27. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!


Kedves kavicsok,
kérünk mindenkit, hogy a gyorsabb és félreértések elkerülésére okot adó karanténból szabadulás és bekerülés, emlékezés érdekében levében vagy a témában tüntessétek fel a neveket, amennyiben több karakterről van szó. (Leírásban is szerepel.)
Navigátorok
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Czettner L. Zora összes RPG hozzászólása (57 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2012. november 1. 21:31 Ugrás a poszthoz

Clotan

Eléggé bepunnyadtam az utóbbi időben. Valahogy nem volt kedvem semmihez, se a tanuláshoz, sem az emberekhez, így inkább hazautaztam egy kicsit, és meglátogattam a családot. De nem sokáig maradtam, mert beszélni akartam valakivel, méghozzá Ryannel, de azóta sem találkoztam vele. Rengeteg idő, talán már 2 hónap is eltelt, mióta utoljára beszéltünk, és ez kicsit kezdett aggasztani. Bár teljesen megértem, neki is meg van az új élete, nekem is, nem is akarom zargatni. De olyan lelkesnek tűnt, és tényleg talán azt gondolhattam, hogy szeretné megismerni. Bár lehet így van, csak kell neki egy kis idő, amíg feldolgozza ezt a rengeteg információt. Ha egy kicsit okosabb lettem volna akkor, milyen szép életem lehetne most... Milyen szép. A gyomrom abban a pillanatban görcsbe rándult,  és inkább el is hessegettem azt a gondolatot, és úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek egy kis friss levegőt szívni. Gyorsan magamra kaptam egy farmer, meg egy vastagabb pulcsit, meg a szokásos sapka-kabát-sál kombót, és már kint is voltam a szabadban. Jól esett a friss, hideg levegő. Alapjába véve nem szerettem soha a hideget, de ilyenkor elmondhatatlanul friss a levegő. El is indultam a rét irányába, hogy kicsit mozogjak, és ne fagyjak meg. Nem sok ember járt kint, volt egy tippem, hogy mindenki aludt még a tegnapi kis halloween-i móka után. Meg is értem. Én inkább kihagytam ezt a lehetőséget, és aludtam. Túl öreg vagyok én már az ilyenekhez. A réten azonban megpillantottam egy alakot, aki egyedül volt, és gondoltam talán jól jön majd egy kis társaság. Elég fiatalnak tűnt, legalábbis hozzám képest biztos, de nem zavart, így hát odamentem hozzá.
- Szép estét. Nem fagysz meg itt kint, így egyedül álldogálva? -mosolyogtam rá kedvesen.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. március 28. 12:45 Ugrás a poszthoz

Győri Barbara


   Régen járkáltam már a kastélyban. Visszajövetelem után szinte minden percemet az iskolát kutatva töltöttem, újra és újra körbejártam a kedvenc helyeimet, és sokat voltam a szabadban, hogy ne telepedjen rám a bent uralkodó, vizsgák okozta depresszió. De szerencsére most már végzett mindenki velük, a vizsgaidőszaknak vége van, és mindenki kezd visszatérni a normális önmagához, akit nem bolondít meg a tanulás. Mindenki lecsillapodik, lassacskán talán haza is utaznak a diákok, és csak kevesen maradunk - szerencsére. Nem szeretem a tömeget, még csak a nagyobb társaságokat sem. Ezt nézve jobban beillenék a zöldek közé, viszont jellemem teljesen navinés. Igazság szerint nem vágyok közéjük, de néha irigyelni tudom az alagsort, ami mintha valamilyen gátat emelne közéjük és mindenki más közé. Antiszociális (és életét nem féltő) énem gyakran el is látogat oda, a múltkor is jól jártam a szeszélyemmel.
   De most, tekintve, hogy valamennyire jó idő van, vagy legalábbis jobb, mint az elmúlt hetekben, megint kimerészkedek a szabadba. A kastélyban már nagyon nyomott a levegő, senki sem mer kimászni a meleget adó klubhelyiségből, mert félnek, hogy eláznak, vagy a hajuk kócos lesz, vagy nem tudom. Ezek a dolgok engem egyáltalán nem zavarnak. Létezik fésű a világon, nem visszafordíthatatlan a szélnek a hatása. Ennek ellenére a hajamat egy laza kontyba fogtam, nem volt kedvem nagyon fésülködni sem igazából. Az öltözködést sem vittem túlzásba, egy fekete farmer, vastag szürke pulcsi, fölé meg egy kabát. Nyakamba sál, lábamra csizma - azért nem szeretném, ha a zoknim elázna -, és már indultam is kifelé.
   A Fénylő lelkek udvara a kedvenc iskolai helyszíneim közé tartozott. Olyan harmonikus volt az egész, és szerencsémre ide sem jártak diákok, legalábbis nem túl sokan. Ilyen időben meg főleg nem, a fentebb említett okok miatt. Körülnézve az egész udvaron csak egy lányt láttam, olyan elsős-másodikos forma volt. Nem láttam rajta a kétségbeesést, mint a frissen érkezőkön, feltételeztem tehát, hogy már egy ideje itt van. Mivel egyedül volt, és a kastély fala mellett ült, feltételeztem, hogy nem a társas örömök keresése céljából jött fel ide, így csak rá mosolyogtam, amikor elhaladtam mellette, és a szökőkút szélére ültem. Előhúztam egy kis papírdarabot és ceruzát a zsebemből, és nonfiguratív alakokat kezdtem rajzolni, csak úgy, kedvtelés céljából. Mostanában nem alkottam semmi olyat, ami különlegesebb lett volna, csak a kis semmiségekkel foglaltam el magamat.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. március 28. 14:51 Ugrás a poszthoz

Mindenki



   Nem tudtam magammal mit kezdeni éjszaka, korgó gyomrom aludni sem hagyott. Na meg az egész napi semmittevés sem segített benne, hogy egy kicsit nagyobb igényem legyen az alvásra. Friss prefektusként túl sok dolgom ugyan nem akadt, de volt újdonság, megszokni való, főleg az olyan emberekkel való együttműködés, akikkel még életemben nem találkoztam, de szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy itt töltött sok évem alatt még a kastélyban sem láttam őket, tisztelet a kivételnek. Ez pedig legalábbis számomra, de sok energiát igényelt, valahogy nem vagyok az a könnyen barátkozó típus, és meglehetősen nehezen veszem rá magamat, hogy vadidegenekkel társalogjak. Ugyanakkor ez a prefiséggel jár, és kénytelen leszek leküzdeni az antiszociálisságomat. És magamat is megleptem, hogy milyen könnyen ment.
   Egy kis konyhából lopott kaja beszerzése után indultam el egy folyosói sétára Botival, aki a nagyon kevés ember közé tartozott, akivel már korábban is találkoztam, és meglepően jól kijöttünk. Kezünkben kávé és süti volt, ha már jobb dolgunk nem akadt ennél.  Elvoltunk, beszélgettünk, ahogy róttuk a kastélyt, de hirtelen a szokatlannál nagyobb zajokat hallva a Bejárati csarnok felől, Botond javaslatára jó prefektus lévén arra indultunk. Betoppanva szembe kerültem valami nem is igazán tudom, hogy minek nevezzem történéssel, aminek nem csak diákok, de meglehetősen sok prefektus és még egy tanár is részese volt. Szünidő lévén legalább szemlélődőből nem volt sok, sőt ami azt illeti semennyi – szerencsére. Láthatóan így is balhé volt, hát még ha itt lábatlankodtak volna egy csomóan. Néhány ember kezében pálcát láttam megvillanni, ami arra enged következtetni, hogy nem éppen békés dolgok történtek az elmúlt percekben. Csodás… jól kezdődik a ez is.
   Ami az eseményt illeti, fogalmam sincs, hogy mi történt. Valószínűleg a rellonos prefektusoknak volt valami ellentéte az egyik kisgyerekkel, hogy a lánnyal vagy fiúval, nem tudom, igazából nem is számít. A tanár néni meg bizonyára rendet teremteni jött, abból ahogy az egész kinéz, nem sok sikerrel. Látom a pillantásából, hogy Boti is annyira furcsállta az egészet, mint én, majd vele együtt odaléptem a nagyjából elsősnek kinéző fiúhoz, akit mintha már láttam volna a navinés toronyban. Ha ő volt az áldozat, kötelességem megvédeni.
   - Minden rendben?
   Rellonosokkal nem jó, ha kikezd az ember, hogyha meg még prefektusok, és jogaik is vannak, főleg nem. Ezt a kisgyerek ezek után nagy valószínűséggel megtanulja. Az érkező lányra csak rápillantok, nem ismerem őt. Hihetetlen, hogy mennyire gyorsan ott terem mindenki, ha valamilyen balhé van, ha így haladunk, a fél iskola idecsődül.
Utoljára módosította:Czettner L. Zora, 2013. március 28. 14:56
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. április 5. 22:29 Ugrás a poszthoz

Tiffany Elswood

   A mai napom ismételten a megszokott egyhangúságban telt el. Reggel kelés, aztán öltözés, reggeli és órák. Napközben ebéd, aztán még néhány óra, és végül ezek után péntek lévén egy kis pihenés. Egész héten rosszul aludtam, álmatlan éjszakákkal kellett szembenéznem, hogy mi okból, az számomra is ismeretlen. Néhány óra alvással kellett túl élnem az egész hetet, plusz még nem ártott volna egy kissé kinyitni a tankönyveket - nem csak porfogás céljából -, és belelapozgatni, hogy majd ne legyek én is a vizsgaidőszakban a vizsgák körüli őrület megszállottja. A vicces az egészben az, hogy ezt minden tanév elején elhatározom, és pontosan addig tart. Az év elejéig. Aztán az első néhány hétben vagy mindig közbejön valami, vagy szívesebben csinálok mást. Most, amikor éppen időm engedné, olyan fáradtan mászkálok az iskolában, hogy örülök, hogy az órák nagy részét túlélem. Ma délután is, amint a tanítás véget ért, már mentem is vissza a Navine toronyba, és eldőltem, mint egy darab fa, ugyanakkor körülbelül egy óra alvás után megint kipattantak a szemeim a drága diákok zajára. Ezért sem szeretem a tömeget, mindenki megzavar mindenkit, és nem hagynak elég életteret egymásnak az emberek.
   Néhány órán keresztül még szenvedtem, próbáltam visszaaludni, mondanom sem kell, sikertelenül. Mikor aztán a fő közösségi helyszín vacsora után áthelyeződött a klubhelyiségbe, az esélyeim lecsökkentek nullára. Felvettem egy fekete buggyos melegítőt, egy rózsaszín toppot, és a tetejére egy sötétszürke pulcsit egy ugyanilyen tornacipővel párosítva. A konyhába igyekeztem valami ehetőt és természetesen egy bögre kávét keresni, ha már kihagytam az esti étkezést. A manók természetesen mindkettőben szívélyesen a segítségemre siettek, és miután az első bögre kávémon túl voltam, visszanyertem a lélekjelenlétem egy bizonyos százalékát, és körülnéztem a helyiségben. Egy elsős-forma kislány ücsörgött az egyik asztalnál, nem mondom, hogy elveszettnek tűnt, de abban is biztos voltam, hogy nem teljesen találja a helyét. Közelebb sétáltam hozzá, és egy műmosolyt varázsolva az arcomra, megszólaltam.
   - Hát te meg mit keresel erre?
   Ami azt illeti, semmi kedvem sem volt a jópofizáshoz, de legalább a látszat legyen meg, hogy egy segítőkész prefektus vagyok. Majd rájön a kislány később, hogy mennyire nem jókor találkoztunk. Ebben az állapotban nem vagyok képes rá, hogy a kedves-Zora legyek.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. április 7. 11:11 Ugrás a poszthoz

Bea és Chaske

Április 1. este



   Az biztos, hogyha nem húzunk fel kapucnis pulcsikat, nem egy kisebbet elijesztettünk, és még több nagyot nevetésre késztettünk volna az ide tartó utunk alatt. Siettünk, ahogy tudtunk, egyrészt remélve, hogy így kisebb az esélye neki, hogy elkapnak, másrészt pedig azért csak nem szerettünk volna elporladni, amíg eljutunk a gyógyítóhoz. Hallottam róla néhány pletykát, állítólag valamilyen szinten félelmetes, és közel sem olyan személy, akit az aggódó szülők egy iskolába helyeznének el gyógyítóként. De hát mi most eléggé rá vagyunk kényszerülve bárkinek a segítségére, aki egy kicsit is ért a bájitalokhoz, és vissza tud minket varázsolni a régi, fiatal önmagunkba nyuszifogak meg minden nélkül, tehát nem igazán vagyunk abban a helyzetben, hogy válogathassunk. Legalább mivel a pletykák szerint nem is nagyon beszél a bácsi magyarul, nem fog mindenféle keresztkérdést feltenni, és ezzel csökken a lelepleződésünk kockázata. Még akár arra is gondolhat, hogy egyfajta diákcsíny volt, így bolondok napja alkalmából.
   Szorosan Bea mögött lépek be, az ajtót gyorsan be is csukom, szerintem egyikünknek sincs szüksége felesleges nézelődőkre. Elvégre egy kicsit feltűnő lenne, ha azt beszélnék, két igencsak idős nénit láttak belépni az iskolán belül található gyengélkedő ajtaján. Bár igaz, nem sokan járnak erre, hacsak nincsenek rákényszerülve, mint mi, és/vagy nem kergette őket ide büntetőmunkára az egyik kedves kis prefektus.
   A miután megszabadultam a kapucni után a pulcsitól is, körülnézek a helyiségben. Régen jártam erre, valahogy a közelmúltban részint nem voltam eleget a kastélyban ahhoz, hogy bármilyen kalamajkába keveredjek, ezen kívül meg igyekeztem elzárkózni a fizikai sérülésektől. Ebből is látszik, hogy mint mindenki, én is változok. Megérzem ezt a számomra orrfacsaró szagot, ami a kórházakat, rendelőket és alapból, az orvosok, gyógyítók jelenlétét jelzi, és elfintorodok. Követem Bea pillantását, és a kezdeti sokk után elvigyorodok. Hihetetlen, hogy a rellonosok ennyire nem értik a tréfát, és mindenféle bűbájjal felszerelték az irodát.
   - Nem, nem maradhatunk így, de azért én még mindig azt mondom, hogy megérte.
   Válaszolom neki. Nem vagyok már annyira kétségbeesve, legalább szereztünk magunknak (és a sárkánykáknak) egy mozgalmas napot. Na meg itt állunk, nem lehet már túl messze a segítség. Azért tény, hogy Zoénak megmutattam volna magamat, életünkben talán először különbözőek vagyunk. Ennek ellenére talán nem lenne célszerű idő előtt elporladni, ezért mikor úgy érzem, a vigyorgásból elég volt, odasétálok a Bea melletti ágyra, és lehuppanok rá.
   - Szerinted mikor végzünk?
   Tudom, hogy annak ellenére, hogy a gyógyító teljesen nem lehet tisztában vele, hogy mit is tettünk, amiért ez a büntetés, azért nem lesz túl könnyű a visszaváltoztatásunk. Főleg, hogy kiknek a bűbájaival állunk szemben. Őket ismerve egy nagyon is hosszú, és nem biztos, hogy fájdalommentes folyamat lesz. Csodás kilátások.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. április 7. 11:33 Ugrás a poszthoz

