28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Aki még szeretné zárni évnyitós játékát, november 17-én éjjelig van rá lehetősége! (utána a téma pihenni tér a jövő tanévig)
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Leonard Harris összes RPG hozzászólása (28 darab)

Oldalak: [1] Le
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2012. október 7. 21:38 Ugrás a poszthoz

Amira

 Néha igencsak fura dolgok történnek, nem a világban, hanem velem. Fura, és megmagyarázhatatlan. Ködös, kérdésekkel teli emlékek, amik.. nekem igencsak ismeretlenek, és idegenek. Egy ideje kattog rajta az agyam, ha épp ott kötök ki, hogy ezeket elemezgessem, de szerencsére, eddig nagyon jól sikerült lefoglalni a gondolataimat mással, nem sokszor törtek rám a képek, így, nem is idegeskedtem halálra magam. Lehet, hogy kicsivel komolyabban kellene vennem a dolgot, de nem ment, és nem is akarom. Egy ideje odabent nem működnek jól a dolgok, katyvasz és káosz uralkodik, amin változtatni nem akarok. Marad ez a felállás, az óvatosság, és a gondolatmenetek kuszasága, egyszer biztos elmúlik mind, és arra ébredek, hogy minden olyan, mint régen.
Ennek örömére egy nagy bögre kávé, és egy hasonlóan nagy adag reggeli mellett kiagyaltam, hogy ma séta nap van, hogy amíg még nem havazik, és nem táncolnak odakint a pingvinek a jegesmedvékkel, ki kell merészkedni. A rövidnadrág persze már tabu, ahogy a trikó is, előkerült a szekrényből a kopott, térdénél szakadt farmer, egy egyszerű zöld póló, és egy szürke pulóver. Ezeket húztam magamra evés után, pakoltam a zsebembe a pálcám, és némi cukrot, ha nagyon unnám a babérokat, és megindultam kifelé. A tömeg még nem jelentkezett, nyilván még csak most törlik ki a csipát a szemükből, amivel semmi gond, hisz én sem szeretek korán felkelve kukorékolni. Egy kisebb ásítással léptem ki a bejárati ajtón, tekintettem körbe az őszies tájon, és megindultam egyenest a birtok vége felé, a faluba vezető út felé. Nem volt konkrét tervem, csak pár, kósza ötletféleségem, amik, úgy-ahogy, de megfelelő volt ahhoz, hogy elmenjenek valaminek. Lassan elértem a Tisztásig, ami pont nem volt tervben, de pont megfelelt az amúgy nem válogatós fejemnek. Újabb ásítással léptem a tisztás gyepére,elmélázva tekintettem körbe, amikor ismerős hajkorona villant meg az egyik, tőlem nem messzire eső padon. Szusszanva egy aprót, mindenféle elfutással, bujdosással mentes gondolattal indultam meg felé, miután kellően hezitáltam, és csendben, minden szó nélkül leültem mellé, mintha csak engem várt volna.
- Most egész kellemes az idő - nyögtem be pár pillanat múlva az amúgy teljesen ide nem illő kezdésemet, megtörve a csendet, jelezve, hogy nem vitte el a cica a nyelvem, és hajlandó vagyok vele szóba elegyedni. Mert hát, mi okom is lehetne a nemre? Arra sosincs.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2012. december 23. 00:13 Ugrás a poszthoz

Bogárkám

érkezés; meeting; satöbbi


 És harmadnapra feltámadott.. Valahogy úgy. Talán mégsem. Ködös, túl ködös, hogy mi vitt rá arra, hogy röviddel a visszatérés után, ilyenre vetemedjek. Sőt, azt sem értem, hogy miért hoztam magammal ilyesféle göncöket. Ja, hogy nem én voltam? Anyaaa..
De ők már csak ilyenek, gondolnak mindenre, arra, hogy jól nézzek ki, hogy fel tudjak öltözni – amit amúgy is tudok, de hát ha ki kell nézni valahogy, akkor lehessen, blabla. Lényegtelen már, itt van, és kész. Velem együtt, természetesen, és, miután fél szemmel rápillantottam a cetlire, ami hirdette, hogy mi készül ma este, csak a vállamat megvonva döntöttem, hogy elmegyek. Kellenek az arcok, szigorúan új arcok, no meg egy-két régi, akik rég nem hallottak felőlem. Nem részletezném mi lelt akkor, amikor csomagoltam, és eltűntem, sem azt, hogy miért jöttem vissza. Itt vagyok, ez a fontos, nem? Majd meglátjuk kinek, mely arcnak fog feltűnni a jelenlétem. Hogy melyikre számítok? A semmire, vagy a mindenre? A téteket megtehetik az asztalnál.
Szóval készülődés, egy férfi esetében, ez nem nagy ügy. Nálam sem. Csak egy kis öltöny, meg vacakolás – káromkodással fűszerezve, és kész a megkötött nyakkendő. Frizuraigazítás, ami most már hivatalosan is rövid marad, mert valamiért egyből kitépném, ha hosszabbra nő. Változtam, és elhagytam régi felem egy részét, igen sokat, de valljuk be; ez kellett nekem. Egy kis friss, hazai levegő, egy kis anya vasárnapi főztje, egy kis pátyolgatás, és kész is a felturbózott, új fél. Ezen felemmel indultam végül el, majdnem papucsban persze, mert a feledékeny, szétszórt eszem nem cserélhető, de ezt orvosolva haladtam végül igencsak kényelmes tempóval a Nagyterem felé. Párom, nos az nem volt, lévén, hogy öt perc alatt döntöttem, meg minden, de improvizálok majd valamit, valakit magam mellé. Bizonyára lesznek párja vesztett, vagy fel nem kért, reménykedő lányok, akiknek pont opcionális leszek a jelenlétemmel. Hát nem csodás az optimizmus? Dehogynem.
Nagyterem. Azt hiszem, erre nem számítottam. Ahogy közeledtem, úgy éledt a tömeg, úgy tolongtak az emberek, lökdösték is egymást kissé, keresték a másikat, vagy épp csak halálra izgulták magukat. Furán éreztem magam, amint nyomultam befele, halál nyugodt képpel, és megálltam, hogy szétnézzek. Nem siettem semmit el, magamhoz ragadtam egy puncsot, óvatosan szorongattam a pohár szélét, mert ha ez a fehér zakómra ömlik, durcás leszek, és megindultam a tömegben. Kerestem. Olyasvalakit kerestem aki egyedül volt.. éééés balra, öt óránál állt. Feltűnő volt, hiszen a ruha színe igencsak kitűnt a tömegből, élénk volt, csillogott, meg a többi, no meg, körülötte nemigen tolongtak még sokan egyedül, párosával állva örvendeztek. Nem is telt sokba a keresés, és ezen magam is meglepődtem. Feltörő bátorsággal lépdeltem immár felé, először ugyan vissza kicsit, még egy puncsért, mert ezt így illik, majd megint a kis rózsaszín felé, szlalomoztam a sok táncoló, táncra váró, és/vagy pihenő-ácsorgó-szenvedő egyének között. Öles léptekkel értem végül mellé, állapodtam le közvetlen a jobb oldalán, köhintettem egy aprót, de azért hallhatót, és felé nyújtottam a puncsos poharat, amibe még nem ittam bele.
- Egy italt, hölgyem? – mosolyogtam rá, remélve, hogy nem hoztam rá a szívrohamot, és, hogy nem állít ide fél percen belül valaki, hogy Bocs, késtem, de már itt vagyok. Na az szép lenne, nem vagyok túlélő típus, újabban – néha -, hamar feladok dolgokat. Ezt pedig, igencsak feladnám.
- Leo vagyok. – mutatkoztam be, mintha mellékes infó lenne, és a saját puncsomba kortyolva, elcsendesedtem, szót hagytam neki. Esély, hogy elfogadja a puncsot, és mulatunk, vagy elküld messzire, és ácsorog tovább, várakozva, vagy szimplán csak nézelődve. Rajta áll, melyik érvényesül.




>>SUIT UP!<<
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. január 2. 21:33 Ugrás a poszthoz

Sharlotte
újév első hétvégéje; eléggé este;


 Ezt is megértük, de még hogyan. Amíg otthon boldogítottam a népet, addig átvészeltem a napokat, közeledett az egész év vége, és lapozhattunk a nagy naptárban. Különösképp nem fogott el semmiféle ünnepi hangulat - a karácsonyt is sikerült végigmorognom -, így a szilveszter sem volt másképp. Ünnepeltem, koccintottam, B.Ú.É.K, és kész. Ilyen, ha az ember hónapokig bal lábbal kel, és nem vár semmit nagy durranás az új évtől. A fogadalmakról meg inkább ne is beszéljünk, feleslegesek. Sose tartottam be egyet sem.
Az új lap ismételten visszaterelgetett az iskolai élet falai közé, amit, bár még mindig fanyalogva, és nyögve-nyelősen tettem. De az okosok azt mondják, nem szabad feladni, azoknak pedig hinni kell, kellene, kéne, és én igyekszem, csak épp nemigen mozgat. Teljesen mindegy, megtettem a kezdő lépéseket, innentől már meg csak visz az ár. Az ár, mely jelenleg igencsak későn kapott el, és igencsak messze az iskolától. Nem is kérdezem magamtól, miért ilyenkor járom az utcákat, nyakig húzott kabátban, ujjaimat a zsebemben melengetve.  Ez így jó nekem, azt érzem. A falut már a délután egy részében megjártam, betértem ide-oda, körülszimatoltam, és az elhagyatott részleg felé haladtam a nagy semmittevésben. A kihaltság, a csend, mely körülölelt, valahogy jó is volt, és rossz. Nem ehhez voltam szokva, de mégis beértem ennyivel. Tudtam valahol mélyen, az agyam egy szegeltében, hogy erre kell jönnöm, és engedelmeskedtem neki. Lassú, elnyújtott lépteim vezettek el egy házhoz, melyben szemernyi fény sem pislákolt, és amely, még a sötétben is mutatta, hogy elhagyatott, és sötét. Megtorpanva néztem fel a vak ablakokra, a kopott, festetlen falakra, és megindultam a bejárat felé. Az ajtó nyögve adta meg magát, pálcám előkerült zsebem rejtekéből, és egyhamar fényt varázsoltam a végére. Csak álltam, néztem körbe, és hallgattam  a csendet. Ha hinnék a rémmesékben, akkor most rettegnék, de túlságosan nyugodt voltam mindenhez, túlságosan kíváncsi, és unott, így beljebb merészkedtem.
- Hahó. - már csak a sablon kedvéért szólaltam meg, teszteltem, mennyire üres az egész, mennyire nincs itt semmi szörny - pedig ha jól hallottam anno, páran igencsak érdekes sztorikat meséltek erről a helyről, és ásítottam egyet. Egyedül nem jó, ezt belátom. Társam nemigen akad pont itt, pont erre, és ebben az órában, így aztán már csak annyi maradt, hogy a kicsit bizarr kinézetű lépcsőt válasszam. Próba szerencse. Bukkant fel gondolataim között, miközben az emeletre készülődtem.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. január 6. 17:42 Ugrás a poszthoz

Sharlotte


Többet vártam, igencsak többet. Elvégre nem egy mesét lehetett hallani, nem egy történetet. Ezzel szemben, még a közelében sem kaptam frászt, nem remegtem bele. Csalódás, egy merő csalódás. De aztán ki tudja, mikor ront rám valami, mikor kapok sikító frászt valamitől, amit meg sem tudok nevezni. Ezt várom igazán, vagy a semmit? Jó kérdés, nem tudom hírtelen még a választ sem. Valahogy a kettő közt reménykedem, várom, és várok. De hogy mi lesz belőle, azt csak odafent tudják a nagy könyv írói.
A ház eléggé lepukkant, őszintén, eléggé látszik rajta, hogy el kéne neki egy kiadósabb kezelés. Ha jobban megnézi az ember, akkor inkább attól kell félnie, hogy rádől valami, beszakad alatta a padló, a lépcső, mintsem körülfogják a kísértetek. Valahol mélyen magam is erre gondoltam reflexszerűen, amikor az első lépcsőfokra pakoltam a lábam, és megtettem az első lépést felfelé. Oké, nem volt gond, nem omlott rám semmi. Még a végén kiderül, hogy ez a hely a legvidámabb, legbarátságosabb a világon, és aki idejön, az valamit nagyon szívott, és elszállt. Ki tudja aztán. Meneteltem fölfelé, lépteim alatt nyikorogtak a lépcsőfokok, jajgattak azok a bizonyos gerendák, pedig nem voltam egy hatalmas darab. Fél, pálcátlan kezemmel inkább megkapaszkodtam a jobb napokat átélt korlátban, nem bíztam immáron semmit a véletlenre. Jobb a békesség, ugyebár. Felfele menet közben sem vettem észre semmi olyat, ami kirívó, amely túlságosan feltűnő lett volna. Sőt, egyszeriben volt minden túlságosan is csendes, olyannyira, hogy az már kicsikét túlságosan is idegesítő volt számomra. Ahogy közeledtem az emelet felé, úgy hallottam pár neszt, úgy torpantam meg, hiszen ha nem csal a szimatom, akkor van itt valaki. Vagy csak egyszerűen valami. Egy egér, egy kisállat, macska, kutya, denevér. Ez egészen racionálisnak hangzik, nemde? Itt viszont már nem lehetett csak egyszerűen egy egérről beszélni, ahhoz túl hangos volt, túlságosan nagynak hallatszott. Felértem, és meneteltem is előre, a valaha szebb napokat megélt szobák felé, meneteltem volna, ha nem vágódik el valami, ha nem hallom a csapódást. Fejem felkapva, pálcámat kéznél, résben tartva loholtam a hang iránya felé, készen állva arra, akármi is fogad. Berobbantam, kicsivel nagyobb hévvel, mint amire készültem, mint amit terveztem, de nem számított, tökéletesnek bizonyult. Fejem kapkodva kerestem a zajforrást, szegeztem rá a pálcám, és meresztettem hatalmas szemeket.
- Ööö… hello? – engedtem le a kezemet, miközben a lányra figyeltem, aki a hangok, illetve jelek szerint elég furán találkozott a festésért kiáltozó fallal.- Minden rendben? – kérdeztem végül, immáron teljesen elsöpörve a kísértethistóriákat, és minden egyebet. Itt már csak egy lány vagy, málladozó falak, és sötétség. Csalódtam, de megdöntöttem azt a tényt, hogy ide senki sem jár, pedig mégis. Most már csak szocializálódni kell, ami manapság igencsak kopott, és elnyűtt formát vett fel bennem. Nem baj, minden nap kell valamit tanulni, kezdjünk is bele. Mint a filmekben
- Ha paranoiás lennék, kísértetnek hittelek volna, de csak egérnek sikerült. Melyik őrültebb? – cövekeltem le előtte, pálcámat úgy irányítottam, hogy ne süsse ki a szemeit, de ne is legyen sötétség kettőnk között, és reménykedtem, hogy nem könyvel el sült bolondnak, az előbbi után.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. február 9. 22:06 Ugrás a poszthoz

