Sharlotte

Szeretem a csípős hideget. Sőt, kifejezetten rajongok azért, amikor arra teper, hogy alaposan megfagyasszon, és amikor a jégfogak kitörnek rajtam, nevetve mászok öles léptekkel arrébb. Nanuq mellettem hatalmas ugrásokkal ficánkol a hóban, örül neki, hiszen tudja, hogy a föld ezen részén igen kevés ideig van lehetősége kiélvezni, így ameddig lehet, addig bolondozik. egy szál pólóban cammogok fel a kis utacskán, amiről vagy eltakarították a havat, vagy csak simán letaposták, rejtély, de hogy könnyen járható a kis bakancsommal, az biztos.
egy kézzel egy nagy... nem, egy óriási táskát cipelek átvetve a vállamon, akár egy Lapföldi télapóka, már csak a szakáll kellene, meg a rajtam lévő latyakbarna szín ruhánál kissé élénkebb szín. na jó, talán koboldnak vagy manónak elmennék a felsőm fűzöld színéből ítélve, feltéve, ha nincs magassági vagy szélességi limit a Mikulás álláskereső hirdetésében.
Kivételesen azonban nem teperek új lakhelyre. Épp most érkezek meg az új otthonomba. Magyarország. Állítólag medvék is vannak valahol, ha ügyes vagyok, még láthatok is párat. De igazából a sárkány miatt vagyok itt.
Őszintén szólva, az előttem tornyosuló épület baromi nagy. Nem is, inkább a Gigamisztikus lenne rá jó szó. Egy pillanatig elfog a kétely, hogy itt ma megtalálom a sötétben az engem megillető vagy netán váró helyiséget, elvégre voltam már kastélyban, ahol eltévedtem bámészkodás közben, de ez egy iskola is, meg mágikus is... Kegyelem fejemnek, mit vétettem? És a tetejébe meg amit kaptam szótárt igen elnyűtt volt, ráadásul lyukas is, így majd mutogathatok mint egy aberrált, vagy activitit is játszhatok ily késői órán, mindenki nagy örömére. Leon a majom. Hé, ez rímelt!
A nagy ajtót csuklómozdulattal csukom be, mit nekem nagy méret, és megvárom, amíg a mellettem lévő igen nagy hógombóc vizes szőrgombóccá rázza magát, hogy utána én is leporoljam magamról a havat. Két toppantás, és a nagy csarnokban a hang ágyúlövésnek hangzik. Hoppá. És mennyi átjáró, lépcső, boltív, ajtó, és zeg-zug! Ha még ma meg akarom találni a klubizémet... És ráadásul nem is akárhol, hanem a pincebelit! Mert itt még négy is van ezekből, meg másnevűek/színűek... Néha ezért nem jó új helyre menni, mert a sok újdonság túlságosan megkavaró. De a félhomályban megmoccanó alak úgy tűnik reménysugarat jelenthet nekem! Ha nem ijesztem halálra szegényt, akkor lehet még egy órán belül vízszintesbe rakhatom korpuszomat.
-Hello!
Ez egy nemzetközi köszöntés, remélhetőleg nem túl laposak vagy gurulósak a magánhangzóim se, habár ilyen farkashidegben egy szál pólóban flangálok, így ember legyen a lyukból, aki nem jön rá, hogy valahonnan Északról jöttem. Nekiállok előkotorni a kis szótáramat, és egy szines papírkánál felcsapom.
-Az én nevem Leon. - olvasom fel szépen a bejelölt sort, majd felnézek. - Pince?
Lényegretörő, és mindenképpen tömör. Nem kell megijeszteni senkit, elég ha elmutogat egy irányba, onnan már könnyebb. Egyébként is a pince volt az első szó amit megtanultam ezen a nyelven is. Mérhetetlenül megkönnyíti az életemet.

