Mary Glotter

Pám-párárám-pám-párárám… Hallatszik a kastély legvígabb folyosójáról. Persze csak szolidan, nem artikulálatlan üvöltés formájában, inkább amolyan finom, úri kisasszonyhoz illendő módon. Innen tudjuk, hogy most nem a freskók a tettesek… De kezdjük ott, hogy az úri kisasszonyok sem énekelgetnek semmifajta folyosókon. Viszont most nem látja senki. Ilyenkor talán még ők is kifordulnak magukból.
De Amandát ez látszólag nem érdekli, a folyamatosan ismétlődő ti-ririk ritmusához igazítja lépteit. Egy hosszabb-aztán két rövidebb ugrás.  A lány még a bal kezét is lengeti hozzá, miközben csettintget a rajta lévő ujjakkal. Azért csak a bal kezével, mert a jobbnak két vastag könyvet, plusz pár jegyzetet kell erősen szorítani, nehogy a földre essen.
De hogy miért is ilyen boldog a kis hősünk? Nos, ez egy jó kérdés. Talán jó jegyet kapott? Vagy valaki megkérte a kezét? Benyakalt nyolc üveg vörösbort? Megígérték neki, hogy kiveszik az iskolából? (Mert ugye jó hely, meg minden, de mégiscsak itt is tanulni kell) Vagy csak a freskók vannak rá ilyen hatással? Minden embert, aki erre téved, megfertőznek ezzel a borvirágos jókedvükkel?
A lányka éppen egy férfiakból álló asztaltársasághoz lejt oda, hogy leemelje fejéről képzeletbeli kalapját. Pukedlizik egyet a vászonlakóknak, akik döbbenten merednek rá. De úgy különben a legtöbb festmény hasonló helyzetben van öt méteres körzetben. Jó-jó, azt megszokták már, hogy a képek alakjai állandóan mulatoznak, de ez számukra szokatlan viselkedés egy igazi, hús vér embertől. Akarom mondani boszorkánytól.
A lány visszateszi a kalapját a fejére, majd tovalibben, hogy megkérdezze két szerzetestől; mi jón nevetnek a másik falon? Arcán piros foltok jelentek meg a sok táncikálástól, és haja kócosan lobog utána. Most belegondolva nagyon hasonlít a csodaországbeli bolond kalaposra, csak női kiadásban. És kalap nélkül. És kevésbé elhagyatottan..

szerelés

Mary Glotter

A két szerzetes nem volt hajlandó válaszolni a kérdésére, csak folytatták a kacarászást, tudomást sem véve Amandáról. Ezen a lány kissé meg is sértődött, és faképnél hagyta a papokat. De –ahogy ismerjük- nem volt képes sokáig duzzogni, főleg, hogy senki sem látta. Tudniillik csak akkor vette a fáradtságot a hisztizésre, és duzzogásra, ha van közönsége is. Így, szólóban olyan unalmas lenne haragot tartani, úgyhogy igazán kár a gőzért.
Párárá-pám-pám-pám-pám. Párárá-pám-pám-pám-pám. Folytatta Amanda a mai exkluzív, tényleg totálisan zárt zártkörű zenés bemutatóestjét a jól ismert keringő hangjaival. Természetesen a táncot is megváltoztatta ennek tiszteletére. Csukott szemmel haladt a nagyobb beleélés miatt. Bal fel-, és alkarja kilencven fokos szöget zártak be egymással, és a keze képzeletbeli párjának kezében volt. Mikor a megfelelő részhez ért, elkezdett forogni is. A festmények megütközve néztek rá, miközben ő láthatóan gondtalanul dalolászott.
A haja vígan lengett körülötte, és a szoknyája is boldogan pörgött. Annyira élvezte, hogy legszívesebben eldobta volna a könyveket, és széttárt karokkal forgott volna napestig. De talán túlságosan is belefeledkezett a mulatozásba, mert egyszer csak… BUMM!
Amanda rémülten sikoltott fel, és ijedtében eldobott mindent, ami a kezében volt. Aztán ő maga is megtántorodott, de szerencsére sikerült megtalálni az egyensúlyát. Mikor már két lábbal állt a földön –a szó átvitt, és eredeti értelmében is- hozzálátott szemrevételezni a lányt, akinek nekiment. A látásban viszont némileg zavarta az a sok haj, ami mind az az arcába lógott. Türelmetlen mozdulattal kisöpörte büszkeségét, és ezzel a nagy kapkodással nem csak egy hajszálat sikerült kitépnie… ~Remek, ha kihullik a hajam, lesz kit hibáztatnom~ gondolta, ahogy a lányra nézett, aki éppen akkor tápászkodott fel a földről. Amanda először megrémült, hogy ő lökte fel, de a kézre pillantva –ami a könyvei és jegyzetei sebtiben összeszedett kupacát nyújtotta át- leesett neki a tantusz. Zavartan átvette a tanulása kézzel fogható bizonyítékát, de közben változatlanul a lány arcára meredt. ~Vajon mennyit látott?~ futott át hirtelen az agyán, és hirtelen összeszűkítette a szemeit. Ha kikotyogja valakinek, hogy mit művelt ő itt, akkor egész további élete szégyenkezésben fog telni. Szinte látta lelki szemei előtt, ahogy a lány éppen a barátnője fülébe pusmog valamit. De Amandának meg kell őriznie a méltóságát, vele nem történhetnek cikis dolgok. De erre, amit most művelt, csak egyetlen jelző létezik: ultragáz!
- Te meg? – szaladt ki Amanda száján sokkal a másik lány köszönése után. Már ha köszönt egyáltalán. Amanda hirtelen nem emlékezett. Viszont jó lesz kedves lenni vele, mert ha nem, akkor Valakinek máris megvan az indítéka cikis dolgokat terjeszteni róla. És különben is, ki tudja? Ellenségeket csak akkor kell szerezni, ha a mi oldalunkon állnak megfelelő barátok. Blankáról viszont már rég nem hallott.
- Úgy értem, - Amanda elmosolyodott, és hirtelen lekapta a tekintetét a lány arcáról. – köszi, hogy segítettél. – folytatta elhaló hangon. A helyzet egyre kínosabb kezd lenni. Amanda általában szerette kínos helyzetbe hozni az embereket, ami inkább illik egy rellonoshoz, mint egy csupaszív kis eridonoshoz.
- Megvagy? – kérdezte mostmár magabiztosabban. – Hogy… hogyhogy nem láttál? – folytatta a szavakkal küszködve. Legszívesebben elfelejtette volna az egészet, de amúgy tényleg… hogyhogy nem vették észre? Ehhez nem volt hozzászokva.

szerelés

Mary Glotter

A fergeteges jókedve helyét gyanakvás vette át. Nem tudta eldönteni, hogy a lány most blöfföl vele, vagy sem. ~Vajon miért nem árulja el, ha látott valamit? Vagy talán tényleg nem látott? De akkor miért vigyorog ilyen bugyután?~ röpködtek a lány fejében a kérdések. Próbált a csaj gondolataiban olvasni, de –mint eddig soha,- most sem jött be. Miután feladta az agyturkászást, képzeletbeli listát készített a csajszi indítékairól. Talán most idiótának nézi, mert felfedezte, hogy keringőzik a folyosón, saját zenei aláfestéssel. Nem meri bevallani neki, mert fél tőle, hogyha elárulja, akkor a „dühöngő őrült Amanda” átmegy dilibe, és olyat tesz…
- Semmi sem történt. – felelte hűvösen, és mesterkélt mosolyt villantott rá. A következő kérdésre csak egy aprót bólintott.
- Hahó, jól vagy? Talán mosoly-túltengésed van? – kérdezte hirtelen, minden érdeklődés nélkül. Hangja kicsit irritálóan csengett, mert egyáltalán nem akart kedvesnek lenni olyannal, aki éppen jóízűen kacarászik rajta, holott ki is járkál hátrafelé? Megalázottnak érezte magát, és nem szerette ezt az érzést. Ilyenkor átlendül támadó állásmódba, és beburkolózik palástjába, amiről minden sértés lepereg, és előveszi csodafegyverét, ami nem sokszor téveszt célt.
- Ühüm. – válaszolta a terjedelmes magyarázatra egyszerűen. Nem igazán győzte meg a lányka hirtelen elhadart szövege. Érezte, hogy még meg kell értetnie vele, hogy amit ma látott, azt el kell felejtenie.
- Curikkoltál? – bukott ki belőle a nevetés akaratlanul is. A terve, miszerint meg akarta őrizni a királynőies hanghordozást, és viselkedést, kudarcot vallott. Szerette volna ezzel a viselkedéssel megfélemlíteni a lányt, de úgy tűnik ez nem jött össze. Na, majd legkésőbb.
- Ez meg miféle szó? – kérdezte nevetéssel küszködve.