Emma

random tali, random este;


 Közeleg a tavasz. Ezt nem csak annyiból derítettem ki Sherlock-i eszemmel, hogy csiripelnek a szárnyasok olykor-olykor, hanem, hogy nagy örömömre már nem kopogtat a mínusz negyven fokos csoda hideg, és hogy többet fordul az eső, mint a hó. Na meg, szuper naptárat sikerült beszereznem. Mindenesetre, az épp divatját élő térdig-sárban nemigen van kedve mászkálni, az utána való cipőtakarítás pedig igaz könnyű, de kikerülhető munka. Az én hobbi-mazochista lelkemnek ugyan ez nem jelentett gondot, megtettem a napi kilométert, hogy hiányát meg ne érezzem. Nem volt sok dolog felfirkálva a listámra, már lassan unalmasnak véltem magam, de siránkozás, búslakodás helyett inkább megkoronáztam a napot egy kiadós pub-ban való ücsörgéssel, amíg bele nem untam.
 Sikeresen kipipálva semmittevéssel a délutánt, a visszaindulás gondolatát mélyen elásva észleltem, hogy sötétbe burkolta magát a táj. Persze, ez még nem jelentett estét, ilyenkor még mindig hamar lebukik a Nap a horizont alá, így órám segítségével tudakoltam meg a tényleges időt. Se nem késő, se nem korán. A legjobb időpont, amit kedveltem. Így, fizetve, cuccaimmal felpakolva indultam kifelé, sálamat kissé arcomba húzva védtem magam a hideg levegőtől, és irányt nem nézve vetettem bele magam a sétába. Mentem előre, balra, jobbra, nem figyeltem, csak a házakat, kirakatokat magam mellett, az embereket, akik elsiettem mellettem. Valahogy mostanság jobban ment a megfigyelés, mint a szociális élet, kicsit kikapcsoltam, kicsit elvonultam, és tökéletesnek éreztem az egészet, persze, nem váltam mogorva, harapós vénemberré sem, mindezek mellett. Idő kell mindig a gondolkodáshoz, és csend, amiből zsáknyival jutott nekem, idő is, így, a tiszta lapom gyűrött sarkát kiegyengetve ugrottam fejest az életbe. Körbetekintve viszont, már ritkásabb, csendesebb, és békésebb tájra bukkantam, egy helyre, ami lehangoló sokaknak, vagy épp egy kisebb kaland másoknak. Vegyes érzelmeket hordoz magában egy temető gondolata, talán félelmet is, hiszen a horror egyik motívuma, de engem most semmivel nem töltött fel. Csak álltam, majd besétáltam és csendben nézelődtem. Semmi több nem zajlott bennem, akkor sem, amikor megálltam megy kisebb fánál, amikor a törzsnek dőltem, és feltekintettem. Az ég hol felhős, hol tiszta volt, nem mutatta semminek előjelét, csak felhők úsztak rajta végig, előre, mintha sietnének valahová. Elbambulva figyeltem őket, követtem némelyiket tekintetemmel, már amennyit ki tudtam venni belőle a csendben. Csend. Engem is az ölelt körbe, sehol nem hallatszott semmi, csak saját szuszogásom ütötte meg füleimet. A felhőkkel ketten maradva telepedtem le kissé, vertem egy kisebb megállót ezen a helyen, és kúsztam gondolatban előre, hogy merre, és mit kéne lépni. Igen, fura gondolatok egy temetőben, merőben azok. De most ez jutott.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. február 9. 22:34 Ugrás a poszthoz

David


A régi, jó ismeretségek, ugyebár. Elég sok akad belőle, szerencsére, de persze külön vannak olyanok, amelyek még jobbak. Mert ők azok, akik nagyon, és régóta a szívem csücskei. Ezek tudatában érzem azt, hogy nem maradtam magamra, hogy nem kell egyedül lennem sosem, hacsak én nem úgy akarom azt. Márpedig kezdek feltámadni hamvaimból, mint valami főnix, aki igazából el sem ment, csak a színfalak mögé húzta be magát. Hogy ez rossz tett volt-e, vagy sem, nem mérlegelem, nekem jó, másoknak meg.. krumplibogár.
De mégsem szőttem világmegváltói terveket, sem csak-úgy-jött, spontán beütő dolgokat. Remeteként húzódtam vissza a szobámba, mélyedtem bele a szépirodalmi művekbe, és átmásztam egy kitalált, ámbár roppantul érdekes világba. Sajátos szórakozásnak tökéletes volt, jobb volt a semminél. Mélyen viszont éreztem, hogy ez nem fog így maradni, hogy nem lesz nyugodt, csendes a mai, nem is bántam, nem erről volt szó. Elsőre ugyan volt semmi, peregtek a percek, lassan az órák is, és az ajtó egyszeriben nyílt meg. Elsőre szobatársaimra gondoltam, hogy bizonyára ők tértek vissza, hogy lepihenjenek, vagy csak mert szükségük volt valamire, de a röpke pillantásból az ajtó felé egyhamar kiderült, hogy tévedtem. David keresett fel, hosszú idő óta elsőre, és nem kertelek, igencsak megörültem neki. A gyors köszöntés után jött az ok, amiért megtette a látogatást, az ötletet, hogy mit eszelt ki. Remeteéletemnek már unalmas volt az ücsörgés amúgy is, és ő aztán tudja jól, hogy az ilyesmikben általában készségesen benne vagyok, és mióta lekerült rólam a jelvény, még jobban. Így, nem is volt kérdés arra, mit válaszolok, megtárgyalva a részleteket, ki ment a maga dolgára, én még ücsörögtem, olvastam kicsit, majd csak azután készülődtem. Tőlem szokatlanul időben megindultam a megbeszélt találka helyszínére, nem volt nálam semmi, csak a pálca, és én, de nem is emlékeztem olyanra, hogy bármint vinnem kellett volna. A kastélyt egyhamar átszelve, már közeledtem is a cél felé, késést mellőzve érkeztem a ajtóhoz, ami mögött már bizonyára várt, és már csak a bejutás volt hátra. Nem volt nehéz - tekintve, az általam amúgy nem ismert előzményeket -, megnyílt a terem, ugyan, volt egy olyan érzésem, hogy ha kicsivel erősebben lököm az ajtót, a kezemben marad, de nem riadtam meg. Bezártam magam mögött, vagy inkább betámasztottam, és körbetekintettem. David már bent volt, ahogy sejtettem, már készült arra, amit kitervelt, amit véghez akart vinni, így közelebb lépkedtem hozzá.
- Hahó, hahó, Művészúr. - kúszott egy árnyalatnyi vigyor a képemre, amikor leparkoltam mellé, és a motyóra tekintettem. Felszerelkezett rendesen, amint látom, semmit nem bízott a véletlenre.
- Akkor, pontosan mi is a terv, amihez patyolat tiszta kezeim kellenének? - tettem fel a kérdést visszatekintve rá, és vártam, startra készen a választ, hogy mit, hogyan, és merre teszünk. A miért engem már nem is érdekelt.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 1. 23:01 Ugrás a poszthoz

Keith Y.
.kellemes, tavaszi, hűs este.

 Egyszer volt, hol nem volt, vége is volt. A nappalnak. De még mindig nem volt kedvem bemenni. A nap nagy részét a faluban töltöttem, ha már ilyen idióta időjárás uralkodott mindenhol, miért ne használjam ki. Az iskola felé battyogtam vissza, miközben kiropogtattam a nyakam és körbetekintettem. Még nem volt késő, de már sötétedett. Tökéletes időpont, úgy mindenre. Sétálni, merengeni vagy csak leülni valahová. De hová? A kinti helyek nem annyira jó döntések, még a túlbuzgó prefik rajtam éleznék a nyelvüket, hatalmukat, ha nyílt terepen, majdhogynem tálcán kínálom neki magamat. Hogyne, Leo vagyok én, nem bolond.
Így, amint tehettem éles kanyarral levágtam a kastély felé vezető utat. Kedvtelen képpel rúgtam bele egy kavicsba, amely nem olyan messze ért földet, halk puffanással. Amint odaértem, ismét belerúgtam, de úgy, mintha ez a szerencsétlen kavics tehetne arról, hogy vergődöm és nem tudok mit kezdeni magammal. Ahogy focizgattam a kövecskével, úgy értem közelebb a fénylő lelkek udvarához, melyre tekintve vállrándítással reagálta. Hagyva a "labdámat", besétáltam, körbetekintve nyújtóztam egy sort, agyaltam ki, mégis mi a fészkes fenét csináljak itt. Beljebb haladva vágtam zsebre kezeimet, miközben kiszúrtam az ismerős szökőkutat, amivel már nem elsőre akadtam össze. Már nem tudom kinek a társaságát élveztem itt, de lábat azt tuti mostam benne, ennyi rémlik. Régi emlékek, nem sokat engedek át a szűrön, már nem. Inkább csak sóhajtottam, leültem a szökőkút peremére és lábamat kinyújtva tekintettem előre. Sehol senki, de még a hangjuk sem ér el ide. Pálcámat elővéve forgattam ujjam közt, unaloműzés céljából. Fejemet hátradöntve tekintettem felfelé, külső szemlélőnek talán úgy tűnhettem, mint aki épp a szökőkútba akar beleesni, holott én csak így pihentem. A fura dolgaimat még mindig nem vakartam le. Nem is akarom.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 1. 23:48 Ugrás a poszthoz

Keith Y.

 Vágni lehet a csendet, vagy én vagyok süket. Már totálisan mindegy, de a másik lehetőségnek adok igazat, mert nem szúrtam ki, hogy vendégem van. Remélem prefi, majd bemagyarázok neki valamit. Valami olyasmit, hogy nem ismerem az órát. Persze már csak akkor jöttem rá a látogatóra, amikor letelepedtem és az a valaki a közelemben motoszkált. Fejem előrebillent, melybe nyakam bele is roppant, de nem adtam neki hangot. Ujjaim közt megállt a pálca, de fényt nem akartam, mert épp, az amúgy is sötét ruházatommal kaméleont akartam játszani. Így keressen meg, ha tud. Csak azt nem értem, ő miért nem gyújt semmit? Lehet valami szupermájer és lát a sötétben, ideje tujának álcázni magam, már ha az olyan könnyen menne. De nem történt semmi - egy ideig. Nem talált meg. Ezt is megúsztam, már ha tényleg az volt, akinek hiszem. Egyáltalán minek gondolkodom ilyenen? Nem vagyok már elsős, hogy féljen kelljen, inkább visszadőltem a kezdeti pozícióba, fejem ismét hátrahajtottam és bambultam. Álmosított a csend és a sötét, így pár pillanatig hunytam le a szemem, pont addig, amíg megint hallottam a lépteket. Tehát süket nem vagyok, ez boldogított. Ellenben az nem, hogy közeledett. A pálcát markoló kezem még mindig csak pihent a peremen, hiszen azon támaszkodtam, mintha napoznék, de már vártam a megfelelő szavakat, azokat, amikkel a lebukásomat fogja majd körbeírni. De nem, nem ez történt. Hirtelen szisszentem fel, mikor lábamba ütközött és ahogy felkaptam, már borultam is, majdnem bele a vízbe, ha nem támaszkodok meg a kezeimen, amelyek nagyobb csobbanással érkeztek a kútba. Így megúsztam némi vízzel a hátamon és a karomon szerencsés vagyok. Kiegyenesedve ráztam le kezemről a vizet, morogtam el a Lumos szócskát és egyenesen az érkezőre világítottam. Nocsak, nem rá számítottam.
- Király, működik a láthatatlanná tévő köpenyem. - vigyorogtam egy sort, miközben megnéztem jobban magamnak, de nem álltam fel. túl kényelmes volt nekem a peremen, bár most kissé hűvös lett a hátamnak. Oda se neki.
- Bujkálsz a prefik elől, hmm? - tekintettem ismét körbe, majd vissza rá, miközben lejjebb eresztettem a pálcám, de már nem merültem vissza a sötétségbe.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 2. 00:35 Ugrás a poszthoz

Keith Y.

