Park Min Woo

Az utóbbi időben nem nagyon éltem társasági életet.  Az órákra mindig elmentem, de az edzésekre csak ritkán. Futni sem voltam, és bár nem híztam, érzem magamon, hogy nem vagyok túl jó formában. Hosszú hetekig a szobába bezárkózva tanulni és csak fetrengeni… nem túl jó. De nem tudtam mást csinálni. Borzalmasan éreztem magam. Mindig rosszul voltam, és a térdeim is feldagadtak. Előbbinek a miértjét nem tudom, nem mentem le a gyengélkedőre. Utóbbira van néhány ötletem. Egy időben többet edzettem, mint a megszokott –minden nap futottam, volt hogy több órát, hasizomgyakorlatokat csináltam, guggolásokat meg mindenféle gyakorlatokat. Ennek az előnye, hogy még hajlékonyabb és gyorsabb lettem, hátránya, hogy mint kiderült a térdeim nem bírták a hírtelen változást és ezért háromszor akkorák lettek, mint normális állapotban. Nem nézett ki túl jól. Egy csomó tubus sportkrémet meg jégzselét meg mindenféle krémet használtam, mindig be volt fáslizva a lábam, de így is csak pár hónap alatt lett újra olyan, mint régen. Gondoltam, hogy nem szabad erőltetnem, de heti egyszer- kétszer azért elmentem futni, igaz csak kisebb távolságokat. A has-, és karizom erősítő gyakorlatokat nem hagytam abba. Azoknak semmi közük a térdemhez. Épp ezért a hasamon kicsit jobban látszódnak a kockák, és a karom is vastagabb lett. Persze ez még a normális kategóriába tartozik. Nem akarok nagyon vastag karokat, mert nagyon vékony vagyok, és az úgy furán nézne ki.
Most, hogy a térdem újra „szép” elmehet futni, hogy a lábizmaimat is erősítsem. Időközben nagyon lehűlt a levegő. Ezért hosszú adidas melegítő nadrágot vettem fel, és a melegítő felsőre egy dzsekit. Sapka, sál, kesztyű és sportcipő. Futás után be szoktam menni a faluba, és mivel ott nem akarok melegítő ruhában mászkálni, a táskámba betettem egy farmert, a téli magas szárú fekete cipőmet, egy pulóvert, és még pár dolgot. Amikor mindezzel elkészültem felvettem a vállamra a táskám, és elindultam. A sétányra mentem. Ott már van egy megszokott helyem, ahova el tudom dugni a táskám. Nem rég fedeztem fel a fában egy lyukat, ami elég nagy ahhoz, hogy be tudjam tenni a táskám, és ne vegyék észre. Így mielőtt elkezdtem volna futni, elraktam a táskám. A fáról leugorva futni kezdtem. Jó érzés volt újra mozogni. Kábé egy órája indultam el, amikor visszaértem a fához. Ennyi elsőre elég volt. Remélem, hogy nem fog újra feldagadni a térdem. Kivettem a lyukból a táskám, aztán elindultam a cukrászda felé. Ott először a mosdóba mentem, hogy átöltözhessek. A hajamat is kiengedtem, és egy rózsaszín virágos csatot tűztem bele. A cuccokat visszatettem a táskámba, a kabátomat a kezemre terítettem, és kiléptem. Kicsit szokatlan volt újra emberek között lenni, de nagyon jó érzés volt. Beálltam a sorba. Szerencsére csak ketten álltak előttem, így hamar sorra jutottam. Egy szelet snickers tortát kértem, és egy szénsavas ásványvizet. Azt mondták, hogy majd kihozzák, ezért bólintottam, és elindultam helyet keresni. Elég sokan voltak itt, így üres asztal nem nagyon volt. Megláttam egy fiút, aki egyedül ült és a fal mellett bőrönd volt. Gondolom most jött, mert még nem láttam itt. Vagy ez lehet, hogy azért van, mert mostanában nem mozdultam ki. Úgy döntöttem oda ülök hozzá, persze csak ha engedi. Elindultam felé, és csak az asztalnál álltam meg. Megvártam, míg felnéz, aztán megszólaltam.
- Szia! Molly vagyok. Leülhetek?