Vajon mennyire gyakori a felelőtlen viselkedés egy iskola folyosóin? Nyilván a suli nagyságától függ. Minél nagyobb az épület, annál több folyosó, terem, lépcsősor, helyiség van benne, egy szóval annál jobban eloszlik a nép. És akkor egy nagy iskolában egy folyosón kevesebben lesznek, mint egy kicsiben. Ami azt jelenti, hogy…  ’A’ sok olyan hely van, ahol egyedül lehet az ember, és ez hozza ki belőle a bugyuta viselkedést, vagy  ’B’, miszerint mindenhol van valaki, aki miatt nincs alkalom lejáratni magunkat.
 Amanda lázasan próbálta kitalálni, hogy itteni mércével mennyire fogják hülyének hinni, ha kitudódik ez a dolog…. Már ha kitudódik!
 A tolatós lány minden átmenet nélkül lehervasztotta a vigyorát, és kényeskedően válaszolt.
- Aha! – felelte felhúzott szemöldökkel Amanda. Nem teljesen értette, hogy most hirtelen mi baja lett rükverckirálynőnek. ~Talán goromba kérdést tettem fel? Jaj de sajnálom!~ gondolta Amanda cinikusan. Kedve lett volna kikaparni tolatóska szemét.
- Értem én, hogy egy szó! Nem vagyok hülye, kikövetkeztettem, mit jelent! – csattant fel Amanda. ~Most komolyan, ez hülyének néz? Csak nem vagyok már olyan retardált, hogy ne tudjak kitalálni a szövegkörnyezetéből egy szót!~ gondolta fensőbbségesen. Kezdte egyre jobban bökni a csőrét ez az okoska. Nem akart vele kedves lenni, de sajnos muszáj lesz neki, mert a végén még eljár a szája… És azt ugyebár, Amanda, nem akarjuk, igaz? És különben is, ő nem rellonos! Ő nem rideg, távolságtartó, és gonosz! Ő egy kedves, segítőkész, aranyos, barátságos, drága, egyetlen […] ERIDONOS!  
- Na jó, ne utáljuk egymást. – lobogtatta meg a képzeletbeli fehér zászlót, és remélte, hogy Rükvercina elfogadja a békejobbot. Mert ha nem… akkor jó eridonoshoz méltón bakattan, és dühbe gurul. A méltóságán eddig esett csorba pont elég lesz, nem kellenek mára további karcolások.
- Egyébként mi a neved Rükvercina? – kérdezte kedvesen, és csak pár másodperccel később eszmélt fel, hogy kicsúszott a száján a becenév, ami miatt most nyilván priusza lesz Rükvercinánál. Egyáltalán nem akarta ezzel megbántani, pláne ha már elhatározta, hogy lesz olyan hülye, és kedvesen fog viselkedni.
 - Úgy értem, kedves lány, aki néha hátrafelé megy? - próbálta kijavítani magát eléggé sikertelenül. ~Ha eddig nem is, most sikerült hülyét csinálnom magamból~ gondolta kedveszegetten, és fancsali ábrázattal a lányra nézett, várva mit lép erre.

Rükvercina

Amanda százezer-egy százalékig biztos volt benne, hogy a lány nem fogadja el a békejobbot. Fordított helyzetben, ő biztos bocsánatkérője szemébe nevetne, de legalábbis sértetten elvonulna. Így aztán meglepte, amikor Rükvercina jó ötletnek titulálta a kibékülést.
- Oké! Akkor nem haragszunk egymásra. – felelte bizonytalanul, aprókat bólintva: nem tudta, hogy pontosan mit is kéne tennie, vagy pláne mondania. Nyugtalanul egyik lábáról a másikra állt, de eközben Rükvercke is bemutatott egy kézlengetést. ~Azt senki ne várja, hogy a nyakába boruljak!~ gondolta miközben észrevétlenül végigmérte újdonsült ismerősét. Szerette volna itt hagyni, de feltétlen meg kellett, hogy értesse vele a történteket. Nem magyarázkodni akart, csak elmondani, hogy teljesen normális viselkedés volt ez részéről… És meggyőzni, hogy ne fecsegjen… De ezt nagyon óvatosan kell elvégezni, mert mi van, ha nem látott semmit? Nagyon pontos kérdéseket kell feltenni. Akkor kezdődjék a móka!
Most már aztán tényleg kihúzta a gyufát a lánynál. Ő legalábbis, fordított esetben tüstént lekevert volna neki egy nagy pofont. Hajaj, ha valaki őt merné ilyen csodálatos becenévvel illetni! Az biztos kapna egy kicsit eridonos éne rossz oldalából is, nem csak a jó, vendégszerető feléből.
De úgy tűnik egy a csaj immunis a gyúnynevekre. Amandát annyira meglepte a lány reakciója, ami se nem sértődött, se nem dühös nem volt, sőt mi több a lány egy mosollyal díjazta a produkciót. Amandánk pár pillanatra leblokkolt, de miután újra bekapcsolt az első ami eszébe jutott, hogy már megint csak szórakozik vele. Legalábbis a mosoly megint kiült az arcocskájára… ~Én itt töröm magam, hogy kedves legyek, de viszont ő!...~ hirtelen elöntötte a düh, és nem tudta, hogy mit higgyen. Nem volt hozzászokva, hogy kigúnyolják.
 - Most ezt komolyan mondtad? – kérdezte gyanakodva. Szívesen összefonta maga előtt a karjait, hogy hatásosabb legyen, de ezt nem tették lehetővé jobb kezében szorongatott könyvei.
 - Mert ha igen, akkor Amanda vagyok… – felelte lassan, a lány szemeit fürkészve. Nem rázta meg a kinyújtott kezet, mert még mindig nem tudta kitalálni, hogy Rükvercina gyúnyolódik, vagy komolyan beszél.
 - …De ha nem… - folytatta Amanda, de nem fejezte be a mondatot. ~Akkor most következzék az igazság pillanata! Majd utána ítélkezünk életed kioltásáról! Muhaha~

