Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Éppen az csöndes magány gyönyöreit élvezem, mikor a bűbájokkal ellátott függönyön keresztül mozgolódás szűrődik a gyengélkedő felől, nyílik az ajtó, valaki hangosan beköszön az éterbe. Félreteszem az üresen előttem heverő naplót, és felpattanok, hogy a jövevények elé siessek. Sietek, mint eddig minden alkalommal, ha nyílni hallottam a ajtót. Ugyanakkor a tény, hogy diáklányok jókedvű szavai ütik meg a fülem, szinte azonnal lehúz valamennyit a lelkesedésemből. A jókedvű csevej ugyanis nem éppen a komoly, de legalábbis nem mindennapi helyzetek, súlyos sérülések velejárója. Ilyenkor az ember inkább ijedtséget vagy netalántán kétségbeesést várna. A csicsergő lány hangokat viszont nem tudom mihez kötni. Nem épp ilyen hangulatban szokás felkeresni a gyengélkedőt. Bár az is igaz, még mindig nem büszkélkedhetek sok tapasztalattal a kastélylakók kezelése terén. A levitás prefektust leszámítva, csupán görcs-és stresszoldót kellett osztogatnom a napokban a vizsgaidőszak áldozatainak. Bár jobban szeretem ha némiképp nagyobb a kihívás, egyelőre nem panaszkodom. Ez az időszak főképp arról szól most számomra, hogy megismerjem a kastélyt, az itteni szokásokat meg esetlegesen még a diákok mentalitását is. Csak hogy tudjam, mire kell számítani errefelé.
Barátságos mégis tekintélyt parancsoló ábrázattal lépek be a helyiségbe. De hogy a megjelenésem összességében mennyire mutat komolynak, már nem tudom eldönteni. Egy egyszerű, kopottas fekete talárt viselek, a hosszú hajam egyszerű lófarokba van kötve a tarkómnál, a jobb fülemben egy fából készült karika-fülbevaló lóg. Még tisztán elkapom a lányok utóbbi mondatait arról, hogy vajon megértsék-e barátnőjüket, és ha igen, akkor vajon mi fog történni. Elfojtok egy halvány mosolyt, és inkább nem reagálok a dologra. Szeretem kiélvezni, ha a körülöttem állók azt hiszik, nem értem őket. Így gyakran többet tudok meg másokról, mint amennyit egy beszélgetés során valaha is elárulnának nekem. *
- Üdvözlöm a hölgyeket! * köszöntöm a diákokat* ~Köszönni megtanulhatnék magyarul is...~* , s közben végigjártatom rajtuk a tekintetem. Felcsillan a szemem, majd pillantásom a házimanó-méretű lánykán állapodik meg. Nem szeretnék egészségtelennek tűnő örömöt és lelkesedést mutatni, de azért a szám sarkában egy elégedett mosoly bujkál. Ez már határozottan érdekesebbnek ígérkező történet, mint egy horzsolás vagy mezei megfázás. Mint általában most sem kötnek le olyan apróságok, hogy akár annyi figyelmet szenteljek a lányoknak, hogy megállapítsam, milyen érzelmekkel fogadtak. Csak az áldozat és a probléma körül csoportosulnak a gondolataim. *
- Pálca vagy bájital? * a rám jellemző tömör, tárgyilagos hangon kérdezem. Egyrészt nem szeretem húzni az időt a formaságokkal, vagy hogy egyáltalán teljes mondatokban beszéljek. És már csak azért is igyekszem minél egyszerűbben fogalmazni, mert egyelőre nem tudom, a lányok mennyit beszélnek angolul. Mindeközben le sem veszem a szemem az apró lányról, azt figyelem folytatódik-e még, és ha igen, meddig a zsugorodás. Magamban pedig sorra veszem a lehetőségeket. Benne a van a pakliban, hogy valami varázsige sült el rosszul.* ~ Na ezért nem szeretem én a pálcát...megbízhatatlan. ~* Illetve, ami valószínűbb, hogy valamilyen zsugorító főzet bánt el a lánnyal. *
- Ha szeretnétek, maradhattok * közlöm a törpike gardedámjainak címezve. Nem vagyok jártas a fiatal lányok szokásaiban, de azt tudom, hogy rendszerint elég erős bennük az összetartó szellem, ha valahová menni kell. És ki vagyok én, hogy megakadályozzam őket abban, hogy az első sorból nézhessék mi történik a barátnőjükkel? Engem aztán hidegen hagy, van-e közönségem, avagy nincs. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Én csak egyetlen szót vártam a lányok valamelyikétől, hogy biztos lehessek benne, milyen eredetű a zsugorodás. Ennyire lett volna szükségem, hogy nyugodtan végezhessem a munkám, de nem volt ilyen szerencsém. A lányok jó kedvűnek tűntek távolról is, de reméltem, a gyengélkedő hangulata, az én megjelenésem következtében kellő komolysággal kezelik majd a helyzetet. Nem is tudom, mikor tévedtem ekkorát.
Kiderül, hogy a lányok nem tudnak angolul, ami igencsak meg fogja nehezíteni a kommunikációt. Pedig az angol világnyelv, és egyébként is úgy hallottam, hogy errefelé szinte minden náció képviselteti magát, és sokan rendelkeznek itt angol felmenőkkel.
A vöröske azonnal lázba jön a származásom miatt, és nem is rejti véka alá a vad elgondolásait. Ilyenkor szeretem, ha az emberek azt hiszik, nem értem, mit mondanak. Bár hiperaktív lánykát figyelve, azt is el tudom képzelni, hogy mindezt akkor is előadná, ha tisztában lenne vele, minden szavát értem. Habár a suttogásnál azért hegyeznem kell a fülem. Jót szórakozok magamban, megfordul a fejemben, hogy lerántom a leplet a titokról, csak hogy egy picit megijesszem a lányokat, de visszafogom magam. Nem kerül nagy erőfeszítésembe kifejezéstelen arcot vágni - sokszor gyakoroltam már. Egyik lányról a másikra vándorol a tekintetem, mintha csak a beszélgetésüket próbálnám követni, de a pillantásom mégis túlnyomó részt a szőke lányom pihen meg, miután a szavaikból kivettem, hogy valami gond van a szívével. Elég pár alapos pillantást vetnem rá, és megérzem, hogy valóban nincs minden rendben a lányka ketyegőjével. De ahhoz, hogy ennél többet tudjak meg már beszélgetnem kellene a lánnyal és vizsgálatokra lenne szükség. Kíváncsi vagyok a dologra, mint minden kezelhető, de gyógyíthatatlannak titulált betegségre. Most azonban mégsem ez élvez prioritást, hanem a manó méretűre zsugorodott lány.
Aztán befut egy fiú is, akinek a jelenlétében legalább annyi pozitívum van, hogy angolul szólít meg. Kezdünk kicsit sokan lenni a helyiségben, de a tömeg nem egyáltalán nem zavar a munkámban, így bólintok egyet a fiú szavaira, jelezve, hogy maradhat.
Az ezek után lejátszódó események viszont már kezdik súrolni a tűréshatáromat. A vöröske körbejár rajtam, a hajamat nézi, még mindig lelkesen kérdezősködik. Közben a szöszi a manócska védelmére kel a barátként bemutatkozó fiúval szemben, és érkezik még egy srác, akit láthatóan senki nem hívott. Már csak a kommunikációs nehézségek miatt sem csapok szét köztük, inkább hagyom, ha rendezzék le maguk közt a dolgokat. Egyébként sem tisztem megnevelni a diákokat.Nem tartom magam savanyú embernek, értem a poént, de a diákok viselkedését csak komor pillantásokkal tudom jutalmazni. Elfordulok tőlük, és az egyik szekrényben kezdek kutakodni, mikor a két srác már eltűnt a helyiségből, már újra a lányok előtt állok. Kérdés nélkül csöppentek egy csepp indigókék folyadékot a manó-lány fejére.*
- Ezzel most megállapítjuk, hogy zsugorító főzet-e a ludas. Ha az, meg fog állni a zsugorodás, egyébként pedig nem történik semmi * Kommentálom az eseményeket, nem zavartatva magam amiatt, hogy a lányok nem nagyon fogják érteni, mit mondok. Úgy tűnik, helyes volt a feltételezésem. A manó-lány magassága nagyjából 30 centiméteres marad. Az biztos, hogy nem a hagyományos fajta, hiszen azt le kellett volna nyelnie a lánynak. Ez sokkal erősebb szer lehetett, ha elég volt a lány bőrével érintkeznie. Összeráncolt homlokkal gondolkodom egy rövid ideig, majd megint csak eltávolodok a lányoktól.  hogy ezúttal kicsit hosszasabb keresgélés után térjek vissza. Közben csak fél füllel hallom, hogy a folyosón megy az átkozódás, de emiatt sem zavartatom magam. Amíg nem jönnek be a gyengélkedőre, nem érdekel, mit csinálnak. *
- Tehát, ebből innod kell, és meglátjuk, működik-e. * magyarázom  a manólányak mutogatva is a cselekvést. Egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy a hagyományos ellenszer működni fog. Csak erősen remélem, hogy igen, máskülönben ki kell kísérleteznem a megfelelő arányokat egy ellenszerhez.
Mivel a nagyjából tíz centis fiola a lány jelenlegi méreteihez viszonyítva elég nagy, ha senkinek nincs ellenvetése felveszem az apró leányzót, és segítek neki kortyolni a főzetből.*

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

*A tétova másodperceimben követem a kislány pillantását, kíváncsi vagyok vajon mit szuggerál olyan nagyon. De a földön nincs semmi, amitől segítséget várhatna, csak egy színes rajz. Ez teljesen hétköznapi kis műalkotás lenne, ha a család feje felett nem lebegne egy hatalmas jószág, amit jobb háján sárkányként sikerül beazonosítanom. Nem mintha a kislány krétavonásai lennének nehezen felismerhetőek, csak éppen nem sok gyerekrajzot láttam még életemben, de abban biztos vagyok, hogy a hagyományos formulán nem szerepelnek sárkányok. Vagy ha igen, akkor egész biztosan nem ilyen békés élethelyzetben. Így kicsit furcsállom a dolgot. De mint említettem, nem vagyok jártas a témában, így nem aggódok a kislány lelki fejlődéséért egy rajz alapján, csak egy képzeletbeli vállrándítással intézem el a dolgot.
Végül úgy tűnik, a békítő gesztusom eléri a célját, a lányka sírása veszít az intenzitásából, majd a maradék könnycseppeket is letörölgeti az arcáról. A felé nyújtott béke-kendőt is elveszi, én pedig türelmesen figyelem, ahogy megtörölgeti vele a játékait. Ekkor már teljesen megnyugodok, hiszen ha eddig nem tette, ezután som fog ijedten elszaladni, hogy aztán majd szembe kelljen néznem egy dühödt anyukával. Na meg jó érzés tudni, hogy talán mégsem vagyok olyan reménytelen eset a gyerekekkel kapcsolatban. De azért nem bízom el magam továbbra sem.
Egy barátságosnak szánt mosoly kíséretében veszem vissza a kendőt, és anélkül, hogy csak egy pillantást is vetnék rá, a zsebembe dugom. Ennyivel akár le is rendezhetném a dolgot, de a lányka kissé feszültnek tűnő ide-oda dülöngése miatt mégsem hagyom itt őt. Van egy olyan furcsa érzésem, hogy talán vár még tőlem valamit, hogy mondanom kellene valamit. De itt a gond, hogy erre vajmi kevés módom van, egyébként sem tudom, hogy kell beszélni a kicsikkel, és még nyelvi akadályaim is vannak. Aztán a kislány a kabátja ujjával kezd babrálni. Hirtelen csak akkor ugrik be, hogy meg is üthette magát, amikor leesett a labdáról. Csak éppen azt hittem, a sírás csupán a jelenlétemnek köszönhető, és egyébként is hozzászoktam, hogy az ilyen kis apróságok nem is mennek sérülés számba. De most mégicsak egy kislányról van szó, ő ezt biztos másképp értékeli. Így hát feltámad bennem a segítő szándék, bár a kis bőrpír és az enyhe fájdalom eltűnése csak percek kérdése. Talán a kicsik az időt is másképp érzékelik. Lassan, kerülve a hirtelen mozdulatokat, nehogy ráijesszek a lányra, a karjához nyúlok, és gyengéden, de határozottan megakadályozom, hogy lehúzza a kabátja ujját - már ha hagyja, és nem kezd menekülni, amire még mindig fel vagyok készülve. A vékonyka karon elég csak végigsimítanom, eltűnik a pirosság, meg az esetleges tompa fájdalom. *
- Chaske * válaszolok közben a kislány kérdésére. Bár egyébként allergiás vagyok a nekem kijáró, tiszteletteljes megszólításra, a kislánytól nem veszem rossz néven a tegeződést. Legalább valami olyat kérdezett, amire tudok neki válaszolni. Már ha megelégszik a nevemmel, azt ugyanis, hogy milyen minőségben is vagyok itt, már nehezebb lenne elmagyaráznom. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