Sharlotte

Néha szeretem megfigyelni a dülledő szemeket, amiket felém meresztenek, ha hirtelen valaki elé toppanok. Nem mondom, feltűnő vagy inkább látványos egy alak vagyok, és ezt ki is használom néha, nem tagadom. Elvégre amim van, azt kell használni, és ha már szórakoztató lehet, minek prüntyögjek rajta...
A jelekből ítélve megértettek, sőt mi több, egy nevet is kapok vissza. Felderülök, elvégre ez egy teljesen kimondható és érthető név, pedig riogattak azzal, hogy ez is olyan ország ahol a Lupenstiklimoklum kaliberű kimondhatatlan és megjegyezhetetlen kacifántokkal látják el a szülők szegény csemetéiket. Én sem panaszkodhatom, nevem mint a pelyva, igaz az utóbbi saját választás, de akkor is... És úgy vélem hogy a hozzám képest aprócska termetű leányzóhoz tényleg illik a neve. Nanuq, a nem kevésbé nagy és bundás is nagy érdeklődést mutat a lány felé, habár lecövekel a lábam mellett, leülve a popójára, hogy ne essen kísértésbe, azért az orra immár hallható szimatba fog. Táskám egy nagy zuttyanással teszem le a földre, hogy ne kelljen tartani, a hosszú cipelés ugyan nem nehéz számomra, súlya nem igazán van, csak hát méretre is nagy, hogy finoman fogalmazzak, így a mobilizálása kissé problémás, és kényelmetlen. Szabaddá vált kezemmel meglapogatom a tutyi fejét, majd a lányhoz fordulok, amikor az angolul szólal meg.
-Oh, yes! - villantok egy féloldalas vigyort, hisz világnyelv, és sokszor csak ez ment meg. - I'm looking for my room.
Ezzel azonban megáll a társalgás, mert neveket kezd fel sorolni. Lehet elsiettem a következtetést, miszerint könnyű neveket is találhatok erre? Vagy ez a sok harakiri ezekről a Rebelláról, meg miről...
-Leviathan? - meresztem a szemeim, és körbenézek, hogy vajon mögöttem áll-e ilyesmi. - Nem. Pince.
Nos, nem valami szörnyeket vagy ilyesmit keresek. Én csak simán a szobámat akarom. És úgy tűnik, hogy az előttem álló igenis tud segíteni, csak valami hiba van a rendszerben, így a kommunikációnk kissé akadályozott. Na jó, nem szépítek. marhára hülyén érzem magam. Legalább egy IQ hiányos trollnak nézhet szegény. Hol egy fal, hogy a fejem beleverjem?

Sharlotte

Sharlotte feláll, majd enyhe kényelmetlenség villan át arcán. Sajnálom, de se a vállamra nem ültetek senkit, le sem szándékozom ülni az ágyamig, és rogyasztani sem fogok, így inkább csak közömbösen állok, elvégre nem ittam nyurgító löttyöt... Ilyen lettem. És ez a vizslató pillantás, ami a kutató szempár felől érkezik! Azt hiszem ha önértékelési zavarom lenne és bújkálni akarnék, elvetélt ötlet lenne méreteim miatt. Vigyorogni támad kedvem néha az ilyen helyzetektől.
Nos, legalább annyival közelebb vagyok a célomhoz, hogy ez a sok harakiri nem valami szörny, amiken át kell magam küzdeni az ágyamig. Nem mintha probléma lenne az ilyesmi, de lássuk be, nem kajáltam hosszú ideje, utazok két napja, és lassanként tényleg fogfüzért csinálnék magamnak egy saját szobáért. Vagy Noelért. esetleg így a kettő jöhetne egybe. Forró nyelv nyalint végig a tenyeremen, és egy oldalpillantást vetek a fenekelő dögre mellettem, és szépen a bundájába törölgetem a kezem. Vagy törölgetném, de az olvadt hó miatt azt hiszem inkább kézmosás lett belőle. Sebaj. Legalább az előttem állóval szót értek.
-Don'no.
Vonok vállat, figyelve a másik arcát, nem mintha annyira nagy szakértője lennék az emberi mimikának. Akármelyik szörny hangulatát leszűröm egy pillantásból, de az emberek... Úgy vagyok vele, hogy minnél többet ismerek meg a saját fajomból, annál jobban szeretem a kutyámat. Sajnos. Vannak kivételek, deeeeee... És egyébként sem túlzottan érdekel a nagy lélekvájkálás vagy a fürkészés, vagy a mások élete úgy cakpakk.
-My room is in basement.
Jelentem ki magabiztosan. Közben klimatizálódok, és úgy vélem, hogy ez a kissé langyos melegség idebent a szélcsendnek tudható be. Zsebre vágom a szótáramat, és szabad kezemmel meglengetem az egyetlen felsőtestem fedő ruhadarabot, hűsítő célzattal.