Park Min Woo

A futás miatt kicsit fáradt vagyok, ezért amíg a fiú válaszát várom egyik lábamról a másikra állak. Vajon miért nem válaszolt még? Az oké, hogy gondolkodik, hogy igent mondjon-e, de ennyi ideig? Figyelem őt, ahogy a szeme végig jár a helyiségen, aztán végre felnéz. Halványan elmosolyodok. Remélem, hogy egy egyszerű „igen” lesz a válasza, de nem. Ehelyett egy kicsit fura választ ad, mégis igaza van. Miből gondolom, hogy ő nem egy pedofil? Nem tudhatom, hiszen nem ismerem, még sose láttam. Csak egy egyszerű megérzés volt, hogy mellé üljek. Ő volt a legszimpatikusabb, és egyáltalán nem tűnik olyan embernek, aki megerőszakolhatna, vagy bármi. Az utolsó szaván meglepődök. Mi vagy én? Kutya? Ez azért kicsit fájt. Mégis mosolyt erőltetek az arcomra, és leülök.
- Köszönöm! Futni voltam, és kicsit elfáradtam. –Nézek rá mosolyogva. Nem kérdezte, hogy miért akartam leülni, de gondoltam elmondom. Hátha ezzel meg tudom magyarázni, hogy miért akartam ide ülni. A fiú nem válaszolt. Teljesen belemerült a krémesébe. Ezen kicsit csodálkoztam. Miért nem válaszol? Attól, hogy nem rám figyel még hallja, amit mondok. Biztos csak nem tud rá mit mondani, vagy nem érdekli.
Egy pincér állt meg az asztalnál és tette le elém a rendelt sütit és vizet. Megköszöntöm, aztán ő elment. Már nagyon szomjas voltam, így az üveg egy harmadát leittam. Közelebb húztam a tányérom. Ettem egy falatot, aztán a fiúra néztem.
- Új vagy itt? –Néztem rá, de nem reagált. Még mindig a sütijét figyelte. Ennyire nem akar beszélgetni? De hiszen a bevezetőjéből azt vettem le, hogy valamilyen szinten meg fogunk ismerkedni. Akkor miért nem válaszol semmire?
- Ömm… Szereted a kviddicset? –Próbálkoztam újra. Valamivel csak felhívom magamra a figyelmét. Vagy lehet, legközelebb megfogadom Austin tanácsát, és nem ismerkedek így idegenekkel. De nem tehetek róla, ilyen vagyok.
Mivel még mindig nem érkezett válasz, csöndben gondolkodtam, hogy mi legyen. Menjek el, vagy próbálkozzak még? Úgy tűnik, hogy ő nem enged csak úgy közel magához bárkit. De ha mégis kicsit közelebb engedne magához, lehet hogy jó barátok lehetnénk. Azt biztos, hogy ő nagyon jó barát. Bár csak sikerülne valahogy beszédbe elegyedni vele!

Park Min Woo

Az asztalnál ülve próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de a fiú nem figyelt rám. A sütijével foglalkozott. Először arra gondoltam, hogy azért nem válaszol, mert néma. De aztán rájöttem, hogy ez nem lehet, mert amikor idejöttem, beszélt. Oké, hogy nem ismerjük egymást, de ez pont tökéletes alkalom arra, hogy megismerkedjünk. Vagy legalább ne üljünk csöndben magányosan. Mégis csak jobb, ha van társaságunk. Kis időre abbahagytam a próbálkozást. Eközben érkezik meg a pincér és teszi le elém a tortát. Még felteszek egy kérdést, miután a fiú felnéz. Nem válaszol, csak néz. Aztán leteszi a villáját és mutogatni kezd valamit. A második jel után rájövök, hogy mit csinál. Jelbeszéd. Akkor ezért nem válaszolt. Mert süket és nem hallotta. Összehúzott szemekkel figyelem a jeleket, próbálok emlékezni, hogy melyik mit is jelent. Az árvaházban, ahol éltem volt egy süket- néma kislány. Ő tanította meg nekem a jelbeszédet. Az elején mindig elrontottam, de aztán belejöttem. Viszont már öt éve nem mutattam egy jelet sem. Tíz éves voltam, amikor a nevelők megelégelték, hogy az a szegény lány egy varázslóval játsszon, ezért elvitték őt egy másik folyosóra, távol tőlem. Az udvaron sem lehettünk együtt, és az ebédlőben sem ülhettünk egymás mellé. Ha megpróbáltunk titokban találkozni, és lebuktunk akkor mindkettőnket megszidták és büntetést kaptunk. Néha távolról próbáltunk jeleket mutatni, de ez így már más volt. Aztán amikor ő tizenegy éves lett elvitték egy másik városba, ahol más süket-némákkal együtt tanulhatott. Azóta nem hallottam felőle.
Az első két jelet nem tudtam lefordítani, mert annyira csodálkoztam, hogy mit csinál, hogy nem értettem meg. A többit viszont értettem, bár volt, aminek a jelentését kétszer át kellett gondolnom. Viszont sikerült megértenem. Bólintottam egyet, aztán én is jelelni kezdtem.
Nem volt máshol hely, és láttam, hogy valami baj van. Gondoltam keresek –megráztam a fejem, mert elrontottam- segítek, ha tudok.
Feleltem neki. Most biztos megleptem. Nem hiszem, hogy számított rá, hogy tudok én is jelelni. Arcomon egy kedves mosoly jelent meg. A legtöbben, akik valamilyen testi betegséggel rendelkeznek, nem szeretik, ha sajnálják őket. A fiún is ezt láttam. Beszélni tud, ezért valószínű, hogy nem születése óta süket, így még rosszabb és nehezebb lehet neki. Sajnáltam. Nagyon. De nem akartam, hogy ezzel felelevenítsem az emlékeit, hogy még szomorúbb legyen.