Tiffany Elswood

  Hagyom, hogy a manók kivegyék a kezemből az üres kávésbögrét, és amíg újratöltik, harapok egyet a fánkból. Túl édes... Egy fintorral visszarakom a tányérra, de mikor megkérdezik, nem kérek mást helyette. Lehet, hogy nem is vagyok igazán éhes, inkább csak fáradt. Ránézek az apró manó arcára, és egy széles mosollyal megköszönöm nekik a fáradozásaikat mindkettőnk nevében, majd elküldöm őket pihenni. Úgyis nemsokára kelhetnek, hogy kitakarítsák az egész kastélyt utánunk, diákok után, és annak ellenére, hogy nekik ez a dolguk, erre teremtették őket, úgy gondolom, hogy túl nagy dolog lenne elvárni, hogy még ilyenkor is a mi kívánságainkat lessék. Persze, tudom, nagy örömmel megtennék, de azért ők is élőlények és szükségük van a pihenésre.
   Odasétálok az egyik konyhaszekrény mellé, viszonylag közel a lányhoz,  és nekidőlök a kávémat kortyolgatva. Érzem, ahogy a koffein megteszi a hatását sokkal éberebb vagyok, viszont a hangulatom még mindig nem változott. Nem is vártam, hogy majd a forró italtól fog, a célom az ébrenlét elérése volt.
   - Ugye tudod, hogy az iskolában van vacsora is? Van egy szép, tágas termünk rá, ahova az összes kisdiák egyszerre befér a tanárokkal együtt.
   A magam részéről nem sűrűn látogatom, tekintve, hogy ott általában a legnagyobb a tömeg az egész kastélyon belül. Legtöbbször korán megyek, hogy az elsők között bejussak, és végezzek még mielőtt megtelik, vagy pedig ellátogatok ide. Nem azt mondom, hogy a kislánynak nem szabad, nyilvánvalóan a konyha mindenkié, még ha a tanárok nem is nagyon szeretik látni, hogy külön kiszolgáltatjuk magunkat a manókkal. De az tény, hogy elmúlt a takarodó ideje. És egy ilyen kislánynak nem kellene és nem szabadna egyedül mászkálnia a nagy és sötét kastélyban.
   - Oh, ami engem illet, csak a kötelességemet végzem.
   Meglepően kedvesen mosolygok rá, majd kortyolok még egyet a kávémból. Mostanra az egész konyha elcsendesedett, a manók hallgattak rám, és elvonultak aludni, vagy legalábbis pihenni. Jól tették, nekem is ez lenne az első, amit csinálnék, ha tudnék. Kár, hogy az insomnia nagyon is nagy hatással van rám.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. június 18. 23:00 Ugrás a poszthoz

Sophie

A konyhába mászkálni a kedvenc dolgaim közé tartozik a kastélyban. Nem maga az éhségcsillapítás, vagy éppen kajalopás, hanem maga az egész rituálé, a séta a Navinéből idáig, meg az a néhány manó, akik ilyenkor még itt tartózkodnak. Az évek során ez már szinte rutinná vált nálam, sosem a házamon belüli konyhát látogattam, hanem inkább ezt, ahol nagyobb az esélye annak, hogy összefutok valakivel. Aztán mára már inkább szükséggé vált az egész amellett, hogy ugyanúgy élveztem idáig elsétálni.
Az álmatlanság hosszú hetek óta, lassan már egy hónapja gyötör, a bioritmusom teljesen felborult, és nem igazán bírom jól a néhány óra alvást. Van amikor még annyit sem. Most, a melegben talán még rosszabb lett az egész, nem csak az insomnia miatt nem tudok normálisan aludni, hanem még a meleg is rátesz egy lapáttal. Szükségem van tehát arra a napi kávémennyiségre, ami életben tart.
Egy egyszerű fekete rövid gatyát viselek egy halvány rózsaszín trikóval, hajam kontyban a fejem tetején, és mindehhez egy fekete papucsot húztam. Most nem töltök túl sok időt a folyosókon, inkább csak végigsietek rajtuk, oda sem figyelve. Az ajtón belépve elém tárul a konyha, meglepően manómentesen. Nem zavar, legalább egyedül lehetek, és persze, tudom, a kis lényeknek is kell a pihenés. Nagy lány vagyok, ki tudom szolgálni magamat.
Lefőzök egy adag jó erős fekete kávét, nem ízesítem semmivel. A hetek alatt már hozzászoktam az ízéhez, a cukor és tej csak rontják a hatását. Mivel a forróságban nem érzem magamat képesnek rá, hogy megigyam melegen, előszedek néhány jégkockát, majd óvatosan beleengedem, így téve elviselhetőbbé. Ahelyett, hogy ki is fordulnék a konyhából, és járőrözni indulnék, fogom magam és leülök az egyik asztalhoz. Most tartok ott, hogy szinte teljesen eluralkodott rajtam a fáradtság, valószínű, hogy a meleg időjárás miatt. Lassan kortyolom a kávét, kiélvezve minden cseppjét, és a tenyerembe temetem arcomat. Hiába érzem most magamat fáradtnak, tudom, hogy amint lefeküdnék az ágyamba, csak forgolódással menne el az idő.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. július 10. 23:49 Ugrás a poszthoz

Susan

Van az a mondás, miszerint új nap, új esély. Hát szerintem ez a világ legnagyobb hülyesége, egy új napon meg kell bírkóznod az előző hibáival, jobbá kell tenned a dolgokat, helyre kell hoznod, amit elrontottál, és egy cseppnyi esélyed sincs rá, hogy valami újba kezdj. Igen, persze, mások is mondták már, hogy a hozzáállásom meglehetősen pesszimista, de a közelmúltban nem is volt rá okom, hogy bármennyire is optimistán nézzek a jövőm felé. Egyik magánéleti zűrből ki, a másikba be, az erkölcsi kérdések az egész dologgal kapcsolatban és a folyamatos aggodalom a lebukás veszélye miatt. Az egész egyszerűen kikészített idegileg, az elmúlt hónapokban jelenlévő álmatlanságom csak még rosszabb lett, most már nappal sem tudtam az álmok mezejére lépni, az agyamban folyamatosan kattogtak a tekervények. A kötelességeimet ennek ellenére elvégeztem, még mindig többet járőröztem a kelleténél, elvégre időm bőven akadt rá, addig meg más alhatott. A tusa miatt megélénkült az éjjeli forgalom, több volt a szabályszegő is, és egyre inkább kellett figyelnünk, hogy mikor, hol, ki bújik elő egy-egy teremből, vagy szobából.
Most kivételesen nem emiatt mozdultam ki a Navine körletéből, nem is a magánéleti gondok miatt, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy keresnem kell magamnak valami elfoglaltságot, amivel elterelhetem a gondolataimat a jelenről és a jövőről. Tudtam, hogy szinte folyamatosan döntés előtt állok, egy pillanatra sem tehetem azt, amit szeretnék. Az iskola kapu felé sétálgatva pontosan szembe jött velem a megfelelő elfoglaltság, ahogy a síró lányt megláttam.
A tomboló hőség miatt egyvékony, halványrózsaszín ruhát és egy fekete topánkát viseltem, hajam egy laza kontyban. Nem felejtettem el feltűzni a prefektusi jelvényt sem, legalább az előnyeit élvezhettem a dolognak. Az ismeretlen  - látszólag gólya - lányhoz egy halvány mosollyal léptem oda, leguggoltam mellé a földre. Nem voltam soha az a barátkozós típus, de ez most már a kötelességeim közé tartozott.
- Szia. Mi a baj? Eltévedtél? - Az újak esetében ez gyakori volt, a kastély méretét tekintve nem is csoda. Még most is képes lennék eltévedni, ha nem lennének a járőrözések.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. július 14. 12:53 Ugrás a poszthoz

Susan

Az iskola közel sem olyan szörnyűséges, mint amilyennek egy bentlakásos iskolát gondolnánk, sőt. Néhány diáknak még talán egy jó lehetőség is arra, hogy kiszabaduljon az elzüllött otthoni életéből, és úgy éljen, ahogy akar. Túl sok dologról nem kellett magunknak gondoskodnunk, mindenki szabadon  használhatta a mágiát, és még a vizsgázás sem volt kötelező, ha úgy gondoltuk, hogy inkább halasztanánk egy évet, vagy éppen megismételnénk azt. Velem is előfordult, ahogy februárban visszatértem ide, nem vágtam bele rögtön a vizsgákba, inkább meghagytam azt a két hónapot magamnak felkészülési időnek, és átgondoltam, hogy mit is szeretnék megtenni. Hát határozottan nem azt csináltam, ami a célom volt, inkább csak megint belekeveredtem egy helyzetbe, amiből kimászni valljuk be, nem egyszerű. Az érzelmeim fognak megölni, ezt mindig is tudtam, meg persze az érzelmeimen alapuló ostoba és felelőtlen döntéseim, amilyen előtt éppen most is állok.
Ugyanakkor akármennyire is kötetlen maga az iskola, a szabályokhoz, és főleg egymáshoz alkalmazkodni kell. Nem egyszerű dolog másik körülbelül ötszáz emberrel együtt élni, betartani a megkötéseket pedig még annyira sem. Én már csak tudom, a diákok folyton szabályokat szegnek, és meglehetősen kevesen kapnak érte bármilyen nemű büntetést. Talán mi nem végezzük elég jól a dolgokat, vagy a tanárok, nem tudom, de az tény, hogy azért csinálják, mert lehet.
- Merre kellene menned? Melyik házba? - Ránézésre azt mondanám, hogy jön velem a Navinébe, de manapság nem lehetünk biztosak semmiben, meglehetősen vegyes emberekből állnak a házak. Bár feltételezem, hogyha zöld lenne, már régen felkarolták volna, ők már csak ilyenek. Megengedek magamnak egy halvány mosolyt, ahogy a kislány mentegetőzni kezd, nekem szidhatja bárhogy az iskolát, vagy akár dicsérheti is, nem fog különösebben érdekelni. Mindenkinek meg van a saját véleménye, én a magam részéről szeretem, bár mindig sikerül belekeverednem valami olyanba, amibe tudom, hogy nem kellene. Olyankor hazamegyek, kiszellőztetem a fejemet, és visszatérek.
- Akkor miért nem akartál idejönni? - Összeráncolom a szemöldökömet a kérdés közben. Persze, vannak úgy néhányan, akik nem ezt az iskolát választanák, ha tehetnék, de én eddig akárkivel találkoztam, szeretett itt lenni, legalábbis valamilyen szinten. Vagy ha nem is szerette, még mindig jobb volt neki itt, mint például otthon lett volna. Ezért a kastély a második otthonunk, nekem már idestova hat-hét éve.
- Mi a neved? - A bemutatkozás egyes kultúrákban még mindig a legelső dolog két ember között, bár a mi generációnkban ez az illemszabály nem nagyon érvényesül. Elég szomorú.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. július 16. 22:02 Ugrás a poszthoz

Sophie

Sosem tartottam jó dolognak, hogy már az elsősök is idejártak kaját kérni a manóktól, ahelyett, hogy időben felkeltek volna, és fel/lemásztak volna a nagyterembe táplálkozni. Utána felőlem csinálhattak volna, amit csak akartak, de így kihasználni a varázslények vendégszeretetét nem szép dolog, és még egy gólyának sem elviselhető. Különösen így az éjszaka közepén. Lehet, hogy csupán a fáradtság késztet ilyen fokú szigorra a szerencsétlenek ellen, akik még azzal sincsenek nagyon tisztában, hogy hol vannak, vagy egyszerűen ilyen lennék, nem vagyok abban az állapotban, hogy ezt el tudjam dönteni. Mióta a prefektusi gárdának a tagja vagyok, egyszer sem büntettem, nem élek vissza a hatalmammal, mint egyesek, akik szerintem egy kissé túlzásba viszik a dolgot. Nem mondom magam a kimondottan kőszívű prefektusnak, de azt ne várják el még tőlem se, hogy minden egyes kihágás felett szemet hunyjak.
Végigkísérem az ismeretlen, de látszatra nagyon is kislány mozdulatait, megelégedek, hogy legalább egyedül vágja fel az almát, és nem a manókat ugráltatja. Ilyen kései időpontban amúgy sem lézengnek itt, csupán néhányuk takarít, a többi felteszem kipiheni magát a holnapi nap megpróbáltatásai előtt. Nem lehet egyszerű életük, és bár tudom, hogy ők élvezik, nem irigylem őket. Ugyanazt a dolgot csinálni nap, mint nap, éveken keresztül meglehetősen unalmas lehet, legalábbis számomra biztosan az lenne. Mindig is az új dolgokat kerestem, és bár a kalandvágy nem jellemző rám, nem szerettem hosszú időn keresztül változások nélkül élni. Minden apróság annak számított az én szemléletemben, még egy-két új ruha is akár.
- Szia. - Hangom nem árulkodik éppen lelkesedésről, de azért egy fáradt mosolyt kipréselek magamból, elvégre én kedves és segítőkész vagyok. Még egy a kijárási tilalmat megszegő elsőssel is. Arra neveltek, hogy legyek megértő mindenkivel, ne következtessek semmi rosszra a körülmények ismerete nélkül. Elvégre lehet, hogy lekéste a vacsorát, és ugyan ez még mindig nem indok rá, hogy éjjel 11-kor a konyhában mászkáljon, akkor sem küldhetem el csak úgy büntetésre.
- Talán eltévedtél? - Még mindig mosolygok rá, tudom, hogy az emberek így egyszerűbben bíznak meg bennem, és esetleg mesélnek róla minden féle rosszindulat nélkül, hogy hogyan kerültek abba a helyzetbe. Kortyolok egyet a kávémból és kényelmesen hátradőlök, miközben a magyarázatára várok.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. július 18. 19:53 Ugrás a poszthoz

Sophie

Látom a kislány - nem tudom másnak nevezni, legalább 5 év van közöttünk, ha nem több - rémületét, ahogy meglát, szinte olvasok a gondolatai között. Elsőben valószínűleg én sem örültem volna neki, hogyha összefutottam volna az éjszaka közepén egy prefektussal, főleg nem ennyi idővel a kijárási tilalom után. Ugyan emlékeim szerint akkor még nem keveredtünk nagy balhékba Zoéval, nem is nagyon voltunk büntetőmunkán, persze ez később megváltozott. Mi is, mint minden normális ember, kiélveztük a diákélet minden velejáróját. Na meg amúgy is, ki akarna ilyenkor aludni, amikor itt van ebben a hatalmas épületben tele felfedezésre váró helyekkel? Senki, mi meg főleg nem. Akkoriban még nem volt semmi problémánk, fiatalok voltunk, és élveztük, hogy itt vagyunk, megtévesztettük az embereket a kilétünkkel, és tilosban jártunk szinte folyamatosan. Persze az évek alatt megváltoztak a dolgok, de még ha nem is lennék prefektus, ugyanígy kijárnék éjjelente. Engem csak ne akadályozzon senki abban, amit tenni szeretnék, na meg egyébként sem büntethetnének meg. A mestertanonc lét előnyei.
Ahogy a kislány megkérdezi, hogy meg akarom-e büntetni, mosolyognom kell, ezúttal már sokkal természetesebben, mint az előbb. Vicces, és valamilyen szinten aranyos látni a bátor mosolya előtt bujkáló félelmet, kissé kétségbeesés szaga van az egész dolognak. Nem szerepel a terveim között, hogy büntetőmunkára küldöm, először is azért, mert teljesen normális a hozzáállása, és hangneme, másrészt pedig én sem koplalnék egész éjszaka csak azért, mert véletlenül lekéstem a vacsorát. Már ha egyáltalán lenne étvágyam, és nem kerülgetne a hányinger minden egyes alkalommal, amikor ételt nyomok le a torkomon.
- Melyik házba jársz? - Szándékosan nem reagálok a kérdésére, aggódjon csak még egy kicsit, legalább máskor kétszer is meggondolja, hogy mikor téved erre. Ránézésre eridonosnak vagy navinésnek tippelem, hiába saját házam az utóbbi, nem túl vastag a határ a kettő között. Sosem ment jól a megkülönböztetés.
- Először is, ez magánügy. - A hangomban semmi bántó nincsen, teljesen normálisan jelzem felé, hogy nem szeretnék róla beszélni. Még Zoénak sem volt alkalmam elmesélni a gondjaimat, egyértelmű tehát, hogy nem egy elsőssel fogom megvitatni életem részleteit. - Másodszor... Mágustanodában vagyunk, itt nem tartanak holmi mugli szereket. - Nekem semmi ellenvetésem nincs az altatók ellen, mivel mugli születésű vagyok, találkoztam már a kis pirulákkal. Most, ahogy otthon töltöttem egy tanévet, még használtam is belőlük néhányat.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. július 23. 15:39 Ugrás a poszthoz

Sophie

Nem szoktam sokat mosolyogni, sőt, van, hogy még be is szólnak, hogy mennyire savanyú arcot vágok. Ebben elütök a többi navinéstől, én nem tudok még annak is örülni, hogy kék az ég, sokkal visszafogottabb vagyok annál. Lehet, hogy egyedül vagyok vele a házban - azaz nem, biztosra tudom, hogy legalább egy olyan ember van, mint én -, de nem okoz minden örömöt, és nem vagyok megszállottan kedves, mint a háztársaim nagy része. Persze, amikor tudom, hogy illedelmesen és aranyosan kell viselkedni, nagyon könnyen eljátszom, hogy én valóban olyan vagyok, de itt a hangsúly az eljátszomon van. Valójában ha tehetném, messziről elkerülném az embereket, túl sokat csalódtam már bennük ahhoz, hogy újabb esélyeket adjak.
Persze, nekem is megvan az a néhány ember, akivel jól érzem magamat, és teljesen őszinte, közvetlen, sőt, még felszabadult is vagyok a társaságukban, de őket mind évek óta ismerem, azt pedig akivel a legőszintébb, legközvetlenebb és legfelszabadultabban tudok viselkedni, egyenesen születésem óta. Bármin is megyek keresztül, és bármennyit is csalódok, Zoé mindig ki tudja hozni belőlem a legjobbat, vele az az ember vagyok, aki mindig is voltam, és bármilyen gyerekesen tudok viselkedni, ha éppen olyanom van. Mégiscsak a testvér a legfontosabb az életben, ő a lelki társ.
- Navinés vagyok, úgyhogy ne aggódj, nem foglak megbüntetni. - Halványan rámosolygok, és tovább kortyolom a bögre kávémat. Alapból nem viszem túlzásba a büntetést, háztársat meg még annyira sem fogok bármivel sújtani. Főleg mivel új, nyilvánvalóan, és még nem szokott bele az itteni életbe. A közlékenysége magamra emlékeztet, régen én is ilyen voltam. Amikor ide kerülnek, a diákok még mindannyian ennyire életvidámak, szerintem ez életkori sajátosság. Aztán megismerik az élet, és az iskola minden hátrányát, és ez a vidámság elmarad, legalábbis nem lesz ennyire intenzív, és igyekeznek majd minél kevesebbet elárulni magukról.
- Köszönöm, nem kérek - válaszolom udvariasan a lánynak. A gyomrom alapból nem tűrne meg magában semmi szilárdat, így egy bögre kávé után meg főleg nem. Plusz éjszaka van, ilyenkor nem szoktam már enni. Ránézek az órára, ami már igencsak éjfélt mutat, majd lassan felállok.
- Gyere, visszakísérlek a hálókörletbe. - Ez a legegyszerűbb út, elvégre nekem úgysincsen éppen semmi dolgom, és így egy kis szerencsével nem találkozunk senkivel. Valamint arra is kevés az esély, hogy ha velem van, bárki is megbüntesse.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 14. 21:17 Ugrás a poszthoz



Körülbelül egy hónapja nem mozdultam ki a kastélyból. Gyűlöltem a nyár végét, számomra az jelentette az elmúlást, valami jónak a végét. És mennyire találó volt a helyzetre, valóban véget ért valami, ami talán soha nem is létezett. A kelleténél többet emésztettem magamat a dolgon, rá is nyomta a bélyeget alaposan a hangulatomra, meg úgy a napjaimra is. Aztán eljött a szeptember, a dolog csak még inkább romlott. Az esős őszi napok, mint a mai képesek a földbe tiporni azt a parányi életkedvet is, aminek felépítéséért annyit szenvedtem. Szörnyű volt, utáltam. Nem volt időm semmire a vizsgaidőszak beköszöntésével, és a már megszokott járőrözésekkel együtt nem maradt időm semmire. Ami azt illeti, ezt egyáltalán nem sajnáltam, legalább nem kellett a zűrösebbnél zűrösebb gondolataimmal törődni. Prefektusként három ember munkáját viseltem, miután Ákos felszívódott, Katkó pedig távozott a gárdából, Beáról már ne is nagyon beszéljünk - bár mintha az utóbbi egy hétben életjeleket adott volna.
Bármit megtettem volna érte, hogy a nyár egyes eseményeit kitörölhessem az agyamból, még a vizsgázásra is rávettem magamat. Nem tanultam legalább az elmúlt két tanévben, akkor is sokkal fontosabb volt már a magánéletem, mint az iskola. Nehéz volt visszarázódni az egész mókuskerékbe, ahogy az is, hogy még járőrözés alatt is tanulnom kellett a hatalmas időhiánynak köszönhetően. Beolvadtam a rengeteg tanuló közé, akiket tavaly szánalommal néztem, én is tanultam, mint az őrültek, hogy letehessek elég vizsgát az évfolyamlépéshez. Mostanra végeztem velük, és sikerült végre rávennem magamat, hogy kimozduljak a kastély falai közül. Talán már szükségem volt a levegőváltozásra, lehet, hogy maga az iskolai légkör nyomta rá a bélyeget hangulatomra. Szörnyen éreztem magamat, Zoéval sem beszéltem már hetek óta, utoljára talán a klubhelyiségben, amikor nem éppen támogatóan viszonyult az ügyemhez. Azaz megkérdezte, hogy megint férjhez megyek-e. Annyira azért még én sem vagyok elvetemült, hogy húszéves koromra kétszeresen elvált legyek, köszönöm.
Talán jó is, hogy így alakult a dolog a HVH-val, nem történt semmi olyan, ami miatt bűntudatot kéne éreznem. Ő elhagyta az iskolát, nekem meg nyugtom van a rosszindulatú pletykáktól. Mégsem tudok teljesen felszabadult lenni, látom az emberek pillantásait, amikkel akármennyire is nem szeretnék foglalkozni, ezt teszem. Én ilyen vagyok...
Egy sötét nadrágot viselek egy fekete bakanccsal, felül egy kötött pulcsival és egy szintén fekete kabáttal. Fázós vagyok, nyáron hozzászoktam az állandó meleghez, így nekem már a 10 fokos kinti hőmérséklet is túlzottan hideg.
Nem tudom, hogy hogyan kötöttem ki éppen a stégnél, sosem jártam itt előtte. A faluba irányuló kirándulásaim többsége a pubra vagy a csárdára irányult, a külterületeket eddig kerültem. Most azonban magányra vágytam, hiába kaptam belőle eleget az elmúlt hónapban, nem voltam oda a társaságért. Egyre közeledve veszem csak észre, hogy a helyen már van valaki, talpam alatt nyikorog a fa szerkezet, így visszafordulni késő. Ellenállok a kísértésnek, hogy hátat fordítsak, és vissza menjek az iskolába, kell a másfajta légkör, hogy kitisztuljon a fejem. Kezeimet zsebre teszem, úgy sétálok a srác mögé, távolról nem ismerem fel, aztán közelebb érve már kezd rémleni, hogy ki is lehet, azonban nem vagyok biztos benne. Nem szólalok meg, nekidőlök a nem túl stabil fakorlátnak, és én is a vízre függesztem pillantásomat.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 14. 22:36 Ugrás a poszthoz



Szívem szerint csak állnék a sötétben, és egy szót sem szólnék, nekem elég lenne a tó bámulása is. Megjegyzem, határozottan jó ötlet volt ezt a stéget megépíteni, nem tudom, hogy hogy nem keveredtem el ide hamarabb. Meg van a maga kis hangulata a helynek, olyan békés, a végtelen tó előttünk pedig bennem szabadságérzetet kelt, amire nagyon is szükségem van így az iskolai bezártság után. A nyár az az évszak, ami egyet jelent nálam a szabadsággal, ahogy most véget ért, olyan, mintha börtönben lennék. Persze, minden rátett még egy lapáttal, meg még eggyel, de maga a meleg hiányzott. Itt kint, a falun és a házakon kívül talán csak még hidegebb volt, utáltam, hogy még kabát és vastag kötött pulcsi mellett is reszkettem a lengedező széltől. Mégis, a lelkemnek jót tett, hogy kijöttem ide, itt kint meg volt minden, ami nekem hiányzott a kastélyból.
Élveztem, ahogy a nyugalom hatalmába kerített, egészen addig, amíg néhány pillanattal az érkezésem után szó szerint le nem támadott a srác. Igazából időm sem volt reagálni, és máris éreztem, hogy nekem csapódik a másik test, megcsap az ismeretlen-ismerős illata, és már estem is lefelé. Nem törődtem vele, hogy esetleg szabaduljak, igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat, hogy az esést tompítsam, de erre semmi szükség nem volt. Éreztem, ahogy átkarolnak az erős karok, és magához szorít - ami teljesen ellentétes volt az első reakciójával jelenlétemre, de nem volt időm elemezgetni a témát -, majd végül megment tőle, hogy teljesen összetörjem magamat a stégen. Tőlem még az is kitelt volna, hogy a vízben landolok, feltételezem, hogy az így is remegő testem nem értékelte volna a jeges víz érintését. Szerintem helyben jégkockává fagytam volna, pedig még nem is lehet annyira hideg a tó, elvégre a hőmérséklet egész héten 10-20 fok között mozgott.
Ahogy a srác biztosan tart, kell néhány perc, hogy feldolgozzam az esetet, jelenleg az agyam tele van a már szükségtelen tananyaggal, és kell egy kis idő, mire visszarázódik a normális kerékvágásba. Csak akkor pillantok fel rá, mikor a nevemen szólít, a sötétben koncentrálnom kell, hogy ki tudjam venni az arcát a majdnem koromsötétben. Mikor felismerem a srácot, lazítok addig merev testtartásomon, de nem mozdulok, annál nagyobb még a sokk hatása.
- Szia David. - A hangom teljesen nyugodt, bár pánikolós vagyok, most nem azt az időt élem, amikor ennyitől megijedek. - Nyugalom, semmi bajom. - mosolygok rá, bár nem tudom, hogy ő ebből mennyit lát. Régen láttam őt, pedig egykor egészen sok időt töltöttünk együtt. Gondolom neki is megvoltak a dolgai, na meg nekem is ott volt a tengernyi feladatom a vizsgákkal együtt.
- Ez aztán az üdvözlés. - Eszemben sincs megmozdulni a karjai között, bár szinte a hideg kiráz tőle, ha ránézek az egy szál pólójában, mégis felfogja a szelet, és így az nem engem ér. Annyira nem fázok, mint mondjuk télen, de kellemetlen az egész időjárás a néhány héttel ezelőttihez viszonyítva.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 14. 23:43 Ugrás a poszthoz



A puszi őszintén meglep, ismerjük egymást a sráccal, de nem ennyire közelről. Azaz de, voltak pillanataink, de nem ilyen jellegűek, inkább olyanok, mint amiket az ember a gyerekeinek mesél öregkorában. "Amikor én fiatal voltam..."- kezdetű történetek, amik arról szólnak, mennyire elvetemült lehet két bagolyköves, még akkor is, ha nem egy házba tartoznak. Hiába vagyok navinés, nem jellemző rám, hogy túlságosan nyíltan állnék másokhoz, időre van szükségem hozzá, hogy megszokjam az embereket, és még akkor is tudok társaságban kínosan viselkedni. Gyakran előfordul velem, hogy nem érzem magamat odavalónak, és nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem. Ugyanez egy-egy emberrel szemben is előjön nálam, például mikor látom, hogy a lányok csak úgy a fiú ismerőseik nyakába ugranak, és ott ölelgetik őket. Tőlem az ilyen szintű közvetlenség távol áll, nem merek, és nem is akarok így viselkedni. Kell a személyes tér, és nekem kell hozzá az idő is, hogy valakit beengedjek. Részben mindig is ilyen voltam, a múltam, a rossz tapasztalatok pedig csak még egy lapáttal rátettek.
Bármilyen kényelmetlenül is érint, nem reagálom le, hagyom, hogy lefektessen a stégre, ami mivel fa, annyira még nem vette át a hideget. Így a földszinthez közel nem fázok, nem ér a levegő, így egy laza mozdulattal gombolom ki kabátomat. Ahogy David lefekszik mellém, egy kicsit arrébb csúszok, az ellenkező irányba, csak hogy így eltávolodva felnézhessek az arcára. Rég találkoztunk már, talán túl rég. Ebben a fél évben semmire és senkire sem volt időm, nem csak Zoét hanyagoltam, hanem vele együtt a barátaimat is. Emmával is keveset találkoztam, hogy a húgomról meg az öcsémről ne is beszéljünk. És mégis, úgy eltelt ez a hat hónap, hogy észre sem vettem. Elrepült a prefektuskodással, a kapcsolati drámával, a belemenjek, vagy ne kezdetű kérdésekkel, na meg az álmatlansággal, ami már a vizsgaidőszakban fel sem tűnt, olyannyira részévé vált a napjaimnak. Pluszban most még előnyt is tudtam kovácsolni belőle, a plusz időt tanulásra és a többiek helyetti járőrözésre fordítottam.
- Úgy látom, hogy jól megy a dolog - mosolygok vissza rá. Kissé kicsavarodott testhelyzetben nézek rá, és ráébredek, hogy tényleg, szinte alig láttam a nyár folyamán. Néhányszor elsétáltunk egymás mellett a folyosón, váltottunk egy pár szót, de jót beszélgetnünk nem sikerült. Gondolom neki is megvoltak a saját elfoglaltságai, ahogyan őt ismerem, biztos nem volt unalmas számára ez az elmúlt fél év.
- Persze, hogy emlékszek. - Felnevetek a kérdésére, rengeteg dologban vettünk részt együtt régebben. Ebben persze szerepe volt annak, hogy évfolyamtársak vagyunk, de kellett hozzá az is, hogy jól kijöjjünk egymással, ami szerencsésen megvan. Ha belegondolok, majdhogynem ő az egyetlen zöld, akivel közelebbi kapcsolatban állok.
- Miért? - A kérdése meglep, nem tudok helyesen reagálni. Nem szoktam meg ezt a fajta közvetlenséget és szókimondást a részéről, mindig is úgy gondoltam, hogy inkább olyan, mint én, nem a szószátyár típus. Érdekel, hogy miért érdekli, van-e valakim, ha jól tudtam, neki menyasszonya volt. Vagy valami olyasmi, ebben az iskolában annyi ilyenről hallani manapság.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 15. 13:50 Ugrás a poszthoz



Az egyetlen ember, akinek az életemben engedélyezve voltak a hirtelen és közeli mozdulatok, Zoé volt. Mármint persze, nem volt semmi bajom, ha a körülöttem lévők hirtelen reagáltak valamire, egészen addig, amíg engem nem vontak be, és békén hagytak. A nővérem azonban bármit tehetett, a nyakamba ugorhatott, ha akart, sőt, még a hátamra is, csak félő volt, hogy a padlón kötünk ki mindketten. De ez sosem zavart, együtt csináltunk mindent, nekünk szabad volt bármi. Ő az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, mindig támogatott egész életemben, még akkor is, ha éppen nem értett egyet a döntésemmel. Hiába voltak kisebb-nagyobb vitáink, hiába volt, hogy inkább hetekig kerültük a másikat, mint hogy bevalljunk valamit, amit nem kellett volna megtennünk, de mégis megtettük, a lényeg ugyanaz volt, én bármit megtettem volna érte, és ő is értem, számíthattunk egymásra.
Kikérem magamnak, én nem lopakodtam sehova, egyszerűen csak nem vagyok híve a hangos közeledésnek. Lehet, hogyha kiabálva lepem meg itt Davidet, vagy akár hangosan énekelek, ahogy érkezek, nem kötöttünk volna ki a padlón, vagy stégen, vagy mi ez, és nem kerültünk volna ilyen helyzetbe, ennyire közel egymáshoz. Kezdetben feszélyez a szituáció, nem szívesen engedem be a személyes terembe az embereket, ismerjem őket bármire, de néhány perc eltelik, és megszokom a srác közelségét. Elvégre nem vagyunk idegenek egymás számára, sőt, túl vagyunk már együtt néhány emlékezetes pillanaton. Nem kell mindenkit ellenségként kezelni.
- Látod, meg van az eredménye. - Felnevetek, tényleg jól megy neki. Az biztos, hogy ilyen gyorsan még nem döntöttek le a lábamról, úgy egész életem alatt. Tényleg nem rázott meg nagyon az eset, nem szokásom hevesen reagálni a hirtelen és váratlanul kialakult mozzanatokra. Oké, azt hitte, hogy meg fogják támadni, ezért inkább lépett. Legjobb védekezés a támadás, látom ez a szabály még mindig érvényben van, főleg David életében. A lényeg számomra, hogy nem hajított be az alattunk elterülő tóba, sőt, még a földre zuhanni sem hagyott, inkább megtartott, és bármilyen furcsa is, de lefektetett.
Számomra sosem volt fontos tudni mások életének minden aprócska részletét, főként, mert én sem szerettem mesélni a sajátomról. Bár a gyerekkorom közel sem volt olyan tragikus, mint a Rellon lakóinak nagy részének, fiatalkoromról már annál inkább tudnék mesélni, ha közlékeny lennék. Főként az a bizonyos időszak formált ilyenné, amilyen most is vagyok, és az utána következő új emberek, új kapcsolatok és új élmények sem segítettek rajta, hogy túl lépjek. Nem faggatóztam David életéről sem, majd ha egyszer úgy gondolja, elmeséli, hogy honnan jött. Bár elnézve őt, nem vagyok benne biztos, hogy valaha is mesedélutánt fog tartani nekem, lehet, hogy jobban is járok vele. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudok.
- Most, hogy mondod, fogalmam sincs. - Felnevetek a válaszom után, tényleg egy csomó emlék megmaradt a sráccal és a közös élményeinkkel kapcsolatban, de az pont nem, hogy hogyan is kerültünk közel egymáshoz, hogy hogyan barátkoztunk össze. Minden esetre megtörtént, és hálás vagyok érte. Nem vagyok az a barátkozós típus, kevés ember van az iskolában, akiben megbízok - legalábbis annyira, hogy az éjszaka közepén a falu szélén fekvő stégen fekszek velük, miután a szó szoros értelmében letámadtak.
- Nem, nincs senkim. - Rázom meg a fejemet néhány pillanatnyi hallgatás után. El kellett rajta gondolkoznom, hogy egyáltalán mióta visszajöttem az iskolában volt-e valakim, akire tényleg rámondhatom, hogy valaki, vagy sem. A választ nem tudom, annak ellenére, hogy próbáltam elkerülni a szélsőségeket, zűrös volt a tanév számomra.
- De úgy hallottam, hogy neked igen - jegyzem meg halkan, nem akarok túlzottan belefolyni. Ha neki szabad személyes kérdéseket kérdezni, nekem is, ez jár. 1-1. Hallottam valamit, mintha Davidet és az eljegyzést egy mondatban emlegették volna, de egyrészt nem akartam hinni a fülemnek, másrészt annyira nem figyeltem oda, hogy bármilyen konkrétumot hallhassak. Majd most kiderül.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 15. 17:21 Ugrás a poszthoz



Felesleges fennakadni az olyan apró dolgokon, mint hogy ledöntött a lábamról, amint megérkeztem. Nem kell túlgondolni, vagy túltárgyalni a dolgokat, ő azt hitte, hogy támadni akarok, nekem pedig egy kissé előretekintőbb kellett volna lennem, és valami zajt kellett volna csapnom. Ha tudom, hogy ő az, minden bizonnyal meg is tettem volna, ellenben tapasztalatom szerint idegeneket ijesztgetni nem feltétlenül a legjövedelmezőbb dolog a világon. Minden esetre tanultam az esetből, most már tudom, hogyha nem akarom a stég fadeszkáin végezni, nem tanácsos lopakodnom, vagyis halkan mászkálnom lent a faluban.
Felnevetek, tény, hogy ha a srácról hallok a kastélyban, biztos, hogy ott szerepel a történetben az is, hogy mekkora egoista, és, hogy milyen bunkó tud lenni. Szerencsémre - vagy éppen az övére - velem még nem viselkedett így, sőt, meglehetősen normális a kapcsolatunk. Emberként kezeljük egymást, és mondhatni már barátok is vagyunk. Hiába nem ismerjük a másik életének minden egyes apró kis részletét, számíthatunk a másikra.
- Tényleg úgy tűnik. - Alapjáraton okosnak tartom magamat, nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ilyen alap dologra nem emlékszek. Van, hogy a kapcsolatok csak úgy kialakulnak, senki sem tudja, hogy hol és mikor, vagy hogyan kezdődtek, és két embert összehoznak. Lehet ilyenkor kérdéseket feltenni, hogy miért? vagy hogyan?, de választ az esetek többségében nem kapunk, lehet, hogy felesleges is keresni őket. Én egyelőre élvezem David társaságát, régen akadt már alkalmunk beszélgetni, és jól esik ez a légkör. Kellett már a lelkemnek a változatosság, és ő éppen megfelelő volt. A sors mindig tudja, hogy éppen mire, vagy kire van szükségünk, és segít, ezzel magyaráznám azt is, hogy a mai estén egymásba botlottunk.
- Sajnálom. Biztosan nem tudja, hogy mit veszít - bólintok, emlékszek a lányra, szépek voltak együtt. Persze, mellette hallottam néhányszor David "kalandjairól" is, vagy legalábbis olyasmikről, de abból, ahogy a lányról - Beth-ről - beszél, nagyon szerette őt. Átérzem a helyzetét, én is jártam már így. Bármilyen szörnyű is erre gondolni, lehet, hogy jobban jártak így, hogy még az eljegyzés előtt szakítottak. Elválni a lehető legkényesebb dolog, nekem aztán el lehet hinni, van tapasztalatom benne bőven. Bár ne lenne! A másik oldalról pedig David nem egy bányarém, nem gondolom, hogy nem problémái lennének a továbbiakban, sőt. Próbálok egy észrevehetetlen pillantással végignézni rajta, nem tudom, hogy ez mennyire sikerül a homályban. Régen nem láttam őt, meg kell állapítanom, hogy jól néz ki.
- Persze, menjünk. - Elfogadom a felém nyújtott kezet, és hagyom, hogy felhúzzon a stégről, lehet, hogy a mostani állapotomba rám fér egy ital. Ahogy elnézem a srácot, neki sem ártana egy. Az ajánlatára és mosolyára én magam is elmosolyodok, jól áll neki a vidám arckifejezés. Mivel a múltját nem ismerem, nem tudhatom, hogy miért ilyen gyakrabban. Minden esetre elindulok szorosan mellette a csárdához, hogy ott folytassuk a mai esténket.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 15. 19:21 Ugrás a poszthoz



Nem tudom, hogy hogyan jutottam el idáig, régen nem ilyen ember voltam. Sokkal kedvesebb, életvidámabb, közösségkedvelőbb, vagyis sokkal navinésebb, mint most, ezért is kerültem anno abba a házba. Nem kell félreérteni, imádtam a háztársaimat, nagyon is, közülük kerültek ki a barátaim, ott volt a nővérem, most a húgom is velünk van. Egyszerűen csak nem voltam olyan, mint például Emma, nem tudtam mindig a dolgok pozitív oldalát nézni, valahogy számomra a negatív sokkal szembetűnőbb, és elfogadhatóbb volt. Szerettem egyedül lenni, a művészeteket, és volt egy bizonyos antiszociális hajlamom, amit sem én, sem a közvetlen környezetem nem tudott hova tenni. Megváltoztam, ezt kár lenne tagadni, és az ember, aki visszanéz rám a tükörből már régen nem egyezik meg a régi énemmel. Korábban, az elmúlt egy hónapban, amikor temérdek időm volt járőrözések alkalmával gondolkozni, átrágtam magamat az egészen, és valóban, alig ismertem már magamra, a gondolatok is idegenek voltak számomra, meg a hozzáállásom is mindenhez.
Minden esetre most valamilyen szinten talán sikerült kiszakadnom a gondolataim, saját magam örvényéből, tényleg szükségem volt erre a levegőváltozásra. A kastély csak a bezártság, a saját életem metaforájaként működött, nem tett jót az amúgy is gyászos hangulatomnak, de a falu éppen az ellenkezőjét jelentette. Itt volt élet, szabadság, nagy tér, és a késői időpont miatt kevés diák mászkált lent, ami egyet jelentett azzal, hogy szabadon tehettem bármit. Itt nem voltam prefektus, nem voltak elvárások felém, és kevesen tudták, hogy ki vagyok. Na meg persze itt volt az egoista David társasága.
- Annak tartod magad? - kérdezek vissza az arcát tanulmányozva, valóban érdekel, hogy mit gondol saját magáról. Egy szakítás után hajlamosak vagyunk magunkat okolni mindenért, és olyan dolgokat beleképzelni az egészbe, amik nincsenek ott. Velem is volt már így, szerintem mindenkivel. Sokkal egyszerűbb mást hibáztatni, mint saját magunkat, ugyanakkor valamiért mégis szinte mindig az utóbbi történik.
Én nem tartom Davidet vadállatnak, még ha a dolog egoista része tagadhatatlan is. Tudom, hogy van múltja; de hát kinek nincs? Mindenki tett olyat, amire ma már nem büszke, minden normális embernek voltak sötét pillanatai. Mivel rellonosról beszélünk, ez főként igaz. Nem látok rá okot, hogy miért is kéne távolabb húzódnom tőle, így nem teszem, mikor átkarol, a kezemet a derekára helyezem.
Néha nekem is jár, hogy jól érezzem magamat!

Meglehetősen jól elszórakozunk, amíg a csárdába érünk. Átrágjuk a témákat, amiket az elmúlt közel fél évben elhanyagoltunk, beszélek Zoéról, megtárgyaljuk, hogy mi is történt velünk a nyáron. Nem azért nem teszek fel kérdéseket, mert nincsenek, akadnának, csak éppen nem akarom elrontani a könnyed hangulatot, ami végre közöttünk uralkodik.
Megköszönöm, ahogy előre enged, és belépve az ajtón a pult felé indulok. Szétnézve az asztalok nagy része foglalt, nem akarok szűkösködni, és talán még a pultnál számíthatunk a legnagyobb privát szférára. Plusz előny, hogy nem kell az italokért szaladgálni. Amíg David rendel, én leveszem a kabátomat, és felakasztom a fogasra, ahol még csak egy-két hasonló ruhadarab lóg, minden esetre elégedettséggel tölt el, hogy nem csak én vagyok ennyire fázós.
- Kakaóval? - felvonom a szemöldökömet, ezzel a párosítással még nem találkoztam. Mi a vodkát általában narancslével ittuk, néha citrommal, kakaóval még sosem próbáltam. Valahogy a két ízvilág ellentétesnek tűnt a számomra, de bíztam Davidben. Remélem, nem fogom megbánni.
- Remélem nem mérgezel meg - nevetek, ahogy megkapjuk a két italt. Felülök az egyik bárszékre, és teljes testemmel a srác felé fordulok, várom, hogy ő is elhelyezkedjen, és folytathassuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 15. 20:50 Ugrás a poszthoz



Szerintem egy kapcsolat éppen az ilyen apró mozzanatoktól tud rendesen elmélyülni. Persze, szükséges hozzá az is, hogy megbízzunk a másikban, vagy, hogy néhány alap dologgal tisztában legyünk a személyről, de ezek az őszinteségi hullámok azok, amik meghatározzák egy kapcsolat mivoltát. Nem mondom, hogy kis dolog, hogy David megbízik benne annyira, hogy elmondja magáról a véleményét, tudom, hogy ő sem egy olyan egyszerűen kezelhető ember, aki könnyedén megnyílik mások előtt. Főleg így nem, hogy már vagy fél éve alig láttuk egymást. Mégis megteszi, és ezzel valamilyen szinten meglep, bár igyekszem nem kimutatni az érzéseimet. Abból mindig csak a baj van, ezt már réges-régen megtanultam. Aztán jön maga a vallomás. Tudtam, hogy van múltja, azt is, hogy nem éppen egyszarvúktól, és szivárványoktól hemzsegő, mégis letaglóz amit, és ahogyan mond. Könyörtelen őszinteséggel, amiért valahol belül hálás vagyok, nem kenyerem a köntörfalazás. Elmondja, hogy valójában mit is gondol saját magáról, és még néhány plusz információval is meglep a zűrös múltjából. Lehet, hogy minden épeszű ember hanyatt-homlok menekülne a közeléből egy ilyen monológ után, én mégsem teszem. Van benne valami, ami vonz, az egész... sötétség, ami benne él a múltja miatt. Néhány percig némán, nyitott szájjal nézek fel az arcába, emésztem a mondandóját, majd feltűnik, hogy reagálnom kéne rá valamit.
- Rendben. - Az ígéret, miszerint később még inkább beavat, nagyon is kecsegtető, még annyira sem akarom itt hagyni, mint az előbb. Tovább sétálunk, egy kis ideig csendben, majd elkezdünk beszélgetni az alap dolgokról, mintha nem éppen az előbb vallotta volna be nekem, hogy ölt már embert, és, hogy szörnyetegnek tartja magát. Magamat is meglepve nem zavar a dolog, azt hiszem, hogy elég meglepetéssel találkoztam már ahhoz az életben, hogy ne lepődjek meg az újabbtól. Azonban az, hogy ezt érzem, hogy még inkább a közelében szeretném magamat tudni, már annál inkább megrémiszt, nem tudom, hogy honnan jön a sötétség utáni vágyam. Régebben ez nagyon nem volt rám jellemző.
A csárdába beérve aztán még könnyedebb lesz a hangulat, a szó gyorsan a furcsa italkülönlegességre terelődik, és már csak az agyam hátsó zugaiban motoszkálnak gondolatok David múltjáról. Sosem ittam még ilyet, de hát minden újra nyitott vagyok, ki tudja, még akár finom is lehet, és megeshet, hogy új kedvencet avatok. A pultos természetességéből azt a a következtetést vonom le, hogy a srác nem először rendel itt ilyen furcsaságot. Kérésére ráfigyelek, az érintését most nem érzem annyira hirtelennek, vagy helytelennek, mint körülbelül egy órája a stégen tettem. Ennyi kellett, hozzászoktam a társaságához, és tudtam, hogy mit várjak
Kissé morbid ötletnek tűnik, hogy a feléig kiigyam a whiskey-s poharat, sosem voltam az a nagyivó. Nem vetettem meg az alkoholt, de nem is volt szokásom minden hétvégén kocsmázni járni. Régen jutottam már hozzá bármi nemű italhoz, ezért előre féltem tőle, hogy a kakaós vodka milyen hatással lesz rám. Minden esetre megvárom, hogy David háromig számoljon, majd igyekezek nem gondolkozni, és egy húzásra megiszom kicsit több, mint a felét. Meglepően nem olyan rossz, mint amire számítottam.
- Furcsa... de nem rossz - válaszolom vigyorogva a kérdésére. Bár valóban nem hétköznapi az ízösszeállítása az italkeveréknek, határozottan van valami sajátossága, és úgy összességében már az egészen finom határát súrolja. Elgondolkozok rajta, hogy milyen okosak a lengyelek, és mire felpillantok, már az első kakaós vodka sztoriját meséli.
- A képszakadást azért szívesen kihagynám. - Mosolygok, ahogy mesél. Nehezemre esik elhinni, hogy ez a srác ugyanaz a sötét, és rejtélyes múltú, aki az előbb még kint az utcán véleményezte önmagát nem éppen pozitívan, pedig így van. Mikor feleszmélek, már előttünk is van a következő kör ital, ezúttal egy kicsit könnyebb, de attól még alkohol.
- Csak nem le akarsz itatni? - Nézek rá fel nevetve, de úgy őszintén nem csodálkoznék rajta. Mégsem bánom, hogy itt vagyok vele, és belevetjük magunkat az ivászatba, kell most ez nekem, és abból, amit látok, abból, amit mondott, neki is.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 16. 16:10 Ugrás a poszthoz


Nem vagyok olyan, mint a többi ember, soha nem is akartam hasonlítani rájuk. Lehet, hogy éppen azért, mert szaladgál kint a világban még egy személy, aki ugyanolyan, mint én, és így nem vágytam a hasonlóságra másokkal. Imádtam, hogy Zoéval teljesen egyformák voltunk, a világ minden pénzéért sem váltam volna meg ettől, ahhoz túl sok minden köt hozzá. Régebben is imádtunk egyformaságunkkal az embereket őrületbe kergetni, ez mostanáig kitart, már ha éppen akad időnk egymásra. A gondolatra, hogy ez mostanában eléggé ritka esemény, egy kissé mindig elszomorodtam, nem tudtam, hogy mi lehet az oka. Hiába voltam biztos benne, hogy ott van, jól van, és mellettem áll, kellett volna, hogy megerősítsen ebben a tényben, amire a havonta egy találka nem volt elég. Akkor megtárgyaltuk az életünk nagy dolgait, és mentünk mindketten utunkra, volt más teendőnk is bőven.
David története belül akármennyire is ledöbbent, nem érzek félelmet a srác iránt. Nem vagyok képben az egész történettel, nem tudom, hogy miért tette, amit tett, és nem szokásom az ítélkezés - sem a dolgok teljes ismeretében, sem nélkülük. Biztosan volt rá oka, ebben nem kételkedem, nem egy pszichopatának ismertem meg, aki csak úgy szórakozásból gyilkolássza a gyanútlan járókelőket. A mérhetetlen sötétség - és talán undor saját magától - az arcán szintén ebben erősít meg. Látom rajta, hogy nem tud ugyanúgy gondolni saját magára, hogy ő teljesen tisztában van vele, mit tett. Nem tudom, hogy mi oka volt rá, de hiszek benne, hogy volt. A gyilkosságokról sem tudtam többet, egész életemben igyekeztem elkerülni a szélsőséges helyzeteket - lehet, hogy éppen ezért tartottam itt -, lehet, hogy ideje lenne valamiféle izgalom után nézni, amire David társasága jelenleg úgy tűnik, hogy a tökéletes kezdet. Az biztos, hogy mellette nem lehet unatkozni.
Csak bólintok, mikor megköszöni, nem gondolom, hogy hálának tartozik nekem érte, hogy nem rohantam el, vagy nem kezdtem faggatózni. Lehet, hogy mások megtették volna, de ők nem én vagyok. Sosem szerettem, ha számomra idegen emberekhez hasonlítottak. Én én vagyok, ebből kell kiindulni, nem pedig abból, hogy mások hogyan reagálnának egy-egy helyzetben. Mindenki más, más a felfogásunk, máshogy cselekszünk, reagálunk a dolgokra. Hiába lepett meg az egész történet, eszembe sem volt elszaladni, inkább valami furcsa megnyugvást éreztem a közelében, legyen ez akármennyire is hihetetlen, vagy éppen egyesek szerint beteg.
A kocsmában ülve már nem lepődök meg a hirtelen érintésétől, ahogy a puszitól sem, csak rámosolygok válaszul. Az egyetlen egy dolog, ami talán egy kicsit furcsa nekem, hogy David ilyen múlttal tud ennyire felszabadult is lenni, szinte teljesen megváltozik, és - legalábbis látszólag - maga mögött hagyja a múltját. Ilyenkor olyan nekem, mint bármely normális korombeli, kívülről úgy tűnik, hogy semmi problémája nincs, élvezi az életet.
- Ne már - nevetek fel, ahogy befejezi a történetét. El tudom képzelni, hogy milyen lehet egy bevásárló központban felébredni egy kiesett éjszaka után, és ráadásul egy plüssmacival, amiről feltételezem, hogy fogalma sem volt, hogyan került hozzá.
- Persze, persze, én meg ma jöttem le a falvédőről - vágom rá. Ránézve Davidre, és igyekezve nem gondolni a múltjára, egy olyan fiút látok, aki amikor csak lehetősége van rá, lányokat itat le. Hiába mesélt Beth-ről, vannak dolgok, amik sosem változnak. Ezek a rossz szokások...
- El tudom énekelni svédül a János bácsi a csatábant - kontrázok rá, miután én is lehúzom a maradék vodkát. Hogy ezt a tudományt hol tanultam, részben magam sem tudom, de rémlik valami egy gyerekkori nyári táborról, amikor Zoé megismerkedett egy svéd fiúval, és nem volt jobb dolgunk, mint megtanulni tőle ezt a buta dalt - természetesen az anyanyelvén. Kezembe veszem a Baileys-es poharat, és David felé emelem, várva, hogy hozzákoccantsa a sajátját.
- Az esténkre! - Elvégre mi másra is ihatnánk, itt, a csárdában ülve?
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 17. 20:12 Ugrás a poszthoz



Szó, ami szó, nem számítottam rá, hogy ilyen estém alakul, amikor elindultam a kastélyból kiszellőztetni a fejemet. Ez is csak egy példa rá, hogy ha nem megyek sehova, az életemben semmi sem fog történni. Bár nem ezt vártam, hanem egy csendes merengést, és önmarcangolást ettől az éjszakától, az, hogy összefutottunk a sráccal, megváltoztatta a tervemet, de nem panaszkodtam. Kellett a változás az életembe, kellett az izgalom, és ez határozottan egyet jelentett Daviddel. Nem éppen a sötét múltjára célzok - ami önmagában sem elhanyagolható dolog -, sokkal inkább arra, hogy ő nem hagyja, hogy magamat emésszem, sőt, még megfordulni sem engedi a gondolatot a fejemben, hiszen érkezésem pillanatában letámadt. És ezt nem is tehette volna jobban. Hogyha nem ilyen hirtelen eseménnyel kezdi meg a találkozásunkat, lehet, hogy nem kötöttünk volna ki itt, és egyszerűen csak beértük volna néhány szóval, mint azt az előző fél évben is tettük. Most látom csak, hogy mekkora hiba volt, érzem, hogy kell ő az életembe.
Aztán ott van a sokk is, amit a kis - közel sem kerek - története okozott, és amit most próbáltam eltemetni az agyam egyik rejtett zugába. Persze, hogy lettek volna kérdéseim, érdekelt, hogy mi vezényelte és kíváncsi voltam a körülményekre is. Meg természetesen arra, hogy mit érzett ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nem ugrándozott az örömtől - legalábbis kívülről nem tűnt pszichopata gyilkosnak -, de az ő szájából is hallani szerettem volna, hogy ne csak a feltevéseimre hagyatkozzak. Rápillantva majdnem biztos voltam benne, hogy még folytatni fogja, fog mesélni róla, hogy mi történt és hogyan történt, valamint, hogy mi a következménye. Hiszen hosszú még az este, és egyikünk sem úgy néz ki, mint aki nagyon sietni akar vissza az iskolába. Nagyon nem.
Nem akartam nagyon belefolyni a dolog lelki vonatkoztatásaiba, mégsem tudtam teljesen megálljt parancsolni a gondolataimnak. Eddig is éreztem, hogy van valami Davidben, amiről nem tudok, pedig kellene, de fogalmam sem volt róla, hogy mi. Így viszont, hogy legalább egy részletével tisztában vagyok, új értelmet nyert minden, például az is, hogy mit jelentett neki, hogy nemet mondott a lány. Feltételezem, hogy Beth tudta, éppen ezért Davidet nagyon rosszul érinthette, hogy nem lett eljegyzés a dologból. Nem ismerem őt, az indokait sem, így nem tudom, hogy mi vezérelte erre a döntésre. Ugyanakkor azzal tisztában vagyok, hogy mit veszített Davidben, ismerem már a srácot annyira.
Mivel már régen nem kapott a szervezetem alkoholt, már ezt a keveset is érezni kezdtem, kissé mintha felbátorodtam volna, és valószínűleg ez is szerepet játszott benne, hogy a gesztusok nem érintettek érzékenyen, sőt. Tetszettek.
- Hát elhiszem. - Mosolygok, és a gondolataimat visszaterelem a mai esténkhez, elvégre nem a múltban kell élni, és nem feltevésekre kell hagyatkozni. Majd elmondja David, amit tudnom kell, követelőzni nem fogok. Nem hiszem, hogy bármilyen elvárásaim is lehetnének vele szemben, hiába ismerjük egymást. Sosem kedveltem a követelőző embereket, igyekeztem is elkerülni őket.
- Szóval eléjük rakod a poharat - mutatok rá megint vigyorogva. Felénk, hogyha egy férfi italt vesz egy nőnek, és elé rakja a poharat, az azt jelenti, hogy akar tőle valamit, ha mást nem, leitatni. Lehet tagadni, hogy nem ez a fő cél, de a végén úgyis ivás lesz a dologból, és hopp, a csaj már részeg is.
- Jól gondolod - bólintok, és elhatározom, hogy ha lesz beleszólásom a dologba, nem is leszek olyan részeg. Úgy érzem, hogy a mai este minden pillanatára emlékeznem kell, hiszen olyan dolgok hangzanak el, amiknek hatalmas súlyuk van. Persze, egy kis felszabadultság belefér, de azért a bevásárlóközpontban ébredésig ha lehet, nem szeretnék eljutni.
Lehúzom én is az émelyítően édes italt - sosem voltam oda érte, hiába vagyok nő -, majd felhúzott szemöldökkel figyelem, hogy mit tervez a srác. Amikor már a bútort kezdik el pakolni sejtem, hogy semmi jóra nem számíthatok. Nem szerettem a szereplést soha, azt meg főleg nem, hogyha rám irányult minden figyelem, és ezen sokat még az elfogyasztott alkoholok sem segítenek. Mire feleszmélek, David már a kialakított körbe húz, és szorosan előttem áll. Ahogy közel hajol, megrezzenek egy kicsit, suttogásától végigfut a hátamon a hideg. Csak bólintok a kérdésére, ha valami, hát ez motiváció, hogy bírjam ki, hogy mindenki ránk figyel. Na meg a közelsége sem utolsó.
Belekezdünk hát a táncba.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 19. 18:44 Ugrás a poszthoz


Tény és való, nem erre az estére számítottam, és még a vége közelében sem járunk. Úgy gondoltam, hogy majd kiszenvedhetem magamat, egyedül, valahol a faluban, csak, hogy a kellő környezetváltozás meglegyen, aztán visszamehetek a Navine-szárny biztonságos falai közé, vagy talán elindulhatok egy éjszakai járőrözésre. Hát határozottan nem így történt, aminek magamat is meglepve örülök. Nem gondoltam, hogy bárki ismerőssel össze fogok futni az este folyamán, azt meg főleg nem, hogy még beszélgetésbe is kezdek velük. Hogy akkor már a közös ivászatot, és életünk - azaz pontosabban az ő élete - legsötétebb dolgairól való hosszas csevegést nem is említsük. Az, hogy itt voltam, a sráccal, valami hihetetlenül pozitív hatással volt rám. Előtte csak néhány ember volt képes elérni nálam, hogy kiszakadjak a saját gondolataim közül, és azt tegyem, amit minden normális húszéves tenne. Davidnek mégis sikerült, nem vagyok benne biztos, hogy hogyan. Talán az, hogy a saját életéről, tetteiről mesélt annyira lekötött, hogy nem jutott már időm és energiám a saját szánalmas "mi lett volna, ha..." kezdetű kérdéseimre. Ami egyáltalán nem baj, fogalma sem volt róla, hogy mennyire hálás voltam neki ezért. Nem éreztem magamat ennyire felszabadultnak már jó ideje - mióta pedig megkaptam a prefektusi jelvényt, főleg nem. Időm sem jutott magamra, és bármennyire szégyelltem, a barátaimra sem. Ez is közrejátszhatott abban, hogy már majd' fél éve nem beszéltünk hosszasabban.
Ebben az időszakban nem vágytam a társaságra, nagyon is elvoltam a saját kis világomban, ahova keveseket engedtem be, ha pedig mégis megtettem, ugyanolyan szörnyen végződött, mint az általában a dolgaimra jellemző volt. Így hát jobbnak láttam tartani magamat, a feladataimat elvégeztem, tettem, amit kellett, még néhanapján Zoéval is beszélgettem, de úgy különösebben nem vettem részt a közösség eseményeiben. Nem akartam emberek között lenni, és ebből az érzésből egy kicsi kérsz még mindig bennem van. Mégis, most látom, hogy mennyire kell a társaság. Ha valakivel vagyok, én is teljesen megváltozok, máshogy viselkedek, és még a gondolataim is az adott helyzettel együtt mások. Kellett ez, a változás, segített. Ezért akartam alapból kimozdulni végre a kastélyból, és meg is lett az egésznek az eredménye.
Régen volt már, hogy bárki is rávett a nyilvános szereplésre. Kiskoromban előfordult, hogy egy-két óvodai vagy iskolai fellépés alkalmával nekem is részt kellett vennem a dologban, de már akkor sem élveztem - sőt, ha jól emlékszem, még a hisztit is kivágtam majdnem minden egyes alkalomkor -, később pedig még inkább a hátteret kedveltem. Szerettem meghúzódni, és figyelni az embereket, eseményeket. Mégis, David rávett, hogy a csárda közepén, ahol minden egyes szempár ránk szegeződik, táncoljak vele. Na igen, a probléma egyedül az, hogy utoljára szerintem a drága ex-férjem vett rá erre az elvetemültségre. Még az iskola előtt táncoltam otthon, élveztem is a dolgot, aztán a kastélyban folytattam, de egy idő  után véget ért, és mára kiestem a rutinból. Igyekszem óvatosan lépkedni, egy kissé felbátorít, hogy látszólag a rellonos sem profi táncos, így nem kell félnem tőle, hogy elrontok valamit. Várom, hogy megtegye, amit ígért, és folytassa a mesét, majd mikor megteszi, igyekszek minden szóra odafigyelni. A koncentrálásban azonban nem segít, hogy a füleimnél van az ajka, és ilyen közel állunk - vagyis táncolunk - egymáshoz.
Hallgatom a meséje első részét, teljesen át tudom érezni, hogy mennyire szörnyű helyzetben volt akkor. Empatikus jellememnek hála, rögtön megcsap egy testvér esetleges elvesztésének fájdalma, nekem ők a mindeneim. Ráadásul David abban az időben még jóval fiatalabb volt, mint én vagyok most. El tudom képzelni a fájdalmát, a tehetetlenségét, és a választási kényszert; ölj, vagy téged ölnek. Ahogy az első szám véget ér, nem szólok egy szót sem. Mereven nézek egy pontot valahol a csárda falán, és összepréselem ajkaimat. Meg sem hallom a tapsot, ahogyan a következő számra sem kapom fel a fejemet. Nem tudom, hogy mire várok: a történet folytatására, vagy arra, hogy legyen vége, de ha már eljutottam idáig, hogy rávettem a mesélésre, hallani szeretném az egészet.
Mikor folytatja, szemeim akaratlanul az említett sebeire kúsznak, amik kilátszanak a pólóból. Ezúttal még a zene vége előtt befejezi a történetet, amiért hálás vagyok neki, nem tudom, hogy el tudnék-e viselni még több szörnyűséget az életéről. Nem szántam Davidet, tudtam, hogy azzal semmit sem érnék el, egyszerűen csak mélyen együtt éreztem vele, kezdtem megérteni, hogy mit miért tett, hogy miért ilyen. Észre sem veszem, ahogy kicsordul egy könnycsepp a szememből, a homlokomat a rellonos vállának döntöm, amíg a szám véget ér. Eszemben sincs elfutni, nem vagyok a menekülés híve. Olyan információt tudtam meg, amire gondolni sem mertem, és tudom, hogy neki is nagy erő kellett hozzá, hogy mindezt elmesélje nekem.
- Azt hiszem, hogy kellene egy ital - szólalok meg halkan, és egy kissé elhúzódok. Rá bízom, hogy mit rendel, eddig is jól sikerültek az italválasztásai, én pedig - miután minden asztal visszakerül a helyére, egy félreeső box felé indulok el. Közel sem fejeztük még be a társalgást, de jelen idegállapotomban szükségem van valamire, ami ellazít - legalább annyira, hogy tudjak beszélni Daviddel mindarról, amit az imént elmesélt nekem.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 22. 14:38 Ugrás a poszthoz



Sok ember alakította a múltamat, mint mindenki másnak, én mégsem tudnék kiemelni egyetlen egy személyt, és azt mondani, hogy igen, ő volt a legnagyobb hatással rá, hogy így alakult az életem. Persze, nem panaszkodok, elvégre úgy gondolom, hogy én még a szerencsésebbek közé tartozok. Egyben van a családom, él anyám, apám, és van három csodálatos testvérem, köztük egy ikrem, aki nélkül létezni sem tudnék. Még a barátaimra is azt mondom, hogy igenis imádom őket. Mégis hiányzik valami, ami feldobná a hétköznapjaimat, és kirángatna a szürkeségből. Mindig is ott volt bennem ez a hiányérzet, és ennek a betöltésére kerestem az embereket, csak hát az én szerencsémmel mindig mellényúltam, nem is kicsit. Sokszor nagyon lelkes voltam, és mindenféle gondolkodás nélkül belevágtam dolgokba, amik aztán szörnyen végződtek. Tizenkilenc évesen férjhez menni nem tartozott a legbölcsebb döntéseim közé, elválni pedig még annyira sem. Most, visszanézve látom csak, hogy mennyire felelőtlen voltam. De a pillanatban magától értetődőnek tűnt a döntés, és akartam, nagyon is. Senki sem tudott lebeszélni róla, még Zoé sem, aki szinte végig a kapcsolatunk ellen volt, mégis mellettem állt, bármit tettem. Nélküle nem is tudtam volna végigcsinálni, és bár így is szörnyen éreztem magamat utána - még egy évet is ki kellett hagynom az iskolából -, majdnem még egyszer belesétáltam teljesen ugyanabba a hibába. Ebben is csak a nővérem józansága akadályozott meg, na meg még egy-két tényező.
A válás után próbáltam úgy hozzáállni mindenhez, még magához az élethez is, hogy még egyszer ennyire felelőtlen nem lehetek, és legalább ez a boldogító tényező hatásosnak tűnt. Tudtam, hogy még egyszer eszemben sem lesz egy rövid kapcsolat után férjhez menni, és beleegyezni bármibe is, amit előtte nem gondoltam át ezerszer. Egyszer éppen elég volt végigmenni az egész procedúrán, ami a válással jár, és ezzel együtt szenvedést okozni mindkettőnknek.
Bármennyire is próbáltam tagadni, az egész élmény gondolata még mindig ott motoszkált a fejemben, és nem hagyott nyugodni az elmúlt tanév alatt sem, holott próbáltam magamra vállalni olyan feladatokat, amelyek nem hagynak időt a töprengésre, és a 'Mi lett volna, ha...'-kezdetű mondatokra. Több-kevesebb sikerrel azt kell mondanom, hogy bevált a dolog, egészen addig, ameddig közel nem kerültem egy teljes mértékben hasonló esethez. Onnantól aztán a fejemben elszabadult a pokol, múlt-jelen-jövő együttesen voltak jelen.
Aztán éppen jókor jött a Daviddel való találkozás, kiszakított önsajnálatomból, a saját életemből, és adott egy lehetőséget rá, hogy végre ne csak a saját problémáimmal foglalkozzak. Ahogy elmesélte a történetét, felnyitotta a szemem előtt, hogy mennyivel nagyobb dolgok is történnek a világban az én szerelmi drámámnál, és, hogy mennyire felesleges a múlton tengődnöm, nem tudom megváltoztatni. Sokkal érdekesebb a jelen, vagy az esetleges jövő, kezdtem ráébredni, hogy mekkora jelentősége van az 'Élj a mának'-elvnek. Most pontosan ezt csináltam, a rellonosra koncentráltam, nem másra.
Ryan óta senki sem volt képes rávenni, hogy szerepeljek bármilyen kis mértékben is, most Davidnek mégis sikerült. Úgy húzott a csárda közepére, mint derült égből villámcsapás, és bár visszakozhattam volna, nem tettem. Kíváncsi voltam rá, hogy mi történt vele, amiért ennyire gyűlöli saját magát, és a választ megkaptam egy kis táncért cserében. Ennyiért simán megérte.
Miután meghallgatom, hogy mit miért tett, hogy mi történt vele, kell egy kis idő, hogy feldolgozzam a dolgot, ezért is igyekszek egy kis időt szerezni azzal, hogy megkérem, hozzon még valamilyen italt. Ameddig ő a pulthoz ér, én pillantásoktól kísérve igyekszek minél előbb az egyik boxhoz jutni, a szememből kicsorduló könnycseppet pedig egy türelmetlen mozdulattal törlöm ki szememből. Arcomat tenyerembe temetve könyöklök az asztalra, és csak a hangos csattanásra kapom fel a fejemet. Mire felfogom, hogy mit látok, a tagbaszakadt férfi már fel is húzza Davidet a földről, ahová minden bizonnyal ő küldte az előbb. Nem tudom, hogy mi történhetett, egy szót sem hallottam, hiszen éppen elég nagy távolságban volt az asztalunk a pulttól.
Ahogy a srác visszatér az italokkal, felfedezem, hogy az arcán egy csíkban folyik le a vér. Még mielőtt az alkoholhoz nyúlnék, kissé remegő kézzel fordítom magam felé az arcát, és törlöm le róla a vért egy zsebkendővel. A seb környéke is eléggé vörös, és meg van dagadva, ez arra enged következtetni, hogy a tag nem éppen gyengéden bánt vele.
- Mi történt? - kérdezem, de nem engedem el az arcát, tenyeremet finoman rásimítom, és elgondolkozok az előbbi kérdésén. Hogy féltem-e? Igen. De nem tőle. Ennyi rémtörténettel sem tudta elérni, hogy féljek tőle, és bár igen, kiborított a történet, de közel sem az, amit David tett. Sokkal inkább, az, amit vele tettek. Szörnyű volt belegondolni is, hát még átélni.
- A tagtól jobban félek, mint tőled - válaszolom neki halkan, majd elengedem az arcát, és én is belekortyolok az alkoholosabb italba. Kell most, hogy egy kicsit ellazítson, hiszen a beszélgetésünknek még nincs vége.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 23. 14:48 Ugrás a poszthoz

Mint azt már említettem, határozottan nem ilyen estére számítottam, inkább az ellenkezőjére. Ebből is látszik, hogy egy emberi tényező is mennyire meg tudja változtatni egy bizonyos esemény kimenetelét, az elvárásainkkal teljesen ellentétes dolgot alkot. És azt kell mondanom, hogy nem is baj. Kellenek ezek a pillanatok, amikor nem pontosan azt kapjuk, amit vártunk volna, hanem beköszönt az életünkbe valami vagy valaki más, aki akár csak rövid, de akár hosszú időre is megváltoztat minket, a dolgokhoz való hozzáállásunkat, a viselkedésünket és a felfogásunkat. Mindaddig, amíg a stégen Davidbe nem botlottam, nem gondoltam volna, hogy a mai estém még akár izgalmasan is végződhet - azt meg főleg nem, hogy főszerepet kapok majd a csárda esti programjában. Ez egy kis falu, ahol sosem történik semmi, így azt hiszem, a táncunk a vendégek előtt meglehetősen a nap eseményének mondható.
És azt mondom, hogy kellett. Legalábbis nekem biztosan szükségem volt erre a "más"-ra, a legalább egy estére szóló kimozdulásra az életemből. És az elmúlt néhány óra alatt kvázi több élményben volt részem, mint az elmúlt két-három hónapban összesen. Eddig sem unatkoztam, egyszerűen csak egyhangúak voltak a mindennapjaim, és nem történt semmi említésre méltó. Azt hiszem, hogy ezt most David a történetével, és a 'igyunk egyet a kocsmában' hozzáállásával alaposan megváltoztatta. És jól esett. Örültem, hogy végre mással foglalkozhatok, bármennyire is megrémisztett önmagában a rellonos kicsit sem unalmas élettörténete, egyazon időben vonzott is. Kíváncsi voltam rá, hogy a puszta tényeken kívül mit érezhetett. Persze, nagyon is át tudtam érezni az egészet - éljen az empátia! -, de meghallgattam volna az ő szemszögéből is mindent.
Ugyanakkor tudtam, hogy a történet személyes oldalának még várnia kell, nem ronthatok ajtóstul a házba. Hiába volt ma nagyon is közlékeny velem a srác - nem tudom, hogy miért, mivel adhattam okot a bizalomra -, kell egy kis idő, ameddig mindketten megbarátkozunk az egésszel. Én azzal, amit hallottam, ő pedig azzal, hogy elmondta, és én is tudom azt, amit oly kevesen.
Miután túl vagyunk a táncon, és kénytelen vagyok kiállni az emberek történetét, ahogy a félreeső asztal felé sétálok, igyekszem még egyszer átpörgetni agyamban az információhalmazt, amivel az imént megajándékozott. Nem táplálok hamis reményeket az iránt, hogy néhány perc alatt meg tudom emészteni az egészet, nem. Magamat ismerve még hónapok múlva is vissza-visszatérő gondolat lesz David múltja, és a szörnyűségek, amikről teljesen felkészületlenül hallottam.
Ahogy a csattanás és a felkászálódás után közeledik a srác az asztalhoz, felvonom a szemöldökömet, érdekel, hogy mi történhetett a pultnál csupán néhány perc alatt, amíg odament italokat rendelni. Nem ismerem az idegen kigyúrt csávót, akit Daviddel láttam, abból, ahogy kinézett a dolog, számára is idegen volt az alak. Véres arca láttán teszem fel a kérdést, azonban nem tűnik túl közlékenynek a történtekkel kapcsolatban.
- David! - Komolyan és egy kissé rosszalló pillantással nézek rá, miután letörlöm arcáról a csíkban lefelé folyó vért. Bár nem tudom, hogy miért kötött belé az alak, van egy sejtésem, hogy köze van az előbbi szereplésünkhöz. Ebben az esetben pedig szeretném tudni, hiszen én is részese voltam a dolognak. Nem kell újra feltennem a kérdést, válaszomat megkapom a srác következő kifakadásában.
Értem, hogy mire gondol, ugyanakkor ránézve még mindig nem az jut eszembe, hogy mekkora egy undorító gyilkos, inkább az ellenkezője. Így, a történet teljes ismeretében nem vagyok képes elítélni őt a tetteiért, az életben maradás nálunk embereknél a legnagyobb kényszer. Mondanám, hogy az ő helyében én is megtettem volna, de nem igaz. Nekem nem lett volna hozzá elég erőm... Embert ölni, és tovább élni a tudattal, na ez az, ami ritkaság számba ment. Hiába sejtettem, hogy David hogyan érez önmagával kapcsolatban, a lényeg, hogy itt volt, nem máshol, teljesen elevenen, és lelkileg még mindig elég erősen hozzá, hogy elmesélje nekem élete nagy történetét.
- Embert öltél... de nem vagy gyilkos. A gyilkosság előzetes szándékot feltételez, te pedig nem kedvtelésből ölted meg az embereket, hanem mert szükséged volt hozzá az életben maradáshoz. Ami egyenlő az önvédelemmel - fejtem ki neki a gondolataimat. Hangom halk, ugyanakkor határozott, szeretném, ha ezt ő is elfogadná, bár kételkedek benne, hogy el fogja. Ahhoz túl makacs. Miután kezét az enyémre simítja, és iszunk a jägerből, fel kell nevetnem.
- Nincs jogod velem beszélni?! Ugyan, mitől lenne több joga bárkinek is ebben a teremben? Egyáltalán miért olyan nagy dolog velem ülni egy poros csárda asztalánál, hogy ne legyen jogod hozzá? - kérdezem teljesen őszintén, tényleg szeretném megérteni. Nem gondolom, hogy bárkinek is több joga lenne vele beszélgetni, mint a srácnak... És ha választani kell, nekem is ezerszer egyértelműbb választás most ő, mint bárki más, és a dolgok teljes tudatában is.
- Mind emberek vagyunk... És az emberek hibáznak - teszem még hozzá halkan. Nem rosszabb ő senkinél itt, hiába gondolja úgy magáról. Közelebb csúszok hozzá, és a kezét el nem engedve fejemet a vállára hajtom, miután kortyolok egyet a boros kólából is.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 26. 18:11 Ugrás a poszthoz


Rápillantva Davidre, látom az arcán azt a rengeteg undort és utálatot, amit tudok, hogy saját magára irányul. Nincs egyszerű helyzetben, talán egész életében sosem volt. Az alapján, amit elmesélt nekem, nem lehetett közel sem olyan nyugodt gyerekkora, mint nekünk volt, otthon. Nálunk mindig béke és nyugalom volt - egy szobrász és egy zenész családjában maximum az az árnyalatnyi művészetek iránti elfogultság lehetett a jellemző -, ami bevallom, számomra hosszú távon már unalmasnak is tűnt. Az én életemben sosem volt semmi izgalom, semmi komolyabb történés, míg David eddigi évei másból sem álltak, csak a küzdésből, a családjáért, szeretteiért, és olykor az életben maradásért. Bár még sosem voltam olyan helyzetben, mint ő, tökéletesen meg tudom érteni, hogy mit érez. Tudom, hogy a normális létfenntartási ösztön azt diktálná, tűnjek el messzire a közeléből, és a továbbiakban önként ne keressem a társaságát, de semmi ilyen nem érzek. Sokkal inkább szeretném viszont eltüntetni az agyából az önutálatára vonatkozó gondolatokat. Tudom, hogy ezek nem olyanok, amiket csak úgy elfelejt az ember, vagy egyik nap úgy dönt, hogy ezentúl majd nem veszi őket figyelembe... Nem, ezek sokkal mélyebb érzések, valódi okokkal, és mind a megpróbáltatásokból származnak, amiken a rellonosnak végig kellett mennie élete során.
Bármennyire is szeretném eltemetni a gondolatot agyam egy hátsó részébe, és átgondolni egy csendes magányos pillanatomban, nem megy. A helyzet megkívánja, hogy tisztában legyek mindennel. David embert ölt. Ez egy nyes tény, minden érzelem nélkül. Mégsem tudtam rá gyilkosként tekinteni. Ha nem öli meg élete megkeserítőit, valószínűleg ő, és a családja életben maradt tagjai végezték volna holtan. Bármennyire is erőszak ellenes voltam, úgy gondoltam, hogy erre szükség volt. Az életben vannak ilyen pillanatok, a srácnak pedig tömérdek jutott belőlük - sajnos. Ölj, vagy téged ölnek, nincs más választás. És bármennyire is nehéz volt a döntés, ő meghozta, és ezzel megmentette a húga életét... a sajátjával együtt. És én ezért nem tudtam gyűlölni őt, vagy félni tőle. Azok az emberek rászolgáltak.
Amit pedig egyenesen csodáltam Davidben, az az volt, hogy képes együtt élni a ténnyel. Ahogy elmondta, nem is egyszer oltotta ki más ember életét. Ahogy én elképzelem, már az első alkalom sem lehetett egyszerű - különösen a lelki terhekről beszélek most -, hát még a többi hat. Rápillantva látom az arcán, hogy mind rányomta a bélyeget valamilyen szinten. Nem a körülötte élők bélyegezték meg, és néztek rá gyilkosként - hiszen nem igazán tudtak semmiről -, hanem ő maga tette ezt. Ami talán még szörnyűbb volt. Az egy dolog, hogyha mások irtóznak tőlünk, elviselhető, együtt lehet élni vele. Azonban, hogyha önmagunkról vagyunk ezzel a véleménnyel, az egy bizonyos pont után már túl soknak hat.
- Elég erős voltál hozzá, hogy meghozz egy komoly döntést. Az emberek többsége inkább hagyta volna magát megölni. Te viszont itt vagy, és még képes is vagy együtt élni a tetteiddel úgy-ahogy. - Nem vonom kétségbe, hogy az emberölés súlyos tett, tényleg az. Ugyanakkor van, hogy az élet súlyos dolgokra kényszerít minket, amikor tenni kell valamit, ami nem feltétlenül jó, vagy súlytalan. Mégis szükség van rá, hogy a továbbiakban folytathassuk az életünket.
- A hősök sorsának végkimenetele általában tragikus, szóval ne is legyél a hős. A naplemente pedig... túlértékelt. - A "lány"-ra nem reagálok, feltételezem, hogy Beth-t érti alatta, hiszen őt nem kapta meg. Nehéz lehet neki... gondolom az a lány végig ott volt számára, és most őt is elveszítette.
- Nem vagy rossz ember - rázom a fejemet helytelenítően, majd folytatom: - Jó ember vagy, akivel rossz dolgok történtek. - Úgy gondolom, hogy nem mindegy, mi választjuk a tetteinket, vagy a sorsunk folyása egyszerűen nem hagy nekünk más utat, és nincsenek választható lehetőségeink. David számomra nyilvánvalóan az utóbbi kategóriába tartozik.
- Ó, nekem fele ilyen izgalmas életem sincs - felnevetek, érzem a gyomromban keveredő alkoholok bátorító hatását, így hagyom, hogy összekulcsolja ujjainkat, mikor a vállára dőlök. - Mit szeretnél tudni? - teszem fel a kérdést, és kortyolok még egyet a vadászból.
Utoljára módosította:Czettner L. Zora, 2013. szeptember 26. 18:13
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 30. 14:07 Ugrás a poszthoz

David

Nem vagyok hozzászokva, hogy már csak ennyi izgalom is legyen az életemben. Nem panaszkodok, mert jól esik, hogy végre történik valami, és nem csak a saját kis világomban tengődök a rajzaimmal, festményeimmel, tánccal és hangszerekkel. Már gyerekkorunkban egyértelmű volt mind a négyünk számára, hogy kötődni fogunk a művészetekhez, egyrészt, mert kell, másrészt, mert megvan a tehetségünk hozzá, és az sem elhanyagolható tény, hogy genetikailag belénk van kódolva az egész. A szobrász anyánk, zenész apánk nem éppen orvosi pályára szánt minket, hanem nagyjából úgy neveltek, hogy - bár nem kényszerből, de - az ő példájukat kövessük. És mi nagyon szívesen meg is tettük. Azzal viszont sem ők, sem mi nem számoltunk, hogy a társadalmi életünkre is kihatással lesz ez az egész felfogás. Én magam sokkal inkább szerettem magányosan, a háttérben meghúzódni, mint szerepelni, és bár Zoé közlékenyebb és társaságkedvelőbb volt, tudtam, hogy ő sincs oda a rivaldafényért. És ez egészen eddig nem zavarta egyikünket sem.
Ma viszont az egész találkozásunk Daviddel, és a történet, amit elmesélt, ráébresztett, hogy mennyi minden kimaradt eddig a mindennapjaimból. Persze, a család mindig is ott volt, valamint az a néhány közelebbi barátom is, de sosem vittem túlzásba, nem akartam tudni másokról. És csak a srác által elmondott rémtörténet ébresztett rá, hogy ez mekkora hiba volt részemről. Igenis kell, hogy lássam mások életét, megértsem őket, és bele tudjam képzelni magamat a helyükbe, hiszen ezzel is csak tágul a látóköröm, több mindent tudok meg, és még valamilyen fajta ihletet is szerzek a művészetek folytatására, amik akármennyire is nagy szerepet töltöttek be az életemben, mostanában - csakúgy, mint az emberek -, hanyagolásra kerültek.
Csak hümmögök a válaszára, úgy gondolom, hogy már kifejtettem, miért is nem tartom gyilkosnak. Bármennyire szörnyű is ezt kimondani, a helyzet megkívánta, és ő megtette, amit kell a létfenntartó ösztön jegyében. Még mindig ezerszer jobb, hogy emiatt, és nem a halálösztön által belőle kiváltott érzelmek miatt tette. Azok az embereke az igazi gyilkosok, nem pedig a mellettem ülő srác.
Mikor megértem, hogy mire is céloz David, lesütöm a pillantásomat, és tehetetlenül elpirulok.
- Miért akarnál engem? - Sosem tartoztam azok közé a lányok közé, akik a pasik kedvencei voltak. Részben, mert nem adtam könnyen magamat, nem voltam közvetlen, mint a többiek, én nálam egy-két kedves szóval nem lehetett elérni, hogy valaki karjaiba omoljak. Kellett a bizonyosság, nagyon nagy szükségem volt rá, hogy ismerjem az embert, és a fiúk, valamint férfiak nagy részének erre nem volt türelme. Visszanézve már azt mondom, hogy nem is baj.
- Hát... Balatonfüreden születtem, így magától értetődő volt, hogy itt fogok tanulni. Anyám szobrász, apám zenész, ami annyit tesz, hogy örököltem az összes elvont tulajdonságaimat. Igazából mindannyian örököltük. Az ikertestvérem, Zoé a legfontosabb ember számomra már születésem óta, de majdnem ugyanígy szeretem a húgomat, Lucát, valamint az öcsémet, Benjit. A legközelebbi barátom, természetesen Zoén kívül Emma McNeilly, szintén navinés. - Mielőtt folytatnám a 'pasik' témával, tartok egy kis szünetet, nem vagyok biztos benne, hogy hallott-e róla valamit, mikor megtörtént a dolog, vagy sem. - Voltam már férjnél - teszem hozzá végül halkan. Mielőtt azonban még mélyebben elgondolkoznék ismét a Ryan témáról, megfogja az államat, és erre szinte automatikusan fúrom pillantásomat az övébe. Nem hagy időt, hogy válaszoljak, talán nem is baj, és már meg is csókol.
Nem maga a csók ér meglepetésként, az igazat megvallva valahol mélyen sejtettem, hogy az este végére nem csak lelkileg, hanem testileg is közelebb kerülünk egymáshoz. Sokkal inkább maga az érintés. Nem gondoltam, hogy ennyire vonzani fog, és akarni fogom majd, hogy megcsókoljon, és ne engedjen el. De hát ezek mindig a legváratlanabb helyzetekben jönnek elő.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 30. 18:09 Ugrás a poszthoz

David
- éjszaka -


A napok csak repültek, és nekem fel sem tűnt, hogy a szeptember ennyire gyorsan eltelt. Még egy nap, és beköszönt az október, vele együtt az új tanév.  Még mindig négy prefektus munkáját végezve továbbra sem jutott túl sok időm semmire, azonban legalább már abban a kevés szabad órámban sem a szobámban szenvedtem, hanem igyekeztem kimozdulni a kastélyba. Semmi különös nem történt, Zoéval még mindig nem fordítottunk egymásra időt, neki is dolga volt, és nekem is, azonban biztos voltam benne, hogy hamarosan pótoljuk az elszalasztott alkalmakat, és elmegyünk valahová együtt. Ami talán változásnak volt mondható, hogy húgunk, Luca is megérkezett a kastélyban, ezzel háromra növelve a Czettnerek létszámát. Örültem, hogy itt van, még közelebbinek éreztem a családot, és már csak Benjámin hiányzott, hogy teljes legyen a klán. Ha hihetek szüleink leveleinek, ő is nemsokára itt lesz, hogy boldogítsa a kastélylakókat. A gondolatukra mosoly kúszott az arcomra, hiányoztak már. Nem jártam otthon, mióta február végén visszatértem az iskolába, és bár hiányoztak, a közeljövőben nem terveztem látogatást tenni. Az otthoni Zoéval közös szobám tartalmazott minden emléket arról a néhány hónapról, amikor fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnék az életemmel. A szakítás kikészített, egyedül voltam, és legalább fél éven keresztül nagyjából semmit sem csináltam. Bár tudtam, hogy most már nem süllyednék vissza arra a szintre, mégis a gyerekszoba otthon a sötét emlékeimet tartalmazta, amiket még egy ideig igyekeztem elkerülni. Addig is szüleimmel leveleken keresztül tartottuk a kapcsolatot, a testvéreim pedig már majdnem teljes számban itt voltak a közelemben, így nem volt baj.
A családon kívül a másik dolog, ami lefoglalta a gondolataimat az a bizonyos incidens volt lent a faluban. Nem tudom, hogy hogyan történt meg, hogy hogyan mentem bele a saját elveimre fittyet hányva egy ilyen kalandba. Azóta is igyekeztem kerülni a srácot, kellemetlenül éreztem magamat már a gondolatra is. Én nem ilyen vagyok, sosem voltam. És ő, a történetével mégis rávett, hogy meghazudtoljam magamat. Ami pedig még rosszabb volt, hogy az egyik részem élvezte ezt a kis változatosságot.
Ezt a napot az új tanévre való készüléssel töltöttem, lelátogattam a faluba, vettem néhány könyvet, pennát és pergament, majd végre rávettem magamat, hogy rendet rakjak. Csak az éjszaka majdnem kellős közepére jutottam el a járőrözéshez, azonban ez a legmegfelelőbb időpontnak tűnt a tilosban járó diákok leleplezéséhez. Miután a harmadikba botlottam bele, kezdeti lelkesedésem és jókedvem már sehol sem volt, felidegesítettek, ahogy visszabeszéltek, és mondvacsinált kifogásokkal próbáltak traktálni.
Ilyen hangulatban érkeztem el az alagsorba, egy szürke farmert, világos rózsaszín pólót, tornacipőt és egy farmerdzsekit viselve. Kezemben kivont pálcával léptem be a bajkeverők rejtett alagútjára, hátha ráakadok még itt is egy-két vállalkozó szellemű diákra. Hajam kiengedve omlott vállamra, homlokomat összeráncolva igyekeztem arra koncentrálni, hogy nehogy valamilyen csapdába lépjek, amikből itt több, mint sok volt.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 30. 19:53 Ugrás a poszthoz

David


Szó ami szó, most sem volt még nyugtom. Bár szerencsésen ismét megválasztotta az iskola vezetése Védát házvezetőnek, az új prefektusok kihirdetésére még nem akadt ideje, amit nem is csodálok. Sok dolog van mostanában a házzal, programokat kell szervezni, házgyűlést, HVH-t választani, és odafigyelni, hogy minden rendben legyen. Nem rá voltam mérges, inkább a másik három navinés ex-prefektus járt az eszemben. Ákos eltűnt, Katkó lemondott, Beát pedig nem tudnám megmondani, hogy mikor láttam utoljára, de egyáltalán nem volt meglepő a hiánya, hozta a formáját. Megbeszéltem Védával, hogy már csak a hetet kell kibírnom, jövőhéttől ismételten négyen leszünk a járőrözésre, és a kicsiknek való segítésre. Kell is az utánpótlás, hátha most egy lelkesebb társaság jön össze, mint az elmúlt évben.
Mindemellett ott volt az újítás, a szükségtelen feszültségforrás az életemben, a kviddics. Sosem voltam egy nagy sportember - sőt, úgy is fogalmazhatunk, hogy utáltam mindent, amihez mozogni kellett -, viszont a repülést kedveltem. Nem mondom, hogy annyira profi voltam benne, de szerettem, és meg tudtam maradni a seprűn, ami szinte az egyetlen elengedhetetlen dolog volt hozzá, hogy a frissen indult házak szerint szervezett kviddicscsapat tagjává váljak. Igazából Luca ötlete volt az egész, én pedig nem ellenkeztem - azaz inkább csak nem nagyon. Kellett a változás, és az új dolgok mostanában hasznosnak bizonyultak az életemben. Arra is számítottam, hogy a játékkal, és a heti több edzéssel majd talán megerősödök egy kicsit, és lesz valami rajtam, ami mutatja, hogy igenis csinálok valamit, és nem fekvéssel töltöm el minden percemet a napban. Emellett tudtam, hogy a Navinének kellenek az emberek. Tavaly házkupát nyertünk a rengeteg szorgalmizással és csapatépítéssel, idén sem ártana elérni valamit, és a hozzáértők azt mondták, hogy a mestertanoncok jól jönnek a csapatban. Ezért bólintottam hát rá húgom kérésére. Amire nem számítottam az az, hogy így kénytelen leszek szembekerülni Daviddel. A húgom elmesélte, hogy ő lett a rellonosok csapatkapitánya, ami nem lepett meg, tudtam, hogy mindig is odavolt a kviddicsért. Mégsem számítottam rá, ahogyan arra sem, hogy így nem kerülhetem majd el őt.
Az alagútban igyekszek lassan haladni, és a lábaim elé nézni, ami a gyér fényben meglehetősen nehéz. Mégsem gyújtom fel a fényt pálcámon, nem akarom, hogy az esetleges tilosban járók észrevegyenek. Annyira előre figyelek, hogy észre sem veszem, valaki a hátam mögött közeledik, majd belém is ütközik. Nem kell sokat gondolkodnom az illető kilétén, azon nyomban megcsap a jellegzetes illatfelhője, és tudom, hogy ki ő. Az ütközéstől igyekszek megtartani az egyensúlyomat, ugyanakkor nem teljesen sikerül, nekiesek a falnak, és csak ott megtámaszkodva tudok a lábamon maradni, azonban abból, amit Davidből látok, ő nem járt ilyen szerencsésen.
- Úgy látszik, ahányszor találkozunk, a földön végezzük - jegyzem meg kissé talán gúnyosan, ugyanakkor semmi bántó szándékom nincs. Egyszerűen csak el akartam kerülni még egy ideig, ameddig megemészthetem az eseményeket, de hát úgy tűnik, hogy az alagsor nem a legjobb hely, ha nem akarsz összefutni egy rellonossal.
- Jól vagyok - mosolygok rá a kérdésére, bár ő ebből nem sokat láthat. Visszabillentem magamat állóhelyzetbe, és leporolom a nadrágomat, ahol a faltól poros lett, majd a kezemet nyújtom a srác felé.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 1. 19:21 Ugrás a poszthoz

David


Lehet, hogy nem volt okos dolog lemerészkednem ide. Bár alapjáraton kedveltem az alagsor légkörét, nem volt a zöldek közül való, és éppen ezért még több veszély leselkedett itt rám, mint másokra. Nem azért, egyáltalán nem tartottam tőlük, sőt, jelen pillanatban már azon a szinten voltam, hogy egy párbajt sem bánnék valamelyik drága diáktársammal. A feleselő fiatalabb tanulók meglehetősen az idegeimen táncoltak, így jócskán éjfél után, és nem voltam olyan állapotban, hogy ragaszkodjak a "prefektus vagyok"-kifogáshoz. Az igazság az, hogy régen vettem már részt bármilyen ütközetben a diáktársaimmal, egy-két büntetőmunka kiosztásán kívül szinte senkivel sem volt ellentétem... persze tisztelet a kivételnek. Ezt is annak tudtam be, hogy az utóbbi fél évben nagyjából végig a háttérben húzódtam meg, és onnan figyeltem az eseményeket. Volt jó oldala is, azonban így elmaradt a szükséges feszültséglevezetés, aminek csakis én láttam kárát. Nem ártott volna már valamilyen kis izgalom is, valahol belül ez vezetett ide. Bevallom, nem gondoltam át, hogy az alagsor rellonosokkal együtt jár, arra pedig főleg nem, hogy a majd' száz zöld közül pont azzal az egyel tudok össze, akit még egy kis ideig szeretnék elkerülni. Legalábbis ameddig saját magamban letisztázom a dolgokat. Nem a történetével, vagyis a múltjával volt bajom, azt még magamat is meglepve eléggé gyorsan meg tudtam emészteni. Maga az esténk vége hagyott maga után némi átgondolandót, megváltoztatta az érzéseimet. Vagyis inkább rájuk ébresztett. Ahhoz képest, amire számítottam, mikor kilátogattam a stéghez, határozottan mást kaptam. És ami még furcsább volt, hogy örültem is neki. Élveztem annak az izgalom érzését, régen volt benne részem. Ha jól belegondolok, nagyon is régen. Az elrontott, fiatal házasság után igyekeztem nem közel engedni senkit sem magamhoz, csak mert nem akartam csalódni. És bár ezt az az éjszaka nem változtatta meg teljesen, mégis olyan dolgokat tárgyaltunk meg Daviddel, amikről eddig még nem sok embernek meséltem. És ez más volt... kellett már a változás az életembe.
De azért még kerültem volna egy darabig. Mikor igent mondtam Luca kérésére, vagyis inkább javaslatára, hogy csatlakozzak a kviddicscsapathoz, egyértelmű volt, hogy nem kerülhetem a srácot a végtelenségig. Nem is ez volt a célom, csupán egy kis időt akartam szerezni. De a sors, mint mindenbe, ebbe is beleszólt, és levezényelt a bajkeverők alagútjához.
Valahol mélyen, még magam elől is titkolva, mégis örülök neki. Jó látni - már amennyit látok belőle a félhomályban -, és még jobb érezni az illatát. A rideg hangnemére csak sóhajtok egyet, tisztában vagyok vele, hogy hozzáállása csupán válasz az enyémre. Nem akartam bunkó, vagy gúnyos lenni, egyszerűen csak kicsúszott a számon a mondat, meglepett a megjelenése.
- Igaz. - Vállat vonok, elvégre így van, egyelőre még csak ő van a földön, azonban sejtem, hogy rövidtávon én is oda fogok kerülni, mégis felé nyújtom a kezemet, miközben válaszolok a kérdésére, ami sokkal inkább mondható kijelentésnek.
- A kastély túlontúl pletykás. - Grimaszolok, de nincs időm kifejteni a véleményemet, mert a következő pillanatban már le is ránt a földre. Ennyit arról, hogy hogyan legyünk kedvesek egymással. A húzásra ismét elveszítem az egyensúlyomat, azonban most nincs ott a fal, hogy megtámaszkodjak - meg David csuklómra kulcsolódó keze sem engedi -, így esélyem sincs rá, hogy elkerüljem az ütközést vele. Egyenesen rázuhanok a rellonosra.
- Ennyit erről - nyögöm, mikor végre levegőhöz jutok. Sejtettem, hogy nem csak ő fogja a mocskos földön végezni.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 5. 16:02 Ugrás a poszthoz

David


Az az este valamit megváltoztatott bennem, és ezeket a dolgokat kellett alaposan átgondolnom. Nem éreztem hibának, nem volt az, hiszen, ha abban a helyzetben lennék megint, minden bizonnyal ismét belevágnék Daviddel. Olyan dolgokról esett szó azon az estén, amiket én nagyon régen nem mondtam el senkinek. Az egész válás, meg ex-férj témáról csak kevesen tudtak, de éppen elegen, na meg feltételezem, hogy ha arra kerülne a sor, mindenki agyának hátsó szegletéből előbújna, hogy tényleg, hallottak valamit rólam meg a néhai tánctanárról. Örültem, ameddig ez nem következett be, és kissé talán furcsa, de bíztam a rellonosban, ahogyan ő is megbízott bennem. Legalábbis úgy gondoltam, hogy megbízott, hiszen erre utal, hogy elmesélte a kicsit sem kedves és kellemes élettörténetét, minden apró részlettel együtt. Ha belegondolok, nagyon kevesen tudhatják róla, egy-két ember, ha tisztában lehet vele. És most már én is a "bizalmasok" között vagyok. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy ez egy jó, vagy egy rossz dolog, de abban biztos voltam, hogy szükségem volt rá, hogy David belépjen az életembe. Ő volt a szükséges változás, aminek semmi köze sem volt a korábbi szürkeséghez, amibe szépen befészkeltem magamat az elmúlt hónapokban. És ez jó volt.
Mikor Luca megkért, hogy száljak be a csapatba, és én rábólintottam, nem jutott el az agyamig, hogy David mindig is jó volt a kviddicsben, így számítanom kellett volna rá, hogy bizonyára benne lesz a csapatban. Vagy, hogy a kapitánya lesz. Biztos voltam benne, hogy megannyi érdekes meccs áll előttünk, ahol egymás ellen játszhatunk, és ezek mind-mind rengeteg még érdekesebb helyzetet fognak maguk után vonni. Ismerve őt, valamint valamilyen szinten magamat is, biztos voltam benne, hogy a következő hónapokban nem fogunk unatkozni, főleg nam, mikor összefutunk.
Bár kerülni akartam, most valamilyen szinten megkönnyebbüléssel töltött el, hogy itt volt, és, hogy nekem ütközött. Nem tudom, lehetséges, hogy ez a fő oka annak, hogy a tudatalattim levezérelt ide, az alagsorba, holott tisztában lehettem vele, hogy találkozni fogunk. És bár az első néhány pillanatban nem repestem az ötömtől, ahogy beszélni kezdünk, visszatér gyomromba az érzés, ami végig ott volt a stégnél és a csárdában is. Ami pedig még érdekesebb, hogy egyáltalán nincsenek ellenérzéseim ezzel kapcsolatban.
- És ki lenne az? - kérdezem szemöldökömet felvonva. Ebben az iskolában meglehetősen kevés megbízható ember van, mindenki pletykás. De az ő kapcsolataival, nem kétlem, hogy sikerült a saját oldalára fordítani valakit, aki sokat lát, és sokat is tud. Jó az ilyen, sokszor lehet rá szükség, bár jobban örülnék, ha a csapattagságom híre nem jutott volna el a rellonoshoz ennyire gyorsan.
- Tényleg, szerintem is sokkal logikusabb, hogy most mindketten a földön vagyunk. - Hangomban a gúny most már inkább tükrözi a játékosságot, ahogyan ő szólt hozzám. A puszira egy pillanatra még mindig megmerevedek, de utána rámosolygok. Ahogy elenged, megtámaszkodok a földön, de nem állok fel, egyszerűen csak legurulva David oldalára felülök törökülésbe, és nekidőlök a hűvös falnak.
- Kaptam ingyen vizsgát szorgalmikért, szóval igen - vállat vonok, ezért is megérte egész félévben gürcölni. Na meg azért, mert mi nyertünk. Rengeteg időt és energiát elvett az egész, de legalább volt értelme. - Te? - Értékelem, hogy nem vág rögtön a dolgok közepébe, ugyanakkor tudom, hogy előbb-utóbb beszélnünk kell róla. És tudom, hogy ő is tisztában van ezzel.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Czettner L. Zora összes RPG hozzászólása (57 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel