Dávid

Reggel az ablakon beáramló fényes napsütésre ébredtem. Fölkeltem az ágyból, és a hatalmas ablakon keresztül újra meg újra megcsodáltam a kastély mellett elterülő vidéket. Még ennyi idő után se lehet betelni a birtok feledhetetlen látványával.
A délelőtti órák után, úgy gondoltam, megérdemlek egy kis sétát a réten: az idő is szépnek ígérkezik, és a házi feladatok is ráérnek egy kicsit.
A tanítás végét jelző csengőszó után a szobámba mentem, és a talárt átcseréltem egy kényelmes pólóra és farmerra. Fölkaptam a könyvemet, és ugrándozva leszaladtam az udvarra.
A réten vidám hangulat uralkodott. Amerre néztem, élénken cseverésző diákokat láttam, valaki éppen szorgalmit körmölt, de akadt elvétve egy-két turbékoló szerelmespár is.
Ahogy eltávolodtam a nagy barna ajtótól, egy szép melódia kúszott be a fülembe, én pedig automatikusan a hang irányába fordultam. Gyönyörű dallam volt. Aztán megláttam őt is: az egyik fa árnyékában egy barna hajú fiú ült gitárját pengetve.
Megtorpantam; a dallam egyre szebbnek tetszett a fülemben. Vagy egy percig így állhattam, de a zene megbabonázott. A lábam önszántából elindult a srác felé, de néhány méterre tőle sikerült megállnom.Nem ronthatok rá csak úgy! Fegyelmezd magad Lily!
De mivel nem látszott sokkal idősebbnek nálam, legyőzve félelmemet és félénkségemet közelebb merészkedtem, és ráköszöntem a fűben ülő fiúra.
-Szia! Nagyon szépen gitározol!-Ennél gagyibb sablonszöveget ki se találhattam volna.
Nem gyakran elegyedem szóba idegenekkel, de a srác megbízhatónak tűnt, és ez a zene…
Bár a gyomrom a szívem körül ugrándozott, egy félszeg kérdést sikerült kipréselnem magamból.
-Leülhetek ide melléd?

Dávid

Ahogy megszólítottam meg is bántam, a hangomra megijedhetett, és így elrontotta dallamot. Láttam rajta, hogy haragszik kicsit emiatt, de arcán a morcos kifejezést hamar fölváltotta az érdeklődés.
-Ugyan már! Alig tűnt föl.
Letelepedtem mellé a fűbe, és nekidőltem a fának. Következő mondata mintha enyhe gúnnyal hangzott volna el, de kacsintására, hogy nem gondolja teljesen komolyan, feloldotta bennem a picit negatívnak induló véleményemet.
-Én pedig Lily, és a Levitába járok. Hát te? – Elfogadom a felém nyújtott kezet, és lazán megszorítom. Nagyon örülök, hogy úriemberként viselkedik, de látom, hogy picikét kényszeríti magát, hogy illedelmes legyen. Biztosan az első benyomás miatt. Nem is baj, nem szeretem, ha egy fiú minden illemszabályt túlságosan betart. Az túl nagyképűvé tehetné őt. Ezért hát nem is erőltetem tovább, és igyekszem lazábbra venni a beszélgetést.
-Igen, játszottam, amikor még otthon voltam. Míg a mugli gyerekek az általános iskola padjait koptatják, nekünk ugye nincs suli, így anyáék elvittek Egerbe, egy zeneiskolába, ahol zongoráztam, és mellette szolfézst tanultam.
Egy pillanatra visszagondoltam a zenesulira. Mennyi hangszer, milyen változatos zene. Rengeteg hangszert megismertem, és hallgathattam. Nagyon hiányzott a hangszertanárom, a zongorázás, meg a fellépésekkel járó idegeskedés is. Furcsa. De pillanatnyi gondolatmenetemből visszarángattam magam a jelenbe, és újra megszólaltam.
-És te mióta gitározol? Hol tanultál meg rajta játszani?
Nekem is álmom volt a gitár, de lehetetlen lett volna egyszerre több hangszeren is tanulni a többi különóráim miatt.
-Neked van testvéred? Ők játszanak valamilyen hangszeren, vagy csak a te hobbid a muzsika?

