csend van, legfeljebb a légmozgás hallható, meg a falevelek suhogása, így tisztán ki tudom venni a srác szavait, és majdnem fel is röhögök, éppen csak hogy vissza tudom fojtani. Bejött a tréfám, a másik oldalon lévő ismeretlen tényleg elhitte, hogy a macska szól hozzá. Mekkora idióta...
Aztán egyszer csak kicsit alábbhagy a jókedvem, mert az idegen úgy dönt most már tényleg levadássza a macskát, akinek ez egyértelműen nem tetszik. Ugrás kész állapotban fürkészi a számomra láthatatlan becserkészőjét, aztán egyszer csak ismét felém fordul és már vetődik is. Egek, ez a szőrzsák tényleg nagyon nem akar hazamenni. Vajon a srác bántja őt, vagy csak szimplán ennyire nem jönnek ki jól?
Bárhogy is legyen, nem változtat a tényen, miszerint a macska majdnem a képemben landol. Ami megment tőle, az a meglepően gyors reflexem, amit nem tudom honnan szalajtottam így hirtelenjében, de tény, hogy villámgyorsan az oldalamra gördülök és valamiképp ugyanezzel a mozdulat sorral egybekötve kinyújtom a karjaimat is, ami által megragadom a macskát a levegőben.  Igazából nem tudnám megmondani melyikünk lepődött meg jobban, csak bámulunk egymás szemébe, majd arra eszmélek, hogy a surrogó hang a közvetlen környezetemből jön, aztán abba marad... és egy srác bámul ránk a tolószékéből.
Tolószék. Tolószék? Ez most komoly? Annyira váratlanul ér, hogy egy rövid időre teljesen lefagyok, majd a fogságba ejtett szőrmók mocorgására észbe kapok és ülőhelyzetbe tornászom magam, közben nem eresztve a rabul ejtett állatot, aki nem túl nagy erőbedobással, de határozott elszántsággal igyekszik kitúrázni az ölemből, hogy kereket oldjon. Megerősítem a fogásomat rajta, majd a másik srácra nézek, kissé felvont szemöldökkel.
- A tiéd? Jobban is figyelhetnél rá. Nem szeretek macskatámadásra felriadni...
Hangomat igyekszem kicsit más tónusba helyezni, hogy ne egyezzen tökéletesen az iménti megnyilvánulásaimmal, melyet a diáktársam eddig a szökevénynek nyilvánított, de persze ez nem olyan könnyű, így igazából valószínűleg gyanút fog fogni, én pedig majd mindent tagadok. A tökéletes ártatlanság mintaképe leszek, mint aki mit sem tud az imént történtekről.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 10. 21:57 Ugrás a poszthoz