 Nem épp a legkellemesebb érzés elázott háttal ücsörögni, de ha nyár lenne, akkor kifejezetten áldanám a srác nevét. Így sem szidom, majd megszárad. Még nem vagyok cukorból, hogy el is olvadjak tőle. Legyintettem hát csak, mikor megint bocsánatot kért, hiszen tök felesleges volt. Ha zavart volna a tény, akkor úgyis átok lett volna belőle, hiszen zöld vagyok.
- Úgyis melegem volt már itt, kellett a zuhany. - pillantottam csak hátra, miközben kitapogattam, mekkora területen terpeszkedik a folt, de nem volt vészes, így visszafordultam felé. Egy kicsit kínzó volt már felfelé nézelődnöm, hiszen ülve vicces lett volna magasabb lenni nála, de lustaságom még mindig az eget verdesi, pedig csak felállni kéne. Kellene. Miközben a másik megszabadította magát a kosztól, amit összeszedett a földön. Lábamra nézve cipőmnek meg sem kottyant a találka, a lábujjam sem sajgott, könnyen megúsztam. Kőből vagyok. Szavaira húztam magam alá a lábaimat, megtámaszkodva ismét, a pálcát az ölembe pakolva néztem rá, miközben bólintottam.
- Ez ismerős. - tűnődtem el azon, hogy nekem is napi szinten feljön ez a dolog, kivétel, amikor megtalál valaki, és le tudom kötni magam. Na, olyan napokat akarok. Tudom, lehetne tanulni is, de majd. Ráérek még, most kezdődik csak az év, nem kell parázni.
- Nekem kilométerhiányom volt még napközben, aztán inkább ide jöttem, mint be. Szellősebb. - válaszoltam a kérdésére, majd felállva nyújtózkodtam egyet, dőltem most már magam is a peremnek, mivel nyakam ennyit bírt. Öregszem.
- Üdv Keiy, én meg Leo. Nem látszol elsősnek, de eddig nem láttalak itt. - szemléltem meg immáron szemből, miközben megfogva a kezét, kezet ráztam vele. Ha a nevekre nem is, de az arcokra szokásom emlékezni, de ő határozottan nem ugrik be. Kipp kopp, most jön a találgatós rész.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 2. 01:13 Ugrás a poszthoz

Keith Y.

 Arcomat vakartam meg a beálló csendben, stílusosan, mintha át akarnám rendezni arcberendezésemet, de csak úgymond felfrissítettem magam. Most jönne jól egy kávé, na jó kettő, de ha nem szereti a srác, akkor dupla adagom lenne. Viszont a konyha messze van, oda még el is kéne jutni, meg úgy el kéne indulni. Macerás, de innentől kezdve majd termosszal a farzsebembe járok. A szavaira már nem reagáltam semmit, csak felsőmet igazgattam meg hátul, mert idegesített, ahogy rám tapadt, de semmi több. Talán ha levenném és megszárítanám, jobb lenne. Majd. Most leköt, hogy megtudjam, tényleg jó-e a memóriám, vagy túlságosan szortíroztam és amúgy még ismerhetem is. Na az lenne ciki, nem a faláb. De míg nem mond semmit, nem akadok ki saját magamra. Várok, pálcámat szorongatom ismét, még mindig ezzel teremtve a fényt magunk között.
- Ó, akkor nem tévedtem. Akkor üdv nálunk, gondolom már körberajongtak az üdvözlődolgokkal meg a többi nyalánksággal. - amúgy arra már nem is nagyon emlékszem, én kaptam-e valamit, amikor jöttem. Ja egyből szobatársat akivel.. hagyjuk mi történt. Szép volt, ennyi a lényeg, majd borzalom. De nem ez a téma, nem kell elkalandoznom. Inkább rá figyeltem, értelmes képet vágva hallgattam és bólintottam aprókat, ahogyan megismertem, amit meg kell, ami olyan.. átlagos ismereteket fed le. Ma is okosabb lettem.
- Áhhá. Merről fújt ide titeket a szél? - kérdeztem vissza, majd aprót nevettem a tanulni kellene dolgon. Túl ismerős, túl ismerős. - Kellene. De mindig érdekesebb valami, mint a szobádban ülni és a könyvet bújni. Hidd el, ez így lesz. Hirtelen kajálnod kell, meg kell nézned a legunalmasabb termet, ilyenek. Borzasztó. - ráztam a fejem, mintha amúgy ez gond lenne, mintha engem zavarna, hogy nem tanulhatok egész nap. Azt hiszem akkor gondok lennének, bár, végzős évem van, egy napot majd rászánok. Feltevésére, hogy én mióta vagyok itt, bólintottam egyet. Hajaj.
- Lassan már bútornak is elmehetek, olyan rég, meg olyan megszokott dolog, hogy itt vagyok. De nem olyan vészes, csak ne akasszon rám kabátot senki. - szórakoztam megint a pálcámmal, majd, már csak a megszokás kedvéért tekintettem körbe, nem-e ólálkodik valaki a közelben. Senki. A normálisak alszanak már?
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 2. 21:14 Ugrás a poszthoz

Keith Y.

 Újnak lenni itt, gyerekfejjel jó móka, viszont idősebbként már nem annyira. Valamiért.. nincs már meg a varázs. Vagy legalábbis nekem nem lenne, nem tudom, hogy a srác hogy van amúgy vele. Erről ugyan nem fogom faggatni, mert nem kérdező bizottság vagyok én, de ha nyilatkozik róla, okosabb leszek. Rajta áll, a többi meg azon, hogy merre lökjük a témát épp.
- Á, értem. Akkor megúsztad, bár azért konfetti esőre nem kell számítani. Majd az elsősök körberajongnak, mert nagy vagy és úúúú.. valami ilyesmi. – alapjáraton a lányok a herceget keresik a fiúk meg azt, kivel lehetnének jóban, hogy megússzák a szívatást, illetve hogy ki vigye bele őket majd a rosszba. Ezekkel nem egyszer futottam össze magam is, na meg a másik, hogy nekem anno nem kellett ilyeneket művelnem, mentem én a makacs fejem után, aztán alakultak a dolgok. Szép kis évek, egy pillanatig el is kalandoztam a múltban, miközben végigtapogattam a tenyeremen pihenő heget. De visszahúztam magam gyors a jelenbe, az udvarba és a másikra figyeltem, hiszen kérdezősködtem, csak még nem okosodtam meg tőle. Vagy valami olyasmi. Figyelj már ráááá. Jópofa alaknak tűnik, olyan felfogásúnak, mint magam is, még a végén akad majd közös téma is. Más szempontból viszont nem figyelem meg, még nem. Majd. Talán.. ha.
- Az egy jó hely, közel van. Vagy legalább is Graz közelebb van hozzá, mint a suli, bár konkrétan ott még nem jártam. – gondolkodtam el azokon, hogy merre fordultam meg már és hol nem, de a hely neve cseppet sem rémlik. Ráérek még. Vigyorára viszont magam is vigyorgok, ahogy nézem, elszórakoztatom így az esti órákban. Még maradt a bohócból, régről, csak átalakult. De úgy néz ki nyugalmaznom sem kell, elvégre a közönség egészen jól fogadja. A kérdésre helyezem magam jobb pozícióba, pakolom le a fényt adó pálcát és igazítom meg ismét a felsőmet, amely, talán már száradni is kezdett, vagy csak már totál nem érzékelem a hideget.
- A rellonban igyekszem túlélni. Téged hova pakoltak? – pillantottam vissza rá, érdeklődve, hogy merre lehet, mivel már egy jó ideje nem bajlódom a saccoljuk meg ki hova való játékkal. Van szám, meg a másikaknak is, szóval probléma megoldva. No meg, a szimpatikus alakokról jobb ha tudom, hogy hol keressem.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 4. 21:48 Ugrás a poszthoz

Keith Y.

 Csendesen képzeltem el az alsóbb évesek dolgait, bár pár, kicsit elferdített dolgon röhögni tudtam volna, persze akkor aztán nézhetett volna rám egyfajtaképpen, hogy mi a fene ütött belém. Valószínűleg elkönyvelne sárgaházasnak, bár, néha így is odavalónak érzem magam, ha a helyzet úgy hozza. Vicces dolgok, de még egyszer sem akartak bezárni oda. Még.
- Nézd, itt legalább nem neked kell feltakarítanod. Ez pozitívum. - vigyorogtam, utalva arra, amikor otthoni közegnem az emberre hárulnak az ilyen dolgok és szinte fel kell forgatni a lakást, hogy maradéktalanul el is tűnjön onnan. Már ha van valakinek erre ingere, nekem nem lenne. De fel is vállalom, hogy lusta mivoltom határtalan bír lenni takarítás terén. A szavaira, miszerint utazzak el, csak bólintottam. Amúgy is világjáró korszakomat élem, nem akadály, hogy eljussak A-ból B-be, ha úgy tartja kedvem. Kalandozni jó.
- Simán. Az még akkor jó is, bár néha kifejezetten rühellni tudom a nyüzsgést. - húztam el a számat, miközben elképzeltem egy-két helyet, ahol megfordultam és ahol kifejezetten zavarni tudott az ilyen. Mostanában a csendesebbre többet adok.
- Onnan jöttem, igen. Az is egy elég jó környék, ahol lakom. Csak mugli a szomszédság, de egész jó. - vázoltam fel, mégis kábé merre is van az, ahonnan idefújt a szél, egészen Magyarországig. Mindenesetre jó dolog, hogy nem kell a fél világot átutaznom azért, hogy itt lehessek. Akkor már ott tanulnék.
- Áááá és még háztárs is vagy. Na, eddig milyen nálunk? - érdeklődtem, mintha én lennék a fogadóbizottság egy tagja, holott csak a véleménye érdekelt. Hű, rég érdekelt bárki véleménye komolyabban. Mi történt itt? A kérdésre hümmögve reagáltam elsőre, majd elgondolkodtam, hol van üres ágy. Nálunk megtelt, már nem is tudom mikor, nem figyeltem annyira, de üres szoba mindig akad, valahogy olyan, mintha sosem fogyna ki.
- Körbe kell szagolni, hol van egy üres ágy és beköltözni. Beszélni kell az emberekkel, akik ott vannak, de különösebben senkit nem szokott ez zavarni. Szóval elég hamar kilehet, ha kicsit körbelesel. Esetleg segítsek? - kérdeztem végül vissza, hátha még nem igazodik ki a rendszeren. Arra meg csak helyeselni tudtam, hogy a gólyalak hangos és túlzsúfolt. Én már csak tudom.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 7. 20:36 Ugrás a poszthoz

Keith Y.

 - Hát én amennyit ott voltam, abból leszűrve nem tartom jó helynek. A gondolataimat nem hallottam, szerencse hamar ki is kerültem onnan. Bár, gyerekfejjel azért nem volt olyan rossz. – emlékeztem vissza az akkori felállásra, miközben kiropogtattam a tagjaimat, mint valami reumás vénember. A sok egyhelyben való ücsörgéstől, ácsorgástól szokása előjönni, de most nem akartam mozdulni, hiszen a társaság túl kiváló volt ahhoz, hogy csak így félbeszakítsam. Inkább ácsorgok tovább, csak lábaimat nyújtóztatom ki, miközben figyeltem rá is, hogy ne kelljen még visszakérdeznem, hogy és hogyan is volt, mint egy igazi értetlen. Arra, hogy egyszer már járt nálunk, csak bólintottam, hiszen nem olyan nagy dolog szerintem, vagy legalábbis már nekem unalmas a hely. De költözésről sosem volt szó, nekik ott nagyszerű, miattam meg csak nem fog pakolni a család. Na az szép is lenne.
- Nem sok minden van, ami megmaradhatott volna. Szépnek szép, és ennyi. Majd maximum mutatok fotókat. – vigyorogtam egy sort arra, hogy majd felfrissítem a memóriáját sajátos módon. Persze, ezt nem gondoltam komolyan, nem erőltetek rá albumlapozást, mint az öreg nénik, akiknek mániájuk az ilyen. A nagyinál párszor megtapasztaltam. A házról alkotott képe valóban olyan. Nincs hangzavar, mindenki hagyja a másikat és a többi. Ez a legjobb, nem?
- Na egeeen, hangzavart azt keresni nem lehet, kivéve, ha valakik épp egymásnak esnek. Elbújni meg lehet, csak kevés a hely és rád találnak. – tekintettem rá, ahogyan hátradöntötte a fejét és végigtekintettem az udvaron, ahol csend és sötétség honolt. Nos, valószínűleg a körlet is hasonló jelenleg, de itt jár a levegő és sokkal jobb. Az időt nézni meg totál elfelejtettem, de.. jelenleg az pont nem érdekel. Ellenben vele. Hmm.
- Ugyan, nincs mit. – legyintettem csak, mert nem a háláért, meg a többiért csináltam. Ez is még a régi felem maradványa, ami felépül és beleépül az újba. Fura dolog, de jó.
- Persze, bármikor. Majd körbelesünk hol van üres ágy és elintézzük. Egyhamar saját ágyad lesz és birodalmad. – húztam ajkaimra vigyor helyett most csak egy mosolyt, és elcsendesedtem. Csak figyeltem rá, néztem és kattogtattam az agyam azon, mit hozhatnék még fel.
- Mesélhetsz még magadról, én holt unalmas vagyok. – hoztam fel ötletet, mert hát az igazság az igazság. Egy ideje nincs semmi olyan, amit megemlíthetnék és bosszant. De majd, változik. Egyszer.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 7. 23:53 Ugrás a poszthoz

Keith Y.