Dávid

Válaszára jót vigyorgok magamban. Én is voltam ilyen, ha a zenéről volt szó, de mára megtanultam, mindenki emberből van.
-Látom, nagyon makacs vagy. Nyugi, zeneileg régen én is ilyen voltam. – mondom ki hangosan előbbi gondolataimat. – Tényleg hallottam a bakit, de ez a kis hiba eltörpül a zene mellett, úgyhogy ezért nem kell bosszankodnod. – A zenesuliban sok koncerten vettem részt, ahol a lámpalázas fellépők rontásait hallgattam, de én mindig fel tudtam fedezni benne a szépséget, még úgy, hibásan is.
Mellveregetésével kicsit meglepett, de persze csakis pozitívan.
-Nagyon örülök, hogy büszke vagy a házadra – mondom mosolyogva -. Tudom, hogy sokan elítélik a rellonosokat, de szerintem nincs okuk rá. Az már ugyan más, ha megismeri őket személyesen az ember lánya, de nekem még eddig nem volt alkalmam találkozni velük, rajtad kívül. Én nem olyan vagyok, aki első benyomásra, vagy anélkül ítéli meg az embereket. - Soha nem voltam előítéletes. Szeretem jól megismerni az embereket, és akkor döntöm el, hogy megbízhatok-e bennük.
-Eddig még én se botlottam bele egy zongorába se, de ha esetleg mégis, első leszel, akinek szólok. De te is szólsz majd nekem, ugye? - mondom mosolyogva. Lelki szemeim előtt megjelent egy kép, ahol éppen a tanárokat üldözöm, hogy hozzanak a suliba zongorát. Erre a gondolatra még szélesebb lesz a mosolyom. De persze ez szinte lehetetlen, hiszen nagyon drága hangszer, nem engedheti meg magának az iskola. A következő kérdésre kicsit megszeppentem, hiszen nem annyira erősségem az éneklés.  – Én csak szolfézson énekeltem, nem jártam külön magánénekre. ahhoz nem volt elég jó a hangom. Az órákon énekgyakorlatokat vettünk, szolmizáltunk, és egyszerűbb egyszólamú és kétszólamú dalokat, népdalokat énekeltünk. – Remélem nem föltűnő az enyhe ijedtségem az éneklés hallatán. Valamiért sosem tudtam közönség, vagy akár a csoport előtt énekelni. Szerintem nincs önbizalmam. Mások mindig azt hajtogatták, hogy nekem ennyire meg annyira jó hangom van, de általában csak a zuhany alatt énekelgettem magamnak.
-Akkor te nagy tehetség vagy. Nem sokan tudnak maguktól megtanulni gitározni. Öcsém is próbálkozott vele valamikor, de kitartás híján abba hagyta. – Eszembe jutott, mikor én is gitároztam otthon, de akkor kivették a kezemből, mondván, maradjak inkább a zongoránál. Nem is szeretem hangoztatni mások előtt, milyen béna vagyok.
-6 éves voltam, mikor anyu elvitt az egri zeneiskolába. Mivel akkor még nem volt otthon hangszerünk, csak szolfézsra kezdtem el járni, így meg tudtam tanulni a zenei alapokat. A következő évtől kezdve 7 évig jártam zongorára is. – Tényleg nagyon hiányzott a zongorám, bármikor szívesen leülnék mellé játszani.
Aztán eszembe jutott az egyik kérdés, amit meg akartam kérdezni.
-Milyen dalokat szeretsz? Van kedvenced?
Családjáról, mikor kérdeztem, kicsit habozott, így nem firtattam tovább. Mindenkinek lehetnek problémái a családjában, ami nem tartozik a másikra. Ezeket igyekszem tiszteletben tartani.
- Nekem van egy öcsém, Matt, ő egy évvel fiatalabb nálam.
Körül néztem a réten. A sok fiatal vidáman beszélget és nevetgél. Végre itt a jó idő, és ezt senki sem hagyhatja ki. Eszembe jutott a klubhelyiség: hányan ülhetnek most a fotelekben házikat, beadandókat vagy büntifeladatokat körmölve... Apropó, tanulás.
-Miket tanulsz? Mármint milyen tárgyaid vannak? Esetleg már tudod, merre szeretnél tovább menni, vagy ilyet még ne is kérdezzek?