Kiva
valamikor délután


Lassan itt a vizsgaidőszak, a legtöbb diák vagy feladta már, vagy teljes pánikban tanul. A Levitában inkább az utóbbi esetekkel szoktam találkozni és rendszerint elég nevetségesnek is tartom őket. Személy szerint fikarcnyit se izgatom magam, már egy ideje túl léptem a tananyagon és inkább művelődök, mikor a könyvtárban járok. Jövőre úgy tervezem még több órát veszek fel, így kutatást végzek, hogy mit érdemes tanulnom és mit nem. Így jutottam el a repüléshez.
Amikor először hallottam róla, szó szerint felröhögtem, annyira abszurdnak hatott, hogy a varázslók és boszorkányok seprűkön száguldoznak. Megfordult a fejemben, hogy csak poénkodnak velem, de, mint kiderült, nem így volt. Olvastam könyveket a kviddicsről és más játékokról, az egész történelméről és a seprűk felépítéséről, továbbá egyszer meglestem, ahogy páran kint gyakoroltak a pályán. Határozottan érdekes látvány volt.
Tudni kell rólam, hogy nem vagyok nagy sportember és mivel iskolába se jártam ezelőtt soha, így a tornaórákat is megúsztam. Néha csináltam egyszer-kétszer ezt-azt, de rendszeresen semmit, annyira nem kötöttek le és mellesleg utálom magam bénának érezni, így a lelki boldogságom érdekében minden egyes alkalommal hamar föladtam önmagam megalázását. Mégis, mivel most már varázsló vagyok, egy másik társadalom tagja, ahol a seprűk és a kviddicsmeccsek kiemelkedő pozícióban vannak, ezért úgy döntöttem kötelességem legalább kipróbálni milyen is ez. Na meg kíváncsi vagyok. Még se ugyanaz olvasni róla, mint gyakorlatban végrehajtani, most pedig eljött a tettek ideje.
Valamikor a hét elején az egyik reggelinél odasétáltam az Eridon asztalához, egyenesen Kiva Faraday-hez, aki jelenleg az egyik iskolai csapat csapatkapitányi pozícióját tölti be. Előzetesen természetesen informálódtam kicsit a lányról, akit egy barátságos mosoly kíséretében félrehívtam a barátaitól, majd a tárgyra térve megkérdeztem tőle, nem szánna-e rám valamikor egy kis időt, hogy megmutassa nekem hogyan kell seprűn repülni. Ő belement, így megegyeztünk, hogy szombat délután látjuk egymást a pályán, ahova éppen most tartok.
Egyszerű szürke póló és egy barna bő nadrág van rajtam, lévén, hogy hétvége van, így senki se mászkál az egyenruhában, meg a talár amúgy is csak zavarna most valószínűleg. Bosszankodva veszem tudomásul, hogy izgulok, mivel izzad a tenyerem és határozottan kellemetlenül érzem magam, de igyekszem túllépni ezen, mert most már nem fogok meghátrálni. Ha szerencsém van, csak mi ketten leszünk a pályán és Kiván kívül senki más nem fogja látni, ha bénázok, ő pedig reményeim szerint látott már elég szerencsétlen kezdőt ahhoz, hogy ne ez legyen élete legnagyobb poénja. Meg hát ő amúgy se ismer, eddig legfeljebb a folyosókon láthatott, szóval nem lesz itt gond.
Ezzel az elszánt határozottsággal lépek a pályára, ahol reményeim szerint már rám vár az Eridonos. Kivétel, ha többet késik az én 5percemnél.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 21. 00:27 Ugrás a poszthoz

Olivia


A lány nem vesz észre, míg rá nem köszönök, de talán még így is jobban járunk, mintha egyszerűen megfordult volna és csak úgy itt talál, minden előjel nélkül. A magam részéről legalábbis én nagyobb eséllyel kaptam volna szívrohamot az ő helyében, de hát kinek egér, kinek oroszlán. Egyébként érdekes, hogy mibe merülhetett ennyire el, elvégre csak ivott. Talán sok minden foglalkoztatja... Bár éjszaka a konyhában iszogatva én nem hiszem, hogy jó ötlet ilyen mértékű figyelmetlenséget megengedni magunknak.
Diáktársam lenyel még pár kortyot, majd egy gyors szájtörlés - vagy legalábbis arra hasonlító mozdulat - után felém fordul. Mosolyogva tájékoztat a kezében lévő palack tartalmáról. Egy különös bájital... Érdekesen hangzik.
- És miért olyan különös? Milyen jellegű? Mire jó? Te készíte...
A kíváncsi kérdések meggondolatlanul törnek belőlem elő és egyszer csak azon kapom magam, hogy már a negyedikkel bombáznám meg az ismeretlen diákot. Zavarba jövök, elvégre valószínűleg nem ez a normális reakció az iméntiekre, én pedig tényleg nagyon próbálkozom a normális, hétköznapi gyereket játszani, főleg ha a másik még egyáltalán nem ismer, de... úgy tűnik nem nagyon megy ez nekem.
- Bocs.
Morgom oda, minden iménti lelkesedésemet elveszítve, bár azért az a bájital még mindig érdekel... Meg az is, hogy miért szorongatja annyira az palackot, amit azért kezdtem el fixírozni, mert nem akartam a lányra nézni. Most visszaemelem rá a tekintetem és valahogy... talán kissé feszültnek tűnik, vagy csak én képzelem, de a testbeszéde nekem erre utal. Vajon a kérdéseim miatt, a folyadék miatt, esetleg mert megzavartam? Talán több is közrejátszik itt.
- Mert te az vagy?
Tudom, hogy nem az. Már rég beazonosítottam az összeset, így kizárt, hogy egy legyen közülük. Mindettől függetlenül ő elhiheti, hogy a kérdésem valódi, mivel a viccelődés legkisebb jelét se mutatom. Még mindig zavarnak az iméntiek.
- Egyébként egy éjféli rituális áldozásra készülök, hogy holtakat idézzek meg. Gondoltam a manók segíthetnek az alapanyagok megszerzésében, bár, mint kiderült, nincs élő kecskéjük. Kiábrándító.
Teljesen komoly vagyok, a végén még fel is sóhajtok, csak hogy élethű legyen a dolog, ám ekkor odajön az egyik furcsa kis szerzet a szendvicsekkel, amiket még érkezésemkor kértem. Erre egy vidám félmosolyt eresztek meg a lány felé.
- Hupsz, lebuktam. Csak lemaradtam a vacsoráról, mert tanultam.
Tudom, hülye vicc volt, de engem elszórakoztat és más nem számít. Legfeljebb ezek után már tényleg hülyének fog nézni. Nem ő volna az egyetlen. Pedig okosabb vagyok mindegyiküknél... Ironikus, nem?
- Nem. Lazán leteszem őket.
Tényleg nem értem, hogy mi ez a nagy hiszti a vizsgák körül. Igazából az egész csak egy béna visszakérdezés, hogy biztosra tudhassák, megtanultuk-e amit igyekeznek a szánkba rágni. Nekem pedig sose volt ilyesmire szükségem. ösztönzés nélkül is kielégítem a kíváncsiságomat, ismételnem meg majdhogynem felesleges. Akárcsak ez az egész év végi felhajtás.
- Mert te parázol?
Kissé felvonom a szemöldökömet, kérdőn nézve rá, majd a válaszát hallgatva nekilátok a megkésett vacsorámnak.
Utoljára módosította:Jeremy Hunter, 2013. augusztus 26. 21:33
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 24. 12:37 Ugrás a poszthoz

