A hold ezüstösen csillogta be az iskola tornyait, melyek sziluettje feketén rajzolódott az éjszakai égboltra. A hűvös őszi éjszakában nem jutnak el idáig a környező erdő zajai. A csendet pusztán halk verdesés töri meg, ahogy egy denevér ide-oda cikázva közeledik az egyik torony erkélye felé. Alakja helyenként kirajzolódik a hold előtt, máskor a sötétségbe vész. Láthatóan Bogolyfalva felől érkezik, röptének néha a falu pislákoló fényei adnak hátteret. Egy denevértől kissé talán szokatlan módon nem kezd el az erkélynek helyet adó torony körül röpködni, hanem egyenesen a korlátok fölé repül. A verdesés zaja hirtelen marad abba, s a következő pillanatban az árnyak közül Eugene sápadt arca világlik elő. Testének többi részét fekete ruha fedi, így alakjának kontúrjai továbbra is a sötétségbe vesznek. Lassan lép a korláthoz, s köpenye alól elővillannak hófehér kezei, melyek a kisvártatva a korláton pihennek meg. Mellkasából megkönnyebbült sóhaj szakad fel, miközben másik keze egy fehér zsebkendőt halászik elő egyik mellső zsebéből, mellyel értő gonddal törli meg a szája szélét. Értő szemek felismernék azt a nappal vörösen rikító folyadékot, amitől megtisztítja arcát. Eugene azonban úgy tudja, hogy nincsenek jelen értő szemek.
A zsebkendő rövidesen ismét eltűnik a férfi egyik zsebében, mialatt Eugene kedvtelő pillantást vet az elé táruló látványra. Ezen az éjszakán nem kellett órát tartania, mondhatni maga rendelkezett az idejével. Ki is használta az éj minden percét, s most jólesőnek érzi a szemlélődést, miközben az éjszakai hűvös lég lágyan simogatja arcát.

Kissé összerezzen, mikor megszólítják. A hang irányába fordul, miközben igyekszik minél gyorsabban zsebébe rejteni az ekkor már vörös foltokkal tarkított, fehér zsebkendőt.
- Jó estét!
Viszonozza az üdvözlést, miközben végigpillant a hozzá érkező szellemen, és kis kedvencén. Eugene most találkozik először szellemmel, azonban ezt nem éli meg nagyobb traumaként, mint bármely muglik által természetfelettinek mondott élményt a mindennapokban. Azt azért el kell ismernie, hogy bár nem sokkoló vagy félelmetes, a férfi elé táruló látvány, amit a gyerekszellem és az elnyűtt macska nyújt, kissé bizarr.
- Egy kis éjszakai séta?
Szövi tovább a beszélgetés fonalát csevegő hangnemben, miközben azon morfondírozik, vajon mit akarhat tőle éjnek évadján egy szellem? Már épp megjegyzést tenne az éjszakai levegő üdítő frissességére, mikor eszébe jut, hogy ez esetleg kissé tapintatlan megjegyzés lenne.
- A hold ma igazán gyönyörű arcát mutatja.
Marad továbbra is a semleges területen, míg meg nem bizonyosodik a szellem szándékairól.

Eugene a kislány szavai nyomán elgondolkodik, vajon hogy nézhet ki, amikor egy szellem alszik.
~ Egyáltalán mi szüksége lehet rá? ~
Gondolja, de rögtön el is mosolyodik magában a kérdésen. Ennyi erővel ugyanezt kérdezhetné magától is. Bár azt, amiben ő leledzik, a legtöbben aligha hívnák alvásnak, mégis - jobb kifejezés híján Eugene így szokott rá hivatkozni.
~ Biztos valami hasonló lehet a lány esetében is. ~
Vonja le a következtetést.
- Az én nevem...
Kezd bele a válaszba, de meg is torpan azonnal. Ha a kislány tud valamennyire franciául, még a végén megijed. Mindazonáltal a férfi erre gondolhatott volna akkor, amikor bemutatkozott az igazgatónak. Tulajdonképpen mókás, hogy hozzá tud nőni az emberhez egy név - még ha felvett is.
- ...a nevem Eugene Carnage.
Fejezi be a mondatot.
- Itt tanítok az iskolában. Vámpírológiát.
Teszi hozzá mintegy mellékesen, majd úgy ítéli meg, jobb, ha ezek a szavak nem lebegnek kettejük közt túl hosszan, így másfelé tereli a témát.
- És hol kaptál szállást? Remélem meg vagy vele elégedve.
Közben azon tűnődik, vajon milyen igényei lehetnek egy szellemnek szálláshely terén?

Monique

A vonat egy rándulással ismét elindul, s hamarosan andalító zakatolással szeli át a vidéket, hogy elérje Bogolyfalvát. Az ablakból nem sok minden látszik a kinti tájból, a sötétség leplét csak egy-egy, levelét elhullajtott, vasútmenti fa komor sziluettje töri át. Mintha az utasteret betöltő sápatag fényt is álmosítaná a vonat ütemes kattogása, amibe azonban egy alig észrevehető új hang is vegyül; léptek zaja. Ez talán fel sem tűnik az utasoknak, s csak akkor tűnik fel nekik, hogy valaki a fülkéket összekötő folyosón jár, mikor alakja megjelenik a fülkeajtó üvegezett részén át. A legtöbben ezt a részt elfüggönyözték, így számukra az idegen valószínűleg észrevétlen marad.
Eugene-t lassú léptek vezetik végig a vasúti kocsit átszelő szűk folyosón. Testének nagy részét eltakarja hosszú, fekete, felöltője. Ebből kifolyólag valószínűleg sötét sziluettként jelenik meg alakja a fülkék ablakában. Nem fordítja a fejét a fülkék belseje felé, így látszólag minden előzmény nélküli, amikor az egyiknél hirtelen oldalra fordul. Sápatag arca halotti maszknak tűnik, melyben csak zölden csillogó szemei mutatnak némi elevenséget - bár életnek ezt sem nevezhetnénk. A férfi tekintete gyorsan körbejár a fülke belterén, s szinte azonnal megakad az odabent ülő lányon. A férfi ajkai halvány mosolyra húzódnak, ám ez falsnak tűnhet, ha az ember látta az iménti kifejezéstelen ürességet.
A fülke ajtaja egy durvának tetsző kattanással nyílik, s kissé hangosabbá válik a zakatolás, míg Eugene belép.
- Elnézést. Szabad?
Udvarias, visszafogott hangon teszi fel a kérdést, miközben tekintetével az egyik szabad ülésrész felé int. Ha a lány megengedi helyet is foglal. Előtte persze leveszi majd a felöltőjét és a nyaka köré tekert, vékony, fehér pamutsálat, így láthatóvá válik, hogy a felöltő alatt egy kissé kopott öltönyt visel.
Pillantása megakad a lány ruhájának feliratán, s ennek hatására bujkáló mosoly jelenik meg arcán, de egyelőre nem fűz kommentárt a dologhoz.

Monique

Látszólag udvariasan kibámul a sötétségbe, hogy ne hozza zavarba a vele szemben ülő lányt, azonban az ablak tükröződésében folyamatosan szemmel tartja a fiatal boszorkányt. Mikor az egy francia újságot vesz elő, mintha csak a papírzörgésre figyelne fel, Eugene a lány felé fordul.
- Oh, si voux parlez français. Je n'aurais jamais prévu de recontrer quelqu'un de France. Puis-je demander ce qui vous amène ici, donc loin de la France?
Szinte felüdülni látszik, a francia újság láttán. Szemöldökei várakozásteljesen egy leheletnyit feljebb kúsznak. Szája szélén mintha mosoly játszana. Furcsamód, mikor franciául szólal meg, mintha kevésbé lennének kimódoltak a gesztusai. Ezzel együtt azonban még mindig olyan egész valója, mint a finomított cukor; mű, émelyítő ízű és nagy mennyiségben mérgező.
Érdeklődését az is mutatja, hogy az ablak felől a lány felé fordul. Látómezejének perifériájában azonban ott marad a kinti táj, mivel figyelmének egy részét továbbra is leköti a kinti sötétség, egészen pontosan annak fennmaradása. A ma esti terveit nem egyszer át kellett írnia. Eredetileg erre a vonatra sem akart felszállni. Korábban utazott már vele, ám akkor nem volt késésben, és még napkelte előtt megérkezett Bogolyfalvára. Most azonban a vonatnak többször meg kellett állnia.

