Alexandra Rachel Hanna Flaviu

Többnyire csöndben lépked a nő mellett, hallgatja annak magyarázatát.
Nem ma volt, amikor utoljára ehhez hasonló iskolában járt. Az ő hazájában pedig messze nem így néznek ki a dolgok. Ki tudná elképzelni a liberális Államokban, hogy a gyerekeket pusztán a vérmérsékletük szerint külön sorolja be? Dwayne szemében el alsó hangon is eléggé, nos, rasszista felfogásnak tűnik. Ennek azonban nem ad hangot, csak figyeli a magyarázatot és bólint, amikor szükséges.
 - Mert a többiek hol laknak? Itt?
Még mindig nehezen hiszi el, ez volt az első, ami nála végérvényesen és visszafordíthatatlanul kiverte a biztosítékot. Mi vesz rá egy érett, felnőtt embert hogy munka után is az iskolában pizsama partizzon a diákokkal? Rémes. Alig észrevehető módon megrökönyödött pillantásokat vet az ott evő kollégákra, majd le is dobja magát az egyik szabad helyre.
 - És milyen itt az ellátás? Az ételek. Csak magyar dolgok vannak vagy valami normális is?

Alexandra Rachel Hanna Flaviu

 - Furcsa... Európában nem tudtam, hogy ennyire elfogadott ez a dolog... ez az iskolában alvás. Nem csodálom, hogy a tanárok egyedül vénülnek meg.
Fejti ki a véleményét egykedvűen. Egy apró pálcaintéssel közelebb lebegteti magához az egyik tálat, közelről megszemléli a tartalmát, csak aztán szed, mielőtt kellőképp ehetőnek ítélte. Spagettibe még nem halt bele senki. Mást mondjuk nem gazán merne kipróbálni.
 - Azért remélem egy nap nem lesz giliszta meg ilyenek a tányéron...
Bár hallott már ő olyan városi legendákat, hogy a magyarok zsírt és mindenféle belsőségeket is megesznek. Ő különben nem finnyás, egyáltalán nem, az otthonában sem volt lehetősége erre sosem. De a zsíros kenyér gondolatától még mindig kavarogni kezd a gyomra.
 - Gondolom. Én nem költözöm ide.
Vonja meg a vállát, a villájával beletúr a spagettibe. Nincs sok étvágya, pláne hallva, hogy ezt mindet manók csinálták.

Gál Botond - 2013.03.18. 16:09


Piros pont, bizony.

Tudjátok a sorozatban feltűnő számok címeit? Nekem megvannak, már vérzik a fülem, annyit hallgattam azt, amelyik az előző rész végén volt.  

A mairól még psszt, csak csütörtökön tudom megnézni.
Csak egy kis teaserként: jó volt?

Kiva Faraday - 2013.03.20. 18:13


Bocsánat, én ezt csak megláttam. De a tigris csíkos, nem?

Én most is a Pingvineket nézem, de a Comedyn.

Én nem bírom ezt a pingvines dolgot, de nem volt semmi más. Mondjuk azóta sincs.

Lyra Castle

Most sem sikerült visszaérnie a kastélyba vacsorára, bár ez sosem zavarta igazán. Valahogy nem kenyere a gyerekzsivaj, sem pedig a drága kollégák fecsegése körülötte. Senkit sem érdekel a vizsgák javítása, pláne őt, aki konkrétan még nem kezdett el tanítani. Mivel azonban jelenleg más feladata nincs a szülőhazájában sem, időzhet a kastélyban nyugodtan, ismerkedésképp.
Az éhség azonban nagy úr, így a kötelező esti futás után az útja egyenesen a konyhai manók főhadiszállására vezet. A sportruházatot, ami a Mágiaügyi Minisztérium jelvényét hirdeti, le sem cserélte, elégre minek, úgysem divatbemutatóra jött.
Az ajtóban megállva szét sem néz, nincs is rá ideje, az egyik ráncos kis manó már rohan is, hogy a szolgálatára legyen.
 - Wellington stake-t kérek, közepesen. A köret legyen meglepetés, csak ne valami magyar... izé.
Egy picit el is fintorodik, ahogy a manó elsiet, helyet foglal az asztal legközelebb eső helyén. Reméli gyorsabbak lesznek, mint tegnap.

Lyra Castle

Várja a vacsoráját, közben egy valaki, minden bizonnyal diák által ott hagyott újság címlapját nézi. A nyugalmát azonban pillanatokon belül a szinte fuldokló lány hangja töri meg, amire természetesen azonnal felkapja a fejét.
 - Jól érzed magad?
Szól át fennhangon a terem túloldalára. Ha baj van, természetesen közbelép, de csak azért, mert valami félrenyelt, nem fog egyből odarohanni.
Egy manó érkezik az asztalához, tojásfejét a tálat egyensúlyozva a gőzölgő fogással, egy másik az italt, harmadik az evőeszközöket hozza, hogy lepakolják elé. Ezt azért meg tudná szokni, bármennyire sem szereti ezeket a házi manókat.
 - Máskor azért ajánlanám a hivatalos vacsorát.
Szól ismét a terem másik végében kuksoló lányhoz. Az ő régi iskolájában tilos volt, hogy a hivatalos étkezéseken kívül egyenek, ez így inkább egyfajta reflex nála, mint valódi figyelmeztetés.

Lyra Castle

Finnyásnak hathat, ahogyan a tányérjára öntött párolt borsót és burgonyapürét kavargatja, pedig nem volt ez mindig így. Vidéki gyerekként mindent megevett ő, amit elé tettek, az új és felettébb irritáló szokását a pár hónappal ezelőtti mérgezéses incidens alakította ki benne. Addig idiótának nézte az idősebb, tapasztalt aurorokat, akik minden alkalommal ellenőrizték az ételt, azonban kellemetlen ispotályban töltött hét után már nem tűnik annyira ostoba ötletnek. Mindenesetre ezt a vacsorát látványra legalább is teljesen méregmentesnek ítéli. Már csak az ízével van némi problémája.
 - Aurorkiképző.
Válaszol könnyedén. Kifejezetten közlékeny hangulatban van, talán, mivel ma még nem beszélt senki mással. De hát van ez így, ha az ember egy olyan idegen országba keveredik, ahol a helyiekkel nem igazán érteti meg magát.

Lyra Castle

Nyugodtan lát neki a stake-nek tehát. Mindig olyasmit rendel, ami az otthonára emlékezteti, esze ágában sincs valami olyasmivel próbálkozni, amit nem ismer.
 - Persze, gyere.
Felel, udvariasságból (amit Isten tudja, hol vertek belé) ki is húzza a mellette lévő széket. Ő sem szeretne így kiabálni, különben se nem harap, se nem szenved kóros antiszociálisságban.
 - Némelyiket igen. A különfoglalkozásokat nem. De más miért is szenvedné végig?
Teszi föl a teljesen költői kérdést. Amikor ő diák volt, meg sem fordult volna a fejében egyszer sem, hogy olyan órán vegyen részt, amihez semmi köze. Plusz foglalkozás, plusz kötelesség, ugyan már.

Lyra Castle

Még a végén kíváncsi lesz, ki az a Seren. Hallotta ezt párszor, minden bizonnyal be is mutatták neki, de nem igazán érdekelte a dolog. Valószínűleg azért, mert SVK-t tanít - ez ugyanis olyan tantárgy, amit, érdekes, de Auror létére az iskolában teljesen feleslegesnek tart. Össze-vissza oktatnak mindent, semmi koncepció, semmi értelme. Ha párbajozást tanítanak, az legyen Párbajtan. Ha veszélyes lényekről, SVK. Egy ilyen katyvasz csak összezavarja a gyerekeket.
 - Akkor biztosan lenne valami, ami hasznodra válik - bólint, miután végighallgatta a lány beszámolóját - Szóval sírrablónak tanulsz. Oda nem árt néhány ütősebb átok és rontás.
Ez végtére is mindent elmond arról, mit gondol a történelemről és az értékekről, amiket képez. Talán múzeumban sem járt sosem. Az ereklyéknek legfeljebb akkor van hasznuk, ha varázserővel bírnak, illetve, ha el lehet adni őket. Különben nem sok.