*Nem vagyok kifejezetten a hivatalos összejövetelek híve, ez tény. Ennek ellenére úgy érzem, mégiscsak illendő lenne megjelennem a tanévnyitón. A vizsgaidőszakban érkeztem az iskolába, így az sem elképzelhetetlen, hogy vannak diákok, akik azt sem tudják, van gyógyító az iskolában. Így nem árt megmutatni magam, még ha nem is válik majd a szokásommá az iskolai rendezvények látogatása. Egyébként is hajt a kíváncsiság, hogy egyáltalán, hogyan is zajlik egy ilyen esemény. Nekem ugyanis még nem volt szerencsém részt venni hasonlón, hiszen nem jártam mágus iskolába.
Hajam lófarokba kötve, dísztalár feszül rajtam, ami sosem volt a szívem csücske, most, hogy elértem a nagytermet, felerősödik bennem a vágy, hogy visszamenjek a szobámba, de azért hősiesen elindulok az asztalok között. Komoly arckifejezéssel méregetem a szünetről visszatért, csevegő diákokat. Az őrült kviddicsmeccsről felismerek pár arcot, de egyébként az egész terem egybeolvad nyüzsgő-zsibongó diákok tömegévé. Remélem, azért mindenki elcsendesedik majd, ha az igazgató kezd beszélni.
Aztán hirtelen egy átokcsóva száguld el mellettem, és egyenesen hátba találja a néhány méterrel előttem lépkedő férfit. Gyorsan kiderül, hogy egy csiklandozó átok    találta el. Nem egy szörnyű átok összességében, de elég nagy meggondolatlanságra vall, ha valaki tanárokat átkoz. A közelben állók közül többen felneveznek a professzor szenvedésén, én azonban nem találom mulatságosnak a helyzetet. Csak úgy, névtelenül a tömegből átkozódni nem nagy dicsőség. Kifejezetten gerinctelen dolog. Már feltételezve, hogy az illető ténylegesen a professzort célozta. Azt hittem, ennél magasabb itt a színvonal. Előkotrom a talárzsebemből a göcsörtös pálcám, amit egy hozzáértő már inkább múzeumban állítana ki, és nem használna, de nekem tökéletes. Mostanában kezdek rászokni, hogy a kastélyban magamnál hordjam, hiszen ezt most más közeg, mint ahogy eddig éltem, és rá kellett jönnöm, hogy egyre több helyzetben lehet szükségem a fadarabra. Bár ha nem muszáj, továbbra sem használom. Most viszont muszáj, mert csak nem akarom hagyni a professzor további megszégyenülését. Igez vannak olyan kristályok, amik képesek megszüntetni varázslatok hatását, de ilyen most nincs a zsebemben, így marad a pálca. Elmorgom a varázsigét, és megszüntetem a csiklandozó bűbájt. *
- Bizonyára nagyon népszerű vagy! * jegyzem meg, miközben kezet nyújtok a férfinak, miközben az angolnak hála a magázás kérdése fel sem merül. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

*A tanerőnek nem esett semmi baja, felpattan, fogadja a megjegyzésem, és egyáltalán nem tűnik a kelleténél bosszúsabbnak. Pedig felmerült bennem, hogy ha a férfi az önérzetesebb fajtából való, még szép kis jelenet is kerekedhet itt, amihez eszem ágában sem volt asszisztálni. Ilyesmire tehát nem kerül sor - amit az előttem álló úriember javára írok fel - ellenben feltűnik a színen egy fiatal nő és a professzor hogyléte felől érdeklődik. Ha nem egy iskolai rendezvény kellős közepén lennénk, ez lenne az a pillanat, amikor magukra hagyom őket. De itt vagyunk, nem húzhatom fel a nyúlcipőt, a férfi egyébként is bemutatkozik. Azonban nem sokat mond nekem a neve, a tanári kart egyáltalán nem ismerem. *
- Chaske Tsosie* mutatkozom be én is, bár a nemhivatalos titulusoknak még híján vagyok. Bár akkor sem használnám őket, ha lennének, örülhetnek a bátrabb diákok, ha egyáltalán eltűrök bármilyen más megszólítást a nevemen kívül. A hivatalos titulusom pedig azt hiszem evidens, legalábbis mostanra.
Követem Markovitsot az asztalhoz és én is gyorsan helyet foglalok, hogy ne zavarjuk tovább az ünnepséget. Úgy ülök, hogy a két tanerő egymás mellé kerülhesse, ha szeretne, amennyiben ugyanis ők nem akarnak engem bevonni az esetleges beszélgetésbe, én sem fogok társalgásba kezdeni. Nem az én műfajom, egyébként sincs mondani valóm. A rendezvény további részében inkább a csendes megfigyelő szerepét vállalom magamra, érdeklődve hallgatom az igazgató beszédét és nézem, ahogy az iskola okoskái kiballagnak a nevük hallatán, eltérő szerénységgel nyugtázva a dolgot. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