 Sajátos lelkesedéssel álltam a segítség dolgához, de hát, ha egyszer most nem akartam tirpáknak tűnni, nem tudtam legyűrni. Valahogy most igaz az, hogy hiába akarjuk eldugni az érzéseinket, és való énünket, nem lehet. Pedig én igyekeztem, de már mindegy. A beleegyezésébe és mosolyára bólintottam egyet, hallgattam tovább, majd mikor felhozott engem, mint nem unalmas alakot, megingattam a fejem.
- Na azt meglátjuk, hogy tényleg az-e. – néztem rá, ahogyan piszkálni kezdte a piercinget. Fura kis játék, sosem gondoltam komolyan arra, hogy nekem is lehetne-e egy. Nekem csak a színes sárkány figyel az alkaromon, eltűntetve a régi emlék maradványát, amit ifjú és bolond fejjel varrattam oda. Nem haltam abba bele, jó volt tőle végérvényesen megszabadulni. Azóta pedig egészen megszerettem a színes kis mintát a helyén.
- Tök jól néz ki a bogyó. Nem fájt? – böktem végül a piercing felé, érdeklődő fejjel, majd kezemet visszapakolva hallgattam el, vagyis hallgattam volna, ha nem jön a kérdés.
- Minde.. – be se tudtam fejezni, hiszen magától belekezdett. Így, félig tátva maradt ajkaim összecsukódtak, figyeltem inkább arra, mit mondott. Tessék, már izgalmasabb a gyerekkora, mint nekem. Mondom én, hogy unalmas vagyok, de nem kattogtam tovább a témán. Szép lassan jött fel minden, a származása, a családja. Én csak ácsorogtam csendben, a bagó dolog nem lepett meg, magam is egy időben rabja voltam, mostanra már kevesebb ragad a kezemhez, kifejezetten akkor, amikor elpattan a húr, vagy olyan a közeg. De, átugrottam valamit.. Eddig magam elé tekintettem, de lassan fordítottam felé, arcomon ne kevés meglepődéssel. Figyeltem én a többire is, de valahogy egy apró szócska ragadt meg bennem. Vajon miért.. Viszont igyekeztem meglepettségemet leplezni, megrázva a fejem, nagyjából a monológ végére össze is szedtem magam, rendeztem vonásaimat, és lassan ereszkedtem vissza mellé, lehuppantam vissza mellé a peremre.
- Ühm.. – akadtam el kissé, én a nagy szószátyár, de szusszanva egy aprót, felé fordultam. Hát akkor, játszunk.
- Osztrák vagyok, anya és apa együtt, évtizedek óta, egyszer mentek szét pár napra. Van egy nagy, hatökör bátyám, aki nálam hatszor rosszabb, amikor olyanja van. Fogjuk rá, hogy nem dohányzom, a drogokkal sosem éltem, mert nem nekem való, és én is me.. – csuktam össze ajkaimat, tarkóm vakarva hallgattam el kissé, inkább nem folytattam, amit akartam.
- Voltam New Yorkban, az exem miatt, soha nem akarok oda menni többé, de amúgy Graz-ban éltem mindig. Milyen modellkedni? Olyan, mint aminek látszik? – és hát nagyszerűen másfelé tereltem a szót. Most nem volt poén, sem vigyor, csak komoly arc, ami nem tud mit kezdeni a dolgokkal. De hé, még semmi nem jelent semmit, szóval le kéne lőni magam. Néha túlságosan bele tudom lovalni magam a dolgokba, azok után is, amik történtek. Pedig, akkor megfogadtam, hogy soha többé, senki sem.. Nem akarok csalódni.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 8. 23:10 Ugrás a poszthoz

Keith Y.

  Nem tévedtem nagyot, vagyis, lehetségesen eltúloztam a megítélést, miszerint milyen is lehet egy piercing belövése. Mivel még fülbevalóm sincs, nem tudom az érzést, hiszen más a tetoválás, de más, ha egy bizonyos ponton szúrják át az ember bőrét. Annak idején gondolkoztam extrémebb, vagyis extrémnek számító nyelvpiercingen, de végül nem mertem. Valahogy, nem értem meg rá, meg, mire rá is vettem volna magam, tárgytalanná vált. Túl sokat rágódom megint azon, mit tettem, vagy mit akartam megtenni érte, pedig nem kéne. Nem érdemli meg és ezt nagyon is jól tudom. Szóval, akkor figyeljünk csak rá.
- Hát, akkor nem nagy dolog. Én is akartam, de aztán mégsem jött össze. Jó nekem így is. Megharapni? Attól függ, hogy hol van az a harapás. – na ez elég kétértelműre sikeredett, le is esik, koppan is és csak akkor röhögöm el magam, persze csak visszafogott stílusban, amikor leesik, mikre utalhattam.
- Vagyis na.. mármint.. valahol egész kellemes, valahol meg borzalmas. Jó, ezt már nem tudom megmagyarázni jobban.. – sóhajtottam egy nagyot, miközben mulattam a saját hülyeségemen, amit összehordtam. De na, valóban más és más dolog, na meg más érzés. Mindegy. Főbb az, hogy már a komolyabb témák vizére eveztünk. Most kell összeszedned magad.. Sosem ítéltem el senkit sem, akárhogy is néztük. Bőrszín, származás, vérminőség, vagy a beállítottsága. Én sem voltam tökéletes, nem abba csöppentem bele. Fiatalon kezdtem, ezt belátom, nagy hévvel, sok érzelemmel és mára, már ha akarnám sem változtatnám meg. Elfogadtam mindent és megtanultam élni vele, ahogy ahhoz is, hogy nagyon sok idő után, egyedül néztem szembe a világgal. Nem volt jó, mivel évek múlása sok dolgot ragasztott az emberre, a megszokás, hogy volt mellettem ő, ott voltunk egymásnak. Elmúlt, és furcsa volt a világ. Más, de, talán kellemesebb. Így, a fiú dolgait sem ítélem el. Nem vagyok én senki, hogy megítéljem, hogy mi helyes neki és mi nem. Az ő élete, ahogy hallottam, már változtatott azon, ami rossz, így, már gond nincs vele. Meglepetés, ez ragadt rám, ezt ült ki arcomra, nem az elítélő, gyűlölködő felem éledt fel. Sose volt, nem is kell. Nem igazán volt értelmes gondolatom erre, inkább csak csendben ültem, megemésztve a dolgokat. Ő bátrabb, mint én. Én elvonultam, csendben voltam, nem ejtettem ki a számon, csak azon kevesek tudták, akik valamilyen úton-módon rájöttek maguk is, és elfogadták. Továbbra is féltem, tartottam attól, mit mondanak, hogyan néznek majd rám és, így már nem említettem fel senkinek. Ezért esett nehezemre még Neki is kimondani, illetve, saját magamnak hangosan mondani. Nem azért, mert nem bíztam benne.
- Mármint? – értetlenkedtem egy sort, hiszen túlságosan elbambultam, de mosolyát elnézve próbáltam magam is, egy őszintét és minden gátlásomtól menteset produkálni. Következő szavai mutattak rá, mire célzott, kaptam észhez, hogy mit feszegettünk. Na igen, senki sem gondolta sosem, ez mindig az én kis személyes meglepetésem volt. Nem tudom, hogy későbbre kellett volna tartogatnom, vagy, jó, hogy így, az elsők közt böktem ki. Ajh..
- Jaaa… izé. Hát, én nem nagyon hangoztattam eddig, ehhez már nincs akkora szám. Meg, nem is akartam egy jó ideig emberi közegben lenni, szóval a falnak meg felesleges volt ecsetelnem. – vakartam meg a karom, hiszen tény, sokáig nem szocializálódtam, vagy ha emberek közé mentem, nem akartam vegyülni, vagy bármi mást. Akkoriban kellett a romokból várat építeni. Viszont a múlt helyett ismét ráfigyeltem, hiszen tématerelésemre válasz érkezett. Figyelmesen hallgattam, bólogattam aprókat, amikor egy-egy infó elhangzott és próbáltam vizualizálni, elképzelni, hogy milyen lehet élesben az, amit mesél. A téma sötétebb felénél szisszentem fel, hiszen nem épp a legjobb dolgokhoz nyúlt és számat húztam, amikor a fiú felemlítésre került. Kis belátást kaptam a kulisszák mögé, melynek egy része már gondolataimban is felmerült, na meg, elég ijesztőnek hangzott.
- Hűű.. tényleg nem az volt. Jól tette, a szülők valahogy mindig nagyon jól tudják, mikor kell azt mondani, hogy itt ennek vége, ne csináld tovább, mert nem fogod bírni. És, ha még egy hangyányit is tiltakozol, akkor addig hajtanak, amíg azt nem mondod, hogy oké, akkor itt vége. Mindig is gondoltam, hogy a sok szépnek ára van és árnyoldala, ahol már semmi sem csillog. No, nem, mintha én olyan modellalkat lennék.. – tekintettem gyors magamra, majd még a gondolatot is elhessegettem és ismét a számat húzva gondoltam vissza a fiúra, akiről mesélt.
- Igen, nem lehet örökké senkit hajtani. Addig bírta. Remélem volt esze és felhagyott a dologgal. Értem, akkor olyan… is-is. Valakinek megy minden rossz nélkül, valakiknek nem. Ez teljesen átlagos, valamennyire konyítok a mugli dolgokhoz, néha jobban le is kötnek. – gondoltam itt a tv-re, vagy bármi másra, amivel valaha elszórakoztam. Amolyan kettős volt a dolog nekem mindig is, mind a két világban jól érzem magam, valahogy, a kettő közt akarok majd boldogulni. A szavaira felfigyelve söpörtem el a jövőt, mosolyodtam el, most már könnyedebben, és bólintottam. Tényleg jó, ha nincs egyedül az ember.
- Az a legrosszabb, akárki akármit mond. Legalábbis nekem. Egy ideig azt mondtam oké, megleszek én egyedül, még barátok nélkül is de ááá, nem lehet. Egy hülye miatt nem éri meg. Szóval, tudd, sosem vagy egyedül, csak, maximum nem lesz rá azonnal a jó társaságra. – pillantottam rá, miközben épp, nagy bölcs próbáltam lenni. De való igaz, ez velem mindig is így volt, és azt hiszem, így is lesz.
Utoljára módosította:Leonard Harris, 2013. április 8. 23:13
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 13. 20:50 Ugrás a poszthoz

Keith Y.

