Dávid



Isobelt korgó gyomra csábította ismeretlen vidékekre. Az ebédidőnek immáron hivatalosan is  vége, de a vacsora még oly messze volt. Általában sohasem kellett a konyhába igyekeznie, a közös étkezések alatt degeszre tömte magát. Ma ráadásul a kedvenc desszertje volt, amiből úgy gondolta, nem árt repetázni. Az idő sem engedte meg, hogy a szabadban járkáljon és a tervezett tanulást is a négy fal között kell majd megoldania. De ez még várhat, kiadós energiát kell előtte magához vennie, pontosabban felfalnia. Ha még nem ismered Isobelt és különösen az étkezési szokásait, készülj fel kérlek! Nem árulok el semmit, de jobb ha felkészülsz!
Ha nem is lopakodva, de fokozott elővigyázatossággal közelítette meg a konyhát. Elképzelése sem volt, mit talál majd odabent. Legjobban a manók reakciójától félt. Mi lesz ha kitessékelik, mert állandóan csak a hasára tud gondolni. Ám a felröppenő hírekből értesült az ellenkezőiről, de mégis jobb lett volna, ha nem egyedül kell jönnie.
Mi lesz, ha a manók megtámadnak?
Ugyan vajmi kevés esélyt látott arra, hogy az egyik manó valami olyan betegséget szedett össze, ami zavarodottá tette volna az elmeállapotát. Azért fő a békesség.  
Mennyország! Igen, talán ezt gondolhatta Isobel, amikor minden bátorságát összeszedve belépett a konyha ajtaján. A napközben láthatatlan manók egy kisebb csoportjától körülnézni sem volt ideje. A lány nagyon élvezte rögtönzött társaságát. Szélesebb mosoly terült el az arcán, mint bármikor pedig a beceneve lehetne az örökmosoly lány. Jellemét jól tükrözi, hogy azonmód kijelenti, hogy nem szeretné, ha kiszolgálnák, elboldogul egyedül is. A nemleges válasz után segítségét próbálja felajánlani vajmi kevés eredménnyel.
Isobel kénytelen lesz belenyugodni, hogy az evőeszközökön kívül mást nem tehet magával. Kábultan mered maga elé, az asztalra pakolt finomságok tucatjára, amikre nem is emlékszik mikor kerültek oda. A lényeg, hogy az az isteni puding ott van előtte és nem túl nőies kereteken belül kezd neki az elfogyasztásának. Arca csupa puding. Az orra hegye, a szája széle, talán még az állán is van valamennyi az édességből.

Dávid


A puding rohamos tempóban fogyott beterítve a lány már említett részeit. A csokis volt a kedvence és az egyetlen, amit kislány korában megevett. Azonban az évek során már mindegy volt, hogy vaníliás vagy kekszes ízesítésű finomságot tömött magába. A lényeg, hogy finom legyen és lehetőleg sose fogyjon ki. Volt valami különös báj, ahogy a családi méretű pudingot nagykanállal lapátolta befele, jobbára nagyobb volt mint ő maga. Széles mosolyát mintha az arcára ragadt csokis édesség is optikailag nagyította volna. Mit lehet tenni, ő...Isobel, a pudingevés hercegnője.
Nem kerülte el figyelmét a frissen érkezett fiú. Látta megviselt arcát, mintha csak versenyre kelt volna a falakkal. Lassított a tempón és úgy figyelte Dávidot, persze nem túl feltűnően, de szó, mi szó elbűvölte ahogy a manókkal bánt. Hallott olyan srácokat a folyosón beszélgetni, akik hencegtek azzal, hogyan fosztották ki a konyhát és terhelték maximumig a minden kívánságot teljesítő manókat a követelőzésükkel. Isobel nem szereti az ilyen srácokat, még szóba állni sem igen akar velük, de a végén még ő lenne a bunkó, ha nem tenné meg. Teljes patthelyzet.
Kissé összerezzen, ahogy odaér hozzá. Szeretne teljes bizonyosságot adni, hogy nyugodtan üljön le mellé ám teli szájjal csak némi érthetetlen dünnyögést és zavart, hatalmas mosolyt produkált.
- Gyere nyugodtan- nem volt könnyű legyűrni azt a falatot, de csak sikerült.
- Nem kéred a felét? Direkt egy erre járónak tartogattam- szeretne valami színt vinni a srác arcára. Sokak nem bírják, ha huzamosabb ideig nem vesznek magukhoz energiát és ezért érzik magukat olyan rosszul. Isobel egy balerina ismerőse reflux gondokkal küszköd, amit csak enyhíteni tud megszüntetni már nem. Igaz, ezt magának köszönhette.
Nem bírnám a koplalást. Tény, egy balerina rosszul lenne egy átlagos
mennyiségtől,amit ő nap mint nap magába traktál.
- Tudod nagyon kedves voltál a manókkal, ritkán látok ilyet- megnyalva szája szélét kikerekedtek a szemei.
- Csokis vagyok?- kérdezi nevetve és nyelvével próbálja elérni a lehetetlent.