*A nagy áttörést az hozza meg, hogy ellátom a beütött kis kezét. Ezt lényegében sikerként könyvelhetem el, hiszen az volt a célom, hogy a kis szöszi ne féljen tőlem, de a hirtelen jött nagy lelkesedés teljesen váratlanul ér. Erre azért már nem vágytam, nem is igen tudok vele mit kezdeni. Csak remélem, hogy nem is kell.
A kérdéseit megint csak szó nélkül hagyom. Az különben is egy elég érdekes, és bonyolult téma, hogy hogyan tudok gyógyítani a puszta kezemmel, ebbe még akkor sem mennék bele, ha a beszélgetőpartnerem nem egy hat éves kislány lenne, és tudna angolul. A másik kérdésre pedig egyszerűen felesleges is szót pazarolni. Őszintén szólva nem horzsolásokra szerződtem, kissé lealacsonyítónak is érzem, hogy ilyesmikkel kelljen foglalkoznom. De mégsem tehetem meg, hogy elutasítsam a lányka kérését. Így hát kissé kelletlenül, nem törődve azzal, hogy ennek jeleit a kislány felismeri-e, nekilátok a seb begyógyításának. Nagyrészt már bevarasodott, teljesen tisztának is tűnik, a széleinél viszont látszik, hogy a lány már itt-ott elkezdte lekapargatni a vart. Először is ezt a műveletet hajtom végre én is, közben az érintésemmel biztosítva, hogy a kicsi ne érezzen fájdalmat közben, a varasodással ugyanis a test már elkezdte az alatta lévő új hám kialakítását, én pedig most ebbe a folyamatba készülök beleavatkozni. Ehhez pedig meg kell szabadulnom a vartól, hiszen jelenleg az védi meg a külvilágtól, illetve tőlem sérült bőrt. Ezután körkörös mozdulatokkal simogatom a sebet kívülről haladva befelé, míg az végül teljesen el nem tűnik.
Felpillantok a kislányra, mint kiderül Ririre, aki remélhetőleg elégedett az eredménnyel. Újabb gyógyításra váró karcolások nem kerülnek elő, aminek valahol igazán örülök. A nagyteremre csak bólintok egyet, majd a gyomrom újabb kordulása is nyomatékot ad a szavaimnak. Felállok, megvárom míg Riri is összeszedi magát. Ezalatt picit elgondolkodom, mert összességében nem olyan rossz ám a kislány társasága. De ennyivel le is zárom a dolgot, elvégre néhány percet töltöttem csak vele, hosszú távon nem bírnám. Riri még kezet is most, de akármilyen jó példával is jár elöl, én most mégsem mártom a kezem a kútba.  Végül együtt sétálunk be a nagyterembe, a felállás a továbbiakban is megmarad; ő csicsereg én hallgatok. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Most már egy kicsit, mit kicsit!, nagyon bánom, hogy a Törpilla kísérőinek megengedtem, hogy maradjanak. Nem mintha zavarnának a gondolkodásban, koncentrálásban, bármiben, nagyon jól ki tudom őket zárni, csak egyszerűen irritál a tudat, hogy itt vannak, szemérmetlenül kibeszélnek, és a sok locsogás közepette teljesen felesleges is lenne tőlük bármit kérdezni. Egyelőre még türtőztetem magam, de érzem, hogy egyre közelebb kerülök ahhoz a ponthoz, amikor Maryn kívül mindenkit el fogok küldeni. Bár, ha belegondolok, a szőkeséggel is szeretnék majd elbeszélgetni. Az egész beszélgetésükből csak az Adria szívére vonatkozó rész érdekel. Itt is csak az a gond, hogy láthatóan ő sem beszél angolul. De azért majd  valakinek nem ártana közölni vele, hogy elég felelőtlen dolog elhallgatni ilyesmit. Ezen kívül pedig kíváncsi lennék, hogy mégis milyen bájitalt szed. De mindezt majd csak akkor, ha Maryt sikerül megnövesztenem, most övé az elsőbbség. A zsugorodást sikerül megállítanom. Ez már részsiker. Biztatás és pozitív energiák sugárzása helyett viszont Mary hideg, szúrós pillantásokat kap tőlem, amikor kiszól a fiúknak. A beszűrődő zajokból egyértelmű, hogy ezek ketten odakint mindjárt egymás torkának esnek, amivel semmi bajom nincs. Azzal már lenne, ha mindezt idebent folytatnák. Szerencsére azonban az említett nem jelenik meg a gyengélkedőn, aminek felettébb örülök. Elég nem nekem a csicsergő lányok társasága, a fiúkat már nem tűrném meg.
Egy mezei zsugorító főzet ellenszere semmit sem használ, a lányka még egy millimétert sem nő. Ezt a homlokomat ráncolva, kissé gondterhelt arckifejezéssel konstatálom. Nem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy gondoltam, sokkal több időt fog igénybe venni. Ez az egy, amit sajnálok; az idő. Örülök, hogy olyan feladatom van, ami tényleg igénybe veszi a képességeimet és megmozgatja az agytekervényeimet, csak a hosszas kísérletezés kilátása nem áll közel a szívemhez. Mindig is ebből állt az életem, próbálkozok, kísérletezek és már a legapróbb eredménynek is örülök. De ilyenkor arról van szó, ami a saját érdekem, a saját célom. A kötelességemre, a munkámra viszont már sajnálom ezt az időt. *
- Lányok! * szólítom meg őket emelt hangon, hogy hagyják abba a csacsogást, és egy picit próbáljanak meg rám figyelni. * - Mindegy * Legyintek lemondóan. Végül mégsem teszem fel a kérdéseimet, mert activity-zni nincs kedvem, és egyébként sem úgy tűnnek, mint akik hoztak nekem mintát a Maryt ért kotyvalékból. A jelek szerint az egész felszívódott miután reakcióba lépett Mary testével. Pedig sokkal könnyebb dolgom lenne, ha előbb bevizsgálhatnám a főzetet. Mostanra már nagyon zavarnak a nyelvi nehézségek, de sajnos tehetetlen vagyok az ügyben, az pedig teljességgel kizárt, hogy a mutogatással hülyét csináljak magamból. Akkor már inkább a nehezebb utat választom - megoldok mindent egyedül. Megint szóra nyitom a szám, már hozzászoktam, hogy mindig kommentáljam, hogy mit csinálok, mi fog történni, mi a baj. De feleslegesen nem szeretem jártatni a számat, márpedig az eddigiek alapján hiába kezdeném ecsetelni, hogy mi a gond, a lányok nem értenék, ami elég frusztráló.
Fogom magam megint a szekrényekhez sétálok előszedek két bőrkötéses könyvet, lepakolom őket a, majd kipakolom a bájitalfőzéshez szükséges eszközöket és hozzávalókat. Az alap bájital megvan, csak a hozzávalók arányával kell majd játszadoznom. Számomra ez csak egy megoldandó probléma, az a része már kevésbé érdekel, hogy ki volt ebben a kastélyban olyan idióta, hogy készített egy totálisan félresikerült zsugorító főzetet, és aztán az hogy került kapcsolatba Maryvel.
Ha nem vagyok kénytelen válaszolni a lányok esetleges kérdéseire, vagy nem dühítenek fel valamivel, akkor a következő fél órát néma főzőcskézéssel töltöm. Ha esetleg türelmetlenek lennének, az sem zavar ha Adria és Leonie itt hagyják a barátnőjüket. Mindenesetre egy jó fél óra múlva ejtem meg az első próbát, egy kis kanállal nyújtok Mary felé a kőzetből, hogy igyon belőle. Csak egy hiú ábránd volt, hogy rögtön elsőre sikerüljön eltalálnom az arányokat, Mary mérete továbbra sem változik. Ezt egy apró sóhajjal veszem tudomásul, és folytatom a bájital főzését. Elmélyedve tanulmányozom közben a szakirodalmat, néha motyogok is magamban, egymás után dobálom a hozzávalókat az üstbe, és ezúttal is több mint egy fél óra telik el, mire újabb próbát teszek. Ezúttal siker koronázza az erőfeszítéseimet. Ha Mary inni kezdi a felé nyújtott fiola tartalmát elkezd nőni valamivel lassabban, mint ahogy összement, de mégiscsak nő. *
- Addig idd, amíg ugyanolyan magas nem vagy, mint voltál * magyarázom a hatást, amire valószínűleg magától is rájön, hiszen ha elveszi a szájától az üvegcsét a növekedés megáll. Büszkén figyelem a fejleményeket. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*A mai napom elég eseménydúsra sikeredett eddig, amit egy cseppet sem bántam. Egyelőre még nem vált idegesítő rutinná, hogy mindig újra kell töltenem a bájital készletemet felkészülve a leggyakoribb iskolai balesetekre. Ezzel csak az volt a probléma, hogy a top 10 leggyakoribb iskolai balesetekről még nem láttam grafikont, diagramot vagy más egyéb kimutatást, így csak a megérzéseimre hagyatkoztam a döntésben. Azt azonban mindenképpen jól tettem, hogy a csonttörést felvettem a listára, mindig van csontforrasztó bájitallal átitatott kötés raktáron, ugyanis ma két fiút szállítottak a gyengélkedőre törött lábakkal. Nem mindennapi dolog, ha két fiú a "lépcsőn lebucskázva" mindketten eltörik a sípcsontjukat. Ezen a sztorin csak egyet mosolyogtam, hiszen én egy szóval sem kértem tőlük magyarázatot. Nem nagyon foglalkozom az előzményekkel, csak a sérüléssel. Számomra maga a betegség, a seb az érdekes, nem pedig hogy milyen körülmények között tett rá szert valaki. Egy törés esetében pedig még csak az sem számít, mi okozta. Éppen az utolsó réteg kötést tekerem a második számú fiú lábára, valaki becsörtet a gyengélkedő ajtaján. Csak egy fájdalmas pillantással nyugtázom a tényt, de nem fordulok az ajtó felé míg nem végeztem a törött lábúakkal. Közlöm velük, hogy most mankóval már mehetnek is a dolgukra. Mire megfordulok már egy égővörös hajú leányzó áll előttem, aki egy macskát dug az orrom alá. *
- Üdvözlöm kisasszony! * köszöntöm, és örülök, hogy ezúttal legalább rendesen fogok tudni beszélgetni a pácienssel. Az első mondata hallatán megfordul a fejemben, hogy valószínűleg csak eltévesztette az ajtót, és valójában a pszichológust keresi. De mint felelősségteljes gyógyító egy ilyen gondolatnak nem adhatok hangot, így inkább csak rezzenéstelen arccal várom a folytatást. Az szerencsére már meggyőz róla, hogy itt valóban rám lesz szükség. A meséjéből gyorsan leszűröm a lényegi információkat, bájital miatt változott át a lány. Pont. Mivel megint csak nincs mintám az említett turmixból, nem tudom megmondani elmúlna-e a hatása idővel vagy nem, és mivel Vaníliáról sem tudom, hogy egyáltalán érzékeny-e valamire, ezen részt sem veszem készpénznek. Főleg mivel mindez egy gólya szájából hangzott el, akiről nem az süt, hogy túlzottan jártas  lenne a bájitalokban. Így csak annyiból indulok ki, amit tényleg biztosra vehetek. *
- Értem, megteszem, amit tudok. * közlöm egy barátságos arckifejezés kíséretében. Elvégre nem vagyok én mogorva.Megpróbálom átvenni a macskát, ha már egyszer Glyniss nagyon ide akarja adni. De valószínűleg a macska is megérezhette, hogy egyrészt nem nagyon vágyom az érintésére, másrészt pedig az semmivel nem segít a gyógyításban, ha a kezemben tartom. Legalább jelen esetben nem. Így nem is nagyon próbálom megakadályozni, hogy a kis szőrös kiugorjon a kezemből és barátnője lábánál keressen menedéket.
- Próbálja meg megnyugtatni, kisasszony, mindjárt visszajövök * ezzel a lendülettel egy picit magukra is hagyom a lányokat és elkezdtek kutakodni a szekrényben. Van valahol egy üveg tisztítóvizem, amit például a Gringottsban is alkalmaztak a tolvajok leleplezésére, mivel minden varázslatot megszüntet. nem gondoltam volna, hogy ebből is többet kellene tartanom, de ki tudja, igény szerint töltöm fel a készletet. Néhány percnyi matatás után egy nagyobbacska fiolával térek vissza a lányokhoz, aminek a végén permetezőfej van. *
- Ez tisztítóvíz, meg fogja szüntetni a varázslatot, csak ne engedd, hogy elszökjön a...Vanília * magyarázom Glyniss-nek. Ha a cica nem szökik meg, fújuk rá a tisztítóvízből és perceken belül újra lánnyá változik. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Mostanra rájöttem, hogy elég fárasztó munka minden egyet alkalommal, ha nyílik a gyengélkedő ajtaja, készenlétben állni és barátságos, segítőkész, érdeklődő pillantással fogadni az érkezőket. A kezdeti lelkesedés, amivel idejöttem hetekkel ezelőtt, mostanra tovatűnt, így az érkezők többnyire a komoly, de figyelmes valómmal találják szemben magukat. Elvégre hol van az elírva a munkakörömben, hogy vigyorogva, csokibékával kell várnom a pácienseket?
Pár lépéssel elébe megyek a most betámolygó fiúnak, és az őt támogató lánynak. *
- Kellemes napot! * Köszöntöm őket angolul, a vöröskéről legalább biztosan tudom, hogy beszéli a nyelvet. A sok diákot megjegyezni szinte lehetetlenség, de az elsős leányzóra még emlékszem, hiszen nem régen járt itt egy barátnőjével. A nevét már nem tudom felidézni, az ilyesmi elég gyorsan kirepül a fejemből, ha nem tartom elég fontosnak az illetőt arra, hogy mindenképpen tudjam a nevét. a szöszke fiú neve is szinte azonnal kiszáll a fejemből, miután hallottam. Türelmesen hallgatom a történetet, örülve, hogy legalább nyelvi nehézségekbe most sem ütközöm. Miközben a fiú beszél hagyom, hogy a fura hatodik érzékszervem tegye a dolgát, és úgymond letapogassa a fiú sérüléséből másik síkon érkező jeleket. Bár az már a beszédéből is kiderül számomra, hogy olyan nagy baj nem eshetett, hiszen nem tűnik különösebben zavartnak, logikusan beszél és a jelek szerint arra is jól emlékszik, hogy mit történt a baleset után. Meg is győződök róla, hogy agyrázkódásról szó sincs, csak valóban nagyot koppanhatott a fiú feje. *
- Értem. Nincs agyrázkódásod, de gyere, mindjárt elmulasztom a szédülést és a fejfájást * közlöm a diagnózist, és várom, hogy a fiú közelebb lépjen, mert többnyire ódzkodom a hirtelen mozdulatoktól, nehogy megijesszem a delikvenseket a gyógyítási technikámmal. Ha a fiú közelebb jön, a kezeim közé fogom az arcát, és lassan elkezdtem masszírozni a hüvelykujjammal a halántékát. A fejsérüléseket gyógyítani nem olyan egyszerű, mintha csak egy zöld foltot kellene eltüntetnem valaki karjáról, de a mágiám nem hagy cserben. A művelet egy jó fél percig tart - már ha a fiú kivárja, hogy végezzek és nem húzódik el előbb. Ekkorra már a szédülés és fejfájás csak emlék marad számára. *
- Kész is vagyunk * jelentem, ha pedig más probléma nincs útjára is engedem őket. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Rettentő átlagosan telnek mostanában a napjaim. Már egészen beleszoktam az iskolai gyógyító szerepébe. Persze nem kell drasztikus változásokra gondolni, továbbra sem vagyok kifejezetten társaságkedvelő, bár az utóbbi időben még volt is pár érdeklődő, törődő szavam a gyengélkedő látogatóihoz, azon kívül, hogy diagnosztizáltam a bajt és megmagyaráztam, éppen mit csinálok. Ezen kívül kicsit elszakadtam az utóbbi időben a könyveimtől és kísérleteimtől, inkább nyitottam a környék megismerése felé. Mindezt persze szigorú magányomban, az élet nagy dolgain elmélkedve.
Ma éppen egy hosszabb sétát tettem az erdőben, amit elsők között fedeztem fel magamnak az iskola területén belül. Mindig megnyugtat a természet, imádok a szabadban lenni, és a kisebb kiruccanásoktól az sem tántorít el, hogy ez idő alatt bárki kereshet a gyengélkedőn, bárki rosszul lehet a kastély falain belül. Belőlem is csak egy van, nem tudok ott lenni mindenhol. Murphy törvénye alapján pedig, ha napokig nem volt semmi dolgom, amint elhagyom a gyengélkedőt, valaki ott fog keresni. Tehát ugyan mindegy, mikor merre megyek.
Ezúttal be is jön a fenti eszmefuttatás, mert már a jól ismert helyiséghez vezetőn folyosóról hallom, hogy valakik beszélgetnek odabent.
Az ajtó halk nyikorgással tárul ki, ahogy belépek. A hajam szokásosan lófarkokba van kötve, a fülemben ott csüng az elengedhetetlen fülbevalóm, kissé zömök testem pedig mélyzöld talár takarja. *
- Szép napot! * köszönök nekik magyarul, igen ezt hozzá kell tennem, hogy bár eléggé töröm a nyelvet, azért az elmúlt hónapokban sikerült elsajátítanom néhány köszönési formulát, illetve egyéb alapvető kifejezést.
A két diák közül a lányt felismerem, mert volt már hozzá szerencsém, amikor nem éppen mindennapi események következtében eltört a lába. *
- Ugye, nem az erdőből jöttök? * kérdezem Amirát szórakozottan, immár angolul, mert ez már bonyolult mondat a szegényes szókincsemmel. A hangomból érződik, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan a kérdést, sőt ha a fiú nem akarja elmondani mi történt, én ennyiben is hagyom a dolgot. Az esetek nagy részében nem firtatom a  'miért?'-et és a 'hogyan?'-t. Aztán aki akarja mesél, aki nem meg nem.
Közben már a fiú bokáját vizsgálgatom, ami elég szép méretűre dagadt. Magamban pedig megjegyzem, hogy jár neki egy piros pont, amiért megemelte a bokáját. De eszembe sem jut, hogy ezt szóvá tegyem, ennek kellene a minimumnak lennie. A vizsgálat maga abból áll, hogy néhány másodpercig meredten bámulom a végtagot, majd a biztonság kedvéért meg is érintem, mielőtt kimondanám az ítéletet. *
- Csak kificamodott a bokád. * Remélem a fiúnak sincsenek problémái az angollal, vagy legfeljebb Amira kénytelen lesz fordítani neki.*
- Azonnal itt vagyok * Ezzel máris a szekrény felé veszem az irányt, hogy előbányásszak egy krémet meg egy kötést. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Jól esik, hogy Amira vidáman, és szinte már bizalmasan köszönt. A diákok többségétől ugyanis gyakran inkább bizalmatlan, fürkésző vagy akár szemérmetlenül méregető pillantásokat kapok. Nem mintha különösebben foglalkoznék vele, nem célom megszerettetni magam, inkább csak az tűnik fel, ha valaki egy kicsit is közvetlenebb. A válaszára pedig engedélyezek magamnak egy halvány mosolyt.*
- És mivel érdemelte ki, hogy ilyen sorsot szánsz neki, ha szabad tudni? * a szavak csak önkéntelenül jönnek a számra, nem is figyelek rá, mit kérdezek, mert közben már a srác bokáját vizslatom. Nem tart sokáig eldöntenem, hogy mi a probléma, na és hogy mit kell tenni. Így egy kicsit magukra hagyom a diákokat, amíg a szükséges dolgokat előszedem.
Épp arra térek vissza - egy tégely krémmel meg tekercs gézzel - , hogy a fiúcska Amirát faggatja a korábbi sérüléséről. Hagyom, hagy beszélgessenek, csendem elkezdem tenni a dolgom. Közben azért fél füllel odafigyelek, mert az érdekel, vajon a rellonos lány mennyit mesél az esetről.
Leülök az ágy végébe és az ölembe veszem a fiú duzzadt lábát, és elkezdem kenegetni a krémmel, ami nem mellesleg elég undorító kinézetű - a színét leginkább a faggyú sárga, a libakaka zöld és a mocsár barna keverékeként lehetne jellemezni, állaga kissé kocsonyás és még szaga sem túl kellemes. De hatásosnak hatásos. Nem sajnálom a krémet, viszonylag vastagon borítom vele Dominic bokáját, majd addig masszírozom a bőrébe, amíg teljesen fel nem szívódik.
Ha a gyerekek befejezték Amira sebesülésének kitárgyalását, kéretlen is közlöm, hogy mit is csinálok, és még mire lehet számítani a jövőben. Ez nálam egyfajta berögzülés, hiszen nem szoktam segítségül hívni semmilyen sötét erőt, és egyáltalán semmi ördöngösség nincs a tudományom nagy részében. Azzal azonban nem akarok senkit riogatni, hogy nagy titokzatosan, síri csöndben ügyködjek a gyógyításán. Ha már valaki ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül, a legkevesebb, hogy megmagyarázom, mit csinálok. *
- Ez a krém gyulladás- és fájdalomcsökkentő hatású, van benne például körömvirág meg árnika is, amiket a muglik is használnak gyógyászati célokra, a különbség az, hogy ez sokkal hatékonyabb készítmény. Most egy jó darabig még ezzel foglak kenegetni, és kábé másfél óra alatt megszűnik a duzzanat, de azért majd kapsz még mára egy szorító kötést is. *Miközben beszélek csak egyszer-egyszer pillantok fel a munkából. Nagyjából öt-tíz percet vesz igénybe mire teljesen felszívódik a krém, aztán várok egy kicsit majd újabb adag krémet nyomok a lábára és újra elvégzem a műveletet, és újra, és újra. A harmadik alkalomnál már a fiú is érezheti a hatást, a duzzanat máris kezd lappadni. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Nem kell a levitás arcára pillantanom, anélkül is érzem, hogy mikor tapintok különösen fájós pontra. Sajnos elég nehéz dolog egyszerre belemasszírozni az ember bőrébe ezt a kocsonyás krémet, és közben nem megnyomkodni az adott testrészt. Domi fájdalma pedig egyébként sem lehet elviselhetetlen, főleg ha azt vesszük, hogy a saját lábán támolygott el idáig. Éppen azért nem is veszem a fáradtságot, hogy a fájdalomcsillapítással külön törődjek. A krém egyébként is hamarosan megteszi ezt helyettem, én pedig azt az elvet vallom, hogy bizonyos határokon belül, egyáltalán nem olyan rossz, ha az ember érzi a fájdalmat. El kell tudni viselni azt is.
Jó darabog csak csendben dolgozok, hallgatva a gyerekek beszélgetését. Mira nem megy bele a "baleset" részletezésébe, sőt mi több, azzal elintézi, hogy épp csak eltört a lába és "semmi komoly". Való igaz, hogy nem úgy néz ki a lány, mint aki még mindig nem tudta volna magát túl tenni az erdőben történteken. Azért a darabos térdkalács törés még gyógyítói szempontból is kívül esik a "nem komoly" kategórián. Amíg egy kisebb törést meg lehet oldani egy Hippokrax-szal, vagy pár napos csontforrasztó bájitalos kezeléssel meg kötözéssel, Amirának még az eset után hetekig pihentetnie kellett (volna) a térdét. Na, ő aztán akkor kapott fájdalomcsillapítást rendesen, amikor a térdkalácsával kirakóztam.
A válasz hallatán Dominic nagyon udvariasan és együtt érzően visszakozik, én pedig - úgy ítélve, hogy ezt a témát kivesézték - magamhoz ragadom a szót, és gyorsan ismertetem, hogy mit is csinálok éppen. Ekkora már a fájdalom teljesen eltűnt a fiúcska bokájából és a duzzanat is húzódik vissza szépen lassan. Miután a mondandómat befejeztem, csak arra kapom fel a fejem, amikor a levitás megszólal. Egy biccentéssel fogadom a köszönetnyilvánítását, egy köszönömöt mindenkitől alapvetőnek tartok. Egy mosoly suhan át az arcomon, amikor a fiú önként jelentkezik, hogy ha én úgy gondolom, ő minden további nélkül marad éjszakára. Nem sűrűn hallok ilyet, az a megszokott, hogy a diákok minél előbb szabadulni akarnak innen és ha lábra állni tudnak, hevesen tiltakoznak a maradás ellen. Ők azok, akiket akkor sem engedek el, ha éppenséggel maguknak is tudnának kötést cserélni, vagy csak pihenésre lenne szükségük. Dominic azonban elég érettnek és komolynak tűnik ahhoz, hogy ha elengedem, betartsa a közeljövőre vonatkozó utasításaimat. *
- Visszamehetsz a szobádba. Viszont jó lenne, ha Mira elkísérne, mert még nem szabad megerőltetned a bokád. Adok majd egy kis tégelyt ebből a krémből meg egy bokaszorítót. Most lefekvés előtt meg holnap négy óránként majd be kell kenegetned a bokád. Ha holnap estefelé még nagyon fájna, ha ráállsz, gyere vissza. Ezt még elmasszírozom * utalok a bokáján lévő krémadagra * aztán befáslizom a lábad és már mehettek is.
*Mire végzek a masszírozással, Domi sérült bokája már épp csak egy árnyalatnyival vastagabb a másiknál. Kap a bokájára még egy nagyon vékony réteg krémet majd ezután bekötöm a bokáját.*
- Kész is volnánk * A kötésem stabilabb a bokaszorítónál, de az utóbbit Domi sokkal egyszerűbben tudja használni, és ha odafigyel a krémezésre és a pihentére pikk-pakk rendbe jön a lába.*
- Máris adom, amit ígértem * egy picit megint magukra hagyom őket, hogy fél percen belül már egy kisebb kiszerelésű krémmel meg egy bokaszorító zoknival térjek vissza, amiket átadok a levitásnak, és ha neki több kérdése nincs már csak a búcsúzás van hátra*

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Elég jó edzésben vagyok, Matilda pedig igazán vékonyka teremtés, mégis mire a falu határából felcipelem a kastély második emeletére igencsak megizzadok. De az persze eszembe sem jutott, hogy az erdőből kiérve letegyem. Egyrészt még mindig úgy érzem, hogy bizonyítanom kell neki. Ezúttal azt, hogy milyen kemény fából is faragtak. Másrészt pedig áldás minden pillanat, amíg a karomban tarthatom, amíg közvetlen közelről hallom a minden egyes levegővételét, amíg bele szagolhatok az illatos hajába, amíg a fejét a vállamon nyugtatja. Az út nagy részét egyébként csendben tesszük meg, Matilda  a csak a célegyenesben szólal meg. *
- Minden rendben lesz, ne aggódj * ennél jobbat most nem tudok mondani, ugyanis még mindig nem értem, miért zavart, a kábaságot pedig egyszerűen a fáradtságnak tudom be, elvégre elég későre jár már. Így csak egy teljesen sablonos megnyugtató szövegre futja. Talán én is kezdek lemerülni?
Túl hamar elérünk a gyengélkedőre és itt már muszáj vagyok letenni életem gyöngyét. Nagy szívfájdalom közepette eresztem ki a kezem közül, arra gondolva, hogy talán már soha többé nem fogom ott tartani. Bár ha rajtam múlik, még ma este újra a karjaim között fog ficánkolni... Igen, jelenleg ez minden vágyam. *
- Persze, mindjárt megnézem, mit tehetek. * közelebb lépek hozzá, lassan, kerülve a hirtelen mozdulatokat, nehogy megijedjen itt nekem, a két tenyerem közé fogom a fejét. Koncentrálok így pár pillanatig, de aztán megállapítom, hogy nem fáj a feje, sőt semmilyen rendellenesség nincs vele, odáig meg még nem jutottam, hogy gondolati síkon is érzékeljem a zavart. Mielőtt azonban még elhúzódnék tőle, egy apró puszit nyomok a homlokára. *
- Csak feküdj le valamelyik ágyra, mindjárt hozok krémet az oldalara, meg gyógyteát a fejednek. * ezzel el is sietek a mindenes szerkényhez és kutakodni kezdek benne. A megfelelő kenőcs gyorsan megvan, a fejére viszont már ilyen egyszerűen találom meg a megoldást. Azt most kell összekutyulnom. Előveszek egy nagy bögrét és nekiállok az élénkítő tea főzésének, mert nem akarom, hogy Matilda még a végén elaludjon. Ugyanakkor kicsit aggódok, hogy ha teljesen rendbe jön, itt fog hagyni. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Figyelmen kívül hagyva a józan eszem tanácsát, félúton meggondolom magam, és az élénkítő hatóanyagok mellé kerül egy jó adag nyugtató is. Nem olyan sok, hogy teljesen leszedáljam őt, de az biztos, hogy a végén elég érdekes kombó kerekedik a dologból. *
- Milyen ízesítéssel szeretnéd? * kérdezem, majd ha megadja a választ a teába keverem a kívánt ízt. Visszatérek hozzá az ágyhoz, átadom a teát, aztán elkezdem kenegetni az oldalát.  A többi igazából Matildán múlik, azon, hogyan hogyan fogadja a szervezete a keverékemet, és mennyire fog dominálni a nyugtató okozta bódulat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Nem lepődök meg a lány furcsa pillantásain, fel sem veszem őket. Hozzá vagyok szokva az ilyen tekintetekhez olyan emberektől is, akik éppen nem hallucinálnak összevissza.
Az angolt viszont a jelek szerint megérti, bár nem értem, miért tekintget előtte körbe olyan gyanakodva. Erre fényt deríteni azonban nem az én tisztem, csak akkor kérdezek, ha van rá szakmai okom is, egyébként pedig a betegeim viselt dolgai nem mozgatnak meg. Ez pedig valljuk be, nagy előny egy iskolában, ahol a szabályzat ellenére, bizony be-betévednek ide olyan diákok, akiken átkozódás összetéveszthetetlen nyomai vannak.
A lány megissza a főzetet, ami a mágikus hatóanyagoknak köszönhetően gyorsan indukálja a méregtelenítést. Erre sajnos jobb módszert nem ismerek, csak a folyamatot tudom felgyorsítani a főzetekkel.
Aileen tényleg jobban néz ki, elfogadja a csokit és felül az ágyra. Ez volt eddig a dolog könnyebbik része, amit rutinból meg tudtam oldani, most jön az, hogy az ájulás okát kellene feltérképezni. Könnyen lehet, hogy csak nem reggelizett, kimerült volt, megijedt az erdőben, megijedt a hallucinációktól, és a teste nem bírta a stresszt, valami mégis azt súgja, nem inzézhetem el ilyen könnyen. Márpedig az ilyen megérzéseim rendszerint helyesek szoktak lenni. Bárhogy legyen is, az ő szájából kell hallanom, hogyan szolgál mostanában az egészsége. Bárhogyan is szeretném néha, ebben a szakmában nem lehet kikerülni a beszélgetést, és a beteg meghallgatását.
Türelmesen várom, hogy összeszedje magát, és elgondolkodva hallgatom a szavait, közben néha hümmögök párat. Fejben próbálom rendszerezni a tüneteket, kitalálni, mire is illenek rá. Mielőtt azonban még kihirdethetném a dobogós ötleteket, a lány elárul még valamit. Érzelemmentes arccal veszem tudomásul, hogy az anyukája egy ismeretlen betegségben halt meg. Nem, ebben a témában nem vagyok jó. Nem tudom kamasz lányok lelkét ápolni, és megnyugtatni őket, hogy ne is gondoljanak erre, nem szabad az ördögöt a falra festeni. A rémült tekintetén egyértelműen látszik, hogy örülne a nemleges válasznak. Azzal azonban sajnos nem szolgálhatok, nagyon is lehetséges, amit mond. *
- Mivel nem ismerem anyukád betegségét, nem zárhatom ki ezt a lehetőséget sem. * közlöm diplomatikusan. *
- Neki is hasonló tünetei voltak, mint most neked...? Rajta is tizenéves korában jelentkeztek először? * kérdezem óvatosan, mert igazán nem akarok a lány lelkében vájkálni, meg az édesanyja halálát feszegetni, mert nem tudom, hogyan fog rá reagálni, de muszáj vagyok ezt tenni. Nyilván okkal jutott eszébe, hogy beszéljen az édesanyjáról. Minél többet tudok a titokzatos betegségről, annál több esély van rá, hogy eldöntsem, lehet-e öröklődő.
Azonban nem kívánok csak és kizárólag egy állítólagos betegséggel foglalkozni, hiszen egyelőre semmi bizonyíték nincs az összefüggésre. Mindenesertre előbb megbeszélem a lánnyal a betegsége ezen oldalát, és csak utána térek át ténylges próbálkozásra a diagnosztizálás terén. *
- Majd vért kell vennem tőled, hogy tesztelhessem néhány dologra. De ne aggódj, nem fog fájni. * most először valami biztató mosoly félét is küldök Aileen felé. Tapasztalatból tudom, hogy esetben jól jön az ilyesmi, ha a vér kerül szóba. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Egy bólintással veszem tudomásul, hogy a lány nem tud sokat mesélni az édesanyja betegségéről. Megkönnyítette volna a munkám, ha tud segíteni, de így sem sokkal rosszabb a helyzet. Sőt, igazából az a megszokott, hogy tényleg csak a tünetek alapján dolgozzak, anélkül is jól boldogulok, hogy bármi megosztaná velem az elképzeléseit. Legalábbis mióta itt dolgozok, nem fordult még elő olyan eset, ami meghaladta volna a képességeimet, vagy konzultálnom kellett volna róla bárkivel is.
A lány egy pillanatig sem ódzkodik a vérvételtől, aminek örülök. A mugli és a varázsvilágban is hasonlóképpen működik a dolog, ahogy az is, hogy sokan egyszerűen nem bírják a tűszúrást, vagy a saját vérük látványát. Ezek szerint Aileen esetében nem kell ettől tartanom. Néhány másodpercre magára hagyom a lányt, amíg előhozom a vérvételhez szükséges készüléket. Igazából kuriózumnak számít, hogy nekem van ilyen. A legtöbb gyógyító nem nagyon bízik a mugli találmányokban, még ha csak az alapelv származik is tőlük, és maga a kivitelezés már mágia segítségével történik. Az ilyen megbűvölt szerkezetek jobbára csak az ispotályokban vannak. A kis üvegtartályra egy szívófej van szerelve, ami a szívóbűbáj valamilyen speciális továbbfejlesztésével van kezelve. Igazából a tárgyat a legjobban egy mesterséges és teljesen steril piócaként lehetne jellemezni. Ezzel a szerkezettel térek vissza Aileenhez, majd ha kinyújtotta a kezét, akkor az alkarjára tapasztom a szívókát. Aileen vére szépen csörgedezik a fiolába, és hamarosan meg is tölti azt. Ekkor óvatosan elveszem a szerkentyűt a lány bőrétől, ami semmilyen nyomot nem hagy. *
- Én most elvégzek néhány tesztet, addig csak edd meg a csokit meg pihenj egy kicsit...el fog tartani egy darabig, mire végzek. * igen, most jött el a pont, hogy a páciensre nincs is szükség a diagnózishoz. Egyáltalán nem utasítóan szólok a lányhoz, inkább csak javaslom, hogy mivel üsse el az időt. De ha szeretne, akár jöhet megnézni a ténykedésemet is, semmi titkosat nem csinálok. Az ő dolga volt, mit kezd magával, és ahogy közöltem vele a tényállást, már el is vonulunk a helyiség másik végébe, ahol az asztalnál a lány vérét több fiolába öntöm szét, mindegyikhez más-más indikátort adva. Némelyiket melegítenem, a másikat összerázom, de van, amelyiket csak várakozva szuggerálom a szememmel. Közben egy darab pergamenre felírom a tesztek eredményét. Egy jó húsz percet órát bíbelődök a dologgal, ha nem többet. Ezután újra leülök a lánnyal az egyik ágyra és belefogok a magyarázatba.
- Nos... A tesztek alapján nem vagy beteg, egyik sem jelzett "természetes" kórokozót. Tehát az állapotod valamilyen mágikus hatásnak az eredménye. A legvalószínűbb, hogy egy rontásról vagy átokról van szó. És igen, sajnos az ilyesmi lehet örökletes. * itt tartok egy kis szünetet, elég egyszerre ennyi információt feldolgozni a lánynak. Főleg, hogy csak a száraz tényeket közlöm - nem vagyok túl jó a finom bevezetésben, egyébként sem szokásom kerülgetni a forró kását.*
- De még így is rengeteg lehetőség marad, hogy konkrétan mi okozza ezeket a tüneteket. Ezek az örökletes átkok szinte mind egyediek lehetnek, az adott egyéntől is függ, mikor jelentkeznek a tünetek. Beutallak a budapesti ispotályba, ott sokkal gyorsabban végeznek a további vizsgálatokkal, és a diagnosztizálással, mint ahogy én tenném *abban egyáltalán nem kételkedek, hogy nem sikerülne pontosan kiderítenem, miről van szó, de tudom, hogy elég fáradtságos munka lenne, sok kutatást igényelne, és sokáig tartani. Ez az utolsó pont az, ami eldöntötte, hogy beutalom a lányt. Személy szerint örülnék is neki, ha lenne konkrét feladatom a hetekben, de Leennek minél előbb kezelés kell. Így aztán le kell mondanom a saját "szórakozásomról".

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Igazság szerint Matildának szerencsés, amiért már van közös múltunk, ugyanis egy vadidegennel szemben még ennél is kevesebb együtt érzést vagy megbánást tanúsítanék. Elvégre csak egy kis víz meg nyálka az egész, két pálcasuhintás és már sehol semmi. Mivel szinte nap mint nap találkozom ennél csúnyább dolgokkal is, fel sem veszem az ilyesmit. Matildával azért nem szeretnék mogorván viselkedni, mert igazából nem is tudom, hogy kellene vele viselkednem. A múltkor azt hiszem már átléptünk egy határt, és bármennyire is szeretném, mégsem tehetünk úgy, mintha az meg sem történt volna. Igyekszem tartani a távolságot, de az ő részéről is érzem, hogy kimondatlanul is köztünk lebeg az erdő szélén történtek emléke. Nem tudom elviselni, hogy nem én irányítottam, és képes voltam teljesen kifordulni magamból. Nem is azon aggódok, hogy Matilda hogyan ítél meg engem, egyszerűen csak csorbát szenvedett a büszkeségem, a könyvtáros jelenléte pedig folyton erre emlékeztet.
Közben gyorsan magamra kapom a ruháimat, mivel hideg van ahhoz, hogy gatyában flangáljak, és egyébként sem szokásom az ilyesmi. Aztán táskámból előveszek két dobozkát. Az egyikbe belegyűjtöm a hínárokat, a másikba meg megy a nyálkás virág.
- Ezeket a növényeket ilyenkor a legjobb gyűjteni. Igaz, viszonylag kevés főzethez van rájuk szükség, de szeretem, ha minden van raktáron, ami csak kellhet - magyarázom tárgyilagos hangnemben. Ha pedig a könyvtáros kisasszonyt érdekli, még a dobozok tartalmát is megmutatom, csak hogy lássa rendesen, mi terítette be az előbb.
Úgy érzem illene még mondanom valamit, talán még egyszer elnézést kérni, amiért megijesztettem, vagy bármilyen egyéb udvarias formasággal kitölteni az űrt. Csakhogy az ilyesmi egyáltalán nem az én asztalom. Nem tartom sokra az üres fecsegést, semmilyen fontos mondanivalóm nincs Tilda számára, viszont ismerősök vagyunk, így a jó modor mégis azt diktálja, hogy próbáljak meg valamilyen beszélgetést kezdeményezni. Ez a felállás pedig még egészen új terület számomra. Egyetlen embert ismertem eddig, akivel szinte észrevétlenül lett szoros a kapcsolatom olyannyira, hogy a jelentéktelenebb dolgokról szívesen diskuráltam vele. De az teljesen más volt, akkor sosem éreztem ezt a nyomást, hogy beszélnem, kellene. Úgy tűnik hiába is akartam teljesen magamba zárkózni, mégis hatással van rám, hogy a Bagolykő kis közösségében élek, sajnos kezd átragadni rám az itteniekre jellemző gondolkodásmód.
- Még ide is könyvvel jössz? Mit olvastál? - szerencsére a csend nyúlik kínossá, mert amint meglátom nála a kötetet, őszinte érdeklődés támad fel bennem. Könyvekről beszélgetni pedig soha nem üres fecsegés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- És mi vitt rá, hogy ilyenekről olvass? * adok hangot a kíváncsiságomnak, mert nem tudom elképzelni milyen indíttatásból ismerkedett meg a szóban forgó növényekkel. Valahogy számomra meglepő ez az adat a fiatal könyvtárosról, a gyógynövények világa nem egy olyan terület, ami mindenkit lázba hozna. Matilda szavaiból azt szűröm le, hogy igazából még hobbi szinten sem foglakozik a növényekkel, hiszen akkor nem csak olvasott volna róluk. Magamból kiindulva ugyanis, ha a olvasmányaim során találkozok valamivel, ami felkelti és igazán megragadja az érdeklődésem, arról igyekszem gyakorlati ismereteket is gyűjteni. Akkor merem mondani, hogy tényleg ismerem az adott dolgot.
Miután a dobozokban pihenő növények sikeresen meg lettek csodálva, el is pakolom őket, csak Matilda hangjára kapom fel a fejem. *
- Oh, köszönöm* átveszem a csellengő hínárt Matildától, közben pedig apró mosoly jelenik a szám sarkában arra látványra reflektálva, ahogy a fiatal nő oda sem nézve, két ujja közé csippentve tartja a hínárt. Fel sem merül bennem, hogy mélyebb okai lehet a lesütött tekintetnek. Visszagondolva a köztünk történtekre, nekem több okom lenne a "szégyenlősködésre", mint neki, elvégre kettőnk közül ő volt a józanabb. Elrakom a növénykét, közben pedig a könyv felől érdeklődök. Ekkor már az én avatatlan szemeimnek is feltűnik, hogy Matilda kissé zavarban van, az miért és a "hogyan oldjuk a hangulatot" azonban már meghaladja a képességeimet, s mivel tisztában vagyok ezen korlátaimmal, inkább nem is tornáztatom rajta az agyam. Az sem tűnt fel, hogy közben személyesebb stílusba váltottam. Majd csak megoldódik magától a dolog. Nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, inkább a rögtönzött könyvismertetőre figyelek. Nagyjából az első félmondat alapján eldöntöm, hogy ez az a könyv, amit sosem fogok forgatni. Mivel a legkisebb mértékben sem érdekel, hogy milyen bődületes baromságokat képesek kitalálni a muglik. A chupacabra és egyéb be nem bizonyított létezésű dolgok érdekelnek ugyan, de biztos vagyok benne, hogy ilyen témában találnék pontosabb és megbízhatóbb forrást is. *
- Biztos érdekes, de nem hiszem, hogy én valaha is ilyesmit fogok olvasni * kommentálom a hallottakat a rám jellemző tömör őszinteséggel. Nem akarom megbántani a másikat a véleményemmel, de nem is fogom azzal áltatni, hogy lelkesedést imitálok.
Matilda a könyvben lapozgat, én pedig összeszedem a holmimat. Megvan, amiért jöttem, mehetnék is, de a könyvtárosnő marasztal. Reflexszerűen az az első gondolatom, hogy visszautasítom az ajánlatot, aztán mégis valami egészen más csúszik ki a számon:*
-Nem, nem kell sietnem velük, a doboz bűbájjal van kezelve, úgyhogy nem száradnak ki még sokáig. * nem is gondoltam át igazán, hogy rövidített változatban annyit mondtam: "igen, leülök melléd" , mert egy ilyen megjegyzés után mégis lelépni elég nagy taplóság lenne - még tőlem is. Így aztán a pad mellé dobom a tatyóm és leülök Matilda mellé - persze az intim szféráján kívülre. Kíváncsi vagyok, szeretne-e valami konkrét dologról beszélgetni, vagy csak nem akart egyedül üldögélni a sötétben. Még mindig nem tudom mire vélni, hogy kerüli a pillantásomat. Mindenesetre megadom neki a lehetőséget, hogy feldobjon egy témát, ha akar és ha már itt marasztalt, mert ez nekem nem az erősségem. *