Sharlotte

Biccentek, és amíg a lány elindul előttem, én a táskám újra felkapom, mint egy dolga végezte Mikulás, csak épp most a kandalló helyett egy lépcsősor felé indulunk. Azt hiszem jó hírnek élhetem, hogy az lefelé irányul, tehát nem valami grillsütőbe vezet. A huzatos hely kissé hűvös, tehát kellemesem lehűti a melegedő engem, és szórakozottan pillogok magam mögé, ahol egy túlságosan aktív négylábú cikázik ide-oda minden kis csempekockát megszaglászva. Ugyan a lépcsőket sosem szerette, de ez is amolyan edzés féle, tehát nem probléma.
könnyedén veszem a lány tempóját, nem is nagyon veszem fel a csendet, sokszor nem nagyon tudnak mellettem megszólalni, elvégre elismerem, inkább tűnök olyannak, aki napi 32 órát az edzőteremben tölt, és a tankönyveivel súlyzózik, semmint olyannak, aki tanul. Ezért düllednek még jobban a szemgolyók, ha kiderül, hogy nem csak káposztalé van a hajam alatt. furcsállva túrok a fejem tetején lévő kócba, elismerem, hogy most túl rövidre vágták. Nem mintha zavarna, csak... Nem ilyenkor hordanak hosszút, és nyáron rövidet? Igaz én nem vagyok malamut, mint a mögöttem szimatoló.
A csendet, mely inkább megnyugtatott, semmint zavart volna, Lotte zavarja meg újra, így újra előre fókuszálok. De hát muszáj néha hátrafelé pillognom, mert ugyan jó memóriám van, de visszafelé mégiscsak más az út. Egyébként is fura alak vagyok, nem lenne jó, ha holnap letarolnék valakit hátrafelé menet, mert nem emlékszem az útra. Szórakozottan ütöm tenyerem a combomnak, a csatangoló ebet közelebb hívva, nehogy egy erre járó szívgörcsöt kapjon vagy erős szívdobogást tőle, majd válaszolok.
-From Northern Canada. 'n you?
Visszakérdezek, hiszen tudom, hogy sokan szeretnek beszélni, vagy csak a csendet elodázni. Tény, hogy mellettem nem túl jó csendben lenni, kissé hasonlíthat arra, amikor először merészkedtem sárkánybarlangba. Jobb ha a mögötted lévő melák hangokkal jelzi hollétét, így nem kell rettegned hogy a nyakadba esik és matrica lesz belőled. Időközben előhalászom inkább a kis szótáram, hiszen nem mindig leszek oly szerencsés, hogy találok egy angolul beszélő alakot.
-Mi Levita, Rellon az?
Dörmögöm fintorogva, habár lényegesen könnyebbnek tűnik ezt a nyelvet megtanulni, mint a kínait, ahol még a betűket is elsősként kellett újravenni.  

Ophelia

Sikerült megtalálni a szobámat, és kielégítően mélyen van. Úgy hallottam, hogy annál mélyebbre még semmit sem ástak ebben a kastélyban, így igazán szerencsésnek érzem magam. Nem mintha vakond lennék vagy ilyesmi, de tudom, hogy ezen a helyen nyáron lesz vagy 100°, és köszönöm, nem szeretnék pácolt medve lenni. És ha már tél van, kihasználom a lehetőséget, és alaposan ki is élvezem. Mindössze egy rövidujjút kaptam magamra, majd egy megfontolt lépés után egy hetyke cérnasálat is a nyakamba biggyesztek, hadd hozzak mindenkire frászt.
Nanuq előttem nyargal, érzi már a hideget, és boldogan robban a szabadba, hogy ott a hóban lubickolva vakkantson nekem is párat. Én előbb azonban előkapom még a tegnapról megmaradt szendvicsemet, kipiszkálom belőle a hagymát, és nekiállok betermelni a tenyérnyi hamit. Nem mintha a zöldséggel bajom lenne, de ha netán eltévednék vagy valami, nem lenne jó, ha még a szájszagomtól is elájulna szegény szerencsétlen, akit a termetemmel már amúgy is halálra ijesztettem.
Azonban még félig sem sikerül benyomni a finom kis kajámat, mert egy határozott mozdulattal rántja ki kezemből egy szőrös pofa azt, és farokcsóválva elrohan. Felhördülve ugrok fel a padról, meggyőződve róla, hogy az nem főlt fel ettől a mozdulattól, majd utánavetődök. Persze, az igazi harc kábé 10 másodpercig tartott, mert utána szimpla hancúrozásba ment át az egész. Forró, nedves nyelv nyal össze teljesen, és ilyenkor gondolok bele, hogy a hosszúujjú mégiscsak jobb lett volna. Fogainkat csattogtatjuk egymásra és hörgünk, mintha csak a másik lenne a támadó fél. Szerencse, hogy errefelé nincsenek diákok, mert azt hinnék, hogy az itteni nagy erdőből szabadultunk el.
Legyűröm őt végül pár perc birkózás után, és fújtatva rázom ki a hajamból a havat, és ezt kihasználva a ,,kis" malamut rámveti magát, és négy lábbal szegez a földre. Morog rám párat, és csattogtatja a fogait fenyegetőnek tűnve, én meg félmosollyal nézek rá. Aranyom, nálam a vacsorád...

