28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:
Figyelem! Iskolai dolgozók, Bogolyfalva vezetése és felelősök kerestetnek! Ezen kívül kikerült a JV pályázat is, csekkoljátok a híreknél! Wink
U.i.: ez is beleszámít a multiakcióba!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Pethő Abigél összes hozzászólása (39 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2012. december 5. 22:58 Ugrás a poszthoz

Kívánságdoboz a Mikuláshoz.

Valami össze-vissza dallamot dúdoltam magamban, miközben a folyosón szökdécseltem, ügyelve arra, hogy lábammal ne érintsem a padlóburkolaton kirajzolódó vonalakat. Nagyon koncentráltam a műveletre, nem volt ám könnyű! Éppen emiatt sokaknak ki kellett kerülniük engem, ha nem akartak frontális ütközés résztvevői lenni. Néha pillantottam csak fel, felmérni a terepet, és a rám váró, leküzdendő akadályokat. Egyik ilyen pillanatban, mikor a szemeim nem a földet pásztázták, észrevettem a nagyterem felől kiguruló Alexet és... óóó, már itt is vagyok a célállomásnál? Remek! Azt hittem, sokkal nagyobb távolság állt még előttem.
Szóval Alexet, és... öhm, nem tudom, ki az a lány. Nem is gondolkodtam rajta. Figyelmemet elterelte Alex gurulós székének a pörgő kerekei. Suhh. Olyanok, mint Aletta kerekei, nem teljesen, mert azért valami hiányzik, de majdnem olyanok, igen. Annyira lekötöttek a küllők és a forgás, hogy csak akkor eszméltem fel, mikor Alexék befordultak egy sarkon, és eltűntek a szemem elől. Ó, pedig integetni is szerettem volna. Na, majd legközelebb!
Ekkor vettem észre azt is, hogy egy lábon egyensúlyozok. Úgy, ahogy a mozdulatsor félbeszakadt az ismerősök felbukkanása miatt. Huh, micsoda veszélyes művelet! A cipőm orra majdnem érintette azt a vonalat ott. Az is igaz, hogy ez a másik vonal is igen veszélyes közelségben tartózkodott. Elképzeltem, ahogy a vonalak egyszer csak elindultak felém, könyörtelenül, hogy megakadályozzák a győzelmem. Ám én nem haboztam, szélsebesen szökdeltem el a nagyterem ajtajáig, majd hopp, beugráltam rajta. Aztán ugyanezt megtettem kifelé is, mikor rájöttem, hogy amit kerestem, az a bejáratnál van.
És ezaz! Küldetés teljesítve! Büszkén húztam ki magam, és néztem végig győztes lábaimon. A harisnyám felett viselt egyik térdzoknim lecsúszott. Haboztam, hogy megigazítsam-e, de végül úgy döntöttem, nem kell. Ha így érzi magát jól, akkor hagyom, hadd lazítson picit.
Miért is jöttem? El kellett gondolkodnom ezen. Ja igen! A Mikulás! Ma délután hallottam meg a szóbeszédet arról, hogy a Mikulás várja a kívánságokat. Nekem pedig volt is egy ilyen óhajom, reménykedtem, hogy aki tudja teljesíteni, az a Mikulás. Óvatosan előhúztam a papírdarabkát a zsebemből, és átolvastam még egyszer a girbe-gurba betűket.

Kedves Mikulás bácsi!
Tudod, mit szeretnék nagyon? Egy mókust. De nem akármilyet! Hanem egy beszélő, pici mókust! Arnoldnak nevezném el.

Köszönettel: Abigél (aki jó volt egész évben!)


Gondosan összehajtogattam a papírkát, és bedobtam a dobozba. Majd nagyot sóhajtottam, izgatott lettem a gondolatra, hogy a kívánságom akár teljesülhet is. Álltam még a doboz előtt, míg eszembe nem jutott, hogy órára kell mennem.
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2012. december 5. 23:01
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2012. december 6. 13:44 Ugrás a poszthoz

én sem kaptam még semmit sem a Mikulástól, pedig jó voltam.:(

amúgy sziasztok! ^^
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2012. december 6. 13:51 Ugrás a poszthoz

jóóó! akkor igyekszem türelmes lenni! ^^
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2012. december 6. 14:12 Ugrás a poszthoz

és virgácsot is kaptál vagy csak csokikat, meg mindenféle jót?:D
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2012. december 20. 18:48 Ugrás a poszthoz

Karácsonyi bál.

Abi-ruha

Pethő Abigél karácsonyi bálra sietett éppen!
Bizony! Siettem. Mert késésben voltam. Azt hiszem. Bár, fogalmam sem volt róla, hogy időre kellett volna-e érkeznem, és ha igen, akkor pontosan mennyi is volt az az idő. Az is lehetséges volt, hogy megint csak bebeszéltem magamnak, hogy késésben vagyok. Múltkor is ez történt, azért nem időzhettem sokat a lépcsőkön való ugrálással, aztán kiderült, hogy nem is késtem, hanem épp időben érkeztem. A mostani vélt késésem oka egyébként az volt, hogy egyrészt Rudolffal bajlódtam: azt gyanítom, hogy depressziós, vagy a sötét kamaszkorát éli, és lázad ellenem. Arnold ködös megállapításai nem sokat segítettek nekem a plüss rénszarvas nem-beszélésének kiderítésében, így magamnak kellett megoldást találnom erre. Mindenesetre most meghagytam a mini-szfinxnek, hogy tartsa a szemét Rudolfon! Ez volt az egyik ok. A másik pedig, hogy félúton vettem észre: a mamuszt elfelejtettem lecserélni. Persze, szívesen beállítottam volna puha, pandás csoszogóban is, de egy hang azt súgta: ez most tényleg nem lenne alkalomhoz illő! Úgyhogy visszasiettem. A mamuszokat elhajítottam a szoba másik végébe, a fehér cipellőket felhúztam helyettük, és újra útnak indultam.
Pethő Abigél tehát ismét a karácsonyi bálra sietett!
A bálra bizony! Ami azért lehet meglepő, mivel nem igazán szoktam részt venni a nem kötelező iskolai rendezvényeken. Tavaly szerintem egy hasonló eseményen sem jelentem meg. Ám ez az idei év más. Mostanában sok levelet kapok. Mármint ahhoz képest, hogy amúgy a szüleimen és Csongoron kívül más nem szokott nekem írni. És ennek nagyon örülök! A mostani alkalomra szóló meghívásnak is. Ez legalább eszembe juttatta azt, hogy biztosan nagyon jók szoktak lenni a karácsonyi bálok! Alig vártam, hogy lássam a dekorációt, és a mindenféle sütiket, és reméltem, hogy hatalmas karácsonyfa is lesz, sok szép, színes gömbbel, amiket mindig mókás közelről szemlélni. Majd egyszer elmesélem, hogy miért is.
Lassan elértem a Nagytermet. Ám még nem mentem be. Eldöntöttem, hogy akkor én most itt fogok várni. És így is lett. Megálltam a falnál, messzebb az ajtón beigyekvő pároktól, és egyedül érkező lányoktól, fiúktól. Az egyik lánynak elidőztem tekintetemmel a ruháján. Vagyis csak a derekán megkötött masnin. Nagyon tetszett. Az én öltözékemen nem volt masni, de helyette szép virágmintával díszített ruha volt rajtam.
Egy-egy mozdulattal ellenőriztem, hogy a kedvenc, cukorpálcás fülbevalóim megvannak-e. Yepp. Mindkét fülemben.
Karácsonyi dalt dúdolós, lábujjhegyre ereszkedős, nézelődős várakozás következett...
 
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2012. december 20. 18:53
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2012. december 22. 18:18 Ugrás a poszthoz

Karácsonyi bál, Endre



A karácsonyi dalok dúdolása csak még jobban meghozta az ünnepi hangulatot, és örömmel töltött el a tudat, hogy nemsokára Csongorral, és a szüleimmel is együtt ünnepelhetek. A hazautazásig már csak pár nap volt hátra, és most először éreztem valami furcsát a mellkasom táján. Olyan volt az érzés mint mikor sokáig nem látom az otthoniakat. Ám most nem feléjük irányult a hiány. Azt hiszem, az idei tanév eseményei meghozták azt a kötődést az itteni dolgok és emberek iránt, amit tavaly nem sikerült kialakítani. Sok minden hiányozni fog a rövidke szünet alatt. Egy pár pillanatig hagytam magam elveszni az érzésben, visszaidézve a számomra kedves eseményeket.
Az ismerős hangra aztán összerezzentem egy picit. Nem is hallottam igazán a fiú megjegyzését, miközben a gondolataim próbáltak visszatérni a jelen eseményeihez, mindennek ellenére elpirultam elég rendesen. A virág látványa némiképp enyhített a zavartságomon, bár a "köszi"-t eléggé halkan, és akadozva ejtettem ki a számon. Az orgona azonban pár pillanatig elterelte a figyelmemet arról a gondolatokról és érzésekről, amiket a fiú felbukkanása váltott ki belőlem. Például, hogy nem is ismertem magamra, mikor a levélben megfogalmazott meghívást elfogadtam. Mintha nem is én firkantottam volna a válaszlevélben a beleegyező sorokat. Csak akkor döbbentem rá, mit tettem, mikor a bagoly már rég Endre felé szárnyalt. Visszamondani pedig nem akartam, nem szerettem megszegni az ígéreteimet sosem, hisz én sem szerettem, ha valaki ugyanezt tette velem. El kellett tehát fogadnom a tényt, hogy saját magamat sodortam olyan helyzetbe, amit általában kerülni szoktam.
Az orgona apró szirmainak tanulmányozása, és illatának beszippantása pedig csak egy rövidke ideig védett meg a zavarba hozós állapottól.
- Indulhatunk, persze! - Bólintottam a kérdésre, majd kissé habozva, de végül a fiúba karoltam.
A terembe belépve csodás látvány fogadott, főleg a karácsonyfa tetszett. Ámulva néztem a díszeket, az égőket, ahogy egyre beljebb sétáltunk a teremben. Igazából reméltem, hogy Endre majd vigyáz rám, hogy ne menjek neki semminek és senkinek, míg a fában való gyönyörködéssel voltam elfoglalva. Majd a Mikulást is kiszúrtam. Óóó...
Miközben megálltam, kíváncsian pillantottam fel Endrére, majd a Mikulásra, majd újra Endrére. Azt fontolgattam, hogy meg merjem-e kérdezni, ami hirtelen eszembe jutott.
- Szerinted... - Kezdtem bele. Elengedtem a fiú karját, majd a padlót kezdtem el nézni, miközben ujjaimmal a szoknyám redőit birizgáltam. Aztán végül összeszedtem a bátorságomat.
- ... az Igazgató Úr az igazi Mikulás, vagy csak jól játssza a szerepét? - Pillantottam ismét fel a fiúra, neki szegezve az igencsak fontos kérdést. Én ám már régebben is gyanítottam, hogy az Igazgatóbácsinak köze lehet a Mikuláshoz.
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2012. december 28. 20:40 Ugrás a poszthoz