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Egy félmosollyal jelzem, hogy teljesen megértem, miről beszél Matilda. Nekem is volt olyan időszakon, amikor tényleg faltam a könyveket, szinte minden témában olvasgattam. Az érdeklődésem máig is megmaradt, csak sokkal jobban szelektálok, hogy mire lehet érdemes az szabadidőmet áldozni. Amiből az (elméletileg) egész napos gyengélkedői ügyelet mellett többnyire nagyon kevés van. Valahogy azonban meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg hangosan is kimondjam mind ezt. Nem egy kifejezetten személyes adalék, de már hozzászoktam, hogy jószerével csak a munkámhoz kapcsolódóan bonyolódok beszélgetésekbe, és egyáltalán nem beszélek magamról. Miért kellene ezt tennem? Magamból kiindulva, az ilyesmire a legtöbben nem kíváncsiak.
- Ez érdekes témának hangzik. - örülök, hogy a könyvtáros még azt is megnevezi, mi érdekli igazán, mert arra legalább tudok értelmesen és őszintén válaszolni. Felmerül bennem, hogy akkor végül miért is nem ezzel a területtel összefüggésben talált magának állást, de végül nem teszem fel a kérdést. Nem akarom faggatni, miközben én alig beszélek magamról, nem lenne valami fair. Egyébként sem lenne módom feltenni a kérdést, mert mégis eszébe jut, hogy mikor is találkozott ezekkel a vízinövényekkel. Tapintatosan úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, ahogy a fiatal nő meggondolja magát, és végül nem nevezi meg az illetőt, akinek a kutatást végezte. Érdekelne, hogy vajon miféle gyógyitalokról volt szó, de tudván, hogy semmi közöm nincs az egészhez - ha már egyszer engem, mint hivatalos iskolai gyógyítót, nem keresett senki- , nem firtatom tovább a témát.
Úgy tűnik, sikerült kissé zavarba hoznom Matildát a megjegyzésemmel, holott nem voltak ilyen szándékaim. Igaz, sok mindent elárul az emberről, hogy miket olvas, de ki vagyok én, hogy ez alapján pálcát törjek felette. Azt viszont nem tudom, hogyan kellene reagálnom a szavaira. Amit mondtam, nem fogom visszavonni, vagy magyarázni, így aztán a beszélgetésünk ezen szála kínos csendbe fullad. Miattam. Ezért is gondolom, hogy egyszerűbb lenne, ha a távozás mezejére lépnék, aztán mégsem így alakulnak a dolgok. Várakozva helyezem magam kényelembe a padon, kíváncsi vagyok, vajon miről szeretne beszélni Matilda. Bár van egy erős gyanúm, nem sietek fiatal hölgy segítségére, megvárom míg a közhelyes kérdés után összeszedi a gondolatait és elmondja min kattog az agya. A víztükörre pillantok, megpróbálom átgondolni, hogy is fogalmazzam meg, én hányadán vagyok ezzel az egésszel.
- Nos, nem is feltételeztem...és én nekem sem szokásom az olyasfajta viselkedés. Egyáltalán nem hozott kellemetlen helyzetbe, azt megtettem én. Én sem szeretnék rosszban lenni Önnel, és kerülni sem szándékozom. Úgy gondolom, hogy egyikünk sem tehet arról, ahogy viselkedtünk, így nincs is értelme emiatt kínosan éreznünk magunkat. - foglalom össze az álláspontomat. Elfordítom a pillantásomat a csillagok felé,és hagyom, hogy kicsit elkalandozzanak a gondolataim.
- Csak a kínosan dühítő, hogy az ember ilyen kiszolgáltatott tud lenni. Olyasminek, amit nem ért, nem ismer... - motyogom halkan, inkább csak az éterbe, semmint Matildának címezve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

*Nagyon remélem, hogy ezzel le is zárhatjuk a témát. Ugyanakkor meg van bennem a hajlam arra is, hogy kicsit elmélkedjünk a dologról. Matilda reakciója arról biztosít, hogy kielégítő volt számára a válaszom és nem szeretné tovább fűzni a szót ezzel kapcsolatban. Így viszont eléggé kimerültek a további lehetőségeink beszélgetés téren. Én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy gyorsan témát váltsunk és kedélyesen beszélgessünk tovább. Csak az maradt, hogy gyerünk vissza a kastélyba, mert egyébként is jól ránk esteledett már. Csak gyanítom, hogy Matilda is ilyen gondolatmenet alapján áll fel, ennek pedig felettébb örülök. nem mintha problémát csináltam volna abból, ha én kezdeményezem, hogy menjünk, de azért mégis jobb így.
Csakhogy mire én is felkelnék, Matilda egy sikkantás majd hangos csobbanás kíséretében eltűnik a láthatárról. Azonnal felpattanok a fodrozódó vizet figyelem, ahol Matilda eltűnt. Várom, hogy felbukkanjon. Egyáltalán nem vagyok szívbajos ilyen esetekben, és számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy a fiatal nő tud úszni. Sőt valahogy azt is biztosra veszem, hogy nem most fürdik életében először tóban, így azt is feltételezem, hogy nem fog bepánikolni, hanem szépen a felszínre úszik. Ez mind alapvető dolog számomra, és ebben az esetben teljesen felesleges lenne megmentőt játszva utána vetnem magam. Egyébként sem áll jól az a szerep.
Azonban telnek a másodpercek, a vízfelszín lassan megnyugszik és Matilda nincsen sehol. Ekkor már motoszkálni kezd bennem a gondolat, hogy talán nem tud úszni. ~ Már fel kellett volna jönnie~ Villámgyorsan rámolom ki a táskámat és ismételten bekapok egy darab varangydudvát, mivel fogalmam sincs, meddig fog tartani, míg megtalálom Matildát a vízben. Jobb mindenre felkészülni. Sietve belevetem magam a tóba, és erőteljes karcsapásokkal úszok lefelé a nő után kutatva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Félek, hogy mire felfogtam mi történt, már késő. Maga a gondolat, hogy tőlem függ valaki élete, nem új számomra, de a körülmények igen. Most nem a tudásomra van szükség, csak arra hogy megtaláljam Matildát és a felszínre húzzam. Ez pedig egyáltalán nem tűnik könnyű feladatnak, tekintve, hogy alig látok valami a sötétben és egyébként is elég nagy ez a tó. Ahhoz mindenképp, hogy valaki eltűnjön benne. Nagyobb kihívás ez nekem, mint amihez hozzá vagyok szokva, de a lélekjelenlétemet nem vesztem el, az adrenalinszintem megemelkedik, csak a feladatra "feladatra" koncentrálok.
Lassan úszok, próbálom minél kevésbé felkavarni a vizet, hogy meglássam és meghalljam Matildát. Viszonylag gyorsan sikerül is észrevennem, hogy a könyvtáron kicsivel arrébb( a vízben nem igazán tudom felmérni a távolságot) kapálózik és közben azért egyenletesen süllyed lefelé. Azonnal elindulok felé, és ekkor szembesülök vele, hogy mennyire rosszul mértem fel a távot, mert messzebb, mint számítottam. Mire odaérek hozzá, a fiatal nő már nincs eszméleténél. Átkarolom őt és elkezdek felfelé tempózni vele. Megint csak azt érzem, hogy túl lassú vagyok, ki fogok futni az időből, szinte egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre előbukkanunk a vízből. Csak most van időm tüzetesebben szemügyre venni Matildát. Úgy tűnik nyelt egy adag vizet, de szerencsére nem volt túl sokáig oxigén hiányos állapotban, a szívverése bár a szívverése elég gyenge. Azonnal a stéghez úszok vele, ahová óvatosan és elég körülményesen sikerül csak feljuttatnom. Nem mintha nehéz lenne, csak nem egyszerű dolog kiemelni őt a vízből és közben nem elsüllyedni. A stégen már nyugodt körülmények között kezdhetek neki, hogy kipumpáljam a vizet a tüdejéből. Elég szerencsésen alakulnak az események, alig néhány mellkaskompresszió után Matilda felköhög.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