Ophelia

Lassan már végre elérem azt a pontot, hogy az idő kellemesen hideg, igaz még pár fokot mehetne mínuszba, én én is jól érzem magam, mert végre megmozgathatom a tegnapi utazásban elgémberedett tagjaimat. És a kis négylábú társam meg annak örül, hogy játszok vele. Tény, hogy újabban kissé el lett hanyagolva, mégha nem is szándékosan.
Végül az idillt egy lányhang szakítja meg, így odafordulok, illetve arra tekerem a fejem, hogy lássam, kinek is beszélnek. A nyelvtudásom nem jobb egy kínai turistánál, vagy lehet mégis, de azért nem büszkélkednék én vele olyan nagyon. Meglapogatom Nanuq hátát, aki leszáll rólam, és elindul felfedezőútra egyedül, hogy legyen lehetőségem emberi kapcsolatok kialakítására is, ha már a lányka nem rohant el... Na majd most fog.
Ugyanis felállok. Toporgok kissé, hogy a bakancsomba ne folyjon olvadt hó, meg a nadrágom se ázzon át, de a pólómat csak meglengetem, mert kissé kimelegedtem, és a fejem rázva kisebb hóesést idézek elő. Aztán merészkedek csak közelebb a lányhoz, hogy már nem potyog belőlem vagy csöpög semmi, és lepillantok oda, ahová az előbb mutogatott. Valami segítségre van szüksége? Ah, ez a szendvicsem. Némi sajnálkozással vetek még felé búcsúpillantást, hiszen azt már nem eszem meg, majd Nanuq kezelésbe veszi ha már ellopta. Majd felpillantok a szőke hölgyre. Kissé olyan, mintha valami hótündés állna előttem, olyan hihetetlenül szőke haja van. Egyszer én is megpróbáltam kivilágosítani az enyém, de hülyén néz ki ha lenő, meg le is kopik, mielőtt lenőne. Semmi értelme. Vállat vonok.
-Hello. - brummogom. - Én Leon. - Döngetem meg a mellkasom, afféle primitív módon, hogy ne keveredjünk félreértésekbe. - Rellon.
És belül kissé örülök a fejemnek, amiért megjegyeztem a házam nevét. Micsoda marhaság, külön házak! Meg átjárási tilalom! Legalább már azt tudom, hogy nem Leviatán, hanem Levita. Haladás kérem. Némi kérdő fejet csiholok, igaz a mimikáim a vigyor meg a vicsor között kifújnak, azért hátha. Jó lenne beszélgetést kezdeményezni, csakhogy activityben sosem voltam túl jó. Lenézek a mellkasomig érő csajra, és azt hiszem, ő talán képes lenne a hadonászásomat megérteni. De ettől még jó lenne tudni, hogy hogy hívjam.