Szultán Reggol

Ma korán keltem. Vagyis inkább korábban, mint szoktam. Még csak fél kilenc volt. Ha nincs órám, akkor ilyenkor még alszok. Ma viszont valamiért nem tudtam aludni. A tegnapi futás után olyan friss voltam, hogy úgy döntöttem ma ismét elmegyek egy kicsit edzeni. Kikeltem az ágyból és a szekrényhez léptem. Közben azon gondolkodtam, hogy ma mi legyen az edzés. Futás, úszás, kviddicsezés vagy valami más. Tegnap futottam, az úszáshoz még korán van… Legyen a kviddics. A szekrényből kivettem egy Adidas melegítő nadrágot, egy lila edzőpólót és a nadrághoz tartozó melegítő fölsőt. Gyorsan felöltöztem, a hajamat kiengedve hagytam, de egy hajgumit felhúztam a karomra. Ha fúj a szél, majd összefogom a hajam. A táskámba bedobtam egy üveg vizet, fésűt és pár dolgot, aztán felvettem az edzőcipőm és kabátom, majd elindultam a szabad kviddicspályára.
A pályára érve a táskámat letettem a lelátó szélére, aztán elmentem egy seprűért. Már be kellene szereznem egy sajátot! Ah.. Majd egyik nap elmegyek venni egyet.
 A seprűvel a táskámhoz mentem, gondolván, amíg bemelegítek, leteszem. Futottam a pálya körül három kört, ami tekintve a pálya nagyságára elég sokáig tartott. Aztán nyújtottam párat, majd felvettem a seprűt, felültem rá, és elindultam a középső karikához. Csodálatos érzés repülni! Felérve megálltam egy pillanatra, aztán újra elindultam. Mentem vele egy kört a pálya szélén, aztán mutatványokat kezdtem gyakorolni. Lajhár-lógás, forgás, meg mindenféle dolog, ami a meccseken jól jöhet. Bár én őrző vagyok, ezért nekem nem kell sok ilyet csinálnom, de ki tudja, mik történhetnek a meccseken.
Elég sokáig „röpködtem” mire kifáradtam. Pár perc pihenést megengedhetek magamnak ennyi kihagyás után. A pálya alja felé indultam, a táskámhoz. A landolás nem pont úgy sikerült, mint terveztem. Kicsit gyorsabban jöttem, ezért szinte belecsapódtam a földbe. Fájdalmamban felnyögtem. Letettem a seprűt a pálya szélére, aztán eldőltem. Csak feküdtem a földön lehunyt szemmel. Már nem fájt annyira a lábam, de nem akartam felkelni. A csuklóm viszont fájt. A becsapódás miatt előre estem, amit a csuklómmal fogtam fel, így a fejem nem sérült, viszont a csuklóm fáj. Bal kezemmel dörzsölgetni kezdtem, aztán meguntam, és csak feküdtem. Föntről úgy nézhettem ki, mint aki meghalt, de ennyire azért nem volt vészes az esés.

Min Woo

Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú el akar ijeszteni a jeleléssel, de ez nem sikerült. Én is megleptem őt. Látszott rajta, hogy nem számított rá, hogy én is tudom a jelbeszédet. De amikor felnézett, elmosolyodott. Én pedig megkönnyebbültem.
- Igen, tudok. Árvaházban éltem, mielőtt idejöttem, és ott volt egy lány, aki megtanított erre. De már nagyon régen használtam. – Feleltem mosolyogva. Régen mindig azt hittem, hogy aki süket az nem tud beszélni. Ezért is volt kicsit fura, hogy ő most rendesen beszélve kérdezett engem, nem pedig jelelve. Biztos nem akarja, hogy félreértsek valamit. Ez kedves tőle. Így már nem is tűnik annyira ellenségesnek, mint eddig gondoltam. Az előző mondatomban említettem, hogy valami baja lehet. Most már tudom, hogy van is.
- Bocsáss meg, nem úgy értettem! –Néztem rá félénken. Hangom kicsit könyörgő volt, de ezt ő nem hallhatta. Elég undokul felelt, de megértem őt. Nem akartam megbántani, vagy valami. De legalább már tudom, hogy melyik témát kell kerülnöm. Pedig meg szerettem volna tudni, hogyan süketült meg. De úgy tűnik, erre még várnom kell. Nem fogom ezzel piszkálni, hogy mondja el. Majd ha akarja, akkor elmondja. Gondolom.
Láttam rajta, hogy hezitál. Biztos azon gondolkodott, hogy elküldjön-e. A tortám már elfogyott, szóval, ha elküld, mennem kell. Végül megszólalt, én pedig megnyugodtam. Nem küldött el, hanem bemutatkozott. Elmosolyodtam.
- Szájról olvasni vagy jelelni szeretsz jobban? –Kérdeztem. Nekem végül is mindegy, hogy melyiket használjuk. Hamar belejövök a jelelésbe, és akkor könnyen tudunk beszélni. Én sokszor próbálkoztam a szájról olvasással, de sose ment. Nem tudom megkülönböztetni a betűket. Majd egyszer talán megtanulom, de előtte még meg tanulok spanyolul beszélni. Már így is beszélek öt nyelven, plusz a jelbeszéd, ezek mellé, ha megtanulok spanyolul és szájról olvasni is… Úgyis van érzékem nyelvekhez, mert az összeset egyedül, önszántamból tanultam meg. Az árvaházban töltött unalmas délutánok tökéletes alkalmak voltak a nyelvtanulásra.  Itt már nincs annyi szabadidőm, de ha esténként csak egy fél órát erre szánok gyorsan meg tudok tanulni spanyolul. Legalább meg van a következő életcélom. A lehető legtöbb nyelven megtanulni.
- Hol éltél mielőtt ide jöttél? –Kérdeztem mosolyogva.