Lyra Castle

Kissé elmosolyodik ő is. Becsülendő, hogy a lány nem kezdett el majrézni, amiért így degradálta a szent hivatását. Bár, valahogy úgy sejti, nem is tartja annyira szentnek ezt.
 - Megértem. Engem sem a szervezett vonzott, de abból nem lehet megélni, hogy konzervdobozokra lövöldözök az erdőben.
Íme, ennyi Dwayne nagy története. Nincs különösebb tragédia vagy fordulat, ami miatt bosszút esküdött volna, hogy aurornak áll. Mindössze ez az, amiben jó: élő pajzsként vagy fegyverként funkcionálni. Mivel pedig a családja sem különösen nagy múltú, neki pedig sem felesége, sem hivatalos gyermeke nincs, a szerveknek különösen jól is jött: teljes mértékben feláldozható.
 - Dwayne Warren. Auror és jelenleg tanár.
Viszonozza a kézfogást egészen derűsen.

Lyra Castle

 - Ilyenkor még úgysem tudhatod.
Vonja meg a vállát. A kelleténél kissé agresszívabban vágja fel a húst, melynek következményeként pár borsószem pattogva gurul szét az asztalon. A mozdulatain, a vonásain látszik, hogy nem olyan közegben nőtt fel, ahol bárki sokat adott volna a külsőségekre vagy a viselkedésre.
Szórakozottan nézi végig, ahogy egy manó kétségbeesetten siet, hogy eltakarítsa az imént előidézett szemetet. Milyen kis hasznos állatok.
 - Nem kockáztatok. Különben... ez olyan, mint otthon. Más pedig úgysem érdekel.
Lerí róla az amerikai öntudat. Talán túlságosan is, inkább egyfajta arrogáns mániának is lehetne nevezni, ahogy szeretett hazájához viszonyul. Ami onnan származik, szent, ami rajta kívül, legfeljebb puszta utánzat, bóvli vacak lehet. Talán ez a legfőbb oka, hogy nem tud és nem is próbál ebbe a közegbe beilleszkedni.

Ha a nő nem töltött volna el ennyi időt készülődéssel, akkor valószínűleg nem találná itt. Délelőtt egyéb, az iskolánál fontosabb elfoglaltságai voltak, csak délutánra ért vissza, hogy foglalkozzon valami olyannal, amihez minimális kedve sincs: tanterv.
Az elődje, Várnai Zétény itt hagyta neki az órái vázlatát és minden eszközt, amire szüksége lehet, neki lényegében annyi a dolga, hogy saját szájízéhez mérten alakítson rajta. Még sincs ínyére egyáltalán ez a papírmunka.
A kihúzott kanapén fekszik, körülötte szétdobált papírok és könyvek tengere, összeráncolt szemöldökkel, fekve körmöl épp, amikor kopognak. Kissé lejjebb engedi a papírt, csodálkozva fordítja tekintetét az ajtó felé. Két napja került ki az ajtóra a neve, nem hitte volna, hogy valaki már most megtalálja a problémáival. Bár tény, nem az első eset lenne - szinte meglepő, milyen népszerűségnek örvend ez az új tantárgy.
Egykedvűen kászálódik fel, a jegyzetet visszadobja a kanapéra, kissé kinyújtóztatja a tagjait, mielőtt az ajtóhoz lép. Megpróbálja majd a legrövidebbre fogni a beszélgetést, neki elvégre halaszthatatlan dolgai vannak.
Épp csak annyira nyitja az ajtót, hogy ő maga kilásson, de a jövevény lehetőleg ne szembesüljön a mögötte elterülő rendetlenséggel.
 - 'sup.