Karácsonyi bál, Endre


Néha kicsit aggódtam, hogy a kérdéseim vagy a cselekedeteim miatt gyerekesnek és idétlennek tartanak az emberek. Vagyis nem, nem pont emiatt féltem, mert amíg én jól éreztem magam így a bőrömben, az idiótaságaimmal, addig nem érdekeltek, mások mit gondolnak. Attól tartottam csak, hogy egyszer egy ilyen esetben valaki majd jól kinevet, kigúnyol és kijelenti, hogy nőjek fel. Szerencsére azonban eddig elkerültem az ilyen eseteket, vagy csak nem vettem észre, ha épp valaki gúnyosan válaszolt vissza valamelyik kérdésemre. Nem volt erősségem megállapítani, hogy valaki csak piszkálódik, vagy tényleg érdekli az, ami engem is.
Ám legtöbbször a kíváncsiságom nagyobb volt - mint ahogy az imént is, a Mikulásos kérdésnél -, és ez nem engedte, hogy magamban tartsam a fejemben megszülető gondolatokat. Így volt ez most is, és mosolyogva - kissé megkönnyebbülve - vettem tudomásul, hogy Endre nem nevetett ki. Sőt, olyat mondott, amire igazából nem is mertem gondolni! Valahogy a teóriáim eddig nem jöttek be, de ezek szerint most jól sejtettem: az Igazgatóbácsi az igazi Mikulás!
Felderülve néztem az említett öregúrra, majd Endrére, és egy kis tapsikolást megengedtem magamnak. Jobban akartam lelkesedni, de rájöttem, hogy nem lehet. Nem kürtölhetem szét mindenkinek a titkot.
- Ez maradjon köztünk! - Figyelmeztettem a fiút is a magam halk és cseppet sem fenyegető hangján, és reméltem, hogy tud titkot tartani.
A Mikulás-témáról a figyelmemet a "Hölgyem" megszólítás terelte el hirtelen, kíváncsian pillantottam fel a fiúra, el is felejtettem, hogy nekem igazából zavarban kéne lennem. Na, de ez a zavar és pirulás most rögvest vissza is jött. Bár szerettem táncolni, de nem ilyen sok ember között. Otthon apukámmal, vagy Rózsa néninél Csongorral szívesen, de... de itt?
Nem akartam azonban csalódást okozni a fiúnak, így némi hezitálás után végül igent bólintottam a kérdésre, egy félénk mosoly kíséretében.
A tánctér felé haladva a már táncoló párokat figyeltem, és izgultam rendesen, mi lesz, ha mi elkezdünk táncolni. Ami elég hamar be is következett. Szerencsére - lány lévén -, nem nekem kellett vezetnem, így rábízhattam magam Endrére a lépéseket illetően, csupán az volt a dolgom, hogy ne lépjek a lábára. Így a tánc nagy részét lehajtott fejjel, koncentrálva vittem véghez, bár azért néha felpillantottam, nehogy zokon vegye a srác, és azt higgye, hogy a cipőm érdekesebb, mint ő! Korántsem volt így. Sőt... igazából majd a bál után, ha elbúcsúztunk, és megszűnik a zavarbaejtős érzésem, akkor minden bizonnyal jó érzésekkel fogok visszagondolni az estére. Feltéve, ha tánc után még sütizünk egyet!
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2012. december 28. 20:45
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. február 16. 14:51 Ugrás a poszthoz

Alex

Ma végre rávettem magam, hogy készüljek a vizsgáimra. Vagyis Arnold vett rá, és ő volt az, aki leszidott, amiért a múltkor nem is a könyvtárban kötöttem ki, mikor pedig odaindultam. Aztán ő mondta azt is, hogy már vizsgaidőszak van, szóval nem ártana, ha ma tényleg tömnék egy kis tudást a fejembe. Igaza volt, így elhatároztam, ma semmi sem tántoríthat el! Fogtam a könyveimet, bepakoltam egy táskába, hogy a kezeim szabadon maradjanak. Kellettek, hogy befoghassam félig a szemeimet, és így ne lássak meg semmit, ami elterelhetné a figyelmem.
A könyvtár helyett most a tanulószoba felé indultam, kizárva annak a lehetőségét, hogy egy könyv véletlenül elkezd nekem suttogni, elérve ezzel azt, hogy leveszem a helyéről, és inkább azt olvasgatom, mint a jegyzeteimet.
Párszor megfordultam már itt, így nem fogadott semmi újdonság, ahogy beléptem a terembe. Gyorsan egy asztalhoz siettem, kezeim még mindig a szemeim előtt voltak, s csak akkor engedtem le őket, mikor már leültem a székre. Huh, ezt megúsztam. Büszkén húztam ki magam, mint aki valamilyen hőstettet hajtott végre, vagy valami hasonló.
Előszedtem a könyveket a táskából. Aztán oldalra pillantottam, és rájöttem, mégis fel kell állnom. A következő öt percben pennákat válogattam, s miután megtaláltam a tökéleteset, azt kellett eldöntenem, milyen színű tintával akarok írni. Végül a kékre esett a választásom. A pergamenek beszerzése után pedig tényleg nem volt más kifogásom a tanulás odázására. Megadóan sóhajtottam, ismét leültem, kinyitottam a könyvet, és a betűk fölé hajoltam.
Uncsi.
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2013. február 16. 14:53
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. február 16. 15:19 Ugrás a poszthoz

Ermelinda

Ásítottam egy nagyot. Majd még egyet, s közben már másodszorra sikerült megbotlanom, és majdnem hasra esnem a saját lábamban. Azonban még ez sem tudott kizökkenteni abból az elvarázsoltan-álmos állapotból, ami a mai nap folyamán megszállt. Pedig nem mondhatnám, hogy későig fent voltam előző este, nem vagyok az az éjszakai bagoly, kivéve, ha valami kalandban kell részt vennem, vagy titkos Télapót játszanom Rudolffal. Tegnap egyikben sem volt részem sajnos. Mégis úgy nézhetek ki szerintem, mint aki buzgón tanul egész nap és éjjel, és emiatt fáradt. Ennek a gondolatnak örültem amúgy. Talán, ha úgy nézek ki mint aki sokat tanul, akkor a vizsgáim is jók lesznek majd. Tavaly is egész jól sikerültek, idén sem izgulok miattuk, csak ezt a tanulós-időszakot nem szeretem. Annyi minden mókás dolgot lehet csinálni helyette! Hóembert építeni - tényleg, van még hó? Bújócskázni, Rózsa nénivel sütit sütni, Csongor után leskelődni... ilyenek.
Most nem tudom, merre igyekeztem épp. Arra sem emlékszem, hol voltam ezelőtt. Nem figyeltem, merre járok, csak automatikusan vettem be a kanyarokat, vagy lépkedtem föl, esetleg le a lépcsőkön, ha épp útba estek. Most még az sem villanyozott fel, hogy nyugodtan ugrálhatnék a köveken, ahogy szoktam, kikerülve a gonosz vonalakat és repedéseket. Most mindegyikre ráléptem.
Először nem lettem figyelmes a hangokra, vagyis hallottam őket, de valahogy nem érdekeltek, mentem tovább. Aztán rájöttem, hogy pont a hangok forrása felé igyekeztem, és így egyre kíváncsibb lettem.
A következő jelenetben pedig már egy lány kiáltozott, majd lehuppant a földre. A portrék körülöttünk pedig nagyrészt nevettek, vagy csak egyszerűen zajongtak. Csodálkozva néztem rájuk, morcos akartam lenni, és azt mondani nekik, hogy nem szép dolog kinevetni valakit! Ám nem jött ki hang a torkomon. Nem is hallottak volna meg. És egy picit szorongtam is a jelenlétükben, ám ezt megpróbáltam elfojtani, így gyorsan a lányra szegeztem tekintetem.
Egy sóhajtással leküzdöttem a félelmet, ami ilyenkor megjelent mindig, majd közelebb lépkedtem, és a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem őt a földről.
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. február 16. 15:43 Ugrás a poszthoz

Alex


A betűk hirtelen elkezdtek furán mozogni. Körtáncot jártak, majd hullámokat rajzoltak, néha egy-egy betű direkt kilógott a sorból, hogy magánakcióba kezdjen. Nevetve figyeltem az a-k, j-k, h-k kergetőzését, szegény a-nak esélye sem volt. A p hirtelen szárnyakat növesztett, hogy átrepülhessen a szomszédos lapra, az f pedig egyre jobban erősködött, hogy fordítson egy oldalt. Kíváncsian néztem, vajon sikerül-e neki, vagy az én segítségemre is szükség lesz.
Ekkor azonban hirtelen kivágódott az ajtó, amire én ijedten hátrahőköltem. Mi történhetett?
Alex rohant be, majd gyorsan le is zárta maga mögött az ajtót. Meglepetten pislogtam rá, fogalmam sem volt, mi üthetett belé. Biztos a vizsgák miatt ilyen ideges, ő is menekül a tanulnivaló elől? Szó szerint. Jót derültem ezen az ötleten, Alex pedig észrevett, és felém sietett, és leült szembe velem. Nagy szemekkel néztem rá.
Figyelek persze - ezt csak bólogatással jeleztem, nem szavakkal. S miközben a fiú beszélt, azon tűnődtem, mi lehet olyan furcsa rajta? Valami nem megszokott volt vele, ennyit tudtam. Talán más ruhában van, mint eddig szokott? Nem. Nem tudom.
- Rövidebb lett a hajad? - Böktem ki végül az egyik lehetséges változást, miközben kissé oldalra döntöttem a fejem. Aztán persze a szavai is eljutottak lassan az agyamig, most, hogy már nem kellett gondolkoznom, mi furcsa van Alexen.
- Szörnyek? - Dőltem oldalra, hogy kilássak a fiútól. És tényleg! Az ajtó nem bírta már sokáig, valami hatalmas dörömbölt rajta, és mindenáron be akart jönni.
- Biztos vagy benne, hogy gonosz szörnyekről van szó, és nem kedvesekről? - Pillantottam ismét a fiúra, amolyan kioktatóan, hogy nem minden szörny gonosz ám! Időközben pedig felálltam az asztaltól, s lassan az ajtó felé lépdeltem. A dörömbölés hirtelen abbamaradt. Kérdőn tekintettem vissza Alexre, amikor hirtelen az ajtó kivágódott, és egy hatalmas, fekete, sárgaszemű tengeri kígyó nézett velem szembe. Ledermedtem. Sikítani akartam, de nem tudtam. Helyette befogtam a szemeim, és vártam, hogy legyen valami. A kígyó azonban, mielőtt még elért volna hozzám, hirtelen ezernyi buborékká változott, amik ellepték a szobát. Soha nem láttam még ennyi buborékot egyszerre!
Még időnk sem volt rendesen elámulni a szappangömbökön, mikor is az egyik elérte a földet, egy hatalmas robajjal megnyílt a padló. Reméltem, hogy Alex idejében elugrik onnan. A nyuszi pedig, aki mellettem futott el, majdnem feldöntött. Nyuszi Úr egy héten kétszer? Szupi!
- Kövessük a nyuszit, kövessük a nyuszit! - Mutogattam izgatottan a lyukban eltűnő fehérségre, Alexre pillantva.
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2013. február 16. 15:46
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. február 16. 17:04 Ugrás a poszthoz