 Hát, sikerült szerencsétlenkednem egy sort, de nem bánom, egye kukac. Legalább jót nevetett a dolgon, utólag én is nevettem csak, vagyis magamban, amúgy pedig, vigyoromat vettem elő. Nagyon furán fogalmaztam és még magamnak is feltűnt, ott pedig, már akkor kicsit gondok is vannak, de sebaj, túl lehet élni. A gondolataim átmentek, amik a fejemben cikáztak a szó hallatán. Furák, de igazak.
- Huh, akkor jó.. reméltem, nem csak én vagyok ezzel így, megmutatva a mazoista felem. – a kacsintására csak néztem őt, tovább vigyorogva, minta most úgy maradt volna az arcom, és, mintha nem is akart volna változni. Egészen jól érzem magam, holott csak egy kis fogócskának indult az egész. Néha még mindig fura és jó dolgok történnek velem.
Valahogy nekem még mindig a szócska kavargott a fejemben, mintha megakadt volna a lemez. A saját számon nemigen csúszott ki a dolog, emlékeim szerint csak egy embernek meséltem róla életemben, úgy igazán, igazi szavakkal, önszántamból. Egynek, aki akkor vált a legjobb barátommá, de sajnos már nincs az iskolában. Az, hogy a többiek idővel rájöttek vagy csak kikövetkeztették, más. Merőben más, mintha én állnék eléjük a dologgal. Még magamnak is csak akkor vált egyértelművé a dolog, amikor elcsattant az első csók. Fura, mindig is azt hittem, hogy az ilyen dolgok szép sorjában tárulnak az ember elé, de nem. Képes egy egész másodperc úgy alakítani a dolgokat, hogy arra amúgy soha nem is gondolt az ember. Ez a múlt, a jelenem és a rizsa. A fiúra tekintve kapaszkodok vissza a valóságba ismét, a szavaira koncentrálva. Arra nem volt tippem, nálunk, a városban hogy fogadnák az ilyet, nemigen próbálkoztam anyámékon kívül másnak megosztani a dolgot, ők is csak akkor tudták meg, amikor hazaállítottam és furcsán viselkedtem. Egy ideig még lepleztem, de aztán nem tudtam. És, mindennek a teteje: jól fogadták. Apa nem annyira, de mégsem száműzött. Ennek azért örültem.
- Szerintem is jobb, ha nem rejtegeti az ember. Igazán nagyon vicces dolgokat bír hozni a dolog. Engem például egy lány megcsókolt, ami után rájött, hogy valami nincs rendben. Kellemetlen volt a dolog, mert akkor ugyan csak kisebb balhé volt, de az összeveszés csak ezután érkezett. Nem akarok olyan többé, baromi kínos volt. – ráztam meg a fejem, visszaemlékezve a teremben történtekre, majd arra, hogy az újság megjelenése után, a kedves mit művelt. Nagyon nem volt kellemes, amikor mindenfélét az orrom alá dörgölt. Na mindegy is, már vége.. szerencsére. Arra, hogy valamit félreértettem, csak meglepetten, és kíváncsian pislogtam. Nem hittem volna, hogy ebben lehet mit félreérteni, de nekem sikerült. Na igen, másfele kavarognak a gondolataim nagy része, így megesik. Pedig nem akartam, figyeltem.
- Óóó… ne haragudj. Akkor részvétem, csak reméltem, hogy nem tragédiába fulladt. – nem tudtam, milyen lehet az, eddig csak képernyőn szembesülte a dologgal, de úgy is eléggé rémisztő és szörnyű volt. Mindennek ára van, azoknak pedig főleg, maga az élet az, ami a játék tárgyává válik és megszakadhat. Ezért sem vágyom azokra a szerekre, soha. Valahogy félek tőlük, hívhat akárki gyávának. Az vagyok.
- Hmm, ezt sose gondoltam volna. Akkor annyira nem vagyok selejtes. – nevettem a dologra, majd, kihúzva magam, egyszerűen bepózoltam a hecc kedvéért, játszottam, végig vigyorogva. Előreengedve magam, végül visszahelyeztem testtartásom abba az állapotba, amiben eddig voltam és leálltam. Nem akartam a fejemet sem játszani, vagy bármi más, de a poén kedvéért ez jól jött ki, na de mindegy is. A sóhajtására nem reagáltam, már csak bólintottam. Ebben nem nehéz egyetérteni a másikkal, bár vannak, akiknek viszont az a jó. mindegy is, nem megyek bele, hogy kinek mi jó és mi nem, elmenne vele az egész éjszaka, meg a nappal is, mindenki más, maradjunk ennyiben. Inkább elhessegettem a dolgokat, és elgondolkozva forgattam gondolataim között a kérdését. Tény, hogy sok dolog van amit lehet, kérdés, melyikhez mennyire van kedve. Na de ezt majd ő mérlegeli.
- Aludni, az egyik legjobb. Akkor vannak a termek, mint példáuuul.. az a zenés, művészetes terem, meg ilyenek. Van alagsor, kínzókamrával, ööö.. konyha, terasz, bazinagy udvar, és el ne felejtsem, ott a falu is. Ott meg minden van szinte, amit akar az ember. Szóval császkálni lehet, iszogatni, enni, vásárolni, színes a felhozatal. Ez mondjuk tetszik a dologban.- foglaltam össze dióhéjban a dolgot, megemlítve párat, csak hogy tudjon róluk, és kiszemelve egyet, jobban érdeklődjön. Ha akar.
- A falut is megmutathatom majd, vannak ott jó pub-ok, meg kajáldák. – hoztam fel végül a dolgot, magamat is meglepve ezzel, de nem érdekelt. Ismerkedni szabad, jó társaságot élvezni pedig.. kimondatlanul jó.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2013. április 13. 22:11 Ugrás a poszthoz

Keith Y.

 Kellemes és kellemetlen dolgok, válogathat belőlük az ember dögivel. Főleg, a mi esetünkben. De jelenleg csak egy mondat volt, kinek ez, kinek az. Nem volt vészes, így, miután kellően kimulattam magam, lapoztam egyet fejben és elléptem a dologtól. Megóvtam magam, meg kissé őt is, hogy olyan irányba tereljem a gondolatokat, amik nagyon nem ide kellenek, na meg, nem most. Megvan mindennek a határa, ahogyan ennek is, a többi pedig majd alakul, ahogyan alakulnia kell. Ez csak azon múlik, hogy viszonyulunk a dolgokhoz, meg a többi. Kiderül. Megértettem, hogy került már ilyen helyzetbe és még átérezni is át tudtam. Hogy is ne, szerencsére azonban, én már kerültem az ilyesmiket, valahogy azóta óvatosabb vagyok. Nem akartam senkit sem tévhitbe keverni, mindig is visszafogtam magam, hogy ne történhessen semmi. Eddig működik, elég jól.
- Igen, mert azért a lányok néha tudnak felfogni úgy dolgokat, ahogyan nem kéne. Vagyis, egyes gesztusokban többet látnak, mint ami. Vagy nem tudom, nem értek a lányokhoz. Hajaaj. – tényleg bonyolult nekem a dolog, hogy mit és hogyan gondolnak, tesznek, de sosem törtem magam azon, hogy meg is értsem. Felesleges, amennyit kell tudni, azt tudom, a többi pedig olyan toldalék, amiket annak kell jobban ismernie, akinek jobban foglalkoznia kell a dologgal. Az pedig, nem ebben az életben leszek én. Hol itt a gond? Sehol.
Sajnáltam az ismeretlen srácot, hiszen senkinek nem kell így végeznie, de sajnos, ezen már nem lehet változtatni. Nem vigyázott, és megkapta érte a „büntetést”. Ennyi, semmi több. Szerencsére Keith-nek nincs már ilyen gondja, ahogyan hallom, észhez térítették, visszalökték arra az útra, ahova kell. Nem tudom, én hogyan éltem meg volna hasonlót. Lehet, hogy nem bírtam volna, lehet, hogy meg sem érintett volna, nem tudom. Attól függene, hogy akkor, ott, abban a pillanatban, hogy és miként élek, mi van bennem. Nem tudom ebből a távlatból sem elképzelni sem lepörgetni magam előtt a helyzetet, de nem is baj. Vele kell törődnöm, nem a rosszal.
- Ez igaz, nem lehet kikerülni. Na de ne firtassuk. Majd a nyugdíjas otthonban ráér. – söpörtem el a témát, mert, ahogy láttam, neki sem volt róla könnyű beszélni, és nekem se épp a kedvenc témám volt. Igazándiból a dolog riaszt engem, és gondolni nem akarok rá, nem is baj. Inkább törődtem azzal, hogy hogyan ítélt meg. Erre már elmosolyodtam, jó, ha más valóban nem lát annak, és nem azért, mert az egóm növelné. Csak.. jó. jól esik.
- Köszönöm. – nyögtem csak ki ennyit, mintha zavarban lennék, de nem voltam. Csak szimplán nem tudtam értelmesebbet kinyögni. Na jó, lehet, hogy abban voltam kicsit.. De csak éppen hogy. Inkább fordultam a víz felé, persze még mindig figyelve rá, és kezemet a vízbe mártva szórakoztam kicsit, pacsáltam, mint a gyerekek.
- Az nem kifejezés, a legjobb hobbi. – vigyorogtam a témára, majd, frissítésképp, az arcomat vizeztem be kissé, túrtam bele tincseimbe vizes kézzel, hátratűrve azokat. A hátam már megszáradt úgy-ahogy, nem is éreztem, hogy vizes lenne, vagy, hogy fázna. El is felejtettem, hogy mi történt azzal, annyira lefoglalt a társasága és a téma. Hű. Kiegyenesedtem végül, visszatekintve rá, bólintottam a dologra. Nincs ellenemre, hogy vele menjek, sőt.
- Simán. Amikor csak jó neked, mehetünk. Én ráérek, na nem mindig, mert edzés van, meg órák, de az időm nagy része szabad, szóval mehetünk a faluba is. Csak előbb intézzük el neked a szobát. – hoztam a kis vázlatot a dolgokat illetően, hiszen előbb a gólyalakból jusson ki, aztán azt meg is lehet ünnepelni a faluban. Na, egész jó terv, nem?
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. április 10. 21:49 Ugrás a poszthoz

Edződjünk
április 10. 14:00

Egy ideig csak csereként funkcionáltam, hiszen bokros teendőim - haha-, meg gyakori távollétem miatt nem akartam senkit sem hitegetni, hogy itt leszek, számíthat rám. Ennyi belefért, hiszen nem tunyultam el, ha alkalmam volt, gyakoroltam, csak épp élesben hagytam, hogy a többiek kibontakozzanak. Azonban most, így az egész iskolai létem vége felé közeledve félrehánytam mindent, hogy ismét belerázódhassak a dolgokba, ott lehessek a többiekkel a levegőben. Nem mondom, hogy nem hiányzott már az a fajta adrenalinlöket amelyet egy-egy meccs tudott adni, hát amik még kiemelkedőbbek, mit adtak. Így, ahogy kiszúrtam, hogy edzés lesz, felvéstem a fejemben lévő kis naptárba, hogy biztos ott legyek és lehetőleg el se késsek. Van egy olyan formám, amelyik szeret késni.
Az edzés napjáig viszont a dátum a fejemben megmaradt, az időponttal együtt. Nagy szó, hiszen manapság sok mindent sikerül elfelejtenem, de ezt nem, különleges prioritás kapott a dolgok halmaza közt. Ahogy felhúztam magamra a felszerelést, és a seprűt is előkapartam, megindultam kifelé a pálya felé, hogy végre ismét, ha csak az edzés keretein belül is, de átmozgassam a tagjaimat. A jelenlegi csapatfelállásról nemigen volt fogalmam, bizonyára csupa új arc, csak a kapitányunk volt az, akit igazán, régtől, és egész jól ismertem. Ez volt a fő, a többiekről meg majd informálódom. Idővel.
A pályához közelítve sandítottam az órámra, és állapítottam meg, hogy nagyszerűen és - hozzám képest - időben érkeztem a vállamra vetett seprűvel, lassú, ráérős léptekkel. Ahogy lábam betettem, arcomra szokványos vigyor terült szét, futólag végigpillantottam a számomra félig ismert, de amúgy ismeretlenebb arcokon, majd Dave felé irányítva figyelmem, megálltam a közelükben.
- Nem nyikorogsz te már kicsit a kviddicshez? - mintha én kevesebb ideje lennék a csapat tagja, mint ő, sőt, talán több is kicsivel, de ez kellett most nekem, az egészséges piszkálódás. Ahogy szavaim elnémultak, úgy pillantottam ismét a többiek felé, gyors felmérve őket, majd kurta biccentéssel kezdtem a köszönést, nem elsietve semmit sem.
- Üdv, Leo vagyok. - tudtam le gyors a bemutatkozást, ha netalántán valaki a nevemet se ismerné, majd elcsendesülve vártam, hogy belekezdjünk a dolgokba. Addig is, seprűmet letéve a földre, vállaim mozgattam át, melyek apró ropogással tudatták, hogy épp helyreugrottak, vagy csak szórakozásból adnak ki ilyesféle hangokat, persze nekem maga a dolog kellemesen hatott, így továbbra is némán figyeltem az eseményeket.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. április 14. 20:21 Ugrás a poszthoz

Edzés

Felnevetve fogadtam a másik válaszát. Na igen. Abban igaza volt, hogy talán előbb nekem kellene nyikorognom, mint neki. De ebbe már nem mentem jobban bele, nem akarom jobban öregbíteni magam annál, mint amennyi valójában vagyok. Még nekem is fura kissé, hogy már mesterképzésre járok. Mintha csak pár hónapja lett volna az, hogy először léptem át a kaput. De most nem a múltamon kell filozofálni, elvégre edzeni jöttem.
- Csss, ne buktass le. Jól be vagyok olajozva. - vigyorogtam Dave felé, szélesen, mintha menteni akarnám magam a többiek előtt. Lepillantva a kinyújtott kézre, megragadtam azt, és megejtettük a - számomra - kissé hivatalosnak számító kézfogást. Mondjuk itt ez a jó, hisz nem borulhatok a nyakába, ki tudja, ki venné furán a dolgot, ami engem ugyan hidegen hagyna, de Dave életébe, dolgaiba nem akarok belekavarni. Ahogy elengedtem, úgy léptem kissé félre, hogy mindenkihez odaférjen, illetve, hogy senkinek ne mutogassam a hátamat. Micsoda illedelmesség. Nem sokáig tart a "rituálé, az utolsó befutóra is sor kerül, a csend, ami addig ült köztünk, hamar elillan, amikor a kapitány megszólal. Figyelmesen hallgatom, ahogy bemutat mindenkit, követem a tekintetével azt, ahogyan sorban halad, igyekszem memorizálni, hogy ki kicsoda. A nevekkel nem mindig vagyok a legjobb viszonyban, de most nincs sok, talán nem lesz belőle gond, vagy ha igen, majd megoldom. A "hé, te ott!" eddig mindig bejött. Ahogy a sorban hozzám ért, megcsóváltam a fejem, persze vigyorral tarkítva.
- Ne mondj ilyeneket, mert belepirulok. Meg persze még el is hiszik, hogy ilyen vén vagyok. - löktem gyors oda, majd persze a többiekre pillantottam.
- Persze, tényleg segítek, ha kell. - tettem hozzá, majd elhallgattam, hogy be tudja fejezni, amit elkezdett, hogy elindíthassuk az edzés komolyabb részét, hisz nem csak beszélgetni jöttünk.  Az utolsó tag bemutatása után azt is felmérte, hogy ki hiányzik még, hisz a késés néha neki sem idegen, de mostanság igencsak elkerülte. A feladatok ismertetése nem volt idegen, hisz majdnem minden egyes edzésen ez volt a felállás, így úgymond már indulásra is készen álltam, kicsit megmozgatva a bokáimat, a futás előtt, hogy ne legyen ebből se gond, majd már indultam is, hogy a futást mihamarabb letudjam. Már-már meg is indultam a távnak, mikor felhangzott ismét a hangja. Megállva pillantottam hátra még rá, elvigyirodva.
Ez most komoly kérdés volt? Simán. - válaszoltam a magam nevébem, majd megindultam a köröknek, fekvőknek, felüléseknek.
A fogónk is befutott, mire én már a földre kerülve estem neki a gyakorlatoknak, így csak odaintettem neki, kèt felülès közben. Azt csak a szemem sarkából láttam, hogy a másik fiúval hogy bánik, amit én biztos nem toleràltam volna, de ők tudják. Nem vagyok ebbem érdekelt. A fekvők lenyomàsa után, feltápàszkodtam, hogy a seprűmért induljak, hisz a levegőben még volt pár köröm, amit nem siettem el, de még fel se tudtam ülni a "paripàmra", mikor a csattanàst elhangzott. Meglepve kaptam oda a fejem, tájékozódva  nagyjàból, hogy mi is ment végbe, majd cisszenve léptem oda hozzàjuk, Domi utàn nézve.
- Hé, hé, hé! Ez nem kocsma, menj futni és azon vezesd le a fölös energiáidat. Ha ennyire érzékenyen érint, hogy nem fogta a kezed, akkor nyeld le. Most az edzéssel kellene foglalkozni. - morogtam, mert megtehetem, és mert nem boxmeccsre készülünk, inkább most igyekszem megállítani a lavinát. Szusszanásom után Dave felé néztem, hogy egyben van-e, no meg, hogy mit akar most lépni.
- Ne üss vissza neki, ha kérhetek ilyet.. - csóváltam meg a fejem, miközben magamhoz vettem a seprűmet, hogy ha eljön az ideje, akkor befejezem végre a feladatok utolsó részét. Feltéve, ha nem robban ki a cirkusz. Az kéne még..
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. április 16. 20:40 Ugrás a poszthoz

Edződjünk
április 10. 14:00

Szusszanva csóváltam meg a fejem, miután a kedélyek nyugodni kezdtek. A többieket nem rázta meg a dolog, fura is lenne, ha mindenki idetömörült volna, és riadt tekintettel figyelné az orrát, no meg a vért, talán még jobban is ijesztő lenne, mint maga a sérülés. De nem következett be, mindenki tette a dolgát, ahogy azt tennie kellett, és még a visszavágást is sikerült elfojtani csírájában. Szerencsére. David arcára pillantva a látvány maga nem volt kellemes, de a vér mennyisége épp elég sok volt ahhoz, hogy bemocskolja igencsak bőrét. A számat elhúzva túrtam bele zsebembe, kapartam elő a pálcám, majd odalépve David elé, az orra felé szegezve mormoltam el egy Hippokrax-ot, helyretéve azt a csontocskát, amely pillanatokkal ezelőtt eléggé görbén állt. Ez ennyivel letudva, a pálca visszakerült a zsebembe, és ez a rész ennyivel le is zárult.
- Na, így már csak jobb lesz. - szemléltem meg a gyógyításom eredményét, majd seprűmhöz visszalépve vettem kezembe azt. Egy jóleső nyújtózás után készültem arra, hogy a levegőbe emelkedjek, de vártam még, hátha akad valami, no meg, még voltak, akik csinálták a dolgukat, nem siettem el semmit, úgymond bevártam kissé őket, nehogy az igyekezetemet látva kapkodni támadjon kedvük. Ráérünk amúgy is, nem hajt senki. Egyelőre.
David szavait meghallva fordultam ismét felé, majd arra, hogy keressük párt, levágtam, miért is szuggerál engem, nem pedig mást. Így, kizárásos alapon lépkedvem vissza mellé, feleslegesen vonultam arrébb, bár a seprűt akkor is fel kellett szednem valahogy. Ahogy figyeltem, úgy láttam, hogy szép sorban kerül mindenki a levegőbe, mi pedig a talajon maradunk, és onnan szemléljük a "fiatalságot". Nem erőltettem semmit, hisz úgyis felkerülünk mi is, az újabb szavakra pedig, leemeltem a tekintetem a többiekről, és bólintgattam helyeslően.
- Az, de annál több reményünk akad a sikerre. Nem hiszem, bár az előbbi kis műsor nem volt bizalomgerjesztő. - húztam el a számat, ismét megcsóválva a fejem, majd elgondolkodva vakartam meg a karom.
- Lehet nem ártana, sőt. Simán belefér. Még van időnk rá, aztán majd később kissé keményebbre vehetjük a menetet. De nem én vagyok a kapitány, ebben te döntesz.- tártam szét a karom, apró vigyorral, hogy nem dönthetek helyette, csupán csak tanácsot adtam  arról, hogy mit látok jónak. Aztán lehet, hogy pont az a rossz.
Utoljára módosította:Leonard Harris, 2014. április 16. 20:40
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. május 1. 22:23 Ugrás a poszthoz

Meccs után
Axel és persze a többiek


A fene se gondolta volna, hogy egy meccs után megint idekerülök. Jó, annak idején nem volt nagy bajom, de valahogy akkor sem vágytam ide vissza. Az élet viszont nem kívánságműsor.
A meccs egy ideig - ha nem is sokáig - de ment, száguldott, ellenben bele sem lendültünk igazán. Mindig is voltak veszélyei, tudtam én, nem is vagyok akkora nyuszi, hogy ez miatt meghátráljak, ha amúgy meg szeretek a levegőben hasítva játszani. Csakhogy ez most eléggé nagyon rosszul jött ki, a tűréshatárom végleteit merítettem ki az utolsó percekben. Kész voltam arra, hogy ha kell, fogaimat összeszorítva, mukkanás nélkül legyek fent a pályán addig, amíg kell, ameddig le nem zavarnak onnan, de nem így alakult. Sőt. Alighogy a saját manőverem véghezvittem, egy szempillantás alatt hullott több ember is a mélybe. Többen utánuk indultak, magam is megtettem volna, ha épp nem a fájdalomtól eltompulva érzékeltem volna a világot. Nem szokásom nyavalyogni ilyen miatt, de most rettentően fájt. Csak álltam, és néztem. Az, hogy a gólom bement-e már nem érdekelt, és mire feleszméltem, sípszót hallottam. Vége. Ennyi volt. De valahol meg is értettem. Robiék is kaptak abból a gurkóból, amelyből én is, de a két fekvő egyén a földön jelezte, hogy itt most nincs mese, végezni kell a meccsel.
Leszálltam magam is, de a földre huppantam, és az ordítást visszafogva pihentettem kissé a lábam. Ahogy a többieket is, úgy engem is egyenesen a gyengélkedő felé kísértek, ellenkezni pedig, se kedvem, se erőm nem volt. Fél lábbal, esetlenül próbáltam idekeveredni, több-kevesebb segítséggel, melyet csapattársaktól kértem. Ahhoz képest, hogy máskor mennyire rövid az út, most órák hosszának tűnt minden egyes emelet, lépcső, méter. Mennyire meg tudnak változni ilyet helyzetben a körülmények, és maga az idő is. Ahogy viszont puha ágyra huppantam, és vártam, hogy a lábammal valamit kezdjenek, már minden sokkal kényelmesebb, és jobb volt. Nem törtem magam, felszerelésemben, kényelmesen, lüktető végtaggal bámultam magam elé, vagy épp azt lestem, hogy a többi "áldozat" épp hogy van. Unalmas program, de többre nem futotta jelenleg, se akar, se erő terén. Ez így alakult.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. május 2. 22:16 Ugrás a poszthoz

Meccs után
Axel és persze a többiek


Nagy szusszanás, majd újabb. Kissé kényelmetlen volt hosszabb távon az, ahogy feküdtem, de nem moccantam, vagy legalább is, csak a felsőtestemmel mocorogtam, mint valami kukac. Persze, nem úsztam meg azt sem, hogy a lábam moccanjon, amelyet hangos szisszenéssel reagáltam le, de ahhoz képest, még mindig istenesebb volt a fájdalom, mint a levegőben. Szép lassan kezdtem el fekvőhelyzetből félig-meddig felülni, mert kényelmesebbnek is láttam, no meg jobban tudtam megfigyelni, illetve figyelni csapattársamra. Axelnek azt hiszem jövök egy baromi nagy hálával, amiért segített az eljutásban, és még le is parkolt velem. Tekintetem a nézelődés után az ő alakjára siklott, mert még itt is maradt, nem menekült ki a klórszagú teremből, ahogy azt épeszű ember tenné. Ő szerencsés volt, nem kapott be vasat, nem kell feküdnie úgy mint nekem, és a többieknek. Gondolom ő is örül annak, hogy megúszta, Ármin is, hogy nem hullott annyi ember, mire lefújta volna a meccset. Azért ez még mindig keserű szájíz, de jobb, mintha a csapat 80%-a itt feküdne, és jajongana.
Ahogy meghallottam hangját, úgy húztam magam vissza a jelenbe a pályáról, hiszen arra jártak a gondolataim, és bólintottam elsőre szavaira. Igen, ahhoz képest tényleg az, mint ami lehetett volna.
- Mert még nem melegedtünk bele a meccsbe. Nem sok idő telt el, alkotni nem volt időnk. - húztam el a számat, hiszen tényleg elmaradtak azok, amelyeket gyakoroltunk az edzésen, és bevethettünk volna. Pedig milyen királyul nézett volna ki..
- Ahh, ne hidd, hogy ezzel nagy ember lennék. Lehet utána lejöttem volna, mert nem lehet ezt sokáig bírni. Csak vagyok olyan vadállat, hogy amit elkezdek, szeretem végigvinni. - itt már egy félvigyort ejtettem a makacsságomat emlegetve, de ami így van, az így van. Persze, hősködni nem szeretnék, távol álljon tőlem, de azt hiszem, ennyi belefért. A kérdésre viszont lepillantottam az emlegetett végtagra, amely mozdulatlanul pihent, lüktetve adva a tudomásomra, hogy még megvan, csak ramatyul.
- Most annyira nem. Megnézni nincs erőm, hogy néz ki a nadrág alatt, de a fájdalom elég képet ad. De ha nem mozgatom, elviselhető. - szusszantam, miközben visszapillantottam a másikra, arcomon pedig ténylegesen nem tükröződött a fájdalom, amely a pályán túlságosan is odaköltözött. Talán kissé sápadt lehetek, de semmi több.
- Na de te, megvagy? Mert azt láttam, hogy üldözött az egyik gurkó, de nem fogtam fel nagyon, mi volt a történet vége. - érdeklődtem, hogy ne csak az én jelenlegi nyomorom legyen a téma, na meg valóban, az utolsó percek túlságosan életlenek, és összemosódottak voltak, így utólag visszagondolva rájuk.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. május 12. 00:28 Ugrás a poszthoz

Keith
kellemes, langyos késő délután


Még sántikáltam kissé, és túlságosan kavarogtak a fejemben a nemrég történt dolgok gondolatai, de túlléptem rajta. Vagyis, félretettem őket. Megtörtént, és kész. Nem volt valódi, nem akartam rágódni ezen már. Inkább ezen a napon kitettem a lábam a kastélyból, vagyis igyekeztem kicsit többet mozogni, mert a fekvéstől már lassan rosszul voltam, pedig a világ lustája címet is megérdemeltem néha. Én se legyek beteg soha, ott lesz végem.
De most, hogy csavarogtam kicsit a faluban, jobb volt a lelkemnek. Kis kaja, kis pihenés, megint evés, aztán séta. Nem volt túl mozgalmas, főleg, hogy egyedül tettem meg, de beértem vele. Nem volt mára sok dolgom, a tanulás ráért, mint mindig – csak nehogy megint megigyam majd a levét később -, így visszafelé sem siettem olyan nagy hévvel. Jó volt a levegő, kellemes, se nem hideg, se nem fülledt meleg, és, kifogtam, hogy az eső is elkerült. Átlagos, de szép nap. Visszafelé úton azonban, még lassabb voltam, mint odafele. A még néhol sajgó lábamnak elég volt a móka, és lelassított, néha meg-megállva pihentettem, de köztes hely lévén, nem volt pad, melyre leülhettem volna, a fű pedig, közeledve az este felé, már nyirkos volt az ücsörgéshez. Nem nyavalyogtam, kibírtam, de azért nem utasítottam volna vissza egy vándorfotelt, amely megjelenik előttem.
A kastélyhoz közeledve – amelyet most tripla annyi távolságra éreztem, mint amúgy amennyi -, megállva néztem körbe, töprengtem egy közelebbi helyen, ahol lehetőség van olyasmire, mint a kényelmes ülés. Néztem jobbra, néztem balra, majd megindultam. Az erdőhöz közel sétáltam, persze fejemben a vadőrlak körüli hely ötlött fel, hogy ott is jó nekem, és így szinte meglepve ért az, mikor a faházzal szembetalálkoztam. Nem rémlik, hogy valaha bebújtam volna ide, de ha már az ég idevezetett, nem ellenkeztem, és nem is siettem tovább. Szusszanva tekintettem a lépcsősorra, amely most kissé kihívás volt számomra, holott agyam már csak az üléssel foglalkozott. Megléptem az első, majd a második fokot, és, miután megbizonyosodtam, hogy a lábam se szakadt le ennyitől, megindultam felfelé. A körülöttem zajló dolgokra nemigen figyeltem addig, megszokott zaj volt a madarak éneke, a fák susogása, meg a többi is. Így, az a gondolat, hogy valaki van a közelben, bennem fel se merült, valahogy nem gondoltam ilyesmire, pedig, sok diák van erre, sokfelé járnak. Csak akkor álltam meg, valahol a közepe táján, amikor – vagyis tökre úgy hallottam, de lehet képzeltem csupán - , hogy valaki épp errefelé lépdel, vagyis, mintha ág reccsent volna, mire ráléptek.. Álltam kicsit, körbe-körbe néztem, kerestem, kinek kell jelenleg ez a hely, majd, vállamat megrántva lépdeltem felfele, értem be a kuckóba. Ahogy belülre kerültem, hamar egy párnát kiszemelve dobtam le magam, nyújtottam ki nagyot szusszanva a lábam, és dőltem hátra a csendben, lehunyt szemekkel. Pihentem, élveztem. Olyannyira sikerült meglelnem a kényelmet, hogy már-már az alvás határait súroltam, a lépteket, melyek végre valósak, és a kinti lépcsősoron csattantak, már álomnak hittem, nem reagáltam rá különösképp. Ez egészen addig tartott csupán, míg az illető be nem lépett, majd, miután a nevem elhangzott, szemeim kipattantak, feljebb tornázva magam, a bejárat felé fordítottam fejem. Sikerült ezt olyan hévvel, hogy a nyakam megroppanva adta nemtetszését a hevességnek, így első „szavam” egy halk, kissé fájdalmas szisszenés volt, miközben a nyakam tapogattam. Tiszta értelmes.
- Leo vagyok, igen. – pillantottam fel végül az érkezőre, arcomra ülő meglepettséggel, ahogy felismertem, kivel kerültem szembe. Rég nem tudtam vele beszélni, rég nem került elő bennem az, ami az utolsó találkozásunk óta kavarog bennem. És most itt van újra, pedig sosem kerültem, csupán rosszkor volt minden idő, ahol láthattam.
- Óóó, szia Keith. – vettem elő egy kissé zavart, de szélesebb mosolyt, és leeresztettem a kezem. Meglepett, hogy itt lelt rám, hogy pont ide jött ő is. Vagy már előbb látott, miközben erre tartottam, és most ért utol? Passzolom.
- Hát te? – böktem  ki az újabb értelmes szavakat, de nem tudtam jobban rákérdezni a dologra. Túlságosan kavarog a fejemben ismét az a bizonyos eset, amely a szobában csattant el. Szó szerint.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. május 12. 00:29 Ugrás a poszthoz

Meccs után
Axel és persze a többiek


Ahogy egyre telik az idő, úgy kezdi el marni az orrom a klórszerű szag, az a tipikus illat, ami belengi az ilyen helyeket. Meg is dörzsölöm az emelgetett testrészt, de a fintort nem húztam elő, nem akartam, hogy a másik netán rosszul értelmezze, abba a hitbe ássa magát, hogy neki szól a fintor.
A kezem leeresztve pillantottam ujjaimra futólag, amelyek kissé piszkosak voltak, hiszen, ha jól emlékszem, kínomban már a talajba is markoltam. Nem zavart, laza mozdulattal töröltem ép lábam nadrágszárába, és pillantottam vissza Axel felé. Jót vigyorogtam a megjegyzésén, és igaznak is tartottam, de a makacsság az makacsság.
- Köszi, jó, hogy nem tűnök annak. Nem az a kategória vagyok, aki mindenki torkának esik. – persze, az nem kizárt, hogy ha nagyon sikerül megpiszkálnia valakinek, akkor viszont megteszem. De ki nem. Mindenkiben van egy kicsi, de én a békés őrültek talaját taposom. További szavaira bólintottam párat, ismét a sajgó tagot bámulva, morogva magamban, hogy múlna el magától, de olyan isteni csoda nincs, ki kell húznom vele egy darabig.
- Abban nem is kételkedtem, de szívesen kihagytam volna ezt a kis malőrt. De a gurkó nem válogat. – húztam el a szám, amelyből gyors vigyort is faragtam.
- Hah, majd lehet, hogy ha épp lusta leszek, sántikálok még egy kicsit, hogy a futást kihagyjam. – szórakoztam a gondolattal, mintha amúgy kihagytam volna valaha is. Sőt, szinte tudom előre, hogy amint rendbe jön, ugrálni fogok örömömben, és dupla annyit futok, mint kellene. Vagy mégse, de szép gondolat. A mozdulatot, melyet művelt, nemigen vettem fel, megszokottnak, rutinnak véltem, amit magam is szoktam alkalmazni, tény, legtöbbször olyankor, ha zavarba éreztem magam. Ezen átlépve vártam inkább a választ, hogy hogy is van ő most, mi lett a dolgokkal. Picit ismét helyezkedve, de csendesen ücsörögtem, mintha semmi dolgom nem lenne, és mintha semmi sem történne jelenleg. Nem siettettem a másikat sem, nem köhintgettem, hogy nyögje már ki, mit akar, mi erre a válasza, hisz nem vagyok türelmetlen. Egyedül talán a gyógyítás részt tudnám siettetni, de a gyógyító után se kajabálok, vagy épp fújtatok, mert nincs mellettem. Ráérősre vettem a figurát, és ahogy észleltem, Axel sem sietett a vonatára, vagy bárhová. Ahogy viszont meghallottam a hangját, úgy söpörtem félre minden felesleges gondolatot, amelyeket agyalva csak bambultam volna én is, és felét se értettem volna a körülöttem zajló dolgoknak. Jó, hogy neki nem kell ezzel szenvednie, vagy más sérüléssel, mint mondjuk Mihael esetében, akinek nem lennék a helyében.
- Akkor jó, szerencsés voltál most. Hah, bevinni? Milyen cseles, biztos mókás lett volna. – vigyorogtam ismét, egy kissé gonoszabb ábrázattal, mert persze nem nekem kell tartanom olyankor a nézőtéren, csak moziztam volna egy jót.
- Háááát.. akár fura volt, akár nem, az ereje nem volt az. Az sajnos megegyezett az eredetijével. De akkor lehet, hogy buherált valami volt? Kinek állna szándékában az, hogy mű-gurkót alkot, hogy laposra verjen vele mindenkit? – elmélkedtem homlokráncolva hangosan, hisz tényleg semmi ötlete nem volt erre. Komolyan. Ki lehetett az, akinek ez jó? Most kissé sikerült elbambulnom, ahogy ezen törtem az agyam, így, mikor megszólított, kénytelen voltam kissé megrázni a fejem, hogy képben legyen, majd rápillantva hallgattam a kissé meglepő témát. No nem mintha zavart volna a dolog.
- Jól hallottad, igen. Ha nem fal fel addig valami, az leszek. – vicceltem el kissé a dolgot, majd folytattam. – A Sárkányok jók, kár, hogy nem vettem fel másodszaknak. Persze, addig jó, ameddig nem akar felfalni de részletkérdés. De na.. mini sróforrú? Óóó. A volt szobatársamnak is volt egy minisárkánya, vele is igyekeztem kijönni. – bólogattam visszaemlékezve Rolira, meg arra, hogy néha meg akarta pörköli a nem létező bajszom, de azért nem volt vészes. Az viszont már kicsit tényleg jobban meglepett, mikor kacsintott. Már épp akartam volna folytatni, de kizökkentem. Értetlenül pislogtam csak párat, hogy ezzel most mire utalt, de nemigen esett le. Mintha máshova akarna elcsalni, ezzel a címszóval. Na.. képzelődjek már ilyet, komolyan. Nem egy copfos kislány vagyok, akit elakarnak csalni a sötétbe egy kis lopott csókra. Hol élek..
- Ühm.. – szólaltam meg gyors, hogy ne tűnjek kukának, de a kis zavar most előbújt, a szép, okos szavak meg eltűntek. – Úgy érted.. nézzem meg? Felőlem nincs amúgy akadálya. – maradtam annál inkább, amit kimondott, nem mentem bele, hogy na mit is akar komolyabban, nem zavartam fel semmit. Lehet, csak én láttam bele mást, mint amit kellett volna. Hjaj, mint a tinilányok.. Leo, nőj már fel.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. május 12. 23:16 Ugrás a poszthoz

Keith
kellemes, langyos késő délután


Bizonyára ilyen kavarc van az ember fejében, ha jól fejbevágják egy kemény tárggyal, mert jelenleg nekem ilyen érzetem volt. De igyekeztem semmit se mutatni, mint a szikla, vagy legalább mint az, aki nem robban fel menten a gondolataitól. Vagy legalább is nem veri a fejét a falba. A kajiba, melybe tévedtünk, kényelmes volt kettőnknek, csendes helyre telepített, és talán sokkal jobb választás, mint mondjuk a szobánk, a folyosó, vagy egy terem. Tudatában voltam annak, mielőtt elmentem, hogy le kell majd ülnünk, beszélni a dologról, vagy, nekem legalább is, a magam részéről szükségem lesz rá, hogy rendbe tegyek mindent, hogy ezeket a helyükre illesszem. Nem egy könnyű menet, de kibírható. Huh.
Ellenben most, hogy eljött ez az idő, itt ülök csendben, nézek fel rá, és szedegetem össze csak a dolgokat. De csak szedem és semmi más. Amennyire tudom lökni a dumát néha, olyannyira kukultam most meg. Legszívesebben kicsit felpofozgatnám magam, de lehet furán mutatna jelenleg, így inkább kihagyom. Nem kell, hogy sültbolondnak nézzen.
- Te hát, nem is a falnak beszélek. - vigyorogtam egy sort, amikor visszakérdezett. Nemigen lehetett ő sem a helyzet magaslatán, ahogy figyeltem, de nem szóltam meg, kivártam, hogy ő adja meg a választ majd, ha elér oda. Mikor azonban meg is hallottam, pislogtam párat, aprót szusszanva követtem tekintetemmel, ahogy helyet foglalt mellettem, és magam is fordultam kissé féloldalasan, hogy szembe kerüljek vele.
- Hű, az nem a legjobb. Mi az amit biztosnak érzel? - na, megy ez a kommunikáció, csak akarni kell, most már kezdtek a szavak is jönni maguktól. Persze, azért maradtak bennem az érzések változatlanul, ha akartam, ha nem, ezen pörögtem.
- Még egyben vagyok. Lábadozok, de már egész jól haladok benne. - pillantottam a kinyújtott, jelenleg pihentetett lábam felé, majd vissza rá. Most nem az a téma, hogy mennyire fáj, és mi történt vele. Vagyis, jelenleg nem.
- Jó rég volt az, hogy tudtunk beszélni. - böktem ki végül, magam sem tudom miért pont így felhozva azt, hogy nem mostanság láttam. Mindegy, a szándék a fontos, hogy most örülök, hogy nem kerültük el egymást.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. június 8. 23:48 Ugrás a poszthoz

Meccs után
Axel


Egy picit elgondolkodtam a dolgon, mintha olyan hatalmas nagy dolog lenne, amit át kell gondolnom, többször is, de végül megrázom csak a fejem, lágyan, és visszapillantok rá.
- Áááá, nem. Vagyis olyan szempontból kiválasztott, hogy felhúzza az agyam, de nagyon. Rég volt ilyen hála, nem is akarok sokat. – na ja, nemigen a kedvencem az ökölhasználat, inkább csak oda-, meg beszólni szeretek. Nem mintha félnék, csak én nem a verekedő őrült típusa vagyok. Ez van. A lábam említése már nem olyan fájdalmas, mint eddig, örülök, hogy nem gyűlik könny a szemembe, pusztán a létezéstől is. A vigyorra magam is azzal válaszolok, nem bírom megállni, sosem tudtam, mindig is egy vadalma típus voltam, ha jól éreztem magam. Most pedig, a fájdalom ellenére sikerült. Meg persze, ha nem arra figyelek, akkor máris sokkal jobb minden.
- Oda se neki. Lesz majd még alkalmad rá, bőőőven. Nem ez volt az utolsó meccsünk ebben az életben. Akkor majd megkapják a cuki kis ajándékot. – bátorító vigyort küldök felé, hogy egy percig se búslakodjon ezen, hisz az a csel bármikor jó lesz még, nagyon is. Kicsit fészkelődő, ismét, de igyekszem az ehhez társuló fájdalmaknak jelét sem mutatni, egész sikeresen, hiszen inkább Axel szavaira irányul a figyelmem, amely egészen jó módszernek bizonyul. No majd többször bevetem. A felvetéseire csak bólogatni tudok, hisz tény, nem egy cukorborsók vagyunk, ha belelendülünk, sőőt. Így ezt a fajta antiszeretetet nagyon is ismerem már. De na, nem fogjuk meghazudtolni magunkat, mi ilyenek vagyunk, és kész. Ezt kell szeretni. Viszont nem hiszem, hogy ez miatt valamelyik csapat, vagy ház embere ilyet merényelne ellenünk, aztán meg ki tudja, kinek milyen ördögi tervei akadnak néhanapján.
- Nem hát, mert akkor te lennél mocsok embernek elkönyvelve, hogy hogy van merszed ilyesmit feltételezni bárkiről is. Nem hiszem, hogy valaha megtudjuk ki is volt, hacsak nem lesz belőle nagy balhé. Én, ha megtudnám, tuti szétcsapnám a lábát, csak, hogy érezze, milyen kellemes. – apró fintorral masszírozom meg kicsit a combom, mivel lentebbi területekre nemigen akaródzok nyúlni. Nem izgat valóban annyira a kiléte, de viszonozni viszonoznám. Lehet, csak Ármin fogja tudni, ha megtudja, és embervédelmi szempontból nem mondaná el nekünk, hisz biztos sejti ő is, hogy egy ilyen alakra mi várna a zöldektől. Semmi jó.
Kicsit fura, ahogyan végignézett rajtam, de lehet még mindig csak én látok többet a dolgokba. Sejtéseim vannak bizonyos dolgokról, de hát a pletykarovatnak hinni sosem szoktam, rólam is hozott már olyan hírt, amelynek még a kötőszavai sem voltak igazak, nemhogy a tartalma. De nem mutattam végül jelét, hogy zavarna a dolog, ültem tovább, mintha amúgy bármi mást tudtam volna tenni, és vártam. Nemigen akadt új témám, kicsit a szer, ami enyhítette a fájdalmam, az kicsit az agyam is eltompította. Nem, nem voltam álmos, se kába, inkább csak nehezebben forogtak azok a bizonyos kerekek, amik ilyenkor szoktak, viszont ahhoz képest igencsak jól, amit egy erősebb fájdalomcsillapítótól várni lehet. A megjegyzésére egy jót vigyorogtam, mert hát na, viccesnek vicces volt, hisz az igazi félelem ilyen esetben már rég járt át, az erdőben. Na az se egy kellemes mese.
- Ki tudja, mennyire talál finom falatnak! – ami merőben nagy szó, végiggondolva a méreteket, amellyel egy mini bármit is tudna kezdeni. Talán a kislábujjam kell féltenem.
- Amúgy meg, attól függ, milyen bestia. Sajnos volt szerencsém olyanhoz, akit akármennyire is akartam, de sose tudtam volna megenni.. – húztam el kicsit a szám, de hamar el is tűnt, hiszen a téma folyt tovább, a minisárkány felé.
- De jópofa neve van. Óóó, akkor az tényleg nagyon pici, aranyos, már így hallásra is.  - képzeltem el a hatalmas vadat, és körülbelül úgy hatott nekem belülről, mint ahogy a lányok reagálnak, ha kiscicát látnak. Persze kívülről ez csak mosolyban nyilvánult meg, hisz hogy nézne ki, ha pattognék – ezzel a lábbal nem is menne  -, meg gügyögnék, mint a vadmarha. De a cukiskodás elvetve figyeltem tovább, komolyabban, jobban összpontosítva, hogy a számomra kicsit több, és más értelmű mondatokban megleljem az igazi mondanivalót. Vagyis, igazából már sejtettem, csak bizonyosságot akartam.
- Oké, megnézem. Majd addig kérek mankót, vagy valami, hogy eljussak odáig. – azt hiszem értettem én, hogy mit akar igazából, talán kissé ki is pirulhattam, de nem érdekelt. Most már tudni akarom, amit ott fogok átélni.
- Biztos vagyok benne, hogy vannak jobb ötleteid. Na de akkor majd megyek, és megnézem én azt. – mosolyodtam ismét el, bólintva, és gyors átbeszéltük a haditervet. Ahogy Axel távozott, hogy visszaszerezze a minisárkányt, hátradőltem, pihentem, és agyaltam csak. Fura volt ez a dolog, de egyben tetszett is, és kíváncsi voltam. De még pár óra, és megtudom…

Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. június 10. 14:47 Ugrás a poszthoz


női testbe szorulva

Eléggé felfordult a napirendem, mióta ebben a testben kell senyvednem. A nap izgalmai rendesen megizzasztottak, mondanom sem kell, hogy elég mocskosnak éreztem magam – szó szerint – mivel a szokványos reggeli tusolásom elmaradt. Na de büdösen nem lehetek.. nem is bírtam ki volna, de tenni sem mertem ellene. Először is kellett valami normális hacuka, amibe rendesen belefértem, illetve a lányos kellékek, mint a melltartó, meg a normális bugyi. Ezeket – szégyenszemre egy alsóbb évestől nyúltam le, aki igen erős borostával ébredt a reggel, így, felajánlottam cserébe a saját ruháim egy részét. Jó üzlet volt, no meg persze az is, hogy megkérdeztem, mit hogyan kéne hordani. Vicces menet volt, mikor csupasz mellkasán mutogatta, hogy kell a melltartót viselni.. Persze, én meg hálából elmagyaráztam neki, hogy hogyan könnyítsen magán pisiügyben, hogy ne vaduljon el a dolog. Ahogy az arcát láttam, szerintem azóta sem mert elmenni Wc-re.
Szóval tusolás. Csukott szemmel, vagyis előre meredve, nem le magamra. Szivaccsal mostam át magam, meg-megrándulva, mivel szinte féltem magamtól, hogy hogy festek. Miután ismét illatoztam, felöltöztem, immáron egy csinos egyberuhácskába, aminek láttán a hányinger kerülgetett, de ahogy magamra került, egész jól mutatott. Most. Ezen a testen. De a sajátomon.. Lábaimat immáron egy lapos talpú topánkba bújtattam, vicces volt, hiszen mostani lábméretem jó ha 37-es, a eredeti 42-43 helyett. Rettentő fura, minden, mindenem. Na de na, most jött csak a menekülés. Igén, éjjelre kilógok kicsik, nehogy megint elkapjon valami hullám a kastélyban, és reggelre puha kiscicaként ébredjek, vagy valami rút állatként. Mivel kb. senki sem ismert fel, így sikeresen végigsuhantam a kastélyon, ruhácskám szélét igencsak magamhoz szorítva, nehogy egy milliméternyit feljebb libbenjen, majd az udvarra érve lélegeztem csak fel. Borzalom, ahogy a sok hormontúltengéses egy rövidebb szoknya láttán néznek az emberre. Örülök, hogy én amúgy eredeti felosztás szerint sem teszem, de na.. Nem, ez a pokol.
Nagy léptekkel – haha, törpelábbal -, sietősen mentem a falu felé. Éheztem, de a Nagyterem gondolata sikítást vonzott magával, be nem akartam menni nagyobb tömegbe, akik netán felismernének, vagy potenciális prédaként tekintenének rám. Így, úgy döntöttem, a faluban fogok enni, mivel ez a test egy fokkal jobban szenved, mikor üres, nem is hittem volna, hogy lányként is ilyen pokolian éhes leszek. Kajááát ideee!. Elsőre viszont a csárda előtt kötöttem ki, mivel ez esett legközelebb, és talán itt nem érdekel senkit sem, ki lép be, és mikor. Óvatosan löktem be az ajtót, és suhantam be rajta, hogy aztán a legtávolabbi asztalig masírozzak, és helyet foglaljak. Először, pusztán megszokásból, tipikus fiús ülésben helyezkedtem el, mire kapcsoltam, hogy nem vagyok se fiú, és még szoknya is van rajtam nadrág helyett. Káromkodva kicsit – roppant nőiesen -, egymásra pakolta a lábaimat, keresztbe, jó pár perc kellett, mire elfogadható lett, és nem néztem úgy ki, mint egy trampli, majd már rendeltem is egy italt, hogy az út, a szégyen, meg úgy minden port lemossak magamról belsőleg. Tipikus erre inni kell kell nap ez, és nem ünneplés szempontjából..
Utoljára módosította:Leonard Harris, 2014. június 10. 14:49
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. június 29. 00:46 Ugrás a poszthoz


női testbe szorulva

Reméltem, még ennyi óra, és perc után is, hogy felébredek, és elmúlik minden. Hogy ez csak egy rossz állom, a rossz vicc kategóriából. De nem. Alkaromon egy rész már-már paprikavörös volt, ahogy néha bele-belecsipkedtem, hogy nem-e alszom ténylegesen. Sikertelen kísérletek, de mintha kényszercselekvés lett volna, holott nem vagyok egy mazoista alkat, sőőt.. Ettől függetlenül tettem mégis, majd, megunva azt, és felfigyelve az ott keletkezett fájdalomra, elhúztam a kezem, és körbekémleltem. Nemigen változott a légkör, mióta beléptem, csak egyes vendégen nemigen voltak már szomjasan, ahogy elnéztem. Inkább jobban meghúztam magam a kis sarokban, nehogy valamelyik ki is szúrjon magának, a nagy mulatozás közben. Persze, azt eközben nem figyeltem, mióta ücsörgök itt, így gyors rendeltem valami lőrét, hogy leöblítsem magamról a mai napot, vagyis, megpróbálkozzak vele, még ha tudom is, hogy ez lehetetlen. Lehetetlen addig, ameddig a mellkasomon lévő tartozékok velem vannak. Rettentően kényelmetlen..
Újabb percek suhannak el úgy a fejem felett, hogy nemigen szerzek róla tudomást. Azóta az üres poharaim száma háromra nyúlt meg, de semmi nem változott, sem testben, sem fejben. Sóhajtva dőltem hátra, hiszen kicsit megapadt a vendégek – a nagyon nem szomjas vendégek – száma, és kissé nyugodtabban nyújthattam ki a lábaimat. Egészen elgémberedett abban a pozícióban, melyben pihentettem, vagyis próbáltam. Nem is értem, hogy a lányok ezt hogy bírják akár órákig is elviselni. Nem fér sehogy sem a fejem, de nem is akarom igazán megérteni, hiszen nem tervezek sokáig ebben a testben maradni. Hjaj.. Eközben persze, új arcok is jönnek befele, melyekre csak futólag tekintek, megállapítva, hogy nemigen ismerősek számomra, így már bámultam is ismét az asztal lapját, ahogy azt eddig is tettem. Micsoda izgalmak.. de most nem is nagyon vágytam másra, sőt, nem vágytam semmi másra ennél. Itt is sok az ember, sok fordul meg, de mégsem a kastély, ahol rettentő sok arc ismerős, ki tudja, ki szúrja ki, ki is vagyok, aztán pedig le nem mosom magamról egy életre sem, hogy mit látott, milyen helyzetben kapott el. Nem, ez nem kell nekem. Miközben ezen, és a fene nagy szerencsémen gondolkodtam, észre sem vettem, hogy közelednek felém. Kellett volna a figyelem, mert lehet, hogy ha figyelek, most már sikítva szaladnék kifele, de így csak összerezzenek, mint akit álmából keltettek fel, és nagy, bociszemekkel pillázok fel az idegenre.
- H..he..hello. – makogtam, mint aki elfelejtett beszélni, és még a hangom is rettentően idegen volt számomra. Na de most mi legyen. Küldjem el, hogy nekem igazából nem az van lent, mint amire számol, vagyis, hogy igazából pasi vagyok? Vagy fussak tényleg sikítva? Vagy.. vagy. Maradjak a fenekemen, és tegyek úgy, mint akinek nincs semmi agyi problémája. Ez lesz a legésszerűbb, persze remélem, hogy az idegen is csak beszélgetni akar. – Naiv Leo, a fiúk persze, hogy csak beszélgetni akarnak… -
- Ühm.. persze. Ülj csak. – bólintottam végül, miközben feljebb tornáztam magam, ismét keresztbe szenvedtem a lábaimat, és a nemrég említett poharak felé lestem.
- Ohh, elfogadom. Jól fog esni. – azt már persze nem részleteztem, miért. Ez egy szép kör lesz..
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Leonard Harris összes RPG hozzászólása (28 darab)

Oldalak: [1] Fel