Beth (bocs, de ha kiírom a teljes neved, nem marad hely a reagnak... )

Itt vagyok egy pár napja, és a nyelvtudásom jelentős növekedésnek indult. Nem azt mondom, hogy már perfekt beszélek magyarul, de legalább a legcikibb helyzetekből meg tudom magam menteni, félreértések elkerülésével. A legtöbb, amit tettem az az volt, hogy megemeltem a szemöldököm. Ugye, mennyi karizma (vagy Kar Izma) és szó tudás kell ehhez? Szinte alig hiszem el. És nem kell bocsánatot kérnem. Vajon ezért kerültem a ,,gonosz" Rellonba? Megmosolygom az emléket a kis szeleburdi papagájjal kapcsolatban, és folytatom az utamat.
Kivételesen, az estére való tekintettel, hosszú ujjú, ám vékony felső van rajtam, valami harakiri betűkkel, amit nem tudtam kiolvasni. Zsebre vágott kézzel bandukolok Nanuq után, aki a szabadságtól mámorosan futkároz fel-alá, elvére egy diákokkal teli kastélyban nem engedhetem csak úgy szabadjára, még úgy sem, hogy első hívásra a lábamnál kushad, mert mindenki szívszélhűdéssel kerülne gyengélkedőre. Csak időnként látom felvillanni a nagy szőrmókot, és arra felé indulok, így teljesen csak a tájra tudok összpontosítani, és nem gondolni semmire. Nagy meglepetés? Ugyan, az emberek 99%-a azt hiszi, hogy sosem gondolkozok. Nem csodálom.
Ilyen későn már nem jár kint senki, legalábbis gondoltam én, amíg Nanuq üdvözült csaholással nem adta tudtomra, hogy zsákmányt talált. Ráérős léptekkel mászok hát a temető felé, elvégre ki is lenne oly bátor, hogy ilyen helyen mászkáljon késő éjjel, nemde? A fene gondolta, hogy egy diák lesz az. Ezért pislogok párat meglepetten. Azt hiszem a megszeppent lány a nagy dögöm alatt túl hamar könnyebbült meg. Rellonos, több mint két méter, és nem feltétlenül könnyebb megkerülni mint átugorni... Na meg a kutya. Jobb kezemmel a combomra csapok, mire a nagy malamut felpattan és a lábam körül körözve várja a jutalomként szolgáló paskolást. Ami nem marad el.
-Hello. - szólalok meg halkan. - Bocsi a Nanuq. Öhm... Nanuq a kutya.
Akcentusom nem kopott még le, szóval hallani még, hogy külföldi vagyok, szóhasználatom kezdetleges és primitív, bár kommunikációra tökéletes. Azt hiszem megteszi. Egyelőre. Kezem nyújtom a kis alak felé a földön, hogy felsegítsem, ha már ,,miattam" tanyolt el.

