28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Fodor Ágota összes RPG hozzászólása (29 darab)

Oldalak: [1] Le
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2012. december 5. 00:05 Ugrás a poszthoz

Mikunapi kívánságdoboz
Alex

Mivel elsős mivoltomban még voltak feltérképezetlen helyiségek a kastélyban, elhatároztam valamelyik nap, hogy szabadidőmben elhagyom a klubhelyiséget, és felfedezem a járatlan utakat. A biztonság kedvéért könyvemet is magammal vittem, hátha találok egy csendes zugot, ami alkalmas olvasásra. Sétám során felfedeztem a Nagyterem bejáratánál egy nagy, díszes, piros dobozkát, de akkor még nem tudtam mi az, viszont megörültem neki, mert hasonló színekben pompáztam aznap, értem ezalatt piros szoknyámat és fenyőfa-zöld kardigánomat, illetve az elengedhetetlen nyakláncot a nyakamban, amit édesapámtól kaptam. Hosszú, kissé hullámos hajam két copfba volt fonva, és végein egy-egy piros masni csücsült. Ennek a sétámnak az emléke sejlett fel bennem, mikor üldögéltem a klubhelyiségben, és a fülünkbe jutott, hogy annak a doboznak bizony az a funkciója, hogy belerakjuk kívánságainkat, hiszen jön a Télapó. Alex ült mellettem, aki a hír hallatára rögtön rám nézett, azt hiszem megfelelő alanyt látott bennem a közös kívánságíráshoz. Nem nagyon ismertem még a fiút, de úgy gondoltam, ez jó lehet ismerkedésünk kezdetének. Abból, hogy beizzította kerekeit és szobája felé száguldott, arra a következtetésre jutottam, hogy ugyanarra gondolt, amire én. Szélsebesen előhalásztam a szobámból a pennámat, és visszarohantam a kanapéra, hogy előhalásszam fejemből kívánságaimat. Sok cetli született a tökéletes és végleges előtt, voltak köztük egész mókásak, amiken összemosolyogtunk Alex-szel. Nagyon szimpatikus egyébként és láthatólag barátkozós típus, nekem pedig elkel az ilyen ember, hiszen még új vagyok itt. Tudtam róla, hogy eggyel felettem jár, előfordult már, hogy készségesen válaszolt kérdésemre, iskolai témában. Nagyjából egyszerre született meg a végleges kívánság, amit egyelőre nem árultunk el egymásnak, én talán babonából is, miszerint ha elmondom, nem teljesül. Elég, ha a Mikulás bácsi tudja. Nem volt más teendőnk, mint lemenni a hírhedt dobozhoz, és bedobni a papírkát. Éppen leértünk, mikor valaki szintén ezt a tevékenységet folytatta, úgy tűnik mindenki tartogat valamit a Mikulásnak. Beléptünk, és én megint elámultam a hatalmas termen, ami már gyönyörű díszekben pompázott, a mennyezetben pedig akár percekig is el tudtam mélyedni, ami mindig igazodott a kinti időjáráshoz. Alex kedvesen előretessékelt, hogy előbb dobjam be, aztán megtette ezt ő is. Hátat fordítottunk a doboznak, és kifelé indultunk.
- Te hiszel benne? Hogy valóra válik a kívánságod? - tettem fel még a kérdést, bár a válaszra nem is annyira figyeltem oda, inkább elmerültem saját gondolataiban, aztán sétáltam tovább, vissza a klubhelyiségbe a tolószékes fiú mellett*
Utoljára módosította:Fodor Ágota, 2012. december 5. 18:47
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2012. december 19. 23:17 Ugrás a poszthoz

Veronika

Nyakunkon a Karácsony, a Nagyteremben már készülődnek a bál előkészületei, mindenki ünnepi lázban ég, és még kiélvezi a szünet előtti esetleges szabadidejét a kastélyban. Így van ez velem is, kellő nyugodtság és meghittség uralkodik rajtam. Már az ajándékok miatt sem aggódom, mindenkinek elkészítettem, amit neki szánok majd. A tanulnivalókkal is jól állok, nincs miért idegeskednem. Különben sem szoktam, nyugodt és megfontolt ember vagyok, és igyekszem elérni, hogy a környezetem is ilyen legyen. Alig várom, hogy hazatérjek otthoni szobámba, hiszen ha valahol, ott mindig nyugalomra találok, hiszen én rendeztem be, ahogy azt megálmodtam magamnak. Na de még van pár nap a hazatérésig, addig is kiélvezem az ittlétet.
Eszembe jutott, hogy most mást se csinálnék szívesebben, minthogy kedvenc elfoglaltságomnak hódoljak, ez pedig az olvasás. Rengeteg könyvet hoztam magammal az évkezdéskor, de rájöttem, azokat otthon is tudom folytatni, most ideje feltérképezni a könyvtárat a nyugati szárny első emeletén. Biztos rengeteg érdekes könyvet rejt, amelyek még számomra is újdonságok lesznek.
Befejeztem hát semmire sem jó tevékenységemet a szobában ülve, egyébként sem értem, eddig miért találtam érdekesnek, hogy az ágyamon fekve rakosgatom a könyveimet abc-sorrendbe a pálcám segítségével. Szerettem kísérletezni, összehangolódni pálcámmal, ehhez kétség sem fér.
Magamra kaptam kedvenc pulóveremet, és a taláromat, majd kibattyogtam a szobából, le a klubhelyiségbe, közben találkoztam pár ismerős ismeretlennel, értem ezalatt azt, hogy látásból ismerem őket, mindig mosolygunk egymásra, köszönünk is, de még nem folytattunk eszmecserét. Na, ha visszatérek, pótolom ezt a hiányosságot, mert sok szimpatikus arc is van közöttük.
A nyugati szárny felé veszem az irányt, a folyosó kihalt, hallom kopogó lépteimet, el is szórakoztat a dolog, hogy figyelem lépteim ritmusát. Az ember sok apró örömet lelhet egyszerű életszituációkban, ha egy kicsit odafigyel. Végre elértem a hatalmas barna faajtót, belépve máris derűvel töltött el, hogy ezt az elfoglaltságot választottam magamnak a délutánra. Fejemmel odabiccentettem a pult mögött ülő könyvtáros néninek, de nem mentem oda, lévén csak olvasgatni jöttem, semmi konkrét  célom nincs, amiért a segítségét kérjem. Továbbhaladva éreztem a tekintetét, ahogy végigmér engem, nem is volt ezzel semmi gond, hisz új arc voltam számára. Azt hiszem hamarosan törzsvendég leszek, és akár össze is barátkozhatunk.
Néhány diák ült a fotelekben, csendben olvastak, vagy tanultak.
Rengeteg könyv tárult a szemem elé, ezért random elindultam a sorok között, megálltam egy sor közepén, és leemeltem a polcról egy régi, vaskos, barna könyvet. A mágia története. Ez állt a könyv fedőlapján. Hmm, hát végül is… kezdjük az alapoknál, gondoltam magamban. Nekiálltam hely után kutatni magamnak, kiszúrtam egy egyedül üldögélő lány, aki hosszú, göndör hajával nagyon bájosnak tűnt.
- Szia! Ne haragudj, leülhetek ide? – kérdeztem tőle suttogva, mosolyra húzódó szájjal, remélve, hogy nem zavartam meg valami fontos dologban.

Utoljára módosította:Fodor Ágota, 2013. január 18. 14:58
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2012. december 22. 21:12 Ugrás a poszthoz

Megkönnyebbülésemre a lány elmosolyodik, készségesen helyet csinál nekem az asztalon, úgyhogy helyet foglalok, és lepakolom újonnan szerzett könyvemet, aminek mindjárt nekilátok, ugyanis vannak még mára terveim olvasnivaló gyanánt.  A lányt Veronikának hívják, tudom meg ezt iménti bemutatkozásából.
- Ágota. Ágota vagyok. – fedem fel kilétemet én is, lehetőleg suttogóra fogva, hiszen könyvtárban vagyunk. – Nagyon szép neved van egyébként, hogy becéznek? Mit tanulsz, ha szabad kérdeznem? – érdeklődöm, mivel látom, hogy a lány nyitott egy beszélgetésre, talán egy kis lazítás után jobban fog menni neki a tanulás. Nem elsős, annyi bizonyos.
 – Egyébként idén kezdtem ebben az iskolában… - folytatom mondandómat, hisz tapasztalatból tudom, hogy ha én kezdeményezek, a másik fél is könnyebben feloldódik, és megbízik bennem. Nem mintha feltételezném, hogy ő nem bízik bennem, de a magabiztos kezdés mindig fontos. Nagyobb közösségben persze sosem én vagyok a szószóló, de jellememből adódóan ez természetes. Meghagyom a szereplést azoknak, akiken látom, hogy égnek a vágytól, hogy kibontakoztassák személyiségüket.
Itt viszont ketten vagyunk, így sokkal könnyebben megy, hisz egyértelműen látom a reakcióit.
- A hazatérés előtt mindenképp fel szerettem volna térképezni a kastély könyvtárát, hisz nagyon szeretek olvasni, szinte nincs olyan műfaj, amiben ne találnám meg a kedvemre való olvasmányt – tájékoztatom Veronikát ittlétemről, ha már én is kérdezősködtem felőle.
Bizony…elmerengek magamban, hogy mennyi életszituációmhoz hozzátartozott az olvasás, a könyvek. Hiszen ezért is tanácsoltak el mugli iskolámból. Biztos mindenkinek van ilyen elfoglaltsága, ami nélkül nem teljes az élete, s szinte függősége tárgya lesz. A zene is ilyen, de a hozzám legközelebb álló személynek, az unokatestvéremnek például a sport az élete. Vele ellentétben én sosem voltam sportos alkat, és jól érzem magam a bőrömben, de egyszer-egyszer rá tud venni egy futásra, habár inkább azért egyezem bele a dologba, hogy időt töltsek vele.
- Van esetleg kedvenc íród? – folytatom a kérdezősködést, de hát mindig érdekel, ki mit szeret, nem tehetek róla. Előbb megkérdezem ezt, minthogy a kedvenc ételéről érdeklődjek, teszem azt. Hát, kinek ez, kinek az.  Szeretem, ha újdonsággal állnak elő, hátha Veronika is meglep valamivel.
Eszembe jut, hogy minden évben legyártok előre kis cetliket, amiket egy csinos kis befőttesüvegben tárolok. Ezeken a fecniken minden napra akad egy kis üzenet, és talán csak a szerencsém miatt, de mindig aktuálisak. Legközelebb hozok egyet Veronikának is, ha találkozunk, hátha még fel is dobom a napját.  
Utoljára módosította:Fodor Ágota, 2013. január 18. 15:00
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. január 6. 23:31 Ugrás a poszthoz

Verocska<3

Verocs, nagyon tetszik ez a név. Igazán illett a kislányos arcú lányhoz, persze jó értelemben találtam kislányosnak. Nagyon emlékeztetett egy kiskori jó barátomra, ha belegondolok, rá is nagyon illett volna ez a név. Ha egyszer felnövök, és lányom lesz, hasonló nevet fogok neki adni. Amitől az embereknek jó érzése lesz.
- Ágonak nyugodtan hívhatsz – mosolyogtam, és tovább hallgattam, mit mond. Illúziómágiát tanult, mint kiderült, számomra ez még nem mondott sokat. Úgy tűnik, ő nem önszántából van itt, mint én, de hátha a beszélgetésünk végén hálás lesz Flaviu professzorasszonynak, hogy büntetésre ítélte. Sejtésem, miszerint nem elsős, szintén beigazolódott, sőt, legalább 4 évfolyammal előttem jár. Örültem egy felsőbb éves barátnak, hisz tapasztalata jóval több, mint az enyém. Talán nem fogok többet eltévedni a kastélyban sem… ez bizony még olykor előfordult, nem ismertem még ki magam teljesen a folyosókon. Habár a festmények illedelmesen kisegítettek olykor. Szerettem a festményeket, azt éreztem, hogy sosem vagyok egyedül a hatalmas épületben.  Nagyon mókás odaköszönni nekik, és némelyik még süveget is emelt a tiszteletemre.
- A Levitába lettem beosztva, aminek nagyon örülök. Úgy érzem, megtaláltam a helyem ebben a házban. – meséltem a lánynak vidáman, s azt is megtudtam, hogy ő Navinés. Kíváncsi vagyok, a Levitába illőnek talál-e majd. Az ismerkedésünk jól haladt. Varró Danit én is szerettem, ha lazább, mókásabb dolgot vágytam olvasni. Különben kislány koromban is sokat olvasott nekem apukám tőle. Nagyon szerettem ezeket az estéket – azt hiszem, itt gyökeredzik a könyvekhez, irodalomhoz való ragaszkodásom. Apukám mindig tudta, mit kell olvasni nekem, mire vágyom, s később, amikor önállóan is olvasni kezdtem, szintén tőle kértem tanácsot. Nagyon művelt ember ő, de a munkájához is elengedhetetlen az olvasottság. Nem volt szűk látókörű, minden műfajban járatos volt. Egyedül az orvostudományhoz kapcsolódó könyvek nem érdekelték, ezt azonban nem bántam, hiszen engem sem vonzottak.
- Fodor Ákos a kedvenc költőm. Ő az, akinek a kötetét bármikor előkapom, és akár csak egy 3 soros versikén akad meg a tekintetem, mindig aktuális. Picit elvont, és valakinek csak üres szavak egymás után pakolgatva. Sok alkalommal többször is el kell olvasni, mire megérti őket az ember. Ezért is szeretem. – magyaráztam Verocsnak, és a gondolatmenetet nem fejeztem be magamban, rájöttem, hogy milyen érdekes, hogy az ember számára mit jelentenek egy költő írásai. Lehet, hogy teljesen más életszituációban íródott, és még csak a hangulata sem stimmelt azzal, amit én éreztem a vers vagy haiku olvastán. A mugliknál például nem szeretném az irodalom órákat. Amikor unokatestvérem tanult nálunk, sokszor odaültem mellé, hogy lássam, mit tanul. Nem tetszett, hogy a verseket közösen elemzik, és van egy bevett magyarázat a vers megfejtésére. Nem hagyják az embert szabadon gondolkodni. Mindenki mást lát bele, ezt nem korlátolhatjuk. De hát mindegy, örültem, hogy nekem nem gátolta semmi és senki a gondolataimat.
- Coelho írásait is nagyon szeretem, bár az is filozofikus, de regényszerű. – mondtam a lánynak, kíváncsi lettem, ismeri-e ezeket.
Utoljára módosította:Fodor Ágota, 2013. január 18. 15:06
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. január 12. 21:57 Ugrás a poszthoz

Endre

Zene ~ Köszönettel és egyben megtartva a hangulatot.