Évnyitó/záró

Kumagoro <3

Be kell látnom, ritkán veszek részt az iskolai eseményeken, de most, hogy elérkezett az évzáró, és -nyitó bál napja, rávettem magam, hogy elmenjek. És meg kell mutatnom, hogy nem is vagyok én annyira antiszociális, mint amilyennek látszom. Azonban még mindig nem tudtam levetkőzni a félénkségemet, és azt nehezen lehet át törni.
A vizsgaidőszak számomra nagyon pozitívan végződött. A sok tanulás és gyakorlás meghozta a gyümölcsét: idéntől már a második évfolyamba járok. Ha kicsit belegondolok, furcsa lehet, hogy még csak most léptem évfolyamot, de nem sokan tudják, hogy sajnos az eddigi vizsgaidőszakok nekem sosem voltak felhőtlenek, és így kevéssé tudtam odakoncentrálni a tesztekre. Nem is léphettem tovább. De most végre itt vagyok, és sikerült végigcsinálnom, és erre hihetetlenül büszke vagyok.
Ma estére, hogy ne kelljen egyedül mennem, elhívtam kedvenc rózsaszín plüssömet, hogy tartson velem. Nem szeretném nagyon elveszettnek érezni magam, és erre Kuma pont jó, mindig földob, ha unatkozom.
Estefelé egy gyors zuhanyozás után felveszem a már előre kikészített ruhámat, mely a házam színeiben pompázik. Hajam lazán föltűzöm egy kontyba a pálcám segítségével, majd felveszem hozzá a fülbevalót, és a topánkámat.
Amint ránézek az órára, elégedetten állapítom meg, hogy sikerült pontosan elkészülnöm, így a kék címeres taláromat kezembe véve a Nagyterem felé veszem az utamat.
A helyszínre érve belépek a terembe, ahol már igen nagy a nyüzsgés. Valakik a vizsgáiról beszélgetnek, vagy éppen a gólyákat mutatják be, mások a nyári élményeikről számolnak be társuknak. A Levitások közül egyedül Runát látom, és egy új kék gólyát is kiszúrok, de ő már egy másik lánnyal beszélget, így nem zargatom. Inkább leülök a kékek asztalához, és miközben Kumát várom, megcsodálom a berendezést is. A díszítés pazar, a sárga és fekete függönyök, étkészletek és zászlók kavalkádjától belezsong a fejem, de nem bántóan, hanem nagyon kellemesen.

Évnyitó-záró

Kuma és Runa

Kicsit egyedül érzetem magam abban abban a hatalmas teremen, és még Kumagoro sem érkezett meg időben.  Elszomorodtam, hogy elfelejtett engem, de amikor megéreztem magam mellett a puha plüssbundát, rögtön elpárolgott minden bánatom, és engedtem, hogy felmásszon a vállamra.
- Szia, Kuma! – Megsimogatom a buksiját. – Nem késtél le még mindenről, az igazgató úr eddig csak díjazottakat, és az iskola legjeit hirdette ki - vázolom föl a történteket. - Milyen volt a tanéved? Bár neked nem is kell tanulnod, hiszen mindig csak játszol. – mosolyodom el.
Miután véget ért az igazgató beszéde, Runa jön oda hozzánk, és hatalmas mosollyal telepedik le az asztalhoz.
- Szia Runa! Köszönöm, te is csini vagy. – válaszolok neki. – Nehéz ezt a kérdést megválaszolni, hogy hogy vagyok, de megpróbálom. Fárasztó volt a vizsgaidőszak, sokat tanultam, de megérte, már másodikos vagyok. Neked hogyan sikerültek a vizsgáid?
Látom, ahogy a lány kicsi ijedséggel pillant a nyuszira, így igyekszem megnyugtatni.
-Nem az enyém, és sajnos nem is tudom, kihez tartozik. A Levitában találkoztam vele, és ott is ismerkedtünk meg. Ne félj tőle! Bár kicsit szokatlan, de tud beszélni és komoly érzelmekre is képes, például a szeretetre. De akkor legyen egy hagyományos bemutatkozás.
Megfogom a nyuszit, és az asztal fölött átnyújtom Runának, hogy a rózsaszín bunda ne legyen koszos az ételektől.
-Runa, ő itt Kumagoro, Kuma, az ifjú hölgy pedig Katie Runa Blackwood, most volt elsőéves.
Bármilyen furcsa is, A kékségek diákjait többnyire ismerem névről, de mivel elég visszahúzódó  vagyok, nekik nincs alkalmuk engem megismerni. Így sajnos legtöbbször csak egyoldalú ismeretségeim vannak. Runát is többször láttam a klubhelyiségben, valamint az ebédlőben is, de igazán nem beszélgettem vele sohasem.
-De tényleg, Kuma, ki a gazdid? Vagy minden Levitást a gazdádnak fogadtál?