Yetiné

Ó igen, újra a pöttöm kis vörös csajjal nyomulok az éjszakában. Úgy tűnik nem csak levakarhatatlan, hanem megunhatatlan is. Nem is értem, hogy miért nem szabadalmaztatta már valaki, hogy minden Rellonos mellé kell egy túlbuzgó Eridonos, aki szóval tartja a szótlanabbikat. Tehát most csak állok és hagyom, hogy örüljön nekem. Úgyis régen visított már csak azért -örömében-, mert engem meglátott. Szóval ki kell ezt élvezni.
Utána meg persze azt is, hogy folyamatos locsogással cipeljen el engem valahová, ahová benyitva némi kétségeim támadnak, de ki legyen én, hogy megszóljam. Megeresztek egy félvigyort, ahogy a lány kígyózni kezd, tánc címszó alatt, majd a pult felé taszigálás közben próbálom megérteni a sok rámzúdított karattyot. Nem könnyű, de azt hiszem eléggé hozzászoktam már, hogy megértsem, vagy legalább sejtsem, hogy mit kell hallgatni, és mit lehet, sőt kell a saját érdekemben figyelmen kívül hagyni. Mert a kicsi lány megtartotta jó szokását, és mutogatózik nekem továbbra is, így legalább megértem, amit nem tud elmondani az én nyelvemen.
-Üveg vodka, füstölög pohár.
Tessék, leadtam a rendelésemet. Egy hosszú pillanatig szerintem csak ezért bámult engem az eladó, miután a termetem miatt is jól végigmért a piciny termetével, majd kihúzva magát kiszolgált. Hogy honnan tudta, hogy nekem milyen pohár kell, fogalmam sincs, de nem túl bizalomgerjesztő, így némi fintorral a kis pattogó labdacs kezébe nyomom, aki mögöttem liheg a nyakam... helyett a vesémbe. Elégedetten kormányoz az asztalhoz, és lehuppan.
-Elégedett, törpegolymók?
Megeresztek egy kis félmosolyt, mert büszke vagyok rá, hogy nem csak megjegyeztem - habár az LLG-hez tartozik, és abból jó vagyok, szeretem, és ragad rám  - hanem ki is tudom mondani! Úgyhogy most már igazán reszkessen a kicsi lány, csak győzzön velem lépést tartani!
-Mind iszod?
Mutatok a poharára, és elhúzom a szám, jelezve, hogy akkor se innék bele, ha finom lenne. Nem iszok olyat, amiről nem tudom, mi van benne. Kétlem, hogy ez az előttem lévő hamis-vodka megközelíti a hazait, de hát az ember ilyen messze az otthontól nem válogat. Nem igaz?
-Na zdrovje!
Felé lendítem kissé az üvegem, koccintom a poharához, ami eléggé... Undorítónak tűnik, de csak mert kutyulták a keverhetőt, és meghúzom az üveget. Hát, üdítőnek sem rossz éppen, de ez a pár fokos kis gyümölcslétől berúgni nem hogy nem fogok, de még becsiccsenteni sem. Szegény kis Cukorborsó itt szemben. Első ivászata, és máris a lecsóban. Pont velem! Remélem, hogy nem akar majd lépést tartani velem, mert akkor pácban leszünk. Sebaj! Amíg én józan vagyok, semmi baj. Nincs elvetemült, aki megtámadna, és persze haza tudom szállítani a kicsi lányt. A másnapossággal meg majd egyedül elszámol, mert biza én nem tudok rajta segíteni... Illetve... nem akarok.

Lecsaphatatlan Törppilla

Azt hiszem, ha lenne nálam valami kamera, igen elégedett lennék. megörökíthetném a lánynak, hogy ma éjjel hogy nézett ki, és milyen egyéb fázisokon megy még keresztül. Igen szép tanulmányeset lenne az utókornak. Ám most be kell érnem a két szememmel, és azzal, hogy átélem ezt az egészet elsőkézből. Ez tuti egy felejthetetlen éjjel lesz. Mi az, ha nem ez?
Kis híjján megfulladok, ahogy próbálok egyszerre nyugtatásképpen inni, hüledezni a lüke Eridonoson, és elmagyarázni neki, hogy az ilyen kevert italok többségét bizony szép lassacskán kell meginni... Késő. Vajon részegen mennyire fog kibukni magából a kis angyalka? Mert hogy szemmeresztgető mutatványa után még az üvegemet is meghúzza, hogy aztán hörögve fuldokoljon az asztalon, látványosan majdnem elhalálozva... Ha most nem bukok le, hát sose. Még a szomszédban mélyen alvó ember is arról álmodik, hogy a szélvész vörike először iszik életében, és belehal...
-Nem... - nyögöm kissé megkésve. - Nem füstölög a fülem...
Kissé álmatag a hangom, mert a válasz csak az automatából zeng belőlem, ahogy összekapartam a magyar tudásomat, és mondani készültem, de ez a vodkaivós jelenet minden szenvedélyt kiölt belőlem, túlságosan el vagyok ámulva a kis tudatlanon.
-Ami én, az nem lötyi. - ne kérdezzétek, honnan szedek ilyen fura szavakat, állítólag ez az új szleng, én meg ugye jó diákként haladok a korral... - Nekem vodka töményen, van üdítő, csaknem málnás. Csak... nem. - tagolom a végén mégis külön a két szót.
Aztán újabb káprázatos ötlete támad a kicsi lánynak. Komolyan kezdem magam úgy érezni, mint egy óvóbácsi, aki az utolsó ittmaradt kislánnyal kell játsszon, miközben otthon is várja hat saját gyerek. Azért türelmesen lapogatom meg finoman a fejét, nem akarom, hogy a poharába fejeljen, és válaszolok.
-Tudok gumimaci... - pislogok - Minimaci... - ujjaim közelítem, hogy értse egy kölyök méretű medve, nem pedig zsugorított -, van Nanuq - utalok a kutyákra, - és...
Egy pillanatra összehúzom a szemöldökömet, majd vállat vonva kezeimmel szolidan repkedni kezdek, hogy azért a bútorokban ne tegyek kárt, és párat csipogok is hozzá, jelezve, hogy madár is lehet a poharából, majd két kezem széttárva jelzem méretét. Aztán meg kezemmel egeret játszva cincogok, majd elégedetten belekortyolok az üvegembe. Talán egy kis citromot kérhetnék hozzá. Meg a tünci csajnak valami öblítő lét ahhoz a förtelemhez.
-Várj.
Intek neki, majd a pulthoz ballagva kikérem a vágyam netovábbjait, és visszatérve komolyan nézek a kicsi lányra.
-Póni nincs.
Szomorú vagy sem, de pónit nem próbáltam még sosem. Nem kellett. Egyszerűen nem jutott ilyen kézenfekvő dolog. A fene vigye el. Ha mégis akar, majd később, ha nem leszünk nyilvános helyen, esetleg a hátamon vagy a nyakamban viszem vissza a kastélyba, de ez minden...

Vörös (E)RibizlI-DON

Vinnyogó hangok érkeznek a pöttöm csaj felől, én meg kissé összeráncolom a homlokom. Lehet, hogy ezt a denevér frekvenciát valaki kibírja, de hogy az én fülem kissé irritálja... Talán a jó megoldás, ha folyton tele van, nem? Aztán meg a szemöldökeim felszaladnak, hiszen sosem néztem ilyesmit, és nem tudom, mi az a napos gumimaci, meg milyen... Inkább csak vállat vonok.
- Megyek hozzánk? - felemelem a szemöldökömet - Nagy vagyok.
Hogy ezzel arra célzok, hogy nem férnék be a hobbitféle-lány házába, vagy hogy nagyfiúként már nem nézek meséket, vagy hogy pizsipartikra nem járok már senkihez... Nos, azt döntse el ő, hogy mit értek az utolsó mondatom alatt. De legalább jól szórakozik a kicsi lány a mutogató-produkciómon. Elnézően nézek rá, hiszen lehet, hogy még nem részeg, de hát ő józanon is elég... Félreérthető állapotban szokott lenni.
A kérdést eldöntötte, végülis neki a csip-csip tollborzalom kell. Én ajánlottam, nincs kibújás. Előveszem a pálcámat, de mielőtt még integetni kezdhetnék vele, sikongva ül át mellém, hogy jobban lásson. Újra nekilendülök, elképzelem a pittyegőt, mire egy pici babakéz jelenik meg a képben, újra leállítva. Kissé türelmetlenül nézek le rá, hogy döntse már el, hogy kell-e neki állatka vagy sem, mert így elég macerás lesz, és bár részeg nem, de irritált még lehetek...
És lám, újabb vakmerő ajánlat a kicsi csajtól, amit csak nyomokban értek, egyrészt mert hadar, másrészt mert az ujjai úgy tűnik kezdenek becsiccsenteni, mert ,,hadarnak". Végül csak vállat vonva olyan két kupicányit öntök neki az üvegemből. Nem mintha spórolnék, vagy zsugori lennék, egyszerűen csak nem kell, hogy hamarabb berúgjon, minthogy jól szórakozzak ma este.
Így a kicsi lány nekiáll inni az égtájakra, amitől az üveg nyakára kell fojtanom a mosolyomat. Aztán újra indítványozza a varázslatot. Kérdésére csak rápillantok, amolyan végigmérőn, hogy vajon mit tud megcsinálni és mit nem, majd vállat vonok, amolyan ,,meglátjuk" stílusban. Egy buksi patt-patt után végül előveszem a pálcát, és mielőtt még újra leállíthatna, az üres pohara vörös-narancs tollakat növeszt, talpából lábak lesznek, formálódik, csipogni kezd ahogy csőre nő, és végül egy kicsi hosszú tollú, Eridon-pinty lesz belőle. Hangos trillával reppen a csivitelő Leonie hajára, majd onnan a vállára, hogy süketre énekelje talán.
-Mit kapok?
Szemtelen tekintettel nézek végig a vöröskén, hogy vajon melyik zsebébe dugta a nekem való ajándékot. Csak remélem, hogy nem kutyakaja Nanuqnak.