Noel

A magas, vörös lány halkan, szinte lábujjhegyen rótta a folyosókat. Úgy tűnt mintha félne valamitől, pedig nem... Sose volt ijedős, s most is inkább csak kicsit meg volt szeppenve. Ma érkezett meg a Bagolykőbe, s egyszerre talán túl sok dolog történt gyorsan, hirtelen. Az ódon kastély falai, a csodás nagyterem, a sok elsős, majd a házakba való beosztás. Ezt követően az izgatott rellonosokkal való kézrásás, válaszolás minden gratulációra, s az új klubbhelyiség megismerése. Kétségen kívül esett, hogy nem örült volna, s nem érezte volna jól magát, de még is egy kis friss levegőre vágyott. Kisurrant a klubbhelyiség ajtaján, s fürgén megközelítette a nagy tölgyfaajtót. Kiosont a hűvös levegőre, s mély lélegzetet vett. Máris jobb. Körül ölelte magát, hisz nem gondolt arra, hogy kint nincs olyan jó meleg mint bent, s elég öltözetlenül indult el, még is élvezte a hajába kapó, bőrét simogató esti fuvallatot. Az égen még nem voltak csillagok, csak pár baglyot látott, akik már szürkületkor vadászni indultak. Csendesen lépkedett a füvön, keresve egy helyet ahova letelepedhetne egy kis ideig. Kiszemelt egy nagy, vastag törzsű fát, s lehuppant a tövébe. Felhúzta a térdét s hátra hajtotta fejét.

Noel

Épp azon gondolkodott, hogy holnap, a tanórák kezdetére már ő is 14 lesz. Mennyire is várta ezt, s most még sem érez semmi különöset. Hirtelen erős nyomást érez nyakán, majd valami tekeregve, csúszva-mászva közlekedik végig felsőtestén. Szemei tágra nyílnak, s azonnal felugrik, szinte ráesve a ki tudja honnan megjelenő fiúra. Száját sikításra nyitja, de nem ad ki hangot. Megmarkolja a kígyót a farkától, s kihúzza pólója alól, majd eldobja minnél messzembre. Dühösen fúrja jégkék szemeit a nálla alacsonyabb fiú tekintetébe, s egyre nő bosszúsága, mikor az kérdezgetni kezd.
- Nem félek tőled -sziszegi, s elrendezi fölcsúszott blúzát. - Tiffany, remélem ennyi megfelel. És szabad érdeklődnöm a szemben álló mókamesterről? -kérdi kifújva a levegőt s nekidől a fának. Csodás. Nem is remélhette volna, hogy jobban fog alakulni első napja. Biztos volt benne, hogy sikeresen bele fog futni egy olyan alakba aki vagy őrült vagy csak kimondottan fura. Lassan pásztázza végig az előtte álló fiút. Szemei egy másodperc erejéig megakadnak az arcán lévő sebhelyeken, de már siklanak is fel, a gesztenye barna fürtökre, majd megállapodnak a mély szemekbe.

Noel

Elgondolkodva és szó nélkül hallgatja végig a fiút, majd vissza ül a földre. Mindig is kicsit kényelmetlenül érezte magát magassága miatt, de mostanra már megszokta, sokkal inkább reflex szerűen végezte az ilyen mozdulatokat.
- Bent fárasztó volt -vonja meg a vállát- Amúgy meg Tiffany Elswood, Rellon, elsős... ja és villával eszem a spagettit  -válaszol a srác korábbi kérdésére komoly arckifejezéssel. Kényelmesen neki dől a fa törzsének, így már ő néz fel a srácra. Nem zavarja, hogy nem tudta meg a fiú nevét, úgy is inkább csak kedvességből kérdezte meg, habár úgy tűnik egy hozzá hasonló teremtménnyel futott őssze. Csak ne marják ki egymás szemét. Nem igazán volna türelme magyarázkodni, hisz arra már rájött, hogy a fiú egy két évvel idősebb lehet nálla, még sem lenne hajlandó vissza menni a számára annyira nyomasztó légkörű helyiségbe. Itt is egész jól meg van, csak egy kicsit fázik. Nincs még késő, még teljesen sötét sincs, minden rendben van.

Noel

-Utálom, ha sok ember ragad rám -mondja undorodó fintorral, s egyre jobban jön meg a kedve, hogy pár méterrel arréb menjen. Mikor a fiú megjegyzést tesz arra, hogy nyolc után nem lehet kimenni vállatvon, de mikor a büntetést említi felemeli a szemöldökét. Megvárja, amíg a fiú elindul, majd nyelvetnyújt. Végül feláll, és dühösen utánna trappol. Már teljesen nyugodt arckifejezéssel áll meg felé magasodva.
- Nem -suttogja halkan, mézes mázosan mosolyogva. Dühös volt a fiúra, még sem érzett ellene semmmi ellenszenvet, sőt, eddig ő keltette fel a legjobban a figyelmét társai közül. Ravasz, furfangos, nem neveszhető gonosznak, inkább csak kárörvendő. Látszott rajta, a lány látta rajta, hogy hiányzik belőle az az arrogancia, ami a leg több rellonosba megvan. De azért eldöntötte magába, hogy nem fog csak úgy a parancsai szerint ugrálni. Vele ezt senki sem teheti meg. Főleg nem most, hisz nem is tudott rólla. Mondjuk mindegy, mert annak ellenére, hogy mostmár tudja, biztos ki fog  még lógni esténként. A következő kirándulásig legalább kigondolja, hogy állhat bosszún a sebhelyes arcú fiún.