*Mondja nekem valaki, hogy normális dolog az, hogy tizenévesek önként és dalolva törik magukat tropára egy nyamvadt iskolai kviddicskupa miatt. Bár lehet, hogy lemaradtam valamiről, és puszta mazochizmusról szól ez az egész játék. A legviccesebb az, hogy egy normális meccsen többen és jobban megsérülnek, mint akkor, amikor anno olyan játszottak "buliból" , akik minden szempontból alkalmatlanok voltak a feladatra. Rajtuk legalább nevettem egy jót, és közben szép sorjában mindenkit elláttam.
Most viszont azt sem tudom, hová kapjam a fejem, rendesen feladja a leckét a sok sérült. Már a meccs közben, a pályán is volt egy-két játékos, akit elsősegélyben kellett részesítenem, aztán jöttek a súlyosabb esetek, és csak úgy potyogott a diákság a seprűről. Az ájult játékosok mind a gyengélkedőre kerültek, és csak egyre nőtt a számuk, ahogy az aggódó barátoknak és barátnőknek. Utóbbiakat legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra, azzal hogy itt ülnek, hergelik egymást a meccs miatt, egyáltalán nem lesznek előrébb, csak az én munkámat akadályozzák. De még arra sincs időm, hogy kidobjam őket. Komolyan nem hittem, hogy valaha ilyet fogok mondani, de talán a legközelebbi kviddicseccs idejére felveszek segítőnek egy gyógyító tanoncot. Nem nagyon vagyok képben a felhozatal képességeit illetően, de már az is nagy segítség lenne, ha a sima törött csontokat összeforrasztaná helyettem valaki, vagy csak tömne mindenkibe egy adag fájdalomcsillapítót.
Apropó fájdalomcsillapító, jelenleg ebből kevergetek egy ipari mennyiségű adagot. Sajnos nem tudok mindenkinél ott lenni, nem tudom egyelőre, hogy kinek mennyire súlyosak a sérülései, pedig lassan minden ájult is magához tér, de legalább azt elérem, hogy senki se agonizáljon itt nekem folyamatosan. A főzetet aztán kiporciózom bögrékbe és egy pálcamozdulattal minden betegágyhoz odareptetek egy bögrét.*
- Fájdalomcsillapító, emberek, mindenki igya meg, aki úgy érzi, szüksége van rá! -* kiáltom bele az éterbe, mint mindig, most is feltételezve, hogy ha nem is érették meg, amit angolul karattyolok, azért leesik nekik, hogy nem megmérgezni akarom őket.  
Ezután kezdek neki, hogy egyesével foglalkozzam mindenkivel. Szép hosszú délutánnak nézünk elébe. Kezdődhet a seregszemle. Egy gyógyszerektől, krémektől, bájitaloktól, főzetektől, borogatásoktól és még egyéb gyógyászati cikkektől roskadozó kocsit tolva indulok el az ágyak között.  *

[Amira-Kristóf-Domi-Nina]

*Sztoikus nyugalommal magyarázom el Mirának, hogy nincs ok az aggodalomra, igaz ugyan Kristóf és Domi is eszméletlenül hever pár ággyal odébb, és még időm sem volt összeszámolni, hány csontjuk tört el, hogy a zúzódásokról és kék-zöld foltokról már ne is beszéljünk, de minden rendeben lesz. Alig hogy befejezzük a diskurzust, az említett jómadarak ébredezni kezdenek. Mirát követve én is az ő agyuknál termek, és kezelésbe veszem őket.
Kristóf első szavait meg Mira magyarázata hallatán - amit elvileg ugyan nem is értek - az égre emelem a tekintem. De ezt az apró momentumot leszámítva, nem foglalkozom vele, hogyan folytatódik a csevej, nekilátok inkább Kristóf vizsgálatának.
Két elég nagy fájdalomforrást is felfedezek a testén, elég egy pillantás, és szinte hallom, hogy a bordái és a bokája segítségért kiált. Mikor ilyen "egyértelmű" sérülésekkel találkozok, olyan mintha csak egy nagy tábla hirdetné számomra, hogy "héj, itt a bibi". Persze azért további vizsgálódásra is szükség, hogy felmérjem, mégis hány bordája tört el és nem-e aszimmetrikus a légzése. *
- Eltört két bordád és egy megrepedt, plusz még ugye a bokád... - * mondom félig Kristóféknak, félig csak úgy magamnak. Nem hangzik tl jól, de lehetne sokkal rosszabb is. Óvatosan megtapogatom a bokáját, hogy mégis mennyire  vészes a törés - ha közben bevette a fájdalomcsillapítót, ezt szinte csak bizsergésnek érzi. Egyik sérülés nem tartozik abba a kategóriába, amit egy pálcaintéssel meg lehetne oldani. Máris elkezdtek a kocsin kutakodni a megfelelő orvosság után.
Előveszek egy kis műanyag pohárkát, amit egy kesernyés ízű bájitallal töltök meg. És ez a kotyvalék, a gyógyulás igazi kulcsa, ugyanis hasonló hatása van, mint a pótcsont rapidnak. Csak éppen nem csontot növeszt, hanem a már meglévők tökéletes összeforrását segíti elő és gyorsítja fel. Mindez persze ugyanúgy fájdalommal jár. Újabban kezdtem el ezt használni, mert megdöbbentő, hogy ebben az iskolában milyen gyakoriak a törött csontok, és a diákok többsége nem szereti a lassabb, de sokkal természetesebb gyógyulási módot választani. *
- Tessék, ezt idd meg, fájni fog a gyógyulás, de holnap már óvatosan terhelheted a bokád. De egyelőre az a lényeg, hogy pihenj. - * adom át neki a poharat.
Amikor Kristóffal végeztem Dominikhoz fordul, aki mellé időközben odatelepedett Nina. Csak egy lemondó sóhajjal konstatálom, hogy lassan nem tudom követni, ki kivel van, mit csinál. Igazából nincs is kedvem ezzel foglalkozni.
Miközben Domi a vízből kortyol, gyorsan felmérem a helyzetet. Már első pillantásra biztos vagyok benne, hogy sokkal rosszabbul járt, mint Kristóf. Nem tudom, mit csinált magával, de ő aztán tényleg összevissza törte magát. A bordái mellett, neki a bal karja tört ripityára. Odaadom neki a fájdalomcsillapítót, mert láthatóan nagyon szenved. Ezután kezdem el részletesebben megvizsgálni a töréseit. A karja annyira nem vészes, a csontforrasztó folyadék egy éjszaka alatt rendbe tesi, bár elég fájdalmas procedúra lesz. Ahogy a légzését meghallgatom, azonban már komolyabb problémával találkozom. *
- Nagyjából ugyanazt tudom, mondani, mint Kristófnak. Eltört három bordád, a bal karod meg három helyen is. Neked sem szabad most nagyon mozognod - * magyarázom, miközben neki is öntök a csontforrasztóból. De mielőtt odaadnám neki, egy másik főzetet is előkotrok, és ebből is öntök neki egy adagot. *
- Ne ijedj meg, de lehet, hogy neked kissé tovább fog tartani a felépülés, mert levegő szorult a mellhártyaüregedbe. De ez majd fel fog szívódni, ez a főzet ebben segít, és megakadályozza a szövődmények kialakulását - * mivel Domi egyedül valószínűleg nem is tudná meginni az orvosságot, és egyébként sem szabad nagyon fickándoznia, a poharakat Ninának adom. Ha már egyszer itt van tegye hasznossá magát, és segítsem Dominak. *
- Még visszanézek rátok! - * ez egyszerre szól Dominak és Kristófnak is, majd tovább tolom a kocsit a következő beteghez.*

[Axel-Elliot-Luca][Zsombi]

*Éreztem én, hogy abból csak a baj, lesz, hogy ennyien itt vannak és hogy nem tudok odafigyelni rendesen mindenkire. Miközben a betegekkel foglalkozok, egészen el is felejtem, hogy két szemben álló csapat tagjai fekszenek most itt, és attól függetlenül, hogy a többség hadirokkant lett, a meccs még mindenki számára egy friss emlék. Gondolhattam volna, hogy túl komolyan veszik a sportot, de naiv módon annál több intelligenciát feltételeztem róluk, hogy képesek legyenek még ezek után is ölre menni.
Csak a csattanásra kapom fel a fejem, amikor az egyik navinés fruska pofon üti az egyik rellonos sérültet. Mire odasietek, már egy másik fiú fogja le az agresszív leányzót. Magamban kalapot emelek a srác előtt, amiért a körülményekhez képest ilyen emberi hangon beszél hozzá. Azért mégsem ment el mindenkinek az esze. *
- Kisasszony, most azonnal menjen kifelé, gondolja át, hogy hol van és mit csinált! Ha lehiggadt és tud normálisan viselkedni, visszajöhet. - * ellentmondást nem tűtő hangon közlöm vele, hogy mit akarok. Nem emelem fel a hangomat, még az arcomról sem lehet leolvasni, hogy mit gondolok, azon kívül, hogy nem akarom látni a lányt. Ha kiment - márpedig kimegy legalább pár percre, ha nem akarja, hogy én dobjam ki, úgy hogy vissza nem jöhet - újra a betegekkel foglalkozom. Axelt biztosítom róla, hogy mindjárt jövök, de közben ahhoz a fiúhoz megyek, aki az imént tért magához és máris morfiumot követel. Elvégre valami fontossági sorrendet kell állítani, és Axel már egy ideje magánál volt, arra is van ereje, hogy Lucának válaszolgasson, van mellette valaki és adjon neki a korábban az éjjeliszekrényre reptetett fájdalomcsillapítóból, röviden kibír még néhány percet nélkülem. *
- Tessék -* Zsombi ágyához lépve felveszem a bögréjét és megitatom a fájdalomcsillapítóval. Ezután sorra veszem, hogy mi minden történt vele. Arra már nem emlékszem, hogy ez a gyerek konkrétan hogyan esett le a seprűről, akkor már valószínűleg nem is néztem a meccset, hanem a korábbi sebesültekkel voltam elfoglalva. De az egyszer biztos, hogy elég brutális ütközést szenvedhetett el. A fél arca és a szája fel van dagadva, méretes lila folt van kialakulóban a szeme alatt, valószínűleg esés közben a seprű vagy Axel jól behúzott neki egyet. Az oldalán is van egy elég súlyosnak tűnő zúzódás, illetve eltört a jobb alkarja is. Mivel tényleg elég gyanúsak a kék-zöld foltjai, alaposabban is megvizsgálom.  Ahogy megtapogatom a zúzódás környékét, majd Zsombor hasát, aminek kemény a tapintása. Valószínűleg belső vérzése is van. De hogy konkrétan melyik szervvel van a gond és milyen súlyos, azt csak további vizsgálatok során tudnám megállapítani. Erre sort is fogok keríteni, majd ha egy kicsit tisztult a helyzet, és mindenkit láttam már. Ugyan ilyen várakozó státuszban van Adria is, akinek a szívbetegségével nem tudok néhány pillanat alatt megbirkózni. *
- Van egy pár csúnya zúzódásod, eltört a jobb karod, és belső vérzésed is lehet. Most kapsz gyógyszert a lila foltokra, a csontforradáshoz meg a vérzésre de még visszajövök, hogy jobban megvizsgáljalak. - * közlöm a navinéssel és már el is kezdem kiporciózni neki a bájital adagokat. Amíg nem tudom, hogy mennyire súlyosak a belső sebei, célzott kezelést nem tudok alkalmazni, a főzet csak az állapotának romlását hivatott megelőzni, csökkenti a vérzés mértékét bárhol legyen is az. Odaadom neki a nem túl gusztusos italokat, majd korábbi ígéretemhez híven visszatérek Axelhez.
Úgy tűnik a rellonos kisebb sérülésekkel megúszta, mint Zsombor. Az igazán csúnya sérülése csak a szilánkosra törött térde, az ilyen típusú törések gyógyításához még a csontforrasztónak is több idő kell, és fájdalmasabb is a folyamat. Ezen kívül ő is szerzett egy adag kék-zöld foltot, illetve sikerült olyan szerencsétlenül esnie, hogy megrepedt két bordája és eltörött a csuklója. Mindezeket a megállapításokat neki is felsorolom, úgy hogy  mindenki másnak is tettem. Majd megkapja a már szokásosnak mondható kezelést. Az ő felépülése sem lesz sétagalopp, egyrészt a fájdalom miatt, másrészt pedig Axel térde is csak másnapra lesz rendesen használható.

