Mágustusa, Nyitóbál

Ekkora, és ilyen nagyszabású rendezvényen, gyerekkorom óta nem voltam még, nem mintha rajonganék érte, inkább a csendes magányt részesítem előnyben a színes, zajos társaságnál, de a protokoll, az protokoll. Belebújok az estélyi ruhámba, egy kicsit erősebb, estére való sminket is felteszek, aztán a tükörbe nézve, elégedetlenül nyugtázom az onnan visszanéző arcot. Több éve már, hogy ez a ruha rajtam volt, el is kellett küldenem a mágus tisztítóba, mert gondoltam, hogy egy egyszerű Suvickusz nem lett volna elég már. Ott a szakavatott mesterek csodát műveltek vele, olyan, mintha új lenne. Ám a feltuningolt ruha sem tudta eltüntetni szemem alól a karikákat, melyben Vécsey kollégának igen nagy szerepe volt, bár ő nem tudott róla, és nem is szándékoztam elmondani neki. Majd, talán, ha úgy alakul...Nem is vagyok olyan jó formában, pedig most össze kéne szedni magam. Ritkán vagyok ennyire szétesve, de az utóbbi napok, hetek, hónapok történései, nem mondom, hogy nem viseltek meg. Bár ismertem ennek orvoslására igen sok technikát, még nem vitt rá a lélek, hogy alkalmazzam is, de előbb-utóbb rá leszek kényszerítve. Senkire nem voltam kíváncsi, és találkozni sem volt kedvem senkivel, mégis a lábaim a Nagyterem felé visznek. Jól viselem az estélyekkel járó megpróbáltatásokat, de ez most lehet, hogy sok lesz egy kicsit. Az volt a terv, hogy megmutatom magamat, aztán feltűnés nélkül távozom, remélve, hogy Vécsey sem lesz ott. Örültem volna most egy láthatatlanná tévő köpenynek. Belépek a terembe, ahol nagy fényesség és csili-vili fogad, nem is nézek körül, zavar ez a nagy nyüzsgés. Gyorsan biccentek a vendégek asztala felé, egy halvány mosoly kíséretében, aztán elvegyülök a tanári asztalnál, a lehető legkisebbre húzódva össze. Innen is látom a levitások asztaltársaságát, és a kedves, ismerős arcokat, de most csak egy valaki izgat különösebben, Dalmi. Addig nézem, míg rám nem pillant, aztán küldök felé egy bátorító mosolyt. Ejj, de szükségem lenne nekem is most erre.

Mágustusa nyitóbál Dalmi, Alex, /zárás/

Egy pár falat csak nem árt meg, hiába van már talán túl késő hozzá, legalábbis a szokásaim szerint. Valami zöldséges egytálétel felé kalandozik el a tekintetem, miután Dalmi válasza a bátorító pillantásomra megérkezett. Kicsit megnyugodtam, a kezdeti idegesség múlik, és Vécsey kolléga sem tűnik fel a láthatáron, bár talán nem mozdítana jobban ki a lelki egyensúlyomból. Még mosolyogni is megpróbálok, sőt pár semmitmondó válaszra is futja, hasonló kategóriájú kérdésekre. Nem folyok bele nagyon a beszélgetésekbe, táncolni sincs nagy kedvem, nem vagyok egy bulizós fajta. Elgondolkozva emelem a számhoz a vegás eledelt, az ízét nem is érzékelem, még a rágás is szinte automatikus, észre sem veszem, és már le is csúszott a falat. Még szerencse, hogy a tanároknak külön tálaltak, és még italért sem kell elmenni sehova sem, mert valószínűleg szomjan halnék ez esetben. Aki meg másra vágyik, mint amit elé raktak, az vándoroljon el a másik asztalig, ahol nagyobb a választék, de keresztül kell verekednie magát a tömegen. Nekem nem kenyerem az ilyesmi, így azt fogyasztom, italban is, ami van. Talán fehérbor, az ízéről ítélve. Újabb korty, és újabb falat talál utat a számba, aztán már nem éreztem szükségét a továbbiaknak, annál is inkább, mert Alex és Dalmi közelednek felém. A lány arcán aggodalom tükröződik, és kétségek, Alex meg mindig is kicsit rejtély volt még számomra is. Zavarban van, de az érzéseit nem tudom leolvasni az arcáról.
- A bál után? Hát persze. Amint lehet, ott leszek veled, addig, amíg szeretnéd. Megbeszélünk majd szépen mindent, nem lesz semmi gond! - nyugtatgatom a lányt, de már szinte ott sincs. Alex is csak megdicséri a ruhámat. Kötelező udvariasságnak könyvelem el, és szelíden mosolygok a kéz megszeppent nebulóra.
- Köszönöm Alex! Nagyon kedves tőled. Neked is csinos a nyakkendőd. - kacsintok rá, remélem, hogy nem érti félre. Ritkán viccelek, de akkor komolyan. Alig tudom befejezni a mondatomat, már el is tűnnek, mert a DÖK elnök a záróbeszédébe kezdett, hamarosan vége az estélynek, a tusások elindulnak elszeparált lakhelyük felé, el kell búcsúzniuk. Az est is hamarosan zárul, így amint Dalmiék sincsenek már ott, az én jelenlétemnek sincs értelme. Visszavonulok a lakrészembe, hogy átöltözzek, aztán ígéretemhez hívem, meglátogassam mentoráltamat.