Ermelinda


Megnyugodtam, amikor a lány elfogadta a segítségemet. Bár, amikor behunyta a szemét, akkor megfordult a fejemben, hogy lehet fél tőlem. Abban nem voltam biztos, hogy az előbbi kiabálásának, amiből még épp sikerült egy keveset elkapnom, is én voltam-e a címzettje, de ezzel nem is törődtem most. Kíváncsi voltam, mi lehetett rajtam, ami megijeszthette. Talán az ebédnél véletlenül bájitalt ittam a málnaszörp helyett, amitől átváltoztam valami szörnnyé? Körbepillantottam, miközben még mindig kinyújtva volt a kezem. Tükröt kerestem, hogy megnézhessem magam, de csak a hangoskodó portrék pislogtam vissza rám. Az egyik grimaszolt is, mikor ránéztem, ezért gyorsan és zavartan elkaptam róla a tekintetem.
A lányt pedig végül sikerült felsegítenem a földről. Amíg leporolta a ruháit, és összeszedte a könyveit, óvatosan ismét a festmények felé pillantottam. Engem kicsit zavart, hogy minket néznek, bár voltak, akik a saját dolgukkal foglalkoztak. És mintha kutyaugatást is hallottam volna!
Mindenesetre ebben a hangzavarban kissé nehéz volt megérteni, amit a lány mondott. A nevét nem hallottam jól,talán a Lindát igen, de úgysem erősségem megjegyezni ezeket, így nem is nagyon éreztem magamban késztetést, hogy újra rákérdezzek. Azért kedvesen mosolyogtam, bár bizonyára látszott rajtam, hogy eléggé feszengtem. A Levitás szót azonban tisztán hallottam, amire fellelkesülve magamra mutogattam.
- Én... - szólaltam meg, ám úgy éreztem, ez a hangerő kevés lesz ahhoz, hogy eljusson a mondandóm beszélgetőtársamhoz. Nem adtam ám meg magam olyan könnyedén. Néha ki lehet engem hozni a sodromból, és most a portrék ezt el is érték. Morcosan ráncoltam homlokom, majd megköszörültem torkom, és ismét kinyitottam a szám, hogy most már hangosabban szólhassak.
- ... én is Levitás vagyok! - úgy éreztem, soha nem beszéltem még ilyen hangosan. Nagyon furcsa volt. Kezemmel gyorsan kettest formáltam, és reméltem, a lány ebből megérti majd, hogy az évfolyamomat akartam ezzel mutatni.
El is felejtettem bemutatkozni, de ismét elkalandoztam a festmények felé. Szerettem volna megkérdezni a lánytól, miért ilyen zajosak ezek a portrék, és már majdnem rászántam magam, hogy ismét kiabálni fogok, amikor valami lekötötte a figyelmem. Felcsillant a szemem, rögtön az imént felfedezett festményhez siettem.
Miután odaértem, és vetettem rá egy pillantást, visszafordultam a lányhoz... Lindához, mert nem feledkeztem ám meg róla! Intettem a kezemmel, hogy jöjjön ő is, közelebb. S ha így tett, akkor nem mást látott a képen, mint puha kiscicákat, ugrándozva, gombolyaggal játszva. Nagyon szerettem az állatokat, főleg az ilyen apróságokat. Én nem időztem sokat ennél a képnél, rögtön tovább szaladtam egy másikhoz. Ebben az volt az érdekes, hogy csak egy képkeret volt, fekete háttérrel. Arra voltam kíváncsi, vajon van-e itt egy gomb, amit ha megnyomunk, akkor bábjáték jelenik meg, és valami vicces mesében lehet részünk. Egészen közel hajoltam a képhez, meg voltam róla győződve, hogy az a gomb létezik. Teljesen elmélyültem a kutatásban, mikor hirtelen egy borzas hajú, szakállas, csúnya ember jelent meg a képkereten belül. Ettől pedig annyira megijedtem, hogy ellöktem magam a faltól, majd elbotlottam a saját lábamban, s ezúttal én huppantam le a földre. S most én lettem a nevetés tárgya. Gonosz portrék.
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2013. február 16. 19:47
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. február 16. 19:04 Ugrás a poszthoz

Alex

A fiú "Ugrunk?" kérdésére gondolkozás nélkül bólintottam, és ugyanebben a pillanatban meg is fogtam a kezét. Anélkül, hogy elgondolkodtam volna a tényen, hogy én most megfogom valakinek a kezét!
Az ugrás mókás volt. Az elején azt hittem, hogy ott ragadunk a levegőben, mert hirtelen megálltunk, de aztán hipergyorsasággal elkezdtünk zuhanni. Nem számoltam, mennyi ideig tarthatott ez így, jobban érdekeltek a mellettünk elsuhanó mindenféleségek. A traktort megcsodáltam, hiába láttam már ilyet. A virágoskertből pedig akartam szakítani egy szép virágot, tulipánt, ám túl messze voltam tőle, és végül nem sikerült a művelet. Azért nem bánkódtam, így is elámultam a sok mindenen, ami felénk száguldott, és amit sikerült mindig kikerülnünk. Néha az utolsó pillanatokban. De nem féltem, ettől volt izgalmas az egész!
Végül huppantunk. Majd pattantunk. Majd újból huppantunk. Egy hatalmas répakupacra. Nevettem Alex megjegyzésére, miszerint a spájzban vagyunk, majd elkezdtem valahogy lekecmeregni a kupac tetejéről. Ez igazából csak úgy ment, ha ülve maradtam, meglöktem magam, és lecsúsztam, egészen az aljáig. S amíg Alex is ugyanígy, vagy másképp csinált, én ajtót kerestem, vagy valamit, amin keresztül kijuthatunk innen, és megkereshetjük a nyuszit. Körbe, körbejártam, közben néha megbotlottam egy-egy gumirépában, amik a kupac szélén feküdtek. Csak nem találtam egy ajtót, de egy ablakot sem! Aztán valami elvakított egy pillanatra. A kezem a szemem elé tettem, és felpillantottam. Ahonnan az előbb érkeztünk, ott most felhőket, és a napot láttam.
Remélem, Alex épp most ért le, ugyanis most mászhatunk vissza!
- Felfelé! - adtam ki az utasítást, és mászni kezdtem. Talán, a fiú is ugyanígy tett. Nem volt olyan egyszerű, mivel nem volt nagyon mibe kapaszkodni, és a gumirépák is folyton lefelé gördültek, meg csúsztak. De nagy nehezen kikászálódtam a felszínre.
Aztán jól elcsodálkoztam. Egy hajón találtam magam. A zászlóra pillantva pedig rájöttem, hogy ez bizony egy kalózhajó! Mondjuk lehet ezt kitalálhattam volna a kampókezű, félszemű kapitányról is, aki épp előttünk állt, morcosan, mögötte a fegyveres legénységével. Ajjaj!
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. február 17. 10:21 Ugrás a poszthoz

Alexnyuszi

Félénken néztem a mogorván vigyorgó, vagyis inkább vicsorgó kapitányra. Nem volt kellemes látvány, kivéve a papagáj a vállán. Ő aranyos volt. Csak nem élt. Mármint, nem volt halott. Csak plüss. Az is igaz, hogy ismertem plüssöket, akik tudtak beszélni, mozogni. Erre a gondolatomra a papagáj hirtelen felém fordította a fejét. Na ugye, mondtam.
Nem volt időm a madárra figyelni. Az ádáz banditák vacsoráról beszéltek, és biztosan nem arra értették, hogy meghívnak minket egy kellemes vacsorára. Erre a gondolatra kordult egyet a gyomrom. Aztán valami nyusziról is beszéltek, amit nem értettem. Aztán arra gondoltam, biztosan ők fogták el Nyuszi Urat, ezért nem találtuk meg őt a réparaktárban. Ez esetben ki kell őt szabadítani!
Alex furán beszélt a hátam mögül, s csak akkor vettem észre, mi is a helyzet, mikor maga felé húzott, hogy meneküljünk már.
- Naháát, Nyuszi Úr! - kerekedtek el a szemeim, és el is feledkeztem volna a vérünket áhító banditákról, ha nem kezdtek el volna hangosan veszekedni, akkor mégis kié lesz a nyuszi, és kié leszek én.
Ezt kihasználva felpattantam Alexre, a nyuszira... AlexNyuszi Uraságra, aki aztán villámgyorsan elvitt minket a hajó egyik oldaláig. Ahogy körbenéztünk, csak vizet láttunk magunk körül. Na meg a vacsorájukat követelő dühös tömeget a hátunk mögül.
Hirtelen ötletem támadt, ami talán ésszerű is volt ebben a pillanatban.
- Ugorjunk a vízbe! - mutattam lefelé a nyuszinak. Ha neki nem volt jobb ötlete, akkor így is tettünk.
Ahogy a víz ellepett minket különös dolog történt. Velem legalábbis. Alexről nem nyilatkozhatok, mert azzal voltam elfoglalva, én milyen változáson megyek épp keresztül. A ruháim eltűntek, helyettük kaptam egy kagylós felsőrészt, és egy uszonyt, a hajamba pedig gyöngyöket. Nahááát! Egyszerre nem éreztem késztetést arra, hogy levegőért kapkodjak. Teljesen természetes volt, hogy a víz alatt is ugyanúgy közlekedem, ahogy az előbb a felszínen.
Körénk sellők gyűltek, kíváncsian, mosolyogva, kezet nyújtva felénk. Én elfogadtam az egyikük kezét, s mikor megfogtam azt, ő gyorsan elhúzott, és együtt úsztunk. Ők biztosan tudták, merre igyekszünk.
Nem gondoltam, hogy valaha tagja lehetek a sellőtársadalomnak, de most az voltam. Ez pedig azt jelenti, hogy semmi sem lehetetlen. Ám!
Reméltem, hogy Alex, valamilyen formában, de jön velünk.
Pár percnyi úszkálás után egy gyönyörű, korallokkal tarkított palotához értünk. Biztos itt lakik a sellőkirály!
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. február 17. 13:01 Ugrás a poszthoz

Alex
Reméltem, hogy érted a célzást. Cheesy

Időközben elhagytak minket sellőtársaink, ők hátramaradtak és úgy figyelték, ahogy átússzuk a palota küszöbét. Mostanra már Alex is mellém ért, így láthattam, hogy ő is ugyanazon a változáson esett keresztül mint én. Azért azt kicsit sajnáltam, hogy eltűnt őnyuszisága.
Érdeklődve tekintettem körbe az előtérben, majd, ahogy észrevettem, hogy Alex máris az egyik ajtóhoz úszott, én is követtem a példáját. A teremben mindenféle könyvek úszkáltam körülöttünk, amit mókásnak találtam. Amíg a fiú belepillantott egy-egy könyvbe, addig én szlalomoztam közöttük. Hol gyorsabban, hol lassabban ment ez.
Aztán eszembe jutott egy jó kis ötlet. Rögtön visszalubickoltam Alexhez, hogy vele is megoszthassam ezt.
- Versenyezzünk, ki úszik gyorsabban! - vetettem fel azonnal az ötletet. Majd körbenéztem, meddig lehetne elúszni, mit kellene elérni ahhoz, hogy győztest kiálthassunk ki. Aztán megpillantottam! Volt egy könyv, ami nem lebegett, mint ahogy a többiek tették. Ez a könyv nagyobb is volt, sokkalta. Egy állványon állt, ha jól láttam, fekete borítóval kötött, és valami díszítés is volt a közepén.
- Addig a furcsa könyvig kell úszni, aki előbb megérinti, az nyer! - tettem hozzá, arra se figyelve, hogy Alex végül beleegyezett-e a versenybe. Én rajthoz álltam.
- Háromra... vagyis nem. Az "és"-re. Elszámolok háromig, aztán mondok egy "és"-t... akkor indulhatunk. - reméltem, Alex nem hitte azt ebből, hogy hülyének nézem, de csak biztos akartam lenni abban, hogy jókor indulunk el mindketten. Az ilyennél mindig szokott probléma lenni.
- Egy... kettő... háá-háá-három, és! - azonnal úszni kezdtem, szélsebesen. Még futni sem tudtam ilyen gyorsan. Tekintetem csak a könyvön tartottam, így nem tudtam, Alex hol jár épp.
Akkor még nem tudtam, amit később igen. Egyikünk mindenképp megérintette a könyvet, lehet mindketten. Ez nem is volt kérdéses. Ám, ami utána történt! A könyv az érintés hatására egyre nagyobb fekete örvénnyé változott, ami minden könyvet beszippantott maga körül. Vajon mi elég erősek voltunk ahhoz, hogy megkapaszkodjunk valamiben, amíg az örvény elcsendesül? Vagy nincs mit tenni, hagyni kell, hadd sodorjon az áramlat, hátha az egy újabb világba visz?
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. február 17. 19:43 Ugrás a poszthoz

Alex


Végül olyannyira elhúztam Alextől, hogy nekem sikerült előbb célba érnem. Én érinthettem meg a könyvet. Rossz ötlet volt! Ahogy ujjaim hozzáértek a fekete könyv borítójához, hirtelen hatalmas örvény alakult ki.
Annyi időm még volt, hogy megkapaszkodjak az állványba, s egy ideig sikerült is tartanom magam. Könyvek repültek el mellettem, egy-kettő el is talált, amire egy "aú" felkiáltással válaszoltam. Hallottam Alexet, ahogy kiabál nekem, és amikor épp nem repült felém egy könyv, láttam is, hogy valami székben ült. És az a szék nagyon ismerős volt nekem.
Nem bírtam tovább tartani magam. Az ujjaim lecsúsztak az állványról, én pedig egyenesen az örvény belsejébe repültem. Ott pedig még mindig hallottam Alex hangját, egyre hangosabban.

- Mi, mi... ? - emeltem fel a fejem a könyvről. Aúcs. Azt hiszem, elfeküdtem a nyakamat. Értetlenül néztem Alexre, majd körbepillantottam. Kerestem a lyukat a padlón. Nem volt ott. A betört ajtó...? Nem, az ajtó is a helyén volt. Se kalózok, se sellők. Lehajoltam, de a várt uszony helyett a lábaimat láttam. A betűk - egyenesedtem fel, s a kinyitott könyvemre pillantottam. Nem mozdultak. Azért megböködtem őket, hátha csak elfáradtak, és egy kis noszogatásra volt szükségük. Hittem, hogy ha a betűket mozgásra bírhatom, folytatódhat az iménti történet. De semmi.
Csalódottan sóhajtottam. Be kellett vallanom magamnak, hogy az iménti sok-sok kalandot csak álmodtam. Ajj. Aztán ismét Alexre pillantottam, s hirtelen bevillant egy kép az álomból.
- Nyuszi Úr! - jelentettem ki mosolyogva, és egy pillanat erejéig sikerült is nyuszifüleket képzelnem Alex fejére. Ezen is jót derültem, majd zavarodottan elkaptam tekintetemet a fiúról, és ismét a teleírt lapokra összpontosítottam. Vagy legalábbis úgy tettem.
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. március 17. 21:16 Ugrás a poszthoz

Dávid


Repültem. Ütemesen előre, majd hátra szálltam. Imádtam hintázni! Igyekeztem minél magasabbra lökni magam, ám sosem addig, hogy kiessek még véletlenül! Volt már rá példa. Ám azóta az eset óta sikerült baleset nélkül megúsznom a hintázásokat.
Most nem löktem magam túl gyorsan, csak olyan nyugis tempóban. A szemem csukva volt, élveztem, ahogy a menetszél csiklandozta az arcom, sőt, még a Nap melegét is érezni véltem olykor-olykor a bőrömön.
Kicsit szomorú voltam ma. Azért, mert Csongor is szomorú volt Odett miatt. Sosem szerettem, ha szomorú, bár ilyenkor általában fel tudtam vidítani. Ma is akartam neki mutatni valami trükköt, amit nem olyan régen a folyosón lestem el pár gyerektől, az egyik szünetben. Valami kártyatrükk volt, igazából nem nagyon értettem, de elhatároztam, hogy mindenképp megmutatom Csongornak. Majd akkor sikerülni fog, és nevetni fog rajta! És akkor rájön, hogy nem kell szomorkodnia, és nem kell azon gondolkodnia, hogy Odett után megy! Ó, de erről nem tudhatok, szóval psszt! Véletlenül hallottam csak, mikor erről beszélt Rózsa nénivel.
Ám sajnos ma ismét dolgozott, és túl nagy volt a felfordulás az étterem konyhájában, így nem maradhattam ott.
A játszótér felé vettem hát az irányt, mert a hintázás általában megnyugtatott és jókedvre derített. Most pedig szükségem volt erre a sok aggódás, és egyedüllét-érzés mellett. A gondolat, hogy Csongi elutazna innen, messzire, nagyon nem tetszett nekem. Ő volt az egyetlen ember (na, meg Rózsa néni), aki mellett mindig biztonságban éreztem magam, és nem kellett zavarban lennem.
Nagyot sóhajtottam, majd elengedtem a hinta láncait, és kinyújtottam a kezem, amennyire csak tudtam a másik kettő hintától. Így tényleg olyan volt már, mintha repülnék!
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2013. március 17. 21:16
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. március 18. 18:01 Ugrás a poszthoz

