Tanévnyitó - segítség a négyzeten.

Nem is olyan régen indultam útra otthonról, nagyjából 4-5 órája. Édesapám kedvéért muglimódon közlekedtem az úton, nem akarta hogy bármi bajom essen hoppanálás közben, pedig ő is nagyon jól tudja, hogy már eléggé "nagy" vagyok ezekhez az apróbb dolgokhoz. De szófogadó kislány voltam, szóval autóba ültem és felkerekedtem, hogy az Alföld szívéből feljöjjek ide, a Mátrába. Még mielőtt beértem volna a hegyekbe, leparkoltam az autót és behoppanáltam a faluba. Igaz, így valamennyire megszegtem az ígéretemet, de nem akartam ennyire kényelmesnek tűnni, már a legelején.
A szobám a kastély déli szárnyában áll, vagyis azt az információt kaptam, szóval felkerekedtem a két bőröndömmel együtt és nekiindultam keresgélni. Viszonylag egyszerű dologm volt, sok a segítőkész diák itt szerencsémre. A szobám egyelőre még berendezetlen, de ezen rövidesen változtatni fogok, de most sietnem kell egy kicsit, mert most kezdődik a tanévnyitó, pontosabban már el is kezdődött. Gyorsan felveszem az első ruhát ami a kezem ügyébe akad és vadászok mellé egy, a ruhához illő cipőt. Mikor ezzel készen vagyok, átsietek gyorsan a nyugati szárnyba, a nagyteremben, mert ott van az ünnepség.
A terembe lépve nagy zsibongás fogad, az asztalokon lévő kis szobrocskák arról árulkodnak, hogy bizony az igazgatói beszédet lekéstem. Kicsit szégyellem magam, engem pontosságra neveltek a szüleim, bár a késésem most pont édesapám hóbortja miatt van. Melengeti a szívemet a díszítés színe, kék és bronzos, a Hollóhátnak is ezek a színei, gondolom az itteni megfelelője nyerte idén a házkupát.
Széles mosollyal sétálok befelé, de egy villanás eltereli hirtelen a figyelmemet. A fény irányába kapom a fejemet, majd látom, ahogy az egyik kollegát - gondolom én - hátba találja és a férfi eszeveszettem elkezd tőle rángatózni. Hirtelen a szám elé kapom az egyik kezemet és amennyire a ruhám engedi, gyorsan odasietek. Mire odaérkezek, már egy indián kinézetű úr kezelésbe veszi a tanárt - valószínűleg a gyógyító lehet - és felhúzza a földről.
- Minden rendben? - kérdezem még mindig aggódó hangnemben. Valószínűleg nem esett komolyabb baja, de az átkozót azért csak meg kellene keresni.

Ruha

Sportszerű párbajozók.

A mai este is ugyanolyan eseménytelennek indult, mint a többi. Annyi volt csupán a különbség, hogy el kellett szaladnom a könyvtárba, visszavinni egy könyvet. Úgy tűnik azonban, hogy kicsit későn indultam útnak, mivel a könyvtár már rég bezárt. Hangosan sóhajtok egyet, én se lehettem ennyire bolond, hogy azt hittem, hogy 10 óra táján még nyitva van a közintézmény. Önmagam egyszerűségén kiakadva inkább úgy döntöttem jobb lesz visszamenni a szobámba, ott majd helyre teszem magamat, kis traumát okozott most, hogy ilyen butaságokat gondoltam.
A női megérzés súgta, hogy ne arrafelé menjek vissza, amerre logikus lenne, hanem a bejárati csarnok felé. Egyre közeledve az említett helyszín felé, mind nagyobb és nagyobb ricsaj hallatszódott és a hang fényjelenségekkel is társult. Gyorsan leesik a tantusz, valaki, vagy még inkább valakik, átkozódnak. Aggódva felgyorsítom lépteimet, minél hamarabb oda akarok érni, hogy lássam mégis mi folyik ott. Az egyik nagy oszlop árnyékába bújva figyelem a jelenetet, amelyben egy szegény, feltehetőleg Navinés, kissrácot agyonátkoznak, amennyire ki tudom venni, Rellonosok. Mindaddig csendben figyelek, míg a fiatalabbik prefektus lány a korláthoz nem vágja a fiút. Érzem hogy lassan elfogy az összes tolerancia tablettám, ezért a pálcámat markolva csendben kilépek az oszlop mögül, a pálcát a kisebbik prefektusra fogom és alig hallhatóan kimondom a varázsigét.
- Rictumsempra!
Ha minden jól megy, akkor a lány most éppen a csikizőrohamtól fetreng a földön. Odalépek a kissrác mellé és a hátára teszem a bal kezem.
- Minden rendben? - kérdezem aggódva. Fogalmam sincs hogy szegény mit követett el - már ha elkövetett is valamit - de nagyon súlyos bűn lehetett.
A prefektusgárdára és a kislányra emelem a tekintetem, a szemeim szikrákat szórnak, de egyelőre még nem borítottak ki.
- És ti nevezitek magatokat prefektusnak? Hárman támadtok egy ártatlan gyerekre!? - ha lehetne pillantással embereket átdöfni, már megtettem volna valószínűleg. A kissrác elé lépek, a pálcámat még mindig a társaságra szegezve

Evribodi

Igazán rosszul érintett, hogy visszaküldték rám a saját átkomat, nem igazán számítottam arra, hogy az idősebbik prefektus lány melodimágus legyen - mert ez egy egyértelmű jel volt. Az átoktól elvágódtam a földön és görcsös rángatózásba kezdtem, azt szerencsére valahogy meg tudtam állni, hogy ne törjek ki hisztérikus nevetésben az érzéstől. Hatalmas meglepetésemre az idősebbik prefekta megszüntette szenvedéseimet, én pedig méltóságomat naqgyjából teljesen elveszítve keltem fel a földről. Érkezik még egy Rellonos hölgyemény, meglehetősen felvágott nyelvvel.
- Pont egy ilyen kis fruska mondja, mint te vagy. - szűrtem a szavakat a fogaim között. A kis banda igencsak elgurította a maradék tolerancia tablettámat is, kezdtem egyre jobban kijönni a sodromból. A pálcámat még mindig fenyegetően magam előtt tartottam, de nem állt szándékomban használni. Addig biztos nem, amíg ez a pajzsféle körülöttük volt.
Úgy nézem igencsak népszerű hely lett a bejárati csarnok, érkezik még két prefektus, de ők szerencsére inkább pacifisták közé tartoznak. A fiú is próbál hatni a Rellonos csőcselékre, nagyjából ugyanakkora sikerrel, mint én, a lány pedig a kissráchoz sétál. A fiatalabbik Rellonos prefekta lány elpucol inkább a szöszi kislánnyal és a srác is távozóra fogja a dolgot. Így már csak a melodimágus lányhoz intézem a szavaimat.
- Jelenteni foglak benneteket a házvezetőtöknek. Hátha egy kicsit jobb belátásra tértek. És mondd meg a másik kettőnek, hogy várlak mindhármótokat büntetőmunkára az első szabad hétvége szombatján a gyengélkedőn. - közlöm szárazon a lánnyal. Nagyon remélem hogy belátják, hogy nincs értelme ellógni majd a büntetést. A házvezetővel való konzultációt pedig nagyon is komolyan gondoltam, holnap reggel első dolgom lesz felkeresni.
- Most pedig mindenki menjen a dolgára. - adom ki a másik két most érkezettnek is. Még egy jelentőségteljes pillantást vetek a prefektus lányra, majd én is távozok a helyszínről.

Maradék társaság.

Indulnék már vissza a szobám felé, meglehetősen elfáradtam ebben az egészben. Teszek két lépést, de hallom egy idősebb nő hangját mögülem. Megfordulok, hogy lássam kivel van dolgom. Nem láttam még, de több mint valószínű, hogy ennek az átkozódó társaságnak lehet a házvezetője.
- Jó estét magának is. - mondom csendesen, de azért olyan hangerővel, hogy ő is hallja. Kezdem visszanyerni a nyugalmamat és összeszedni az elgurult tablettáimat.
Némán bólintok a mondatra, miszerint semmi értelme sem lenne a büntetésnek. Valószínűleg igaza van, ezek nem azok a rendes, becsületes gyerekek, akik hozzám hasonlóak voltak a diákéveim alatt. Ezek megpróbálnak kibújni a felelősség alól és közben hatalom van a kezükben, amivel korlátlanul és gátlástalanul visszaélnek.
- Nem kívánom én is büntetni a kisasszonyt, elég nagy büntetés az neki, hogy a másik prefektushölgy magával vitte és még pálcája sincs. - tisztázom azért le a helyzetet. Nem vagyok én olyan szívtelen dög, hogy én legyek a harmadik, aki megbünteti. Egy estére két büntetőmunka szerintem több, mint elég.
- Hát nem vagytok könnyű esetek, az teljesen világos számomra is. - intézem szavaimat a prefektához, majd a nő felé fordulok - Higgye el, nekem sem célom összekapni senkivel, de nem éreztem teljesen jogosnak, hogy ennyien támadnak rá egyetlen kisgyerekre. Remélem megérti. Ami pedig a kisasszony tanácsát illeti, megfogadom. Nem áll szándékomban senkiben sem haragot vagy gyűlöletet generálni, de egyszerűen okot adtak a tettemre. - sóhajtok egy nagyot a mondatom végén és némileg lehorgasztom a fejemet. Önmagamhoz képest nagyon eldurrant ma éjjel az agyam és már kicsit bánom is. Sarkon fordulok és menni készülök, mikor még eszembe jut valami. Hátraszólok még a professzorasszonynak.
- Csak egy kérés kollegina: vigyázzon rájuk.
Ezzel a zárómondattal végleg elhagyom a terepet, had intézzék el ők maguk között a dolgokat.

Évnyitó - Marki

Meglepőnek tartom, hogy ezen a helyen egy tanár már az évnyitáson sem lehet biztonságban, mert mindenféle diákok csak lazán lövöldözik a különféle átkokat. Ennyire hosszú pórázra lennének engedve? Mindenesetre meglehetősen furcsa, nálunk ilyen soha, senkinek nem jutott eszébe, pláne nem nyíltan leátkozni egy tanárt. Úgy tűnik jobb lesz, ha vigyázok magmra, a jelek szerint van egy-két vadóc. Annak viszont őszintén örülök hogy a kollégának nincs semmi baja.
- Mészáros Gréta - mondom mosolyogva a két férfinek.
Szép libasorba állunk, besorolok az indián úr mögé és elindulunk a tanári asztal felé. Közben azon gondolkodok, hogy vajon ez az indián törzsfőnök vajon honnan jöhetett. Mert hogy nem ősgyökeres magyar, abban nagyon biztos vagyok. Mindegy, inkább nem teszem szóvá, kicsit illetlen dolog lenne elkezdeni faggatni szegényt itt mindenki előtt. Mikor a tanári asztalhoz érünk, helyet foglalok a tanerő jobb oldalán.
- Mondja, itt mindig történik valami ilyesmi? - fordulok István felé érdeklődve. Muszáj tájékozódnom kicsit, nem tudom mire kell számítanom itt, de ez semmi bizalomgerjesztővel sem szolgál.

Tündérke

Ma furcsán nagy az érdeklődés irántam. Reggel egy srác keresett meg, hogy okítsam egy kicsit a legendás lények tudományának mesterségére, majd egy csillogó szemű elsősbe botlottam a keleti szárnyi folyosón, aki minden áron maga akarta, saját kezűleg eljuttatni hozzám a szorgalmiját. Nem kicsit lepődtem meg, hogy ő még az ünnepek alatt is plusz feladatokat csinál. A többesszám a szorgalmi mennyiségére vonatkozott, ugyanis hirtelenjében legalább 4 lapot számoltam össze, amiket a kezembe nyomott. Érthetetlen ez a nagy lelkesedés, biztosan Levitás lehet, ők ilyen fáradhatatlanul szorgosak.
A gondolatra elmosolyodom, ahogy keresztül vágok a nyugati szárnyi folyosón, hogy visszamenjek a tanterembe és ismét nekilássak a szorgalmik és beadandók javításához. Eszembe jut, hogy valaha én is ilyen kis mitugrász voltam és egy perc nyugtot sem hagytam a tanáraimnak, folyamatosan szorgalmikkal bombáztam őket. Hiába, mégis csak Hollóhátas voltam, se a szüleim, se a professzorok, se én magam nem is vártam el kevesebbet az akkori énemtől. És a sok-sok éjjeli tanulás és órákon át való szenvedés végül megtérült. Hiszen tanár lettem és varázslényekkel foglalkozhatok, ami mindenért kárpótol.
Ahogy átvágok a folyosón, egy hangra leszek figyelmes. Mintha valaki beszorult volna valahova és most vinnyog, mert ki szeretne onnét szabadulni. Tanácstalanul körbetekintek, hogy mégis ki és hol eshetett fogságba, de a nagy forgolódás közben kicsusszannak a szorgalmik a kezemből és őszi falevél módjára hullanak le a folyosó padlójára. Nem igazán esek kétségbe a dologtól, sokszor előfordult már, hogy szanaszéjjel szórtam a papírjaimat, így nem lepődök a dologtól. Amint lehajolok, hogy felszedjem a földön heverő holmimat, halk kuncogásra leszek figyelmes. De ez nem az az emberi nevetés, amit hallani szoktam a kastélyban, ez természetfelettien vékonyka hangú. Gyorsan felkapkodom a szorgalmikat a földről, biztonságba helyezem őket a kezemben, és elindulok arra, ahonnan a nevetést hallani véltem. Egy páncél előtt álltam meg végül, de semmi különlegeset sem véltem benne felfedezni - ha leszámítjuk a vastag réteg rozsdát. Már épp ott voltam, hogy továbbmenjek, mikor igazán halk motoszkálás szűrődött ki az előbb említett bádogjószágból. Hirtelen mozdulattal lekaptam a páncél fejét és - őszinte meglepetésemre - egy kis tündért találtam benne.
- Most megvagy te kis csirkefogó! - mondom, miközben játékosan elkapom az apró fülecskéjét. Érdekel, hogy mi járatban van errefelé egy pixi, kíváncsivá tett.

Tündérke

Érdekesnek ígérkezik ez a mai nap. Ahhoz képest, hogy jó 30 órája nem aludtam, egészen tűrhető a viselkedésem, nem nyeltem még le senkit keresztben, sőt, még az újabb plusz munkát is egész készségesen és mosolyogva vettem át a delikvenstől. A reggeli kis eszmecsere után egészen felfrissültnek érzem magamat, úgy tűnik, rászorultam már egy kis társaságra és csevelyre, pedig nem vagyok az a kifejezetten szociális típus. Oké, ha valaki hozzám szól, azt nem torkollom le, hogy mi a fenét képzel magáról, hogy meg mert szólítani, de nem igazán igénylem azt, hogy valaki mindenáron társalogni próbáljon velem. Védával beszélgetek mostanság a legtöbbet, hiszen egy teremben, felváltva tartunk órát és elengedhetetlen, hogy néha csevegjünk a másikkal. Ő jelenti pillanatnyilag minden szociális interakciómat. Szóval ma valahogy úgy vagyok vele, hogy az elmúlt időszak _összes elmulasztott beszélgetését és találkozását most kell bepótolnom. Ez egy ilyen nap. Meglepetésekkel teli.
Nagy szemeket meresztek a két ujjam között virnyákoló kis szárnyasra, és csak most tűnik fel, hogy nem pixi, hanem tündér. No fene, nem is tudtam róla, hogy a kastélyban élnek és mászkálnak efféle lények. Nekem soha senki nem szól semmiről. Talán ez egy nagyon jó és nyomós indok arra, hogy végre elkezdjek társasági életet élni. Szemlátomást tündérke nagyon szeretne velem közölni valamit. Mármint az éles sipákolása és a kapálózása erre utal. Csak én meg nagyon nem értem, hogy mit akarhat mondani. Viszont ez a sivítás fülettépő, szóval hirtelen elengedem a fülecskéjét és a tulajdon hallószervemhez kapok. Nem ez az a hang, amit altatódalként szeretnék, az biztos.
A kis virgonc valamit kotorászik az oldalán lévő tasakban, majd kivesz belőle valamit, amit felém dob, és hirtelen megértem, hogy mit mond. Néhány pillanatig döbbenten meredek a tündérre, annyira szokatlan és új élmény nekem ez az egész. Tündérport használt, teljesen biztos. Hallottam már róla, tudtam a létezéséről, de eddig még soha nem használták rajtam, és ez teljesen... furcsa.
- A-a, semmi gond - mondom és közben fejrázással erősítem meg, hogy tényleg nem haragszom rá. Ugyan már, semmi rosszat nem akart, csak játszott valószínűleg. A tündéreknél gyakori.
 - Igen én vagyok az. Szólíts nyugodtan Grétinek - mondat közben pedig odanyújtom neki a kisujjamat, mintegy bemutatkozás gyanánt. Hihetetlen, hogy ma rám vadászik mindenki... Mit követtem el, hogy pont ma, mikor olyan eszementül kialvatlan vagyok, a sors rám szabadít egy rakás embert... ja, meg egy tündért.
- Ne haragudj, nem volt még alkalmam tündérekkel beszélgetni, eléggé új még számomra a dolog - időközben felfigyeltem rá, hogy simán, nyitott szájjal bámultam szegényre, ami azért nem egy illedelmes dolog. Remélem nem az a gőgös fajta, aki ennyin megsértődik és azonnal tovaszáll...

Tündérke

Egy dolgot már nagyon megtanultam életemben: a tündéreknek nehezen áll be a lepénylesőjük. Komolyan, attól függetlenül, hogy megérted-e, hogy miről beszélnek éppen neked vagy sem, nagyon nem tudják megállni azt, hogy ne hallassák a kis hangjukat. Ami, lássuk be, abban az esetben, ha nincs a kéznél éppen egy kis tündérpor, nagyon kellemetlen élmény tud lenni az ember fülének. Mert ezeknek a kis jószágoknak a hangja valami olyasmire hasonlít, mint mikor a tanár körme megszalad a táblán. Eléggé fülsértő.
- Örvendek Flóra! - egyes sztereotípia kipipálva. A tündérfélék nagyon hiúk, ezért is hajlandóak üvegbe záródni néha. Mert így egy lakás, egy otthon díszét képezhetik a szépségükkel. Flórának éppenséggel a neve tetszik nagyon magán. Aztán kacagásra fakad, ami még így is, hogy most már értem azt, hogy mit mond, eléggé furcsa hangot generál. Megállom, hogy ne akarjam ismételten befogni a fülemet, ami egy kicsit nehéz, de viszonylag hamar abbahagyja a nevetést.
- Nem azt mondom, hogy nem láttam még tündért. Csak beszélgetni nem volt még alkalmam veletek. Kevés olyan mágikus lény van, akivel ne találkoztam volna eddigi életem során - először megcsóválom a fejemet, hogy ráerősítsek a tényre, hogy igenis volt már dolgom tündérekkel, sőt, még pixikkel és doxykkal is. Az utóbbi kettő jelentősen kellemetlenebb élmény volt. Utána pedig rámosolygok a kis szárnyasra, hogy megnyugtassam. Kissé meglep, hogy ráreppen a kézfejemre, de nem ijdek meg tőle, inkább a banya portréja alatti kanapé felé sétálok, hogy ott leüljek kicsit. Rámfér, hogy megálljak egy kicsit pihenni. Közben meg csak úgy záporoznak a kérdések és az információk, azt se tudom hova legyek hirtelen, annyi mindent elmondott.
- Nem tudom, hogy mennyit tudok neked segíteni, igazából nagybestiákra vagyok szakosodva, nem sokat kutattam a tündérek után, de ha kérdezel, akkor lehet, hogy tudok válaszolni neked - biztos vagyok benne, hogy most le fogom lombozni némileg a hangulatát, de szó, mi szó, tényleg nem sokat foglalkoztam az apróbb varázslényekkel, így a tündérekkel vagy más kis szárnyas lényekkel sem. Szeretnék segíteni neki, de nem tudom, hogy az én tudásom mire lesz itt elegendő.
- Micsoda, komolyan? - képedek el teljesen a megállapításon. - Hát ez a lány vagy nem tanul LLG-t, vagy nem hozzám jár be órára. Ugyanis a tündérek sokkal tovább is élhetnek, mint az emberek - bátorítóan mosolygok a kis szárnyasra, látom mennyire letöri a gondolat, hogy ő már öreg. Pedig nem az, egyáltalán nem, a maga kis 9 évével még nagyon is gyereknek számít. Tudtommal a tündérek kétszer annyi ideig élnek ideális esetben, mint mi, emberek.
- Egyáltalán nem tartasz fel. Sőt, örülök, hogy egy kicsit kihúztál a munkám alól, sokat dolgoztam mostanában nagyon - ismét csak megrázom a fejemet, tulajdonképp boldog vagyok, hogy egy kicsit ki tudok kapcsolni, az utóbbi időben úgyis kezdett kiújulni a migrénem. Lehet egy cseppet túlhajtom magamat, ha a munkáról van szó. - Nos, kérdezz nyugodtan, ha szeretnél.

Tündérke

Az egyik kezemben egy nagy kötegnyi papírmunka pihen, a másikban pedig egy tündér csücsül. Egy maroknyi munka és egy nála kisebb maroknyi szórakozás. De nekem most ez is sokat jelent, szerintem a tanári gyakorlatom óta nem jártam legendás lény közelében. Nem igazán van időm utazgatni már, mint régen, most a tanítás van előtérben és ez eléggé sok szabad percemet leöli. De egyszer nagyon szívesen visszatérnék ahhoz a világjáró életmódhoz, szerettem az éveket állatok tanulmányozásával tölteni.
Meglepődök, mikor a hajam után nyúl, és nagy elánnal nézegetni és tapogatni kezdi. De aztán jót mosolygok csak a kis megállapításon.
- Nem, nekem nincsen a rokonaim között tündér, nem is lehetne.
De csapjuk hozzá, hogy kétségtelenül nagyon vicces lenne, ha lehetne mondjuk egy szárnyas kis unokatestvérem. Ő lehet nem örülne nekem annyira, mert állandóan vizsgálgatnám.
- Az tény, hogy ritka dolog, ha valaki lát unikornist, de egyáltalán nem lehetetlen, hogy találkozzon eggyel - mondom Flórának. Én már voltam egyszarvú-lesen, ha valakinek nincs végtelen türelme, akkor ne is vágjon bele a dologba. Hihetetlen, mennyi időt képes az ember beáldozni arra, hogy életében legalább egyszer találkozzon egy unikornissal. Nekem két napom ment rá, míg előkerült egy. De teljesen megérte, akár két hetet is hajlandó lennék rááldozni, hogy újra láthassak egyet.
- Nem kell aggódnod, biztosan meg tudsz rajzolni még mindenfélét - simogatom meg a mutatóujjammal a tündérke buksiját. Aranyos, hogy ennyire túlaggódik mindent, pedig semmi oka nem lenne rá, mert ahogy az előbb is említettem, tovább élnek, mint az emberek. Aztán csak a homlokomat ráncolom a soron következő kérdésre. - Nem tudok róla. Arról sem tudtam, hogy te itt vagy - ami pedig meglehetősen rosszul érintett, mivel lényegében én nézek utána a kastélyban élő, nem emberi lényeknek. A manókra is néha ránézek, hogy mi van velük, de azt nem tudtam, hogy egy tündérnek is lehet néha a körmére kéne kukkantsak. Ezek után legalább lesz néha okom, hogy elnézzek a Navine felé.
Enyhén elkerekedett szemekkel hallgatom, hogy Flóra valami sikítós madárról beszél, amit szeretne jó távol tartani magától, ha lehet. Kattognak a fejemben a kerekek, nem tudok rájönni, hogy mire gondolhat, talán a fáradtság teszi, de egyáltalán nem jönnek a gondolatok. Aztán leesik a tantusz.
- Ja, az augurey-re gondolsz! - teszem meg a nyilvánvaló kijelentést, aztán továbbfűzöm a gondolatmenetet. - Nincs ellene semmiféle "gyógymód", hogy úgy mondjam. Különben csak akkor rikácsol, ha eső közeleg, egyébként csendben van. És nem fog bántani, mert nem eszik tündért, ne aggódj - az utolsó gondolatot mosolyogva fűzöm hozzá, remélem ő se gondolta, hogy egy augurey megeheti. Finnyásabbak annál.

Tündérke
köszönöm a lehetőséget.

Kellemes ez a kis társalgás, hozzá tudnék szokni, ha Flóra néha belibbenne csak hozzám a terembe és a kis semmiségeiről és az általa nagyon komolynak vélt problémáiról folytatnánk eszmecserét. Sokkal jobb lenne, mint egyedül ott kuksolni a sok pergamen között és várni, hogy hátha Véda jön, és beszélgetünk kicsit a napunkról, a diákokról, a problémáinkról. Szomorú, hogy az ember ennyire képes izolálni magát, de végül is javarészt az én hibám. Kár ezen keseregni. Ráadásul ma elég nagy a forgalom nálam az átlagoshoz képest, ott van reggelről Axel, meg a szorgalmis Levitás is. Most meg a tündérke.
Egészen furcsán tudnak bókolni ezek a kis szárnyasok. Érződik a szavakból, hogy önmagukat helyezik az első helyre, mindenki más csak utánuk következik, de azt hiszem ez így van rendjén. A természet és mi, emberek, alkottunk már furcsa lényeket, ráadásul a tündérek még a kevésbé fura kategóriába esnek. Így csak megértően bólogatok Flóra arra irányuló megjegyzésére, hogy én is "egész szép vagyok".
- Hát azért olyan aranyosnak nem mondanám őket, inkább félénkek, de szépnek tényleg szépek - igen, meg ha jól rájuk hozod a frászt, akkor a szarvuk dísze lehetsz egy darabig, de ezt már inkább nem mondom ki. Nem akarom lerombolni szegény, unikornisokról kialakított képét. Bőven elég, ha ennyit mondok el neki. Remélem megelégszik ennyi információval.
- Nem tudom, hogy a Navinések is olyan izgő-mozgóak-e, mint a méhkaptár, de könnyen lehet - kuncogok a bajszom alatt a címerállatcsere gondolatára. Furcsa lenne ezek után, ha egy batár nagy méh lenne az unikornis helyén a Navine címerben. Azt hiszem, konzultálnom kéne erről a dologról Védával és Istvánnal is. Meg sem próbálom elképzelni ezt a beszélgetést, jobb úgy mindenkinek.
- Ühüm - dünnyögöm, miközben figyelem, ahogy kipingálja az egyik szorgalmis pergamen szélét. Aztán észbe se kapok, de már a kezem van soron a rajzolósdiban. Meghat, hogy így el tudja foglalni magát egyszerűen ezzel és közben beszélget velem. Keveseknek fűlik a foguk hozzá, hogy egy tanárral diskuráljanak, amennyiben a másik fél nem tanár.
- Fogalmam sincs - felelem kissé elmélázva a dolgon. - Én mindenesetre remélem, hogy nem kell egyedül rajzolgatnod majd mindig - teszem hozzá mosolyogva. Rossz lehet, hogy így egyedül van, és nincsen senki a kastélyban, aki hasonlítana rá. De biztos vagyok benne, hogy az unikornis csikókkal is jót játszik a sárgák tornyában, és talál majd magának egy rajzpartnert.
- Igen, valami olyasminek tartják... - nem mondom tovább a mondatot, mert közben valaki a folyosó végéről Flóra nevét kiabálja. Biztos Véda küldte a lányt, hogy nézzen rá a tündérke tíz körmére. Gondolom nem lehet alaptalan a feltételezése, hogy valami rosszaságot csinál éppen valamerre a szárnyas.
- Hát, örültem a találkozásnak Flóra. Istvánnak meg nyugodtan kend össze egy-két kupáját - kacsintok még egyet az utolsó mondatom mellé, majd figyelem, ahogy a tündér elreppen a kezemről és a lányhoz reppen. Jut eszembe, nekem is mennem kéne. Van még egy halom javítani valóm. De előbb irány a konyha és egy bögre kávé!

Balhésok.

Ma egész jó kedvem van. Csak néhány órám volt, azok se voltak túlságosan tragikusak, a diákság egészen megemberelte magát és normálisan bírt viselkedni. Eddig minden menedrendszerűen alakul, sehol egy átkozódó Rellonos, vagy egy óráról lógni próbáló kis szerencsétlen... Egész idilli kép. Lassan semmi sem rondíthat bele a képbe, mivel lassacskán megindul lefelé a Nap a horizonton és véget ér ez a nap is. De addig még van egy kis idő, várjuk ki a végét.
Egy kellemes délutáni sétára indultam csak a kastélyban, gondoltam szétnézek, hátha történik valahol valami. Mert ez egy olyan hely tudniillik, ahol mindig van valami fennforgás vagy akármi bármi más. De ahogy a nyugati szárny első emeleti folyosójához közeledek, a kastély megint csak bebizonyítja, hogy "Igen, jól látod. Nem lehet egy perc nyugtod sem itt.". A látvány, ami elém tárul, nem egészen mindennapos. Legalább is számomra. A folyosó kellős közepén, két hölgyemény fetreng, igencsak harcias hangokat hallatva, tőlük nem messze, pedig egy úriember ücsörög a fal tövében mosolyogva. Ha nem érezném úgy, hogy most azonnal szét kell valahogy szednem a verekedő párost, akkor valószínűleg a tarkómat vakargatva megállnék a folyosó végében és erősen elgondolkodnék azon, hogy itt vajon mi történhetett. De mivel tanár vagyok és kötelességem fenntartani a rendet, így villámgyorsan előkapom a talárom zsebében megbúvó pálcámat és azonnal célra tartok vele. A sötétebb hajú, csuklyás lány van felül, őt veszem célba egy jól irányzott lövéssel.
- Mobilicorpus! - remélem a hölgynek erős tériszonya van, fel is lebegtetem vagy 3 méter magasra, had szokja az ottani levegőt egy kicsit. Hátha lehiggad.
- Szabad kérdeznem, hogy mi folyik itt? - sandítok oldalra az egyetlen kommunikációra képes lényre, a fal tövében kucorgó vigyorira. Remélem hajlandóak beavatni a kis dolgukba, ugyanis amíg valami értelmes választ nem kapok, addig a keresztespók fent marad a plafon tájékán.

Balhésok.

Nem mindennapi látvány egy nők közt zajló verekedés. De mit nők, hát ők még lányok, a kamaszkor kellős közepén, biztos kicsivel több tesztoszteront nyeltek be a napi adagból, mint kellett volna. Emlékszem rá, mikor én voltam diák, akkor ezeket a dolgokat párbajozással döntöttük el egymás között, nem testi harccal. Bár varázslatokból és ütésekből egyaránt szép és maradandó sérüléseket lehet beszerezni, van egy fiú a családban, tapasztalat beszél.
A felreptetett hölgy üvölt szabályosan, mintha valamije éppen nagyon fájna, eléggé egybefüggő hangorkánnak hat a kiabálása. Sikerül belőle kihámoznom a pálca szót, ebből következtetek rá, hogy valószínűleg amiatt verekedhettek össze. A földön fekvő csak annyit hörög, hogy a másik kezdte a támadást. A fiú pedig azt állítja, hogy nincs benne a keze a dologban, ő csak egy errejáró volt. Ettől nem lettem sokkal okosabb, mivel nem túlzottan értem a keresztes lányt, de biztos valami olyasmi, hogy elvették a pálcáját. Vagyis ez a leglogikusabb verziója a történteknek számomra.
- Igaz ez? - fordulok az eddig földön levő, ám most felálló és nem kicsit vérző lányhoz. Pont a másikuknak van eléggé gyilkolásra termett feje, de manapság nem lehet tudni.
A fiú, Noel, szavaiból már világossá válik, hogy tényleg lenyúlták a sötét szemű pálcáját, amiatt van a balhé. Ő maga távozásra fogja, a kezembe nyomja a vérző egyén pálcáját, majd kapok egy bókfélét az összeállított vizsgasoromért. Némán biccentek neki, majd megvárom, hogy eltűnjön a folyosón. Ekkor visszafordulok a lányok felé. A keresztest lejjebb lebegtetem, de nem teszem le a földre, pont olyan feje van, hogy ha eléri a másikat, akkor azonnal nekiesik.
- És most mit kezdjek veletek? - teszem fel a kérdést, amire még magam sem tudom a választ.

Tündérke.

Nem jön... Nem jön... Egyszerűen nem jön! Pedig ígéretet kaptam rá, hogy még a héten elküldi és ide is fog érni... Ehhez képest már vasárnap hajnal van, és még mindig semmi hír a levelem felől. Megfojtom! Egyszerűen meg fogom fojtani! Ha bármilyen károm származik az ő felelőtlenségéből, akkor véget vetek neki. Ennyi.
Uhm, elnézést, azt hiszem egy picikét elragadtattam magamat az előbb. De akkor is idegesít, hogy más miatt kell szívnom! Az meg még jobban dühít, hogy ez a más a tulajdon öcsém. Ez csak ilyen slussz poén. Nem annyira vicces, mikor az embert a saját családtagjai hátráltatják a munkában. Ó, igen, nem említettem még, hogy miért vagyok ennyire türelmetlen: drága öcsém bestiakutató szakos egy külföldi mágusképzőben. Éppen féléves terepmunkán vannak kint valahol az isten háta mögött Mozambikban, hogy az ott őshonos fajokat tanulmányozni tudják. Egy havi jelentést várok tőle, amit továbbítanom kell majd egy megadott címre, meg nekem is szükségem lenne az új információkra. Állítólag találtak ott valami érdekeset, de még nem tudok semmilyen bennfentes infót.
Hiába a kései időpont, egyszerűen nem jön álom a szememre emiatt a dolog miatt. Túl akarok lenni rajta minél hamarabb, Tamásnak is jobb lenne, nekem is, a fogadó félnek is, mindenkinek, csak ez a dinka kis poronty nem képes megküldeni azt a nyamvadt levelet. Nem bírom tovább, muszáj kipattannom az ágyból és megnézni, hogy nem jött-e meg a posta. Gyorsan magamra húzom az előző nap viselt ruhát, és már kint is vagyok a folyosó enyhe sötétjében, hogy célba vegyem a bagolyházat. A papucsom hangosan, kissé dühösen csattog a néptelen térben, a gyér folyosói berendezés miatt pedig elég nagy visszhangot kelt.
Ezer szerencse, hogy nem lakok annyira messze az északi torony ezen részétől, különben végigclappoghattam volna az egész kastélyt. Nyílik az ajtó, talán egy kicsit ingerültebben is, mint kellene, majd kapuzárás után belevetem magam a tollasok sűrűjébe.

Vicces Tündérke.

Hálátlan kölke, hogy nem képes megírni 2-3 oldalt és elküldeni a nővérének. Nem telik az olyan sok időbe, hogy mostanra ne tudta volna borítékba tenni és Hugó lábára kötni, hogy hozza. Ja igen, mert a kis pondró természetesen még a család baglyát is lenyúlta, hogyne. Neki kell, mert muszáj valahogy értekeznie a világgal, miközben ott szívja kit Afrikában a port. Mi meg kukuljunk meg. Már másfél hónapja nem beszéltem apáékkal, lassan ideje lenne hazamenni hozzájuk. Különben nem értem, hogy egy 5 fős család miért csak egyetlen baglyot tart kapcsolattartás céljából, mikor nagyjából a világ minden táján - vagy legalábbis Európában mindenképpen - ott vagyunk. Furcsa szülői szokások.
Amint belépek a helységbe, megcsap a kellemetlen szag, de a kissé feldúlt idegrendszeremet ez nem igazán befolyásolja jelenleg. Szememmel azonnal az uhut kezdem el keresni a bent ülő jószágok között. Alapos nézelődések után sem látom meg sehol, így lemondóan sóhajtok egy nagyot. Szóval még mindig nem volt érkezése elküldeni a szemtelen kölyöknek azt az istenverte jelentést. Szülői engedéllyel agyonütöm. Komolyan.
Már fordulnék is sarkon, mikor ismerős hangfrekvencia üti meg a fülemet Abból a kellemetlenebb kategóriából. Ahogy egy kicst feljebb nézek, egy eléggé koordinálatlan tündérrel találom magamat szemben. Szinte szó szerint, mert nagy visítások közepette a fejem tetején landol. Uh, erre most nem igazán számítottam.
- Szervusz - köszönök kissé zavartan a jelenlevő legkisebb szárnyas teremtménynek a teremben. Tolerálnám, ha szórna rám egy kis tündérport, mert az ég világon semmit nem értek abból, amit mond, csak a konstans magas frekvencia üti a dobhártyámat. Majd egy kicsit aggasztó dolog üti meg az orromat.
- Jesszus Flóra, olyan a szagod, mint a cefrének! Hol voltál te? - kérdezem némi aggodalommal a hangomban. Fene vigye el, ez így sehogy sem lesz jó, valamit tenni kell vele, így semiképp sem maradhat.

Xixo

Xixo