Kuma és Ruu (zárás)


Fantasztikus érzés, hogy már nem egyedül veszek részt az évnyitón, és hogy új embereket – és egy aranyos nyulat - ismertem meg.  Nagyon örülök, hogy Ruu hozzánk csapódott, annyira vártam már, hogy megismerhessem őt. Ahogy áradozik Kumáról, és ahogy kacag! Ki kéne találni, ha nem lenne.
- Hát Kuma, lassan okosabb leszel nálam, ha ennyire szorgalmas vagy - nevetek a rá a plüssre. Hihetetlen, mekkora energiabomba van ebben a kicsi vattatömegben.
-Kumával emlékeim szerint a klubhelyiségben találkoztam, de már többször is láttam, amint elugrándozik mellettem –nézek rá a nyuszira, még mindig vigyorogva.  Picit arrébb csusszanok, hogy Runa le tudja rakni közénk Kumát.
A nyúl gombszemeiben kis sértettséget vélek felfedezni, mikor róla beszélek, így hát kénytelen vagyok kiengesztelni egy kis buksi simivel valamint egy finom sütivel.
-Sajnálom, ha megbántottalak, nem volt szándékos - nyújtok felé én is egy süti szeletet. - Csak hát nem minden nap találkozik az ember lánya ilyen ennivalóan aranyos plüssnyúllal, akinek semmi szüksége a gazdája támogatására, és önálló életet él.
Bízatóan rámosolyogtam Kumára, és én is elvettem egy muffint. Utoljára még odafordultam az igazgató felé, hogy meghallgassam a beszéd végét, majd a többiekkel együtt kimasíroztunk a nagyteremből.

Puffskein-invázió a kastély ezen részén



December 15. Tudom, hogy valamiért fontos ez a dátum, de sajnos teljesen kiment a fejemből. Jaj, ez a fránya álmosság. Gondolkozzunk csak. Valami állat lesz. Igen, ez az. Állat. Sőt, megvan. A puffskeinek. Hogy én milyen feledékeny vagyok!
Kipattantam az ágyból, és felkaptam magamra egy egyszerű ruhát, hogy minél gyorsabban el tudjak indulni. Ki tudja, éppen merre lehet az a puffskein-invázió, amiről híreket kaptunk.
Már van egy picike, de sajnos az iskolába nem hozhattam magammal. Otthon kellett hagynom, mert az öcsém ragaszkodott a sajátjához, az állatkákat meg lehetetlen szétválasztani, állandóan együtt vannak. Azt hiszen épp a kamaszkorban járnak.  Most viszont itt a nagy lehetőség, hogy szerezzek néhányat.
Ahogy az iskola falai között köröztem, egyszer csak rábukkantam egy eldugott folyosóra. Nem hiába raktak ide is az állatkákból, hiszen ez egy igen vidám folyosó, és itt bárki fel tud dobódni. A szemem csak úgy káprázott a nagy szín kavalkádtól, és lépni is alig tudtam. Szerencsére a pici állatkák mintha kitalálták volna gondolataimat, vagy csak egyszerűen megérezték, hogy van itt valaki, utat nyitottak nekem, hogy végig tudjak menni a folyosón.
A színskála összes színe megtalálható volt, alig tudtam választani a sok közül. Voltak különlegesek is, mint például csillogó, vagy szivárványszínű, de foltos és csíkos is, és megannyi különféle mintájú szőrmók mászkált a folyosón széltében-hosszában.
A lábam egyszerre botlott bele két szőrgombócba, egy halványkékbe, és egy barackvirág színűbe. Előbbin szívecske és pillangó minták voltak, míg az utóbbi színválós volt, és csillagmintázatot hordott magán.
A magam számára találtam egy kéket, amelyen sötétebb árnyalatú foltok ékeskedtek. Választottam hozzá egy vicces, csillogós törpegolymókot, mert úgysem akartam, hogy átlagosak legyenek.
Amint kinézelődtem magam, a kosárkámban a négy szerzeményemmel csendben elsétáltam a helyszínről.

Shania
és a titkos akcióm


A végtelenbe és tovább. Mikor a csillagos eget nézem, azt érzem, szabad vagyok, és enyém a világ. Én vagyok a világmindenség.
Ha zenélek, kinyílik előttem idő, beleláthatok a rejtelmeibe, megállíthatom az időt, és megint ott vagyok a végtelenben. Nem szabadulok tőle, de lehet, hogy nem is akarok. Jó nekem itt lennem.