Melankólia. Ebben az időszakban ez a legjobb kifejezés hangulatom és állapotom szemléltetésére. A hideg, a komorság, a kihaltság, mintha a lelkem és a gondolataim összehangolódnának a külvilággal, s persze minden percben ellenőrzöm, elmúlt-e már. Kinézek az ablakon, süt-e a nap, megcsillant-e már a tavasz reménységet és fellélegzést hozó sugara. Aztán megint az ürességre koncentrálok. Bárcsak elég napsütést szívtam volna magamba, ameddig lehetőségem volt rá, hogy átvészeljem a nehéz időszakot, ami tiltakozásom ellenére mindig felbukkant, és mindig ugyanazt eredményezte, s mintegy belső démonként előhozta életem minden negatív berögződését, és emlékeit.
Mindenki hazament, nincs körülöttem zsivaj, ami elterelné gondolataim, vagy mosoly, amelyből erőt meríthetnék. Pennámat kocogtatom naplóm üres lapjain, ami arra vár, hogy megtöltsem magammal. Mindennel, ami én vagyok. Hiszen később, ha majd előveszem és felidézi emlékeim, a régi önmagam fog visszanézni rám, mintegy tükörként. Mutatva a változásokat, amiken átmentem.
Szerettem írni. Szerettem biztonságban tudni gondolataim, összegyűjtve, egy helyen. Szerettem a javításokból keletkezett pacákat, amelyek örök vívódásomat és kétségeimet mutatták. Maradjon vagy áthúzzam?
Úgy éreztem, olyan idők járnak, melyek próbára tesznek. Elhitetik velünk, hogy a világ egy rossz hely, s te ezt megerősítheted vagy tehetsz ellene. Felálltam, s megkerestem az egyetlen tükröt a helységben. Megpróbáltam őszintén farkasszemet nézni magammal, mígnem választ nem kapok erre a kérdésre. Megmentő vagy túlélő?
Hasznosnak akartam érezni magam ma. Nem sokszor éreztem ezt, úgy véltem, éppen itt az ideje. Nem kell, hogy más is lássa, csupán én legyek elégedett. Eszembe jutott a szertár a déli szárnyban. Egyszer kellett levinnem oda holmikat, s hálát adtam, amiért nem keresnem kellett valami után, hisz az majdhogynem képtelenség lett volna. Csak lepakoltam egy szabadnak tűnő helyre, majd el is hagytam a helységet. Mi lenne, ha tudnék valami rendszert vezetni a káoszba? Lehet, hogy elmegy a kedvem, mire odaérek, mindenesetre a szándék az első lépés.
Magamra vettem fekete kardigánom és a hajamat feltűztem – nem hiányzott, hogy poros legyen. Naplómat a párnám alá helyeztem, bízva abban, hogy az magánterület annyira, hogy ott nem találja meg senki. Bakancsomat is szorosra kötöttem, kívülről úgy tűnhetett, nagy útra készülök. Ki tudja. Talán mire visszaérek, virágot bontok.
Lépteim súlyosnak tűntek nehéz lábbelimtől, kicsit arrogánsnak éreztem magam ettől, megpróbáltam halkabbra fogni – mintha csak felhőkön lépkednék. Máris szabadabbnak éreztem magam. Odaértem az ajtóhoz, ami előtt a dohos levegő már hírét adja, hogy jó helyen jár az oda érkező. Magabiztosan benyitottam – nem tudhattam, hogy van odabent valaki.
A félhomály és a doh nem javított kedélyemen, talán rossz ötlet volt lejönni ide. Annyira azonban jók volt a látóviszonyok, hogy felfedezzem, nem vagyok egyedül. Egy számomra ismeretlen srác ült a széken. Csak ült, lehajtott fejjel. Talán alszik. Magányosnak tűnt, s fehér pólója szinte fénylett a sötét szobában.
- Khm, a világért sem szeretnék zavarni – szólítottam meg óvatosan, de barátságosan.
- Ágota a nevem, s… nem is tudom, mit keresek itt – hirtelen nem tűnt olyan jó ötletnek a nagytakarítás, így mélyen hallgattam tervemről, vállalva, hogy kissé flúgosnak tart bizonytalankodásomért. – Téged mi szél hozott ide? – érdeklődtem, elterelve magamról a figyelmet, habár próbáltam leplezni kíváncsiságomat is. Tényleg nem számítottam társaságra, de valamiért örültem a fiúnak.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. január 14. 09:52 Ugrás a poszthoz

Endre

Várakozón néztem a fiúra, aki mintegy kábult, túlvilági tekintettel nézett maga elé, akár mély álomból is ébredhetett volna. Nem sürgettem őt a válaszadással, a fiú látványa mintha saját érzelmi világom kivetülése lett volna. Mintha tükröt mutatott volna a lelkemnek. Egy percre az is átfutott az agyamon, hogy kettőnk között valami láthatatlan fonal képződött, és lelkünk egy helyen van. Szívünk együtt dobban. Szinte láttam futkározó gondolatait, elméjének harcait a koponya csontján belül. Vagy a négy falon belül.
Nem tudom, éreztem-e valaha ilyen mértékű együttérzést; szárnyaszegetté és üressé tettem magam – ráhangolódva a fiú gondolataira, amelyek épp olyanok lehettek, mint ez a dohos, félig sötét szoba, ahol a tárgyak árnyai kísértetszerűen lebegnek, és az éles körvonalak elmosódnak. Megpróbáltam megérteni őt, tudtam, hogy nem ítélkezésnek, vagy hamis valóságok kreálásának van itt az ideje, nem is állt szándékomban. Koncentrálásomat azonban pár perc múlva megzavarta a fiú mély hangja, de még nem hozzám beszélt. Hagytam, hogy visszatérjen ebbe a világba, a kis zegzugos terembe, még abban sem voltam biztos, hogy tudomást szerzett jelenlétemről.
Lassan azonban megmozdult, felállt, és mivel bemutatkozott, jelezte felém, hogy hallott ez ideáig, nem kell bemutatkoznom még egyszer. Feltevésem beigazolódott – ugyanolyan elveszett bárány, mint én. Akár ebben a szobában, akkor elméjében, akár a világban.
Nem akart itt tartózkodásáról beszélni, én pedig még kevésbé, így nem erőltettem, s nem is tartottam fontosnak. Endre körülnézett, mintha most tudatosult volna benne először, hogy hol van, s mivel javasolta, hogy menjünk máshova, rájöttem, hogy nem szívesen maradna itt. Ahogy én sem. Nem is tudnánk itt mit csinálni. Habár sok jelenet lejátszódott a fejemben.
Pakolgatni kezdjük a fiolákat, a poros könyveket, az egymáshoz csiszolódó pergameneket, melyeknek fülsértő zaja hangosabb beszédre késztet minket, és közben megbeszéljük, mi játszódik le testünk legmélyebb zugaiban, ahol tiltótáblák emelkednek, és korlátoznak szabadságunkban. Majd rájövünk, hogy annyira hasonló helyzetünk, hogy mintegy egymás vigaszaként menedéket találunk a másiknál, mondván ő jobban ismeri a világot, vagy ha eltévedünk is, ketten könnyebb megtalálni a fényt az alagút végén. Kedvem lett volna megölelni a fiút, hogy érezzem, belé vethetem-e biztonságomat. Reméltem, hogy nem lát bele a fejembe, és illúzióimból fel is ébresztett kérdése, amelyhez bók is járt, minek következtében szám széle mosolyra húzódott. Másra sem vágytam most, mint az ő társaságára, ebben legalább biztos voltam.
- Ezer örömmel, és máris rohanok a kabátomért, találkozzunk a kastély bejáratánál. – vázoltam fel Endrének a tervet, hogy aztán együtt folytassuk utunkat a faluba. Olyan izgatott lettem, hogy faképnél hagytam, megpördültem a tengelyem körül, és hátrahagyva a továbbra is káoszt idéző szertár helyiséget, rohantam fel a szobámba, hogy átöltözzem, és magamhoz vegyem táskámat, amely a szokásos női dolgokat rejtette. Belenéztem a tükörbe, elégedett voltam az arccal, aki visszanézett rám, hátamra csaptam zöld bőrkabátomat, és el is indultam a kastély bejárata felé. Én voltam a gyorsabb, izgatottságomból eredően ez nem is meglepő, így ujjaimat magam előtt kocogtatva várakozó álláspontba helyeztem magam. Nekidőltem a faajtónak, valamiféle lazaságot mutatva ezzel.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. január 18. 16:07 Ugrás a poszthoz

Veronika<3

A lány mosolyából és arckifejezéséből arra következtettem, hogy valamiféle erős, kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk. Amikor csak hallgatod a másikat, és nem tudod, miért, de jó érzéssel tölt el hallgatni őt, és figyelni, mit árul el a szemkontaktus. Mindig próbálok úgy a szemébe nézni valakinek, hogy később fel tudjam idézni, milyen érzés volt, és lássam magam előtt a kedves arc részleteit, a nevetéséből fakadó ráncocskákat, vagy a boldogságot rejtő szemíriszt. Verocsnak nem volt nehéz megjegyezni az arcát, és tudtam, hogy később is fel fog idéződni bennem.
Mosolyra húztam szám a lány kijelentése miatt, miszerint a Levitások okosak. Valóban ez a legközismertebb jelzője e ház diákjainak. Én nem tartottam magam kiemelkedően okosnak. Bennem a kíváncsiság és a tudni akarás erős, ez motivált világéletemben. De be kellett látnom mindig is, hogy ami nem érdekelt, azt sosem tanultam meg. S bizony voltak olyan témák, amikhez nem tudtam volna hozzászólni, de még csak véleményt formálni sem.
El is feledkeztem előttem fekvő könyvemről, úgyhogy két válaszadás között fel is ütöttem valahol a közepénél, és olvasni kezdtem.
„Az ősi természeti népek ugyan nem ismerték a körülöttük lévő természet - mai fogalmakkal mondva - tudományos működését, de megértették a fizikai valóság mögött meghúzódó magasabb világok működési mechanizmusát. Pontosan tudták, hogy az a világ, amiben élnek nem az első és nem az utolsó a létező világok között. Ismerték a síkok egymásra épülését és kialakulási folyamatát.
Elődeink hitvilágában elterjedt az a hiedelem, hogy a növények, az állatok és a természeti képződmények szellemmel vagy lélekkel rendelkeznek. Ezt nevezik animizmusnak, a latin anima -lélek szóból.”

Latin… tanultam latinul is, emlékszem nagyon küszködtem vele, de édesapám alapműveltségnek tartotta. Visszatértem a navinés lánnyal való beszélgetésemhez, most sokkal jobban érdekelt, hiszen ezt máskor is el tudom olvasni.
- Nem, sajnos nem a rokonom, de örülök a névegyezésnek – mondtam mosolyogva, és bár sokszor megkérdezik, mindig szívesen elmondom, nem is ért váratlanul a kérdés.
Nagyon örültem annak, hogy Coelho neve nem volt ismeretlen számára, rajta is ezt az izgatottságot véltem felfedezni.
- Kár, hogy már nincs ilyen óra, valóban élveztem volna – erősítettem meg a lány feltevését.
- Szeretem, igen, a történelmi témájúakat különösen.  – válaszoltam. – Tudod mit? Cserélhetnénk könyvet. Adnék neked egy olyat, ami rám nagy hatással volt, és te is adnál egy számodra meghatározót. Aztán megbeszéljük tapasztalatainkat. – ötleteltem Veronikának, biztosan nem véletlen, hogy a könyvtárban futottunk össze. Talán ez lesz ismeretségünk első meghatározó momentuma. A könyvek összekötik az embereket.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. január 18. 23:11 Ugrás a poszthoz