Min Woo

Kicsit elmerültem a gondolataimban. Elképzeltem, hogy milyen lehet süketnek lenni. Az biztos, hogy nagyon rossz. Nekem már –és szinte mindenkinek- az élete egyik legfontosabb része, hogy hallja, hogy mi folyik körülötte. Azt mondják, a csend megnyugtató. Biztos nem a süketekre gondoltak. Hallani a zenét, a madarak csiripelését, vagy bármit az egyik legjobb része az életnek. Az én életemben is a legmeghatározóbb dolog hangszeren játszani, énekelni és táncolni. Ha nem hallanék, és nem tudnám ezeket csinálni…
- Én szeretném vele tartani a kapcsolatot! Csak... az árvaházban ő volt az egyetlen barátom. Amikor megtudták, hogy varázsló vagyok, mindenki elment mellőlem, mert féltek tőlem. Csak ő maradt velem. De a nevelők nem örültek annak, hogy ő a barátom, ezért megtiltották, hogy vele játsszak. Mi mindig megpróbáltunk átszökni a másikhoz, hogy beszélgethessünk, de ha lebuktunk büntetést kaptunk. Aztán öt éve elvitték őt az ország másik végébe, egy olyan iskolába, ahol mindenki olyan, mint ő. És a nevelők nem mondták meg, hogy hova vitték. Még mindig reménykedek, hogy egyszer megtalálom őt! –fejeztem be a kicsit hosszúra sikerült gondolatom. Miközben beszéltem, olyan emlékeket mondtam el, ami miatt elszomorodtam. Öt éve próbálom kinyomozni, hogy hol lehet. Ha ennyi idő alatt nem sikerült, akkor mennyi az esélye, hogy most sikerül? Elég kevés. De nem adom fel. Az emlékek hatására könny szökött a szemembe. Oldalra fordultam, és gyorsan letöröltem. Vettem egy mély levegőt, aztán visszafordultam. A könnyek helyett egy halvány mosoly került az arcomra.
A következő kérdésemre kicsit később kapom a választ. Biztos elgondolkodott valamin. Végül is én ráérek, miért siettetném!? A válasz mellé egy kérdést is kapok.
- Németországban, egy apró faluban –feleltem. Más biztos visszakérdezne, hogy akkor hogy lehet, hogy ilyen folyékonyan beszélem a magyart. Könnyen. Van érzékem a nyelvtanuláshoz. Meg abban a faluban szinte csak magyarok éltek. Az árvaházban is mindenki magyarul beszélt, és négy éves korunktól kezdve tanítottak németül. Így már majdnem tökéletesen beszélem. De nem szeretem. A magyar és a francia szép, sokkal jobban szeretek ezeken, vagy a többi beszélt nyelven kommunikálni.

Mary Glotter

Kedden volt a szülinapom. Mivel még nem volt időm megünnepelni úgy döntöttem, hogy elmegyek valahova. Bárhova, ahol vannak emberek. Minden évben hagyományszerűen az ikertesómmal ünnepeltem meg ezt a napot. Most viszont nem így volt. El kellett mennie innen, ezért csak levelezni tudunk. Hiányzik! Nélküle olyan elveszett vagyok. Szilveszterkor megfogadtam, hogy változtatok ezen a tulajdonságomon. Nem leszek ilyen félénk, odamegyek másokhoz. Szerencsére, ha más kezdeményez, akkor könnyen tudok vele beszélgetni, csak ne nekem kéne kezdenem. De itt ez nem olyan könnyű. Mindenkinek vannak barátai, ismerősei itt, akikkel elvannak, csak kevesen jönnek oda hozzám. Akivel jóba vagyok, már azzal is régen találkoztam. Majd felkeresem őket valamikor. És új barátokat is szeretnék.
Délután négy óra lehetett. Felöltöztem, aztán elindultam sétálni. Nem tudtam pontosan hova menjek. Egy eldugott kis helyet keresek, ahol nincsenek sokan. Ott talán könnyebben tudok ismerkedni. A főutcán sétálva megláttam egy kis helyet. Koszosnak tűnt, és az ajtaja előtt nem túl kellemes szagok keveredtek.
~Végül is egy próbát megér, maximum tovább megyek.~ Gondoltam, aztán beléptem az ajtón. Titkon reméltem, hogy az, amit kintről láttam csak megtévesztés volt, de tévedtem. Belülről is barátságtalan volt. Nem a legpompásabb hely megünnepelni a szülinapom, de mindegy. Leültem egy bárszékre, és vártam, hogy odajöjjön valaki, aki kiszolgál. A férfi magas volt, és elég testes. A fogadóhoz hasonlóan ő sem volt túl barátságos. Kicsit félve, de kértem egy vajsört, amit hamar meg is kaptam.
~Hát akkor boldog szülinapot nekem…~ Gondoltam, és beleittam.
~Bárcsak jönne ide valaki…~

