Douglas

Eljött ez a pillanat is. Három napja nem aludt rendesen, az ideje jelentős részét vonaton, vagy egyéb szállítóeszközön töltötte, de még mindig hisz abban, hogy mindez megéri majd neki. Már három napja nem beszélt az apjával, amikor elbúcsúztak, Sayne még mindig hitt abban, hogy vissza tudja tartani. Először észérvekkel próbálkozott, majd mikor látta, hogy minden hasztalan, a hangjához folyamodott. Hiú ábránd, Lexit semmit nem tudta eltántorítani attól, hogy meglépjen. Mindez már három napja. Fentebb tornázta magát a ülésen, megropogtatta a nyakát, az ujjait, hátha egy kényelmesebben fogja érzeni magát. Tévedett. Minden vágya volt végre lekászálódni, hogy biztos talaj legyen a lába alatt. Az órája szerint már nemsokára ott van. Izgult, nem is kicsit. Hiszen soha nem dolgozott, nem vállalt felelősséget senkiért, még magáért sem. Most pedig beköltözik egy idegen házába, hogy vigyázzon egy kislányra. Egyáltalán mit kell csinálni egy gyerekkel? Fogalma sem volt róla, de eldöntötte, hogy nem fog hazudozni, nem bonyolódik bele ilyesmibe, mert annak csak rossz vége lesz. Ha elküldik, akkor elmegy, nem fog rajta problémázni. A vonat csikorogva fékez, a szíve pedig gyorsabban kezd verni. Le kell szállnia, itt az idő. Kihúzza a vonat előterébe a három bőröndjét, majd szépen egyesével leszedegeti őket. Az utolsó körnél megbotlik, de szerencsésen megússza és nem kerül a vonat áll, bár igencsak kis híja volt. Miután a vonat elmegy, van egy kis ideje körbenézni. Kis falucska, nincs sok ember, nincs sok ház, kellemes, bájos. Talán nem fog eltévedni sem. Jobbra-balra nézelődik, de egy árva lélek sem közeledik felé. Elégedetlenül felnyög elő halász a táskájából egy hajgumit, felköti a haját majd megtörli a szemüvegét és vissza biggyeszti az orrára. Egy kis ideig fel s alá járkál, majd megunja és úgy dönt elüti valamivel az időt. Az oszlop mellé húzza a bőröndjeit, majd egy hirtelen mozdulattal fellép rá, és próbál egyensúlyozni. Egész jól megy neki bár szinte biztos benne, hogy le fog esni.

Douglas

Hogy elüsse az időt, egyik bőröndről a másikra lépkedett, először óvatosan, majd egyre felbátorodva. Kitapasztalta, hová kell lépnie ahhoz, hogy a bőrönd ne inogjon meg és ne huppanjon a földre. Jó néhány perc telt el így. Élvezte, hogy nem figyel rá senki, nem szörnyülködik senki az önpusztító merényleten. Egészen addig ameddig meg nem hallja a nevét. Automatikusan kapja oda a tekintetét, a bőrönd meginog alatta ő pedig kénytelen leugrani. Ha pedig ezt kell tennie, akkor már inkább elegánsan csinálja, mintha szándékosan így akarta volna. Amikor földet ér, tompít, majd mintha mi sem történt volna még le is porolja magát. Az persze már mellékes, hogy a bokája az ütközés pillanatában reccsent egyet így kénytelen a másik lábára helyzeni a súlyát, csakhogy továbbra is magabiztosnak tűnjön.
 -Csak Lexi, de egyébként igen. Ezek szerint te vagy, illetve ti vagytok...
A tekintete a két idegen között ingázik, de mivel a kislány hangosabb, neki szenteli előbb a figyelmét. Az egyik szemöldöke a magasba emelkedik, próbálja kitalálni, mi is jelen pillanatban a baj. Miért kellett idejönnie? Miután a bambulás már kicsit kényelmetlenné válik, lekapja a szemüvegét, hogy csináljon valamit, elrakja a táskájába és visszafordul a kettős felé.
 -Nem akarok beleszólni, de mi lenne, hogy nem visíttatnád tovább, hanem letennéd?
Nem ért a gyerekekhez, de úgy tűnik Blanka nagyon le szeretne jönni, pedig egész kényelmes lehet ha cipelteti magát az ember gyermeke. Bár nem valami magas teremtés egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb lépdel a pároshoz felágaskodik és a kislány után nyúl és ha ő még mindig leszeretne jönni, akkor megpróbálja a legkevesebb sérülés nélkül leszedni az apja nyakából. Lehet, hogy botorság ilyet tennie az első öt percben, mégis úgy érzi, ha már ő lesz a dada, ennyit igazán megengedhet magának.

Douglas

A bemutatkozásra csak zavartan bólint, soha nem tudott mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, ahogy most sem. Miután lerakja a kislányt a földre zavartan utána fordítja a tekintetét, be kell vallja magának, kicsit azért félti a kislányt, nem tudja milyen gyakran mennek itt a vonatok, de lelki szemei előtt máris megjelenik a kép amitől összeborzong. Így érthető, hogy az apja miért tartja rajta a szemét. De a helyzet ettől nem lett könnyebb, vagy jobb. De nem töri meg feleslegesen a csöndet, megvárja, ameddig az alkalmazója szólal meg először.
Talán csalódott abban, amit kapott. Tény, hogy Lexi nem az a szakasztott dada típus, picike, csont sovány és egész fiatal a helyzethez, de igyekszik, ez az egy pozitívum, amit fel tud hozni a javára.
 -Talán szimpatikus vagyok neki, vagy csak nagyon nem volt neki kényelmes ott a magasban.
Nem akarja feleslegesen elbízni magát. Úgy érzi, sok gondja lesz még a kislánnyal, hiszen elveszítette az édesanyját, új környezetben van és ehhez még kap egy dadát is, aki nem ért a gyerekekhez. Egy ideig még egy helyben áll, majd köhint és hátat fordítva neki odalép a kislányhoz, belesúg a fülébe valamit, majd a hóna alá nyúlva megemeli és felrakja a bőrönd tetejére, de nem engedi el, erősen fogja a karját, nehogy leessen.
 -Soha nem voltam még itt, ennyire látszik?
Igyekszik lassan beszélni, megformálni a szavakat. Gőze sincs, mi árulta el. Az akcentusa, vagy az, ahogyan bámul, mint aki még soha nem látott fehér embert.
Igyekszik egyszerre mindkettőjükre figyelni, hiszen ez azért mégiscsak egy fontos pillanat. Eddig nem ismerték egymást, ezután pedig együtt fognak élni. Erre a gondolatra pillant rá Dougra és a kelleténél egy kicsit tovább időzik rajta a tekintete.

Douglas

 -És te vagy az önzetlen apuka, értem.
Igyekszik nem gúnyolódni, de egy csúfondáros mosoly azért előbújik a szája szegletéből. Nem kérdőjelezi meg, hogy a kislány akart felmászni a magasba, de a gyerekeknek percenként változik az életfelfogása, ennyit a gyermeknevelési könyvekből megtanult, ha más nem is igazán ragadt rá. Miközben a kislányt fogja, megfordul a fejében, hogy talán még nem késő lelépni. Fogalma sincs, mit keres itt valójában. Soha nem látott még kislányt ilyen közelről, nem volt előtte anyai példa, az ösztön meg húsz évesen pláne hiányzik belőle. Ennyire nem volt neki jó otthon? Hiszen semmit nem kellett csinálnia, az édesapja soha nem piszkálta.
Végignéz a kislányon, majd Doug felé kapja a tekintetét, amikor megszólal. Nem akar goromba lenni, hogy nem figyel rá, amikor beszél. Legalább az első benyomás legyen meg, aztán utána a vízözön.
 -Ouh értem, azt hittem úgy nézek ki, mint egy turista.
Zavartan visszamosolyog, de állja a férfi tekintetét, akinek legalább olyan kék szeme van, mint neki. Vajon neki is feltűnt, hogy mindhárman szőkék? Bizonyára. Ha nagyon megerőltetné a képzeletét, beleférne az is, hogy ő Blanka nővére.
 -Ha ez amolyan dicséretféle lett volna, nos akkor köszönöm, azt hiszem.
Ez azért egy kicsit feldobta a kedvét. Ha a férfi kénytelen-kelletlen kimondta, akkor csak nem lehet annyira rossz a helyzet. A tekintetét viszont továbbra sem veszi le róla és ez hamarosan neki is feltűnik. Na ez kellemetlen.
 -Nem én csak...én csak...mindegy.
Idegesen megrázza a szőke tincseit és gyorsan a kislány felé fordul, mielőtt még magyarázkodnia kellene, abban soha nem volt jó.
 -Mit szólnál hozzá, ha ráülnél a bőröndre? Nem fogsz róla leesni, ha elég erősen fogod. Én pedig húzom.
Rákacsint a kislányra, megsimítja a szőke haját és megfogja a bőröndöt. Ezzel jelezvén, hogy eleget ácsorogtak az állomáson, ideje lesz elindulni...haza. Lexi legalábbis feltételezte, hogy a munkaadója nem szeretné elküldeni.
 -Kezd hűvösödni, szóval.
Nem épp a szavak embere, ezt már elsőre leszűrhette a társasága, motyogott még egy keveset magában majd megragadta a bőröndöt amin Blanka ült a férfi pedig a másik kettőt és elindultak, valamerre.

Nathaniel

Nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz dolga lesz Blankával, vagy csak úgy általában a családdal. A legtöbb korabeli még fent tanult a kastélyban, de mivel őt nem áldotta meg annyi varázstehetséggel a sors, mint kellett volna, számára az iskola maga volt a földi pokol és alig várta, vége legyen. De azért, ha őszinte akart lenni a gyereknevelés se semmi. Blanka minden reggel korán keltette őket, ugrált Lexi ágyán, majd átszaladt az apjához, és ott folytatta, sikongatással. Doug nem túlzott, amikor azt mondta, hogy kislány igazi Isten ajándéka. Igyekezett mindig rossz fát tenni a tűzre és bár Lexivel szemben még óvatos volt, az apját a végletekig, kőkeményen szívatta. El kell ismerni, azért egy négyévestől ez nemsemmi teljesítmény. Ő próbált a kislánynak valami értelmes elfoglaltságot találni, de Blanka figyelmét tíz percnél tovább semmi nem tartotta fent. Ma például az utolsó pillanatban vette el tőle filctollat, csak néhány másodperc választotta el attól, hogy Picassosat játsszon a falon. Az akció sikerrel zárult, de Blanka fintorogva elszaladt, sikongatással megspékelve.
 -Van kedved kimenni a játszótérre?
Kiabált utána, mert ereje nem volt, hogy utána is menjen. Csak a falnak dőlve ült és bámult előre. Kora délután van, ő máris úgy érzi, mintha késő este lenne. Igaz, most nincs játszóteres idő, de építhetnének hóembert, akár. Az apja lelkesen egyezett bele az ötletbe, látszott rajta, hogy zenélne egy kicsit, így hát összefogtak, hogy közös erővel öltöztessék fel a kislányt. Fél órával később Blankán már volt fél pár cipő, sapka és egy kesztyű is. További eredmény csak a szitkozódás és a kifulladás volt. Lexi a nappali padlóján feküdt és levegő után kapkodott. Miután kicsit lenyugodtak a kedélyek és Doug biztos távolban volt, Blanka odasétált hozzá és ráült. Ez volt a jel, hogy megunta, szóval hagyja magát. Ezek után már gyerekjáték volt az egész, gyorsan felöltöztette és útnak indultak. Jobban mondva szaladtak. Blanka élvezte, hogy a szabadban van, ő pedig nem győzött rohanni utána. Sapkát nem volt ideje felvenni, sőt ahogy lenézett és látta, hogy a kabátja a térdéig ér, szitkozódva összehúzta magán és feltűrte az ujját, tévedésből felvenni a másik kabátját, na ez aztán a tehetség. Így tehát rajta volt a bakancsa, Doug kabátja, egy fekete farmer a haja az arcába lógott, de legalább a szemüvegét nem felejtette otthon.
 -Blanka állj meg...
A kislány megtorpant és még azt is hagyta, hogy Lexi megfogja a kezét. Ez egészen addig jól is ment, amedig meg nem érkeztek a játszótérre. Amint beléptek  Blanka nem látott semmi mást, csak a hintát. Legalább, egy kicsit kifújhatta magát.

Nathaniel

A kislány egyenesen a hintához szalad, majd felkapaszkodik rá és megpróbálja belökni magát. Több meddő kísérlet után azonban kénytelen Lexi segítségét kérni, ha akar valamire menni. Nem tétovázik, odasétál hozzá, megsimítja a kislány hátát, majd óvatosan meglöki a hintát. Úgy tűnik, Blanka élvezi a dolgok, hangosan nevetgél, és ahogy a hinta egyre magasabbra száll, annál hangosabb lesz ő is. Lexi kénytelen hátrálni, aminek következtében egyre dühösebb lesz magára. Így nem fogja tudni elkapni, ha lezuhan, abból pedig hiszti lesz, ha pedig hiszti lesz, apuci valószínűleg vérben forgó szemekkel fog a nap további részében járkálni, amit ugyebár senki nem szeretne.
 -Kapaszkodj erősen, rendben?
Szelektív hallás, na ha más nem, az van a kislánynak. Rá sem hederít a dadájára, énekelget és kiabál tovább. Lexi egy idő után megunja az álldogálást és leül a mellette lévő hintában és engedélyez magának pár másodperc némaságot, hogy a gondolataiba merüljön...hogy végiggondolja mennyi minden változott pár nap alatt. Szeret itt lenni, de még nem érzi magát idevalónak, olyan mintha egy puzzle darab lenne, amit hiába akarnak bepattintani a helyére, makacsul ellenáll. A szánalmas hasonlatból egy ismerős hang rántja a felszínre. Összevonja a szemöldökét, mert a legrosszabbtól tart. Azért jött ide, hogy ne ismerjen senki, hogy ne találkozzon senkivel. Nem gondolta volna, hogy a múltja ilyen hamar utol fogja érni.
 -Micsoda kellemetlen meglepetés.
Odafordítja a fejét, Blankával egyetemben, aki érdekesebbnek találja a babát, mint a férfit, oldalra billentett fejjel, furcsán figyeli a jelenetet.
 -Nocsak, honnan loptad azt a gyereket?
Kérdő tekintettel bámulja a férfi, nem tudja elképzelni róla, hogy valaha, valaki gyereket szült volna neki. Fintorogva zsebre vágja a kezeit és tovább fixírozza az ismerőst. Kellemetlen, meg kell hagyni.

Jamie

Visszatértem, bár még mindig nem tudom pontosan, hogy miért. Dougot és Blankát hátrahagytam és visszajöttem Bogolyfalvára. Pedig annyira nem éreztem magamat idevalónak! Viszont volt okom, hogy visszajöjjek a kis porfészekre, ez az ok pedig Jamie volt. Jóban voltunk a sráccal, túl jóban. Lett végre egy barátom, aki hasonlít rám, akivel mindent megtudtam beszélni. Sok időt töltöttünk együtt később pedig észrevettem, hogy minden szabadidőmben vele töltöttem, mert jól éreztük magunkat. Órákat voltam képes csacsogni hülyeségekről, mint valami szómenéses kislány, holott a legtöbb helyzetben inkább hallgattam, az ő társasága kivétel volt. Több volt mint barátság, de kevesebb mint egy kapcsolat, viszont nem tudtam volna körülírni hol ér véget a kapcsolatunk, vagy hol kezdődik.
Amint visszaértem, rögtön egy levél várt. Nem sok minden volt benne, de annál tartalmasabb volt. Nem tétlenkedtem sokat, már így is késésben voltam. Ledobtam a cuccaimat az üres házba, felvettem egy melegebb farmert, pulcsit húztam, a fejemre baseballsapkát, arra ment a kapucnit és már készen is voltam. Nem sokat foglalkoztam a külsőmmel, smink már amúgy is volt rajtam, a szőke tincseim pedig nyugodtan állhattak szanaszét, nem zavart. Hiszen ő csak Jamie volt, a szomszédsrác, ismert, felesleges lett volna törni magamat. Hiába késtem el, mégsem siettem annyira, mint illet volna. Zsebre dugott kézzel rugdostam magam előtt a kavicsokat, közben a cipőm orrát bámultam, mert senki szemébe nem volt kedvem nézni. Ismerőseim nem voltak, így köszönnöm sem kellett senkinek.
Az érkezést viszont nem tudtam tovább halogatni, már távolról láttam, hogy vár rám, mellette pedig ott volt egy doboz és egy üveg bor is. Elgondolkodtam, hogy vajon mit is akarhat ezzel az egésszel. Számomra az ilyen cuccos dolgok teljesen irrelevánsak voltak, soha nem voltam igényes csaj, pláne nem az ilyesmire. A stég végére érve leülök a pokrócra és, hogy felhívjam magamra a figyelmét megfogok egy apró kavicsot és megdobom vele. Persze, nem fájdalmasan, csak figyelmeztető jelleggel.
- Hello idegen.
Ha felém fordult villantok felé egy Lexis vigyort. Körbepillantottam, megszemléltem mindent, amit kellett a pillantásom pedig megállapodott rajta, azért mégiscsak ő volt a legjobb dolog (a boron kívül).

Jamie

Kíváncsi voltam rá, mi volt az a sürgős dolog, ami miatt ide lettem csődítve. Nem mintha nem örülnék neki vagy ilyesmi, a magam módján teszem is bár eszem ágában sem lenne kimutatni, nem vagyok az a tipikus lányos lány, nem pirulok el és nem jövök zavarba sem, micsoda meglepetések. Ezt persze Jamie nagyon jól tudja, más voltam többi nő, gyakran elgondolkodtam rajta, velem van a baj, aztán arra jutottam, hogy mindenki mással.
- Utálom amikor így hívsz, nem vagyok cica..se kicsi, se nagy.
Felhorkantok, de nem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el. Nem tudok rá haragudni, ha nagyon erősködne, még a cicát is elnézném neki, de sajnos túlságosan szeretek kötekedni, így kár lett volna kihagyni ezt a remek alkalmat. Belekötöttem, de nagyon valószínű, hogy már ezt is megszokta. Amikor megpöccinti a sapkámat, kiöltöm rá a nyelvemet, és visszaigazítom a tökéletes pozícióba a fejfedőt, ugyanis ezt tudni kell hordani és tökéletesen kell csinálni, nem állhat fél centivel sem lentebb vagy föntebb, ez a mániám.
- Kösz, te is jól nézel ki.
Nem változott semmit az alatt a pár hónap alatt, amíg nem voltam itt. Megvannak még a cuki kis fürjei, amibe élvezet beletúrni és ahogy elnézem, a kisfiús pimasz mosoly sem hiányzik az arcáról, tehát a föld még mindig nyugodtan foroghat tovább, Jamie semmit nem változott. Viszonoztam a csókot, mintha ez lett volna világ legtermészetesebb dolga. Számomra az is volt, nem csak egy egyszerű gesztus, amit a jól nevelt párok csinálnak, ezzel bizonyítva be azt, hogy a kapcsolatuk még mindig áll a két lábán. Élveztem őt megcsókolni, ehhez kétség sem férhet, pont azért ettem meg annyiszor, amennyiszer csak alkalmam nyílt rá.
- Pizza és bor...bírom, amikor sütögetsz, csak a rózsaszín kötény hiányzik a kukta satyó. Tudod, hogy szeretem, bármit csinálsz én képtelen vagyok bármit is csinálni a konyhába.
Küldök felé egy unott pillantást, majd szó nélkül kiveszek egy szelet pizzát a dobozból és nagyot harapok belőle. Mint mindig, most is remekül sikerült. Többet között ezért is bírtam annyira. Soha nem ismertem olyan srácot, aki ennyire otthon érezte magát a konyhába, kiegészített engem, mert én örültem ha a kést és a villát nem kevertem össze.
- Csillagos ötös, mint mindig. De nem értem, miért.
Tovább majszolom a pizzát, két falat között kérdezett, közben le nem veszem róla a tekintetemet.

Jamie


- Soha nem fogom megszokni ezeket a becézéseket.
Égnek emelem a tekintetemet, de nagyjából ennyiben hagyom a dolgot és inkább falom a pizzát. Én nem vagyok valami jó konyhában és bár az utóbbi időben amíg bébiszittereset játszottam Blankával sokat fejlődtem, de még most sem az igazi. Lusta típus vagyok, ha nem muszáj, akkor nem csinálok kalamajkát a konyhában de ha rá vagyok kényszerítve, akkor egy tésztát megtudok főzni. Jamie is és én is még nagyon fiatalok vagyunk, a szárnypróbálgatás része már megvan a dolognak, de valamire menni is kellene a dologgal. Ez is egy újabb közös pont kettőnk között, egyedül próbálkozunk, amivel akadnak problémák, de hát, ez az élet.
- Gyakrabban is próbálkozhatnál, a szendvicset egy idő után meglehet unni.
Elveszek egy újabb szelet pizzát, miközben érdeklődve figyelem mi lesz a bor sorsa. Szerény véleményem szerint össze fogja törni, addig próbálkozik, de aztán egy furcsa pukkanással kinyílik az üveg. Figyelem a dugó útját, a tekintetem pedig megállapodik a tó felszínén. Szeretem a bort, a pizzát is, nem vagyok finnyás típus, de ezt amúgy is tudja.
- Kicsit furcsa bor...
A bor nem szokott pukkanni, tapasztalataim legalábbis. A tekintetemet felé fordítom, bekapom az utolsó falatot és várom a magyarázatot. Nem mintha nem jutna eszébe csak úgy ilyesmi, egyszerűen csak feszültnek látszik és ez nem jellemző arra, amikor ketten vagyunk. Ezzel arra kényszerít engem is, hogy feszengjek. Amikor belekezd, elkerekedik a szeme és már épp nyúlnék, hogy elhallgattassam, amikor érkezik a magyarázat. Felsóhajtok és szinte megkönnyebbülök, de éppen csak néhány másodpercre. A kérdés váratlanul ér, kicsit meglepődöm. Kinyitom a számat, majd becsukom, közben pedig zakatol az agyam, szinte füstöl a fejem.
- Biztos, hogy azt szeretnéd, hogy a nyakadon lógjak?
Kétkedve nézek rá, szeretném ha komolyan gondolná, szívesen lógnék vele többet is, de szóhoz sem tudok jutni, csak nagy szemekkel bámulom, mintha bármelyik pillanatban meggondolná magát, vagy még rosszabb, nevetve és azt mondaná csak viccelt, bár, elég komoly a tekintete.

Jamie

Még mindig meglepődve bámulok rá, de kezdem realizálni, hogy a dolog komoly és nem csak valami poén akart lenni. Mindazonáltal ez renget kérdést vet fel számomra, de úgy gondolom, hogy Jamie a legtöbbet meghányta-vetette magában és így jutott erre a döntésre. Nem szorultam rá arra, hogy nála lakjak, pénzem is volt bár most épp munkám nem, de tűnhettem annyira elveszettnek, úgyhogy nyilván más okból ajánlhatta fel. A kapcsolat téma, vagy a kettőnk között lévő dolgok firtatása tabu volt, legalábbis mindketten hallgatólagosan megegyeztünk abban, hogy próbáljuk definiálni, csak sodródunk az árral. Ez mégis csak egy komoly lépés volt, hiszen folyton együtt lenni, legalábbis a nap egy részében, együtt enni, együtt feküdni és kelni nem volt annyira komolytalan, mint amennyire én annak gondoltam ezt a valamit, ami köztünk kialakult. A mosolyt látva az arcán és az, ahogyan mentegetőzni próbált megtörte a jeget. Elvettem tőle a bort és jó nagyot húztam belőle, az sem zavart volna ha méreg van benne, kellett az alkohol a szervezetembe. Hagyom, hogy az ajaki végigjárják az arcomat és befejezzék a kis műsort a számon, mi mást tehettem volna? Még mindig nem tértem egészen magamhoz.
- Érdekes, hogy ez téged nem rémít meg.
Talán az az oka, hogy ő már eleget gondolkodott ezen, belenyugodott ebbe és meghozta a döntését. Szívesen lettem volna az élete része korábban is és ha ő szeretné, akkor nem leszek semmi jónak elrontója. Veszek egy mély levegőt és bólogatni kezdek, mint a kutyák a műszerfalon.
- Ha komolyan gondolod, akkor azt hiszem, benne vagyok. De Elliot tudja? Mit szól hozzá?
Nem bírnám elviselni, ha valakinek a terhére lennék, vagy akadályoznám őket a mindennapi rutinban. Viszont azt se bírnám ki, ha más lányokkal járna haza. De mindezt nem merem hozzátenni, mert félek, hogy esetleg visszakozna.

Oli
Cucc

A mai nap fárasztó volt, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó italokat szolgálni fel illuminált állapotban lévő kétes személyeknek, hogy szépen fogalmazzak. Igyekeztem nem csalódást okozni, de egy két ízesebb káromkodás kicsúszott a számon, amikor nem hagytak békén. Szívesen küldtem volna rájuk ártást, vagy bármit amivel ártalmatlanná lehet őket tenni, de sajnos: 1. Nem tudok varázsolni, ön és közveszélyes vagyok. 2. A pálcám valamelyik csomagom legalján van eldugva, előlem, biztos helyen. Sajnos nekem nem jutott annyi varázserő, amennyi az apámnak, vagy talán az anyámnak, akit nem is ismerek. Soha nem bánkódtam emiatt ennyire, mint most. A záróra közeledtével azonban elcsendesültek a népek, csak néhány sötét alak ült az egyik sarokban de ők meg rám sem bagóztak, így hát én is hasonlóan tettem. Leszedtem pár asztalt, fölsöpörtem az üvegszilánkokat, seprűvel, lapáttal és a tulajdon két kis kezemmel. Rendet tettem egy kicsit a belső pulton, helyrepakoltam az italokat. Ez már igazán több volt, mint amire vállalkoztam, de igyekeztem lelkiismeretes gyerekkén viselkedni, ha már egyszer bevállaltam, akkor csináljam normálisan alapon. Körbenéztem még néhányszor, majd mikor úgy ítéltem meg, hogy ez így rendben lesz, jóváhagytam magamnak egy kis pihenőt. Felpattantam a pultra, a fél lábam lelógott, a másikat felhúztam és azon pihentettem az államat. A semmitevésbe gyorsan belelehet unni és mivel én köztudottan nem vagyok egy nyugodt teremtés előkaptam az iskolaújság egyik hátrahagyott, eláztatott példányát és fellapoztam. Tele volt ismeretlen nevekkel és alakokkal, mégis szórakozottan olvasgattam, kicsit irigyelve azokat akik fent tanulnak a kastélyban. Nem mintha nem lennék elégedett az életemmel, az vagyok, csak valahol mélyen mindig is szerettem volna normálisan varázsolni, de képtelen vagyok rá, ez a rút igazság. Olyannyira belemélyedek a dologba, hogy halkan dudorászni kezdek és még a lábamat is ritmusra himbálom, ilyen hiperaktív vagyok.

Oli

Igyekszem jótékonyan eltölteni a fennmaradt időt, de semmi olyan nem jut az eszembe amitől az óra mutatója gyorsabban ketyegne. A percek lassan vánszorognak és úgy érzem, ahogy közeledik a záróra ideje, egyre lassabban. A két férfi, akik a sötét sarokban ülnek, felállnak és egy apró biccentés közepette elindulnak az ajtó felé. Viszonozom az apró gesztust, a tekintettem kikísérem őket, majd mikor becsukódik mögöttük az ajtó jólesően felsóhajtok. Nyilván Jamie nem fogja bánni, ha ma egy kicsivel hamarabb csönget ki a csárdában. Már épp készülnék beugrani a pult mögé, amikor az ajtó ismét kinyílik. Elfintorodom, arra gondolva, hogy egy iszákos öregember fog belépni, aki órák hosszat fog fárasztani a szerinte humoros dumájával, de csalódnom kell. Egy srác az, aki velem egy idős lehet, bár elég ramaty állapotban van. Lekapom róla a tekintetemet, végül is ez nem egy kifutó ahol nézni kell ahogy a delikvens végigbotorkál. Azonban amikor megérkezik a pulthoz kénytelen vagyok ráemelni a tekintetem. Nem játszik szószátyárost, fukaron kinyögni, hogy mi kell neki. Bólintok, beugrom a pult mögé, megpörgetem az üveget a kezemben - na ehhez például értek - a másikkal a pohár után nyúlok.
- Legyen dupla, ahogy elnézem rád fér.
Futólag végigpillantok rajta, majd mikor kitöltöttem a méretes italt leteszem elé. Mondanám, hogy egészségére, de azt hiszem, nem ez lesz az, amitől jobban lesz. Ráadásul az alkohol bizonyítottan lassan öli a szervezetet, és ha a drága jó gyerek ilyen italt iszik, bizonyára nem kispályás. Nem mintha én olyan szent lennék, nem vetem meg a finom italokat, de a whiskeytől  biztosan köhögnék egy sort, főleg, ha csak tisztán kellene inni. A gondolatmenet végén megigazítom a sapkámat, lekapom a külső pultról az újságot, nekidőlök a belsőnek és tovább lapozgatom, csak azért, hogy ne bámuljam őt. Az mégiscsak illetlenség, ráadásul nem úgy tűnik, mintha beszélgetésre vágyna, jobb is, mert én semmilyen lélekbalzsammal nem tudok szolgálni.

Oli

A kérdésre felemelem a fejemet és végigvezetem a tekintetemet szerencsétlenen. Nincs jó bőrben, ez tény, de nem gondoltam volna, hogy ekkora lehet a baj. Összevonom a szemöldökömet és nekidől a velem szemben lévő pultrésznek.
- Megengeded, hogy vessek rá egy pillantást?
Éppenséggel tudnék rajta segíteni, ha nagyon megerőltetném magamat. Mivel én gyakran szerzek sebeket, mindig van nálam bájital, de nem tudom, hogy az a mennyiség elengedő lesz-e. Tapasztalatot bőven szerezte az évek során az adagolásából, mivel az apám is gyakran állított haza a kocsmából felszakadt szemöldökkel vagy vérző szájjal. Ezek voltak az én mindennapjaim. Félszegen ránézek a srácra, mint aki attól fél, mikor zuhan itt előtte össze a kedves kuncsaft. De kitelik tőle egy mosoly, szóval belehalni nem fog, vagy legalábbis nagyon remélem, nem tenne jó a csárda hírnevének, ha valaki itt lehelné ki a lelkét, ráadásul az én jelenlétemben.
- Nekem minden érdekes, mivel egy név sem cseng még csak ismerősen sem, gondoltam nem árthat ha belelapozok.
Vállat vonok, nekem aztán édes mindegy, hogy mit olvasok, inkább haza akarok menni és ledőlni aludni, nem pedig itt tengetni a drága időmet, amiből amúgy rengeteg van, de nem ilyen dolgokra. Fölkapaszkodok a pultra, mert igen lusta vagyok körbemenni, esetlen tornász módjára átmászok és leugrok az ismeretlen mellett, készen arra, hogy megszemléljek egy valószínűsíthetően gusztustalan, vérző sebet. Nem voltam az a típusú lány, aki rosszul lesz, vagy fintorogni kezd, nem az én stílusom én kemény vagyok, mint egy szikla, legalábbis ilyen szempontból.
- Na rajta, nem akarom, hogy itt halj meg nekem, az én lelkemen a száradna.
Noszogatom és felvont szemöldökkel nézek rá. Én tényleg komolyan gondoltam amit mondtam, nem csak a gyomromat akartam hűteni.

Oli

Tudom, mit csinálok, de valami azt súgja, hogy a delikvens nem igazán bízik bennem. Nos, jól teszi, én sem bíznék magamban, de most nem rólam szó, szóval könnyebben kezelem a helyzetet. Ha a saját véremet látnám kicsorogni, akkor nem lenne ekkora a szám, valamiért a saját sérüléseimhez mindig máshogy álltam hozzá, mindenfélét beleképzeltem, ami nem is volt ott. Pedig elég sokszor este el, úgyhogy edződni tudtam volna.
- Most hazudjak? Nem mindegy az neked?
Felvonom az egyik szemöldökömet, miközben unottan nekidőlök a pultnak és várom, hogy végre előhúzza a nyulat a kalapból. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy meggyógyítom-e vagy nem, de így biztosan nem tud visszamenni a kastélyba, én pedig biztos kifogom rakni innen, mert nem fogok miatta egy kocsmába éjszakázni.
- Még nem.
Bizony, az utóbbi időben elgondolkodtam rajta, hogy talán visszamegyek tanulni. Na nem vetem bele magamat igazán, mert pálcát senki ne adjon a kezembe aki még szeretne élni. Csupán hiányzik egy közeg, ami soha nem volt meg igazán. Jamienek hála, ha minden igaz, most egy helyben leszek egy darabig, szóval akár ki is alakíthatnék bizonyos kapcsolatokat, mondjuk lehetnének barátaim, ebbe elég fura belegondolni, mert sosem voltak.
- Sokkal rosszabb lesz, ha itt játszod a félholtad.
Égnek emelem a tekintetemet, még egy horkantásra is futja az erőmből, majd közelebb lépek hozzá, lesegítem róla a kabátját, végül anélkül, hogy bármiféle engedélyt kérnék, visszalépek a fájós oldalához és felhúzom a pólóját. Az első amit a srác megpillanthat az arcomon, az egy fintor.
- Hát ez valami veszett gusztustalan, csodálom, hogy még talpon vagy.
Én tuti kidőlnék, már a gondolattól hányingerem lesz, hogy rajtam valahol lenne egy ilyen seb. Felsóhajtok, igyekszem moderálni magamat, visszaugrok a pultra a kutakodok a pult alatt majd előveszem a bájitalos fiolát és lerakom elé.
- Mivel akarod bevenni? Alkohollal inkább nem ajánlom.

Oli

Egyelőre. Aztán ki tudja, mi lesz holnap. Mostanában bőven akadt szabadidőm és azt nem akartam ezen a szent helyen tölteni. Ez Jamienek való hely volt ő élvezte, hiszen az övé volt, sok munkája van benne. Én is szívesen voltam itt, ha csak őt kellett néznem, maximum segítettem neki egy kicsit, ahogyan most is. Azt viszont régóta fontolgattam, hogy tanulnom kellene valamit. Soha nem voltunk elég időt egy helyen ahhoz, hogy normálisan tudjak tanulni. Ráadásul a varázsbéli képességeim igencsak hagynak kivetnivalót magam után, pedig elvileg aranyvérű vagyok, bár erről mélyen hallgatok.
- Soha nem lehet tudni.
Megvonom a vállamat, meghagyva annak a lehetőségét, hogy esetleg holnap összefusson velem a kastély folyosóján. Nem holnap talán mégsem, ugyanis biztos, hogy ezután délig ki sem fogom kelni az ágyból, jöhet fölém imádkozni bárki. Egy pillanatra eltűntem a pult mögött, hogy egy pohárral és egy üveg vízzel bukkanjak föl ismét. Ráérősen csavartam le róla a kupakot és lassan öntöttem bele a vizet a pohárba. Nem nagy titok, egy kicsit azért élveztem, hogy itt szenved előttem és én vagyok az egyetlen aki jelen pillanatban segíteni tud rajta...elég kellemetlen lehet ennyire kiszolgáltatottnak lenni.
- Lexi.
Mondom futólag, még egy gyors vicsorgós mosolyra is futja, majd kihúzom a bájitalos fiola dugóját és beleöntöm a tartalmát a vízbe. Mindezek után villámsebesen előveszek egy másik poharat, töltök bele egy kis whiskyt és koccintásra elemem a poharat.
- Egészségedre, és ezt most tényleg egészségügyi szempontból közelítem meg, mármint...érted...
Megvonom a vállamat, összekoccintom a poharainkat és egy az egyben lehúzom az italt, amúgy sem volt benne kibírhatatlanul sok, épp megfelelő mennyiség volt egy kis vadóc számára.

Mesélő és Ágoston

Ez is egy szokásos napnak indult. Felmentem a kastélyba, mert volt pár órám, majd önkényesen úgy döntöttem, hogy ennyi bőven elég volt. Többet vett ki belőlem ez az iskolásdi, mint gondoltam volna és ez nem igazán tetszett. Élveztem amit csinálok, mert legalább tanultam valami hasznosat is, na meg a fényképezés, az emlékek megörökítése amúgy is közel állt hozzám, most, hogy már van amiről szívesen emlékeznék meg. Jóleső érzéssel fordítottam hátat a kastélynak és indultam le a faluba, hogy meglepjem Jamiet. Útközben eldöntöttem, hogy beszaladok a cukorkaboltba és meglepem magunkat valami finommal. Cukor, csoki, gumicukor, nekem bármi jöhetett, nem érdekelt, hogy savanyú vagy édes. Nem törődtem semmivel és senkivel amíg sétáltam, hiszen velem sem szokott senki törődni, amikor leérve a térre a tömeg mégis megtorpanásra késztet. Egész kis sereglet gyűlt össze a téren,   morogva, idegen arcok. A körülöttem lépdelő embereket annyira lekötötte a kirakat, a rohanás, vagy a síró kölyök, hogy látszólag észre sem vették, hogy mi ez a hirtelen jött csődület. Mivel végre történt valami érdekes, megszólal bennem a kisördög, hogy csak körül kellene pislogni, persze nem olyan feltűnően, csak diszkréten. Nem mindennap történik ebben a poros kis faluban bármi is! Lassan közelebb settenkedek, lopva pillantok körbe, mintha attól tartanék, hogy valaki engem figyel, vagy esetleg megállít mielőtt célt érek. Mindenhová nézek, csak éppen az orrom elé nem, pedig oda kellene a leginkább. A következő pillanatban már a saras földön térdelek. Érzem, hogy a kavicsok felszántották tenyeremet és az is egészen biztos, hogy valakinek nekimentem. Gyorsan összedörzsölöm a tenyeremet, hogy legalább a sár és a kavics egy része lejöjjön róla és megigazítom a sapkámat is, utána pedig előjön a szörnyeteg.
- Mi lenne, ha mondjuk odafigyelnél, hogy merre mész és nem ütköznél bele senkibe? Kétlem, hogy olyan borzalmasan nehéz feladat lenne nyitva tartani a szemedet te törpe.
Nem tudom, hogy ki volt a kis barack akit ily szörnyű mód legázoltam, de biztos ami biztos, őt hibáztatom. Talán nem kellene ennyire támadóan és keménynek lennem, de a kisördög már majd meghal egy kis információért. Ő meg azért mégis csak akadályoz! Lemaradok az eseményekről!

Oli

Összekoccantom a poharainkat és szó nélkül leborítom a torkomon az italom tartalmát, aminek bizonyára kellemesebb izé van, mint az övének, holott, nem szeretem a whiskyt, bár tény és való, hogy elég embereset tud ütni, ha a delikvens elégséges mennyiséget tölt magába. Bár nem vagyok az nagy ivós, van egy kevés tapasztalatom és nem azért, mert sokat vagyok a csárdába. Figyelem az arcát, amint hamarosan meg is látszik az bájital eredménye. Nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, ahogy figyelem, ahogy megissza a borzalmas ízű löttyöt. Leginkább dínó pisihez tudnám hasonlítani, legalábbis ha valaha valaki kóstolna ilyesmit, szerintem pontosan ilyen íze lenne. Bár erre nem sok esélyt látok, azt viszont tudom, hogy nem épp a legkellemesebb bevenni az ilyen bájitalokat, mert a legtöbbnek borzalmasan rossz íze van. Viszont én már gyakorlott vagyok benne, orrot befogni és még csak véletlenül se érjen a nyelvedhez, szimplán csak le kell önteni a torkodon. Talán elmondhattam volna neki, de ezért a fintorért bőven megérte a dolog. Figyelem ahogy ledobja a poharat, gyorsan magam elé húzom, whiskyt töltök bele majd a sajátomba is, visszalököm felé a poharat majd ismét a pultra ugrom majd onnan mellé.
- Úgy nézek ki, mint valami mocskos díler?
Azt gondoltam, legalább egy kicsit bizalomgerjesztő vagyok, de erre a megjegyzésre nem tudok másként reagálni. Ha megakartam volna ölni, egyszerűen csak hagytam volna elvérezni itt a csárda közepén, mégsem tettem. Megfogom a pólója alját, felhúzom és a seb elé teszem a kezemet.
- Csiribí meg csiribáá...abrakaradabra...
Próbálok komoly fejet vágni hozzá, mintha iszonyatosan koncentrálnék, majd színpadias mozdulattal elrántom a kezemet, hogy megnézhesse a sebet, ami olyan mintha több hetes lenne. Vágok egy lekezelő grimaszt, felhajtom az italomat és nekidőlök a pultnak, csak lazán.
- Nagyon szívesen.

Szejejmem

Úgy éreztem, végre sínen van az életem. Körülöttem minden rendben volt, boldog voltam. Végre nem viszontagságok és bizonytalanság között éltem, végre próbálkoztam és ez engem is meglepett. Sok minden van a hátam mögött, de volt valaki aki feledtetett velem mindent és csak az számított, hogy neki megfeleljek, nem volt szükségem senki másra, csak rá, jobban mondva rájuk.
Ugyanakkor kezdtem egyre inkább belebonyolódni. Minden esetét mellette töltöttem, úgy aludtam el, hogy ott horkolt mellettem. Lassan de biztosan estem egyre mélyebbre a gödörbe és nem akartam kimászni. Biztos pontnak éreztem, habár nem tudhattam, hogy ő mit gondol, egészen addig amíg meg nem találtam a névre szóló borítékot az ajándékos asztalon. A nevem volt rajta. Fintorogva bontottam ki, attól félve, hogy valami belerobban az arcomba, de mivel nem történt semmi, kinyitottam és megláttam az egyik közös képünket, jót vigyorogtam rajta, aztán megfordítottam és megfagyott bennem a vér. Ott állt nagy piros betűkkel a szó, amire talán már régóta vártam, bár nem a szemembe mondta, ez így sokkal jobb volt.  Újra és újra elolvastam, hirtelen el is felejtettem, hogy hová is tartottam. Nem volt a stílusom az elérzékenyülés de igencsak sűrűn kellett pislognom ahhoz, hogy egyben tudjam tartani a sminkemet. Szokás szerint alaposan ki volt húzva a szemem, a hajam egyenesen hullott a vállamra, nem volt rajtam sapka, most először arra mentem, hogy csinos legyek. A magassarkú szóba se jöhetett, bakancs volt rajtam de kifejezetten jól néztem ki. Erről jutott eszembe, hogy nekem mennem kell. Rohanni kezdtem lefelé a lépcsőkön és már a távolból megláttam a göndör fejét. Széles vigyorral rohantam hozzá, a kezemben a félig összegyűrt képpel, szaladtam, egészen addig amíg neki nem ütköztem. Ott aztán felugrottam rá, mivel elég apró vagyok, a lábaim a levegőben kalimpáltak, miközben a nyakába csimpaszkodtam.
- Ezt azért nem gondoltam volna. A legjobb karácsonyi ajándék.
Hittem abban, hogy tartunk valamerre, mert szeretett volna bemutatni otthon, bár nem voltam épp a megfelelő barátnő alapanyag. Mégsem tudtam most visszafogni magamat, nem ment.

Szejejmem

- Kiakadni? Úgy ismersz te engem? Nem ijedek meg a kihívásoktól.
Na jó igazából de, attól is nagyon parázok, hogy találkoznom  kell a szüleivel de ezt még nem nyavalyogtam neki. Nem gyakran szoktam hisztizni, nem az én stílusom, én inkább kiakadok, török, zúzok és káromkodom, de néha szoktam igazán csajszis lenni, mint például most, ahogy a nyakába landoltam. Élveztem, ahogy az ajka a hajamat súrolta, éreztem a forró leheletét ami ismét csak vigyorgásra késztetett. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon végleg megtört-e köztünk a jég, aztán amikor lerakott és megcsókolt én csak bedőltem, könnyebbé téve a dolgát és lelkesen viszonoztam, úgy, ahogy otthon szoktuk csinálni és nem érdekelt, hogy ki lát meg. Soha nem voltam szemérmes csaj, nem most fogom elkezdeni.
- Nem is vagyok lökött, annyira.
Durcásan pillantok végig rajtam pedig valójában igaza van. Nem lökött vagyok, hanem egy igazi idióta, meggondolatlan és felelőtlen, hiszen még nem nőttem fel igazán, egy nagy gyerek vagyok még mindig, de ő is az, talán pont ezért találtuk meg annyira a hangot. Mivel nem érem fel kényelmesen a nyakán én nem karolok bele, csak ráfonom az ujjaimat a karjára. Bámulok föl rá, mintha egy angyal lenne aki most pottyant le az égből, pedig inkább neveztem voltam kisördögnek, mint angyalnak. Még mindig bennem volt a félsz, hiszen az előéletem nem bővelkedik pozitív tapasztalatokban. Pont azért voltam annyira óvatos vele, inkább mentem bele érzelmek nélkül, mint érzelmekkel, de nem tudtam tenni az ellen, hogy magába bolondított.
- Én is dobtam be neked, valami hasonlóval.
Meglepett, hogy egyre járt az agyunk, bár ha már itt van, nem fogom neki elárulni, mit rejt az én levelem. Nem lehettem biztos benne, hogy vajon megfogja-e kapni, de ha nem is kapná meg, jól esett leírni és elkészíteni.
- A szüleid? És süti? Szülősüti? Engem nem csipáznak a szülők.
Elfintorodom és nyelek egy nagyot, csak úgy színpadiasan a miheztartás végett. Nem igazán tudom helyén kezelni a dolgot, főleg, hogy nekem csak egy iszákos apám van, akivel jobb, ha Jamie nem kerül egy asztalhoz, soha nem láttam működő kapcsolatot, főleg nem olyat, ahol kölykök is vannak ráadásul ennyi, féltem, határozottan így kapva kaptam az alkalmon, hogy terelhetem a témát. Hátrébb lépek és körbefordulok.
- Látod látod? Sehol a sapka, meg a te pólóid.
Széttárom a karjaimat és felvonom a szemöldökömet, bizony, próbálok csinos csajszi lenni, bár nem igazán megy, szívesebben sörözöm és tömöm a pizzát.

~Viktor~
koszos busz, majd az otthon, avagy a budapesti állatkert

Sokkal viccesebb volt úgy utazni, mint a muglik. Ezért választottuk a vonatot, majd a buszt. Pedig elég lett volna ha megpördülünk a sarkunkon, de ez így mégis sokkal szórakoztatóbb volt. Régen csináltunk már bármit is együtt és minden pillanatát kihasználva inkább húztuk az időt. Nagyon régen elakartam menni az állatkertbe, mert még soha nem voltam ott. Budapesten sem töltöttem túl sok időt és amint leszálltunk a vonatról rögtön magával ragadott az emberforgatag. Minden kiabált és káromkodott, az emberek fellökdösték egymást az állomáson, de engem egy csöppet sem zavart. Az már jobban, amikor valaki rátaposott a bakancsomra. Nem vagyok egy igényes lélek, de azért megtorpantam egy pillanatra belekapaszkodtam a srácba és lesöpörtem a koszt a cipőről. Nem voltam kiöltözve, sose szoktam. Világoskék csőgatyát vettem fel, fekete kabátot, piros sapkát és a mivel Viktoron rajta volt a szemüvege, így útközben én is felvettem és elcsodálkoztam, mennyire kitisztult előttem a világ. Nem szerettem hordani, hátrányos megkülönböztetésnek éreztem, de így, hogy nem voltam vele egyedül, szívesen hordtam. Amint kiértünk a pályaudvarról, egyenesen a buszmegállóhoz mentünk, nézegettem a táblákat de az utcanevek nem mondtak nekem semmit, de azért kitartóan meresztettem a szememet hátha jön az isteni szikra.
- Engem az sem zavar, ha eltévedünk...imádok eltévedni.
Széles mosoly terül szét az arcomon, kicsit azért csúfolódok vele, de az igazat mondtam, felőlem akár el is tévedhetünk. Lassan ráemeltem a tekintetem, kicsit zavart, hogy úgy fölém tornyosult, mert a nyakam bánta pedig megszokhattam volna már, hogy a magasságom vetekszik egy hobbitéval.
- Átutazóban igen...de soha meg használtam tömegközlekedést.
Megvontam a vállamat, és egy pillanat múlva bár a buszon találtam magamat. Először azt sem vettem észre, hogy felrángatott, aztán amint megindult a busz a szabad kezemmel kénytelen voltam megkapaszkodni a koszos fogódzkodóban, de a másikkal nem engedtem el a kezét...
- Ne aggódj, nem vagyok túl igényes, valahogy csak kifogom bírni.
Büszkén húztam ki magamat, mert a többi lánnyal ellentétben én nem voltam rászorulva a sminkre, a magassarkú cipőkre és a szoknyákra, sem pedig a luxusra. Nem zavartattam magamat a busz miatt, a mentegetőzése pedig egyenesen mulattatott.
- A kedvencem? A panda, de az itt nincs. Képzeld, az összes a Kínai állam tulajdona és maximum tíz évre lehet őket bérelni, évente tíz millió dollárért...vagy mi. De a bécsi állatkertnek talán van...nem tudom.
Megvontam a vállamat és roppant okosnak éreztem magamat, hogy ezt a haszontalan információt megoszthattam vele. Közben telt az idő, amint megláttam az állatkertet teljesen fellelkesültem, mint valami óvodás és szinte lerángattam Viktort a buszról.
- Szerintem mondjuk meg a pénztárosnak, hogy nekem nem kell jegy én itt lakom.
Rákacsintottam, majd lazán magam után húzva elindultam a pénztár felé és beálltam a sorba. Néhányan felénk fordultak, lecsekkolták Viktort, majd engem. Nyilván a lányok nem láttak potenciális ellenfelet bennem, így nem voltak restek  küldeni felé egy kihívó mosolyt, ezt azért még én is észrevettem.

~Viktor~
az otthon, avagy a budapesti állatkert

- Kínába? Komolyan?
Megnyúlik a fejem rendesen. Nem mindennap kapok ilyesmi fejajánlást, ráadásul úgy, hogy látom rajta, hogy komolyan gondolja. Tényleg szeretnék már látni egy pandát, megölelni és játszani vele. Kína persze nagyon messze van, nekem soha esélyem se lenne oda eljutni, csak úgy, hacsak nem hoppanálok be egyenesen a ketrecükbe...ami egyébként nem is annyira rossz ötlet. Gondolatban, amíg halad a sor az egészet eltervezem és teljesen belelkesül a gondolatra, hogy megdögönyözhetnék egy igazi pandát. Persze plüss pandám van otthon, de az azért mégsem ugyan olyan, mint egy igazi élő. Megrázom a fejemet, és jót nevetek az akción. Én egyáltalán nem érzem magam feszélyezve a környezetében, még ezek után sem. Ha gorilla akar lenni, csak legyen gorilla engem egy csöppet sem zavar, az persze, hogy másokat igen roppant nagy megnyugvással tölt el. Tehát, nem felelek meg az elvárásoknak és vagyok a normális kategóriába sorolható, szóval még mindig kerek az élet.
- Remek gorilla lennél, komolyan.
Még meg is tapsolom, amikor pedig odaállunk a pénztáros elé igyekszem nagyon komoly fejet vágni, de amikor meghallom amit mond a nevetés úgy tör fel belőlem, mint a vulkán. A számra szorítom a kezemet és még amikor beérünk, akkor sem bírom abbahagyni.
- Lehet, hogy bandzsítanom kellett volna, akkor hitelesebb lett volna. Bár, akkor hívta volna a zárt osztályt.
A miheztartás végett bandzsítok, elég jól ami azt illeti. Ez az egyik rejtett képességem, amit nagyon magas fokon űzök. Például képes vagyok arra, hogy csak az egyik szememmel bandzsítok és ezt a produkciót be is mutatom.
- Nagymacska? Miért pont macska? Nem hasonlítanám magamat hozzájuk, inkább valami majomféle lennék, vagy papagáj.
Megvonom a vállamat, a szabad kezemmel megigazítom a szemüvegemet - a másik kezemmel ugyebár még mindig a kezét fogom - majd lassan, ráérősen sétálni kezdek a kikövezett úton, nem törődve azzal mi felé tartunk. Az összes állatot nagyon szeretem, mindegy mit nézünk meg.
- Nagyon remélem, hogy a hideg nem riasztja el őket annyira, hogy megmutassák magukat.
Felvigyorgok rá és eszembe ötlik az, hogy fogalmam sincs, mit keresek itt, de nem is baj. Egyszerűen csak jól érzem magamat vele.
 

~Viktor~
az otthon, avagy a budapesti állatkert

- Ezt most csak azért mondod, hogy irigykedjek.
Halvány vigyor jelenik meg az arcomon, miközben arra gondolok, hogy ezt nem is kellene, hogy akkora számnak tartsam, hiszen csak megfordul a sarkán és máris Kínában köt ki. Aranyvérű létemre majdnem kvibli vagyok, az apám mulgiként nevelt, ő is letette a pálcáját azután, hogy a szülőanyám lelépett. Úgyhogy valahol nem is olyan meglepő, hogy rácsodálkozok a mások számára egyszerűnek ható dolgokra. Nyilván az ebbéli meggyőződésemet nem fogom most kifejteni, inkább tovább csodálkozol, ahogy azt valóban tenném, nem fogom magamat megjátszani azért, hogy varázslónak tűnjek, felesleges.
- Nekem is mondta az apám, de ezt muszáj volt, mutogatni, tök vicces. Ráadásul ez valamiféle rejtett tehetség, tök kevesen tudják megcsinálni.
Fújok egy hatalmas lufit, miután befejeztem, majd hagyom, hogy kipukkadjon ráragadva az orromra. Igen, ez vagyok én és ha valaki zavar, akkor ne nézzen oda. A szabad kezemmel lehámozom a kék színű rágót az orromról, miközben ráérősen sétálgatunk. Egyre több ember vesz minket körül, bár koránt sincs akkora tömeg, mint nyáron lenne, de azért szép számmal akadnak nézelődők így is. Nem csoda, hiszen bár hideg van, a nap mégis süt és hétvége lévén a fővárosiak nem tudják hová vinni a kölykeiket, így marad az állatkert.
- Ja, a gorilla meg kettétörne, mint egy fogpiszkálót. Bár elég békés állatok, de azért én félnék tőlük egy kicsit. Láttad te a Tarzant?
Szeretem azt a  mesét, kívülről fújom és meggyőződésem, hogy képesek úgy összenyomni az embert mint a kólás dobozt, a legkisebb megerőltetés nélkül. Ebben a pillanatban érkezünk meg az első ketrechez. Óvatosan belesek, attól félve, hogy valami hirtelen ráugrik a rácsra és halálra rémít.
- Ezek kis majmok!
Örömömbe ugrálni kezdek, néhány óvodás és kisiskolás ferde szemmel néz rám, de a felismerés roppant boldoggá tesz. Fogalmam sincs, milyen fajták lehetnek, annyira nem is érdekel, csak nézem őket, egészen addig amíg meg nem unom, hogy össze-vissza ugrálnak. Az ember gyereke rendesen bele tud ebbe szédülni!
- Én is örülök, hogy eljöttem, már elegem volt kicsit a faluból.
Megvonom a vállamat, miközben belerúgok egy kőbe, és elindulok lefelé a dombos, kövezett úton, és fújok egy újabb kék rágólufit.

< Olivér >
hajnalban

Hiába a korai időpont, ha egyszer éhes vagyok akkor senki és semmi nem akadályozhat meg abban, hogy egyek. Így van ez most is. Egész éjszaka forgolódtam, nem tudtam aludni, aztán megkordult a gyomrom. Felültem az ágyon és rápillantottam az órámra, hajnali hármat mutatott. Elég furcsa időpont, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, amúgy is fura vagyok, szóval ez akár egy elég hétköznapi dolog is lehetne nálam. Fölkaptam egy pulóvert, felvettem a tornacipőmet, majd úgy ahogy voltam pizsamában elindultam lefelé a konyhába. Tudtam, hogy a legtöbben ilyenkor még, vagy már alszanak, mégis lopakodtam, mintha valami rosszban sántikálnék. Az üres, hűvös folyosók egy kissé félelmetesek voltak és egy-egy sötétebb résznél gyorsabbra vettem a lépteimet. Egy ilyen alkalommal sikerült nekimennem egy lovagi páncélnak. A páncél karrésze hatalmas csörgéssel a földre zuhant és sikeresen felébresztette az összes közelben lévő portrét. Ezek után pedig már hiába magyaráztam, hogy mestertanonc vagyok és nekem ki szabad jönnöm, meg hogy csak egy kis pudingot akarok enni, a magyarázatom süket fülekre talált. Mindegyik csak kiabált velem és a tanárokkal meg a prefektusokkal fenyegettek. Végül szimplán csak megmutattam nekik az egyik ujjamat, felcsaptam a kapucnit és tovább sétáltam. Előbb vagy utóbb majdcsak elhallgatnak nem?
Sokára értem csak le a konyhába, ugyanis félúton eltévedtem (meglátszik mennyit járkálok a kastélyban), de mikor végre megcsapott a kellemet meleg és az illatok egyből föloldódtam. Gyorsan ledobtam a pulcsimat, fölugrottam az asztalra és vártam, hátha erre téved egy manó, ugyanis semmi kedvem nem volt fölgyújtani a konyhát, amúgy meg bőven ráértem, minden álom kiment a szememből. Szerencsére hamar észrevették, hogy itt vagyok így gyorsan kértem egy puncspudingot (hátha alapon). Képes volnék volt öt tábla csokit minden bűntudat nélkül lenyomni, úgyhogy egy puding nem fog kinyomni rajtam. Amint megkapom, elveszem a tálat, ügyes kislány módjára megköszönöm, előhalászom a zsebemből a csomag gumicukromat, rászórom a tetejére majd mint egy óvodás, ujjal kezdem enni. Minek zavartassam magamat? Úgyse lát senki..

< Olivér >
hajnalban

Soha nem voltam az a finnyás típus. Ezt bizonyítja az is, hogy simán nekiállok ujjal pudingot enni pedig biztos, hogy kanállal sokkal célravezetőbb lenne. De hol van abban az élvezet? Ugyan kérlek. Szórakozottan nyúlkáltam vele a tálba, néha kivettem belőle egy pudingos gumicukrot is, közben sűrűn hajtogattam magamban, hogy ez ám az élet. Hajnali majszolás a konyhán. Azt eszek amit akarok, senki nem szól rám és nem köt belém. Amikor kinyílik a konyha ajtaja először oda sem nézek. Mit érdekel engem, hogy ki jön be rajta? Úgyse ismerek senki, nem szeretem a társaságot, pláne nem a lányok társaságát. Soha nem voltam egy csajos alkat. Utálom a magassarkút, a szoknyát a smink sem éppen a kedvencem, inkább a baseballsapka és a gördeszka. Szóval nem volt kedvem beszélgetni azzal, aki épp megzavart a pudingevésbe, de úgy döntöttem annyiban hagyom a dolgot. Tovább nyalogattam az ujjamat, kizárva minden zavaró tényezőt, csak én vagyok, a puncspuding és a gumicukor. Ez annyira jól sikerül, hogy rövid úton megfeledkezem arról is, hogy nem vagyok egyedül.
Épp sikerül a középső ujjammal egy jó nagy adagot kihasználni és a számba egyensúlyozni, amikor egy hang megszólít. Megrázkódom, az ujjam még a számban van, amikor felé fordulok és fintorogva nézek rá.
  - Mi van?
Hát nem biztos, hogy lehetett érteni az ujjamtól de észbe kapva gyorsan kiveszem a számból és megszemlélem a srácot. Ismerősnek ismerős, de ezenkívül semmi extra. Azért titokban elrebegek egy hálát, hogy nem egy lány az, mert neki órákig magyarázkodhatnék miért eszek kézzel és miért nézek ki úgy ahogy kinézek. Jó ideig fintorgok még rá, aztán hirtelen leesik. A megvilágosodás meglátszik az arcomon, gúnyos mosollyal nyúlok bele ismét a pudingba és jólesően nyalom le az ujjamat.
- Nem szép dolog, hogy nem emlékszel rám, megmentetem az életedet.
Igaz, nem volt veszélyben, de nem nézett ki annyira jól szegény kalács, én meg pont kapóra jöttem neki, mert nővérkéset játszottam, aztán pedig lehúztunk pár felest, most már határozottan ismerős, de a neve nem ugrik be, vagy be sem mutatkozott? Nem vagyok az a fajta aki az ilyesmin fennakad, meg a névmemóriám sem épp a legjobb.

< Olivér >
hajnalban

Hagyom neki, hogy megeméssze a dolgokat, láthatóan nincs a toppon, meg amúgy sem tűnik valami eszes darabnak, de hát, az itteni diákok okoznak meglepetéseket. Én meg nem vagyok az a lenézős fajta, tőlem azt csinál amit akar, ez egy szabad ország és ha ő társalogni akar velem, akkor társalogjon. Én nyolcvan százalékig a kajának szentelem minden figyelmemet a maradék húszat nagy kegyesen nekiadom, ha már így hozta a sors. A még nem ragacsos kezemmel kisöpröm a hajat létóteremből, majd folytatva a maradék gumicukor és adagot a számba tolva, felé fordulok. Tádám, látszik, hogy mégsem vagyok annyira felejthető, pedig elég sok szőke járhat-kelhet itt a kastélyban.
- Tusé. De már nem dolgozom ott.
Grimaszba torzul az arcom és inkább visszafordulok a tál felé. Nem akarok erről beszélni, pláne nem egy idegennek. Felesleges lenne felhánytorgatni a dolgok ilyen korai órán, hiszen olyan szépen indul ez a nap.
- Miért minek tűnik?
Felvont szemöldökkel emelem föntebb a kezemben lévő tálat, majd kikapok belőle egy cukrot és azt kezdem el rágni. Hogy lehet ilyen idióta kérdést feltenni? Attól, hogy ő még nem látott a kastélyban, az nem jelenti azt, hogy nem voltam itt. Igaz, nem laktam fenn a kastélyban ez tény, de több mint egy éve idejárok, szóval ha vérmesebb lennék kikérném magamnak a dolgot.
- Nem vagy valami formában. Pedig azt hittem, hogy az ilyen szépfiúknak kell a szépítőalvás, vagy ilyesmi..
Megvonom a vállamat, lenyalom az ujjamról az utolsó adag pudingot és lerakom magam mellé az üres tálat. Ami azt illeti egész szépen kitakarítottam, ha valaki most tévedne ide, biztos azt mondaná, hogy tiszta. Tehetségesen vagyok, éljen.
- Nem, én nem ájulok el tőled, ami azt illeti, rád vetni sem fogom magamat, megnyugodhatsz és leülhetsz, mondjuk a legtávolabbi székbe.
Bizony, teljesen immunis vagyok rá és a hasonszőrű fajtársaiba. És ennek semmi köze ahhoz, hogy ki akarok lógni a sorból, vagy vak vagyok, ahogy azt a legtöbb rajongója bizonyára feltételezné, egyszerűen csak nem az esetem, már akkor sem volt, amikor először megláttam. Egy a sok közül, csak kicsivel nyúzottabb.

< va va voom >
hajnalban

- Egész jó meglátás.
Vallom be, miközben lebiggyesztett szájjal elismerősen bólogatok egy sort. Szeretem az édességet és ennek legyek rabja, mint a tiltott szereknek. Az pedig, hogy őt ez mennyire telíti el undorral egy csöppet sem zavar. Biztos azért ilyen savanyú, mert nem eszik elég édességet. Hát nem? Például az én kedvemet elég nehezen lehet elvenni, a sértések simán leperegnek rólam és ennek tuti köze van a gumicukorhoz, higgyétek el.
- A kérdés az, te minek nézel engem.
Nem vagyok az a gyanúsítgatós fajta, de nem szeretem  ha ilyesfajta játékot űznek velem. Vagy kérdezzen rá, vagy hallgasson, de ne kerülgesse a forró kását. Nem tudom milyen társaságba szokott forogni, de tuti, hogy ez nem normális, ezt pedig meg is fogom neki mondani, vagy legalábbis eltárolom, hogy alkalomadtán visszatudjak vele vágni.
- Mert te olyan srácnak tűnsz. Tudod, aki természetesnek veszi ha a lányok a földön fekve húzzák magukat utána, aki pedig nem így tesz az vak, vagy nincs szépérzéke, hiszen nincs a földön olyan zár amit a te kulcsod ne tudna kinyitni.
Megvonom a vállamat, majd megtámaszkodom a hátam mögött és elkezdem valami belső ritmusra himbálni a lábamat, türelmesen várom, hogy feldolgozza az információ, közben pedig amolyan 'csóri gyerek' tekintettel pillantgatok rá. Nem, nem nézem le, az tőlem távol áll még csak le sem sajnálom, inkább ez amolyan értetlen sajnálat, amiből nem akarom kivenni a részem mert nem érdekel mi fáj neki című dolog, érthető voltam?
- De én nem szeretem az előítéleteket, szóval félreteszem őket. Hogy van az oldalad?
Oldalra billentem a fejemet, miközben az oroszlánommal megdörgölöm a szememet, már nem mintha fáradt lennék, szimplán csak viszket a szemem, közben pedig elnyomok egy ásítást is. Nem, mondom nem vagyok álmos.

< va va voom >
hajnalban

Néha magam is meglepődöm azon, milyen empatikus tudok lenni olyan emberekkel, akik amúgy ránézésre nem érdemelnék vele. Olivér is tök tuskó, csak az a szerencséje, hogy én nem veszem fel az ilyesmit. Úgy vagyok vele, hogy nem tehet róla, ilyen a természete, hiszen Rellonos, akikkel ugyan nincs sok tapasztalatom, de ilyeneknek képzeltem őket, szóval nagyot nem csalódtam.
- Éhes voltam.
Vágom rá sértődöttem, majd belenyúlok a zsebembe, előveszem a kedvenc nyelvfestős nyalókámat és nagy ráérősen elkezdek csörögni a zacskójával. Úgy sem valami pörgős a beszélgetés, szóval simán belefér egy kis édesség, legalább addig sem alszom be tőle.
- Ohh, ezzel azt akarod mondani, hogy voltak kudarcaid, szegény gyerek...
Vigyorogva kapom be a nyalókát, közben pedig a papírjával játszom, legalább addig sem kell a srácra néznem. Nem szeretem szemkontaktust tartani senkivel, mert általában zavarba jövök tőle. Egy rövid ideig még mehet, de folyton valaki lélektükrébe bámulni tök kellemetlen. Mikor ismét rápillantok, a pólóját húzza. Na én viszont ettől nem jövök zavarba, tőlem aztán vetkőzhetne is, a szemem sem rebbenne. Még akkor sem, amikor meglátom a sebhelyet. Ezer meg eggyel találkoztam már a múltamból kifolyólag, nem vagyok az az ijedős fajta, vagy legalábbis a sebektől nem félek de még csak nem is irtóznom. Összevonom a szemöldökömet, hunyorgok, hogy jobban lássam. Majd megtekerem a számba a nyalókát és kihúzom, hogy tudjak beszélni.
- Elég undorító, minek a heg?
Felnevetek, ellensúlyozva ezzel azt, amit mondtam. Közben törökülésbe helyezkedek, nem szeretek túl sokáig mozdulatlanul ülni, attól minden tagom elgémberedik és utána meg majd zsibbad mindenem és olyan érzés lesz, mintha nem is volna lábam vagy karom, na az sokkal rosszabb.
- Nem  fizetett jól. Még mindig üldöznek?
Megvonom a vállamat, nem szeretnék erről beszélni, főleg nem vele. Úgyhogy inkább terelem a témát, ahogy tette az előbb ő is. Közben ráérősen bámulom hol a plafont, holt a nyalókámat, hol pedig megpróbálom megnézni kellően kék e már a nyelvem az édességtől.

< va va voom >
hajnalban

- És akkor mi van?
Úgy húzom fel magamat, mintha valami komoly dologban sértett volna meg, vagy legalábbis olyan komolyban, amit más is zokon vett volna. De engem ez igenis zavar, ki ő, hogy elítélje a szokásaimat? Ha én az éjszaka közepén fejen állva akarok ezerig számolni, ahhoz sem lenne semmi köze, miért pont gumicukraimba köt bele? Más is szereti az édességet nem csak én és attól, hogy ő egy savanyú, komor, Rellonos, attól még nem kell mindenkinek körülötte szintén azzá válni. Pedig a negatív aurája elég romboló és káros az emberi szervezte, vagyis az enyémre biztos.
- Ez is egy felfogás...
Megvonom a vállamat, miközben mérnöki pontossággal ellenőrzöm, hogy mennyi nyalóka fogyott el, tudom, idegesítő vagyok és gyerekes, egyesek szerint degenerált. Ha ilyen jelzőkkel akar illetni, akkor álljon csak be a sorba, nem ő lenne az első aki a fejemhez vágja. Viszont ez egyáltalán nem zavar. Az, hogy a gumicukros témán miért húztam fel így magamat, az rejtély, talán a többi édesszájút is megakartam védeni itt és most, egyetlen mondattal. Más kérdés, hogy nem sikerült, de legalább megpróbáltam, nem? Épp az előbb mondta...
- Fő a pozitív gondolkodás.
Felemelem a szabad hüvelyujjamat, miközben félig vigyorogva bólogatok. Nekem aztán mindegy, ki mikor melyik testrészétől fogja megszabadítani, manapság már nem csak a varázslók, hanem a muglik is csodákra képesek, ha pedig ő valamilyen beteges okból megakarja tartani a hegeit, hát tegye csak azt. Biztos emlékezni akar a szép pillanatokra, hoppá...lehet, hogy egy mazochistába botlottam?
- Ez a tökéletes végszó, leléptem, egészen elálmosodtam tőled, unalmas vagy, ugye tudsz róla?
Azzal a mozdulattal lepattanok az asztalról és már indulok is az ajtó felé, felesleges lenne búcsúzkodni, vagy elköszönni, vagy bármi mást csinálni, az nem én stílusom, meg amúgy is, alig ismerem ezt a gyereket és amiket az elmúlt órában tapasztaltam tőle, abból le is szűrtem, hogy soha nem is leszünk jóban...

Lilla

Nem gondoltam, hogy így megtud az emberrel fordulni a világ órák alatt. Hát velem mégis megtörtént. Néhány napja próbálom feldolgozni a dolgokat, elrendezni magamban az ügyes-bajos dolgaimat, de ez nehezebben megy, mint gondoltam. Túl fiatal és felelőtlen voltam azokhoz a dolgokhoz, amiket tisztába kellett tennem. Reggel rögtön egy kiadós hányással kezdtem, csak a megszokás kedvéért. Utálta rókázni, de hát, ki szeret? Nem jelentett megkönnyebbülést, egy kicsit sem. Viktor nem tudott velem mit kezdeni, azon kívül, hogy hozott nekem vizet és sajnálkozó pillantásokkal ajándékozott meg. Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy lesz majd jobb is, csak az volt a probléma, hogy nem hittem el. Ugyan mitől lenne jobb? Egy ilyen remek reggel után szedtem össze magamat és csörtettem fel a kastélyba, ugyanis nekem ma óráim voltak, s bár nem igazán tudtam figyelni, becsületemre legyen szólva, hogy megpróbáltam. Ki akartam élvezni, hogy még a kastély falai között lehetek, találkoztam egy-két ismerőssel, felmentem a klubhelyiségbe, egyszóval lefoglaltam magamat. Délután azonban már kezdtem megéhezni. Valami édességre vágytam, lehetőleg töménytelen mennyiségben. Tőlem aztán jöhetett volna vénásan is, de inkább fogtam magamat, visszaindultam a faluba és a cukrászda felé vettem az irányt. A terv az volt, hogy degeszre eszem magamat mindenfélével, hogy aztán összeszidhassanak érte. A kisördög már összedörzsölte a kezeit, mondván jöhetnek a kilók, nekem már úgyis mindegy.
Ilyen és hasonló gondolatokkal tértem be cukrászdába. Nem volt túl nagy a forgalom, de azért volta bent páran. Nem zavartatva vágtam le magamat az egyik asztalhoz, mellettem egy szintén magányosan üldögélő idegen. Jó ideje itt vagyok már, laktam a faluban, laktam a kastélyban, de őt még egyik helyen sem láttam. Nem mintha annyira lekötnének az emberek, de azért arcról már mind ismerős. Amint kijön a pincérlány, rögtön elkezdem darálni a rendelést.
- Szeretnék egy puncsszeletet, és egy dobostortát...várj, legyen inkább kettő és egy kókuszgolyó, ja és őszibaracklevet is szeretnék.
Na ettől tuti hányni fogok, a gondolatra el is fintorodom. Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Unottan malmozok, amíg várom, hogy megérkezzen az édesség és akkor a tekintetem megakad a mellettem ülő lány ruháján.
- Csinos a ruhád.
Bukik ki belőlem. Bár én magam soha nem viselnék ilyesmit, mindig irigyeltem azokat a lányokat, akik tudták hordani a szoknyákat és a szép cipőket.

Lilla


Nem mondanám, hogy olyan beszélgetős kedvem voltam, a nőket valamiért messzire kerültem, a srácokkal sokkal könnyebben megtaláltam a hangot, pedig most igazán szükségem lett volna egy nő tanácsára. A probléma persze ott kezdődött, hogy az igazat senkinek nem mondhattam el, így egyeztünk meg. Bár nehéz volt és végigbőgtem ez egész beszélgetést, de úgy döntöttünk, hogy így lesz a legjobb, mindenkinek. Ettől persze a tény, hogy terhes vagyok és érzelmileg labilis és a biológiai rendszerem is felborulni látszik, nem változik. Teljesen ki voltam készülve, mint fizikailag, mind szellemileg. Ezt persze nem mutattam, mert felesleges lenne, amúgy sem igazán érdekelt senkit, kivéve persze az érintett személyeket.
- Ahh nem, csak terhes vagyok..
Legyintek, majd mikor rájövök, hogy mi is mondtam összepréselem a számot és elkerekednek a szemeim. Na remek, ennyit a nagy titoktartásról. Szánom-bánom, de egyszerűen csak kicsúszott a számon. Fura volt kimondani, de mégis olyan természetesnek hatott. Félve pillantottam a lányra, most tuti odébb ül vagy két asztallal. Az ilyen dolgokat nem szokták csak úgy benyögni, ez nem olyan semleges téma, mint az időjárás. De ahogy tovább hallgatom, úgy tűnik, hogy a témaválasztással neki sincs problémája, azonnal láttatni enged egy kis szeletet az életéből és ezért igencsak hálás vagyok, legalább nem csak én csaptam ilyen botor módon a közepébe. Legalább kijelenthetjük, hogy szimpatikus nekem a csaj, határozottan.
- A verekedés szakaszon mát túl vagyok, nem volt túl célravezető, tekintve, hogy alacsony vagyok és gebe.
Fintorogva vonom meg a vállamat. Tényleg megütöttem Olivért, amennyiszer csak tudtam, de egyáltalán nem hatotta meg és mivel a pálcámhoz nem igazán értek, így nagy fájdalmat nem tudtam okozni, de azért nagyon jólesett.
A bemutatkozás meglep. Soha nem lány sem ajánlotta fel, hogy öntsem ki neki a szívemet. Nem az a fajta lány vagyok, akivel a többiek szívesen barátkoznak. Hálásan rámosolygok és már most fáj, hogy hazudni fogok neki.
- Lexi vagyok és nagyon rendes tőled. Megpróbálom kiérdemelni a gesztust.
Felsóhajtok és elkezdem bökdösni a villával az éppen elém került puncsszeletet, már nem is vagyok annyira éhes.