Leonie


Azon a napon Isobel különösen éhes volt ébredéskor. Gyomra, mintha a háborgó óceán összecsapása című zenés-táncos előadást akarta volna színpadra vinni. Az ablakon beáradó fény pimaszul az arcába világított, ezért hunyorognia kellett. Nehézkesen ült fel ágyában és alig tudta lehámozni magáról a vékonyka nyári takarót. Ennie kellett, nem volt más lehetősége...Általában véve hatalmas mosollyal, két- három lépcsőfokot átugorva közelítette meg egyik kedvenc helyét a kastélyban, a nagytermet. Most alig bírták lábai a tempót, holott a lépcsőkorlátokon kapaszkodott és eresztette le magát fokról fokra. A hálóteremben minden dugi éléskamrája megfogyatkozott, így különösebb energiabevitel nélkül kellett megbirkóznia a lépcsőkkel. Minél közelebb járt céljához, annál hangosabban korgott a pocak... Hiába esett jól az ekkortájt beáramló hűvös szellő a nyitva hagyott bejárati ajtón át, így is hosszadalmasnak érezte az alig 5-6 perces utat.
Nemrégiben kikerült egy hirdetőfal, amit ha akart, Isobel is használhatott volna. Tervbe is vette egyszer, de valahogy elfelejtődött a dolog. Mindig hagyott némi időt elmélázni a hirdetéseken, sokszor mindenki elől kitakarva a lényeget, ahogy gondolataiba merülve, olykor dúdolva bámészkodott a cetlik között. Eddig egyikre sem jelentkezett. Korrepetáláshoz még nem volt elég idős, egy zenekarba belépni meg túl félős. Ám most fordult a kocka. Az egyik legfrissebb felhívást szemelte ki magának azon belül is az ingyen ölelést. Mit neki korgó gyomor, fájdalom? Bátrabb mosoly terült el arcán és mielőtt bárki beelőzhette volna a forgalmas folyosón leszakította az elsőt.
Vidámabban vonszolta magát a levita asztalához. Kedvét fokozta, még akadt elég ennivaló, nem falták fel előle háztársai a reggelit. Koncentrált nekikészülésnek lehettél szemtanúja kedves olvasó, ha épp akkor a nagyteremben jártál. Púposra szedett tényér, csordultig telt pohár finom, hűs töklével. Palacsinta hegyek a vastagtésztás változatból nyakon öntve juharsziruppal és egy kis friss gyümölccsel. Mennyei!
Haspók Isobel táskájából pennát és tintát vett elő. Pergamenje, vagy legalább valami papírféléje sem akadt, amit némi tanakodás után egy szalvétával oldott meg. Sebtiben hozzálátott a szöveg megalkotásához. Kacskaringós betűi szelték a vékony anyagot, a tinta átütött több rétegen is. Ha Leonie megkapja ezt az üzenet, tudni fogja, hogy egy Isobel White nevű hölgyemény szakította le az ingyenes ölelést és várja a fénylő lelkek udvarán.
Nem túl nőies iramban lapátolta be maradékát, hogy a bagolyház fele fusson a rögtönzött levéllel. Igen, jól láttad, futott. Oda kellett érnie a helyszínre még Leonie előtt.

Leonie


A bagolyház csúszós földjén olykor kibillent az egyensúlyából. Botladozva, a nemes szándéktól vezérelve- ami az arcára is kiült,-közelítette meg a bámészkodó baglyokat. Egyik sem tűnt túlzottan lelkesnek, hogy félbehagyja szunyókálását, vagy épp felemelje fejét szárnyai rejtekéből csupán Isobel kedvéért. Minden lépésénél papucsa talpa alatt elhullott állatok csontjai ropogtak. Így próbálj meg nesztelenül surranni...
- Bocsánat kedvesem, lehetne róla szó, hogy kézbesíti ezt a levelet egy bizonyos Leonie Rohr-nak? Lekötelezne!- persze a hatalmas mosoly is járt hozzá. Bár gyanítom a baglyok másképp értelmezhették az aprócska gesztust. Igaz, e példány békésen szunyókált. Nem volt mese, az idő szorította a bátor leányt, aki egy hirtelen pillanatban megragadta a madár egyik karmos lábát, a levelet pedig annak lelógó zsinórjával hozzáerősítette áldozatához.
- Szállj, szállj!- karjai szárnyként csapkodtak a levegőben, ám nem sokáig. Hamarosan menekülőre kellett fognia a dolgot. A feldühödött bagoly éles karmaival üldözte háborgatóját maga után húzva a Leonie-nak címzett üzenetet. Isobel nem nevetett, még csak nem is mosolygott, ami igencsak ritkaság, ha róla volt szó. Végül is nem meglepő, szárnyasunk épp revansot készült rajta venni. Karjain véres hegek éktelenkedtek és szerzett újakat addig, amíg biztonságban nem érezhette magát, ahogy az ajtó hatalmas hangzavarral csapódott be mögötte.  Pillanatokkal később bekukkantva a bagoly épp kiröppent a hatalmas ablakok egyikén. Remélem nem tesz kárt a címzettben. Az ugyan Isobel lelkén száradna.
A palacsinta extra energiához juttatta levitásunkat, aki útközben meggondolta magát. Sietős léptekkel tartott hálóterme felé, hogy a kinti időjárásnak megfelelően öltözködhessék valamint sebtiben felkaphassa nélkülözhetetlen édességes dobozát. Hasonlóan gyors tempót diktált az udvar felé, hogy még idejében odaérhessen. Útjában a szerencsésebbek félreálltak, aki nem...nos, gyanítom, elgázolták, vagy a jegyzetei, mint a hó, lapokban hullott a föld felé. Kegyetlenül tört elő az udvarig...
Hangos szuszogások kísérték kapkodó légzését. Egyik tenyerével kitámasztotta magát a szökőkút peremén, másikat szúró oldalához nyomta. Majd kiugrott a szíve, amikor a varászlót ábrázoló szobor beszélni kezdett. Megpróbált válaszolni is illendő levitás révén, ám még a légvételt is gyakorolnia kellett. Varászlónk bizony szörnyen besértődött, bizonyára Isobel volt hosszú idők után az első, aki próbálkozott is volna megszólalni a társaságában. Egy idő után a lány is feladta. Inkább elcsatangolt valamerre, ahol már a növények teljes egészében eltakarták.
Isaura, Izolda?Kapkodta fejét, vajon honnan jöhet a hang. Az erre csörög a dió, arra meg a mogyoró játékban sosem volt jó, de legalább társasága mindig jót nevethetett a kapálózó leányon.
- Iszménééé, ööö...Izidóraaa!- eszébe nem jutna a saját nevét mondani. Lassacskán kihátrált a takarásból ide-oda kapkodva fejét.

Leonie



Lassan ébredezett a kellemetlen felismerésre, hogy a sebek már nem csupán holmi tompa fájdalmat jelentettek, amit elnyomhatott volna magában. Szúrt, égetett, nyomokban még viszketett is... Pálcáját szokásához híven a hálótermében hagyta, bár ez nem feltétlen jelentett rosszat. Nagyobb kárt is tehetett volna magában, ha rosszul hangsúlyoz, vagy sebesült karjai miatt a mozdulat is félresikerül. A kiserkenő vért már úgyis suttyomban lemosta a szökőkút langyos vizében. Természetesen ez sem nyerte el a varázsló tetszését, de nem tehetett mást. Kockára tenni egy ingyen ölelést pár heg miatt igazán buta dolog lett volna a részéről.
No, és ott motoszkáltak fejében a hangok, az i betűs nevek. Isobel fohászkodott, ne csak ő hallja, határtalan fantáziája ne játszadozzon vele. Az édességes dobozt- melyről már oly rég szólt is valami,- markolta, körmei is belemélyedtek, mintha attól várta volna a megváltást. Jött is biza Leonie személyében. Levitásunk kikerekedett szemei arról árulkodtak, hogy igencsak meglepődött. Azért mosolygott, mert miért ne, nem is fájt neki annyira a landolás. Igaz a szétszóródott édesség halomból volt ami az arcát érte, vagy egyenesen ott landolt, a többi valahol a közelbe esett. Leonie vörös hajzuhataga is az arcát csiklandozta, melynek kis része függönyként választotta el gazdájától. Ámulva fogta a vörös csodát, majdnem el is felejtette elhúzni, hogy teljes egészében lássa ki tarolta le úgy Istenigazából. Kitörő lelkesedéssel köszön vissza egy fokkal halkabban, mint az eridonos, mert némiképp akadályozta a beszédben, hogy rajta feküdt.
- Itt is van!- rövidnadrágja zsebéből tornázta ki a hirdetésről letépett fecnit, ami Isobelt ingyen ölelésre jogosítja. Büszkén lengette meg a lány előtt, miszerint sikerült mindenki elől elhappolnia a legelsőt, itt állt fekete fehéren. Valami nagyon nyomta alulról a jobb vállát. Egy kis fekete dobozka, ami kincset ért.
- Csontváz édességet?- tartotta hatalmas mosollyal zsákmányát Leonie-nak.

Lau a Napfordulón


Hatalmas mosolyával próbálgatta újonnan vett sötétkék ruhácskáját. Mintha a tükör is mosolyra kelt volna, olyan vidám látványt nyújtott levitásunk. A nap ezen szakaszában ez is elég volt, ha pedig fázni fog, egyszerűen elkéri egy sráctól a dzsekijét. Titokban azért fohászkodott, hogy Matthew is kint legyen a réten. Hiszen ez egy iskolai rendezvény, ha a kastély folyosóit rója az következményekkel járhat. Bár egy mestertanoncnál már kevésbé. Nem érti, miért tett rá ilyen mély benyomást. A haja, a hangja, az illata, a szemei és az esze mind-mind elvarázsolták Isobelt.
Szóval leányunk ötször is megnézte magát- ami egyáltalán nem volt jellemző rá,- mielőtt kilépett volna a hálóterem ajtaján. Szokásához híven dudorászott és most az egyszer senkit sem lökött fel őrült tempójával. Épp ellenkezőleg! Ráérős léptekkel, ütemesen szedte lábait, kezeit ide-oda himbálta. Kapott is pár elismerő pillantást és jobbára azt is megszívlelhették, hogy most nem kötöttek ki a padlón miatta. Csak ne szokjanak hozzá a gondolathoz...
Hosszabb idő alatt ugyan, de odaért a rétre, ahol még csak szállingóztak, gyűltek az emberek. Szíve olykor hevesebben megdobbant, ha egy mátkapárt pillantott meg és azonnal körbe kellett néznie, nincs-e itt. Ha Matthewt nem is, de egy árván álldogáló leányt- akarom mondani nőt,- észrevett. Unokanővére személyesen, Lau aki annyira tiszta szívű és elragadó egy egyéniség. Most pedig nézzük meg, mennyire ijedős. Isobel settenkedő léptei csak minimális hangot adtak, amikor lábbelije a füvet súrolták. Minél közelebb ért annál megfontoltabbá vált, már kétszer is meggondolta hova lépjen.
- Ágyúgolyó!- hatalmas hévvel vetette magát Laurena hátának, azért figyelt arra, nehogy a földre küldje unokatestvérét.
- Ne haragudj, hogy késtem!- úgy mondta, mintha előre lebeszélték volna, de nem. Nézzük el ezt neki.
- Óóóó!- igen, meglátott valamit, Lau jobb ha futsz utána...

Angelina & Chaske

Nem, határozottan nem kellett volna packáznia egy alvó bagollyal. Azzal is hibát követett el, hogy szobatársára bízta a sebei gyógyítását holott még ő sem volt olyan járatos a mágiában másodikos lévén. A dolog úgy állt, hogy Isobel karjai köré egy-egy lepedőt tekertek, amin fokozatosan ütött át a vér. Nem tudta mozgatni leharcolt végtagjait, még csak el sem tartotta a testétől, hogy az ütközés ne fájjon annyira. Mindenben a legrosszabb, hogy nem tudta felvenni kedvenc tértágítóval kezelt édességes dobozát pedig annyi emberrel találkoztak már a gyengélkedő felé trappolva, akit megkínálhatott volna. Ja, igen... Felsőbb éves levitások egy csoportja tanakodott, ki kísérje el a leányzót a javasemberhez. A vizsgaidőszak közeledtével senki sem mert 10 percnél tovább távol maradni a tankönyvektől. Egyrészt a harapós példányok csúnyán megfizették az unalmas perceket, másrészt nem volt mindegy milyen minősítést kapnak majd a vizsgalapjukra. Szigorú szülők, súlyos elvárások...
Őszintén szólva a lánynak fel sem tűnt, ki kísérte el a hosszú úton. A szokásos 5-10 perc helyett fél órába is beletelhetett, mire a majdnem öntudatlan Isobellel az összes lépcsőt megjárták. Eközben ő vígan cseverészett kísérőjével és olykor fájdalmasan felnyögött sután meglapogatva a sebesüléseit. Kedvenc édességeinek nevét sorolta és milyen jól is esne neki egy hideg üdítő, aminek a felét egy pillanat alatt meginná, a maradékkal felváltva hűsítené a kezeit, mármint a palackkal.
Próbálta elképzelni, miként fogja kimagyarázni magát a helyzetből. A sebei a rossz bűbájnak hatására időről-időre szélesednek, vagy egyszerűen nem engedik a gyógyulás folyamatát. Ha majd letekerik a lepedőket, egy biztos. Isobel összeszorítja majd a fogait és az ajkait egyaránt. A karja nem is rajzolódik ki igazán a hosszúkás hegektől, ó és a piros alkotórész sem akarja abbahagyni a kiserkenést.
Eközben észre sem vette, hogy beléptek a gyengélkedőbe...