Mary Glotter

A vajsörömet kortyolgattam, amikor jött valaki. Hallottam, hogy köszön, de azt hittem, hogy másnak. Ezért nem nagyon figyeltem rá. Az utána következő kérdésnél azonban biztos lettem benne, hogy nekem szól.
- Szia! –köszöntem én is viszonozva a mosolyt. – Persze, ülj le nyugodtan! –Válaszoltam egy bólintás közepette. A mosoly nem hervadt le az arcomról. Örültem, hogy valaki idejött.
- Én pedig Molly Jefkins vagyok. –Feleltem továbbra is boldogan. –Igen, én is a Bagolykőbe járok, 16 éves vagyok, és elsős. A navinébe lettem beosztva, ami illik is rám, és a suliban lakok. És te?
Próbáltam minden kérdésére válaszolni, de ez kicsit nehéz volt. Ennyi kérdés egyszerre! Azért, remélem sikerült mindenre választ adnom. Megvártam, amíg mindenre válaszolt, aztán új kérdést tettem fel.
- Merről jöttél ide tanulni? Az egész családod varázsló?
A választ hallgatva belekortyoltam a vajsörömbe. Emlékszem, amikor először ittam ilyet. Robert bácsinál, titokban. Akkor nem ízlett, de most ezt kívántam. És már egészen ízlik… bár azért nem ez lesz a kedvenc italom.
Hosszú hullámos hajamat előrehúztam a bal vállamra, és megigazítottam a kékvirágos csatot. Végignéztem magamon. Különös, nem mindennapi látványt nyújtottam. Egy olyan lány, aki törődik a külsejével, és vidám, színes és egy kicsit elegánsabb ruhákban jár, sört iszogatva… Fura. De ez most így jött ki. Majd legközelebb figyelmeztetem magam, hogy a helyhez illően öltözzek fel. Cipőm orrával halkan a pultot rugdostam, mert nem ért a lábam, és ez zavart. A koromhoz képest elég alacsony vagyok, de ez általában nem zavar. A legtöbb esetben leér a lábam, csak itt nem. Miért kell a bárszéknek ilyen magasnak lennie?
Miközben ezen gondolkodtam, figyeltem Mary válaszára.

Mary

Maryval néhány dologban hasonlítottunk. Persze csak ilyen külsőségekben, minthogy melyik házba vagyunk. A koromon egy kicsit meglepődött, amin annyira nem csodálkozok. Tényleg fura, hogy 16 évesen vagyok elsős.
- Igen, mert csak 15 évesen kaptam meg a levelet, hogy felvettek, aztán most a vizsgaidőszakban hazautaztam, mert meghalt egy nevelőnőm, akit nagyon szerettem, és ott akartam lenni a temetésén. Csak az utolsó vizsgámra értem haza, és így nem lehettem másodikos. –Megvontam a vállam, mintha nem lenne olyan rossz, hogy megbuktam, de a szívem mélyén azért sajnáltam egy kicsit. Bár van egy jó oldala… -De legalább idén nem kell annyit tanulnom idén! –Nevettem fel. Tényleg mindennek van jó oldala. Bár sokkal jobb lett volna, ha nem hal meg ezért Kate néni. Nyugodjon békében!
- Én Németországból jöttem, egy kicsi faluból, ahol nagyrészt magyarok laknak. A szüleimet nem ismerem, születésemkor elhagytak, pontosabban letettek az árvaház ajtaja elé, és otthagytak az ikertesómmal együtt. Ott nőttem fel az árvaházban, ahol, amikor megtudták, hogy varázsló vagyok testvéremmel együtt, akkor megutáltak minket, és onnantól kezdve rossz életünk volt. Csak az egyik ápolónő szeretett minket, gondolom neki is van egy varázsló rokona, és az egyik falusi, Robert bácsi. Ő olyan nekem, mintha az apukám lenne. –Amíg ezeket elmondtam nem mosolyogtam. Nem olyan szép történet, hogy vidáman beszéljek róla, de már hozzászoktam. Ezért csak megvontam a vállam, és inkább elmosolyodtam. –De nem baj. Biztos megvolt a szüleimnek a megfelelő okuk, hogy magunkra hagytak minket. Azért köszönöm nekik, hogy az árvaházig elvittek, és nem egy sötét utcában tettek le.
Arcomon már őszinte mosoly volt. Az érzésimre figyeltem. Akartam tudni, hogy miket érzek, hogy szeretem e a szüleimet. Nem tudom. Ha megkérdeznék, nem tudom, mit válaszolnék. Valamilyen szinten biztos szeretem őket, hiszen a vérszerinti szüleim… Másrészt viszont magamra hagytak, ráadásul még csak pár napos voltam. Ez pedig nem a legkönnyebben megbocsájtható dolog.
- De legalább amíg magányosan ültem a szobámba volt időm megtanulni egy csomó dolgot. –Mosolyodtam el a gondolatra, hogy nincs túl sok olyan ember, aki beszél annyi nyelven, mint én.
- Mit szoktál csinálni a szabadidődben? –Mosolyogtam továbbra is. Egyre szimpatikusabb a lány.  

Mary

-Köszönöm! -Mosolyodtam el kicsit, amikor a részvétét fejezte ki.
- Az ikertesóm, Austin elájult a nevelőnőnk temetésén, és ezért elvitték a kórházba. Amikor már úgy nézett ki, hogy jól van és hazajöhet, akkor pedig összeesett, és azóta kómában van. Nem tudják még, hogy miért, de mindent megtesznek érte. -A monológ végére egy kicsit könnyes lett a szemem, ezért gyorsan elfordultam, és letöröltem, hogy ne lássa. Ilyen hatással vagyok az emberekre? Mindenkivel, akit szerettem történik valami rossz. De remélem, hogy Austin felépül. Nem tudom mi lenne velem nélküle. Markomba temettem a csuklómon lévő karkötő Eiffel tornyot ábrázoló medálját. Ezt tőle kaptam, mert tudta, hogy minden álmom elmenni Franciaországba. Megígérte, hogy egyszer el fog vinni, bármi áron. De erről is lemondanék, csak gyógyuljon meg. Ha nem is jöhet vissza ide, akkor is legyen egészséges.
Ezek után mosolyt erőltettem az arcomra. Hiányzik bátyus, de meg kell tanulnom, hogy nem lehet mindig velem. Ilyenkor arra gondolok, hogy valahol, valakivel boldog. És ez engem is jobb kedvre derít.
- Megtanultam 6 nyelven, a jelbeszédet, táncolni és gitározni. Táncolni Austin tanított, neki nagyon jó a mozgása. -Mosolyodtam el. Felidéztem magamban az első "táncóráinkat". Sokat nevettünk, mert mindig bénáztam. De az évek alatt sikerült megtanulnom pár táncot.
A válaszom után ő válaszolt hosszabban az én kérdésemre.
- De jó! Kviddicsezel? Én is! Most már csak csere őrző vagyok, mert sok meccsre nem tudtam elmenni, de elég sokáig rendes őrző voltam. Te milyen poszton játszol? -Kérdeztem mosolyogva. Még valami, ami közös bennünk.
- Én futni szoktam a faluban, vagy valahol... Szinte bárhol. Csak néha kicsit hiperaktív vagyok, és olyankor le kell vezetnem valahogy a fölösleges energiákat. Amúgy meg nyelvet tanulok, minél többet, meg gitározgatok. És a suli színjátszócsoportjában is benne vagyok.

Mary

Elmosolyodtam, amikor megdicsérte a karkötőmet. Szerintem is szép, de az eszmei értéke ennél is nagyobb. Ha csúnya lenne, akkor is hordanám, hiszen az egyetlen vér szerinti rokonomtól kaptam, akit ismerek. Amikor megemlítettem, hogy hat nyelven megtanultam kicsit meglepődött, aztán nagyon lelkes lett. Igen általában ilyen reakciót szoktam kiváltani az emberekből amikor ezt mondom. Széles mosoly került az arcomra.
-  Köszönöm-Mondtam, amikor gratulált. -Sok volt a szabadidőm.
Felnevettem. Más lányok ha van egy kis idejük, akkor játszanak (ha kicsik) vagy a barátaival vannak, vagy bármit csinálnak, de a tanulás nem hiszem, hogy olyan sokaknál szóba szokott jönni. De egy biztos; más vagyok mint a többi lány.
- Én is nagyon szeretem! Olyan izgalmas! Bár néha fáj, ha eltalál egy gurkó, meg veszélyes is, de annyira izgalmas! A legjobb sport! -Egyre jobban kezdtem belelkesedni. Visszaemlékeztem a meccsekre, amiken játszottam, meg az edzésekre, a sérülésekre, meg mindenre. Olyan jó volt! Imádom!
- Hát igen... Megtanultam németül, mivel Németországban volt a falu, ahol laktunk, ezért ezt kötelezően kellett tanulnunk, és sokszor kellett ezt használnunk. Ha elmentünk egy másik városba, akkor németül kellett beszélnünk. És így már magyarul is megtanultam, mert ezt mondom az anyanyelvemnek. Franciául, mert egyszer ki szeretnék menni Franciaországba, és nem szeretnék majd éhen halni. Angolul, mert az világnyelv, sokan beszélik, gondoltam miért ne tanuljam meg?! Svédül, mert tetszett. És olaszul, mert szeretnék Olaszországba járni síelni. Egyelőre ennyi. De szeretnék még megtanulni spanyolul, oroszul meg mondjuk kínaiul. Meg ki tudja, ami jön! -Nevettem fel újra.
Mostanában nem használom nagyon a nyelveket, mert nincsen kivel. Angolul és németül sokan tudnak, de svédül alig beszél valaki. Talán tartok majd napokat, amikor csak egy nyelven beszélek. Akivel találkozok annak mondok pár mondtatot valahogy. Biztos örülni fognak nekem.
- Te beszélsz valamilyen nyelven?

Mary

-Hát 15 évet voltam az árvaházban, és ott már ahogy tudtunk beszélni elkezdtek németül tanítani, aztán 5 évesen olvasni, és onnantól kezdve elkezdtem tanulni nyelveket. Volt időm bőven -vontam meg a vállam. Ha ilyen szempontból nézem, akkor jó, hogy nem játszottak velünk. Ha ezekből a nyelvekből lerakom a nyelvvizsgát, mondjuk mindegyikből felső fokút, nem lesz gondom a munkakereséssel, amennyiben mugliként fogok élni. Ha itt maradok nem tudom, hogy kell e majd nyelvvizsga, bár nem hiszem. Ez majd eldől. Egyelőre azt se tudom, hogy itt maradok e, vagy elmegyek valahova. Ahogy a sors hozza.
- Az is nagyon jó, amikor ilyen "mutatványokat" csinálok a levegőben, mint mondjuk lefelé száguldva pörögni. Áhh... kimondhatatlanul imádom!
Ekkor elhatároztam magamban, hogy ha lesz újra szabadidőm elmegyek a kviddicspályára. Repülni akarok! Élvezni, ahogy a széllel szembe szállok, úgy érezni, hogy teljesen szabad vagyok, és senki nem állíthat meg! Felemelő érzés. Sajnálom a muglikat, hogy ők nem ismerik ezt a sportot, nem tudják, hogy milyen érzés repülni. Ez is egy indok volt arra, hogy eljöjjek az árvaházból. Mindig repülni akartam, de amikor ezt elmondtam egy nevelőnek, akkor egyszerűen megbüntetett, és azt mondta, hogy ne gondoljak ilyenekre. A normális emberek nem repülnek. Csak én nem vagyok teljesen normális.
Mosolyogva hallgattam, amikor az ő nyelvtudásáról beszélt.
- Ha gondolod segíthetek majd megtanulni angolul. Nem olyan nehéz, ha rájössz a titkára. Spanyolul meg esetleg tanulhatnánk együtt. Úgy izgalmasabb, mint egyedül egy lap fölé görnyedni és próbálkozni. -Ajánlottam fel segítségem, és ajánlatom. Austinnak is segítettem a nyelvtanulásban, mert neki se ment, de a segítségemmel egész gyorsan megtanulta.

Mary

- A háznak volt egy könyvtára, és abban volt pár nyelvkönyv. Abból tanultam angolul. Az nagyon jó volt, könnyen és érthetően írta le a dolgokat. Azt megtanultam, utána pedig megtudtam, hogy a nevelőnőm beszél angolul, és vele beszélgettem így. De ez inkább csak gyakorlás volt, mert akkor már tudtam. Az egyik falusi bácsi, Robert bácsi néha elvitt magához, ő tanított könnyebb varázslatokat, és egyszer az ő polcán találtam egy francia nyelvtankönyv hatrészes sorozatot. Abba belenéztem, és mivel megtetszett elkértem tőle. Abból is könnyen lehetett tanulni, ha meg nem értettem, akkor Robert bácsi mondott pár dolgot, de ilyen talán csak egyszer fordult elő. Svédül egy internetes oldalról tanultam. Az árvaházban lévő számítógépen. Abban senki nem segített, mert senki sem tudott svédül, de egyszer elkezdtem levelezni egy svéd fiúval, és ő mondta, hogy nagyon jól beszélem. Olaszul pedig egy könyvtári könyvsorozatból tanultam. És mindegyik nyelven olvastam regényeket. És amikor eljöttem, akkor egy könyvesboltban megvettem egy spanyol tankönyvsorozatot, ami most fent van a szobámba. És a könyvtárból is megvettem a könyveket, amikből tanultam, azok is nálam vannak. –fejeztem be a kicsit hosszúra sikerült szövegem. Belegondolva jó, hogy elhoztam ezeket a könyveket, így tudok gyakorolni. –A jelbeszédet meg egy süket-néma lány tanította meg, aki szintén az árvaházban lakott. –tettem hozzá.
Ez után a kviddicsre került a szó. Mosolyogva hallgattam, ahogy áradozik róla. Mindenben egyetértettem. Amikor felajánlotta, hogy kviddicsezzünk együtt még nagyobb mosoly került az arcomra.
- Igen! Igen! Igen! Olyan jó lenne! Úgyis gyakorolnom kell, hogy elkapjam a kvaffokat, meg ilyenek! Az nagyon jó lenne! -Néztem a lányra. És biztos, hogy jó hangulatban telnének az "edzések".
- Persze, segítek ha szeretnéd! És a spanyolnak is örülnék, mert szerintem hha ketten tanulunk akkor izgalmasabb lesz! -Mosolyogtam továbbra is.

Mary

- Köszönöm! -Mondtam mosolyogva, amikor többször is gratulációját fejezte ki. Ennyiszer még összesen nem gratuláltak, bár nem is mondtam el szinte senkinek, hogy miket tudok. Csak a bátyámnak dicsekedtem el, aki néha megdicsért, néha meg csak röhögve megvonta a vállát, és közölte, hogy sejtette, hogy meg fogom tanulni. Néha túl jól ismer az ikrem.
Ezután a kviddicsről esett szó. Az ötlet, hogy játszunk együtt mindkettőnknek tetszett.
- Mikor érsz rá? -Kérdeztem nevetve. Végre gyakorolhatok. Már jó ideje nem játszottam. Remélem, azért nem felejtettem el, hogy kell. Bár ez is olyan, hogy nem könnyű elfelejteni. Maximum kicsit lassabb lesz a reakcióm, ami mondjuk egy őrzőnél elég nagy baj. Gyakorolnom kell!
- Az nem baj, ha lassan tanulsz. Türelmes vagyok, ha kell ezerszer elmondok valamit ahhoz, hogy megjegyezd. De nem lesz olyan nehéz. Megpróbálok a lehető legérthetőbben magyarázni! -Mosolyogtam. Tényleg türelmes vagyok, enélkül most én se tudnám azt, amit tudok. Svédül sokáig tartott megtanulnom, de nem adtam fel, így sikerült. Csak akkor vagyok türelmetlen, ha késésben vagyok valahonnan. Ezen kívül annyit tudok várni, amennyit csak kell.
Gondolataim a spanyol könyvem felé terelődtek. Hova is tettem? Emlékszem, hogy elhoztam, de nem tudom, hogy amikor kipakoltam, akkor hova tettem. Ha felmegyek majd megkeresem. Megittam a maradék vajsörömet, aztán kinéztem az ablakon. Kint kezdett sötétedni. Elég rég óta voltam már itt, épp ideje lenne menni. Bocsánatkérően néztem a lányra.
- Szerintem én lassan visszaindulok az iskolába. Elég sötét van már kint. -Húztam el a számat. Felálltam, és elkezdtem felöltözni. Amikor elkészültem újra a lányra néztem, hogy ő is jön e, aztán a reakciója után elindultam.

Sharlotte

Utóbbi napjaim magányosan teltek. Leginkább a vizsgákra készültem, vagy gitároztam. Sosem rajongtam a vizsgákért. Mindig izgulok előttük. Alig eszek, nem csinálok semmit. Ez most is így történt. Eddig azonban a bátyámmal meg tudtam osztani ezt a problémámat, de már ő sincs itt. Ilyen gondolatokkal álltam a zárt ablak előtt, és bámultam ki a hideg, téli estére. Újabb hasonló gondolatok ezrei leptek el. Leginkább a tesóm érdekelt. Hogy van most, mit csinálhat, milyen állapotban van... Végül elővettem egy lapot, és írni kezdtem. Hosszasan leírtam az érzéseimet és gondolataimat. Közben pár könnycseppet is megejtettem, ami a lapra esve elkente a tintát. Nem foglalkoztam vele. Austin ismer annyira, hogy ki tudja olvasni ezt a szót is. Leírtam az utolsó mondatot, majd azt gondosan összehajtva egy bagollyal elküldtem ikremnek. Figyeltem ahogy repül, aztán amikor már nem láttam felvettem a kabátom, és elindultam. Nem volt konkrét elképzelésem, hogy hova menjek, csak sétálni akartam. A járdán halkan kopogott fekete csizmám kicsi sarka.
A játszótér felé fordultam, hogy felidézzem a régi emlékeket. Mindig a mászókán lógtam, így most is afelé mentem. Lassan lépkedtem, mert egy lány lógott ott és valamit dúdolt. Nem akartam megzavarni, így kicsit arrébb álltam meg, ahol nem lát. A halk dúdolásra fejemben koreográfiákat találtam ki. Közben felmentem a csúszda tetejére. A korlátra támaszkodtam, és csak néztem a tájat. A szél kicsit fújta a hajam, de nem fáztam. Amikor a lány befejezte a dalt ránéztem, de nem szólaltam meg. Akartam köszönni neki, de ha véletlenül megijesztem és leesik nem hiszem, hogy örülne. Így inkább vártam. Lecsúsztam a csúszdán, amit elég hangzavarnak véltem ahhoz, hogy észrevegyen, és lehetőleg ne essen le.
- Szia. Molly vagyok. Bocsi, ha megijesztettelek, vagy zavarok! -Néztem rá egy kedves mosoly kíséretében.