Endre

~felcsendülő madárszólamok~

A várakozás perceit is izgatottan éltem át, spekuláltam. Honnan áramlik ez az egész. Mikor kezdődött és meddig tart? A szürke, köd borította tájat kémlelem, ami most fejemben átalakul egy zöld, virágzó területté, a fűben fekszünk, és miénk a világ. Az utak találkoznak, és mi is találkozunk. Elindulunk közös utunkon, majd szétválunk, semmi sem tart örökké, én sosem hittem az örökkében. Hatalmas a világ, és épp ezért hálás vagyok az összesodort sorsokért, míg tart. Aztán majd jön a felejtés súlya és a birtoklás vágyától való szabadulás, és ekkor elbukok. És csak a kezdettől fogva ott motoszkáló veszteség marad, ami mint egy kitörni vágyó vulkán kiteljesíti önmagát, és a mindent elsöprő pusztulás után - nyugtázva elvégzett dolgát –csendben ott marad, és emlékeztet. Ma, ebben a pillanatban nem éreztem a veszteség közeledtét. Csak a reménység és a valakibe vetett bizalom ígérete igyekezett felém a navinés fiú személyében. Már szavak nélkül is mosolyog, majd megállapítja, hogy összeöltöztünk, és végignézve magunkon én is elnevettem magam. Nem is tétováztunk, irányba vettük a kijelölt célpontunkat, és illedelmesen előre engedett. Vannak még úriemberek, gondoltam magamban. A fiú első megpillantásakor tudtam, hogy az ismerkedésünk más, mint a jól megszokott. Nem számítanak majd a pozíciók, és előéleti kudarcok, a múltunkból való megítélés.
- Átlagos, szerető családból származom, ahol mindent megkaptam, amire szükségem volt, s legfőképp szeretetből sosem volt hiány. A szüleim támogatása mindennél fontosabb volt számomra, s ők már látták a célt, mikor én még az utam elejét. Felkészítettek a buktatókra, megállítottak a szakadékoknál, és aztán elengedtek. – vázoltam fel röviden Endrének a családi szálaimat, majd konkrét történetembe is beavattam.
- Bevallom, kirúgtak mugli iskolámból. Nem voltam sem rossz, sem lázadó, de nem illettem bele a sorba, és a kilógó láncszemeket sosem nézték jó szemmel. Vallásos intézmény volt, én magam is az vagyok, bár egészen már értelemben, mint az átlag. Nos, így kerültem ide, nem is olyan régen, még elsős vagyok. – meséltem a srácnak, akinek úgy éreztem, bármit elmondanék, itt és most. Falak nélkül, ebben a csípős, hideg levegőben, ami arcomra kellemes pírt varázsolt. Az út végéhez közeledve ő is tájékoztat engem röviden ittlétéről, amit figyelmesen hallgatok végig. Sóvárogva vágytam róla mindent tudni, magamba szívni a lényét. Szinte észre sem vettem, már a faluban voltunk, és örültem, hogy társam céltudatosan veszi lépteit, én nem ismertem még ki magam a faluban. Bevallom őszintén, hallottam már a cukrászdáról, de még nem jártam benne, úgy tűnik ezt az első élményt is a fiúval fogom átélni. Örültem. Belépve a helységbe, körülnéztem, nagyon szimpatikus látvány volt, és barátságosnak találtam. Hátrapillantottam, hogy a fiú mögöttem van-e, majd köszönése után én is illedelmesen bár kicsit megszeppenve a hely ismeretlen mivoltától, üdvözöltem a bent ülőket. Helyet foglaltunk az egyik szabad asztalnál, mivel úgy ítéltem, kabátomra itt nem lesz szükség, levettem, és a háttámlámra biggyesztettem. A hely melegsége kicsit felolvasztotta arcom, amit ettől szinte forrónak és égetőnek éreztem.
- Nem, most vagyok itt először – válaszoltam az érdeklődésre, s talán meglepődésre számítottam, ismerve a hely népszerűségét.
- Bízom a jó ízlésedben, én is muffint fogok kérni – mosolyogtam a nagylelkű ajánlatra, bár nem volt tervem a fiú anyagi lehetőségeinek kimerítése, illetve én is szerettem mértékkel enni. Na meg a fogszabályzóm állapotára is ügyelnem kellett, amit már az idők során megtanultam, de talán a muffin nem fog kárt tenni benne, s még csak esztétikailag sem lesz csúnya látvány.
Többször kell ellátogatnom ide, az már biztos. Sosem láttam még ennyi édességet. Bár nem voltam kifejezetten édes szájú, a különlegességeket szeretem. Talán egy nyalókát is hazaviszek majd a gyerkőcöknek otthonra.  
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. január 24. 23:39 Ugrás a poszthoz

Verocs és Endre <3



Végtagjaim egészen felolvadtak a kis séta után, ami mondjuk meglepően jól esett, felpezsdítette ellustuló érzékeimet és kellemes bizsergést költöztetett belém. A mellettem lépkedő fiú nem kérdezett vissza, egyelőre kielégítették a válaszaim, s mint később kiderült, nem közömbösségből nem tette, csupán megvárta, míg megfelelő környezetbe érünk, s milyen igaza volt. Én pedig kiélveztem lépteim ropogó érzését a hóban, amit mindig nagyon szerettem. Még hóembert is kedvem lett volna építeni, ha jobban fel lettem volna öltözve. Talán legközelebb.
- Persze, ezer örömmel! – lelkesedtem Endre ötletére, miszerint jövő héten is eljövünk, sőt még a falut is megmutatja nekem. Kíváncsi voltam, milyen kincseket rejtegetnek még Bogolyfalva utcái, s hogy ezt nem egyedül kell majd feltérképeznem – nos, ez különös izgatottsággal töltött el. A fiú ismeri a jó helyeket, ebben biztos voltam, s egyfajta magabiztossággal töltött el, hogy hajlandó megosztani velem. Volt valami megnyugtató a fiú hanglejtésében, mimikájában, egyáltalán az egész megjelenésében. Nyugodt szívvel rábíztam magam. A vele töltött idő alatt fokozatosan hámozta le rólam bizonytalanságaimat, kétségeimet, és félelmeimet.
Egyre fokozódó jó érzésemet, és pozitív gondolataimat most megszakította egy számomra már ismerős arc feltűnése. Örömmel töltött el Veronika látványa, a kedves arc többször eszembe jutott találkozásunk óta. Láthatólag a navinés fiúnak sem volt ismeretlen, bár a kapcsolatot nem tudtam konkretizálni, de valamiféle bensőséges viszonyt éreztem. Megdicsérte a lányt, s amolyan titkos üzenetet váltottak szemükkel, a fiú el is harapta hangos gondolatát. Nem értettem, s nem is tartozott rám, ezért csak zavartan néztem ölemben összekulcsolt kezemet. Ujjaim kergetni kezdték egymást, s tudtam, hogy ez feszültségem jele. Mindig ezt csináltam. De miért pont most? Talán féltékeny vagyok? Nem szabad, hogy gondolataim megint visszahúzzanak a szakadékba, ahol csak jelentéktelen énemmel nézek farkasszemet. Lassan belátom az idő múlásával, hogy senki számára nem töltök be olyan szerepet, mint amilyen kialakulni látszik. Talán ez így van rendjén, csak ez a kiszámíthatatlanság hatott rám pusztítóan. Mint amikor a szeles éjszakában nem tudni, lesz-e vihar,  vagy sem.
- Szia Veronika! – köszöntem a lánynak udvariasan, s egyszerre talán meglepetten is, nem hittem, hogy itt fogunk legközelebb összefutni.
- A kosár nekem tökéletesen megfelel, nagyon jól hangzik. Zöld kosárral pompás lesz. – mosolyogtam, leplezve árnyékoló gondolataimat. A világért sem akarom, hogy meglássa ezt rajtam bármelyikük is, a gyengeségemre sosem voltam büszke. Szentimentalizmusom mindig rosszkor köszöntött be, de már megszokhattam volna.
- Én egy bögre kakaót kérnék hozzá, ha lehet – néztem kérdőn Veronikára, majd megköszöntem a rendelés felvételét.
A lány távozásával Endre megint rám fókuszált, úgy tűnt, részletezve kívánja hallani megkezdett mondandómat.
- A szüleim bizony muglik, hétköznapi, közönséges foglalkozással. Meg is lepődtek, mikor kiderült, miféle képességekkel rendelkezik lányuk! Mostanra a rácsodálkozás már elfogadásba változott át, sőt, még mókásnak is találják a helyzetet! Szerettem a családomnak ezt az általános derűjét, jó hangulatát. Minden apróságban megtaláljuk a jókedvet, együttes erővel főleg. Édesapámnak különösen jó humora van – mosolyogtam belekezdve nosztalgiázásomba. Elmondásom közben egyre éreztem a hiányukat. Jó lesz őket újra látni, s a felidéződött esemény melegséggel töltött el.
- És neked? Milyen családból származol? – kérdeztem nyílt őszinteséggel, remélve, hogy a fiúnak is hasonló jó élményei vannak.
- Neveltetésemből adódóan hiszek egy felsőbb erőben, de... – nehéz ezt elmagyarázni, hogy ne tűnjek gőgösnek, de azért folytattam. – A hitem nem a külsőségekben mutatkozik meg. Sokszor nem is a cselekedeteimben, vagy a látható, kézzel fogható eredményekben. Szeretek kettesben lenni ezzel az általam elképzett és megtestesített fénnyel, aminek védelmét mindig érzem, ha befogadom, és nem húzok falat elvilágiasodott képzeteimmel, melyek megakadályoznák a csodák észrevételét és érvényesülését életszituációimban. – vázoltam fel nagyjából Endrének, s reméltem, hogy nem tűnt badarságnak az egész. Persze ez egy olyan téma, amelyet nem érdemes érintőlegesen elmondani, hisz elegendő információ hiányában teljes joggal nézhet bolondnak beszélgetőpartnerem. Egyelőre nem tudtam bővebben kifejteni, így rá irányítottam figyelmemet.
- Na és veled mi a helyzet? Hiszel valamiben? – érdeklődtem tágra nyílt szemekkel, miközben még futkároztak a gondolataim. Szerettem az efféle beszélgetéseket, amelyek beindították a mókuskereket, hiszen mindig volt újabb ajtó, amely csak feltárásra várt.  
Minden szempontból hálás voltam ezért a délutánért.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. február 6. 23:12 Ugrás a poszthoz

Verocska  Smiley

Örültem, hogy Veronikának tetszett az ötlet, szerettem másokkal megosztani élményeimet, szerettem átadni azt az érzést, amit bennem keltett egy-egy vers vagy könyv olvasása. Ráadásul úgy tűnt, a lány nem beletörődésből mond igent, nem is tűnt terheltnek a gondolattól, tényleg szívesen beszélgetett velem erről. El is kezdtem gondolkodni, mi lesz az első, amit kölcsönadok a lánynak. Valami vidám jutott eszembe, ami passzol a személyiségéhez, ahhoz, amit először megmutatni vélt magából. Bár eszembe jutott egy olyan is, aminek a címében a lány neve szerepelt, de az nem épp a legüdítőbb olvasmány, nem akarom rögtön elrettenteni a lányt. Az élet játéka! Ez az! Ez a legelsők egyike, amit olvastam - villant át agyamon. Rövid, lényegre törő, lélekbe ható és tanulságos olvasmány. Alig vártam, hogy elhozzam neki. Illetve azt is, hogy ő mivel lep majd meg engem. Direkt nem árultam el neki, mire jutottam, had legyen neki meglepetés.
Egyre jobban belejöttünk a beszélgetésbe, és kis lendülettel egyre hangosabban is beszéltünk,még gesztikuláltunk is,  s ezen feleszmélve Veronika rögtön felkínált egy lehetőséget, miszerint látogassak el hozzájuk. Hihetetlenül megörültem neki, ennek talán látható jele is volt, mikor felegyenesedtem, mint akinek a hátára csaptak, és kitágítottam szemeimet. Ez a heves viselkedés nem nagyon illett a könyvtár meghitt csöndjébe, reméltem azonban, hogy nem zavartam meg senkit, de rögtön visszafogtam magam, a könyvtáros hölgy szúrós tekintetére különösen. Majd lelkendezek odakinn. Kedvem lett volna a nyakába ugrani a lánynak, mint ahogy a régi ismerősöknél bevett szokás ez.
A süti meg a tea különösen jól hangzott, szinte láttam magam előtt a jelenetet. A homályos szobát, ahol az újdonsült ismerősök helyet foglalnak egy-egy babzsákban, egymással szemben, balra tőlük található egy asztal, ami alig magasabb, mint a föld szintje, rajta a kancsóval meg a tál süteménnyel, amit könnyen elérünk ülve is. A két lány kezében a csere-könyv van, s néha megosztják egymással olvasott mondatuk mélységét vagy épp humorát. Alig vártam, természetesen rögtön hangot is adtam lelkesedésemnek, ami már fizikailag megnyilvánult.
- Term…természetesen elfogadom a meghívást, és hálás köszönet! Hova is megyünk pontosan? – érdeklődtem a részletekről, és próbáltam zavaromat leplezni, mely arról árulkodott, hogy hálám mérhetetlen, hisz még csak most találkoztunk, máris lehetőségem van elmenni hozzájuk. Csodálatos dolog a szimpátia két ember között. Éreztem, hogy ő sem húz falakat közénk, és hamar túlléphetünk a friss ismertség zavarán. Talán holnap már úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Kellettek az ilyen emberek az életembe, főleg ebbe a még ismeretlen közegbe. Habár a kastély falai, s közössége sosem tűntek zordnak és idegennek. Talán ide tartoztam. Sőt, biztosan, hiszen akkor nem lennék itt. Na de elég az elmélkedésből, azt javasoltam a lánynak, induljunk útnak.
- Akkor mehetünk is, ugye?  - kezdeményeztem az indulást, becsuktam könyvemet, majd gyorsan elhelyeztem azt, vissza a helyére. Majd betoltam a székemet, kicsit meghúztam taláromat a vállamon, ellenőriztem pálcám helyét, aztán várakozón néztem Veronikára. Kaland. Izgalom.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. február 10. 21:30 Ugrás a poszthoz

Wood

Még mindig nincs se nyár, se napsütés, se meleg, vagy valami, amitől kényelmesebben elhagyná az ember a jó meleg szobát, vagy klubhelységet a kandallótól, vagy egy meleg ital társaságát. Közeledik bizony a vizsgaidőszak is, ami még egy ok önmagam székhez vagy kanapéhoz láncolásához. Izgatottan vártam a vizsgákat, ez lesz a kastélyban töltött időm óta a legelső. Bár ismerem magam elég jól, fel fogok készülni időben, ebben biztos voltam. Sosem voltam az a ’hagyjuk az utolsó pillanatra' típusú ember. Utolsó napokon már szeretem átnézni a jegyzeteimet, és megbizonyosodni arról, hogy felkészültem. Esetleg segítek másnak. Én mindig szerettem, ha kikérdeztek például, netán a páros tanulás alkalmával rávilágítottunk egymás hiányosságaira. Ráadásul szerettem a tárgyaimat, így volt motivációm a tanulásra. Tollanddal pedig egy két gyakorlati dolgot is elsajátítottunk. Az is remek alkalom volt a csoportos tanulásra, és emellett még jó móka is volt.
Ma viszont még nem ment a tanulás, ezt kénytelen voltam tudomásul venni, de még időben éreztem magam. Hol a tűz parazsának izzását bámultam egykedvűen, hol az ablakon kitekintve csodáltam a nagy pelyhekben hulló hó szépségét. Mosolygásra késztetett ez az ellentét. A két időjárás különbsége, amit csak egy fal választ el.
Elhatároztam, hogy ma nem leszek a kedvetlen, telet a gondolataiból mellőző egyének egyike. Előkerestem téli felszerelésemet, ami a Levitás hó csata alkalmával is remek szolgálatot tett.
Konkretizálva tehát a kesztyűmet, a vízhatlan, overál jellegű nadrágomat, amit a muglik síeléskor használnak, illetve pomponos végű sapkámat, ami színben összeillett a sálammal, amit háromszor körbe tudtam tekerni a nyakamon. A bakancsom már csak hab volt a tortán, kész voltam az útnak indulásra. Ha társaságba készülök, biztos nem veszek fel ilyen összeállítást, de most a célnak megfelelt.
Konkrét elképzelésem nem volt, így az ösztöneimre bíztam magam az úti célomat illetően. Csak a szabadban akartam lenni, érezni a hópelyhek finom landolását az arcomon. Nem kellett messze mennem, hisz átlépve a hatalmas faajtó küszöbét, már a hófödte réten találtam magam. Ahogy arra számítottam, nem volt tömeg a réten, hiszen nem mindenki ilyen flúgos, mint én. Ellenben láttam magam előtt a képet, ha majd melegebb lesz az idő, bizony sok mindent lehet itt majd csinálni. Sokat fogok sétálni, feltölteni magam a napfényből. Egy-két embert láttam az úton, bizonyára a faluba tartanak, vagy épp dolguk végeztével visszatérnek a kastély falai közé.
Kiérve máris megcsapott a hideg levegő szellője, de nem foglalkoztam vele, hiszen éppen ezért jöttem ki. Térdig gázoltam a szűz hóban, utat törtem magamnak megbontva ezzel a hópelyhek sorának rendjét.  Aztán egy percig csak álltam, majd egy hógolyót gyúrtam kezemmel, és eldobtam olyan messzire, amennyire csak tudtam. Kis híján eltaláltam vele egy fiút.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. február 21. 18:38 Ugrás a poszthoz