Monique

Nem lepi meg különösebben, hogy a lány közlékenyebbnek bizonyul az anyanyelvén, bár nem manipulatív szándékkal váltott nyelvet.
- J'ai passé quelques belles années en France quelque temps....Je ne me souviens pas comment il ya longtemps.
Mellkasából nevetés tör fel, amiről sok mindent el lehet mondani; udvarias, pergő, kimódolt, de egyvalami biztos nem: örömteli. Olyan gesztus ez Eugene részéről, mint mikor az emberek megkérdezik egymástól, hogy van a másik, de igazából nem érdekli őket a válasz, van, hogy meg sem várják.
- Mais maintenant, j'enseigne dans Bagolykő si nous voyageons â la mème place.
Nem fenyegetésnek szánja az elhangzottakat, könnyen lehet azonban, hogy a helyzet, hogy ketten ülnek az éjszaka közepén ebben a vagonban, az az érzetet keltheti a lányban, hogy nincs, aki segítene, ha rosszra fordulna a helyzet, s emiatt előfordulhat, hogy a fenti mondat fenyegetően hat. Ennek tükrében lehet, hogy nem kellene hozzátennie a következőket, de mégis megteszi:
- J'enseigne Vampirologie.
A tárgy nevét akaratlanul is megnyomja kissé. Immár hangja visszatért a korábbi kimódoltságba, a korábbi pillanatnyi érzelemfellángolás elenyészett. Ezt követően úgy dönt, inkább másfelé tereli a témát.
- Je vois que vous n'aimez pas l'Halloween.
Mondja, miközben fejével a lány felsőjének feliratára bök.
- Ai-je raison?

Nem kellene Budapestre jönnie. Könnyen pórul járhat merészsége miatt. Másrészt viszont ez egy elég nagy város. Régóta nem látta errefelé senki. Hátha nem keresik, és észrevétlen maradhat az alatt a rövid idő alatt, amíg itt tartózkodik.
A Keleti pályaudvar éjszaka még kevésbé megnyerő képet fest, mint nappal. Ugyan nincs olyan sok ember arrafelé, viszont azok sokkal kevésbé bizalomgerjesztőek a pályaudvar nappali látogatóihoz képest. Eugene-t azonban egyikük sem szólítja meg. Alapvetően nem nyújt félelmetes benyomást, ahogy végigsiet a peronon, miután leszállt a nemrég érkezett vonatról. Hosszú, felöltőszerű kabátjában kissé elüt a normál utazóközönségtől, de ez még nem adna okot arra, hogy békén hagyják. Az ő útjából mégis kitér az a néhány ember, aki történetesen keresztezné azt. Ha az ember sokszor alkalmaz erőszakot, idővel megtanulja felismerni annak jeleit a legapróbb részletekben is...
A pályaudvar kapuján kilépve Eugene egy pillanatra megtorpan, s körbekémlel. A nem messze lévő buszmegállóban egy-két ember lézeng, a jobbra lévő lépcsőfőt támasztó, láthatóan zsákmányra leső férfi Eugene-re pillant, majd egykedvűen félrenéz; nem találja alkalmas áldozatnak ma estére. Ez az érzés kölcsönös.
Eugene e rövid szünet után elindul előre. Átkel a pályaudvarral szemközti zebrán, majd jobbra fordul. Útja ezt követően valamiféle építkezés mellett visz, amit jellegzetes szagú, préselt falapokkal kerítettek el. Ezután elhalad két gyorsétterem között ügyet sem vetve az újabb buszmegállóban várakozó magányos férfira.
Errefelé régebbi építésű házak sorakoznak, melyek múltból örökölt fényére fátylat dob az enyészet. Olyan, mintha a férfi egy lassan málló képben sétálna, ahol idővel minden elfolyik, összemosódik. Az elszórt szemét mintha a festményre cseppent festék lenne, ami lassan beleolvad az összképbe.
Helyenként pincelejáratok lépcsői nyúlnak be a járdába. A legtöbbet régóta nem használják, egyet kivéve. Az apró ajtó füstös üvegén át halvány fény szűrődik ki. Eugene az ajtó felé veszi az irányt, majd kopog rajta háromszor.
- Mit akarsz?
Egy mogorva hang szól ki, miután az ajtón félresiklott egy retesz.
- A Vörös Liliomot keresem.
Hangzik a válasz Eugene részéről. Néhány másodperces hallgatás után az ajtó kinyílik, és a férfi bebocsátást nyer. Még sosem járt itt, viszont a helyet éppen olyannak találja, amilyennek képzeletében élt; egy nyirkos levegőjű, füstös kocsmának, ahova nem éppen a varázsvilág krémje jár. Jobb kéz felől vastag faasztalok, s mellettük padok sorakoznak, balról pedig egy pult húzódik a hosszú, keskeny helyiség mentén. A pult mögött egy köpcös férfi törölget egy söröskorsót. Kopott, foltos pólóján már kivehetetlen a felirat.
- Menj már arrébb!
Szól a mogorva hang, ami ahhoz a lényhez tartozik, aki beengedte Eugene-t. A férfi körbenéz. Egy koboldforma lény ül egy hokedlin a bejárati ajtó közelében. Láthatóan épp szalonnázás közben zavarta meg Eugene jötte.
- Elnézést.
Veti oda a férfi hidegen, majd beljebb megy az ivóba. Nincs különösebb tömeg, könnyen talál magának helyet.
~ Most már csak az a kérdés, hogyan tovább...~

