36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szalai Dominik összes RPG hozzászólása (7 darab)

Oldalak: [1] Le
Szalai Dominik
INAKTÍV



RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2013. november 14. 18:39 Ugrás a poszthoz

Levente


Dobozok hevernek körülöttem; félig kinyitott bőröndök alig karnyújtásnyira, bennük gyűrt ingek és zakók, farmer- és pizsamanadrágok, bakelit lemezek, nyakkendők, bögrék, feltornyozott könyvek. Allen Ginsberg kötete éppen szabadulni próbál egy puha, kötött pulóver fogságából. Az életem. Dobozokban. Közben hiába túrná fel bárki ezeket, semmit nem találna meg bennük, nincs rajtuk a nevem, nem őrzik más emberek illatát, akik belibbentek és elillantak, nem hordozzák szeretet és gyűlölet lenyomatát – és nem is érzem a belőlük áradó illatot, mintha nem is lenne illat, mintha nekem sem lenne illatom, és én sem léteznék. Bennem sincs lenyomat, csak a folyton tompa sajgásba torzuló üresség bordáim között rekedve.
Az utolsó korty kávé keserűn szalad végig torkomon, hidegen és marón marad nyelvem hegyén, a bögre aljában pedig szétesve, zaccba kapaszkodva hevernek a kockacukrok. Ujjaimmal végigszaladok zilált hajtincseimen, majd konstatálva, hogy ebből a mai nap folyamán nem tudok többet kihozni, halk koppanás kíséretében a padlóra helyezem bögrémet, és nehezen, pillantásomat Kafka levelezésein megakasztva, feltápászkodok. Ma nem dobol lázas őrület dobhártyámon, nem száll meg mélytengeri csend, nem hajt előre a tettvágy, nem izgatnak a papírra vetett szavak – ma nincs bennem semmi. Nem tudom, hogyan lehetne túlélni ezt a kietlenséget.
Lassú mozdulatokkal leporolom a nadrágomat, végigsimítok zakómon, nyakam köré tekerek egy sálat, végül szövetkabátomat eligazítom vállaimon. Hiába mostam frissen hajat, hiába tusoltam le, hiába vettem tiszta ruhát, hiába minden, mert a tükörből valaki egészen más néz vissza rám, talán valahol a pupillák mélyén rejtőzöm én, de olyan sötétségben, olyan végtelenül mélyen, hogy nincs az az erő ma, ami kiránthatna onnan. Szemem alatt karikák éktelenkednek, hiába aludtam hat órát, mintha csak tizenöt percre szenderedtem volna el, arcvonásaim is kemények, szemöldököm is riasztón feszül meg, pedig úgy érzem, egyetlen izom se rándul bennem, minden olyan gépies.
Ebből csak egy regény, egy novella, egy irodalmi folyóirat ránthat ki, egy szó, egy bekezdés, egy mások által megteremtett világ, valami, valami, ami olyan messze van az én valóságomtól, hogy a sajgás nem tud egyebet tenni, mint tompán küzdeni, hogy észrevegyem. És én minden erőmet megfeszítve hagyom figyelmen kívül. A könyvesboltot megérkezésem éjszakáján kinéztem magamnak. Az egyetlen hely, ahol véletlenül se futhatok bele egyetlen diákba sem, és az egyetlen hely, ahol nem futhatok bele a folyton belém maró emlékekbe. Árnyékként követi minden léptemet – az utcák, házam minden szeglete, de még Kafka levelezéseinek betűi közé bújva is simul, törleszkedik, dorombol, aztán éles karmokkal és fogakkal harap belém. Csak éppen már azt nem tudom, van-e még bennem vér, ami kiserkenhet.
Halk csilingeléssel nyílik az ajtó; néhány tétova pillanatig várva, hátha előbukkan a tulaj, meg se rezzenek, aztán lassan felolvad bennem az aggodalom, hiszen a könyvesbolt nyitva van, a csengő rendeltetésszerűen csilingelt, a könyvek puhán hívnak beljebb. Nyelvem végigszalad alsó ajkamon, mutatóujjam rögtön az egyik gerincére siklik, ujjbegyemmel végigsimítok a betűkön, aztán gondolkodás nélkül kezembe ejtem, és felütöm valahol a közepén.
Szalai Dominik
INAKTÍV



RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2013. november 14. 20:33 Ugrás a poszthoz

Levente


Pillantásom végigsöpör a legelső soron, és érzem testemben szétáradni ezt a beteges nyugalmat, mintha drogot injekcióztak volna vénáimba, mintha az cikázna végig sebesen, lüktetve, mindent lassan felmorzsolva és átformálva, masszíroz és gyúr Encsy Eszter neve, az őzé, aki rombolt, pusztított, sírt, dühöngött, nevetett, tébolyult vigyorba torzultak ajkai, szavalt, mindig csak szavalt, mert beszélni nem tudott. Én sem tudok beszélni. Torkomra karcos emlékek tapadnak vékony hártyaként, állkapcsomat vaníliaillat rántja össze, mert az Ő bőre, az Ő selymes, mindig tökéletes, őzike bőre is így bódított, pont így, pont ilyen illattal. Ez hiányzik a ruhákból. Ez hiányzik mindenhonnan. Ezt nem lehet pótolni. Csak néha, ha megfeledkezem magamról, és tekintetem felemelem a kezemben szorongatott könyvről vagy folyóiratról, akkor érzem egy pillanatra az édességet, a cukrozott selymet, Őt magát - és ezért minden alkalommal súlyos árat fizetek.
Puha léptek zaja üti meg fülemet, és mielőtt egyáltalán megemelném pillantásom a betűk vad örvényéből, már tudom, már érzem, minden porcikám egyszerre reagál az illat tulajdonosára, koponyámon végigcikázik a felismerés, sejtek ezrei bombázzák impulzusokkal, és a szem, az az átkozott szem látványának feszítő szikrázásától sajog. Bűntudat. Önvád. Keserűség.
Pillantásom önkéntelen meneküléssel hullik a padlóra, hirtelen minden repedés élesen kirajzolódik, és én elmerülök bennük, el az összesben, elemi részekre hasadok, szétfolyok, bele a mélységbe, és eltűnök, mert itt van, és ha itt van, nem tudok mit mondani, mert minden egyes szó olyan hamisan csengene, és nem lenne bennük semmi, csak szavak lennének, amelyekkel nem lehet beforrasztani sebeket, nem lehet meghegeszteni repedéseket - és ezek nem is repedések, ezek törések, éles szélű, hasító repedések mindenütt. A levegőben is.
... van benne valami tébolyult gyönyör is, látni Őt, látni a pillákat, látni az írisz tekergőző szépségét, látni a testére tapadó éteriséget, látni, hogy él még, és pontosan olyan, mint amikor hátat fordítottam neki, ugyanolyan lágy és szilaj, a szeplők is mosolyogva ragadtak az arcára, az ajak íve sem változott, nem, szemernyit sem, ránézni pontosan ugyanolyan mellkast-sajdító, fantomi-kéj, nézni az őzike vonásokat, megőrülni, belebolondulni.
Hátrálni.
Nekiütközni a könyvespolcnak. Tarkómnak valami éles vágódik, és halk szisszenéssel próbálok menekülni a gyilkos könyv elől, ami éppen megbosszulja, hogy én ilyen meggondolatlanul merültem el abban, amit elhagytam - mert nem tehettem mást, és most sem tehetek mást. Encsy Eszter a földre hull, fejtetőmnek pedig egy vaskos kötet éles sarka ütődik.
Szalai Dominik
INAKTÍV



RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2014. január 17. 18:59 Ugrás a poszthoz