Párárá pám- pám, pám-pám… -hangzik Amanda fejében még mindig a keringő fülbemászó dallama. Hiába, ezek a táncok olyan kis kedvesek, mindenki szereti őket. Csak akkor nem örülünk nekik, ha megakadályoznak a koncentrálásban, ahogy ez most Amanda esetében történt. Szerette azzal ámítani magát, hogy egyszerre százféle dologra tud figyelni, mert hát ő ugye mindig mindenben ki akar tűnni, csak sajnos ez nem volt igaz. A nagyon fontos dolgokra nagyon kell koncentrálni, mert ha nem, akkor kicsúszik valami butaság a száján, vagy csak simán lejáratja magát. És akkor bedilizik, és idegbajos üzemmódba lép, ami hajaj..
Éppen ezért türelmetlenül megrázta a fejét, mintha egy szúnyog röpködne mellette, és ezzel hessegetné el, holott igazából a keringőt akarta csak száműzni gondolataiból.
~Akkor tehát nem haragszunk egymásra, ezt is megbeszéltük… Tiszta lap.~ tudatosította magában a fejleményeket Amanda, nagy levegővétel, és egy furcsa bólintás kíséretében. Kicsiz izgult amiatt, ami most következik. Eközben nem mondott semmit, de szemeit le nem vette volna Maryről, így hallgatta végig a monológot, ami szintén az ő butaságaira volt válasz. De tény, hogy meglepte, milyen jól fogadta Rükvercina a becenevét. Ő biztos nem tudott volna így reagálni… Sem semmilyen más békés módon… vagy nem bekattantul…
-Semmi! – felelte gyorsan, szemrebbenés nélkül, és prbálta szuggerálni Maryt. ~Felejtsd el, felejtsd el, hogy milyen hülyeségeket mondtam! Felejtsd el!~ ki tudja, egyszer talán mégis működhet.
-Amanda. – nyomatékosította még egyszer a saját nevét. Aztán mély lélegzetet vett, és egyet lépett előre. Így kissé kínossá vált a közte és Mary közti kis távolság, de ő mégsem húzódott hátra, talán Mary meghökken, és ő lép egyet hátra. Ha meg rákérdez, Amanda mondhatja azt, hogy tisztogatni akarta az auráját. (Ha-ha.)
-Na jólvan, Mary. Beszélgessünk! – kezdte nyájasan, de talán mert túlságosan kedves akart lenni, kissé ijesztőre sikeredett. – Kezdjük azzal, hogy melyik házban vagy? Hányadik évfolyamon? És igazán nem akarok tolakodó lenni, de miért jártál éppen erre? – zutty, egy kérdésáradat! Amanda mentségére legyen szólva, az utolsó kérdést egyszerűen nem lehet szépen feltenni. Legalábbis ő nem tudta volna.

Mary
~Rellonos? Harmadikos? Követett? ~ visszhangoznak Amanda fejében a friss infók. Hogy nagyobb nála? Furcsa, ő ugyanannyinak saccolta mint saját magát. De úgy tűnik vannak még csodák. És hogy rellonos? Hát, ez is furcsa. Habár a rellont többnyire csak hírből ismerte, megesküdött volna rá, hogy abból a házból senki sem segített volna neki összeszedni a könyveit. Vagy egy kézfogást kezdeményezni. De legalábbis, ha visszautasítják a jobbot, ilyen toleránsan viselkedni. Bár, ha jobban belegondolunk, az a fergeteges unottság, ami pár perccel ezelőtt még Mary fején trónolt, és a kísérteties vigyorgása Amandamércével mérve elég rellonos megnyilvánulások. De egy rellonos soha nem menne hátrafelé, vagy ha esetleg mégiscsak menne, hát akkor tutira nem vallaná be. Amanda nem győzött csodálkozni, mennyire megcsalták a megérzései.
De hogy követték? Az előbbieken még csak-csak, de az utóbbin Amanda egyszerűen nem tudott napirendre térni. ~ Követtek? Hogy engem? ~ próbálta megemészteni a hallottakat. ~ Követtek? Az ellenkező irányból? ~ hupsz, talán valami mégis dereng. De ha jobban belegondolunk miért is ne? És különben is, miért hazudna bárki is ezekről a dolgokról? Minimális utánanézéssel leleplezhetik! Így Amanda szó nélkül elhitte, amit a lány mondott.
- Aha, szóval követtél, mi?! – ismételte meg félhangosan is, inkább magának. Úgy tűnik, itt leragadt. Áldotta a józan eszét, amiért feltette ezeket a kérdéseket, így már pláne hiperóvatos lesz a "kihallgatásban". Még az, hogy idősebb nála, az elhanyagolható, de az a tény, hogy RELLONOS!
- De miért? – nézett értetlen tekintettel a lányra. Eddig úgy tervezte, hogy találékony detektívként lesz jelen eme helyszínen, de most minden borult, és ő leragadt, mint a pillanatragasztó. ~ Miért követné őt akárki? ~ olyan érdekes lenne? Mondjuk hízelgő, de be kellett vallania magának, hogy nem túl népszerű… De akkor mégis miért?
- És hogy lehet az ellenkező irányból követni valakit? – kérdezte óvatosan, bár biztos volt benne, hogy aki akarja, az megoldja. De akkor is, a kíváncsiság... – Háttal az illetőnek? – egészítette ki pillanatnyi gondolkodás után.
Amanda teljesen eltért a tárgytól. Már nem az foglalkoztatta, hogy látták-e, hanem a kör bővítéseképp, MIÉRT látták?

Mary Glotter

Habár a tudat, hogy egy vérszomjas rellonos tornyosul fölé, kissé megijesztette, Amandának mégsem szállt el minden bátorsága. Kapaszkodott az elhangzottakba, amelyek Mary Glotter még pálfordulása előtt jelentett ki. A lány megállapítása szerint Mary Glotternek nagyon gyorsan változik a hangulata. Az előbb még csodálkozott, aztán bárgyún vigyorgott, most meg annyira unja magát, hogy talán kiesnek a szemei a sok szemforgatástól.
 - A dolgaimról? És miféle „dolgaim” vannak nekem? – kezeivel idézőjeleket rajzolt a levegőbe. ~Na, erre kiváncsiak leszünk~ gondolta, és ha nem Amanda lett volna, összedörzsölte volna a kezeit. De mivel paranoid Amanda volt, csak gondolta az összedörzsölést. De így még hozzágondolhatott felhúzott szemöldököket is, egy sunyi mosolyt, és tudálékos arckifejezést. Miközben majd Mary beszél, bólogatni fog, és szánakozó arckifejezést ölt fel.
 - De! De várj csak! Hadd mondjak valamit! – kezdte diadalmasan Amanda. A lánynak megvan az a rossz tulajdonsága, hogy sosem figyel egészen a külvilágra, a beszélgetéseire, így csak nehézségek árán tudja visszaidézni őket. Olyan, mint aki mindig a jelen történéseiben sütkérezik, sosem gondol vissza, mert minek? Lehetséges, hogy így egyszer emlékei sem lesznek? De most az egyszer, eme kivételes esetben mégis bevillant valami.
 - Úgy emlékszem, - már nyugodt hangnemben beszélt, nem kell idegbajoskodni. – Úgy emlékszem, mintha azt mondtad volna, hogy idézem: curikkoltál. Emlékeim szerint jómagam még nem voltam tisztában e szó értelmével, de a te magyarázatod szerint, mintha azt mondtad volna, azt jelenti, hogy valaki tolat, illetve hátrafelé megy. – diadalmas félmosollyal nézett a lányra.

Glyniss

~ A nap úgy süt, mintha mindent fel akarna itt égetni. Talán haragszik valakire? Vagy most dobta ki egy másik bolygó? Illetve másik nap. Vajon ez távkapcsolat volt? ~ tűnődött magában Amanda, miközben ráérősen slattyogott a rét felé vezető úton. Nem volt túl sok kedve kijönni a hőségbe, de az anyukája szerint nagyon csúnya lenne a bőre, ha egész nap csak a kastély kellemes, hűvös, árnyékos (~aww~) falai között ücsörögne. Nem filigrán, hófehér bőre lenne, ami arisztokratikus sápadtságot kölcsönöz neki, hanem szottyadt seszínű, amitől úgy nézne ki, mint aki valamiféle súlyos betegségből lábadozik. Egyáltalán nem arról van szó, hogy Amanda magának való, magolós, aki nem szereti a szabad levegőt, igenis imádja, csak nem akkor, amikor olyan meleg, mint a Föld magja.
De ha már le kell jönni, akkor keressük meg a kedvenc fát. Vagyis A fát. Az első látogatásakor választotta ki, ahogy amikor először járt a konyhában, kiválasztotta a kedvenc székét. Ez ilyen automatizmussá vált. Új hely, magában kinéz egy kedvenc dolgot. Soha nem mondja el senkinek, talán még kattantnak nézik, attól pedig retteg, hogy ilyeneket gondoljanak róla.
~ Ez meg mi? ~ hökken meg, amikor megpillantja A Fát, de pontosabban A Fa tövében sütkérező lányt. Nem kergetheti el, és biztos nem fogja neki bevallani, hogy oda csak ő telepedhet le mert az az ő kedvenc fája, ezért elsőbbsége van, de máshova nem, Amanda egyszerűen csak A Fa tövében üthet tábort. ~Viszont akkor köszönni kell a kis Fabitorlónak.~ ugyanolyan ráérősen halad még mindig A Fa felé, egyáltalán nem látszanak az arcán a gondolatai.
- Szia-mia! – szól oda a lánynak, majd leül A Fa tövében, egy kis távolságra a napozótól. Hátát a törzsnek veti, és úgy szemléli a fotoszintetizálás tevékenységét élvező egyént.