Woody

Határozottan nem jól célzok, na, nem mintha lett volna célja a dobásomnak. Most elkezdhetek agyalni a különféle bocsánatért esedezős szövegeken. Ráadásul ha ismeretlen az illető – márpedig nincs olyan mázlim, hogy ismerős legyen, hisz akkor még csínytevésnek is elsüthettem volna -  még rosszat is fog gondolni rólam. Nem jó kezdése ez egy ismerkedésnek, ezt jól elszúrtam. Jajj, talán jobb lett volna, ha a kastélyban maradok. Jóvá kell ezt tennem, méghozzá máris.
Odarohantam a sráchoz, akit még azt hiszem, sosem láttam. Sokkal idősebb lehet, mint én. Na de hogy rohantam, az túlzás, a havon azért volt egy kis tortúra, mire keresztülvágtattam. Megelőzött a megszólítással, hála az égnek, nem is tudtam volna, hogy kezdjem, így először is választ adtam kérdésére.
- Szia, Ágota vagyok, és kérlek ne… ne haragudj – nyekeregtem a srácnak, akinek mosolyra húzott szája kissé megnyugtatott. Keresztbe lenyelni legalább biztosan nem fog.
- Persze, játszhatunk is, ha van kedved, és épp ráérsz, én nemrég jöttem ki, szóval még szívesen maradok. Egyébként elsős vagyok, te, ha jól sejtem jóval felettem jársz. Készülsz a vizsgákra? – zúdítottam rá a kérdéseimet, magam is meglepődtem beszédességemen. Megöleltem hirtelen, hátha nem veszi rossz néven. Elvégre bocsánatot kérni jöttem. Szörnyen spontán vagyok ma.
- Van kedved hóembert építeni? – érdeklődtem vidáman. Nahát, hogy ma se maradok magányomban, ez nagyon jó! Elkezdtem egy jókora hó mennyiséget összegyúrni, hátha majd csatlakozik. Összegyúrtam egy hógolyóra valót, még az is megfordult a fejemben, hogy megdobom, persze csak óvatosan, tréfából, de egyelőre viselkednem kell, hisz most épp építeni próbálom a rólam kialakuló képet. Nem tűnik barátságtalannak, sőt. Nagyon kedves arcú fiú, simán meg fogjuk találni a közös hangot. Hisz még mindig itt van velem, pedig moroghatott volna kettőt, s azzal faképnél hagyhatott volna. Így azért kevésbé van bűntudatom.
Leejtettem a hógolyót a földre, és elkezdtem egyre nagyobbat görgetni belőle. Hálát adtam az eszemért, hogy felvettem a kesztyűmet is. Lassan kész a feje. Ő lesz a mi közös alkotásunk a fiúval, akinek…szentséges ég! Még a nevét sem tudom…
- És mi a te neved? – kérdeztem, felfüggesztve tevékenységemet.
- Mit szólnál, ha fejen álló hóembert építenénk? – hű, de mókás kedvemben voltam. De a feje tetejére állt hóember vizualizálása határozottan megmosolyogtatott. Akkor legalább nem kell neki kalap. Persze kezek meg egy orr azért nem ártana majd. A pálcám például jó lehetett volna orrnak, ha elég mélyre fúrjuk, de azt nem szívesen hagytam volna ott. Hátha majd a srác előáll valami ötlettel. Fú, talán hó angyalkát is csinálhatunk majd. Remek délután kerekedett ki ebből az egyszerű kis levegőzésnek szánt sétából.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. március 25. 10:46 Ugrás a poszthoz

Tanévzáró/nyitó

Idegesen toporogtam a Nagyterem hatalmas, óriásként felém emelkedő ajtaja előtt. Másodikos lettem. Alig hiszem el, hogy már itt vagyok egy éve. Sok minden lepergett a szemem előtt, mi mindent éltem már meg itt, és még mennyi mindent fogok, illetve gondolatban vállon veregettem magam, amiért sikerült túlvészelnem a vizsgákat, ami a kezdeti nehézségek legyőzése után, utólag nem tűnt olyan vészesnek, főleg a magamfajtáknak, akik elég lelkiismeretesek ahhoz, hogy felkészüljenek a megmérettetésre. Felrémlett a könyvtár homályos volta, Veronika, és a többi arc emléke, akiket már megismertem. Remélem, látni fogom ma este őket itt.
Az igazságot megvallva, szerettem az ilyen eseményeket. Mindenki egy helyen, a diákok jókedvű csacsogásából adódó zaj is jó érzéssel töltött el, és a fenséges vacsora, amin tejóég, mennyit dolgozhattak a manók. Nem hagyhatom ki az igazgató beszédét sem, akit eddig nem sokszor láttam. Helyet foglaltam Levitás társaim között, s reméltem, hogy nem vesztem el egyensúlyom magas sarkú cipőmben, amit nem nagyon szívleltem, és csak ilyen kaliberű eseményeket tiszteltem meg vele hordásával. Öltözékemet nem vittem túlzásba, egyrészes ruhát viseltem, illetve egy kötött kardigánt, hogy szolidabb legyen a kollekció, nem szerettem feltűnő lenni. Hajamba csak egy hajtűt tűztem, de szokásomhoz híven kibontva hagytam.
Abit kerestem a Levitások között, de nem ítéltem az időt alkalmasnak arra, hogy elkezdjek ténferegni, mikor már a diáksereg nagy része a helyén ül. Majd a végén megkeresek mindenkit.
A figyelmet kérő köhögés megtörténik az igazgató úr részéről, aki az emelvényen nagyon tekintélyt parancsoló és nyugalmat sugárzó. A zaj lassan elült, és az eredmények kihirdetésre kerültek. Jaj, ez szörnyen izgalmas. A házam első helyezett lett a pontversenyben – végignéztem a mosolygó háztársaimon, miközben büszkeség töltött el a tapsot hallgatva.
Következtek az évfolyamelsőt, iskolaelsőt kimondó eredmények. Szentséges ég! Az én nevemet mondta az igazgató! Gondolom, most ki kell mennem, jesszusom, miért vettem fel ezt a cipőt? Diszkréten kiverekedtem magam a szomszédjaim közül, s közben már éreztem ezt a füstszerű érzést a fejemben, meg a pirulást, amikor mindenki engem néz, én pedig nem vagyok a helyzet magaslatán. Hát, ez sokszor előfordult. Felagund…óó! Kezdtem tudatosítani a hallott mondatokat. Pillantásom pont eltalálta az asztal végén ülő Alexet, akinek mosolya most nekem szólt, állati magabiztos lettem tőle hirtelen. A taps végére odaértem az igazgató elé közvetlenül, aki egy barátságos mosoly kíséretében megrázta a kezem, miközben számmal egy határozott „köszönömöt” formáztam, természetesen viszonozva a mosolyt. Majd az asztalhoz vezetett, ahol választhattam magamnak könyvet, nos, ez éppen ideális nekem. Nem akartam sokáig időzni, kiemeltem gyorsan egyet, majd már a beszéd folytatása alatt oldalra álltam, ahová nemsokára megérkezett Alex, a második évfolyam legjobbja, ami számomra nem volt nagy meglepetés, nem ismertem szorgalmasabb embert nála, bár saját bevallása szerint nem viszi túlzásba.  Intettem neki majd csendes befarolása után vállon veregettem, viszonozva a korábbi mosolyt.
Nahát, fogalmam sem volt, hogy ma ilyenekben lesz részem, nagyon örültem, és hálámat szerettem volna kifejezni, de egyelőre meg kell várnom az ünnepség végét.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. április 2. 22:58 Ugrás a poszthoz

SzélesDeaFlóra

A szentségit. Már megint ez az idegesítő zsivaj. Miért nem hagyják az embert pihenni, vagy olvasni? Nem volt ma túl jó hangulatom, az igazat megvallva, így gondolom megint felnagyítottam a problémát. Néha rám nehezedett ez a furcsa érzés, ami azért volt főleg bosszantó, mert semmi előzménye nem volt, viszont ajtóstul rontott be a házba, és azt nem szerettem.
Nem voltam soha a dühömet hangosan kiadó egyének egyike, így valami más megoldást kellett találnom hangulatom kifejezésére, lehetőleg az értetlenkedő szemeket messziről elkerülve. Egykedvűen indultam el a klubhelyiségtől kifelé vezető folyosón, abszolút céltalanul, rábízva magam jó sorsomra, hátha szembeküldi megmentőmet. Akárcsak a filmekben. Egy egész „klip” kezdett el lejátszódni a fejemben, már csak zene kellett volna hozzá. Na, így mindjárt mókásabb ez a kihalt folyosó. Mindenféle jelenet lejátszódott a fejemben, ha akkor valaki „legilimens” bűbájt szórt volna rám, belenézve ezzel a fejembe, biztosan azt hitte volna, hogy tudatmódosító szerrel éltem a mai nap folyamán, esetleg a reggeli mellé.  Pedig ez csak a magam szórakoztatására szolgált.
Lépteim mintha önállósították volna magukat, vittek, amerre gondolták, és csak egy idő után vettem észre, hogy mintha már jártam volna erre, de biztos, hogy nem sokszor. Felfelé ugrándoztam egy lépcsőn - nos igen, a klip szerint épp egy virágos réten tartottam – amikor kellemetlen szag csapta meg a szaglásért felelős érzékszervemet. Gyorsan befogtam az orrom, hogy ne jusson olyan mélyre az átható szag, és közben már kapizsgálni kezdtem, hogy valószínűleg az Északi Toronyba vezetett utam, azon felül is a Bagolyházba. Ami nem volt egy külön ház, a nevével ellentétben, csak egy kiugró része a kastélynak, ahonnan könnyedén kirepülhettek a szárnyasok.
Végignézve magamon, farmert és fehér pólót viseltem egy fekete tornacipővel, hajamat egy vastag, fekete hajpánt óvta a rakoncátlan hajszálak rosszalkodásától, illetve mint kiderült, az esetleges madárürüléktől, bár reméltem, hogy ezt megúszom. Baglyok, levél. Végigfutott az agyamon, ha már itt vagyok, lehetne valami levelet rittyenteni az otthoniaknak. Hisz még nem is tudják, hogy évfolyamelső lettem, nahát! Már fogtam is a pergament és a pennát, és nekiálltam az írásnak. Röviden és tömören, nem akarok én most regényt írni, csak éppen tájékoztatom őket hogylétem felől. Kész is, ez hamar ment. Kéne a végére egy vicces kis versike.
Üdvözletem küldöm népes családom,
remélem megvan még az őszi kabátom…”.

Jesszus, ez így nem lesz jó. Népes családom… kalapácsom…plakátom…
- Merlin szakállára, de megijesztettél! – meredtem rá a beviharzó egyénre, aki nyilván nem akart megijeszteni, csak én voltam nagyon elmélyedve az írásban…remélem segít nekem legalább.
- Amúgy szia, Ágota vagyok, épp a levelem befejezésével bajlódom…ja igen, levegőt ne nagyon vegyél, bár egy idő után megszokható – vigyorogtam rá, aztán visszafordultam pergamenem felé.


Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. április 22. 00:18 Ugrás a poszthoz

Alexka<3

Meglepően sok kis varázslótanoncnak van itt a kastélyban valamilyen kisállata, azonban én ebből egyelőre hiányt szenvedtem. Alex tök jó fej, mindig gondoskodik róla, hogy sose maradjak le a jó programokról, így aztán tegnap este értesített is a kisállat kiállításról, amire együtt mentünk, miután jól megtologattam a folyosón. Szeretem gurítani a sima padlón, olyankor autóversenyzőset játszunk. Nem sokat hallottam erről a rendezvényről, de úgy voltam vele, hogy meg kell nézni, veszíteni valóm nincs, legalább Alex-szel is tudtam találkozni.
Hamarosan alászállt a magasból Alex édes kis baglya, na ezért is nagyon irigyeltem. Reméltem, hogy majd én is megsimogathatom, és nem fog agyon csipkedni. Nagyon hasznos egy kisállat, fontos az, hogy legyen az embernek egy állandó társa. Éppen időszerű ez életemnek ezen a picit magányosabb időszakán. A kisállat biztos felvidítja az embert.
Körülnéztem a „merre induljunk” kérdést hallva, de már irányban is voltunk. Lenézve rámosolyogtam a fiúra, hálás voltam, hogy ő rááldozza a délutánját azért, hogy szerezzünk nekem állatot. Működött köztünk egyfajta telepátia. Nem kellett részleteznem a gondjaimat, még elegendő információ híján is tudtam, milyen a hangulatom.
- Szeretem aaaa papagájt. Az átlagos házi kedvencekből, mint kutya, macska, nagyon válogatós vagyok. Most sem fogok elhamarkodottan dönteni. Látnom kell a kis élőlényen, hogy mi bizony jól megleszünk. De nem gondolkodom végletekben, hogy nekem csak ez vagy az kell, ezt a pillanat hevére bízom majd. - gondolkodtam hangosan a guruló srácnak.
Már meg is érkeztünk a sok kis állatot összefogó bódé elé, de hirtelen túl nagy volt a káosz. Hirtelen rám nehezedett a felelősség is, hogy nekem gondoskodnom kell róla, meg aztán mi lesz, ha az önzőségem, és nemtörődömségem kellemetlen párosának ő látja majd kárát. Nagyon meg kell fontolnom, mert lejátszódott a fejemben az is, amikor majd hazaviszem a szüleimhez, akik ugyan állatbarátok, de csak tisztes távolból.
Mindenképp szükségem van a srác segítségére.
- Alex! Milyen állatot tudsz nekem elképzelni? – érdeklődtem, bízva abban, hogy majd együtt jutunk valamire.
Szent ég. De csúnyán néz rám az a macska ott középen. Nem is mozdul, úgy ül ott, mint valami kiskirály. Gőgös, és még az orra is a magasban. Hogy hagyhatják ezt a többiek? A tekintetem elidőzött a macskán.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. április 24. 11:03 Ugrás a poszthoz

Alex fiú:)

- Ó, igen, látod ő például szép is és barátságos is… na meg hangos. Nem biztos, hogy nyugalomra és csendre vágyó lelkiállapotomban nem lenne pár olyan szavam hozzá, amit később megbánnék. – vittem tovább a gondolatmenetet a fiúnak. Egyre inkább elmegy a kedvem a papagájtól, nem lesz egyszerű a döntés. Viszont nem szeretnék sokáig gondolkodni, mert a végén kifutok az időből, és a sors által nekem szánt állatnak lőnek.
Alex rámutat egy bagolyra, akinek kissé viharvert állapotára egy fél mosollyal kinyögök egy „édes szívem” kifejezést. Na, nem lesajnálni akarom, és remélem lesz, aki gondot visel majd rá, csak én erre most nem éreztem késztetést.
Alex kiszúr egy zsemleszínű kutyust is, aki kétségkívül aranyos, bár tudom, hogy Alex nagy kutyabarát. Biztos elszórakozna az enyémmel is, ha lenne. Bár remélem így is olyan döntésre jutunk, ami neki is tetszeni fog, és önként s dalolva jön meggyömöszkölni az állatot.
Hm… madaras, ez igaz. Nem véletlen jutott eszembe először egy papagáj, Alexnek igaza lehet. Visszakanyarodtunk az elejére, úgy látom, ezért a szemem most a madarakat fürkészi.
- Nézd, ő például nagyon tetszik. Szép a színe, és olyan aranyosan néz. – mutatok a távolban békésen üldögélő madárra.
- Vagy te is rá gondoltál? - nézek a fiúra a bőség zavara után. Vajon hogy tudom idecsalni, hogy közelebbről is megnézhessem, vagy a vállamra üljön? Ha egy bagoly képes erre, akkor ő is.
Hallom közben Alex kérdését, mégpedig, hogy kin akadt meg a tekintetem az imént. Megint visszatérek a szememmel, ez nem nehéz, hisz az állat meg sem mozdult azóta.
- Ott van a zsemleszínű kutyustól nem messze,   az a macska a fűben, látod? – magyarázom Alexnek, és rajtam már megint valamiféle furcsa érzés lesz úrrá. Nagyon mókás jelenség, habár az arckifejezése cseppet sem ezt tükrözi. Tetszik benne ez a világutálat, szerintem jól meglennénk, ha épp nekem is ilyen kedvem lenne. Ha pedig meguntam, akkor kihívás lenne felvidítani, már ha lehet ilyet. Már most sok lehetőséget láttam ebben a macskában.
- Na, mit szólsz hozzá Alex? El tudnád képzelni nekem? – érdeklődtem majdhogynem feltörő nevetéssel, és egyelőre szándékosan nem osztottam meg vele saját gondolataimat. A kettő együtt nem fog menni, papagáj meg macska is, pláne, hogy ez a morcos jószág biztos nem hagyná sokáig élni azt a szegény madarat.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. április 29. 11:08 Ugrás a poszthoz

Alex

- Jó, hogy mondod Alex, még nem költöztem át, viszont majd az állattal éppen ideje lesz – gondolkoztam el a srác szavain. Biztos lusta voltam, vagy még nem is kaptam engedélyt? Hm, majd megkeresem az illetékest. A Lomtárban ugyan már beleegyeztek, na de ezt át kell gondolni még egyszer. Egy cuki rózsaszín nyúúúl, meg ez a macska, ha most nem tör ki a harmadik világháború, akkor sose. Bár ezt nem tudhatom, lehet, hogy ez a jószág nem árt még a légynek sem, egyszerűen a hangulata nem túl fényes.
- Nem tudom, nem kell nekem ilyen hiperaktív állat… én magam sem vagyok ilyen természet, biztos megőrülnék az állandó ugrándozástól. – győzködtem egyúttal magam is, hogy az unalmas állat is jó nekem, és azt is fogom szeretni. Együttérzően nézek Alex kezére, amit szépen elintézett Alia. Nahát, majd jól visszacsípek a madaramnak, ha lesz. Bár ezekre a házi kedvencekre sosem lehet haragudni, meghálálják a gazdi szeretetét.
Alex ignorálja a papagájt, rögtön a macskára reagál, nos, a várakozásomnak megfelelően. Nem is lehet ezt komolyan venni, pedig én próbálom, csupán a döntés komolysága végett. Végül nevetéssel jelzem, hogy én is mókásnak találom a helyzetet, főleg miután megint rápillantok a fűben elheverő kiskirályra.
- Ho… hogy menjek oda hozzá? – hüledezem, de már el is indulok az irányába, szép lassan, habár erősen kétlem, hogy egy tank közeledésétől akár felkelne és arrébb menne. Majdnem elgázol egy keresztül rohanó kecske, nahát, mik vannak itt.
Odaérek közvetlenül elé, és szép lassan letérdelek, így tökéletesen farkasszemet nézünk ebben a pozícióban. Te jó ég, közelről még mogorvább, mint messziről.
Ne bánts, ha egy mód van rá, mantrázom magamban, majd felé nyújtom kezem, hogy megsimogassam. Egyet simítok a fején, mire megrázza azt, és elnéz a másik irányba. Na, de barátságos lélek vagy te. Már megint nem bírom visszatartani a nevetésemet, nem is hagyom annyiban a dolgot, megkerülöm a macskát, és megint leülök mellé. Kicsit megnoszogatom a hátsó felét, hogy menjen arrébb, de csak csúszik egy kicsit előre, na azt sem magától, hanem a lökésem idézte elő.
- Te, Alex! Tud ez a macska járni szerinted? – fürkészem a srác arcát, remélem nem kuncog valahol a hátam mögött, bár azt is maximálisan megérteném. Komikusabb nem is lehetne a helyzet. Vagy csak lusta? Mondom én, hogy összeillünk. Meg kellene próbálnom felvidítani. Letépek egy hosszabb fűszálat, és megcsiklandozom vele az állát, erre nem hogy nem mozdul, de még hülyének is néz. Úgy látszik, ennél kitartóbbnak kell majd lennem, de egyelőre békén hagyom.
- Képtelenség felvidítani ezt a macskát – mormogom az orrom alatt a srácnak.    – Meggyőződésem, hogy ez a macska ma velem jön. – folytatom, majd felállok, összecsapom a kezem, mint aki jól végezte dolgát.
- Alex, mi a hozzáfűznivalód? - húzom fel szemöldököm várakozón.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. április 30. 22:54 Ugrás a poszthoz

Alex barátocskám <3

Na, mondom én, hogy nem vesz komolyan Alex barátom. Tisztes távolból figyeli ügyködésemet ezzel az átokfajzattal, aki már annyira bosszantóan mogorva, hogy szeretni való is egyben. Alex közben hasznosítja is magát, ahogy látom a szemem sarkából, épp elment ételt vadászni, ami valóban nem rossz ötlet. Követem tekintetemmel a standig, végignézem, mit lehet ott kapni, nyilván elkélne pár hasznos holmi, most, hogy cicatulajdonos leszek. Egy világutáló cica tulajdonosa, úgy látszik, ez eldöntetett.
Elveszem a sráctól a kaját, majd odanyújtom a tenyerembe a kis pofája elé, amire megszagolgatja a falatot, nyilván ez is valami.
- Jesszus, nem akarlak megmérgezni, nyugi – nézek lesajnálóan a macskára, aki mintha megértette volna nyugtató szavaimat, egy pillanat alatt eltünteti az eledelt a kezemről. Na, jófej vagy, simogatom meg nyugtázva a kis fejét. Egy sikerélményt elkönyvelhettem már a cicával kapcsolatban.
Felálltam, és elindultam az előbb már távolról végigmért vásárhoz. Nahát, mennyi hasznos dolog.  Kell először is egy kosár, amiben szállítom, nincs az a türelmes varázsló, aki megvárja, míg lábra áll, márpedig valahogy el kell szállítanom a kastélyig. Kiválasztok egy kék takaróval bélelt kosarat, mégis csak a kék házba költözik a kis jószág. Felkapok két doboz macskaeledelt, egy csipogó játékot, illetve egy nyakörvet, hogy mindenki tudja, ki fia borja macskája ez. Na, egyelőre ez elég lesz, ha még kell valami, majd úgy is visszatérek.
Odanyomom a megvásárolt holmikat Alex ölébe, remélve, hogy elszállítja nekem a kastélyig.
- Köszi – vigyorgok rá, és már azon ügyködöm, hogy kerül újdonsült barátom a kosárba, amit remélhetőleg meg fog szokni új otthonának, mivel szeretném, ha ott heverészne, és nem Abi ágyában például. Egész könnyen hagyta magát áthelyezni, így aztán már bandukoltunk is hármasban a kastély felé.
- Tényleg, mi legyen a neve? – kiáltok fel hangosan sétánk közepe felé, és hirtelen Alexre nézek. Na, majd eldöntjük, vagy jön magától, nem akarom ezt elsietni.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem, Alex! – mosolygok rá, és azzal átlépjük a kastély kapuját.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. május 6. 20:34 Ugrás a poszthoz

Szellemidézés, buh.

Épeszű ember nem mond ilyet, de én kifejezetten rajongtam a temetőkért világ életemben.  Morbidnak hangzik, de szeretem a hangulatát, a mécsesek fényét, a virágok illatát, meg hogy az embereknek utólag eszükbe jut, hogy szeretniük kellett volna egymást. Mindig nézelődtem a parcellák hosszú sorain, olvasva a fejfákat, melyen nevek és emlékező szavak díszelegtek, s melyekről meg lehetett állapítani, hogy nem csupán a természet, de az emlékezet is a felejtés mély árkába kényszerítette a bent lakót.
Ezen indokokból kifolyólag határtalan izgalom lett úrrá rajtam a temetőlátogatás miatt, alig vártam a hétfő estét. Tudtam, hogy Alex kis csapatot verbuvál össze még a kastélyban, úgyhogy velük tartottam a temetőig vezető úton. Abigélt hiányoltam a csapatból, de tudom, hogy fél a sötétben, ezért meg is értettem otthon maradását.
Már eltelt egy hét, mióta együtt töltöttem napjaimat újdonsült pajtásommal, a világutáló macskával, így tehát úgy döntöttem, viszem őt is a sötét udvarba, gondoltam mi sem lehet ideálisabb környezet ennek a szegénynek.  Reméltem, hogy Alex nem bánja, de ha rám szól, mert zavar a hadműveletben, természetesen visszahozom. Talán útközben nevet is találunk neki.
Meglepően simán ment a kijutás a kastélyból, valóban nem találkoztunk senkivel, aki rossz szemmel nézte volna ténykedésünket. Nem szerettem volna, ha valaki szabotálja az izgalmasnak tűnő esti programot. A részleteket még nem ismertem teljesen, és a szellemidézéssel kapcsolatban is voltak fenntartásaim, de összességében ki nem maradtam volna a buliból.
Elég melegen felöltöztem a nagy éjszakába, utólag nem is bántam meg, érezve a szél erős lökéseit.
Alex szórakoztatott az út egy részéig, emelkedett beszélgetést folytattunk a túlvilágról, meg arról, mi lehet a halál után, de részletekben nem bocsátkoztam, majd talán később. Előregurult Alex a másik két lányhoz, akiket még nem ismertem, de feltett szándékom volt bemutatkozni nekik az éjszaka folyamán, de egyelőre egyedül zártam a sort, kísérve a többieket. Eszembe jutott, hogy nem félek a sötétben, pedig milyen türelmes és kitartó, mégis elég egy gyertya, vagy egy csillag az égen, hogy kioltsa minden erejét.
Felzárkóztam a többiekhez, nem volt szándékomban elcsatangolni ezzel az állattal a kezemben, aki egész nyugalmasan viseli a kézben cipelést. Még nem ismerem annyira, hogy tudjam, beszari-e vagy sem, de ez remek alkalom arra, hogy kiderüljön.
A többiek beszélgetését még mindig nem hallgattam figyelemmel, pálcámmal azonban gyújtottam egy Lumos-t, de aztán rám kalimpáltak, hogy elrontom a mókát, ezért el is tettem, teljesen igazuk van.
Kíváncsian várom, kit és mint fogunk megidézni, mindenesetre az adrenalint már éreztem végigfutni ereimben.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. május 13. 12:28 Ugrás a poszthoz

Szellemidézés

Szép kis csapat döntött úgy az este, hogy legyintenek ők a szabályokra, kell egy kis izgalom, szóval ha lebukunk, egész sokan megyünk büntető munkára. Míg vártuk Alex ismerősét, aki állítólag profin levezényli ezt a procedúrát, volt egy kis holtidő, már ha szabad ilyen vicceket elsütni egy holtakkal teli helyen. Bár, ahogy hallottam az imént, nem én voltam az egyetlen, és Alexhez hasonlóan nekem is kedvem lett volna egy nyehegéssel hangot adni a lány jó humorának.
Be is futott az est vendégművésze, aki átvezényelt minket egy kicsit arrébb eső helyre, és kezdődhetett a móka. Felvezetésként elmondott pár szót, nem számítottam arra, hogy nem fogjuk látni a megidézett barátunkat, de hisz ez logikus, áttetsző lelkekből szaladgál elég a kastélyban is. Tehát minden bizonnyal csak a hangját fogjuk hallani, hátborzongató gondolat ez, de még mindig igyekeztem tartani magam és  a büszkeségem, nem félek én a sötétben, még a szándékos félésre való hergelés miatt sem.
Mivel közel álltam a főnökhöz, már szerepet is osztott rám, bár egyelőre ez a fekete gyertyák tartásában ki is merült. Fekete…nem lehetne véletlen sem narancsságra, gondolom. Nemsokára elhangzott egy mondat, amit én nem nagyon szerettem volna hallani, mégpedig, hogy a mi vérünk is kell a mókához, ezért én lapultam a háttérben, közben cirógatva a macskámat, jelezve, hogy valakinek itt még szüksége van rám.
Közben megérkezett hozzánk egy sikongató lányka is, akit végül meghagytunk a csapatban, hátha halljuk még sikongatni, de legalább Alex kezelésbe vette.  
Alex, akit kineveztem társgazdának időközben, érdeklődött a kis állatunk felől.
- Hát, barátom, beszari ez a macska, én mondom – válaszoltam félig lesajnáló, félig huncut hangnemben, mint aki nagyon élvezi, hogy már megint nem azt nyújtotta a macska, mint amit elvártunk tőle. – Folyton fúj, és a karmait is belemélyeszti a bőrömbe. – tettem még hozzá az informálás végett.
Közben megérkezett Katniss is, majd reméltem, hogy van már elegendő önkéntes a véradásra, ami a pentagramma csúcsaira kellett, ez eddig világos és érthető, a fonográf dolgot egyelőre nem értettem. Egy…két…há’, jó, bőven megvannak már a jelentkezők, számoltam magamban, nem kell feláldoznom magam. Pedig legvégső esetben megtettem volna, hisz inkább én, mint a kisebbek.
A gyertyák is kiosztásra kerültek időközben, és már tényleg a rendelkezésünkre állt minden ahhoz, hogy belevágjunk a közepébe. A percek csak úgy peregtek, és már fel is csendült az a bizonyos távoli hang, akinek őszintén szólva a nemét nem lehetett megállapítani.
A macskám remegni kezdett, és azt hiszem kész volt megadni magát, ezért szorítottam, ahogy tudtam, nehogy úgy döntsön, hogy mégis tud járni, sőt, mi több futni.
A szellem és a megidézője egyaránt beszédre bírt bennünket, nos, gondoltam vállalom az első kérdést.
- Öhm…ki vagy te és egyáltalán… mit kell tudnunk rólad? – kérdeztem kissé félve, nem igazán tudva, hogy kihez beszéljek, csak bele a levegőbe intéztem kérdésem, amit igyekeztem nem úgy hangoztatni,  mint egy átlagos kávéházi ismerkedés kezdő párbeszédét.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. október 4. 22:39 Ugrás a poszthoz

Katkó

Halvány sejtelmem sem volt, merre tartok, hosszú percek gyaloglása után eszméltem csak arra, hogy sosem merészkedtem még ennyire a falu szélére. Nem mintha féltem volna bármitől vagy bárkitől, csupán nem volt erre dolgom eddigi ittlétem során. Most sem a felfedezés vezérelt, csak a düh és a kétségbeesés irányította lábaimat, meg a „messze innen” gondolata. Persze ez csak pillanatnyi lélekállapot – néhány óra séta és el is múlik az egész. Fák, történeteket mesélő padok, pókhálók és a nyárt felidéző rododendron-bokrok váltották egymást utam során, én meg csak meg szerettem volna érteni mindent. Törvényszerűségeket keresni.
Hamarosan egy elhagyatott ház körvonalait pillantottam meg, amely már méterekről is a történelmét sugallta – nyilván sokféle elmélet élt mind a falubeliek, mind a kastélylakók fejében, már ami a hely eredetét, sorsát illette. Mostanra csupán az atmoszférája engedett következtetni. Számomra semmi pozitívat nem üzent, egyre közelebb érve semmi olyan érzelmet nem találtam, ami melegséget költöztetett volna belém. Kedvem lett volna visszafordulni, de motoszkált bennem a sorsszerűség, s hogy épp ilyen lelki állapotban leltem rá erre a helyre. Talán itt megtalálom, amit keresek, vagy épp itt hagyom, hisz ez a hely amúgy is tele van misztikummal, titokkal és hátborzongással. Nem féltem. Gondolatok ezrei furakodtak a fejembe, miközben már az ajtó előtt álltam, amit csak két ujjal megbökve belöktem, és sejtésemhez híven az nyikorogva kinyílt, majd első lépteimre a padló is nyekergett. A látvány, ami elém tárult pontosan az volt, amire számítottam, habár fényes nappal ez közel sem olyan félelmetes, a nap átvilágított az ablakon, a porréteg is látszott a padlón, a szoba sarkába érve cipőm még nyomot is hagyott. Szinte távoli, túlvilági zenét is hallani véltem, de ezeket már biztos beképzeltem.
Egyszer csak lépteket hallottam – oké, ezt már biztos nem hallucináltam, az ütő is megállt bennem, megdermedtem, és csak a fülemet hegyeztem, levegőmet is benn tartottam, ne szalasszak el egyetlen hangforrást sem. Merlin legyek, ha nincs odafönn valaki… remélem nem őrültem meg teljesen. Pálcám helyét éreztem a zsebemben, bár reméltem, hogy nem kell használnom, nem feltétlen voltam olyan állapotban, hogy átkok sorozata jusson eszembe.
Fene nagy bátorságom arra késztetett, hogy elinduljak felfelé a lépcsőn, minden eshetőségre felkészültem eközben, de azért teljes magabiztossággal lépkedtem, valószínűleg már az illető is tudomást szerzett rólam.
Nem tudom, kívülről nézve melyikünk arca volt meglepettebb, mindenesetre az enyémen érződhetett némi megkönnyebbülés is – egy bájos arcú, barna hajú lányt pillantottam meg, akitől valószínűleg nem kell tartanom, bár az nagyon érdekelt, mit kereshet itt.
- Szia! Ágota vagyok. Mit csinálsz te itt? – tettem hangossá gondolataimat, kicsit talán diszkrétebb is lehettem volna.
- Te jártál már itt? – folytattam a barátkozást, s közben teljesen felértem a második emeletre, amely kicsit az otthoni padlásunkra emlékeztetett.
Még mindig kísérletező kedvemben voltam, így fantáziám igen csak teret kapott ezen a helyen, de még gondolkodtam, hogy tálaljam az ötletet a lánynak. Az se biztos, hogy ráér. Vagy van kedve. Vagy vállalkozó szellemű. Na de spekulációimat félretéve végül kiböktem.
- Szerintem szellemet kellene idéznünk! – bukott ki belőlem már megint nem olyan finoman, mint akartam, de úgy látszik ez ma nem megy. Nem csoda, nem szóltam ma még senkihez, de örömmel tudatosult bennem, hogy a lány jelenléte elfeledtette velem pillanatnyi vagy korábbi rossz érzéseimet, és inkább a kalandvágyam került előtérbe.
A lány reakciójára várva ledobtam táskámat a sarokba, majd távolabb álltam a lépcsőtől, nem vonzott az esés gondolata. Nyilván a szellemidézés sokkal „viccesebb” sötétben, de én végül is ráértem.
Egészen közel éreztem a szívemhez lassan a helyet, talán visszatérő elmélkedő helyszín lesz, de arra is tökéletesen alkalmas, ha csak egyedül akarok majd lenni.

Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. október 10. 21:39 Ugrás a poszthoz

Katkó

Nos, mivel a lány beleegyezett, kezdődhetett a móka, kacagás, bár utóbbira nem igazán számíthatunk valószínűleg. Izgatott voltam, és már gondolatban összegyűjtöttem, mi mindenre lehet szükségünk a továbbiakban, ugyanakkor nem tudtam elhessegetni a félelem gondolatát sem, ami meglepő módon most nem zsibbadásszerű bénulást okozott a végtagjaimban, hanem pozitívan hatott rám, és csupán az érdeklődésem, kalandvágyam növekedett. Féltem a lebukás gondolatától is, de ez persze benne van a pakliban. Féltem a balul elsülő eshetőségektől, hisz az ilyen misztikus dolgok nem mindig ártalmatlanok. Ezeket a gondolatokat azonban elmém egy kis rekeszébe száműztem. Nem tudtam és nem is akartam belegondolni, mi lehet a legrosszabb, ami történhet, de a menekülési útvonal világos és egyenes, maximum igénybe vesszük.
 - Igen, igen, idéztem már szellemet tavaly, a Levitásokkal, a temetőben. Titkos akció volt, de szerencsére nem kaptak el, pedig sokan voltunk. Szóval ne aggódj, azt hiszem, tudom, mit csinálok – biztattam a lányt, legalábbis igyekeztem hideg fejjel beszélni, gondolom ilyenkor örül az ember, ha nem marad kételyek között, és mivel az ötletgazda is én vagyok, én volnék a biztos pont. Hajh, nagy felelősség.
- Mécsesre mindenképp szükség lesz, meg ööö – egy kicsit elbizonytalanodtam, nem akartam elijeszteni a lányt, ezért inkább átgondoltam, és utána vázoltam fel mondandómat.
- Nos, nézd, mi úgy csináltuk, ahogy annak rendje-módja van, pentagramm, vér meg ilyesmi. Persze nem várom el ezt tőled, nem szándékom ismeretségünket rossz benyomásokkal kezdeni – vallottam be az igazat. Tény, a lány vállalkozó szellemével és a hajlandóságával, hogy itt maradt, élni, és nem visszaélni akartam.
- Szóval a lényeg az, hogy van ennek egy sokkal egyszerűbb módja is, ám fennáll a veszélye, hogy nem sikerül, márpedig csak egyszeri próbálkozás adott – magyaráztam tovább, közben igyekeztem a lány arcvonásaiból kitalálni, mire gondolhat, hogy vajon épp totál elmeháborodottnak tekint-e vagy sem. Ami azt illeti, egy percig sem csodálkoznék. De ha már belekezdtünk, kár lenne a kezdeti izgalom után mégis felfüggeszteni az akciót.
Természetesen volt nálam két mécses – hogyne lett volna, készülök a halloweenre.
Az emeletet jobb helyszínnek láttam, így nem indítványoztam, hogy menjünk le, és helyet is foglaltam a földön, majd magam elé raktam a két mécsest, és meg is gyújtottam őket, habár egy külső szemlélőnek azon benyomása támadhatott, hogy nem alakultak ki finommotoros képességeim, hisz kezem remegett, mozdulataim nem voltak éppen kontrolláltak. Elméletben ehhez az egyszerűsített változathoz nem kell egyéb eszköz, illetve az eszközök mi magunk leszünk, bármilyen rosszul is hangzik ez.
- Persze ne olyan szellemre gondolj, mint akik a kastélyban rohangálnak – folytattam tovább a helyzet felvázolását hangosan – őt nem fogjuk látni még áttetszőként sem, sőt hallani vagy beszélni sem fogunk vele. Csupán jeleket kapunk majd, így tehát csak eldöntendő kérdést tehetünk fel. Továbbá nem tarthat a dolog tovább, mint 15 perc, hisz nem célunk, hogy a nyakunkon ragadjon, akár jó akár rossz – beszéltem folyékonyan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kétségkívül úgy tűnt, értem a dolgom, pedig ez lehetett egyfajta álarc is részemről, kicsit magamat is meg akartam győzni.
- Szólj, ha van kérdésed, és ha készen állsz, csak ülj le velem szemben, és majd mondom a további lépéseket – mosolyogtam Katára, és várakozón pillantottam rá.

Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. október 20. 21:14 Ugrás a poszthoz

Bálint

Nem vittem túlzásba az idei vizsgákra való felkészülést, de igazából eredmény szempontjából mindegy; évfolyamot léptem, és ez a lényeg. Mégis túlterheltnek éreztem magam az utóbbi időben, mintha naponta több órás kviddics edzéseket teljesítenék, pedig szó sem volt ilyesmiről. Mégsem tudtam mit kezdeni az állandó rám nehezedő fáradtsággal, meg az érzéssel, mintha a fejem egy több tonnás ólomgolyó lenne. Talán csak helyváltoztatásra van szükségem, a legjobb persze egy látogatás lenne haza, de ez most nem állt módomban, így mást kellett kitalálnom. A könyvtár jutott eszembe elsőként, ám az most túl csöndes lett volna, valószínűleg semmi nem kötne le, és még inkább sajgó testrészeimre összepontosítanék.
Egy kiadós séta mellett döntöttem végül, így gyorsan magamra kapva vállalható ruháimat, elindultam a kastély kijárata felé. Utam egyelőre céltalan volt, ellenben gondolataimmal, amik egymást keresztezve futkostak elmémben, és várták a helyre igazítást, ám erre most nem igazán volt kapacitásom, úgyhogy mihelyst leértem a faluba, nézegetni kezdtem a kirakatokat, és azon gondolkodtam, vásárolnék valamit az otthoniaknak. Kinek van születésnapja mostanában vajon? Jó lenne, ha a naptáram nálam lenne – jutott eszembe, de legközelebb előrelátóbb leszek. Legalább állandó társam, a könyvem nálam volt, így úgy döntöttem, hogy beülök a teaházba, és olvasással töltöm el az időt, ott egyébként is nyugodt környezet vesz körül, és nem is szokott zsúfoltság lenni ebben a napszakban, így magabiztossággal vettem az irányt arra – nos, legalább egyvalamiben biztos vagyok a mai nap folyamán. Borzasztó, mikor az ember nem képes önálló döntéseket meghozni; csak spekulál, kívülről látja magát, a józanság határát sem súrolja, holott semmiféle tudatmódosító szerrel nem él. Mindennapjait a sodródás határozza meg, és tudattalanul tölti értékes napjait, amik csak mennek és mennek kitartóan, szinte gyorsabban is a kelleténél, mégsem tud vele az ember lépést tartani. Mintha az univerzum valami különös trükköt űzne velem – amit kicsit sem találtam mókásnak. Talán egy kiadós pofonra lenne szükségem valakitől, amiben egyszerre jönne a felébredés meg a józanodás pillanata. Nahát, mintha kicsit mazochista volnék, de az az igazság, hogy amilyen gondolataim voltak az utóbbi időben, ez nem is meglepő, és már el sem keserít.
Tulajdonképpen a társasági élet sem segít, hiszen az utóbbi időben ha emberek vettek körül, magányra vágytam, ha egyedül voltam, akkor társaságot igényeltem. Nem jó ez az átmeneti lebegés, de talán egy tea mellett egyről a kettőre jutok majd.
Ilyen gondolatokkal jutottam el a teaház bejáratáig, belépve némán intettem a pult mögött állónak, majd úgy döntöttem, nem hagyom az előtérben a levetett pulóveremet, csupán derekamra kötöttem, és helyet is foglaltam a függöny rejtette helyiségben. A különleges teák és füstölők illata rögtön beszivárgott a fejembe, és kellemes, fullasztó érzéssel töltötték el.
Sejtésemhez híven nem voltak benn sokan, így egy szimpatikus babzsákon helyet foglaltam, és míg vártam a rendelés leadásának lehetőségére, felcsaptam könyvemet és olvasni kezdtem.
Utoljára módosította:Fodor Ágota, 2013. október 20. 21:15
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. október 26. 14:36 Ugrás a poszthoz

Katkó

A lány szinte teljes egészében rám bízta magát, illetve a kaland sikerességét, tehát nem hagyhatom cserben. Elszántságot láttam az arcán, illetve némi bizonytalanságot a folyamat menetét illetően, ezért elhatároztam, hogy mindent lépésről lépésre elmagyarázok majd neki, hogy tudja, mi miért történik. Így nincs meg az a látszat sem, hogy netán valamiféle kísérletfélét végeznék a lánnyal, és ezért marad a dolog ilyen rejtélyes kivitelezésben. A felelősség – miszerint mindenképp sikerülnie kell – egyre nagyobb súlyként nehezedett a vállamra, nem szerettem volna totális bohócot csinálni magamból a majdnem egészében ismeretlen lány előtt. Feladatomnak éreztem azt is, hogy Kata ne higgye azt, hogy ez értelmetlen és nem létező dolog, bár ezt is maximálisan megérteném, hisz én sem hittem a létezésében egészen addig, míg a saját reszkető, és hidegtől kirázott bőrömön meg nem tapasztaltam.
Időközben a lány elhelyezkedett a padlón velem szemben, így könnyebben szemléltettem a kellékeket, meg hogy mi, mire való. Magamhoz vettem a pálcám és letettem a földre úgy, hogy az egyik vége felém nézzen, a másik fele pedig a lány felé.
- Ne aggódj, a pálcát most nem a rendeltetésének megfelelően fogjuk használni, ameddig nincs vészhelyzetből adódó szükség rá, egyelőre csak egy kellék – néztem a lány szemébe, s azt vettem észre magamon, hogy teljesen beleéltem magam a szituációba, akárcsak az életem múlna rajta.
- Visszatérve a kérdésedre, azért csak egyszer próbálkozhatunk, mert a folyamatnak szépen felépített menete van, és az egészet meg kellene ismételnünk a többszöri próbálkozás során, az pedig nem kevés energiával járna, de szerintem ne kockáztassuk erőnlétünket egyelőre.
Tovább folytattam a helyszín előkészítését, a pálca alá hajtottam fekete talárom, majd a szoba sarkában magányosan felállított, gondolom felesleges vagy nem pótolandó fadeszkákat hordtam oda és mintegy keretszerűen körberaktam azt a pár négyzetmilliméteres területet, amelyre majd szükségünk lesz. Ügyeltem arra, hogy jól odaférjünk, és közben a mécsesek se okozzanak balesetveszélyt, így azokat kicsit távolabb helyeztem el. Némán folytattam ténykedésemet, gondoltam erre még nem szorul magyarázat, hisz ő is látja, mit csinálok, a segítségére pedig nem volt szükségem egyelőre.
- Nem szívesen lennék tanár, nem értek a fegyelmezéshez, s türelmem sem épp végtelen – magyaráztam közben a lánynak, nehogy kínosnak érezze a csendet.
– Miért kérdezed? – néztem rá mosolyogással vegyes érdeklődéssel.
- Nos, ha készen állsz, elmondom, hogy fog zajlani ez a pár perces rituálé. Az igazat megvallva, cseppet sem vágyok most a véres megoldásra, így arra nem lesz szükségünk. Ha szólok, becsukjuk a szemünket, és hangosan, verbális úton fogunk tudomást szerezni arról, hogy tartózkodik-e itt szellem, és hogy a kapcsolatba lépés vele sikeres volt-e. A pálca két végét fogjuk fogni, és nagyon fontos szabály, hogy egyikünk sem mozgathatja, hagynunk kell, hogy magától mozogjon – illetve mint tudjuk, nem magától. Csak eldöntendő kérdéseket tehetünk fel, hisz a válaszadásra két módja van csak a szellempajtásnak – magyaráztam talán kissé szájbarágósan a lánynak, de igyekeztem nem félelmetesen hangzani.
- Nos, ha gondolod, elkezdhetjük – fogtam meg a pálca felém eső részét némi célzással, hogy tegye ő is ezt, majd becsuktam a szemem és vártam pár percet, hogy a lány is felvegye a hasonló pozíciót.
Az épület lokális adottságainak – miszerint távol helyezkedik el az időnként zajos falutól – köszönhetően teljes csönd uralkodott körülöttünk, csupán egyenletesen megszaggatott levegővételeinket hallottam. Tökéletes kezdés, el is merültem pár percig a csendben, és csak a légzésemre figyeltem, a fejem tisztább volt, mint valaha, s szép lassan belefogtam mondandómba.
- Ha tartózkodik a szobában valaki, akit mi nem látunk, és nem is hallhatunk, mozdítsa el a pálcát valamelyik irányba, és innentől az lesz az ’igen’ iránya – suttogtam el a bevezető részt, majd keményen odatapasztottam két ujjam a pálcára, hogy érezzek bármiféle változást.
- Kata, ha ez a lépés megvan, te jössz, tegyél fel egy kérdést, amire tudni szeretnéd a választ, akár vele, akár mással kapcsolatban – irányítottam szavaim most a lány felé, aki fogalmam sincs, milyen állapotban volt, egyelőre nem kérdeztem e felől.
Lassan a nap is nyugovóra tért odakinn, így a kellemes félhomály világította be a szobát.

Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. november 1. 23:55 Ugrás a poszthoz

Katkó

Egyre inkább melegem lett a szobában, ezért levettem a kötött, meleg pulóverem és leterítettem magam mellé. Kétségkívül kerültek elő a negatív érzelmeim a folyamat során, talán ki kellett volna szállnom még az elején, de most már mindegy. Most már a helyzet magaslatán álltam, nem hátrálhattam meg. Talán nem épp jó dolog a halott lelkek bolygatása, eszembe jutott, mi lenne, ha egy olyan bukkanna fel a semmiből, aki egykor hozzám közel állt. Nem látnám, nem érinthetném meg, nem hallanám, s mégis érezném a közelségét… azt hiszem, ennél jobban nem is kínozhatnám magam. Igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat és véletlenül sem bevonzani ezzel bármit is. Persze az is előfordulhat, és hasznos lenne, például megtudhatnék részleteket nagybátyám rejtélyes eltűnéséről, de sem a helyet, sem az időt nem láttam megfelelőnek erre.
A lányra fókuszáltam, aki nem tűnt olyan érzelgős, magába esős balféknek, mint olykor én tudtam lenni, no de mit lehet tenni, elég régóta vagyok ilyen. Személyiség.
- Ó, köszönöm, ennek örülök – mosolyogtam, ezek szerint szándékaim nem csak akaratlagosak, a világos kifejezésmód a gyakorlatban is megnyilvánult és a lány talán biztonságban érzezte magát mellettem, még ha fel is tette a kérdést magában, hogy vajon mit keres itt.
- Semmi baj, szólj, ha be szeretnéd fejezni, és túl idegennek érzed a helyzetet, semmi sem kötelező – bátorítottam a lányt, mielőtt bármi maradandó rossz élménye marad akár rólam, akár a ma estéről. Nagyon a szívemre venném. Kételkedése azonban nem gátolta meg a folytatásban, és megerősített abban, hogy kezdhetjük.
Talán nem volt jó ötlet rá bízni a kezdést, de eszmélésemmel majdnem egy időben máris változás történt, és ez csaknem a valóság és nem illúzió. Kétlem, hogy a lány mozgatná, az én kezem is szilárdan támasztotta a földet, két ujjam pedig a pálcát, aminek szorításán most engedtem egy kicsit, hisz meggátolni sem akartam a mozgásban. A pálca jobbra tért el – ez tehát az igen iránya, innentől nincs más dolgunk, mint figyelni, merre mozdul el.
A lány komolyan vette utasításomat és kérdéssel próbálkozott, de nem épp eldöntendő kérdés jutott az eszébe – szememet résnyire nyitottam és az arcára kiülő némi kétségbeesés megmosolyogtatott. Mókásnak találtam a lányt. Kisegítettem.
- Hagyd, addig kérdezek én, nem is feltétlen kell váltogatva kérdezni, ha eszedbe jut valami, csak vágj bele a szavamba nyugodtan – hangom valamiért olyan lágy és halk volt, mint még soha.
- Rég haltál meg? – tettem fel kicsit hangosabban a kérdést, mint ahogy a hús-vér lányhoz beszéltem, de sejtelmem sem volt róla, hogy milyen hangosan kellene beszélnem, vagy talán a szellem egyenesen a fejembe lát, ezért valójában meg sem kellene szólalnom. A pálca azonban megint jobb oldalra mozdult el, amitől kissé görcsbe rándult a gyomrom, és mohón feltettem a következő kérdésem.
- Kevesebb, mint 10 éve? – érdeklődtem, akárcsak egy tea mellett társalognánk. Valójában egyre rosszabbul éreztem magam, hátamban szúró tekintetet éreztem, mintha valaki figyelne, muszáj volt hátrapillantanom, de természetesen nem volt ott senki. Senki látható.
Émelygésemet csillapítani igyekeztem, képzeletemben egy zongoránál ültem és játszani kezdtem, ez talán kicsit pozitívabb talajon tartott. Vártam a lány reakcióját, az én elmémnek alighanem pihenésre volt szüksége, egy pár percre legalább. Ez még a legilimenciánál is jobban megviselt.

Utoljára módosította:Fodor Ágota, 2013. november 1. 23:56
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. november 6. 18:00 Ugrás a poszthoz

Katkó

A minden bizonnyal kintről érkező hűsítő szellő hatására kicsit kezdtem jobban érezni magam, felfrissült a levegő. Legalábbis reméltem, hogy nincs összefüggés a szellem jelenléte és a fagyos levegő között, elvégre nem dementorokkal társalgunk.
Kata kérdése még inkább megborzongatta a hátamat, a gondolat, hogy ebben a házban halt meg, egyre több érzést keltett bennem, ugyanakkor nagyon is elképzelhetőnek tartottam. Már csak az kezdett motoszkálni a fejemben, hogyan is halhatott meg, és vajon hogy deríthetnénk ezt ki. Édesdednek kevéssé mondható jelenetek játszódtak le a képzeletemben; a halálos Avada Kedavra hatására, egy pálcából kiröppenő zöld fény villant fel egy másodpercre, majd hangos, szaggatott kacajt hallucináltam, és közben azt kívántam, bár ne mindig a legdrasztikusabb dolgok jutnának az eszembe. Lehet, hogy az illető egyszerűen ágyban, párnák közt lelte végső nyugalmát.
Kata szemmel láthatólag belejött a kérdezősködésbe, nem is szakítottam félbe, örültem, hogy átvette a kommunikálást. Ez is jó kérdés volt, hát még jogos is – ugyanakkor már tudtam a választ, így nem is tétováztam kiigazítani bizonytalan kérdését.
- A mozgatáshoz elengedhetetlen a fizikai kapcsolatunk az adott tárggyal. Tehát ha azt akarjuk, hogy mást mozgathasson, például meglibbentse a függönyt, akkor azzal kell érintkeznünk. – suttogtam a lánynak, s közben kinyitottam a szemem, hogy felvegyem a szemkontaktust, amennyiben szüksége van arra, hogy legalább engem lásson beszélgetés közben.  
- Szeretnéd kipróbálni? – kérdeztem a lányt, nem voltam ellenére az ötletnek, egész érdekes dolog sülhet ki belőle.
Észre sem vettem a magyarázatom alatt, hogy a lány kérdéseire semmi reakció nem érkezett, a pálca mozdulatlan maradt. Most már nem csak résnyire nyitottam a szemem, az aggodalom hideg zuhanyként futott végig rajtam, és reméltem, hogy nem akadt nagyobb probléma, amit ne tudnánk itt és most orvosolni, netán külső segítség kellene.
- Jól vagy? – kérdeztem a lánytól, mozdulni azonban nem nagyon mertem, mintha egészen hozzátapadtam volna a pálcához. Nem tudom, hogy csak képzelgés volt-e, vagy ha akarnám, sem tudnám elvenni a kezem, de most nem ezzel foglalkoztam.
- Nem hiszem, hogy rosszat kérdeztél volna – biztattam a lányt, mielőtt kisebb pánik uralkodna el rajtunk.
A lány arca kezdett nem annyira egészséges színeket felvenni, fogalmam sem volt, minek a következménye ez, vagy mit tehetnék, és vajon mit érezhet, de gondoltam találgatás helyett inkább rákérdezek.
- Mit érzel? Nem érzel olyasmit, mintha elnehezült volna a tested? Vagy súly lenne rajtad? – kérdeztem, s közben kezdett körvonalazódni, mi történhetett. Azt hiszem, a lány hamarosan megkapja arra a kérdésére a választ, hogy képes-e testet ölteni a szellem. Ilyen formában képes, és ha sejtésem beigazolódik, akkor a következő lépés az lesz, hogy Katát fogja használni a szellem a további kommunikációra, immár nem csak igen-nem válasszal. Remélhetőleg Kata mindenre emlékezni fog, és nem lesz tudattalan arra a kis időre sem, a kérdés az, hogy fogja viselni, hogy mozog a szája, de nem ő mozgatja és a gondolatai sem azok, amik hangosan a térben elhangzanak. Egyre izgalmasabb volt ez az egész.

Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2014. január 3. 22:55 Ugrás a poszthoz

Lucy

A kastélyban töltött harmadik évem után is voltak számomra felfedezetlen területei a kastélynak, de ez talán nem meglepő. Az már sokkal inkább, hogy éppen egy könyvtár az, ahol nem töltöttem még el időt, hisz időm nagy részét könyvek között töltöm, ha lehet, még akkor is, ha épp nem olvasom őket. Egyszerűen megnyugtat a közeg. Persze a nyugati szárny első emeletén fellelhető helységgel nagyon is barátságban és régi jó viszonyban vagyok, viszont annak titkos változatával még ismerkednem kell. No de többé nem titok előttem sem, így éppen ideje volt ellátogatni a rejtélyes terembe. Dolgom még csakugyan nem volt itt, hisz tanulmányaimhoz mindent megtaláltam a szimpla könyvtárban is, illetve saját szórakoztatásomra is bőven találtam anyagot. Ellenben mindig is javíthatatlanul kíváncsi jellem voltam, nos, ez most is így van, ebből kifolyólag amióta a könyvtárról tudomást szereztem, azóta azon jár az agyam, hogy mi lehet odabenn. Mitől titkos? Miféle könyveket kell elrejteni? No meg az sem meglepő, hogy ami titkos, az biztosan érdekes is, arról tudni kell, nekem legalábbis biztos.
Viszonylag könnyen ráleltem a híres festményre, ami mögött rejlik a kíváncsiságom tárgya, de azt persze senki nem mondta, hogy oda nem lehet csak úgy bejutni. Az elvarázsolt festmények mondjuk nem ritka jelenségek egy elvarázsolt kastélyban, de a megoldása mindegyiknek más... Sebaj, szerettem a fejtörőket Levitás diák lévén, csak nehogy hoppon maradjak. Először is szemügyre vettem a festmény környékét, majd a festményre tévedt a szemem, de semmi kiugró dolgot nem találtam, ami segítségemre lehet. Felirat csupán egyetlen volt, pontosabban kettő, de az megegyezett; egy név volt, egy férfi neve, feltételeztem, hogy a képen is látható úriemberé.
- Rydan Colthan – suttogtam magam elé, gondoltam nem kiabálok, ha már könyvtárról van szó, no meg nem is volt körülöttem senki. Pislogtam egyet, s már meg is mozdult a festmény – no, ez nem volt olyan nehéz, megnyugodtam egy kicsit, majd teljes határozottsággal vettem birtokba a felfedezésre váró helységet. Egy kis folyosón vezetett keresztül az utam, de hamarosan benn találtam magam a káprázatos könyvtárban. Mielőtt mindent megnéztem volna, meg szerettem volna bizonyosodni arról, hogy visszafele is ki tudok majd menni, így visszatértem a festményhez. Visszatértem volna, ha közben nem találtam volna magam szemben valakivel. Hogy kivel, azt nem tudtam volna megmondani, hisz olyan gyorsan összetalálkoztunk, hogy rögtön fizikailag ért az élmény, mind a ketten hátraestünk.
- Upsz, ne haragudj rám – nevettem fel rögtön, miután feltápászkodtam és a kezem nyújtottam a lánynak, akit még sosem láttam. Szerencsére az esés nem viselt meg, maximum az ijedtség, de gyorsan túltettem magam rajta.
- Ágota vagyok, üdv itt – mutatkoztam be, el sem engedve a kezét.
- Mi járatban vagy erre? – kérdeztem őszinte meglepődéssel, nem számítottam társaságra, de persze miért is ne lehetne más is kíváncsi.
Közben elkezdtem végigjárni a termet, s alig tudtam betelni a rengeteg könyv lehengerlő látványával. Kicsinek éreztem magam a helységben, de érdeklődésem és lelkesedésem ezzel igencsak megnőtt. Tekintetemet nem kerülte el egy hatalmas fénygömb, melynek világossága szinte átragyogta az egész helyet, de egyelőre nem mentem közelebb.
- Te voltál már itt? – törtem meg a csendet, útitársam felé fordulva. Nem akartam nagyon bizonytalannak tűnni, de nem bántam, ha látja rajtam, hogy most járok itt először.
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2014. január 5. 00:55 Ugrás a poszthoz

Lucy

Ahogy jártattam körbe a szemem a termen és még mindig csak befogadni próbáltam a látványt, Lucy hangja hozott mindig vissza a valóságba. Most már a lábaimat is rábírtam a mozgásra, így közelebb mentem a könyvespolcokhoz, de a bőség zavara nem engedett egy könyvet levenni, na meg hova siessek, gondoltam magamban - egyelőre csak továbbmentem és közben fenntartottam a kommunikatív ember látszatát. Nem mintha nem szeretnék az lenni, csak sokszor hajlamos vagyok magamba zuhanni és olyankor nehéz szóra bírni.
- Miért volt rossz napod? – néztem együttérzően a lányra, miközben jobban is szemügyre vettem.  Haja, öltözete és az egész megjelenése sokkal összeszedettebbnek mutatta, mint amilyennek én valaha is kinézhetek, de nem vagyunk egyformák. Ettől még lehetünk egy hullámhosszon, sőt.
- Én is kíváncsi voltam a helyre, és most nem is volt semmi dolgom, így lejöttem, hogy ne halasztgassak folyton mindent – magyaráztam a lánynak, akihez közelebb mentem, hogy lássam, milyen könyvek akadnak a kezébe. Hátha találunk valami közös pontot.
Hamarosan egy Ady verseskötetet mutatott felém, mire elmosolyodtam – nekem is nagy kedvencem ő.
- Én is szeretem – közvetítettem Lucynak a gondolataimat. – Bárcsak felolvasnád belőle a kedvenced! – biztattam a lányt, míg én még mindig kerestem a nekem megfelelőt.
Nemsokára egyre inkább a zöld fénygömb bűvkörében találtam magam, de még mindig nem foglalkoztam vele részletesebben, mire is való. Viszont levettem egy viszonylag emberi méretűnek tűnő könyvet, aminek fedőlapján ez állt: „Egy vándor utazásai”.
Jó szokásomhoz híven az első oldalon nyitottam ki, mire valami szokatlan történt. Egyfajta belső késztetést éreztem közelebb menni a gömbhöz, márpedig a megérzésekre mindig hallgatok, így nem is tétlenkedtem. Valószínűleg Lucy is érezhetett ilyesmit, mert szinte az élménnyel egy időben kérdezett rá a titokzatos tárgyra.
- Igen, nem ártana, ha lenne valami útmutatás, de gondolom csak rájövünk – erősítettem meg a lány gondolatait, és ettől izgalmasabbá vált az egész, szerettem a kihívásokat. A könyvet nem raktam le a kezemből, de odahívtam a lányt magam mellé, hogy együtt találjuk ki, mi a manó lehet ez.
- Szerinted milyen anyagból van? Meg merjük érinteni? – fordultam a lány felé kissé bizonytalanul, de valószínűleg nekem kellene érettebben viselkednem, ránézésre én lehetek az idősebb. Lassan közelítettem szabad kezemmel a gömb felé, az erős fénytől már kissé homályosan láttam a lányt, de addig nem nyúltam hozzá, míg nem tudtam biztosra, hogy ő is ezt teszi.
Lélegzetnyi idő alatt furcsa dolog történt. Egy egész más helyen találtam magam. Olyan volt, mintha egy múlt századi falucskában lettem volna hirtelen – körülöttem régies vályogházak, mögötte hatalmas tisztás, s valahol a messzeségben egy hidat is felfedezni véltem.
Későre járhatott, mert a nap lemenőben volt, a házakban pedig mécsesek pislákoltak, az utcán nem volt senki. Az első dolog, amitől kicsit megnyugodtam, hogy Lucy-t teljes életnagyságban találtam magam mellett – de valami nem egyezett. Az előbb még nem festett úgy, mint egy tehenészlány, vagy olyasmi. Haja be volt fonva, volt rajta alsószoknya, csipkés ing, minden, ami kell. Jesszus, vajon én is így nézhettem ki?
- Mi történt velünk? – próbáltam ki végre, hogy itt is működik-e a kommunikáció. Ennél már csak az érdekelt jobban, hogyan jutunk vissza vajon.

Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2014. június 12. 15:28 Ugrás a poszthoz

Ombozi Sári

Megfordult már a fejemben, hogy meg kéne vizsgáltatnom magam a gyengélkedőn, mert ez a falánkság, ami az utóbbi időben jellemzett, nem volt túl biztató. Egyelőre madárcsontozatú alkatomra ez nem volt túl nagy hatással, de az egészségemért már elkezdhettem volna aggódni. A másik aggasztó dolog a jelenségben az volt, hogy teljesen nonszensz időpontokban éreztem késztetést meglátogatni a konyhát, márpedig a manók előtt leplezni magam igencsak nehéz feladat volt. Még szerencse, hogy vékony alkatom miatt befértem egy szűkebb résbe, míg elmúlt a veszély... A kedvenc regényem olvasása közben arra lettem figyelmes, hogy ugyanazt az oldalt olvasom immár nyolcadszorra, és kivételesen nem azért, mert 'Sartre: A lét és a semmi' című kissé nehéz olvasmányát tanulmányoztam. Az elkalandozásom oka már megint a hirtelen érkező éhségem volt, ami ellen nem vehettem fel a küzdelmet. Fejembe csippant tehát, hogy meg kellene látogatni a konyhát, és nem most gondolkodtam el rajta, mit is jelenthet a ’csippan’ szó... Határozott mozdulattal összecsaptam a könyvet, felvettem a susogós papucsom, azzal is kevesebb zajt csapok, gondoltam, majd lecsoszogtam a konyhába. Olyan sunyinak tűnhettem kívülről, mint aki valami roppant elmés csínyre készül, pedig nem volt más szándékom, mint kielégíteni a bennem lakó falánk szörnyeteget.
Valami csoda folytán nagy felfordulás fogadott az újabban kedvencnek nyilvánított helységemben, így szerencsére senki nem foglalkozott velem. A konyhából gyomorforgató bűz áradt, nem éppen margaréta-illat, de ez persze az én étvágyamat nem vette el, így az asztalról felkaptam egy csokis-mandulás sütit, ami szinte integetett felém, hogy őt egyem meg. Megleskelődtem, mi okozza a felfordulást, de még mindig nem vetettek rám ügyet a manók, így a hűtőből sikeresen kicsempésztem egy sütőtöklepényt, hozzá egy kis juharszirupos palacsintát. Jártam-keltem evés közben, mire feltűnt, hogy az a bizonyos ajtó résnyire nyitva állt, épphogy észre lehetett venni, de én véletlen kiszúrtam. Mindig érdekelt, mit rejt az ajtó, de egészen idáig nem derült rá fény, hát mi sem volt jobb alkalom erre. Határozottan, de körültekintően indultam neki az ajtónak, majd megfordultam, hogy lássam, ha valaki a hátam mögött lopakodik, így vaktában kutattam a kilincs után, kilincset ugyan nem találtam, egy lány kemény hátát viszont kíméletlenül. Gyanítottam, hogy nem a herceg fehér lovon, ezért gyorsan megfordultam, mire egy ismeretlen szempár nézett velem szembe. Egy perc leforgása alatt sok váratlan fordulat következett be, az ismeretlen lány kezéből gyümölcsök potyogtak ki, a manók visszatértek, s mielőtt egy szót is szólhattam volna, a lány felém mutogatott, még hangot is adott felháborodásának, a kép pedig mindenki fejében összeállt – én fosztottam meg a helységet a gyümölcsöktől, amik bizonyára tudhattak valamit, de erre most rálegyintettem képzeletben. Rimánkodó arckifejezésem nyilván senkit nem hatott meg, így próbáltam menteni a menthetőt, mert ha emiatt büntibe kerülök és netán nem jöhetek többet a konyhába, az maga lesz a pokol nekem és a szörnyetegemnek is.
- Én... nem... ő...mi?? - mutattam én is a lányra, a hangom bemutatta a skála minden fokát, de sokra nem mentem vele. A jóhiszeműség nyilván nem egy manó legfőbb erénye, így egyelőre maradtam pácban. Azt kívántam, bárcsak itt teremne egy aranyhal, és teljesítené három kívánságomat, de ez persze nem köveztkezett be. A manók rosszallóan odébb álltak, én pedig maradtam kettesben a lánnyal, akiről csak remélni mertem, hogy nem prefektus.
- Ezt meg miért csináltad? Ki vagy egyáltalán? – fordultam felé, dühömnek most már én hangot is adva. Tuti rellonos, csak ők tennének ilyet, futott végig az agyamon.
- Kössünk egyességet! Én nem szólok senkinek a kis akciódról, ugyan, ne is áltasd magad, hogy majd valaki hisz egy manó szavának az enyém ellenében... te pedig nem hiteted el senkivel, hogy én voltam...vagy, elmondod, mit találtál odabenn, és a mi titkunk és csínyünk marad, a manókat pedig kiengeszteljük valahogy – vázoltam fel kissé terjengősen az opciókat.
– Na, ki vele, mik ezek? - Kezdtem félni, hogy nem fogja beérni ennyivel, és majd kitalál valamit, amitől továbbra is én járok rosszul, na de hol a jóhiszeműség?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Fodor Ágota összes RPG hozzászólása (29 darab)

Oldalak: [1] Fel