Összébb húzza a szemöldökét, pár pillanat kell, mire felismeri. Évek óta nem találkozott vele, semmilyen módon nem tartották a kapcsolatot és egyáltalán - addig is hellyel-közzel ismerték egymást. A név azonban végleg igazolja sötét sejtését, így egy apró bólintással viszonozza a köszönést.
 - Ühümm... jahm... gyere be.
Kissé elhúzza a száját, a tekintete egy ideig a nő arcát fürkészi, végül tovasiklik a sugdolózó portrékra. Hamar felméri, hogy, bár nemigen engedne be bárkit az irodájába, mégsem kellene a folyosón beszélniük.
Számított rá, hogy Zója fel fogja keresni, az elődje figyelmeztette erre. Alapvetően elkerülné, amennyire lehet, de helyzete abból a szempontból, nos, kínos, hogy ezt nem teheti meg. Az iskolapszichológus munkájára ugyanis, tantárgyából adódóan szüksége van. A látogatás tehát elkerülhetetlen.
Félreáll, hagyja, hogy a nő belépjen mellette. Utoljára szétnéz a folyosón, a portrék felé a véleményét egy nemzetközi kézjellel fejezi ki, majd becsukja az ajtót. Aztán fordul a nő felé.
 - A szakvélemények miatt, igaz?

Az ajtóban marad. Összefonja a karjait, bár a nő leül, ő nem követi a példáját. Ez a gesztus többnyire tudatosítani szokta a vendégekben, hogy a házigazda nem számít részükről hosszú látogatásra.
Majdcsak a nő is rájön, hogy bár Dwayne évekkel ezelőtt elásta a csatabárdot, lehetőleg minél kevesebb időt töltene el vele. Illetve a témával, amitől tart, hogy szóba kerülhet.
 - Valahogy úgy. Szeretném, ha beszélnél az összes diákommal. Tudni akarom, melyikükre kell jobban odafigyelni. Engem nem érdekel, hogy milyen sérüléseik voltak, vagy ilyenen... csak annyi, hogy megbízhatóak-e. Hogy elvesztik-e a fejüket. Megoldható?
Eddig az ajtónak támaszkodott, most ellöki magát onnan, hogy az asztalához sétáljon. A fiókból egy halom papírt keres elő, az asztal lapjára pakolja. Egy bizonyos nyomtatványt keres, bár ebben a rendetlenségben egyáltalán nem biztos, hogy megtalálja.
 - Megvannak a szempontok. Csak ki kell tölteni... íme.
A halomból végül kihúz egy sűrűn nyomtatott, apró betűs lapot, az alján a Mágiaügyi Minisztérium jól látható, jellegzetes címerével. Felületesen átfutja, majd az asztalt megkerülve átnyújtja a nőnek.
 - Nem én találtam ki. Felsőbb utasítás.

- A többi a te dolgod, ha teszt is kell, mindegy. Nekem csak egy papír kell róla, hogy alkalmasak a kiképzésre.
Hogy őszinte legyen, szerinte ezt ő is meg tudná mondani. Akinek elég jártassága van a szakmában, el tudja dönteni, ki az, aki idegbeteg őrült lenne az első éles bevetés során, vagy olyasmire használná a magas szintű átkokat, amire egyáltalán nem kellene. Minisztériumi utasítás azonban, hogy erre pszichológusi véleményre van szükség. Különben nemigen keresné fel önszántából a nőt.
 - A lista még nincs meg. Ha kész lesz, egy bagollyal elküldöm.
Az emlegetésére Roger, az eddig szundikáló bagoly érdekes, károgásszerű hangot ad, a tollait felborzolva ellenszenvesen pillant először a gazdájára, majd a nőre. A Föld nem hordott még hátán nála elmebetegebb és makacsabb madarat.
Mindenesetre ha nem lenne világos, a bagolyküldés maga is finom és egészen egyenes jelzés arra, hogy ha nem muszáj, kerülné a személyes találkozást. Végtére is meg van az oka, miért.
És bumm. Szóba is hozza...
Először nem mond semmit. Megígérte magának, hogy megőrzi a nyugalmát, ha erről lesz szó. Hiszen megannyi év eltelt.
 - Akkor keress neki egy apát. Nekem nincs és sosem volt gyerekem. A te bajod.

Mozdulatlanul állja a nő szavait, az arcára azonban egyre mélyebb és sötétebb ellenszenv vetül.
Ő nem akart erről hallani, megmondta. Évek óta szinte nem is gondolt erre, amit magában nemes egyszerűséggel "incidensnek" nevez. Erre ideállít Zója azzal, hogy játssza az apát? Nem megy ez annyira könnyen.
 - A te gyereked, a te bajod. Nem érdekel.
Hátrébb lép egyet, ahogy a nő feláll. Minimálisan nem akar a közelében lenni.
Bár tényleg, őszintén túl van akkori sértettségén. Hiszen évekkel ezelőtt történt, amikor Zója közölte vele, hogy nem számít a segítségére, mint apa - sőt, nem szeretné, hogy egyáltalán az újszülötthöz bármilyen apró köze is legyen. Akkor még fiatal volt, a kiképzés közepén, valójában valahol felszabadultnak érezte magát, hogy egy korábbi kis hiba miatt nem kell az elkövetkezendő éveit pelenkázással töltenie. A véleménye pedig az évek során egyáltalán nem változott.
Mi több, lényegében sosem gondolt a Magyarországon élő lányára, akit mindössze egyszer látott.
 - Gondolhattál volna erre korábban is. Oldd meg, ahogy szeretnéd, de én nem fogom egy gyereknek elmagyarázni, miért nem voltam ott vele.

Gál Botond - 2013.03.22. 18:41


Good boy.

Ophelia LaFonde

 - Oh, you little...
Szisszenve rántja el a kezét a bagoly csőréből. Nem kellene ezzel próbálkoznia, a leghasznosabb az lenne, ha teáskannává változtatná ezt az ostoba, antiszociális madarat ahelyett, hogy leveleket küldözgessen vele. Kivételesen azonban félig sikerrel járt: a tekercs ugyanis már ügyetlenül bár, de a bagoly lábára került.
 - Na takarodj innen.
Nyitja ki az ablakot ép kezével, majd mielőtt a madár ellenkezhetne, egy kevésbé elegáns mozdulattal ki is billenti a szabadba, hogy kénytelen legyen útra kelni. Ismét lepillant vérző ujjára, morgolódva ballag az asztalhoz a pálcájáért, hogy egyszerű kötést bűvöljön rá.
Ekkor hallja a kopogást.
Mivel az ajtót bűbájok védik, amik csak neki engedelmeskedhetnek, ahelyett, hogy kiszólhatna, kénytelen odasétálni, hogy ő maga nyissa ki. Út közben a faliórára sandít, hogy sejtése helyes-e vajon. És lám, tény.
 - Ophelia. Gyere be.

Ophelia LaFonde

Félreáll az ajtóból, hogy beengedje, majd be is csukja mögötte. Ez a fajta udvariasság nehezen rakódott rá az idők során, hiszen nem olyan közegből jött, ahol bármennyire is fontos lenne az ilyen.
 - Nem az én ötletem volt. Ülj le.
Szögezi le azonnal, hogy tény, ő írta neki a levelet, hogy jöjjön, mégsem egészen önszántából tette. Arra, hogy fánk, nem is reagál, nem fogja fel igazán, miről van szó. Az persze rémlik, hogy találkozott már a lánnyal, az is, hol, de hogy fánkszállításra kötelezte, már nem maradt meg benne.
 - Az igazgató megkeresett valamelyik nap veled kapcsolatban. Tudok róla, mi történt. Ő kért meg rá, hogy figyeljek rád.
Közli minden különösebb bevezetés nélkül. Nem akarta kerülgetni a témát, ő különben is elfoglalt ember, a gyerekfelvigyázás lehetőségétől pedig eleve borsózik a háta. Mindenesetre, ez is a munkájához tartozik. Minden bizonnyal.

Minden csütörtökön reggel héttől este kilencig a főiskolán vagyok, örülnék a hét órának.

Botond, sajnos bármennyire hihetetlen, legális.

Statisztika előadásom lesz, megöl az unalom. Valaki?

Nekem óriáscsótányaim és karmos békáim voltak. Meg tudom érteni.

Épp csak erre járt.
Megfogadta, hogy amennyire teheti, elkerüli ezt az irodát, mindenekelőtt persze az itt dolgozó nővel való találkozást. Az előző beszélgetésük meglehetősen... kínosra sikerült, bár még szerencse, hogy Zója azonnal lelépett, ahogy kényelmetlenné vált. Nem volt kedve a témához, őszintén, a hideg is kirázza a gondolatra, hogy találkoznia kell esetleg azzal a gyerekkel. Márpedig muszáj lesz.
Miért nem maradt inkább otthon?
Az ilyen napokon különösen hiányoznak neki az Államok. A bátyjaira kellett volna hallgatnia és ott maradni. Inkább dolgozik a farmon mugli módjára, mint az ilyen... érzelmi izék.
Ezen morfondírozva áll meg az ajtó előtt és dörömböl be. Neki máshogy nem megy. A baglya megmakacsolta magát a napokban, esélye sincs rá, hogy azzal hozza el a papírokat. De ha szerencséje van, nem lesz itt senki és becsúsztathatja az ajtó alatt.

Mesélő

Az ajtóval szemben terpeszkedő hatalmas ablakon bámul kifelé, amíg várakozik. Számára elfogadhatatlan sok idő telik el, utál, szívből gyűlöl várakozni. Egyszer vitték el emlékei szerint vidámparkba a szülei, még nagyon, nagyon régen - az emlék azóta is nyomasztó rémálomként él benne, emlékezve a végtelen sorokra, amiket már akkor ki nem állhatott.
Hallja a lépteket az ajtó túloldalán és a matatást a zárral. A homlokát ráncolva fordul arra.
Elég aprók voltak ezek a léptek, eléggé ahhoz, hogy...
 - Uhm... Hi.
Egy kicsi lány áll előtte - mármint abban az értelemben, hogy alacsony, ezen kívül életkorban is. Mondjuk nem kell saccolnia, ha jobban belegondol, amit nem akar, egészen pontosan meg tudja mondani, hány éves is.
Hirtelen fel sem fogja a hablatyolását - amit ugye magyarul ejtett meg a kislány -, vissza kell emlékeznie a szavaira, hogy értelmezni tudja.
 - Nem, nem, csak ezért jöttem.
Hadarja zavartan, a kislány felé nyújtva a papírokat. El, csak el innen.

Mesélő

Kicsit későn kapcsol, így a gyermeknek van alkalma elkapnia a kezét - védekezni ellen pedig nemigen lehet. Engedelmeskedve a kényszernek, átlépi a küszöböt, az arcán passzív riadalommal. Miért kellett volna a dolgoknak egyszerűnek lennie?
 - Nem, thanks.
Böki ki egyszerűen,, dehogy kér még inni is, menekül a tiltott helyről, amilyen gyorsan csak lehetősége lesz rá. Sandán körbenéz a szobában, mintha arra számítana, itt lapul valahol a nő és majd jól fenéken billentve kizavarja innen. Az nem lenne rossz jelenleg.
 - Az vagyok... most kezdtem.
Ha így van, hát vár. Nem ül le, az végképp azt jelezné, sokáig tervez maradni. Ez persze nincs így.

Dr. Mácsai Zója és Mira

Végül megadva magát a felsőbb akaratnak, akit egy nyolc éves képvisel, helyet foglal. Belátja, hamarabb úgysem menekül, minthogy a kislány édesanyja visszaérjen.
Feszélyezve méregeti a gyermeket. Néha, szentimentálisabb pillanataiban, amikor eszébe jutott a lánya - alkalomadtán, pár évente -, valahogy úgy képzelte el, ha egyszer égi csoda folytán találkoznia kell vele, az egész valahogy más lesz. Az anyja mindig azt mondta neki, éreznie kell majd valamit, valami szokatlant vele kapcsolatban. Sosem vallotta volna be, de valahol mélyen hitt ebben, hogy általánosan, a normális emberek ráéreznek erre.
Most azonban, ahogy itt ül, kutya módjára billegtetve a fejét jobbra-balra, mégsem történik semmi ilyesmi.
A gyerek egyszerű idegen maradt.
Az ajtó nyikorgásának hangjára arra fordítja a fejét, a nő arcára kiülő, jeges döbbenetre nem reagál. Jogos. A legutóbbi elutasító magatartása óta nem telt el sok idő. Az elhatározásában pedig cseppet sem változott.
 - A baglyom egy barom. Hisztériás rohama lett, amint meglátta a papírt.
Fintorog egy aprót. Már rég meg kellett volna sütnie azt a madarat nyárson, akkor is sokkal több haszna lenne.
 - Talán.