Eugene leül egy félreeső zugban - ilyesmit találni nem olyan könnyű egy olyan típusú helyen, mint ez a földalatti ivó. Elhalad néhány korábban érkezett alak mellett, akik azonban nem törődnek különösebben vele. Figyelmüket jobban leköti az italuk. Néhányan magányosan üldögélnek, mások társaságban merülnek épp fojtott sugdolózásba vagy alkoholgőzös némaságba.
Mielőtt Eugene leül, leveszi a fölöltőjét, és felakasztja egy falba vert szögre, amit a kiszemelt asztal közelében pillant meg. Miután helyet foglalt, a pultos egy sanda pillantással méri végig valószínűleg azt próbálván kitalálni, akar-e rendelni is valamit az új vendég. Mivel azonban Eugene nem viszonozza a szemkontaktust, a pultos figyelme egy alig látható vállrándítást követően elterelődik másfelé.
A baglyok, amiket Eugene kapott, nem tartalmaztak egyértelmű utasítást arról, mit is kellene tennie jelen helyzetben. Mindössze eddig a pontig nyújtottak ugyanis segédletet. Innentől a férfi magára van utalva. Mivel fogalma sincs, hogyan tovább, pár perc múltán kissé kényelmetlenül kezdi érezni magát. Jobb híján a belteret méri fel, s próbál valami támpontot találni, ami a továbbiakhoz nyújt segítséget. Egyelőre azonban semmi szokatlant nem fedez fel vagy bármit, ami nyomra vezetné. Ez már csak azért is kellemetlen, mert nem időzhet itt sokáig. Nem lenne épp biztonságos Budapesten tölteni a nappalt.

Nem különösebben volt oda az ünnepi hangulatért. Jó ideje nem ünnepel semmit, ami nem is csoda, hiszen nem igazán van kivel ünnepelnie. Ettől valószínűleg kérdőn szökne fel sokak szemöldöke, de Eugene helyzetében az ilyesmi természetes. Néha eltűnődik, hogy festene, amint néhány barát vagy családtag társaságában egy jól fűtött nappaliban üldögél egy feldíszített karácsonyfa mellett. A sült pulyka illata és a szeretet elárasztaná az egész házat...nem, soha nem sikerült ilyesmit minden részletében elképzelnie olyan irreális maga a gondolat is.
Mindennek következtében ünnepek idején nem túl gyakran mutatkozik emberek közt. Néha azonban bizonyos dolgok miatt kénytelen ezt mégis megtenni. Ez a mai este is ezen alkalmak közé tartozik. Egészen pontosan egy két éjszakás "kiruccanás" második éjszakája ez, mikor is a vasútállomás felől érkezik. Kezében nem túl nagy, bőr utazótáskát cipel. A sűrűn hulló hó kiül hosszú, fekete kabátjára, melynek szárnyai meg-meglibbennek menet közben. Nyaka köré vörös színű, vastag, kötött sálat tekert, melynek két vége egy-egy méter hosszan lobog mögötte. A sál takarja a száját is. Ez és a fekete szőrmesapka, amit visel, alig láttat valamit arcából.
Léptei nem különösebben sietősek, de még így is céltudatosabbnak tűnik mint bármely más járókelő, mivel nem áll meg bámészkodni egy kirakatnál sem. Nála jobban talán csak az a fiú illik kevésbé az utcaképbe, aki egy helyben áll látszólag minden ok nélkül. Ahogy Eugene közelebb ér hozzá, felismeri, hogy az iskolában tanuló diákok egyike. Valamikor a folyosón látta egyik este futólag. Még távolabbról próbálja követni a fiú tekintetét, de nem jön rá, mi is ragadhatta meg ennyire a diák figyelmét. Egy darabig úgy áll a dologhoz, hogy hagyja, ha révedezzen a fiú, ha ehhez van kedve, így Eugene csendben el akar menni az egy helyben álló mellett, ám mikor odaér hozzá, meggondolja magát. Egy darabig olyasmire összpontosít, amiről a látás nem ad tájékoztatást, majd megszólítja a fiút:
- Jó estét! Nem tudja véletlenül, hol találok egy cukrászdát? Ebben a hidegben jól esne egy forró csokoládé. De nem sűrűn járok errefelé, így nem tudom, hol adják itt a legjobbat.
Ha a fiú fel is ismeri benne a tanárt, Eugene jelenlegi megjelenése elég hűen látszik alátámasztani, hogy nem idevalósi, s bár Bagolykőn tanít, ettől még lehet járatlan Bogolyfalva utcáit illetően.

Endre

Hallva a fiú szavait elmosolyodik a sál mögött. Derűjének oka az, hogy reklámszövegnek is beillő monológot kap kérdésére válaszként, ami Byron korai időszakában akár a költő tollából is előkerülhetett volna - legalábbis ami a hangulatát illeti.
- Nos rendben, menjünk.
Hangzik az előbbiekhez képest nagyon is prózai válasz, melynek oka kettős. Egyrészt Eugene-t nehéz igazán megindítani, másrészt ha túl lelkesnek bizonyul, feltűnőbb lesz, hogy igazából nem ehet, és nem ihat semmi embernek szánt ételt. Elsődlegesen - illetve, ami azt illeti, kizárólag - más célja van azzal, hogy másodmagával meglátogatja a cukrászdát. Egyelőre azonban hagyja, hogy a fiú, aki a szavaiból ítélve jól ismeri a járást, elvezesse a cukrászdába.
Valószínűleg nem kell túl nagy tömeggel számolniuk sem az odafelé vezető úton, sem odabent. Ha megérkeznek, Eugene engedi, hogy Endre válasszon ülőhelyet, s csak akkor tekeri le a sálat, amit eddig azért viselt, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy a férfinek nem látszik a lehelete a téli hidegben. Eugene nem emlékszik, hogy járt-e valaha is a cukrászdában, így figyelmét leköti a beltér, azonban ennél jobban a felszolgáló személyzet. Egészen pontosan az, hogy egy bizonyos Veronika dolgozik-e éppen?

// folyt. a cukrászdában //

Veronika és Endre

Bár az életfunkciókat tekintve indifferens, Eugene-nek jól esik a testét érő meleg, ahogy belépnek a cukrászdába. Amikor elérik az asztalt, leveszi a kabátot, a sapkát valamint a sálat, és elrendezi vagy egy közeli fogason, vagy a széktámlán attól függően, hogy melyik van közelebb. Az utazótáskát az asztal mellé helyezi, majd helyet foglal. Most, hogy nincsenek rajta a téli holmik, látható, hogy fekete öltönyt visel bordó inggel nyakkendő nélkül.
- Igen, valóban megfelelő hely.
Helyesel kissé visszafogottan. Nem kell rákérdeznie, mire is olyan megfelelő ez a hely.
- Örvendek, én...
Már éppen folytatná a bemutatkozással, mikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy a fiú már ismeri.
- Semmi gond, ennyi ruha alatt én sem ismerném meg magamat.
Mosolyodik el Endre szabódását hallva.
- Érdekli a szakterületem? Ezt örömmel hallom.
A hangján azért érződik, hogy ez az öröm csak mérsékelt. Először nem érti, mire gondola a fiú, mikor az "áldás-átkot" említi. Néhány másodperc múltán azonban leesik neki, miről vagy inkább kikről van szó.
- Hát igen, vannak, akik csodálják a vámpírokat. Úgy képzelem olyasmi ez, mint ahogy egy sárkánnyal lehet az ember; messziről tényleg csodálatra méltó, de nem szívesen kerülnék vele testközelbe. Csak remélni tudom, hogy sikerül kissé reálisabb képet kialakítanom a diákjaimban a vámpírokról. Sok jövőbeli...khm...kellemetlenség előzhető meg ezzel.
A saját bőrén is tapasztalt már egyet s mást ezzel kapcsolatban. Óvodai szóhasználattal élve; mindig sírás lett a vége. És nem Eugene hullatta a könnyeket.
- Nos, egy forró csokoládé mindenképpen jól esne.
~ Persze nem meginni. ~
Néha elgondolkodik azon, vajon a dekadencia jele-e, mikor csak azért kér ki egy forró italt, hogy az illatát élvezhesse. Régebben a látszat fenntartása miatt tett hasonlót, egy ideje azonban magának is tetszeleg a képpel, ahogy ül egy cukrászdában, kocsmában vagy étteremben, és élvezi az előtte lévő finomságok illatát. Vagy inkább azt hazudja magának, hogy élvezi? Ki tudná ezt megmondani? Mielőtt kellemetlen vizekre evezne gondolatban, megszakad az eszmefuttatás, ahogy észreveszi egyik diákját a pult mögött. Aligha tudná elfelejteni azt a vizsgadolgozatot, amit a lánytól kapott.
- Nocsak, Széles kisasszony, ha nem tévedek.
Mosolyodik el halványan diszkréten úgy téve, mintha nem venne tudomást az asztaltársában felhorgadó gondolatokról a lány irányában.

Veronika és Endre

- Nem is gondoltam volna, hogy iskola mellett itt dolgozik.
Mosolyog halványan Veronikára. Nem kell különleges névmemóriával rendelkeznie, hogy emlékezzen a lányra. A jellegzetes írásképét nem csak a tavalyi vizsgadolgozatán tapasztalhatta meg, hanem akkor is, mikor a lány véletlenül a Vámpírológia teremben hagyta a naplóját. A pillanatnyi gyengeséget, ami akkor hatalmába kerítette, úgy fedte el teljesen, hogy egy házi manót kért meg, hogy juttassa vissza a kis könyvet a lánynak.
~ Különben sem volt benne semmi különös. ~
Rántja meg gondolatban a vállát Eugene az emlék hatására. Az állítás persze igaz, de ez nem fedi el azt a mindannyiunkban ott rejlő izgatottságot, mikor egy idegen naplóba nyerünk bepillantást.
- Záróvizsgáztatni?
Derül fel Eugene arca a kérdést hallva.
- Aligha. A Vámpírológia nem tartozik a főbb tárgyak közé. Nem hiszem, hogy szükség lenne arra, hogy záróvizsgatárggyá emeljem. Valamiféle tanulmányi kiránduláson viszont gondolkodom. Csak még azt kell kitalálnom, hogy lehet ezt kivitelezni biztonságos keretek közt.
Kedvtelve mosolyog, ahogy lelki szemei előtt megjelenik, amint egy lelkes diákcsoportot ráuszít Budapest vámpírkolóniájának tagjaira. Tulajdonképpen nem elvetélt ötlet azt leszámítva, hogy utána nem a vámpírok akarnák Eugene vérét, hanem a mágusok.
- Azt hiszem, maradok a forró csokoládénál. Legyen mondjuk meggyes ízesítésű.
Kissé megilletődik Endre lelkesedésétől.
- Nos, varázslényekkel foglalkozni szép téma. De nem értem, mi szüksége egy varázslónak arra, hogy mugli könyvekből olvasson róluk. Úgy értem; nem nyilvánvaló már gyerekkorban, hogy azon lények nagy része, akik a varázstalanok mesekönyveiben szerepelnek, nagyon is valódi?
Ő az ilyesmiről semmit sem tud. Egész életében abban a hitben élt, hogy a világ kimerül a maga varázstalan valójában. Néha elmereng, vajon milyen érzés lehet megtudnia egy mágusnövendéknek, milyen is a mágia világa. Fiatalon az ilyesmit minden bizonnyal könnyebb feldolgozni.
- Ezek szerint a testvére politikai pályára lépett? Ez...gondolom...dicséretes. Mivel foglalkozik egészen pontosan?

Lassan kezd kellemetlen lenni a várakozás azok miatt a pillantások miatt, amiket azért kap, mert nem iszik semmit. Ez végül is érthető, errefelé nem szokás, hogy megvárják egymást az emberek; megérkeznek, elkezdenek inni, a másik pedig majd társul. Már épp ott tart, hogy megpróbálja valahogy eljátszani, hogy ő is iszik, mikor nyílik az ivó ajtaja, és egy páros lép be rajta.
Ha bármi is támpontot jelenthet Eugene számára azt illetően, hogy jelen helyzetben merre tovább, akkor a kocsmába belépő nő megjelenése az; nem is annyira az égővörös haja, hanem inkább a sminktükör, melynek fém fedelére egy liliom került gravírozásra, s amit a nő a pultnál elővesz nem kis megrökönyödést keltve ezzel a pultosban. Úgy tűnik azonban, a nő csak a sminkjét ellenőrizte - aminek puszta léte is elegánsabbá teszi a jelenlévők bármelyikénél - mivel a tükör hamarosan eltűnik.
Eugene-nek csak ekkor tűnik fel, hogy egyébként a nő nem egyedül érkezett. Látszólag nem különösebben vesznek tudomást egymásról az érkezők, viszont a helyzetet kissé megbonyolítja, hogy a férfi, akivel a vörös hajú nő érkezett, tanít Bagolykőn. Az ügy, ami miatt Eugene megkockáztatta ezt az utat, a férfi tervei szerint függetlennek kellett volna maradnia az iskolától.
~ Szemmel láthatóan azonban ezek a szálak elérnek oda is. ~
Állapítja meg kelletlenül. Mindemellett jelen helyzetben Eugene-nek valahogy beszédbe kell elegyednie a nővel, amire kiváló alkalmat nyújt, hogy legalább látásból ismeri a férfit, akivel érkezett. Mosoly jelenik meg Eugene arcán, felkel a székről, ahol eddig ült, és odalép a még a pult közelében lévő másik bagolyköves tanárhoz.
- Üdvözlöm. Eugene Carnage.
Mutatkozik be olyan határozottsággal, hogy az ember szinte azt várja, hogy katonásan össze is üsse hozzá a sarkait.
- Személyesen még nem volt szerencsém. Ha már enyém lehet a váratlan öröm, hogy itt találkozunk, nem osztanának meg egy italt velem, amíg megérkezik, akire várakozom?
Itt jelentőségteljes pillantást vet a nőre, majd várakozón Khalilra tekint azt várva, hogy a másik bemutassa Eugene-nek a nőt.

Endre és Veronika

Egy halvány mosollyal bocsátja útjára Veronikát, majd figyelmét Endre felé tereli. Tekintete mintha kissé merengővé válna, s nem is a fiúra fókuszál pár másodpercre, azonban ennek köszönhetően olyan dolgokat is észrevesz, amik talán a hétköznapi személő figyelmét elkerülnék.
Diszkréten bólint a fiú kitérő válaszát hallva, majd csalódottan veszi tudomásul, hogy a fiú bátyja egyrészt nem köthető különösebben Budapesthez, másrészt a jelek szerint nem túl szoros kettejük közt a kötelék.
~ Meglepően nagy szerencsém lett volna, ha másként van. ~
Jegyzi meg magának. Valóban, túl szép lett volna, ha véletlenül találkozik valakivel az utcán, aki meg tudja ismertetni olyan emberekkel, akik tevékenyen részt vesznek a varázslótársadalom mindennapjainak alakításában.
Mindeközben az sem kerüli el a figyelmét, hogy Endre hangulata hirtelen megváltozott.
- Sajnálom, ha kellemetlen témát érintettem.
Szólal meg Eugene kissé előrébb dőlve, hogy a fiú szemeibe nézhessen. Más esetben ezt követően a beszélgetés másik résztvevője transzba esik, most azonban a férfi nem akar ehhez hasonló képességeket használni.
- És nem sértődöm meg, ha távozni óhajt.
Ha Endre úgy dönt, marad, megvárják, míg a megrendelt dolgok megérkeznek, majd Eugene felajánlja, hogy a fiú fogyassza el az ő adagját is arra hivatkozva, hogy rosszkedv ellen egy nagy adag csokoládénál nincs jobb. Ha Endre távozni óhajt, Eugene rendezi a számlát, majd ő is elhagyja a cukrászdát.