Levente




Örvényként ránt magával – emlékképek röppenek fel, száguldó pillanatok lassulnak örökkévalósággá, ajkam barázdáiban is mintha cseppként ülne meg minden egyes csókja, érzem az ízét szétkenődni koponyám belső falán, maró-bódító illatát nyálkahártyámra tapadni, most már minden lélegzetvétel olyan, mintha bennem lenne, mintha lenyeltem volna, és minden sejtemet apránként feltöltené. Lélegzetvételei szinte hozzám csapódnak, hallom, ahogyan tüdeje megtelik levegővel, aztán lassan, a meglepettségtől kissé nehézkesen elhagyja ajkait, amik alig láthatóan elnyílnak, és amitől csak még fájdalmasabb viszont látnom Őt. Kipirulva, macskásan belesimulva a takaró puhaságába, szempillái meg-megrezzennek, ujjaival aprókat lép felém. Ernyedten, kifárasztva, mert mindent nekem adott, amit csak lehetett, és én mohón kiszipolyoztam belőle az utolsó cseppig.
Zavartan oldalra pillantok, szinte el is felejtettem, hogy az imént hozzám vágódott valami, és amint gondolataim erre terelődnek, megérzem az sarok ütötte fájdalom epicentrumát. Ég és lüktet, legszívesebben hozzákapnék, hogy – most már biztosan – kócos tincseim közé túrjak, és kimasszírozzam belőle ezt az őrjítő sajgást. Nem így terveztem a viszontlátást. Sehogyan sem terveztem a viszontlátást. Reméltem, hogy többé nem jön ide, hogy kiszakad ebből a közegből, hogy a háta mögött hagy mindent, ami kicsit is rám emlékezteti, nem lesz olyan ostoba és gyenge, mint amilyen én vagyok, aki éjszakánként külön mazochista-túrákra indul, és bebarangolja azokat a helyeket, ahol... az első csókot loptam, a háta mögé állva mutogattam neki csillagokat, elmélyülten hallgattam történeteit, utcák és játszóterek, a füves rész, ahová letelepedtünk, pingpong asztalok és suttogások, mint valami ki nem hunyó szentség, és billog a lelkemen – levakarhatatlan, belém égetett, nyílt seb.
Végül önkéntelenül nyúlok a zsibbasztó fájdalom felé, és gyakorlott mozdulatokkal próbálom kitapogatni, mekkora területet sikerült megzúznia a vaskos kötetnek. Lehajolni nem merek érte, pontosabban nem mernék érte, mert abban a pillanatban megszólal – bár kétszer is átfut az agyamon, vajon képzelgek-e, és egyáltalán biztos-e, hogy a könyv esett a fejemre, nem Ő támadt nekem valamivel, természetesen jogosan -, és könnyedén lehajol, hogy eltakarítsa az általam teremtett miniatűr káoszt. Mint ahogyan kipucolta magából, hogy léteztem, aztán elmentem, és magammal vittem azt is, amit nem lett volna szabad: válaszokat a kérdéseire, bocsánatkérést, egyáltalán bármit. Egyszerűen eltűntem, és hiába mondanám neki, hogy tudom, mert magamból is eltűntem, silány lenyomata vagyok annak, amit itt hagytam, benne, csak összetákoltam valamit, egy nagyon keveset abból a kevésből, ami maradt, és még így is... és most is... és Ő itt van... Hajolok utána, de meggondolatlan a mozdulat, mert kissé megszédülök, egyensúlyomat vesztem, és szinte rá omlik a testem. Valahogy megkapaszkodom a csuklójában, szemeimet összeszorítom.
- Nem így terveztem a találkozásunkat... – préselem ki ajkaim közül nehezen -, sem a halálomat, hogy őszinte legyek – teszem hozzá. Megpróbálok kierőszakolni egy féloldalas mosolyt, ami végül fájdalmas szisszenésbe torzul.