Vanília
2013. Április 1. Órák előtt

Csokoládé papír zörgött a folyosón, majd megjelent a kanyarba a nyurga vöröske. Szeplő borította arcát már itt-ott csoki darabok is fedték a nagy sietségbe, hogy legalább ezt a táblát befejezze órák előtt. Ma volt az első napja, de se nem izgult, de nem volt rettentően kíváncsi, inkább csak mérges volt, mert nem találja a tantermét. Órájára pillantott, s lelassította lépéseit. Még időben volt, tehát meg sem kell annyira szaladnia. Hátrafésült egy szemébe lógó vörös tincset, s lassan majszolgatva az édességet elkezdett körülnézni a tágas folyosón. Kitapogatta a zsebében lévő két nyalókát. Minden rendben, még meg vannak. Tudni kell, hogy Tiff nem szokott mindig magánál hordani egy egész édességboltot, de hát a mai nap az különleges. Nem, egyáltalán nem azért, mert végre eljutott a bagolykőbe, s készen áll, hogy bele vesse magát a mágia tanulmányozásába. Nem erről volt szó, hanem arról, hogy ma, azon az első, jelentéktelenné vált iskola napon lett 14 éves. Legjobban a halomnyi édességnek örült a csomó ajándékból, melyet rokonai postáztak. A reggel szinte elütötték a baglyok melyek szállították neki a különböző méretű és színű csomagokat. Kapott csomó mindent, s az édességek után annak a csodás új seprűnek örvendett a legjobban, amit nagynénjétől kapott. Miközben falatozott, s a páncélokat vizsgálgatta elhatározta, hogy minél hamarabb kipróbálja az új eszközt.

Vanília

Miközben épp egy erdős tájképet nézegetett lépteket hallott, majd valaki közvetlenül mellette ráköszönt. Felemelt szemöldökkel nézett ki hullámos fürtjei alól, megpillantva az ott álló szőkeséget.
- Tiffany Elswood - felelte hanyagul, s visszafordult a képhez. Már rájött, hogy úgy is mindenki akivel összefut megkérdi majd a nevét, így nincs értelme dühöngeni emiatt, inkább kiböki. Viszont nem állt szándékában vissza kérdezni. Egyáltalán nem érdekelte a másik neve, meg hát biztos, hogy nem tartaná észbe. Nem fogja előadni a barátságos, naiv kis elsős szerepet még ha jó kedve lenne, akkor sem. És ma reggel aztán mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy jó kedvű. A baglyok miatt már fél Rellon tudja, hogy ma van a szülinapja, és azonnal elárasztották a már annyiszor hallott idegesítővé vált hülye mondatok, mint a "Biztos látszik rajtad", "Hahaha, te egy vicc vagy" meg egyéb magas értelmiségű beszólások. Igaz, nem hatotta meg túl nagyon, csak zavarta, hogy már az első nap ki lett szemelve. Ha jobb lábbal kelt volna valószínűleg vigyorogva járt volna egész nap, annak köszönhetően, hogy mindenki rá figyel, s már is mindenki tud valamit róla. A bökkenő csak ott van, hogy a másik lábával, nevezetesen a ballal kelt fel, úgy fogy vigyorgásnak esélye sincs ezen a reggelen.

Vanília

Mikor boldog szülinapot kíván neki Tiffany szinte felrobban. Ez volt az utolsó csepp. Még is meggondolja magát. Nem akarja, hogy már első napon mindenki ellenszenvesnek nézze, ezért csak össze szorítja az öklét és pár másodperc múlva nagyon, nagyon halkan kinyőgi a bűvös szót:
-Köszönöm... Vanília -biztos így hívják? Reménykedik benne. Tudja, hogy holnapra valószínűleeg úgy is elfelejti a lány nevét, de legalább most megpróbál kedves lenni. Ráerőszakol arcára egy mosolyt, majd az elinduló lány felé fordul.
-Te melyik házba jársz? -kérdi, mivel még nem nézett vele szembe, és nem is látta a lány talárját. Közben beleharap a csokijába, és a füle mödé fésül egy rakoncátlan tincset. Meg kell próbáljon kicsit kedvesebb lenni... Legalább az elején, hogy ne legyen már ő a legbunkóbb elsős.

Egyáltalán nem reagállja le, mikor a fiú a földhöz csapja. Már megszokta, így meg sem ijed, csak hagyja, hogy a nagyobb srác véghez vigye az egész kis jelenetét. Hangtalanul, ellenszegülés nélkül hagyva, hogy ellenfele a földre küldje, hisz tudja, úgy sem ér semmit vele,ha harcolni próbálna, úgy is ő lány, a másik fiú, s kitudja, ha kirántja a kezét talán sikeresen ki megy a csuklója, erre pedig egyáltalán nincs szüksége.
-Úgy mondtam, hogy a büntető munka olyan dolog kéne legyen, ami tanítja valamire a diákot, nem amivel megalázod. Éppen ezért az általad feladott kis feladat nem megfelelő -sziszegi hallkan, a földhöz lapulva. Mennyiszer volt már ilyen helyzetbe! Azok a nagyobb lányok, akik felkenték minden szilárd tárgyra, beletapostak, belerúgtak ahányszor csak nem nézett oda tanár... Tiffanyt tehát már nem igazán hatotta meg az erőszakos megoldás. Tudta, hogy az emberek csak azért csinálják, hogy ráijesszenek a másikra, túl drasztikus módszerekhez nem folyamodnak, mert félnek, hogy őket is megbüntetik. Ahány heget s ütést kapott egyik sem volt maradandó, senki sem merte annyira bántani, hogy bajba kerüljenek mind ketten. Inkább csak tűrt, míg a másik kitombolta magát.

Vanília

-Igen, ez az első napom -feleli arcára fagyott mosollyal. Most kedves kell legyen. Az esti kaland után nem igazán akar több összetűzésbe keveredni, legalábbis egy ideig. Ahogy erre gondolt azonnal fellángolt benne a gyűlölet a sebhelyes arcú fiú iránt. Meg kell próbálja leküzdeni általános viselkedését, és úgy viselkedni másokkal, ahogy vele viselkednek.
-Igen, néhányba - válaszol automatikusan. Igazából ha valaki megkérdezné, hogy mit tanult ma, nem tudna válaszolni. Még az órákat sem tudná felsorolni, amin részt vett, de hát más fele járt az esze. Mondjuk már arra sem emlékszik, hogy éppen mi volt a másik elfoglaltsága, de biztos fontos volt.
-Kérsz? -nyújtja oda a csokit tétován a szőke lány orra elé. Nem tudja eldönteni, hogy vele egykorú, vagy nagyobb, de végül lemond a próbálkozásról, úgy sem számít az ő szemében. Azon gondolkodik, hogy megkérdezze vagy nem  a társától, hogy hányadikos.

Düh, gyűlölet, bosszúállás. Csak ez jár a lány fejében. Mikor a fiú már varázsláshoz folyamodik úgy dönt, ez alkalommal megadja magát. Nagyon jól tudja, hogy néha jobb vissza lépni mint erőltetni a dolgot.
-Jól van, jól van!-mondja hallkan a srácnak mikor az számolni kezd. Csodás. Most a kedvenc farmere is tönkre ment egy hülye gyerek miatt. -Azonnal eressz el, és akkor meg csinálom a hülye büntetésedet -mondja suttogva. Utálja, hogy már itt is így kezdődik az első napja. Pedig bízott benne, hogy itt már nem ő lesz a szánalom csúcspontja, nem őt fogja piszkálni mindenki egyszerűen azért az okért mert ő más. Türelmesen vár, hogy a fiú hatástalanítsa a varázslatot. Még nem tudja hogy, de csak bosszút áll a sebhelyes arcún. Mostmár nem húzódhat be egy sarokba sírni, hogy ellene van a világ. Ezt is már megszokta, s mostmár nem fog összeroppanni attól, hogy egy kis szerencsétlen meg próbálja ijeszteni. Vesz egy mély levegőt, majd a srác szemébe néz.
-Kérlek eressz el. -nyőgi ki úgy, hogy hangja ne szóljon arrogánsnak.

Eric
2013. április 1., késő délután

A vörös volt gyors tempóban sietett fel az északi toronyba. Ma annyi minden történt, hogy majd elfelejtette elküldeni a megígért levelet apjának, plusz a köszöneteket az ajándékokért a rengeteg rokonnak, akiknek eszébe jutott a szülinapja. Már is fáradt volt, nem csak hogy amiatt, hogy ma volt az első napja, hisz már az este is mekkora galibába keveredett. Futás közben megtapogatta azt a két bordát ami még sajgott, élénken emlékeztetve őt az elmúlt napi sebes arcú fiúra. Máma is ahányszor csak rá gondolt mindig dühös fintorba torzultak vonásai, de próbált másra koncentrálni. Holnapra már minden felhagyott sorral megvolt, s a leveleket is minnél hamarabb el akarta intézni, hogy visszatérhessen szobájába. Mikor kiderült, hogy vagy húsz emberrel fog egy terembe aludni a rosszullét kerülgette, de hamar belenyugodott, hisz könyve volt, s apjának köszönhetően egy fél édességnyi bolt is, ami elterelheti a figyelmét.
Lobogó hajjal futott végig a lépcsőkön, kezébe vagy 20 levelet szorongatva. Megbotlott, s majdnem orra zuhant, de még időben visszakapta az egyensúlyát, s folytatta a szaladást. Mikor felért meg sem állt kifújni magát, zihálva kezdte felkötni a baglyok lábára a csomó levelet.


Írj egy saját, két versszakos verset a Húsvéttal kapcsolatban.
3 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Eric

Már szinte a felével kész van, mikor lépteket hall. Nem fordul meg, mivel csöppet sem érdekli ki futott be, csak ne szóljon hozzá. Mikor a bagoly pohárrá változik egyetlen egy másodpercre ijed meg, de azonnal rájön, hogy valaki csak szórakozik, s haragosan felhorkan. Megfordul, hogy lássa ki az a személy, aki úgy döntött, hogy még jobban elrontja a napját. Tudta, hogy április elseje, és hogy mindenkire most jön rá a "vicceljük meg a másikat" roham, de neki csak egy ugyan olyan nap volt mint a többi, s vágyott legalább egy olyan szülinapra, mikor jól érzi magát.
-Hahaha -mondja tagoltan, szárazon a fiú felé fordulva. Keresztbe teszi a kezeit és jégkék szemeiből csak úgy szikrázik a düh, elsötétítve a világos, szeplős arcot. Hiába suttogja egy kis hang, hogy legyen kedves, küzdje le ellenszenvét, dühét, mérgét, gyűlöletét, nem tudja jól lereagálni ezt a kis heccet. Megpróbál nem túl mérgesen bámulni a srácra, de továbbra is keménységel pásztázza a barna szempárt.

Összeszorított fogakkal hallgatja végig a fiút, s mikor az megpaskolja azonnal elrántja a fejét. Még is csak mit képzel magáról? Érdekes, hogy Tiffany eddig még sosem ijedt meg annyira, mint most, mikor felgyúlt a haja. Akármit, csak a haját ne. Első ösztöne az volt, hogy a srác után üvöltsön, de még sem tette meg. Nem fogja elveszteni a méltóságát. Oldalra hajtja a fejét, ezzel beborítva sárral a vörös tincseket, de legalább már nem lángolnak. Gyűlölködve néz az elsétáló fiú után, s azon kezd járni az esze, hogy most mihez kezdjen, mivel vicces lesz, ha itt marad napokig, majd kibányásszák a csontvázát. Próbálkozik egy kis rugkapálózással, eredménytelenül. Valahogy eljut hozzá, hogy már igen késő van. Ezzel aztán biztos nem szerez pluszpontot, hogy az első napján sokkal sötétedés után ki van ásva a rétre. Vicces... Nem így képzelte el. A márvány fehér, szeplős arcon végig folyik egy könnycsepp, szinte a lány tudatán kívül. Gyorsan megrázza a fejét, és összeszorítja a szemeit. Utál sírni. És nem fogja engedni, hogy egy undok senkiházi tönkretegye. Ezzel az elhatározással váltott át fapofára, és az éppen olvasott könyvön kezd el gondolkodni, idő töltés gyanánt, mikor hangokat hall. Vagyis egy, bizonytalan lány hangot.
-Öhm...segítenél? -nyőgi kínosan. Csodás. Biztos azt hiszi majd, higy egy félőrültel van dolga, pedig ő nem is csinált semmi (nagyon) rosszat.

Eric

Mikor a fiú megindul felé ösztönösen hátra lép egy lépést, de csak akkor döbben le igazán, mikor a átöleli. Csak mert őt nem szokták csak úgy átölelni. Tőle vagy félnek, vagy bántják, nem jönnek hozzá barátságosan átölelni. Hiába, úgy látszik egy olyan egyeddel került össze akivel mégis bír kedves lenni. A már két napja arcán uralkodó hideg, érzéstelen maszk darabokra hullik, s száját elhagyja az első szívből jövő nevetés amióta itt van.
- Nagyon illik rá - mondja már is kicsit barátságosabban, s megvizsgálja a kis madarat.
- Öhm... hogy hívnak? - kérdi félszegen, mivel még nem jött bele ebbe a "bemutatkozom mindenkinek akivel találkozom" dologba, amit eddig tapasztalt, de most tényleg törekedik, hogy a másik a jó oldalát lássa. Már az is haladás, hogy Tiffnek nem az volt az első gondolata, hogy átszúr a fiún valamit. Még jó, hogy hamar dönt az emeberekkel kapcsolatban. A kérdés után kicsit zavartan elfordul, s elkezdi tovább kötögetni a leveleket a kinyújtott lábú madarakra.

Mentőosztagos néni

Reménykedve néz a közeledő lányra, de ahogy kinyitja a száját rájön, hogy háztársával all szemben, szóval még sincs oly sok esélye a menekülésre. Vesz egy mély levegőt, hogy lehiggadjon, hisz a csaj jelenti az egyetlen esélyt, és midnenképpen kedves kell legyen vele.
-Egy, viselkedéséből ítélve Rellonos fiú nagyon unatkozott... A sebhelyes arcú. Tán ismered? -kérdi ugyan olyan higgadtan, majd hozzáfűzi: - Nagyon szívesen csevegnék, de lennél oly kedves, hogy először segítesz újra normális talajszintbe kerülni? -néz rá kérlelően. Akármilyen lobbanékony is, igen is rejtőzik benne egy kis színi tehetség, s a nagyszájú lányból azonnal síró kislányt tud varázsolni. Egyre kényelmetlenebbül érzi magát, s egyre jobban az az érzése, hogy ebből előbb utóbb gyengélkedő lesz-az a kevés egészséges csontja is mindjárt összeroppan. Egy fejrántással hátra lök egy vörös hajtincset, így a nagyobb lány már teljes nagyságába látja a szeplős pofit.

Eric

-Francia vagy? -kérdi, ahogy meghallja a nevét. Nem akart tolakodni, dehát imádja a franciákat, mindig is rajongott értük. Ezért is tanult meg pár mondatot, épp annyira, hogy egy pohár vizet azért tudjon kérni. Szerette a nyelv bársonyosságát, az ország csodáit, sőt, arról a pár francia varázslóról akivel életében találkozott, kifejezetten jó véleménye volt.
- Amúgy Tiffany Elswood - válaszol mosolyogva. Talán mégis lesz valami jó a szülinapján. - Elhatároztad, hogy elkobozod Gusztit? - kérdi nevetve, hisz észrevette, hogy Eric hogy méregeti a kis tollcsomót. Nagyon élvezi, hogy a fiú barátságosan mosolyog rá, szemében nyoma sincs annak a lenézésnek, mellyel például az este találkozott. Elrendezi kicsit felborzolt haját, s felköti az utolsó levelet. Már éppen lendületet akar adni a madárnak, mikor rájön, hogy elfelejtett valamit. Szegény bagoly megindul, majd határozatlanul megáll a levegőbe, végül dühösen visszaszáll a lány kezére.
-Bocsánat - nevet rá a bagolyra. Előhalász a zsebéből egy kis erszényt, s azt is felakasztja a kinyújtott lábra.- Na most már mehetsz! - mondja a madárnak, s visszafordul a fiúhoz.

Ó...szóval a kísértője egy igazán ismert alak. Nagyon jó. Előbb utóbb csak kisüti, hogy hogy hívják. Mikor a lány a varázslati tudásáról kezd magyarázkodni ösztönösen nemet akar mondani, de inkább csak bólogat, s várja a hatást. Mikor elkezd még jobban nőni megpróbál kikászálódni a lyukból, ez úttal sikeresen.
-Köszönöm- mondja miközben a haját rendezgeti.
-Ezt majd elintézem én -mutat sáros-kócos vörös tincseire.
-Most ha megkérhetnélek rá, vissza kaphatom eredeti méretem? Eddig is elég magas voltam...-szólal meg a lány fölé magasodva. Legalább élve megúszta. Vágül is lehetett volna rosszabb is, nem? Megtapogatta a bordáit és a lapockáit, amelyek különösen fájtak, de úgy döntött maximum felugrik a gyengélkedőre. Elkezdte kiszedegetni hajából az oda tapadt sár darabkákat, s közben méregette fel a kisseb-nagyobb szerzett sérüléseket. Mindenképpen jól kezdte ahhoz képest, hogy 12 órája sincs itt. Azt azonnal eldöntötte, hogy apjának nem említi meg ezt a kis esetet, kitudja, hogy hogy reagálja le az öreg.

Eric, akit ezennel elbecéztem Bagolypapára

Elneveti magát a kis bagoly viselkedésén, majd csodálkozva néz Ericre.
- Szerintem rájönnek, de azért érdemes lenne megkérdezni. Szeretnék baglyot, csak ne kapjon össze Paradicsommal. Paradicsom a macskám - magyarázza fapofával, de elneveti magát.
- Rég kaptam, s ráragadt szegény párára a név, mivel vörös a szőre. - vigyorog rá a fiúra. Mosolyogva nézi a srác és a kis bagoly párosát, és magába már ki is formált egy becenevet Ericnek: Bagolypapa!
- Hát ilyen félig angol, félig magyar - válaszol a kérdésre. - Northamptonba születtem, de anya magyar volt. Most is Angliában élünk - magyaráz, s a baglyok felé fordul. Ő is beszerez magának egy madarat, egy egész picurkát, igazi csöppség, ami leginkább úgy néz ki mint egy összegyúrt toll-labda. Nevetve simogatja a csöpnyi madár fejét, miközben az barátságosan csipkedi az ujját.
- Tényleg megéri elcsempészni őket - mondja vigyorogva. - De inkább menjünk le egy nap a faluba együtt... mármint ha szeretnéd - vágja ki gyorsan magát - mert ha jól tudom van kisállatbolt. Vehetnénk baglyokat - vonja meg a vállát.

Bagolypapa

- Varázsparadicsom? - neveti el magát a fiú ötletén.
- Az angol nagyon könnyű nyelv - magyarázza -, szerintem eléggé fülbemászó - vonja meg a vállát.
Elgondolkodik a Gusztiról szoló terven, majd határozottan vállat von.
- Nemtudom... Mondom, megkérdezhetnéd a házvezetődet, mert hogy te melyik házba is vagy? - teszi fel a kérdést, mert csak most jön rá, hogy még azt sem tudja, hogy hogy tartozik a fiú. Két ujjal simogatja a kis, puha fejecskét, a bagoly pedig belelapul a tenyerébe. Kinéz az ablakon, az est sötétjébe, s észrevesz pár csillagot. Azon gondolkodik, hogy az otthoniak vajon hogy vannak, de gyorsan visszarángatja magát a jelenbe, a Bagolykőbe, fel a bagolyházba, oda, Eric mellé.
- Azért először nézzük meg a kisállat boltba -mondja végül- És ha nem találunk semmit, akkor megkérdezed a házvezetődet, hogy megtarthatod e Gusztit. Apropó, a Gusztiról valami peleszerűség jut eszembe - von vállat mosolyogva.

Bagolypapa

- Majd ha kész a bájital, kérlek mutasd be nekem is - bólogat komolyan, de szája sarkába kis mosoly bujkál.- És rellonos vagyok... Éés halvány lila ötletem sincs, hogy hogyy lehetne őt elnevezni - néz az alvó kis jószágra. Sosem volt jó névadogatásba, nézzük csak meg Paradicsomot. Hogy nevezz már el egy macskát Paradicsomnak?! De hát neki összejött, mondjuk azóta nem is adogat több nevet.
- Van egy ajánlatom - mosolyog rá -, te megtanítasz franciául, és megtanítalak angolul. Mit szólsz hozzá? - kérdi, bízva benne, hogy tán talált magának egy francia tanárt.
Legalább most összejön neki a francia tanulása. Apja valahogy sosem örült annak, hogy franciát akart tanulni. Mondjuk mai napig nem tudja, hogy miért ellenezte annyira, de az fix, hogy esélye sem volt jól begyakorolni.
Kinyújtja hátát, s hangtalanul tűri, hogy ropog pár csontja. Arca kicsit megrezdül, mikor a bordáiba a már megszokott fájdalom nyilal, de gyorsan visszanyeri mosolyát. Nem akarja sajnáltatni magát, sosem szerette, ha mások elé kerül gyengesége. Inkább válaszért néz a  fiúra, hogy mit szolna az instant nyelvleckékhez.

Bagolypapa

- Milyen rossz hatású állatneveket adsz - jegyzi meg vigyorogva. - Na jó, én Paradicsommal inkább hallgatok - neveti el magát.
Látja, hogy a fiú is az eget vizsgálgatja, de látszólag egyiküknek sincs még kedve lelépni, Tiffanyt legalábbis nem zavarja, hogy már elmúlt az határidő.
- Nem hiszem, hogy annyira nehéz eset lennél. Hát még én... Majd versenyezhetünk, hogy melyikünk bénább a másik nyelvét illetően - kuncog, s kicsit összehúzza magát, mert a tegnaphoz is hasonlóan sokkal inkább nyári felszerelésbe indult el mint olyanba, ami az ilyen fagyos időre illik.
- Nem kérek, köszönöm - utasítja vissza kedvesen a kekszet- Ma már degeszre tömtem magam édességgel... Apa egy fél édességboltot postázott a szerencsétlen baglyokkal - tesz említést a szülő egyik ajándékára. Annak ellenére, hogy rajongott az édességért - szinte semmi mást nem szokott enni- most úgy érezete, hogy ha még egyetlen egy falatot is bekap elönti a legközelebbi mosdót a gyomra félig megemésztett tartalmával - ehhez pedig nem igazán fűlött a foga.

Bagolypapa

- Fogadjunk - nyújt kezet nevetve. Még csak azért is be fogja bizonyítani, hogy ő a bénább. Az alakra való megjegyzésre csak vállat von. Nem szereti, ha soványságáról flirtatják. Ő tudja miért ilyen, és ez legyen is elég. Ki is hinné el, hogy a mostanra annyira magabiztossá vált lány valaha is éheztette magát, csak hogy megfeleljen másoknak? Pont ő, aki mindig bizonygatja, hogy magának való. Legalábbis az új változata. Hangos nevetésbe tör ki végig figyelve a kis madár akcióját.
- Jól láttad, de be kell vallani, egész ügyes - néz fel a gerendán ülő csöpp bagolyra. Átöleli felsőtestét mivel egyre jobban fázik, s közben elismerően bólint a kis madár felé.
- Az én macskám is hasonló - kezd el Paradicsomról mesélni. - Amit meg lehet fogni, biztos, hogy elkap, aztán már hozza is haza nagy büszkén. Apa nem egyszer akarta kitenni a házból, mert hordogatta befelé a kis tetemeket - nevet fel az otthoni idillre gondolva.
-A kutyákat sosem szerettem - von vállat. - Vagyis mikor kicsi voltam megharapot egy, és azóta hihetetlenül félek tőlük - árulja egy az igazságot.

Bagolypapa

- Dehogynem - válaszolja kaján vigyorral, mikor Eric megkéri, hogy ne beszéljen róla senkinek. - Holnapra óriási plakátok fognak díszelegni mindenhol - hadonász nevetve, hogy megmutassa, tényleg nagy mértű reklámozásra gondolt.
Már a testtartása is lazább lett, csak néha rezzem össze egy egy hűvösebb szélfuvallatnál. Eszébe jut, hogy majd egyszer, majd, később, megköszöni a fiúnak ezt a napot. De nem most. Még nem.
Nem állja meg jóizű nevetés nélkül a hátsókert leírását.
- Nem is szeretem a plüssöket - húzza el a száját. Oké, magának bevallja, hogy hazudik. De másnak sose mondaná el, hogy van egy, már könnyektől összeragadt plüssmacija, amit talán apján kívül sose látott senki, és remélhetőleg nem is fog.
- Nekünk a hátsókertünk teljesen elburjánzott - vonja meg a vállát. - Csak anya ületetett ott valamikor valami növényeket, dehát azok már rég meghaltak... - feleli kicsit szomorúbban, majd gondolatba hozzátesz még pár sort, hisz ugyanolyan sorsra jutottak, mint anyja.. Gyorsan visszaragasztja a mosolyt az arcára, hisz nem szeretné, ha Eric azt hinné nem érzi jól magát.

Zora

 Tiffany még egy hete sem érkezett meg az iskolába, de már is otthonosan mozgott a falak közt. Sok éjszakai út eredménye képpen egész jól kiismerte a kastélyt, s megtanult hangtalanul és vigyázva közlekedni.
 Az az napi órái is eseménytelenül teltek, számára legalábbis még nem volt semmi érdekes, ami tényleg felizgatta volna. Miután egy fél órát forgolódott a szobájába és a klubbhelyiségbe útnak indult-ezennel a konyha felé. Általános, egyszerű göncöket rángatott fel magára: szoros gatya, laza top és sport cipő. Vörös loboncát kibontva hagyta, így elterítette fehér vállát, s kihangsúlyozta szeplős arcát, jég kék szemeit.
 Hamar leért a keresett ajtózhoz, és pár másodperc múlva bent is volt a sűrgő-forgó manók közt. Egy kisebb csoport azonnal le is rohanta, és pukkedlizve elkisérték a legközelebbi asztalhoz, majd már el is kezdték hozni a finomabbnál finomabb dolgokat. Mikor már fél konyha ki volt pakolva a lány elé, tőle szokatlan kedvességgel megköszönte a kis lényeknek, majd töklé és csokoládés puding mellett döntött. Ezeket maga elé húzta, s elmélázva kezdte kanalazgatni az édességet, miközben az asztalon hagyott ételeket rakosgató manókat nézte.

Zora

 Teljes nyugodságban kanalazza a pudingot, mikor egy lány téved be a konyhába. Tiff látja rajta, hogy igen kótyagos, így nem szól hozzá. Mondjuk amúgy sem elegyedne most beszélgetésbe senkivel, főleg, hogy a lány nagyobbnak tűnt nálla, s az egyetlen amiben a vörös reménykedett az az, hogy a másik nem prefektus. Ezen az első héten már a harmadik...vagy negyedik büntetés lenne. Talán sikerült rekordot döntenie: Egy hét alatt szerzett legötbb büntetés. Még büszke is lenne rá. Elvigyorodott e gondolaton, majd arca vissza is komorul, mikor az ismeretlen megszólalt.
- Csak kaja -emeli fel a kis pudingos tálat, és vissza fordul, próbálva "finoman" jelezni, hogy nincs beszélgetős kedvébe. Nincs türelme jópofizni, meg kedves lenni, de tudja, hogy ha túl goromba a végén tényleg kap egy külön díjjat. Így inkább csak belebámul a tálkába, és tovább eszi az édességét.
 Vesz egy mély levegőt, majd végül ugyancsak hamis mosollyal megfordul, és végig méri a jövevényt.
-És te? Mi járatban erre? -kérdi erőltetett kedves hangnembe. Megfordul a székén úgy, hogy mostmár szembe legyen a lánnyal.

Eric

- Na jó, bevallom, tényleg mindenki szereti a plüssöket - neveti el magát megadandóan. Először vallja be valakinek, hogy még neki is volt, sőt, van kis, puha barátja odahaza, amit eddig igen gondosan rejtegetett.
 Neki is voltak barátai, legalábbis az oviba, akik egész állatkertet hordoztak magukkal. Akárhova mentek vonszolták maguk után a szerencsétlen macikat, kutyákat, zsiráfokat, és kitudja milyen más plüssöket. Tiffany sosem szerette ezeket a gyerekeket, úgy vélte fölösleges cipelni azokat a szerencsétlenségeket. Aztán megkapta az óriási, barna macit a negyedik szülinapjára a szüleitől. Csak akkor jött rá, hogy még is mennyire fontos lehet egy játék. Vagy nem is akkor, hanem amikor meghalt az anyukája. Úgy kapaszkodott a piszkos maciba mint az utolsó szálba, ami összeköti az elhunyt szülővel. Aztán egy ideig rá sem nézett, mert mindig sírt tőle. Végül megint maga mellé vette, s azóta nem képes lemondani róla.
- Öhm, csak kicsit, de túlélem - feleli vigyorogva a fiú kérdésére. Megdörzsöli karjait, és összehúzza magát.
 A baglyok sorra szállingóznak kifele, a fele már el indult vadászni, pár lustább példány viszont csukott szemekkel bóbiskol a felsőbb helyeken.

Douglas
Szombaton, délelőtt

 Tiffany tudta, hogy úgy sem fogja elszánni magát a tanulásra. Nem volt hozzá türelme, meg az utóbbi időben így is a Tusán járt egész nap az esze. Szokatlanul sokat rágódott rajta, hogy merjen vagy ne merjen benevezni. Mondjuk nem is tudta pontosan, mitől félte annyira. Hogy talán meghal? Vagy hogy nem telljesít elég jól? Megrázta a fejét, majd feltápászkodott az ágyból. Megint korán kellt. Neki a fél kilenc még hajnalt jelent, de mivel tudta, hogy már úgy sem tud visszaaludni, a szerkényéhez vonszolta magát. Mielőtt kinyitotta volna a sötét faajtót, kipillantott az ablakon, és halvány mosollyal állapította meg, hogy egész jó idő van. Örült, hogy végre lemondhat a vastag cuccokról, annak ellenére, hogy télen szinte sose vette fel őket. Egy minta nélküli fekete toppot, egy szoros, világos kék farmert és a fekete converset rángatott fel magára. Áthúzta a kefét vagy kétszer a haján, hogy az ne hasonlítson teljes mértékben egy viharverte fészekre, majd megindult. Úgy már az első emeleten tarthatott, mikor csodás ötlete támadt, és rohanva indult meg a földszint fele. Szép az idő, és rég nem volt a faluban. Tökéletes. Közben még berontott a szobájába is egyszer, és kedvtelenül ugyan, de felkapta a bűbájtan könyvét. A tölgyfaajtó mögött napos, meleg tavaszi szellő fújdogált. Ahogy a lány kiért belekapott vörös hajába, ő pedig sietős léptekkel indult meg bagolyfalva felé. Ebédre vissza akart érni, de tudta, az sem baj, ha nem jön össze, majd lemegy később a konyhába. Egy 15 perc alatt ért le a faluba, és pár másodpercig tétovázott, majd határozott léptekkel indult meg a játszótér felé. Akármennyire hidegnek látták a többiek, Tiff hihetetlenül gyerekes volt. Imádta a játszótereket, a kicsik pedig talán az egyetlen dolog voltak, amiket a lány még magánál is jobban szeretett. Levetette magát az egyik árnyékban lévő padra, törökülésbe helyezte magát, és nekikezdett olvasni. Néha fel-fel pillantott, hogy mosolyogva végig hordozza tekintetét a gyerekeken, majd visszatért a tanuláshoz.
-Mit olvasol? -szólt egy gyerekhang közelről, Fany pedig majd eldobta a tankönyvét. Nem vette észre mikor a kis szőke lány a padhoz lopakodott, de elnevette magát.
-Hát elég unalmas....tankönyv -fintorgott mosolyogva, és belenézett az ugyan olyan jég kék színű szempárba, melyből még is melegség áradt.

Sütiárus-Superman

Hétvége. Áldott hétvége. Annak ellenére, hogy kezdtem belejönni a bagolykő ritmusába, még mindig nem voltam hajlandó rendesen tanulni, vagy figyelni vagy akármit is tenni, ahol meg kell erőltessem magam. A kviddicsen kívűl. Nem voltam meggyőződve, hogy a terelői poszt a legalkalmasabb számomra, mivel én alapból igen veszélyes és kétballábas vagyok, úgy hogy ütőt adni a kezembe nem túl biztonságos. Szinte szokásommá vált a faluba való kiruccanás, amikor csak tehettem lementem, és már egész jól kiismertem magam az utcácskákon. Általában a játszótéren tanyáztam, de még volt csomó hely ahova nem látogattam el. Ma délután egy hosszabb sétára indultam a Fő utczán, de egy idő után a Boglyas téren kötöttem ki. Megindultam, hogy ledobjam magam egy padra, lehetőleg árnyékba, mert már úgy éreztem, túl sokat ültem a forró napon. És akkor észrevettem. Nem állt szándékomba megsérteni...vagyis inkább szemberöhögni szegény srácot. Pár méterre tőlem egy velem egykorúnak tűnő fiú ült a padon, superman kosztümbe feszítve és mogyorós sütiket árulva. Megpróbálva abbahagyni a röhögést és csak egy széles mosolyt festve az arcomra közelebb mentem. Pár másodperc múlva felismertem, ha jól tudom mugliismeretre járunk eggyütt, sőt, ő a tanársegéd újabban. Biztos büntetést kapott.
-Khm... Szia! -köszöntem neki, megpróbálva nem kacagni.-Nagyon jó a szerkód -nevettem el magam.- Mogyorós? -vettem fel az egyik dobozt.

Sütis-Superman

-Igen, mugliismeret -bólintok, majd letelepszem mellé a padra. -Hát ennyire felejthető vagyok? -mímelek szomorúságot, majd elvigyorodom. -Allergiás vagy a mogyoróra vagy csak nem szereted? -kérdem oda sem nézve, közben kihalászom a zsebemből a 10 sarlót, lecsapom az asztalra, és már fel is bontom az egyik dobozt. Vicces, hogy szegény srác pont így kell üljön.
-Tiffany Elswood -mutatkozom be miután lenyelem az első süteményt -Isteni -örvendezek. Az édesség a másik gyengém a gyerekek után. Két dolog amit egyszerűen imádok. -Hány dobozzal sikerült már eladni? -érdeklődöm az asztalon lévő sütihegyet fürkészve. Mosolyogva nézek a kisgyerek után, aki már is vidáman habzsolja a megszerzett finomságot. Úgy döntök kedves leszek, minek nyomorítsam meg még jobban Domit?
-És a superman cucc ötlet honna jött? -kérdem nevetve- Vagy -hadd találjam ki- büntetés, mi? Mit vétettél az iskola ellen? -érdeklődöm tovább tömve magamba az édességet. Azonnal török ülésbe tornázom magam, hisz szinte mindig így ülök. Emlékszem, amikor kicsi voltam, egyszer én is árultam sütit. Végül apa vette meg az egészet, mert én sütöttem, és enyhén szólva lett ehetetlen. De azért jó móka volt. Csak én egy cuki hat éves kislány voltam, és nem egy supermannek beöltözött tini srác.

Super-sütiárus, Barátságos vevők

 Nagyban zabálta a sütit, és nem igazán figyelt a vevőkre, csak akkor reagálta le, mikor Domi rászólt, hogy nézze meg a kisgyereket. A lány szinte eldobta a dobozt, olyan lelkesedéssel hagytja abba az evést, és tornázta le magát a padról. Akármilyen kőszívű volt, a gyerekek voltak az igazi gyengéi. Rajongott értük, annak ellenére, hogy ő sosem volt megáldva egy testvérrel. Talán éppen ezért, de egyszerűen imádta őket.
-Tényleg nagyon aranyos -nevet rá barátságosan a kisfiúra, és leguggol, hogy nagyjából az ő szintjén legyen, és belebámulhasson a nagy gyerek szempárba.
-Christopher, milyen szép név -mosolyog rá a csinos hölgyre aki feltehetőleg az anyuka, és a nővel eggyüt vigyorog rá a két srácra, akik már is jól kijönnek. Annak ellenére, hogy Tiffany nagyon szereti a gyerekeket, azok -ritkán ugyan- de nem mindig szeretik őt, ezért egyrészt fél is kapcsolatba lépni velük.
 Most is inkább ott ül szépen össehúzva magát, és nézi a kis idillt, Domival, a színes superman ruhájában, a mosolygós anyukát, és a nagy, kíváncsi szemű Christophert. Olyan felemelő látvány. Próbálja nem elnevetni magát a kisfiú viselkedésén, ahogy figyeli, hogy akkor most mi is történik, hogy kap e a mogyorós süteményből ő is.