[Sharlotte]

Szegény Sharlotte-hoz - aki szép csendbe tűri a megpróbáltatásokat, akit senki nem próbál megtámadni, és akiről nem is tudom, mikor tért magához - az utolsók között jutok oda. Úgy tűnik nincs olyan rossz bőrben a lány, nem tört el semmije, nincsen tele zúzódásokkal. Mint kiderül, hasba rúgták és ezután nem sokkal elvesztette az eszméletét. Nem vagyok túl optimista a helyzettel, túl szép is lenne, ha csak a fájdalomtól lett volna rosszul. Megvizsgálom a hasát és nála is hasonló tünetekkel találkozom, mint Zsombinál, ugyanaz a megfoghatatlan diszharmónia árad a testéből.
- Úgy tűnik belső vérzésed van. - közlöm vele tárgyilagos hangon. Mostanra már csak a legszükségesebbek elmondására szorítkozom. Ezzel pedig háromra nőtt a második fordulóba jutottak száma. Vagyis rá, Zsombira és Adriára fog további kivizsgálás és speciális kezelés várni.
Körbenézek mindenki és némi büszkeséggel állapítom meg, hogy ettől a három kivételtől eltekintve mindenkit gyorsan sikerült összefércelnem. Így aztán most rajtuk "visszafelé" sorrendben haladok újra. vagyis ha már itt vagyok, Lotte alaposabb vizsgálatával kezdem a dolgot. Egy picit magára hagyom ugyan, amíg előszedem a mágikus ultrahanghoz szükséges eszközöket és nekilátok a diagnózis felállításának. percekig molyolok a kapott információkkal, míg biztosan azt mondhatom, hogy bizony a bal veséje vérzik. Ennek tudatában nem is késlekedek, nekilátok a megfelelő főzet összekeverésének, amely elállítja a vérzést és összeforrasztja az adott belső szervet. A főzet ugyanis, amit használok néhány adalékkal kiegészítve a csonton kívül más szövetek gyógyulását is segíti.
Zsombira is hasonló eljárás vár.


[Sharlotte- Misi mókus - Emma]

Hosszú, és fárasztó egy nap volt. Mióta itt dolgozok ma került be a legtöbb beteg a gyengélkedőre egyazon ok miatt. Rám is rám fér az alvás, alig hogy elvonulok a lakrészembe és bedőlök az ágyba már mély álomba is szenderülök. Nem aggódok azért, hogy közben bármi is történne a betegekkel, a gyengélkedőn lévő bűbájok ugyanis szinte minden szabálytalan levegővételről tanúsítanak. Így például azonnal felkelt a jelzőberendezés, amikor nyílik a gyengélkedő ajtaja. A látogatási idő már rég lejárt. Máris kirepül az álom a szememből és teljesen éberré válok. Odamegyek a gyengélkedő ajtajához, de nem lépek ki a helyiségbe, csak a sötétből figyelem ki az és mit csinál. Nem kicsi a meglepetésem, amikor Misit ismerem fel a éjszakai látogatóban. De nem kapcsolom le azonnal, mert jobb szeretném kivárni, hogy mégis minek jött ide és mit akar. Nem hallom, hogy miket mond Lotténak, de a testbeszéd is elég nyilvánvaló. Van egy olyan érzésem, hogy soha, de soha nem fogom megérteni Misit. Bár nem is akarom. Legnagyobb elképedésemre, mielőtt bármit is tehetne a rellonos, néhány ággyal távolabbról egy átok repül felé. Teljesen elfelejtettem, hogy megengedtem Emmának, hogy idebent maradjon. Ezek alapján nem is tudom már, hogy jó döntés volt-e. Nem bírom elviselni, hogy a gyengélkedőn átkozódjon bárki is. Ugyanakkor meg tudom érteni Emma döntését. Eljátszok a gondolattal, hogy kimegyek hozzájuk, végül azonban meggondolom magam és inkább visszamegyek aludni. Úgy tűnik Emma kézben tartja a dolgokat helyettem is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Már egy ideje motoszkált a fejemben a gondolat. Eleinte csak egy tréfás kis ötlet volt, egy teljességgel lehetetlen, elképzelhetetlen ötlet. Nem is foglalkoztam a kérdéssel, zsigerből utasítottam el. Aztán valahogy, már nem is tudom, mi kapcsán ismét eszembe jutott, hogy mi lenne, ha...? Ezúttal felszínesen bár, de legalább elgondolkodtam a dolgon. Minden racionális érv ellene szólt. Az ember nem fog ilyesmibe céltalanul, ha a későbbiekben talán csak elvesztegetett időnek és energiának fog tűnni az egész. Egyébként is, eddig is nagyon jól elboldogultam. Fölösleges lenne. Ezzel zártam le magamban a kérdést - legalábbis azt hittem. De aztán újra meg újra, csip-csup dolgok kapcsán előbukkant a gondolat. És egyre kevésbé tűnt elképzelhetetlennek, feleslegesnek. Elvégre már ez volt a második tanévem a mágusképző falai között, és nem tervezem, hogy a napokban továbbállnék innen. Ideje lenne talán kevésbé kívülállóként viselkednem, kezdve azzal, hogy megismerkedek a magyar nyelvvel. Ez volt a nagy kérdés, ami az utóbbi időben foglalkoztatott.
A mágikus fülbevalómnak hála tökéletesen értem a környezetemet(bár ezt nem szokásom bárkinek is az orrára kötni), csak a válaszolással meg az írott szó megértésével akadnak nehézségeim. Az estek többségében ugyan az angol remek közvetítőnyelv, de azért volt már rá példa, hogy nem tudtam elmagyarázni és megértetni, hogy mit is csinálok éppen a gyengélkedőn fekvő beteggel. Igaz, ez engem kevésbé zavar, mint a másik felet. tehát egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a szükség indított arra, hogy magyarul akarjak tanulni. Szép is lenne, ha minden nyelvet el akartam volna sajátítani, amerre csak jártam! Ezért aztán nagy fejtörést okozott a dolog, hiszen a nyelvtanulás nem úgy megy, hogy hirtelen felindulásból nekiugrik az ember. Ha elkezdek valamit, azt szeretem tisztességesen, kitartóan végigcsinálni. Ebben a kérdésben azonban sokáig nem voltam biztos benne, hogy kitart-e majd a lelkesedésem és elkötelezettségem.
Ma azonban sikerült eldöntenem a kérdést, megtaláltam az okot, ami még hiányzott az elhatározásomhoz. Egyszerűen szükségem van valamire. A délelőttöt a gyengélkedőn sürgölődve töltöttem, bájitalokat készítettem, hogy semmi ne hiányozzon a készletből, közben pedig olvasgattam, néha-néha felpillantva, hátha beront valaki két fejjel és három karral. Egyszóval elég unalmas egy délelőttöm volt, és rájöttem, hogy szükségem valamire, amivel foglalkozhatok, ami ad valami pluszt, és nem is áll olyan távol a személyiségemtől, mint teszem azt a jövendőmondás vagy a kviddics.
A " hogyan"-on elég gyorsan túllendültem, miután már megvolt az elhatározás. Egyetlen ember, aki egyáltalán szóba jöhetett, mint tanár, Matilda volt. Már csak azért is, mert könyveket egyébként is tőle kellene szereznem. Egyébként pedig nem büszkélkedhetek kiterjedt kapcsolatrendszerrel az iskolában, tehát nem is tudtam volna mást mondani, akihez viszonylag "természetesen" intézhettem volna a kérésem. El is indultam, hogy beszéljek a fiatal könyvtárossal, de nem találtam a könyvtárban. Ezután még a szobájába is kopogtattam, de senki nem nyitott ajtót, ami némiképp elvette a kedvem az egésztől. Jobb szeretem, ha minden azonnal úgy történik, ahogy én azt elterveztem. De tudomásul vettem a dolgok ilyesfajta alakulását. Általában ha elhatározok valami, nem szoktam megingani, de most azért felmerült bennem a gondolat, hogy talán feltétlenül a nyelvtanulást kellene az új hobbimnak választanom. Tanulhatnék esetleg valami hasznosabb dolgot.
Ezen gondolkodva a konyha felé vettem az irányt, mivel így késő délutánra már egészen megéheztem, és szokásommá vált, hogy kihagyom a nagytermi étkezéseket, és már korábban meglátogatom a manókat.
Mélyen gondolataimba merülve nyitok be a helyiségbe, ahol szokás szerint nagy a nyüzsgés, minden manónak megvan a maga dolga, de kapásból három máris odarohan hozzám, hogy megtudakolja, mit szeretnék. Nincsenek nagy kívánságaim, csak krumplipürét kérek két szelet sült hússal. A manók azonnal is tűnnek, hogy előhozzák az ételt, én pedig felemelve a pillantásom még csak most veszem észre, hogy nem is vagyok egyedül a manókkal. Nem kis meglepetésemre Matilda még az asztalnál. Na, nem mintha az olyan meglepő lenne, hogy itt van, csak már elkönyveltem magamban, hogy ma nem fogok vele beszélni.
- Hello - köszönök neki jókedvűen  - Szabad...? - ha megengedi helyet foglalok vele szemben az asztalnál. Egy pillanatig habozok, majd kertelés nélkül vágok bele a dolgok közepébe.
- Meg tudnál tanítani magyarul, kérlek? - sem a hangom, sem az arcom nem árul el sokat, csupán annyit, teljesen komolyan gondolom a szavaimat.
- Szóval, mit mondasz?