A tegnapi napot egy levél elküldésével kezdtem. Shania remélem megkapta, hogy mára tervezem a kis titkos akciómat. Délután kettőig igencsak izgalomban voltam, hiszen nem mindennapi esemény a tetkókészítés. Anyuék biztosan haragudni fognak rám, hiszen nem is szóltam nekik a dologról, de ha meg elmondtam volna, tuti nem engedték volna.
Kíváncsi leszek majd a többiek véleményére is, hiszen egyáltalán nem ilyennek ismertek meg. Inkább egy szerény, visszahúzódó kislánynak, erre egy, sőt, kettő tetoválással fogok visszatérni. Nem semmi.
Ezzel a szorongással vegyes izgalommal haladtam az északi szárnyban lévő Lélek szoba felé. Csak nem régen találtam rá erre a szobára, és még jó, hogy megjegyeztem az oda vezető útvonalat. Nagyon megtetszett, szerintem más okból is vissza fogok térni még ide. Amúgy pedig semmilyen termet nem találtam, ami a jelenlegi célnak megfelelt volna, így maradt ez. Megkockáztattam még azt is, hogy egy cetlit tűztem ki az ajtóra, jelezve ezzel, hogy a szoba éppen foglalt, és senki ne zavarjon. Remélem nem fog senki mégis benyitni Shanián kívül, hogy megbizonyosodjon róla, ki az az önző ember, aki kisajátítja magának ezt a kis szobát. Hogy egy kis másodikos? Na, mindegy, el kell felejtenem és felnőnöm végre. Én is ember vagyok, én is diák vagyok. Én is használhatom ugyanúgy az iskola helyiségeit, mint bárki más. Úgyhogy semmi pánik!
Amikor beléptem a helyiségbe, a falak a fehér színből egyből elkezdtek a kékülni. De nem álltak meg egy fajta kéknél, hanem folyamatosan vándorolt az árnyalatok között. Ismerem a szoba titkát, de ezt nem tudom mire vélni. Szeretem a kéket, de miért változik, nem tudom. Talán mert izgulok? Lehet.
Elővettem a zsebemből két összehajtogatott lapot, amelyre lerajzoltam a mintákat, és leültem a kényelmes kanapék egyikére, hátamat a párnáknak döntve. Aztán gondoltam egyet, és előbányásztam egy kis ceruzát az asztalka aljából, és még egyszer átrajzoltam a vonalakat, tökéletesítettem a formákat. De már semmi sem változott.

Shania

A minták nézegetése közben nyílt az ajtó, és egy fiatal lány lépett be a szobába nagy csomagjával. Kicsit morcosnak láttam, biztos nincsen túl sok kedve hozzám, és később rá is jöttem, hogy ez pontosan így van. Szurkálódó kérdéseire kicsit sértődötten válaszoltam, de a higgadtság látszatát igyekeztem fent tartani. Ám a fal színébe mélykék foltok vándoroltak, amely igencsak árulkodó lehetett, ha valaki odafigyel rá.
- Tizenhat éves vagyok – mondtam magabiztosan a lobogó cetlire ügyet sem vetve. Ennek ellenére dühöngtem magamban, hogy lehettem ilyen hülye. Kirakni egy cetlit maga a fehér zászló: „gyertek, itt vagyok”. Ja, és persze, hogy boszorkány vagyok, de nem lehet az ember feledékeny? Na, jó. De ennyire?
- Hát persze.
Az ajtó becsapódására kicsit megborzongtam. Soha nem szerettem, ha csapkodják a nyílászárókat. Az számomra azt jelenti, hogy az illető dühös. Bár lehet, hogy ez esetben van némi alapja.
Kérdésére a rajzokat leraktam az asztalra.
- A csillagokat a hátamra, és a nyakamtól kezdődjön. A violinkulcsos mintát pedig a bal bokámhoz, a lábam külső felére – mutattam rá egyesével a mintákra.
- Nem vagyok allergiás, és állandó betegségem, rohamom sincs. A tűtől pedig nem félek. Ne aggódj, nem fogok mozgolódni.
Válaszom szűkszavú volt, de nem izgattam magam túlságosan, inkább az elkövetkezőkre koncentráltam. Még mindig kicsit nehezteltem rá a boszorkányosdi miatt, de mérgem már szinte teljesen elpárolgott. Nem szeretek haragudni másokra, inkább mindig megpróbálok keresni valami pozitívumot a történtekben. Halvány mosolyt varázsoltam az arcomra, és teljes nyugalommal néztem vissza az előttem álló lányra.

David

David

Találkozhatok veled?
Carmela Conticelli



Gyere délután 5-re a kis tóhoz. Csak magadat hozd.
Lily Brown