Szalai Dominik
INAKTÍV



RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2014. január 21. 22:36 Ugrás a poszthoz

Gilbert


Mutatóujjam lassan végigsiklik az utolsó lap élén, könnyedén fordít egyet, majd lágyan az utolsó sorok utolsó betűire vándorol, és lassan körberajzolja azokat elnagyoltan, figyelmetlenül. Nem is kell rá függesztenem tekintetemet, hogy tudjam, milyen mondattal végződik. Ezerszer olvasott regény, öklét ezredszerre is bordáim közé nyomja, a levegő ezredszerre is bennem marad, mintha egyszerre fuldokolnék, és nem is akarnék többé lélegezni. Emlékszem, először tinédzserként vettem a kezembe, a Tata könyvtárából csentem el, pedig odaadta volna, ha szépen kérem, de fatalista életfelfogásomhoz még a lopás is olyan szépen illeszkedett, és arra is emlékszem, hogy messzire hajítottam magamtól az utolsó betűk után, mérges voltam rá, mérges az íróra, a történetre, a szereplőkre, a nyomdászra és kötőre, az eladóra, még Tatára is, amiért megvette, és nem vágta tűzre, amint elolvasta. Csak Annát mentette volna ki belőle, csak ezt a csontos gyilkost. A többit nem tudtam volna sajnálni, egy percig sem.
Pillantásom a szemközti falra esik, mely csupaszon bámul vissza rám, egy kép sok, annyit se tudtam kiakasztani rá, pedig hetek óta próbálom bontogatni a dobozokat – mindhiába. Nem mozdulnak. Késem hegyét a ragasztó alá csúsztatom, a kezem megindul, alig halad egy keveset, aztán mégis inkább végigheveredem a padlón, és a megszokott fáradtsággal fordítom tekintetem a plafon felé. Már az összes repedést ismerem, beléjük fúrom magam, és onnan nézek le az időnként átfutó fényekre, melyek végignyalnak a plafonon, és lecsorognak az ablakpárkányig. Sárgák, fehérek, szürkébe torzulnak, aztán eltűnnek, beleolvadnak a sötétségbe. Most madarak csivitelnek, énekesmadarak röppennek a kirakott madáretetőhöz, egymást hívják, magányosan dalolnak, se hó, se eső, se fagyott földek, csak ez a két évszak között rekedt szomorúság. Mintha a házra is rátelepedett volna, és rám is hártyaként tapadna.
Nagy nehezen ülőhelyzetbe tornázom magam, Édes Anna röpül, nekiütközik az egyik doboz sarkának, aztán tompán puffan a mélybarna hajópadlón. Letusolok, kávét főzök, kirángatok egy inget valamelyik dobozból, közben magamon érzem az üres szekrény méltatlankodó pillantását. Mintha minden egyes bútordarab, szembejövő ember, madárének azt kérdezné tőlem, mikor döntöm el, mihez kezdek ebben az üres házban. Koponyám belső falán karistol végig a sokadszorra feltett kérdés, dobhártyámon dobban a szív, vér préselődik gondolataim közé.
Sietve hagyom el a házat, a stóc tetején pihenő könyvet felkapom, meg se nézem, mi van ráírva, mert nem számít, mit viszek magammal, vagy egyáltalán hová megyek, a falak vészjóslón dőlnek felém, és éppen van elég időm, hogy bezárjam a bejárati ajtót, mielőtt maguk alá temetnének. Első lélegzetvételem hideg, késként hasít végig torkomon, ajkam egy pillanatra megremeg, aztán a kihalt utcán söpör végig tekintetem, és nem tudom megmondani, van-e nüansznyi különbség a tegnap reggel látottakhoz képest. Mintha az egész falu beleszorult volna saját ürességembe – az idő megdermedt, a gondolatok berozsdásodtak, sehol egy ember, egy ismerős arc, még a fák is mozdulatlanul sandítanak lépteimre.
Alig telik el öt perc – és ezzel együtt százkilencvenhárom lépés -, könnyedén belököm a teázó ajtaját. Se sapka, se sál, füleim kivörösödtek, torkom kapar, szememet csípi a falakat is átitató meleg. Kabátomat gyorsan lerázom karjaimról, gondos kezekbe adom, aztán a pult felé lépek, pillantásom végighordozom az asztalokon, a pult mögött álló fiún, csészéken és képeken.
- Jó napot...! Vagy nem is tudom, mennyi az idő... - karcos-rekedt hangomtól én is megdermedek egy pillanatra. – Egy... – fogaimat alsó ajkamba vésem, szemöldököm összevonom, homlokom ráncokba szalad -...hm. Mit ajánlana fájó, didergő torokra, átfagyott mellkasra, szignifikánsan megváltozott hangszínre? - Mosolyba rándul a szám.
Utoljára módosította:Szalai Dominik, 2014. január 21. 22:37
Szalai Dominik
INAKTÍV



RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2014. június 14. 19:39 Ugrás a poszthoz

Levente


A fájdalom lustán nyal végig koponyám belső falán, belezsibbad minden gondolatom. Egy kissé a világ is belezsibbad mindenbe, és többé nem tudok mozdulni vagy beszélni akarattal, lassítva látom, hogyan omlik szét minden érzelem az arcán, mintha erőteljes hullámok gyötörnék a vonásait, a gyönyörű vonásait; a szempilla rebben, a pupilla tágul, majd szűkül, az ajak leheletnyire megremeg, és látom ádámcsutkáját is mozdulni, hogy milyen istentelenül, e világtól idegen, éteri nyaka van, az idegek és bőr megvonaglik, az izomkötegek egészen csontosnak hatnak, ahogy belefeszülnek az érintésembe. Forrón ölelem ujjaimmal a falatnyi bőrt, nem jut több, tudom, hogy nem fog több jutni, mert kisétálok innen, ahogyan kisétáltam az életéből is közel négy évvel ezelőtt, ahogy megpróbáltam felépíteni a maszkomat, és hiába fizetek súlyos árat ezért az egyetlen, kétségbeesett birtokvágyért, képtelen vagyok lehámozni róla magamat. Beléolvadok. Valamiképpen, valahogyan, ismeretlenül, mégis otthonosan. Semmi sem változott, sem a tapintása, sem az illata, sem a magassága, sem a csontossága, minden ugyanolyan, én is ugyanolyan vagyok, és olyan végtelenül egyszerű lenne lehajolni, és magyarázkodás nélkül ráharapni az ajkaira, mennyire, mennyire, mennyire ugyanolyan minden. Csak a tekintete nem, csak a tekintetem nem.
Egészen mostanáig tompa volt a fájdalom, vékony hártya, amit nem lehetett lesúrolni, sötétlő folt a gondolatok között, egészen könnyed, egészen sűrű, kiszipolyozhatatlan massza. De elrántja a kezét, a piciny ujjak, a vékonyka csukló mozdul, hidegen, reszketve rázza le magáról forró, billogszerű érintésemet, és pillantásom rögtön elfordul az arcáról, mintha valami undorító, becstelen dolgot tennék vele. Elhagytam. Súlyosan húz végig mellkasomon az igazság, mert elhagytam, egyetlen ok nélkül, kegyetlenül, ridegen, tekintetem az arcára sem fordult, nem bírtam volna ránézni, nem tudtam volna otthagyni, ha meglátom a szemeit, ha látom a beléjük torzuló fájdalmat.  Elhagytam, miután vérző, nyíló rózsákat csókoltam a bőrére. Ha Tata tudta volna… de Tata nem tudhatta, mert sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy igazat mondjak.
Tétován emelem lerázott, bizsergő kezemet a fejemhez újfent, hajtincseim közé túrok, végigtapogatok a fejtetőmet, mozdulok, ugrál a tekintetem, nem bírok ránézni, nem bírom elviselni az érintése hiányát. A fagyos elutasítás végigperzseli tenyeremet, és belőlem nem marad más, csupán néhány elharapott, torokra égett gondolat. Mondhatnék valamit, az egymásba préselődő magyarázatok mind hamisan csengenek, és tudom, sosem hinné el nekem, és jogom sem lenne bármit mondani ennyi idő után. És talán igaza is van, talán nem kellene itt lennem, nem kellene maradnom feltépve ezzel tucatnyi éppen hegedő sebet. Az enyémek véreznek, bordáimon érzem a nyomást, az enyémek felszakadtak, az enyémet nem fehérek és simák, hanem vörös és rózsaszín csíkok a bőröm alatt a húsba ágyazva.
- Nem lenne kellemesebb, de azt hiszem… - Ügyetlen, suta mozdulatokkal pakolok néhány könyvet a helyére. – Azt hiszem, neked mégiscsak így lenne a legjobb. Igen, mégiscsak így – ismétlem szinte Encsy Eszternek motyogva, mert Az őz mereven, barátságtalanul pillant le rám. – Mennyibe kerül a könyv? Elvinném, ha nem bánod.
Utoljára módosította:Szalai Dominik, 2014. június 14. 19:40
Szalai Dominik
INAKTÍV



RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2014. november 8. 22:33 Ugrás a poszthoz

Bálint


Tekintetem nyúzott, hasított perifériáján alakok mozognak, ujjak lendülnek a levegőbe, íveket követnek le vakon, ál-műértőn, miközben ajkaimhoz emelem a keskeny pezsgőspohár száját. A pezsgő fáradtan mossa keserűre számat, pillantásom színpamacsokról vándorol vékony ecsettel húzott vonalakra, minden véletlen csuklómozdulat is az egész része, egy bonyolult, átláthatatlan kompozícióé, amit nem tudok megfejteni, és nem is igénylem olyanok társaságát, akik úgy gondolják, tűhegynyi festékpászmák mélyére látnak.  A festő kivehetetlen írással szignálta, oldalra kell húznom tekintetemet – mert valamiért mégis nehéz elszakadni az egész egységétől, mintha vonzana, magába próbálna olvasztani – egy fehér téglalapra, melyre alig kivehető betűkkel gépelték a festő nevét és a mű címét. Lassan olvasom. Most kellene megvilágosodnom. A címnek jelentést illene rendelnie a látottakhoz, igen, most, ebben a pillanatban, de helyette csak megforgatom az aranycirádás, apró buborékos italt egyestés poharamban, hüvelykujjammal letörlök egy szám sarkában bujkáló cseppet, és újra az élmény materializálódott, keretbe tuszkolt tulajdonosára marok pillantásommal.
Pedig az este nem így indult, az este kortárs versekkel hullámzott körbe, Instavers és búspoéták, felolvasások, kötetlen beszélgetés, a posztmodern ráncosra gyűrt dekonstrukciója, ezredszerre is miszlikbe aprítva, formára, rímre, jambusokra köpve, egy lehetetlen világ tagja vagyok, mégis ott érzem magam otthon igazán, mintha engem is bármikor széthordhatnának így – a szobában ülnék, és a lét feszített ezüsthúrjait megrántanák, szétperegnék semmit sem jelentő falaimmal együtt, és felkapkodnának, mindig csak egy darabot, aztán azt mondanák, valahogy nem egész, cserélnének, megpróbálnának összeilleszteni, ez túl nagy, ez túl kicsi, de ne konstruáljuk, mert mi lesz az arcrontással, meg mindenféle elmélettel. Hirtelen kicsinek és füstösnek éreztem a nem dohányzó helyiséget, és arra eszméltem, hogy egyetlen kavicsot rugdosok végig a Lánchíd hosszában. Most ez… a festészethez nem is értek, a képhez sem, vizualizálok, de mások vetített valóságát képtelen vagyok kibogozni. Csak húz magába, oda kéne mállani, bele a közepébe, ennek az ostoba festménynek. Csak az a baj, hogy nem ostoba, hanem gyönyörű.
Azt hiszem azért, mert nem értem.
Utoljára módosította:Szalai Dominik, 2014. november 9. 00:42
Szalai Dominik
INAKTÍV



RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2014. november 26. 22:26 Ugrás a poszthoz