A kiscsoport
sötétedés után

A vizsgaidőszak már elkezdődött és sokan teljes stresszben élik a napjaikat, amin én személy szerint határozottan jól mulatok. Vicces elnézni, mennyit kínlódnak. Pár tantárgyból már túlestem a nagy megmérettetésen, eddig kitűnő eredménnyel - mily meglepő. Engem inkább a jövőév aggaszt, amikor nem féléves hátránnyal indulok majd, hanem tényleg a többiekkel együtt kell haladnom, csigatempóba. Mit fogok én akkor csinálni, amikor ezek a csökevényes agyúak még tizedjére se fogják felfogni azt, ami elsőre is tisztán érthető volt? Muszáj lesz kitalálnom valamit, ha épp ésszel akarom átvészelni a tanévet! Bármennyire is utálom beismerni, azért kicsit hiányzik az egyetem, ahol gyakorlatilag teljesen szabad kezet kaptam és néha szinte nehéznek, kihívásnak éreztem a tananyagokat.
Egyébként az ok, amiért most komótosan baktatok le a faluba, magamban a jövőmet latolgatva, rendkívül egyszerű. A mostani nagy "stresszben" és "hajtásban" valaki kitalálta, hogy némi lazításképp csináljunk egy kiruccanást a faluba és éjszakázzunk a szellemházban. Már aki elég bátor... vagy botor hozzá. Kíváncsivá tett a dolog, érdekel, vajon tényleg megcsinálják-e, és ha igen, akkor mégis mi lesz ott, a dolog kiderítésének legegyszerűbb módja pedig az, hogy én is elmegyek. Sosem voltam bulikon, legfeljebb a tiniregényekből tippelhetem meg, mire számíthatok, így határozottan vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, mégis győzött a kíváncsiság. Amúgy nem tudom ki az ötlet gazda, talán valami Blanka, de egyáltalán nem vagyok benne biztos. A pletyka csak úgy elterjedt, főleg az alsóbb évfolyamokon, és sokan igazából komolyan se vették a dolgot, mások pedig tényleg képesek voltak megijedni a gondolattól, hogy egy lepukkant házban éjszakázzanak. Nevetségesek... Ha még az erdőről lenne szó, megérteném őket, de aligha fognak élve felfalni a szörnyek a falu határán lévő sokat megélt épületben. Mindenesetre kíváncsi vagyok, kik bukkannak majd még fel itt.
Némileg a megadott időpont előtt, még a nap utolsó sugarai által kísérve lépek a házba, ami egyelőre üres. Nem sokat bizonytalankodom, fölmegyek az emeletre és úgy helyezkedem, hogy ne legyek látható az újabb érkezők számára. Amíg nem tudom kik lesznek itt, jobb ha titokban tartom a jelenlétem, így könnyebb meglépni, amennyiben meggondolnám magam. Jelenleg én se láthatom a lenti embereket, de tökéletesen hallok, ami nekem bőven elég. Ha valaki megindulna esetleg fölfele a nyikorgós lépcsőn, nemes egyszerűséggel bebújok az egyik szobába a sok közül, remélve, hogy nem pont oda fognak benyitni. Amennyiben mégis, úgy teszek majd, mintha csak erre kószáltam volna.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 24. 20:01 Ugrás a poszthoz

Yvonne drága


Ma a cuccaim közt matatva véletlenül kezembe akadt a furulyám, amit még otthonról hoztam. Más hangszerem nem volt saját és amúgy is ezt lehet a legkényelmesebben szállítani, így csupán ennyi zenei segédeszközt hoztam magammal. Amióta itt vagyok, néha-néha nagy ritkán, mikor senki se hallott, játszottam rajta, de leginkább elzárva tartottam a ládámban. Most, hogy kicsit leengedhetek, nem kell semmit se tanulnom és úgy érzem a varázslóvilágban és hagyományokban is egyre jobban otthon vagyok, ismét kedvem támadt zenélni a gyönyörű faragású fahangszer láttán. Anyámtól ez volt az utolsó ajándékom, így nagy becsben őrzöm.
Néhány aprócska dallamot megpróbáltam még a szobámban kicsalni a furulyából, de nem volt sok időm a gyakorlásra, mert szobatársaim megzavarták a magányomat és  úgy döntöttem inkább keresek magamnak egy másik helyet a zenéléshez. Az említett tárgyat az övembe csúsztattam, úgy, hogy a talárom eltakarja, majd sétára indultam a folyosókon. Úgy tippeltem, ilyen tájt talán kihalt lesz a Fénylő Lelkek Udvara, elvégre a legtöbben most esznek, vagy a vizsgákra való tekintettel esetleg tanulnak. Bár elég sokan vagyunk a kastélyban ahhoz, hogy még se legyen szerencsém.
A kijárathoz érve kíváncsian kémlelek körbe és tekintetem összefűződik egy nagyon ismerős lányéval. Yvonne. Őt hívtam el a reneszánsznapi bálba, ami azt hiszem... szóval végül is egész jól végződött. Mármint ahhoz képest, hogy még életemben nem próbáltam egy hölgy partnere lenni és egész este szórakoztatni. Az határozottan kellemes pillanatokkal szolgált, amikor táncoltunk, márpedig az idő nagy részében ez volt a program. Hihetetlen mennyi energiájuk van a mai fiataloknak nem igaz? Na jó, csak viccelek. Egyszerűen kényelmesebb volt valami cselekvést csinálni és úgy szórakozni, mint hosszas beszélgetésekbe bocsátkozni és állandóan zavarba jönni. utóbbi nem az én stílusom, de sajnos néha még a legjobbakkal is megesik.
- Szia! Látom visszatértél a normál viselethez. Pedig jól állt neked az a ruha, bár meg nem mondtam volna róla, hogy rellonos vagy.
Igyekszem laza lenni és barátságosan mosolyogni, mert el már nem igen tűnhetek, hisz egyértelműen meglátott, úgy pedig határozottan kínos volna kereket oldani. Nyugodtan odasétálok hozzá és leülök mellé a kútnak döntve a hátamat, de a mozdulatsornak hála az övemben lévő furulya is helyet változtat, azaz kiesik az eddigi rejtekéből én elgurul egy kicsit. Magamban némán szitkozódva utána nyúlok és az ölembe veszem, majd ismét Yvonne-ra mosolygok, mintha nem most óhajtottam volna az armageddon eljövetelét. Csak nyugalom. Nem tudom miért, de valahogy az ő közelében kissé kínosan érzem magam. Talán mert rá tényleg lányként, sőt hölgyként tekintek a reneszánszos nap óta, és nos... elég szemrevalónak tartom. Nem véletlenül hívtam el anno, bár az tényleg a szerencse számlájára írható, hogy akkor egyáltalán összefutottunk.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 24. 21:41 Ugrás a poszthoz

Báli lányka  Cheesy


Úgy tűnik Yvonne örül a társaságomnak, vagy legalábbis nem zavartam meg semmi nagy elfoglaltságban és kétlem, hogy valaki másra várt volna. Valószínűleg csak a fejét szellőztette ki, az egyre hűvösebbé váló időben. Örülök, hogy a pólómra fölkaptam még a taláromat, mert valószínűleg rövid úton elkezdenék fagyoskodni enélkül, így viszont pont jó. Egyébként ez a fekete ruhadarab erősen a laboros orvosi köpenyre emlékeztet és nagyjából hasonló funkciói is vannak számomra. Védi a többi ruhadarabot, takar és van egy csomó zsebe is, így több minden lehet nálam anélkül, hogy közszemlére tenném a dolgaimat. Egy toll és egy jegyzetfüzet például állandóan velem van, hátha szükségem lesz rá valamikor... sosem tudhatom.
- Nem értem miért kritizálod, igazán... divatos volt - vigyorodom el. - Elvégre a lányoknál gyakori, hogy teljesen lehetetlen dolgokat viselnek, csak mert az a trend.
Ugratom picit a rellonost, bár megbújik a dolog mögött a hátsószándék, hátha magyarázatot ad nekem erre az érthetetlen jelenségre. Nem értem a nőket, bár valószínűleg ez örök problémám fog maradni, amíg csak élek. Legalábbis amennyiben hihetek a nagy koponyáknak az egyetemen. Azért ők csak tudhatnak valamit, ha már annyi eszük, meg tapasztalatuk van... vagy nem? Elvégre az is igaz, hogy sokan közülük menthetetlenül képtelen a társadalomba beilleszkedni és egyedül csak más fura fazonokkal tud szót érteni. Vajon én is ilyen buggyant egyén leszek? Esetleg már az vagyok? Bár akkor valószínűleg Yvonne nem mosolyogna rám ilyen barátságosan... Legalábbis reménykedem, hogy ez egy pozitív jel.
A furulyára nem szól semmit, én pedig ellazulok ettől. Őszintén szólva nem tudom ki hogyan viszonyul a zenéhez, mennyire menő, ha valaki képes valamin játszani, főleg ha az egy ennyire kis primitívnek tűnő hangszer. Persze nem az, a kidolgozottsága igazi profi munka, de mindezt egy hozzá nem értő honnan is tudhatná? Valahogy olyanról még sose hallottam, hogy a fiú furulyaszóval nyerte el a lány szívét... Bár én most nem is tervezek ilyesmit igaz?
- Megvagyok. Élvezem, hogy nem kell már az órákon unatkoznom naphosszat. Így több időm jut más dolgokra. Nálad mi a helyzet?
Azt bölcsen elhallgatom, hogy én személy szerint láttam őt, csak valahogy mindig sikerült eltűnnöm, mielőtt ő is megláthatott volna engem. Nem mintha bujdosnék előle vagy valami, csak... gőzöm sincs mit kéne kezdenem a lánnyal. Az az este tényleg jó volt és hazudnék, ha azt mondanám, semmi vonzódást nem érzek Yvonne iránt, aki igazán elbűvölő partner volt akkor, ám mindez csak jobban összezavarja a dolgokat. Féltem, hogy igazából azért szórakozott annyira jól, mert rajtam mulatott. Heteken át vártam, mikor jut a fülembe rólam szóló, engem kigúnyoló pletyka, de semmi ilyesmi nem történt. Persze ez pozitívumnak tekinthető, hisz így valószínűsíthetem, hogy mindent remekül sikerült csinálnom, ám ettől még továbbra se tudom, hogy a hétköznapi valóságba, ahol nem lófrálunk nevetséges, kényelmetlen, cifra maskarákban, hogyan kéne Yvonne-t kezelnem. Ő számomra valahogy kicsit benne ragadt abban a világban, ahol én voltam az úriember, ő pedig a hölgyem... pedig elég egyértelmű, hogy ő egy harmadikos, én pedig egy gólya vagyok, és amúgy sincs szükségem nevetséges bonyolításokra az életemben. A lányok pedig túlságosan kiszámíthatatlan tényezők.
Hogy ne üljünk teljes csendben, és némileg a saját, őrülten kavargó gondolataimnak megállítása céljából, a számhoz veszem a furulyát és megszólaltatom. Valahogy az újabb nevetségesen zavaró elmélkedések mellett már eltörpült az a zavarom, hogy mit fog szólni a zenéhez. Egyszerűen csak higgadt és összeszedett akarok maradni, ehhez pedig ez egy remek módszer. A hangszer kellemes, nem túl bántó hangot ad ki, igazából határozottan lágyan elringatja az embert. Nem valami híres darabot játszom, csak egyszerűen improvizálok, ösztönből, hezitálás nélkül. Teljesen belemerülök a játékba és csak jó 10perc, talán negyedóra múlva kapok észbe és fejezem be az egyszemélyes koncertet. Nem nézek a lányra, nem kommentálom az iménti eseményt, még ha ő szól is valamit hozzá, inkább az eget kezdem fürkészni.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Jeremy Hunter összes hozzászólása (29 darab)

Oldalak: [1] Fel