Glyniss

~Ó, most hol vagyok, a szavannán?~ dohogott magában Amanda, hisz annak ellenére, hogy a fa sűrű koronáján csak egy-két foltban sütött át a nap, veszett meleg volt az árnyékban is. Így ha lehet, még közelebb húzódott a fa törzséhez, és gondosan úgy helyezkedett, hogy még a legkisebb fénypötty se érje még a kislábujja hegyét se. Aztán nekiállt feltekerni ruhája ujját.
 - Na persze, már ha a gyönyörű alatt az ötven fokos hőséget érted. – morogta Amanda a művelet közben, majd elmosolyodott, mert nem akarta elrontani a lány kedvét. - Azt hiszem, a tésztáknak igazán rossz lehet abban a fazékban száz fokban fürödni. Csodálom, hogy még nem lázadtak fel. – tette hozzá komolykodva. Lassan belélegezte a levegőt, aztán kifújta. Igyekezett megőrizni tudatát, nem akart nyűgössé meg morgóssá válni, csak azért mert melege van. De Amanda szeret a szerencsétlen áldozat szerepében tetszelegni, így előszeretettel játssza el minden helyzetben a nagyhalált. De most a leplezésnek van itt az ideje. A lány felült, Amanda meglepődve konstatálta, hogy mennyire vörös haja van. Az első benyomása az volt, hogy annyira kamunak néz ki, hogy biztos nem kamu. És a pláne benne, hogy az égnek mered az egész, mintha lázadna a gravitáció ellen. ~Igazán eredeti.~ állapítja meg végül. Talán mivel ilyen alaposan végigmustrálta a haját, érzi igazán szükségesnek a segítséget
 - Van egy kis fű a hajadban. – hajol oda készségesen, és óvatosan és szed két hosszú, és feltűnő fűszálat, nehogy kitépje a lány hajszálait, ha az nem hajol el tőle.
 - Koszorút fonni? Úgy érted virágból? – kérdezte szórakozottan Amanda. Úgy tűnik a meleg mégis kezd kihatni a tudatállapotára. Így kissé megrázza magát, és élénkebben folytatja. – Úgy értem, nekem sosem sikerült rendesen. Mindig eluntam, vagy felidegesítettem magam, mert kicsúsztak a szálak, vagy elszakadtak. – vállat von. – Azt hiszem, nem vagyok elég türelmes hozzá. De ha nem bánod, most segíthetnél nekem. – kedvesen mosolyog a lányra, hátha megszánja, és segít neki. Mosolyogva fogadja a bemutatkozást.
 - Glyniss? Különleges név. Illik a hajadhoz. – feleli megint kissé álmodozva, de egy pillanat alatt rájött, hogy ismét elkalandozott. – Bár gondolom, mindenki belekeveri a hajadat. Biztos unod már kicsit. – egyre gyorsabban beszél, aztán hirtelen témát vált. - Szóval én Amanda vagyok.

Mary Glotter

Mary Glotter látszólag rettenetesen unja Amanda értetlenségét. Úgy viselkedik, mint egy korrepetáló tanár a rosszabbik fajtából, aki már százszor elmagyarázta az anyagot, de a diákja még mindig nem érti, és már-már annak határán áll, hogy leordítja a kis nebulót. Pedig egyáltalán nem tanít jól, "csak" a lényeget hagyja ki. Amanda gyűlölettel gondol vissza az egyik ilyen matektanárára, és magában megállapítja, hogy Marynek nem szabad ártatlan gyerekek tanítására "pazarolni" az életét. Azok a gyerekek még maradandó lelki sérülést szenvednének! Hiába, Amanda nem tehetett róla, hogy nem érti azt, amit még el sem magyaráztak, plusz az előbb még Mary azt mondta; nem látott semmit, most meg olyan kis titkolózós lett.
 - Ciki dolgok?- most Amandán volt a sor, hogy értetlenkedjen. - Talán ciki sétálni a folyosón? Ennyi erővel mindenki ultracikin viselkedik, ha van két lába. Szerintem inkább az a ciki, hogy az a dolgod, hogy kitálalj emberekről. - ~Jesszus, vajon mi történhet a rellon termeiben?~ gondolta elképedve Amanda. ~Talán mindenkiről halmokban állnak a feljegyzések… Mi ez, ha nem beteges?~
- Produkcióm? – Amanda nagyon igyekezett, hogy se hangján, se mozdulatain ne érződjön a feszült izgalom. Nem szabad, hogy elárulja magát. ~Talán nem tud mindent, talán még van menthető.~ Próbált úgy beszélni, mintha egy olyan emberhez beszélne, akinek furcsa víziói vannak, az pedig meg van róluk győződve, hogy igazak, és az emberek szánalomból mindig igazat adnak neki.
- Jesszus, nem a szón, sem a jelentésén! Csak azon, hogy neked talán hátul is van szemed, hogy tolatva is látod mi van mögötted? Mert akár hiszed, akár nem én mögötted voltam, így ütköztünk össze. – türelmetlenül meglobogtatja az imént földre esett lapokat -mintegy bizonyítékként- a lány orra előtt. – És amúgy meg, egy rellonos is annyit tolathat néha napján, mint bármilyik másik ember. – tette hozzá gúnyosan. Egyre jobban idegesítette ez a Mary Glotter. Megjátssza itt a nagyokost, aztán titkolózik, mindjárt elkezdi zsarolgatni, zavarbaejtő jegyzeteket készít az emberről, aztán meg értetlenkedik. ~Hogy ez mekkora képmutatás! Ez a csaj egy gigantikus vetítő. Sőt, nem is csak vetítő. Diavetítő~ gondolta dühösen Amanda.

Amanda már felgyűrte ruhái ujját, s éppen azon foglalatoskodott, hogy a haját is valahogy feltekerje, mint valami rétest vagy kígyót, ez nézőpont kérdése, természetesen ama szent cél érdekében, hogy minél kevesebb hajszál érintkezzem csupasz nyakával, ezzel beburkolva őt, mint egy második réteg ruha. Természetesen nem, ilyenkor nem elég, ha a nap ontja a meleget, pont ilyenkor lesznek a hajszálak is ilyen ragaszkodóak. Glyniss a meleghez képest szalonképes hasonlatát nevetéssel díjazta, s mivel Amandának ez volt a célja, halványan elmosolyodik.
 - Bizony-bizony, a tészták már csak ilyenek… Egyébként akkor te miből vagy? Valami ultravékony, hőálló, vagy hővisszaverő anyagból? - ~Pedig így elnézve őt még jobban melegítheti a haja.~ - Vagy nem is! Tudom már! Apró lyukak vannak rajtad, amiken át tud fújni a szél. - Amanda egyre jobban belejön a hülyeségek összehordásába. De úgy tűnik, most csak erre van kapacitása. - Már ne vedd sértésnek, de én mindjárt elolvadok.–
Amanda sokáig csodálta Glyniss vörös haját. ~Hogy nem tudja rendben tartani? Érdekes. Még ha a mugli hajsütővasak nem is jönnek be, nem lehet valami bűbájt alkalmazni? Én biztos idegbajt kapnék, ha nem tudnék mit csinálni a hajammal~ Bár nem szólt semmit, mélyen elgondolkodott a lány hajproblémáiról. Ami őt illeti, az ő haja sosem viselkedett olyan szélsőségesen, hogy már csak bűbáj segíthetett rajta. ~ Bár meg kell hagyni, nem rossz összeborzolva se. De valahogy mégse így…~ Szerencsére Amanda megtartotta magának a hajápolási tippeket, így nem lett belőle sértődés.
Glyniss türelmesen válaszolt Amanda bágyadtságból feltett kérdésére is, és talán ez a tett gondoltatta Amandával azt, hogy ez a lány csakis navinés lehet. A levitás forgatná a szemét, ott is hagyná azt, aki ilyen butaságot kérdez; az eridonos kinevetné, és viccet csinálna belőle, a rellonos meg… Hát olyan rellonosan viselkedne.
- Okés, figyelek! – felelte Glyniss segítőkészségén felbuzdulva hősünk, és valóban nagyon koncentrált. Hajat? Jó vicc, saját magán kívül nincsen olyan ember a Földön, aki megengedné, hogy befonja a haját. – Fűcsata? Ez izgin hangzik, főleg amennyire el lehet találni egy embert fűvel. Szerintem rettenetes energiapazarlás ezen erőlködni, de biztosan irtó vicces.
- Hát van két bátyán, de szerintem ők még álmukban sem vetemednének arra, hogy ilyen kreatív dolgot csináljanak. Még meg sem próbálnák. – Amandából hirtelen kirobbant a nevetés. Úgy tűnik, tényleg kezd kicsit felengedni a melegben. – Semmi, semmi. Csak… csak elképzeltem őket. – nyögte ki két roham között. – Nem mintha én nem élvezném. Csak, ők… jesszus. - ~Nehogy azt gondolja, hogy hülyeségnek tartom a virágfűzést!~
- Na ja, tesólét, megvan mire gondolsz. – mosolygott megértően a lányra azzal a vigyorral, amelyet tényleg csak azok érthetnek, akiknek vannak testvéreik.
 - Rámbízod? – rémült meg egy pillanatra Amanda. Végülis frankón elvont, a nap nem sütött rá, csak közvetetten, szórakoztatták, elnézte Glyniss ügyes kezét. – Hát öhm jó. – Amanda hirtelen úgy érezte, hogy az apró kis virágokból álló füzérrel hatalmas felelősséget kapott, így nagyon óvatosan fogta meg. – Majd nagyon igyekszem.
~Na a kis hiú, hát nem büszke a hajára? Háhá, talán mégsem olyan kis navinés? ~ villant át Amanda agyán a lány szavaiból levont következtetés. Persze egyáltalán nem hangzottak beképzelten, Amanda szeret szőrszált hasogatni.
 - Egyébként melyik házban is vagy?

Glyniss

-Na látod, nem megmondtam? Biztos olyan, mint a mugliknál azok az izés cipők. Amik tudnak szuszogni, vagy mi. Mivel sportcipők sosem érdekeltek igazán. – egy mozdulattal a hátára dobta haját, hogy ne zavarja a fonásban. - Meg mert muglicipők. Nem mintha lenézném a muglikat. – minden mondatot apró gondolkodás után fűzött az előbbiekhez, így kissé vontatott lett a beszéde.
~ ”Azért barnulunk vagy égünk le!” Micsoda kis tudósprofesszor. ~ a gondolatra Amanda halványan elmosolyodott. ~De vakmerő!~ ismerte el magában a lány.
 - Csak aztán vigyázz, mert szerintem a konyhán nem szeretik a lyukasbőrű rákokat. – felelte ezzel összekapcsolva a két gondolatot. A lány szellőzésre alkalmas bőrét, és a nap ártalmait.
Amanda csak fecseg, és fecseg, a koszorúja meg nem halad. Néha egy-egy virágszálat nagy műgonddal valahogy beleügyeskedik, de ez fényévekre áll Glyniss fürge ujjai által készített koszorútól. Úgy tűnik, Glynisst meglepte, hogy Amanda nem ismeri a fűcsata fogalmát.
 - Tisztában vagy vele, hogy a családon belüli nyílt erőszak alkalmazása megmérgezi a családi kapcsolatokat? – kérdezte Amanda komolyan. Talán egy kissé túl komolyra sikeredett, ennek ellenére a lány remélte, hogy Glyniss kiérzi belőle a viccet. Az előbb már bizonyította, hogy van humorérzéke…
 - Hát nem is tudom. – felelte elgondolkozva. Kezeit leejtette az ölébe, eltöprengett egy pillanatra. – Két bátyám van, tudod. Az idősebbnek mindig csupa okos dolgon jár az esze, A fiatalabb meg mindhármunk helyett duplán eszetlen. És persze engem mindig bevon a hülyeségeibe. Sajnos nem nagyon tudok ellenkezni. Mindig kitalál valami retardáltságot, mint… Mint mondjuk virágágyásban úszni. Régebben ez volt a legdurvább,a mit csináltunk. Ja, mi voltunk a parkok rémei. Beszabadultunk a szépen elrendezett virágok közé, és a karcsapásokkal kitúrtuk a felét. Talán ez még nem is lett volna akkora baj, de az úszással haladni kell.  Így (k)úsztunk előre a virágok között, mindegyiket letiporva. Aztán meg szaladhattunk a kertésze elől… - Amanda szórakozottan nézte, hogy halad Glyniss a munkájával, és közben arra gondolt, mennyire tisztességtudóbb, és hasznosabb dolgokat művel mióta elszakadt Wilketől.
Töprengéséből a hirtelen felpattanó Glyniss szakítja ki, aki immár kész koszorúját a fejére téve illegeti magát Amanda előtt. Mintha csak a kifutón lenne. Amanda kis tapssal értékeli a produkciót.
- Jaj, máris kész vagy? Épp pislantottam, ezért nem láttam, ahogy megcsináltad a koszorúdat. – utal sajnálkozva a lány hipergyors ujjaira.
- Én? Hogy hol tartok? Ez egy vicc? -~ kettő-négy-hat-hét~ - Már hét szálat belefontam összesen! – düllesztette ki mellét Amanda büszkén.
~Rellon? Ez aztán a meglepetés~ Amanda nem tudja figyelmen kívül hagyni a házakra vonatkozó sztereopítiákat, mindenkit besorol, akivel találkozik, ami roppant precízségre vall, de persze csak e tekintetben. Már téren csak akkor precíz, ha éppen kedve van hozzá.
- Eridon.

Glyniss

Amanda néha nagyon fura dolgokat tud összehordani. Csak csacsog, és csacsog, de nem hogy legalább egyvalamit rendesen elmagyarázna, mindig ugrik egy témát, és belecsap a közepébe. Ez biztos azért van így, mert sokkal gyorsabban pörög az agya, mint a nyelve, és különben meg, ha valamit el kell magyarázni, azt az elején kell kezdeni. Szépen felvezetni, és utána az előzményeket is elmondani.
De néha azért is csinálja ezt, mert kissé zavarban van. Ugyan, mit lehet mondani egy idegennek? Szóval nem oly meglepő módon, de Glyniss úgy tűnt, nem értette se a cipős, se a rákos dolog lényegét. Nem baj, rellon…
Valóban, ismét túl komolyra vette a pszichiáter figurát, ahogy sejtette. De szerencsére csak fáziskéséssel, de leesett Glynissnek a tantusz, belegondolni is furcsa, mi lett volna, ha Amanda elkezd magyarázkodni itt. A lánynak különben mániája mindig más szerepben tetszelegni. Szívesen mejátszik mindent, amire éppen szüksége van a közönségnek.
 - Nos, akkor remélem, hasznos tanácsot adtam. – szerényen mosolyog, de pszichológus énjéből még mindig nem zökkent ki. – Sok szerencsét a gyakorlati alkalmazásokhoz.
 - Hogy szépek-e? Kérlek szépen, gyönyörűségesek! Majdnem beleolvadtunk a viráguk közé, ha becsukjuk a szemünk, és nem szuszogunk észre sem vettek volna; olyan gyönyörűségesek voltunk mint a virágok. Báár, lehet, hogy túlragyogtuk őket a szépségünkkel, és ezért. Ah, ki tudja? – színpadias mozdulattal hátrasöpörte a haját majd Glynissre nevetett. – Bár semmi kétségem afelől, hogy ti is megálltátok volna a helyetek, tetőtől talpig füvesen. Ennek is megvan a bája. – Egy pár pillanatig hallgatott, hogy egy újabb virágszálat fonhasson bele a koszorújába. Eközben Glyniss műértő szemmel vizsgálta a munkáját, és kijelentette, hogy Amanda a virágkitűző fázisnál tart. A lány erre grimaszolt egyet, de nem szólt semmit.
 - jaja, eridon. – helyeselt. – Hát, hogy milyen ebben a házban? Összehasonlítási alapon nincsen, - kezdte tűnődve, ismét egy picit megpihenve a munkájában, - de szerintem egész jó. Mindenki piros. Mi ilyen élénkek vagyunk. De persze ne is reméld, hogy bizalmas információkat szivárogtatok ki. – szája elé emelte a mutatóujját, és nagyon komolyan nézett a lányra. – Pedig igazi nyolcpecsétes titkok vannak ám. – csigázta tovább a lányt, majd elmosolyodott, és mielőtt  Glyniss tényleg komolyan venné, mer talán ismét elvetette kissé a sulykot, gyorsan hozzátette – Najó, nincsenek, de nagyon izgis lenne, ha lennének. Na és, milyen rellonosnak lenni?

Keiko

Amanda kétségbeesetten szaladgált a szobában, mivel nem találta a fülbevalóját, ami tegnap a fülében volt. Biztosan elveszett, ugyanis csak a fél pár van meg belőle, és nincsenek olyan emberek, akik külön helyen tartják egy pár fülbevaló feleit.  ~De hát akkor hol lehet?~ kérdezi magától tanácstalanul, de fáradhatatlanul keres, kutat, túr fel, szóval mondani sem kell, hogy a szoba sem a legszemetgyönyörködtetőbb állapotában van… Már legalább fél órája keresi, és mindenhol, hangsúlyozom mindenhol megnézte a szobájában, minden egyes négyzetmilliméteren. ~De ha nincs itt, akkor vajon hol van?~ teszi fel magának a logikus kérdést, és rögtön sorra veszi a helyeket, amelyeken a fülbevaló viselése közben megfordult. Egy pillanat nem telik bele, már a folyosón járőrözik, és olyan alapossággal néz be minden szobor mögé, amit még egy sebész is megirigyelne. Sehol semmi. Hol lehet még?
Naná, hogy pont tegnap kellett kimennie a kis tóhoz, hogy ott süttesse a hasát. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak a réten lett volna tegnap, de nem, semmi sem lehet egyszerű! Így ismét ki kell látogatni a kis tavacskához. Amanda ezdett végérvényesen elkenődni. Képtelenség, hogy megtalálná, de mindent meg kell próbálni, mert ha nem, akkor egész életében azon filózna, hogy miért nem tette meg.
Az odavezető utat kétszerannyi időbe tellett megtennie, mint rendesen, ugyanis végig kellett vizsgálnia ezt az utat is. Sokan csodálkozva néztek rá, miért megy behajlított háttal, és miért kotor az út menti fűben. Talán mindenki hülyének nézte, de ez ő most fikarcnyira sem érdekelte. ~ Amikor ideértem, odamentem a tóhoz, ~ idézte fel magában az útvonalat, miközben lement a tóhoz, ~ és utána leültem körülbelül oda ~ saccolta be a helyet, ahol jelenleg egy lány önfeledten, és biztosan nem elveszett fülbevalók miatt szomorúan gitározgatott. Talán nem volt teljesen tiszta minden hang, de Amanda egyáltalán nem abszolút hallásáról volt híres, így nem is igazán érdekelte. ~ Remek, íme még egy ember, aki hülyének nézhet ~ gondolta kedvtelenül, és még mindig a fűszálak között vizslatva elindult a lány felé. Most sem koronázta siker a keresgélést.
 - Öhm, szia. – szólította meg bátortalanul Amanda a lányt, miután felegyenesedett. Biztos volt benne, hogy udvariatlan dolog megszakítani a szám közepén, de ez az ügy nem tűr halasztást. – Először is bocsi, amiért kizökkentettelek a gitározásból, de tegnap valahol errefelé elhagytam a fülbevalómat. Esetleg nem állnál fel egy pillanatra, hogy megnézhessem alattad? – kérdezte Amanda esdekelve. – Utána pedig végigkutatom a környezetedet is, ne haragudj, ha zavarlak. – egy félénk, bocsánatkérő mosolyt küldött a lány felé, hogy megértesse vele, nem akarja idegesíteni, de ő el tud menni máshova gitározni, ő maga viszont nem mehet máshova keresni, mert nem akárhol hagyta el, még ha elég tág is a helyszínek köre.

Szelniczky Mínea

Amikor az embernek olyan melege van, hogy azt hiszi, leolvad a bőre, és kifolynak a szemei, azt hiszem elég nyűgös, unatkozós és szenvedős kedvében van. Nem mehet ki a szabad levegőre, mert elpárolog, de a saját szobájában sem maradhat, mert nem bírja a kupit, viszont a rendrakás esélytelen. Egy olyan helyet kell keresni ilyenkor, ami elsősorban hideg, másodsorban pedig rendezett. És mindenki tudja, hogy ez a hely a könyvtár.
 Amandának sikerült levonszolni magát a könyvek íratlan Vatikánjába, ahol már nem is volt olyan szörnyű kedve. Mivel az ember nem ülhet be csak úgy egy könyvtárba hűsölni, keresnie kellett egy könyvet. ~De ha már úgysem az a fontos, hogy miről szól, valami szép legyen!~ tűnődve nézegette a random polcokon sorakozó könyvek borítóit, mígnem megpillantotta az optimális egyedet. ~Ezaz!~ elégedetten kiráncigálta a nagy, kék bársonyborítójú könyvet, amely a karnyújtásnyira fölötte lévő polcon lakott, így kissé megszenvedett vele, de mindenesetre megérte. Igazán különleges könyvet talált, talán az egész könyvtárban egyedülállót, de legalábbis a polcon nem látott belőle másikat.
Egy olyan asztalnál keresett helyet, ami elég messze volt az ablakoktól, ugyanis már a napfürdőző rét puszta látványa láttán is melege lett. Kényelmesen elhelyezkedett, és kinyitotta a nagy alapossággal kiválasztott könyvet. A címet-írót figyelemre sem méltatta, csak felütötte a valahol középen. ~Frankó, virágok~ gondolta minden lelkesedés nélkül. Soha nem volt a szíve csücske egyetlen növény sem, de legalább nem szöveg volt a könyvben, hanem rajzok. Nem sok kedve lett volna olvasgatni, így nem is bánta már annyira, hogy ily unalmas lexikont választott.
Ahogy üldögélt, és nézegette a növényes lexikonkáját, kezdett visszatérni belé az energia, már meg tudta volna mozdítani a kisujját anélkül, hogy utána tíz percig pihent volna a kimerültségtől.

Szelniczky Mínea

~ Te jó ég, hogy tölthet meg egy egész könyvet ez a sok izé? Hogy lehet az, hogy mindegyik különbözik egymástól? ~ gondolta Amanda, miközben kifejezéstelen arccal lapozgatott a könyvben. ~ Levél-levél, egyre megy; zöld-zöld, hogy lehet, hogy mégsem full egyformák? ~ hitetlenkedett. Sosem fogja tudni megérteni a nagy kutatókat, meg növénytudósokat, mert egyszerűen nem tudja felfogni, minek kell ennyiféle növény a világnak. Hát szépek, meg érdekesek, de azért annyira nem, hogy igazából foglalkozzon velük.
 ~ Frankó, társaság ~ gondolta, mikor egy lány telepedett az asztalához, vagy egy tucat könyvvel. Ő valóban úgy nézett ki, mint aki tanulni jött, nem hidegedni. Amanda rögtön kiegyenesedett ültében, és rendezte arcvonásait, nehogy észrevegyék, mennyire unja az „olvasmányát”. Feltűnően kerülte a lány pillantását, ezzel is hangsúlyozni kívánta, mennyire belemélyedt a lexikonba, és amikor lapozott, elismerő pillantással nézte az új oldal rajzait. Még jó, hogy csak a növények neve volt odaírva, és hogy nem játszotta túl az odafigyelést, de elég a komikumból, mert most a történésekre kell figyelni. Úgy tűnt a lánynak van beszélőkéje is, annak ellenére, hogy nem köszönt, amikor leült. Amúgy ez nem zavarta Amandát, ugyanis számtalan mentséget ki tudott számára találni. Például, hogy nem akarta megzavarni a könyvtár csendjét, vagy kicsit félt megszólítani egy idegent… Mondjuk, a lányt elnézve ez nem tűnik túl valószínűnek, első pillantásra egyáltalán nem egy szende-szundi lányka, de ki tudja, mit rejt a felszín?
Ellenben, mikor végre kinyitotta a száját, Amanda úgy kapta fel a fejét a hangnem hallatán, mintha ágyút sütöttek volna el a füle mellett.
 - Hé! – utánozta a lány kedvesnek egyáltalán nem nevezhető hangnemét. – Igazából feltétlenül szükségem van… - ~Francba, miért nem néztem meg a címét?~ - a… Erre a lexikonra, és úgy látom, melletted fel van halmozva vagy húsz könyv, nem hiszem el, hogy ez is tényleg kellene. – felelte tudálékosan Amanda, és nyomatékként látványosan lapozott, olyan erélyesen, hogy majd’ kiszakadt az oldal. Szívesen odaadta volna a lánynak, ha szépen, és kedvesen kéri, mivel úgysincs szüksége rá, de így, hogy ilyen bunkó, várhatja, hogy valaha odaadja.

Keiko

Ki találta ki, a fülbevalókat? És vajon mennyit kaszált vele? És miért nem kasznizták be a „mellékhatások” miatt?
Ha Amanda ismerte volna a fülbevaló feltalálóját, akkor az most biztos nem számíthatna semmi jóra. De legalább valaki (valaki valaki: Amanda) jól megmondaná neki ami biztos nem csak egy lányban fogalmazódott meg az évek folyamán. Hogy inkább maradt volna csöndben, ahelyett, hogy két ugyanolyan apró bigyót alkot, amiket olyan könnyű elveszíteni.
 - Ne haragudj! – ismétli Amanda bűnbánóan az ismeretlen lány arckifejezése láttán. A szemei felnyársalásra készen villannak Amanda arcába, hogy majd kiszúrják a szemét. De most nem fog ezen keseregni, és azért lássuk be: nem akkora tragédia, hogy vége a zenedélutánnak, ezt a gitározgatást akármikor lehet folytatni, de egy fülbevalót a földön akármelyik pillanatban berúghatnak az út menti bokorba, úgyhogy ok nélkül húzza fel magát a primadonna.
Szerencsére mégsem olyan kiállhatatlan, amilyennek az előbb tekintete mutatta, hamar észbe kap, és benyomja a gitárt a helyére, felpattan és segítőkészen álldogál. Ahogy figyeli, amint Amanda hogy kutatja a füvet, ahol az imént még ő zenélgetett, felajánlja segítségét.
 - Tényleg? – Amanda meglepett arccal egyenesedik ki. – Azt mondtad, hogy segítenél? – a vonásai kezdenek átrendeződni hálássá. Ez újabb adag kitartással tölti el, és valljuk be, nem sok kellett, hogy kifogyjon belőle. ~ Nocsak, pedig az előbb még meg akart volna ölni a szemeivel! Micsoda pálfordulás. ~ Pár másodpercig némán fürkészi a lány arcát, hátha csak blöfföl, de meglehetősen őszintének tűnik. Amanda úgy áll, mint aki a nevét is elfelejtette hirtelenjében. Bizony, az ő agyából egy-egy váratlan fordulat mindent ki tud törölni. Nem kellene azonban sokat kételkedni, még a végén megsértődik a művésznő, és nem segít. ~Pedig arra nagy szükség lenne.~
 - Na jó, hát akkor ilyen picike, szóval nem lógós fülbevaló, fémszínű, és egy lovacskát ábrázol. – félig becsukott szemmel mutatóujja és hüvelykujja közötti egy centiméteres távolságot mutat a lánynak. – Kábé ekkora. – hadarja el, majd ismét lebukik a fűtengerbe.
 - Tudod, nagyon szeretem ezt a fülbevalót, nagyon szomorú lennék, ha tényleg nem lenne meg. – dünnyögi a füveknek halkan.

Szelniczky Mínea


Vannak emberek, akik egyszerűen azt képzelik magukról, hogy jobbak, mint a többi. És hogy mi az érdekes bennük? Hogy pontosan úgy viselkednek, mint azok, akik őket legjobban irritálják, és akiket legjobban utálnak.
- Valóban nem nekem kell elmagyaráznod, de mi lenne, ha az egész iskolának elmagyaráznád? Most kiszaladnál, és elújságolnád mindenkinek. Addig sem idegesítenél! – gúnyolódott Amanda.
- Nahát, tényleg nagyon alaposan kidolgozott képek vannak benne. – úgy tett, mint aki csak most veszi ezt a nyilvánvaló tényt észre ~Még a sárga bigyók is látszódnak ennek az izéjén. ~ hajolt kicsit közelebb a könyvéhez. ~ Naná, majd biztos odaadom neked, te meg legfeljebb annyit morogsz, hogy na végre, de biztos nem köszönöd meg, nekem meg nem lesz könyvem. Pedig mennyi energiát belefektettem abba, hogy ezt megtaláljam! Aztán meg kinéznéd a betűket is belőle. Biztos nem kapod meg!~ Amíg a fejében jól kidühöngte magát, elfelejtett figyelni a külvilágra, ezért most igyekezett bepótolni, amiről lemaradt. Lopva megbámulta a lány arcát, ahogy elmélyülten a könyvei fölé hajolt, a sok haját, az írását. Elnézte, ahogy szorgalmasan írdogál, s egyszerre megutálta. Csak így, fél perc alatt. Ez annyira jellemző volt rá, mint a fákra az, hogy levelük van. Amanda agyon könnyen meggyűlöl akárkit, egyetlen szóért, de legalább ugyanilyen könnyű kiengesztelni is. De most még csak ott tartott, hogy gyűlölte a lányt tetőtől talpig. Utálta minden egyes porcikáját, ujjait, ahogy a pennát markolják, utálta a papírlapot is, amihez hozzáért.
~Minek kell neki még ez a könyv is? Ott van vagy ezer mellette! Hogy lehet valaki ekkora stréber? Stréber? Strééééber! ~
 - Levitás vagy, igaz? – bukott ki belőle a kérdés, még mielőtt alaposabban átgondolhatta volna. Gyorsan vissza is bújt a könyve mögé, nem mert a lányra nézni. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy az mit válaszol.

Tiffany Elswood

Amanda szerint minden vásárban egy legeslegjobb dolog van: és az a sok édesség. Ez olyan, mint egy törvényszerűség. Így mikor megtudta, hogy itt vásár lesz, hanyatt homlok rohant le Bagolyfalvára.
 Ahogy a bódék között baktatott, szinte mindegyiknél megállt nézelődni, és kivétel nélkül talált valamit, amit meg akart volna venni. Látott szépen megmunkált népi fajátékokat, girlandokat a falra, idézetes táblácskákat, gyógyfüves tasakokat, amik minden jót ígértek. Az árusok mindenhol szóba elegyedtek vele, és csak nagyon nehezen fogták fel, hogy semmit nem akar venni. Igen-igen, minden jópofa, de hogy felesleges kacat, ahhoz kétség sem férhet.
 ~ Áhá! ~ Ahogy meglátta az első édességes bódét, megszűnt számára a világ. Szorgalmasan kerülgette a tömeget, míg végül elérkezett a nyalánkságokhoz. ~ Juhéé! ~
 Amíg a sorára várt, alaposan szemügyre vette a portékát. Volt ott bolti cucc, de azokra kár is szót vesztegetni. Egy vásárban bagoly bertit venni olyan, mint színházban popcornt enni. Egyszerűen két másik dimenzió. De volt bőven házi készítésű is. Narancssárga, kék, zöld, hupilila gumicukornak kinéző kocka, gömb, háromszög, egyszerűen minden. ~ Az árusok hihetetlenül kreatívak tudnak lenni, ha arról van szó, hogy minél több profitra tegyenek szert. ~ konstatálta magában.
 - Mit adhatok? – kérdezte a kövér, mosolygós néni, épp olyan, akinek egy cukrospult mögött kell állni.
 - Azt hiszem, kérek három darabot abból a hosszúkás kék bigyóból, és hármat abból a szivárvány színű golyóból. Nem, abból inkább négyet. Éss… - és kér még mindenből egy kicsit. De sajnos nem hozta magával az üküküknagyanyja gyémánt eljegyzési gyűrűjét, így talán még sincs nála elég pénz. De három félét kellett vennie. Mindig háromfélét kell venni. Ez is egy vásári törvény. ~ De melyik legyen? ~ ha bárki ismerőse most megpillantaná, biztos hasát fogná a nevetéstől, hogy mekkora problémát csinál ebből.

Tiffany Elswood

Amanda tanácstalanul áll az édességes sátor előtt. Csak nem sikerül kiválasztani a harmadik féle nyalánkságát, és a néni is mindjárt megunja, és elkergeti egészen vissza, a szobájába. És emellett rettenetesen gáz, hogy ennyi időt fordít arra, hogy a megfelelőt kiválassza. Az emberek általában sokat szoktak gondolkozni olyan döntésekről, mint például, milyen házat vegyenek, hova járassák a gyereküket, milyen baglyot vásároljanak. Igen, ilyen fontos döntésekről, a lányoknál még az is ebbe a kategóriába tartozik, hogy milyen ruhát vegyenek fel. De hogy mennyire szánalmas dolog a cukikon ennyit agyalni…
 - Nem-nem, semmi más, ennyi azt hiszem, elég lesz! Köszönöm! – mondta gyorsan, és leszámolta a néninek a pénzt. Felmarkolta a zacskót, amibe a néni becsomagolta a színváltós és rózsaszín bigyókat, és óvatosan körülkémlelt, nem látta-e valaki a "nagy töprengést", mielőtt folytatta volna a túráját a bódék között. Nem volt szerencséje, ugyanis valaki kiszúrta ráadásul alig pár méterre. Ahogy a pillantásuk találkozott, Amanda rémülten elkapta a sajátját, és rögtön kombinálni kezdett az agya. ~ Úristen-úristen! Ő most meglátott! Biztos rajtam röhög, amiért ilyen sokat válogattam. A francba, miért vagyok ilyen béna?! ~ Óvatosan megint a lány irányába fordult, (merthogy lány volt az illető,) hogy felmérje, mennyire veszélyes. Akkor vette észre, hogy ő éppen a vattacukros emberkénél áll. ~ Áh, akkor nem vészes, viszont meg kell neki magyaráznom… ~ gondolta, majd egyenesen a lány indult el. Így közelről, hogy nem hömpölygött közöttük az egész falu lakossága, már jobban megismerte
 - Szia! Öhm, Tiffany, ugye? Szóval csak… Ja amúgy Amanda vagyok. Tudod. Hisz már láttuk egymást párszor. Azt akarom mondani.. Szóval amit az előbb láttál… - olyan akadozva beszélt, amit talán még Merlin díjjal is jutalmazhatnának. – Azért álltam... Szóval csak valami finomat kellett választanom a szobatársamnak. Ugyanis… öhm, tudod, ööö, ő nem tudott ma lejönni. Mert sajnos, sajnos beteg lett. Nem súlyos, helyre is tették már, de kicsit rosszul van még, és nem akart lejönni. Ezért megkért, hogy vegyek neki valamit. És ugyebár mi lehetne jobb ajándék egy falunapról, mint egy csomag… szóval ilyen bigyó. – esetlenül felmutatta a kezében lévő zacskót, majd pár percig azzal babrált, hogy betegye a táskájába. Mindezt csak azért, hogy ne kelljen a színjátszós társára néznie. Azért kíváncsian várta, mit lép erre a másik.

Mi..micsoda? – kapta fel a fejét rögtön értetlenül Amanda. Éppen a kis édességes zacskót próbálta belegyömöszölni a táskájába, de nem volt elég nagy a nyílás, ezért behúzta a cipzárt, és a zacsis kezét pedig leengedte a teste mellé.
 – Mi az, hogy pocsékul hazudok? – Amanda már tudta, hogy Tiff nem fogja kinevetni, ezért igyekezett levetkőzni gátlásait, és nem félelmét. - Csodás kis színészpalánta vagyok! Kikérem ma… Mi történt? – Már épp kezdett volna belemerülni a szónoklatba, de Tiff eltorzult arca egy pillanat alatt elhallgattatta.
 - Beléd jött valaki? Elég agresszívek ilyenkor az emberek. Tapasztalat. – mondta sokat sejtetően, a lány arckifejezésére utalva. ~ Vajon miért vág ilyen fájdalmas fejet? ~ De hamar ejti a témát, ahogy Tiff újra megszólal. ~ Ha nem nyávog, biztos nincs baja. ~  
- Tényleg? Akkor most kicsit megnyugodtam. Olyan nehéz választani mindig. – feleli kissé gyanakvóan Amanda, de a másik lány őszinte mosolya százszázalékosan meggyőzte, hogy már tényleg nincs mitől félnie, és a lánnyal nevet.
 - Ja? Igazából fogalmam sincs. Ezeket a rudakat azért, mert kékek, és mert tudnak mozogni. – mutatott a zacskóban békésen tekergőző sötétkék kábelekre. – És a szivárvány színeiben pompázó bogyócskákat pedig azért, mert váltogatja  a színét, nézd csak! – mutatta fel a kezében lévő zacskót. Most lesz éppen a lilából piros, azt hiszem. A lila a szivárvány utolsó… Naa! Várj meg! – Tifany elindult az Amanda által már oly jól ismert cukisbódé felé, aki pedig egy pillanattal később a lány nyomába eredt.
 - Amúgy téged Tiffanynak kell hívni? – kérdezi, amint beéri a zöldet, és egy perc múlva már ismét a sátornál állnak. Igaz, hogy együtt járt vele színjátszóba, de úgy igazából még sosem beszélgetett vele. Amanda elégedett mosollyal nyugtázza, hogy Tiffet is lázba hozták a színváltós golyócskái, egy apró fintorral pedig a Bagoly Bertit véleményezi.
 - Én sosem éreztem az ilyen bolti cukikat vásárba valónak. - kezd bele a vásárok alaptörvényeiről szóló kiselőadásába bizalmas hangon, miután a másik lány már mindenből választott. – Tudod azért, mert be vannak csomagolva. Na nem mintha nem szeretném ezeket, csak egyszerűen…  a vásárokba nem illenek. Ide azok illenek, amiket kézzel csináltak, meg helyi cuccból, meg ilyenek, vágod? Na mindegy, kicsit rögeszmés vagyok. Azért nem kell kidobni a kedvemért. – már megbánta egy kicsit, hogy beavatta a rellonost a kis idióta titkaiba, ezért leszakított egy kicsit az egyik rúdból, és szórakozottan rágcsálni kezdte.