Bálint


Önkéntelenül simítok végig zakóm gomblyukai mentén, még érzem a testemre vasalt érintések nyomát, mint megannyi kihűlt becsapódás füstölgő kráterét, a zizegve szétpörgő impulzusok elhaltak, valamikor éjfél után ismeretlen plafonok grafittal rajzolt repedései alatt, korom maradt utánuk, vászon-hideg bőr, megbillogzott hús, az eladott termék polcra visszatett, silány, kipróbált maradéka. Ha fel tudnám idézni a nevét, vagy emlékeznék arra, miért fúrtam orromat olyan áhítatosan nyakhajlatába, hogy mi párolgott belőle, és miért haraptam rá hevesen, állatiasan, miért martam derekára két kézzel, nehogy eltűnjön egy kapualjban, hogy mit mondott egyáltalán, beszélt-e, karcolt-e a hangja, vagy lágyan omlott szét füsttelen kocsmák vibráló zsivajában. Nem tudom. De menekülök. És minden meneküléssel töltött perc egyre hosszabbra és egyre üresebbre nyúlik, szobám négy fala ridegebbnek tűnik, a tányéron lévő étel ízetlenebbnek. Talán ezért nem tudom elszakítani magam az egyetlen képtől, ami előtt senki sem áll, a hanyag ecsetvonások összességétől, mert jó lenne közéjük menekülni, bele valamibe, ki ebből az életből, gondolatok, érzések és kötelességek nélkül felemésztődni valami magasztosban. Az alkotásban. Egy elhúzott, halványuló árnyalatban, kiteljesedni és lenni, valahogy, valamiképpen.
Leheletnyit fordítok poharamon, pillantásom a szájára esik, ahol ajkaim titkos lenyomata pihen, és arra gondolok, hogy vagy én válok szentimentálissá két korty pezsgő (és néhány üveg sör) után, vagy érzékenységem az ismeretlen, feltérképezhetetlen művészetnek szól. Tekintetem lassan végigszalad a fal előtt ácsorgókon, párok sugdolóznak, öltönyös férfiak nevetnek fojtottan valami közös, mocskos poénon, pénz és partner cserél gazdát, pezsgős poharak csörögnek ujjakra húzott gyűrűk mentén, a buborékok magasra törnek, kígyózva sisteregnek egyre feljebb, aztán lassan kiürülnek. A kép hirtelen megakad, mintha valaki egymásra vetített pillanatképek közé vágna, megbontva ezzel a formát. Valaki belép. Tekintetem fókusza újra exponál, végigránt göndör hajtincsein – milyen barnák, ébenfára emlékeztető -, aztán leköveti vállainak és karjainak ívét, eljut az ujjakig, a pulóver alól kikandikáló, ingfalatokig, a hófehér cipőig, aztán vissza fel arcának markáns, profilból látható vonáshalmazáig. Valahonnan ismerős. Valahol láttam.
Hangjának baritonjára összevonom szemöldököm, még ismerősebb, sőt, talán igazán a hangja ismerős. Karnyújtásnyira van. Elevenen, cinikusan. Kopjafák nem ilyen dermesztőek és megkapóak egyszerre. Halkan hümmögni kezdek, belekortyolok italomban – nem kerüli el figyelmemet, poharának eltérő formája, és a benne hullámzó égetett mézszín.
- Megnyitókon inkább bort isznak vagy pezsgőt, ezért úgy saccolom, Ön politikus vagy üzletember. Így nehéz eldönteni, hogy Ön műértő vagy pusztán mű-értő. – Közelebb lépek hozzá, a festmény melletti üvegezett leírásra függesztem tekintetem. – Karsa B. Bálint… - mormogom. – Olvastam tőle, a januári számban, ó, igen, mielőtt Prágába utaztam volna, Új művészet, gondolom, nem ismeri a lapot. De azt nem tudtam, hogy festő is. – Nehezen olvadok át a másik festményre, hirtelen idegen minden vonás, minden szín, egy részem még a másik keret közé ragadva küzd. – Méghozzá piszok jó.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szalai Dominik összes RPG hozzászólása (7 darab)

Oldalak: [1] Fel