Katie


Búzakorpás kekszeket szorongatva a kezemben bóklásztam a folyosókon. Vagyis inkább lábujjhegyen osontam, amiben segített az is, hogy nem volt cipő a lábamon, csupán a térdzoknim, így nem vertem nagy zajt a cipők kopogásával a folyosó kövén. Ami kicsit hideg volt, és hiába a vastag, kötött zokninak, néha lábujjhegyre kellett emelkednem, hogy ne fázzon az egész talpam. A zajtalanságomnak köszönhetően, főleg a kanyaroknál sikerült ráijesztenem egy-egy épp befordulni akaró diákra. Ám cserébe ők is megijesztetettek engem azzal, hogy megijedtek, így kvittek voltunk. Bár volt egy fiú, aki csúnyán rám szólt, hogy nem kéne kémkednem utána. Én meg csak motyogva bocsánatot kértem, pedig nem is utána kémkedtem. Sőt, valójában nem is kémkedtem! Inkább kutattam valaki után. Ehhez a művelethez kellettek amúgy a kekszek is, de erről még mesélek később.
Ma délután túl voltam végre az összes vizsgámon! Vagyis, Bájitaltanra elfelejtettem bemenni, de ha jól értelmeztem a szabályokat, attól még léphetek évfolyamot. Nagyon remélem, hogy így van, mert egyrészt nem szeretnék csalódást okozni se otthon, se Csongornak és Rózsa néninek. Mind szurkoltak értem a vizsgaidőszakban, Csongi meg mindenféle agyserkentő ételt és sütit készített nekem. Másrészt pedig voltak terveim a jövő évvel kapcsolatban. Egyelőre azonban nem aggódtam túl sokat a feledékenységem miatt, volt most más, ami kitöltötte a gondolataim nagy részét.
Szóval, ma felmentem a szobámba, ahogy vége volt a vizsgának, hogy pihenjek egy picit. Beszélgettem Arnolddal, a szfinxemmel, de hamar kimerített a sok találós kérdésével, így inkább azon kezdtem el gondolkodni, milyen programot szervezzek Rudolfnak, a még mindig antiszoc plüss rénszarvasomnak. Ám, ahogy körbepillantottam erre a gondolatra a szobában, rájöttem, hogy Rudolf nincs sehol! Egyből a legrosszabbra gondoltam: biztos elszökött. Kérdeztem Arnoldot, látta-e, de a homályos kérdés-szerű válaszaiból csak arra jutottam, hogy oké, nem elszökött, hanem elveszett. Biztosan kiment sétálni valahova, és nem talált vissza. Azon nyomban felugrottam az ágyról, még cipőt húzni is elfelejtettem. Nem volt időm ilyenekre. Már félig kint voltam a folyosón, amikor eszembe jutott a mese, amiben a gyerekek nem akartak eltévedni. Így hát felkaptam az éjjeliszekrényemen lévő tányérról az összes kekszet, és így indultam neki a keresésnek.
A keksz pedig arra kellett, hogy apró darabokat törjek belőle, és azokat elszórjam a Levita klubhelyiségtől kezdve, arrafelé, amerre épp jártam. Valamiért azt gondoltam, Rudolf ebből majd tudni fogja, merre kell hazatalálni.
Épp a Bejárai Csarnokba érkeztem, eszembe jutott, hogy talán kiment levegőzni. Elmerengve bámultam ki az ablakokon, ahogy elhaladtam mellettük, és még idejében sikerült megállnom a lány előtt, még mielőtt nekimentem volna.
- Öhm... bocsi. - Motyogtam zavartan, miközben kikerültem őt. Indultam volna tovább, de aztán mégis inkább megálltam, és megfordultam, az előbbi lány felé.
- Nem láttál véletlen erre egy rénszarvast? - Kérdeztem halkan, reménykedve. Majd eszembe jutott, hogy személyleírást is kéne adnom róla, mert így akármelyik másik rénszarvasról lehet szó!
- Kicsi, kábé ekkora... - Lehajoltam, hogy a talajhoz képest megmutassam a kis plüss magasságát.
- ... piros orra van, és Rudolfnak hívják. - Egészítettem ki, miközben felegyenesedtem. Aham, azt hiszem, ennyi.
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2013. március 18. 18:06
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. április 24. 21:26 Ugrás a poszthoz

Ruu

Kissé feszengve álltam a lány előtt, és nagyon-nagyon reménykedtem benne, hogy látta Rudolfot. Már majdnem minden helyet felkutattam érte, de eddig egyetlenegy nyomot sem találtam, amiből arra következtethettem volna, hogy ő a közelben lehet. Az is lehet amúgy, hogy elrabolták! Na, erre még nem is gondoltam, azt hiszem. Nem szökött el, ennyi biztos... vagyis nem biztos. Nem tudom, Arnold mindig olyan furin válaszol, lehet én meg nem is jól értelmezem a mondatait...á, nem tudom. Figyeljünk inkább a lányra.
- Hát... nem szokott legelni, ő inkább a sütit szereti. Szaladgálni pedig még nem láttam, bár attól még lehet, hogy szokott. Csak amikor én ott vagyok, akkor nem nagyon. - Magyarázom neki elgondolkodva, tényleg nem láttam még Rudolfot szaladni!Seprűn repült már, de nem egyedül persze, nincs neki olyan miniseprűje mint Kumának. Csak úgy utasként. De nem, szaladni nem.
Ezek és ilyesféle gondolatokkal a fejemben kicsit kiszakadtam a valóságból,és meg is feledkeztem egy kicsit segíthetekmegkeresniamúgyRunavagyok-ról. Tekintetem az egyik ablakra vándorolt, miközben közelebb lépkedtem hozzá, így a szerencsével határos módon nem lettem a lány lendülő karjának áldozata. A többi eseményt homály fedi részemről. Szemeimmel a tájat fürkésztem, szaladgáló rénszarvas után kutatva. Nagyon megmaradt most ez a fejemben, hogy Rudolf a tudtom nélkül futkozik. És mi van, ha eltörte a lábát, és most valahol, egy árokban fekszik, sérülten... nem. Megráztam a fejem, nem akartam ilyen negatív gondolatokat, általában a kevésbé tragikus magyarázatokat szerettem, így most is egy sima eltűnésnél maradok, és ennyi.
Azzal vissza is fordultam a lányhoz, és hirtelen nem is tudtam, mi van. Vagy, hogy miről beszélgettünk eddig, vagy most nekem kellene válaszolnom,esetleg kérdeznem?
- Öhm... - a kezemre pillantottam, amit ebben a pillanatban fel is emeltem - Kérsz sütit? Búzakorpás. - Kínáltam a lányt.
- Amúgy mész valahova? - Pillantottam a sporttáskára, majd elkerekedett szemmel, hirtelen megint a lányra néztem.
- Vagy te is megszöksz?
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. április 30. 22:16 Ugrás a poszthoz

Leslie, Kuma, Vani

- ... és mindezek miatt nem szabad többé elveszned, érted, ugye!? - Fejeztem be a kezemben tartott plüss rénszarvas felé intézett hosszú monológomat. Az előbbiekben felsoroltam neki mindazt, amiért rossz volt, hogy ő nincs velem. Bizony, bizony: Rudolf a rénszarvas a mai nap előkerült! Szuper nyomozói tehetségemnek hála... nem, nem. Igazából Arnold ráncigálta elő az ágy alól, ott sosem kerestem eddig, mivel nem merek benézni oda. Biztosan ott bujkált Rudolf egész eddig, vagy csak nemrég érkezett vissza valahonnan, ki tudja. Továbbra sem hajlandó elárulni, hol töltötte az elmúlt egy hónapot, ám én nagyon félek, hogy valami rosszba keveredett. Rossz arcok közé, tudjátok. Mindegy. Azért most megkönnyebbültem, és nagyot sóhajtva szorítottam magamhoz a plüssöt.
Csak ezután néztem körbe, és vettem észre Kumagoro-t, aki már lehet akkor is itt volt, mikor lecsüccsentem ide. Öhm, vagy vele jöttem ki? Nem emlékszem. És ott volt egy lány is, akinek a nyuszi épp bemutatkozott.
- Milyen furább dolgok? - Kérdeztem vissza a nyuszitól. Mindig is érdekeltek a furcsa dolgok, hátha tud olyat mondani, amivel még nem találkoztam. Addig pedig a szőke lányhoz fordultam.
- Én Abigél vagyok, és ő itt Rudolf. - Mutatkoztam be én is, és a rénszarvast is bemutattam, akit most le is ültettem a homokozó szélére... Jééé, ez itt egy homokozó? Aztaaa.
Gyorsan ide egy pillangó formát! Megtöltöttem homokkal, jól belenyomkodtam a formába, lenyomtam a földre, óvatosan felhúztam a formát... és tádáám, pillangó!
- Kuma, a várnak kell ám vizesárok is! Csinálunk? - Pillantottam a nyuszira csillogó szemekkel. A vizesárokhoz kell vizezni, juhi!
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. szeptember 1. 20:00 Ugrás a poszthoz

Gilbert

Azon gondolkodtam, hogy vajon... vagyis, nem. Igazából több minden járt a fejemben, nem csak egy gondolat. Először is, hogy a minap fedeztem fel, Csonginak mennyire furi a bajsza. Olyan mókásan furi, nem lefújjolósan ám. Fogalmam sincs, eddig volt-e bajsza. Mármint azt tudom, hogy borostája volt, mert mindig bökött az arca, amikor puszit adtam neki. Mostanában kevesebb puszit kapott tőlem, de nem az én hibámból. Emiatt el is szontyolodtam sokszor, most is. Úgyhogy inkább váltsunk. Min töprengtem még? A töpreng szóról mindig a törpék jutnak eszembe egyébként, de nem erre akartam kilyukadni. A vizsgák is eszembe jutottak most, hogy valamiért sikerült jól a vizsgaidőszak végére időzítenem őket, így még egy megmérettetésen sem vehettem részt. De majd hamarosan, azt hiszem. Ehhez kell a naptáram. Ja, igen! Okulva a tavalyi esetből, amikor elfelejtettem bemenni Bájitaltan vizsgára, idén kértem anyukámtól egy naptárat a vizsgákhoz, ami mindig időben szól. Vizsga előtt egy héttel, két nappal és a vizsga napján reggel elkezd pityegni, amíg oda nem érek és fel nem lapozom. Ha nem jutok el időben a naptárhoz, akkor a pityegés szirénázásba vált át. Saját tapasztalat. Eddig még nem érkezett rá panasz a szobatársaimtól, csupán Ágo cicáját rémíthette meg a lárma - ezt a naptáron lévő karmolás nyomokból következtettem ki.
Aztán még az is érdekelt volna, hogy hol lehet olyan virág alakú fagyit kapni, amit az előbb láttam a faluban egy kisfiúnál. Meg a szokásos apróságok: mit csinál most Rudolf (azt már elfelejtettem, hogy a plüssrénszarvast induláskor felkötöztem a bicajom csomagtartójára), miért mosolyog mindig olyan kedvesen rám Rózsa néni szomszédja, mitől lesznek olyan finom puhák a vajas kekszek, és mitől olyan színesek a színek, mi ez az illat...
Szóval nem csoda, ha elfeledkeztem arról, hogy épp Alettán, a bringámon ültem és - szokás szerint - száguldoztam vele. Én csak tekertem és tekertem, nem figyeltem azt, merre - hisz annyi mindenen járt az agyam ehelyett. Az volt a csoda, hogy eddig nem ütöttem el senkit sem. Eddig. A gondolatáramlás rövid szünetében eszméltem a rémisztő tényre: szélsebesen száguldok a víz felé. Nem mintha baj lett volna, ha beleesek a tóba; a lila, szalagokkal díszített Alettát féltettem csak, neki nem tesz jót szerintem ennyi víz. Na meg a tóba esés előtt valószínűleg elgázolom a korlátnál üldögélő valakit. Ezek miatt gyorsan kellett cselekednem, úgyhogy jól behúztam a fékeket, elsőt is, hátsót is - biztos, ami biztos. Tulajdonképpen mindez már a stégen zajlott le. De megálltam! Időközben becsuktam a szemeimet, így nem láttam, vajon nekimentem-e az illetőnek, de nem hallottam semmiféle kiáltozást, se ütközést nem éreztem, úgyhogy megnyugodtam, hogy nem történt baleset. Kinyitottam a szemeimet, főleg, mert úgy éreztem, eldőlök. És így is történt. Aletta megállt, az én lábaim meg még a pedálokon voltak, egyensúlyozni így pedig nem nagyon tudtam. Úgyhogy puff, a stég padlóján kötöttem ki.
- - Adtam halkan hangot a tompa fájdalomnak, amit a hátsó felem szenvedett el.
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. szeptember 2. 19:03 Ugrás a poszthoz

Gilbert


Az esés után nem volt időm elgondolkodni azon, vajon eltörött-e valamim. Nem igazán szerettem volna magamnak törött csontokat, az is csak kicsit villanyozott volna fel, hogy baj esetén használhattam volna azt a hippogriffes nevű varázsigét, amit még nem volt alkalmam kipróbálni, pedig tetszett a neve. Szóval, mindezekre nem volt időm, mert ahogy elestem, a következő pillanatban egy alak magasodott felém.
- Ü-ü... - Ingattam meg a fejemet, hogy nem, nem esett semmi bajom, és ezzel magamat is meggyőztem erről. Sokkal nagyobb problémát okozott ugyanis jelen esetben az idegen jelenléte, főleg, mivel látta az elesésemet, és lehet azt is, amikor szélsebesen egyenesen felé gurultam. Nem akartam ám, hogy azt higgye: meg akarom ölni! Megszeppenve figyeltem a felemás térdzoknis lábaimat, ahogy lekerül róluk a bicajom, a fiúnak köszönhetően. Kicsit elterelte a figyelmemet, hogy mennyire jól mutat egymás mellett a fehér alapon kék szivecskés zokni, és a kék alapon fehér pöttyös. Pedig nem is direkt csináltam ezt így. Óvatosan megmozgattam lábujjaimat, majd felhúztam a lábaimat; minden simán ment, úgyhogy kijelenthettem: épségben megúsztam ezt a kalandot is! És milyen jó, hogy ezt így gyorsan megállapítottam magamban, hisz nemsokára jött is egy kérdés, ami pont erre a válaszra várt. Én azonban nem tudtam megszólalni. Meg akartam, tényleg, még ha ismét bennem is volt az a kicsi félelem, hogy van rajtam kívül más is itt, és ugye az előbb részleteztem is, miért éreztem kínosnak a jelenlegi helyzetet. Amikor azonban felemeltem a fejem, amit eddig nem tettem meg, elfelejtettem, mire is kéne nekem válaszolnom. Felpillantottam a fiú arcára, vagyis inkább az arcát fedő maszkra, és azonnal bekapcsolt bennem a kicsi, lelkes, kíváncsi Abigél.
Namármost innentől kezdve nehéz volt arra koncentrálni, mit mond a fiú. Csak szavakat fogtam fel belőle, közben pedig le nem vettem a szemem róla. Szinte megbabonázva ültem ott, szoborrá válva, pedig a fejemben ment a harc a fangirl-mode Abi ellen, hogy végre fogja be egy percre, hadd ne legyek udvariatlan és/vagy ijesztő a fiú számára.
Rudolf nevének hallatára aztán a kicsi-Abit sikerült lecsapni egy kicsit, úgyhogy én is életjelet adtam végre, Aletta felé fordítottam értetlenül a fejem. Tényleg! Ott volt Rudolf, nahát!
- Nem tévesztettem össze. Tudom, hogy ő Rudolf. Te honnan tudod a nevét? - Pillantottam ismét a fiúra. Néha hajlamos voltam elfelejteni, hogy Rudolfnak nem is én találtam ki a nevét, hanem a Mikulás. E.T-n pedig nem is volt időm elgondolkodni, hisz a maszk ismét kiváltotta belőlem az égető kíváncsiság érzését. Felemeltem a jobb kezemet, szép lassan, és egy pillanatig úgy tűnhetett, meg fogom érinteni azt a maszkot... de aztán ráeszméltem, mit is készülök tenni, és gyorsan, elvörösödve visszarántottam a kezemet. A szemeimet azonban továbbra is a fiún tartottam, és másodszori nekifutásra sikerült is megszólalnom.
- Te róka vagy? - Hátö, igen. Ennyi volt a nagy kérdés.
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2013. szeptember 16. 19:42 Ugrás a poszthoz

Gilbert



- Kit-su-ne. - ismételtem meg a szót, többé-kevésbé úgy ejtve, ahogy azt a fiú tette. Rögtön meg is kaptam a választ, így nem is kellett megkérdenem, mit is jelent ez a szó. Rókadémon. Nahát! Akkor félig igazam volt!
Igazából ez sokkal izgalmasabbá kerekedett így, minthogy azt el tudtam volna képzelni. Bár a démon szónál okkal eszembe juthatott volna mindenféle gonosz lény, és talán aggódnom is kellett volna, de én nem voltam olyan, aki fel tudta volna mérni az esetleges veszélyhelyzetet. Nem éreztem magam semmiféle veszélyben, ha bármi félelem is lett volna bennem mégis, azt a kíváncsiságom úgyis elnyomta volna, úgyhogy ennyi.
- Nem ismerem a rókadémonokat. - böktem ki, rövid gondolkodás után. Nem tudtam elképzelni, mit is tud ő, milyen képességei vannak, vagy miért rókadémon.
- Miért vagy rókadémon? Vagy... - tettem fel a kérdést mégis hangosan, kicsi habozás után. Egyébként, ahogy tellett az idő, akár csak percekről volt szó, úgy észrevehető volt rajtam, hogy a zavarom kicsit enyhült. Voltak emberek, akiktől nem tartottam annyira, hiába voltak idegenek. Nem is tudom ezt mivel magyarázni. Tudjátok... vannak emberek, akikben van valami. Valami, ami nem kézzelfogható, és nem is tudom megmagyarázni. Talán egy érzés bennem, amit ők váltanak ki. Biztosan van erre kifejezés, csak én nem tudom megmagyarázni magamnak. Na, és ez a valami az, ami feloldja a kényelmetlenséget, amit általában az emberek közelsége okoz.
Visszatérve a be nem fejezett mondatomra... á, nem. El is felejtettem. A maszkot figyeltem, és azt gondoltam, életemben először lehetnék nagyon bátor és szemtelen, és levehetném azt az álarcot. Érdekelt a gondolat, miért hordja ezt a fiú. Sokkal nagyobb kalandnak ígérkezett az, hogy ha inkább leveszem az álarcot, és úgy derítem ki a titkot, nem pedig csak simán megkérdezem. Bár ennek megvolt a veszélye: azt kockáztattam, hogy a fiú vagy megharagszik és felfal... vagy ott hagy és többet nem barátkozik velem. Mindegyik elég rossznak ígérkezett.
Lesz, ami lesz! Majd lassan fogom csinálni, és akkor bármikor megállíthat, aham.
Ahogy ezt eldöntöttem, akcióba is lendültem. Óvatosan felemelem mindkét kezem, néha megállok és figyelem, aztán mikor úgy látom, nem ellenkezik, folytatom. Ezalatt pedig egyre hevesebben ver a szívem. Ujjaim az álarc felszínét simítják, mindjárt fény derül az igazságra! Felemelem a maszkot, közel az igazság pillanata... aztán puff, a fiú eltűnik. Ajjaj! Rosszat tettem? Eltüntettem... vagy, vagy megöltem?
Ám, ami történt, az egyik elképzelésemmel sem egyezett meg - hálisten! Egy cuki róka állt előttem, én pedig elkerekedett szemekkel, és tátott szájjal néztem. Nem tudtam megszólalni. Közelebb húzódtam az állathoz, és most már mindenféle óvatosság nélkül nyúltam felé, hogy megsimogassam a fejét. Persze, csak ha engedte.
- Nagyon aranyos vagy ám! - és ekkor eszembe jutott az előbb elfelejtett kérdés.
- De... akkor te most róka, vagyis rókadémon vagy, aki emberré tud változni? Vagy fordítva? - néztem kíváncsian a rókára. Vajon tud beszélni?
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2013. szeptember 16. 19:44
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2014. február 16. 21:48 Ugrás a poszthoz

Erik

Bárcsak felugrott volna a vonatra mégis, mint ahogy az abban a pillanatban megfordult a fejében, mikor a mozdony sípolt kettőt (ő pedig összerezzent, mert mindig megijedt ilyenkor, még akkor is, ha előre készült rá...)! Ám ő csak állt a peronon, a világoskék kabátjában, a sáltól alig látszódott az arca, és nem tett mást, mint belenyugvóan integetett a távolodó kis ablaknak, a kis ablak mögötti Csongornak. Valamiért most nagyon nehéz volt elválnia Csongortól, pedig az utóbbi időben sok időt töltöttek el egymás nélkül. Hiába volt szó csupán néhány napról, Abigélnek mégis nehéz lett a szíve. Talán így nevezik ezt, nem is tudta pontosan. Annyi bizonyos volt azonban, hogy ez az érzés az eléggé rosszak közé tartozott.
Még egy darabig álldogált az állomáson, emberek mentek el mellette, akkor rezdült össze másodszor a mai nap folyamán, mikor valaki köszönt neki.
Szia, Abi!
A hang tulajdonosát azonban már nem látta, elvitte a tömeg, messze tőle. Azért elsuttogott egy sziát, hátha mégis eljut a címzetthez. Erről eszébe jutott, milyen vicces lenne, ha a szavakat is szállíthatnák a baglyok. Nem is kéne leveleket írni! Bár ő szeretett levelezni, és szívecskéket írni az i-k fölé. Igaz, nem minden i betű jutott erre a sorsra, csak amikor a lány keze megkívánta a szívek rajzolását. Eszébe jutott, hogy még maradt a Valentin-napi sütiből, amit Csongorral alkottak, úgyhogy kicsit megmelengette a lelkét, hogy az este sütizni és kakaózni fog. És majd megkéri Rózsa nénit, hogy meséljen neki, merthogy ma őnála fog aludni. A vizsgaidőszak kissé szabadabbá tette, és ezt ki is szerette volna használni. Idén azért készített egy vizsganaptárat, amelyre gondosan, és színes ceruzákkal feljegyezte vizsgái dátumát, hogy még véletlenül se járjon úgy mint másodikban, hogy elfelejtett megjelenni Bájitaltanon. Igaz, hogy most nem is volt ilyen tárgya…
Bambán nézte, ahogy a következő vonat berobog az állomásra, majd a felismerésre, hogy: ez a  vonat majd el is indul, és ha elindul, megint kiadja azt az ijesztő hangot; hamar összekapta magát, és szedte apró lábait, ahogy csak bírta, hogy jó messzire tudhassa maga mögött a vasútállomást. Ez olyannyira jól sikerült neki, hogy szinte másodpercek alatt (vagyis csak ő érezte ennyinek a hősies futását) egy téren találta magát. Ez volt a Boglyas tér, ha jól emlékezett, bár nem sűrűn fordult meg erre. Viszont a szökőkúthoz már volt szerencséje, és rémlett is neki, hogy van egy bagoly a tetején.
- Áhhá! – adta jelét a felismerésnek, hogy valóban ott a bagoly. Baglyok! Sok-sok-sok. Igazából most az történt, hogy a lány fejét ellepték a baglyokkal kapcsolatos gondolatok, amikbe jobb, ha nem folyik bele az olvasó.
Kicsit kikapcsolt Abigélnek a külvilág, így észre sem vette, hogy időközben már nem is a földön, hanem a szökőkút peremén állt.

Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2014. február 16. 21:50
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2014. február 18. 20:06 Ugrás a poszthoz


Talán a baglyokat szerette volna elérni, talán együtt tervezett velük repülni, vagy csak csobbanni szeretett volna egyet a szökőkútban... ki tudja. Tegyük a voksunkat az első lehetőségre, az a valószínűbb. A repülésről már megtanulta, hogy azt seprű vagy bármiféle eszköz nélkül nem nagyon lehetett kivitelezni. Legalábbis úgy nem, ahogyan ő szerette volna. Seprűn volt szerencséje repülni, még valamelyik tanévben a szerencsétlenkedős kviddics alkalmával. Azt élvezte is, egészen addig, amíg Rudolf le nem pottyant a hátsó ülésről, zuhanórepülésbe nem kezdett.
Aztán, azt is tudja, hogy hideg időben nem jó, ha az ember vizes lesz. Kivéve, ha megvan rá a nagyon jó indoka! Ám a lány gondolatai most tényleg inkább a madarak körül jártak, egészen addig, amíg félbe nem szakították őt ebben a tevékenységben. A hang visszahozta Abit a valóságba. Először is nyugtázta magában, hogy a szökőkút peremén áll, szóval ne tegyen semmi hirtelen mozdulatot! Bár az ember lányának valamiért mindig ilyenkor jön meg a kedve az ugrálásra, meg az egy lábon egyensúlyozásra.
Megrázta a fejét, majd inkább óvatosan megfordult, és az ismeretlenre pillantott. Hát, ezt így lehet nem kellett volna, mert most eléggé zavarba jött attól, hogy egy fiú áll itt, és őt nézi. Gyorsan le is kapta szemeit az idegenről, és inkább kabátja egy gombját kezdte el nézegetni, közben alig észrevehetően, lábaival el-vissza kezdett el hintázni a szökőkút peremén. Veszélyes játszmába kezdtünk, Abigél, veszélyesbe!
Nem akarta elüldözni a fiút a hallgatásával, mert a kíváncsiság ismét felütötte fejét Abi gondolataiban, ez pedig tudvalevő, elűzi egy darabig a félénkségét, vagy legalábbis elviselhetővé teszi.
Tényleg nem telt el sok idő, talán csak egy perc, amit a lány ajakharapdálással, a gombja piszkálásával, apró dülöngéléssel és bátortalan felpillantásokkal töltött. Majd végül felemelte a fejét, és kibökte.
- Beleugrott a vízbe? - kérdezte halkan, egyértelműen Szépvölgyi Gerlére, és a sellővé válására utalva.
- ... úgy lett sellőkirálynő? - tette hozzá gyorsan, hátha mégsem emlékszik már arra a fiú, miről is beszélt neki az előbb.
Ajjaj... lehet, hogy ma még vizesek leszünk?
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2014. február 18. 20:07
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2014. február 20. 17:44 Ugrás a poszthoz

Úgy tűnik, Abi pont jókor szólalt meg végül. Bár a lánynak nem tűnt fel, hogy a fiú épp menni készült, és hogy ő maga mennyire közel került ahhoz, hogy elszalassza a sellők legendáját. Igaz, azt hozzá kell tenni, hogy ha a fiú el is köszönt volna, Abigél valószínűleg utána ered, és addig követi, amíg végül meg nem találja azt a fajta bátorságot, ami mások menet közbeni megszólításához kell.
Ő mindig is úgy gondolta egyébként, hogy a belső vívódásai csak neki léteznek, és kívülről nem látszanak... hogy csak neki tűnik kínosan hosszúnak az az idő, mire meg mer szólalni. Azonban volt már olyan esete - nem is egy -, mikor magára hagyták végül, gondolom pont ezért, mert nem tudták megvárni, míg összeszedi a bátorságát. Ilyenkor Abigél elgondolkodott, hova is tűnhetett ilyen hirtelen az illető. (Neki a másik eltűnése mindig hirtelennek hatott.) Néha rájött, hogy ő hibázott, de a legtöbb esetben valami szokatlan, gyanús eseményt gondolt ki magyarázatként. Láthatatlanná vált, elrabolta a házimanók titkos szervezete... akik nem gonoszak ám, csak a nem kedves diákokat viszik el... ilyenek.
Annyit azonban sejtett a lelke mélyén, hogy azok az emberek, akik szereplővé kellett, hogy váljanak az ő kis történetében... azok mindig itt maradtak. Még, ha a legutolsó pillanatban is történt ez így.
Diadalmasan elmosolyodott, hogy bizony jól gondolta ő: Szépvölgyi Gerle vízbe ugrott! A mosolyt ezután felváltotta a tátott szájú, csillogó szemű kíváncsiság. Ahogy a fiú mesélt, szinte megelevenedtek az események a lány szemei előtt. A szavak valósághű képekké formálódtak.
Egyszerre magát látta ott a szökőkút szélén mint Szépvölgyi Gerle, szinte hallotta a sellők énekét, tudta a dal hosszú szövegét. Csak figyelte a csobogó vizet, érezte a sellők hívogató hangját, ami kellemes, meleg szellőként lengte körül a lányt. Tudta, mit kell tennie!
- Gyorsétterem? - kérdezett vissza újra a valóságba pottyanva. Gyorsan visszahúzta a lábát, és inkább lelépett a földre a kút pereméről, majd követve a fiú példáját, ő is leült.
- Mit fogsz enni? - érdeklődött, ahelyett, hogy a kérdésre válaszolt volna. Igazából ő sem tudta, pontosan, merre is van az a hely, ő mindig Csongornál ebédelt, de azért elgondolkodott.
- Hát, szerintem ha elindulunk, egyszercsak biztosan érezni fogjuk a finom illatokat, és ha követjük azokat, rátalálunk az étteremre! Mit szólsz? - Bökte ki végül nem sokkal később a nagyszerű tervet.
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2014. február 20. 17:45
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2014. február 24. 19:45 Ugrás a poszthoz

Erik


- Abigél vagyok. - integetett vissza, a fiú-akinek már volt neve is-hoz fordulva, majd újból irányba helyezte magát, hogy felkészüljön az étterem kutató expedícióra.  A lányra olykor jellemzőek voltak a fáziskésések, mint ahogy ez az előbb is történt. Hallotta ugyan a köszönést, és a bemutatkozást, de olyan sokféle gondolattal volt teli Abi feje, hogy ez így a háttérbe szorult, és csak most sikerült előre küzdenie magát. A lány igyekezett figyelni arra, hogy ne legyen udvariatlan, bár a félénksége mégis néha - akaratán kívül - azzá tette.
Most azonban kalandra volt hivatalos, így legyűrte a gyomrában meg a mellkasában lévő kellemetlen érzést, ami ilyenkor mindig megjelenik. Azon gondolkodott, merre is induljanak pontosan. Szeretett volna valami olyan utcácskán elindulni, ahol még nem járt, mert hát az úgy izgalmas!
Egyébként nem, nem randira invitálás volt. Ha Abi valaha netalántán arra vetemedne, hogy randira hívjon valakit (miután tisztába került a szó jelentésével persze), akkor az nem menne neki ilyen bátran. Valószínűleg az arca duplán, triplán vagy... szóval sokkal-sokkal vörösebb lenne, hebegne-habogna, valószínűleg rengeteg öhm, ööö... -t használna azokban a pillanatokban, amikor egyáltalán meg mer szólalni. Túl rémisztő belegondolni egyáltalán! Reméljük, mire oda kerül a leányzó, sokkal bátrabb lesz, vagy legalábbis őt hívják majd el. Egy pirulós bólintás vagy fejrázás mindig egyszerűbbnek tűnik a  beszédnél.
Most már tudta, hogy nem enni mennek, hanem kisegítőt keresnek abban az étteremben. Abi bele is pillantott az előbb az újságba, amikor Erik mutatta a hirdetést. Akart is mondani ezzel kapcsolatban valamit, de az kiment a fejéből.
A kaland értékéből nem vont le semmit sem ez az új fejlemény, hisz ha már ott vannak, akár ehetnek is! Ez volt Abi legújabb titkos terve, amibe egyelőre nem avatta be a fiút, mert a titkos állapotot még ki szerette volna élvezni egy picikét.
- Bíííp! - érintette mutatóujját az orrához, ezzel ő bekapcsolta. Egyelőre nem érzett semmi olyat, amit kellett volna. Lopva a fiúra pillantott, vajon ő hogy csinálja ezt a szimatolás dolgot? Hátha Abi nem használja megfelelően az orrát. Aztán azért lassan elindult, remélve, hogy ha rossz irányba menne, akkor Erik majd megmenti, vagy valami.
Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2014. február 24. 20:09
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2014. március 1. 21:03 Ugrás a poszthoz

Erik


Kalandoraink végül útra keltek, orrukkal a levegő apró illatmolekulái között kutatva, hogy végül ráleljenek a megfelelő illatra. Azt nem tudni, hogy a Fő utczára is a szaglásuk segítségével jutottak el, vagy csupán a valamelyikük fejében eltárolt útvonal vezette őket ide. Mindenesetre ez volt a küldetésük könnyebbik része, úgy tűnt. Hisz, házszámok híján nem mentek most már semmire az újsággal. Valószínűleg ahhoz pedig mindketten félősek voltak, hogy leszólítsanak egy járókelőt útbaigazításért. De az úgyis elvette volna a kaland izgalmát!
Abigél rendületlenül koncentrált a feladatra, csak párszor, de tényleg mindössze két alkalommal kalandozott el picit a figyelme. Az egyik alkalommal egy puha, rózsaszín plüss maci csillogó fekete gombszemei vonzották magához a lány tekintetét. Ellenállt a kísértésnek, és hagyta, hogy Medve úr folytassa útját a szőke kislány kezében. A második alkalommal pedig azt hitte, Csongort látja, de hamar be kellett látnia, hogy mindössze a képzelete játszadozott vele. Rózsa néni szokta mondani, hogy a képzelet néha furcsa dolgokat láttat velünk, megviccel minket! Ám Abigél nem mindig tudta megkülönböztetni a valóságot a képzelődéstől. És különben is, az ő valósága teljesen más volt, mint a többieké.
Amikor Erik hirtelen megállt, Abi először azt hitte, megérkeztek. Tekintetével követte a fiút, így pillantotta meg a virágokat. Nem tudta ő, mifélék ezek, pedig biztosan elsétált már előttük legalább egyszer, ám valószínűleg akkor épp máson járt az agya. Előbb csak simogatta a puha szirmokat, amelyet a virág egy kedves dallammal köszönt meg. Aztán meglátta, mit csinál Erik.
- Várj! - kiáltott fel, nehogy a fiú elinduljon nélküle. Neki még dolga volt ugyanis. Ugyanúgy, ahogy az imént tette kalandortársa, ő is az egyik virágba dugta orrát, majd nagyot szippantott az illatból. Sokkal jobban tetszett ez neki, mint pár olyan illat vagy inkább szag, melyeket az idefelé való úton érzett. Ahogy elhúzódott a virágtól, tüsszentett egy aprót, majd nagy mosollyal, virágporos orral nézett fel Erikre.
- Mehetünk!- adta ki ő is az utasítást, ahogy felállt, letörölte kabátja ujjával a virágport, bár azt nem sejtette, hogy nem volt elég alapos, egy kis sárga folt alig észrevehetően még ott maradt.
Újra útnak indultak tehát, Abigél rossz érzései mostanra szinte teljesen eltűntek, vagy legalábbis rendesen elbújtak a lány elől.
Ő is érezte bizony a finom illatokat, amiknek hatására meg is kordult a gyomra. Felnézett a cégérre, ahogy Erik is tette, ám neki nem fagyott le a mosoly az arcáról. Sőt! Sokkal izgatottabb lett, mint ahogy eddig volt. Ez a Pillangó-varázs! Itt dolgozik Csongor! Bár most épp nem, de akkor is!
- Menjünk be!- fordult a fiúhoz. Neki nem kellett volna kétszer mondani, ám Abigél látta, hogy Erik nem erre számított. Jött is a kis súgás a fejében, hogy: "most kell valami meggyőzőt mondanod neki!", így hát hamar folytatta.
- Itt van egy teaház és egy étterem, és szoktak keresni ide is kisegítőt... és, és... ismerem a tulajdonost! - Szerintem, elég jó érveket sorakoztatott fel a lányka. A kérdés már csak az volt, hogy Erik is így gondolja-e. Ha igen, akkor Abigél valószínűleg nagyon fog örülni, és azon nyomban beszalad az épületbe, hogy üdvözölje a recepcióst, aki mindig olyan kedves vele.
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2014. március 8. 21:17 Ugrás a poszthoz

Erik és Zoey (Robituszin, hehe^^)

Szerencsére, Abigélnek nem kellett sokáig győzködnie Eriket, mert nem tudott volna már mást felhozni érveknek, csak olyanokat, hogy itt finom a süti, meg a tea is, hogy itt dolgozik Gilbert, meg amúgy Csongor is, csak ő most nincs a faluban. Erre a gondolatra Abi egy pillanatra elszontyolodott, de ezt hamar el is felejtette, hisz a fiú beleegyezésével ő máris futhatott be a pillangós házba. Az ajtót belökve felcsendült a jól ismert csengő hangja, mire a pultban ácsorgó szőke recepciós érdeklődve kapta fel a fejét.
Abigél pár másodpercre visszavett a lendületből, és megállt a bejáratnál, reméljük Erik nem szorosan mögötte sétált, mert akkor könnyedén nekiütközhetett a lánynak most, olyan hirtelen fékezett le a kis béka. Ám Abi nem érzett semmiféle ütést a hátán, az egyensúlyát sem veszítette el, úgyhogy ez a baleset szerencsésen meg nem történté lett nyilvánítva. A lánynak amiatt kellett az a kis idő, mert a szíve most is a torkában dobogott, ahogy mindig, mikor megérkezett ide. Kedvelte Emi-t, aki most is olyan barátságosan mosolygott rá a pult mögül, sőt még integetett is a lánynak! Abigél pedig pont emiatt habozott, össze kellett szednie a bátorságát, vagy legalábbis leküzdeni valamennyire a zavarát, minden egyes alkalommal, amikor szóba akart elegyedni Emilíával. És naná, hogy szeretett volna vele egy picit beszélni, hisz ő is viszonozni akarta azt a kedvességet, amit kapott.
Nagyokat lélegzett, mindenféle buzdító szavakat mormolt magában, s végül ismét nekilendült.
- Szia Emi! - halkan, alig érthetően motyogott, ám a szőke lány, aki a huszas évei közepén járhatott, hozzá szokott már ehhez a viselkedéshez. Mikor megkérdezte Abigéltől, hogy mi járatban van errefelé, a békakirálykisasszonynak eszébe jutott, hogy neki van egy útitársa is! Hamar megfordult, leellenőrizni, Erik vajon utána jött-e, vagy megszökött.
Szerencsére ott állt az ajtóban, úgyhogy Abi ismét a recepciós lánykára pillantott.
- Öhm... Zo... - már éppen javította volna ki magát Mrs Rutherfordra, annak ellenére, hogy igazából meg lett neki mondva, hogy ne öregítse már magázással a nőt. Szerencséjére Zoey éppen akkor bukkant fel, félbeszakítva ezzel a lányt.
- Üd... öhm, szia! Tudom, hogy nincs itt, elutazott. - zavartan állt a Pillangó-varázs vezetője előtt, de aztán vett egy mély levegőt.
- Ő Erik... - mutatott a fiú felé.
- És... hát, ő igazából munkát keres. - egyelőre ennyi tellett tőle.


Utoljára módosította:Pethő Abigél, 2014. március 8. 21:34
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2014. április 5. 21:57 Ugrás a poszthoz

Jenny Tündérmókus Miles  Rolleyes



- Ez is kell... és ez is, meg az is! - Motyogta magában, ahogy a polcok előtt sétálva megpillantott egy-egy szimpatikusnak tűnő könyvet. Rögtön nyúlt is érte, majd a tizedik könyvnél úgy döntött, elég lesz egyelőre ennyi. Kissé esetlenül, alig kilátva a könyvek mögül indult el egy félreeső rész felé. Talált is egy sort a polcok között, ahol látszólag nem gyakran jártak diákok. Abigél csak futólag pillantott az itt pihenő művekre, de nem tudta kivenni, mifélék is lehetnek azok. Sokkal jobban érdekelte őt a saját szerzeményei, amiket gondosan lepakolt a földre, majd ő is helyet foglalt közöttük, törökülésben. Kicsit még rendezgetett, ide-oda tolta a kalandokat rejtő irományokat, kis tornyokat csinált egy-két könyvből. Végül félkört alakított maga köré. Ő volt a toronyba zárt királylány, a könyvek pedig a védelmezői.
Nagy szakértelemmel (ecc-pecc, kimehetsz) kiválasztotta, melyik történetet fogja előbb elolvasni. Amint ezzel megvolt, kezébe vette a könyvet, így megbontva a kompozíciót. Kellő óvatossággal lapozta fel, mindig is vigyázott a könyvekre, akár az övéiről volt szó, akár máséról.
A történet pedig elkezdődött. Abigél rögtön odaképzelte magát a macskaköves utcára, az árvácskákkal szegélyezett kis kőház elé, ahonnan beszéd hangjai szűrődtek ki. Nem sokkal később pedig, Chris, a történet főhőse, egy szőke hajű fiú rontott ki a házból, és elszántan vágott neki a nagyvilágnak. Abi pedig képzeletben követte őt.
Neszelésre figyelt fel, immáron a valóságban, így felnézett a könyvből, elszakadva a történettől. Nem szerette volna, ha rátalálnak itt, hallgatózott, vajon merről jöhet a zaj forrása, és ami a legfontosabb: hogy merre fog továbbmenni. Nagyon remélte, hogy őt elkerüli jó messzire.
Pethő Abigél
INAKTÍV


Abékaimádó :3 | ÁdiFeleség <3
RPG hsz: 91
Összes hsz: 1939
Írta: 2014. április 5. 22:13 Ugrás a poszthoz

Jenny


Ha tudta volna, vagy akár csak egy picit is sejtette volna, hogy követik, biztosan minél hamarabb elhagyta volna a könyvtár területét. Ám olyannyira lefoglalta őt a könyvek cipekedése, aztán elrendezése, hogy nem is gondolt semmi ilyesmire Abi.
Ám most valaki vagy valami közeledett, kétség sem volt felőle. És bár csak másodpercek teltek el a könyvből való felpillantás, és az idegen felbukkanása között, Abigél fejében villámgyorsan végigjátszódott mindenféle, az ilyen esetekre előre kitalált jelenet. Mumusról, Csongiról... még Rudolfról is, ám, ami valójában következett, arra még ő sem számított.
Mármint a későbbi eseményekre. A lány felbukkanása nem volt túl meglepő, inkább csak Abiban okozott rémületet, na meg csalódást, mivel azt gondolta, sikerült kiválasztania a megfelelően elszigetelt, nyugis helyet a könyvtárban. Úgy tűnik, ez a keresés még nem ért véget számára, és még néhány zugot fel kell fedeznie és le kell tesztelnie.
- Öhm... szia. - Köszönt zavartan a lelkesen melléhuppanó lánynak. Kicsit sokkolva érezte magát ettől a vidámságtól, de azért igyekezett nem mogorvának tűnni. Magához szorította a könyvet, és azt kívánta, bárcsak Chris kinyúlna érte a történetből, és magával rántaná, be a lapok közé.
Nem tudta, mit mondhatna vagy kérdezhetne. Azt sem tudta, miért ült ide mellé a lány, de kedvesnek tűnt, így Abi is próbált egy kis mosolyt erőltetni az arcára.
- Ööö... segítsek esetleg valamiben? - Végre jött a mentőötlet! Talán a lány keres valamit vagy valakit, és akkor Abigél most lehet tud is neki segíteni.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Pethő Abigél összes hozzászólása (39 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel